Bükkszentkereszt Összefoglaló

Teljes szövegű keresés

Bükkszentkereszt
Összefoglaló
Az első világháborút követően Magyarország egyik igen kedvelt magaslati üdülője volt. A 680 méteres átlagmagasságban elhelyezkedő falut nemcsak csodálatos környezete miatt népszerűsítették. Gyógyhatású levegőjét a légzőszervi megbetegedésekre és a kifáradt szervezet regenerációjára egyaránt ajánlották. Az idegenforgalom hatására Bükkszentkereszt arculata jelentősen megváltozott. Az új lakóépületek mellett hangulatos panziók, éttermek jelentek meg a hegyoldalakon, amelyek közül több még ma is üzemel, természetesen más néven. A község mai önkormányzata is az idegenforgalom fejlesztésében látja a település fejlődésének lehetőségét, kitörési pontjait. Az állandóan szépülő kis hegyi faluban sífelvonóval ellátott sípálya, magaslati teniszpálya, a lovaglás számos lehetősége szolgálja többek között a pihenést. A nemrég létesített múzeum pedig bepillantást enged a falu és környéke gazdag múltjába.
Bükkszentkereszt 1940-ig Újhuta néven élte életét. A régi név utal arra, hogy a falu alapítói üvegkészítők voltak. Az 1755-ben alapított újhutai üzem első munkásai cseh-morva, lengyel és német származásúak voltak, akik az ablaküvegek mellett változatos formájú és funkciójú üvegeket készítettek a történelmi borvidékek számára. A XVIII. század végén szűnt meg a helyi üveggyártás és a mesterek nagyobb része új munkahelyet keresve elvándorolt innen. A Miskolctól nyugatra elterülő Bükk hegység gazdag erdőbirtokait a kincstár kezelte. Az erdők fáinak kitermelésére és hasznosítására a kincstár több hullámban erdei munkásokat telepített be az ország északi, szlovák lakta vidékeiről. Ennek következtében az üvegesek által alapított falu szlovák népességűvé vált.
A Bükk hegység fennsíkjain, egy kis völgyben megbúvó falu vízben szegény, termőföld nélküli vidéken helyezkedik el. A lakosság megélhetését a közelmúltig az erdőség biztosította. A község Szent Kereszt Felmagasztalására felszentelt templomának – amelyről a helység nevét kapta – ereklyéje Krisztus keresztjének szilánkja. Talán ez nem véletlen. Mert ahogyan Krisztusnak keserves kínok közepette magára kellett vállalni az emberiség bűnét, ugyanúgy az egyszerű szlovákoknak nagyon sokat kellett szenvedni megélhetésük, létük biztosításáért. A nehéz favágói munka, a faluban fellépő gyakori ivóvízhiány, a járványok, betegségek ellenére a település egyre népesebb lett, mivel a mélyen vallásos, sokgyermekes családok igen jól alkalmazkodtak környezetükhöz és rugalmasan kialakították helyüket a táji munkamegosztásban. A fakitermelés mellett szén- és mészégetésből, az erdei gyümölcsök, gyógynövények értékesítéséből éltek leginkább. A múlt század első felében a kitermelt fa legnagyobb hasznosítója a kincstári vasgyár volt, amely Hámorban, tehát Újhuta közelségében üzemelt. A tűzifán kívül nagy mennyiségben igényelte a faszenet és az égetett meszet is. 1868-ban Diósgyőrben felépült az ország egyik legmodernebb vasgyára, amely a termelését megszüntető hámori vasgyár helyébe lépett és továbbra is igényelte a Bükk belsejében megbúvó falvak – köztük Újhuta – szolgáltatásait is.
A XIX. század második felében Újhuta – a vasgyárhoz való közelséget kihasználva – egyre inkább fuvaros településsé vált. Az igás állatokkal rendelkező helyiek ökrös fogatokkal szállították a fát Diósgyőrbe. A lófogatokkal pedig távoli vidékeket kerestek fel, hogy a faszenet vagy meszet biztosítsák az Alföld népének. A XIX. század végétől az újhutaiak fokozatosan felhagytak a faszénégetéssel, és a mészégetésre specializálódtak. Ez a tevékenységük híressé vált. Az újhutaiakat Európa több országába is elhívták meszet égetni, és mesterségük tanítására. Az ekhós szekérrel, vagy sátras szekerekkel járó hutaiaktól terményért vásárolták elsősorban a meszet. A cserekereskedelem biztosította a falu élelmiszer-ellátását.
Az újhutai szlovákok a XIX. század második felétől kétnyelvűvé váltak, majd megkezdődött fokozatos asszimilálódásuk. A szlovákok speciális erdei tevékenységeik során – amikor jellemző munkaszervezeti formákban végezték a fa kitermelését és a mészégetést –, a szlovák nyelvet használták. Azonban a fuvarozások alkalmával, a mésszel történt házaló kereskedelemben az érintkezés nyelve a magyar volt. Az asszimilációt gyorsította a vallás, az iskolai oktatás és a hivatalos szervek kötelező nyelvgyakorlatai is. 1896-ban, a magyar honfoglalás 1000. évfordulóján a helyi plébános kezdeményezésére a szlovákok szép hangzású, vagy patinás magyar történelmi családneveket vettek fel, ami segített az esetek egy részében az idegen eredetűség utolsó külső jegyeinek eltüntetésében is.
A részletekbe menő nyelvészeti kutatások eredményei és a történeti források együttesen azt bizonyítják, hogy a szlovákok a Felföld Pozsony és Nógrád vármegyéken kívüli területeiről származnak. Az eredeti családnevük sok esetben a cseh-morva és lengyel hatásról tanúskodik. A Felvidék 11 vármegyéjéből származó lakosság a Bükk hegységben megtelepedve sajátos, kevert nyelvjárást hozott létre. 1941-ben Bükkszentkereszt több mint 1600 lakosából kétharmad rész tudott szlovákul. A második világháború után a csehszlovák–magyar lakosságcsere egyezmény alapján 900-nál többen jelentkeztek kitelepülésre. Végül 660-an – a legidősebb 78 éves, a legfiatalabb 18 hónapos – költöztek át Csehszlovákia szudéta német vidékére.
A második világháború után a fiatalok egyre inkább feladták őseik nyelvét, és így az 1960–70-es évekre már csak a legidősebbek beszéltek a faluban szlovákul. Az önkormányzat – felismerve a nyelv jelentőségét, a származás, az identitás fontosságát –, napjainkban minden eszközzel támogatja a szlovák nyelv tanítását, és élő kapcsolatokra törekszik a szlovákiai településekkel és a Szlovákiában élő egykori bükkszentkeresztiekkel is.
Bükkszentkereszt népe nemcsak a Felvidék különböző területeinek szlovák nyelvjárásait alakította történelme során sajátos egységgé, hanem a különböző népcsoportok kultúráját is. Bükkszentkereszt tradicionális kultúráját – amelyet a hagyományos gazdasági tevékenységi formák tartottak életben – a különböző vidékekről származó népcsoportok mindegyike gazdagította. A hagyományos kultúra tárgyi és szellemi emlékei az épített környezetben, a közlekedés, szállítás és teherhordás különböző módozataiban, valamint a vallási élethez kapcsolódó ünnepekben és a hiedelemanyagban maradtak fenn leginkább. A teherhordás és a szállítás eszközkészlete rendkívül változatos volt. Speciális, csak a régió e vidékén ismert szánokat használtak a faszállításra, és a farönkök felemelésére is csak itt alkalmaztak hévért. A szekereket sokféleképpen átalakították, hogy minden igénynek megfeleljenek a fa szállításától a mész fuvarozásáig.
A katolikus vallású lakosság kötelezőnek érezte a rendszeres vallásgyakorlatot. Előszeretettel kereste fel a híres búcsújáró helyeket és ismertté tette messze földön saját búcsúját is, amelyet Szent Kereszt Felmagasztalása ünnepén tartanak. A vallási ünnepek mellett a jeles napok szokásai és a néphit is több olyan hagyományos elemet őrzött meg, amelyek sok esetben etnikai specifikumként is minősíthetők. A népi hitvilág ember- és természetfeletti lényei és a hozzájuk kötődő hiedelemanyag nagyobb részt felvidéki eredetű, tükrözve a lakosság egykori származási helyét és a Bükkben történt letelepedése után kialakított sokszínű kultúráját.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT