A puszta benépesedik
A puszta benépesedik
Baranya és Tolna megye a Szent Liga csapatainak Buda visszafoglalását követő előrenyomulása, az úgynevezett nagy visszafoglaló hadjárat részeként szabadult fel a török uralom alól. Bécs a felszabadított országrészeket meghódított területnek tekintette, és a „fegyver jogán” kizárólag magának tartotta fenn a rendelkezés jogát. A dél- dunántúli megyék – a megyei joghatóság kényszerű szünetelése következtében – kamarai fennhatóság alá kerültek. Rövidesen megkezdte működését ezen a területen is az újszerzeményi bizottság (Neoacquistica Commissio), melynek egyik legfontosabb feladata a még zajló háború roppant költségeinek biztosítása volt.
Bikal és környéke forrásaink tanúsága szerint a visszafoglaló háború idején – mint arra utaltunk – szinte teljesen elnéptelenedett. Akárcsak a szomszédos Köblény és Maróc, az 1687-es, 1695-ös és 1696-os kamarai összeírásokban pusztaként szerepel, ahol ideiglenesen görögkeleti rácok (szerbek) telepedtek le. A Rákóczi-szabadságharc seregjárásai és pusztításai a rácokat is mozgásba hozták, elhagyták a térséget.
Már a török kiűzése után, a lassan-lassan szerveződő megyei közigazgatás időszakában ádáz küzdelem alakult ki a szomszédos megyékkel (Tolna, Somogy) egyes „határ menti” települések hovatartozását illetően. A több évtizedig elhúzódó csatározás (hátterében elsősorban az adóterhek elosztása állt) az 1720-as évek elejére nyugvópontra jutott. Ettől kezdve Bikal közel húsz, hajdan Tolnához tartozó településsel kizárólag Baranya vármegye adóösszeírásaiban szerepel. Ugyancsak erre az időre tehető a megye birtokstruktúrájának megszilárdulása. Bár az adományozás pontos időpontját nem ismerjük, annyi bizonyos, hogy több főrangú, „udvar közeli” főnemes társaságában környékünk földesura 1724-ben a stájer eredetű gróf Rindsmaul família volt.
Rindsmaul Farkas gróf örökösei Bikalt, Köblényt, Marócot további négy távolabb eső településsel együtt 1732-ben adták el a Tolnából Baranyába települő és alispánná választott Petrovszky Józsefnek. Ettől kezdve Bikal története közel egy évszázadra (a család kihalásáig) összeforrott a Petrovszkyakéval. Így tehát e jeles famíliáról is érdemes röviden említést tennünk.
A birtokszerző köznemes Győr megyéből költözött Tolnába a török hódoltságot követően. Karrierje viszont Baranyában teljesedett ki, előbb az alispáni méltóságot nyerte el, majd tekintélyes uradalommá kerekítette ki birtokait. 1735-ben baranyai birtokközpontja után az uralkodótól a mindszentfalvai előnevet is elnyerte, s halálát (1737) követően – mint világi személy, ritka kivételként – a pécsi székesegyházban nyert végső nyughelyet.
Fiai tovább gyarapították a család szerzeményeit, így a Petrovszky-birtok a XVIII. század végére a legnagyobb baranyai középnemesi uradalom lett, melynek területe meghaladta a harmincezer katasztrális holdat. A család legkiemelkedőbb tagja a legidősebb fiú, Petrovszky Ferenc (1720–1763) volt, aki egy előnyös házassággal, Horváth Krisztina kezével a bükkösdi uradalmat is elnyerte.
Katonai pályája hozta meg számára a hírnevet, ezredesi rangig jutott, és kis híján báróságot is szerzett a Petrovszkyaknak. A hétéves háborúban tanúsított hősiességével kiérdemelte a Katonai Mária Terézia Rend Lovagkeresztjét. Ez – a kor szokásainak megfelelően – feljogosította volna arra, hogy a bárói címért folyamodjon. Erre azonban váratlan halála következtében már nem kerülhetett sor. Egyik fia, a másodalispáni posztig jutó Zsigmond (1747–1799), a megyei közéletben elért sikerein túl a bükkösdi kastély építtetőjeként is nevet szerzett magának.
Forrásaink alátámasztják, hogy a XVIII. század közepétől a nagy kiterjedésű Petrovszky-birtok több igazgatási egységre oszlott, melyek közül az egyik a bikali uradalom volt. Az uradalom II. József uralkodásának kezdetén (1780) a Petrovszky család osztatlan birtokaként szerepel az összeírásokban. Petrovszky Ferenc fiai csak utolsó nagybátyjuk, József halála (1784) után osztoztak meg özvegyével, Nittray (Nyitrai) Mária Annával. Ettől az időponttól egészen haláláig özvegy Petrovszkyné Nyitray Mária gyakorolta a földesúri jogokat Bikalon. Az özvegy halálával ért véget a Petrovszky-korszak, az uradalom visszaszállt a kincstárra, ismét – közel két évtizedre – kamarai fennhatóság alá került.
Jelentős változással járt, hogy az udvari arisztokráciához tartozó Rindsmaul család után egy helyi földesúr kezére került a birtok, aki folyamatosan szemmel tarthatta és befolyásolhatta uradalma életét. A gazdálkodás hatékonyságát, a jövedelmezőséget telepesek behívásával kívánta fokozni. Elsőként 1733-ban Schwarzwald vidéki telepesek érkeztek Marócra, s még ugyanebben az évben Köblényt elzászi németek népesítették be.
Bikalon – sajátos színfoltként – a korábban megtelepült horvátok ugyancsak gyarapodnak. Ez idő tájt 24 telkes jobbágy családfő él itt. A megye más, horvát népességű falvaihoz hasonlóan végig a XVIII. században meghatározó a dohánytermesztés a helységben. A XVIII. század második felétől veszi kezdetét a környező falvakból, illetve tolnai településekből az evangélikus németek beköltözése.
Az első megbízható adat a népességről 1767-ből való. Ekkor Bikalnak 158 háza és 802 lakosa volt, a településhez 1650 hold szántó tartozott. A falu legmódosabb famíliái a Matesics, a Gyurisits és a Golyák. Nevezetes család még: Pribanics, Lontarics, Bieber és Haránbasa. E családnevek is a horvát dominanciát tükrözik.
A népesség növekedését mutatják az 1780-as évek összeírásai, melyek közül a legpontosabbnak az úgynevezett első magyarországi népszámlálás (1784–1787) adatai tekinthetők. Eszerint a település 183 házában 223 család élt. Az össznépesség1051 fő, közte egy-egy papot, nemest és tisztviselőt regisztrálnak. Az iparosokról az ugyanebben az időpontban készült Széchényi-féle felmérésből tájékozódhatunk. Ebből kitűnik, hogy molnárból és kovácsból három-három, míg takácsból, szabóból, ácsból, borbélyból és szűrszabóból egy-egy található a helységben.
Az 1737 és 1752 közötti időszak háziadó összeírásai az adózó családfők telekviszonyait, állatállományát és terméseredményeit is tartalmazzák. Azonban sajnálatos módon alkalmatlanok arra, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le belőlük. Az adóbevallások természetéből ugyanis eleve adódik, hogy a bevallott és a tényleges adatok gyakorta nagyon távol esnek egymástól. Döntően ezzel magyarázható például az állatok számának, illetve a gabonatermés mennyiségének erős ingadozása (bár ez utóbbira az időjárás szélsőségei is nyilván hatottak). Másrészt a háziadóösszeírások hatálya eleve nem terjedt ki a teljes népességre. Kimaradtak a körből az özvegyek, az uradalom alkalmazottjai, a pásztorok, sőt a helység bírája is.
Lényegesen pontosabb képet nyújtanak az 1767. évi úgynevezett úrbérrendezés során készített úrbéri tabellák. Sajnos Bikal esetében ez a rendkívül jelentős forrásegyüttes nem áll a kutatás rendelkezésére. Ezért is tett szert megkülönböztetett jelentőségre az 1785–86-ban készült Széchényi- féle felmérés (az úgynevezett Descriptio) vonatkozó adatbázisa. Ennek alapján árnyaltabb kép alakulhat ki a település adottságairól, a gazdálkodás természeti és társadalmi tényezőiről és lehetőségeiről. (Lásd a Függelékben.) Részben, mintegy kivételként, cáfolva azt a sommás minősítést, amelyet – a Hegyhát földművelését jellemezve – Hendel Lajos tett 1845-ben: „Baranyának felső vidéke ritkán termeszt annyit, mennyit elhasznál, a jobbágyok csak áldott években adhatnak el, és gyakran vesznek gabonát.” Bikal kedvező fekvését a túlnyomórészt hegyes-dombos hegyháti falvakkal szemben éppen az adja, hogy egy része síkon fekszik, és – mint a korabeli összeíró is megjegyzi – „északon és nyugaton termékeny földekkel van körülvéve”. Bár földje (szántója) „másodosztályú”, de rendelkezik 540 kaszásnyi réttel és 231 szőlővel is. Előbbi a megkülönböztetett jelentőségű állattenyésztés nélkülözhetetlen feltétele, utóbbi élvezeti értéke messze elmarad a Mecsek déli lejtőin termő szőlők minőségétől. Ami viszont itt mégis súlyos probléma: nincs a helységnek erdeje. Szalatnak és Köblény erdeiből – az uraság engedélye alapján – kaphatnak csupán valamennyi fát a bikaliak: „ A faizási jogot jelenleg (csak a legújabb) időkben bírják.” Hogy korábban nem volt ez így, arról perek és kihágások tucatjai árulkodnak, melyek (fő)szereplői illetve résztvevői éppen a bikaliak voltak.
Az összetűzések oka kevésbé a tűzifaszerzés vagy az építkezéshez kellő faanyag beszerzése volt. Sokkal inkább a makkoltatás , s így a „sörtvések” sérelmére elkövetett disznóelhajtások, illetve a termőföldnyerés érdekében elpusztított erdőterületek okozták a konfliktusokat. Gyakoriak voltak a jogtalan területszerzések, irtások, ám ezeket még inkább meg lehetett akadályozni, mint az állatok elhajtását.
A mágocsiak és a bikaliak 1750 és 1764 között egymás területéről tíz alkalommal hajtottak el állatokat. 1753 októberében például a bikaliak 25 disznót hajtottak el mágocsi területről. A válaszcsapás sem váratott sokáig. Ugyanezen év november 30-án a mágocsiak fegyveresen támadtak a bikaliakra, hogy most ők hajtsák el a disznókat. A támadás ezúttal emberéletet is követelt. A csetepaté során két bikalit (Lopár Illést és Cvetovácz Pált) megöltek, többen megsebesültek.
A községek határai – ellentétben a XVIII. század végi helyzettel – akkoriban még kevéssé voltak rögzítve, így akár véletlenül is előfordulhatott, hogy a határjeleket (halmok, fákra vésett jelek) nem vették figyelembe. Nemritkán azonban szándékosan törtek be a szomszédos birtokokra, így szerezvén maguknak területet, jószágot, termést.
A már többször hivatkozott Széchenyi- féle Descriptio információgazdagságának köszönhetően képet nyerhetünk a bikali jobbágyság helyzetéről, és az uradalomhoz való viszonyulásáról is. Az alábbiakban közölt „panaszok” meglehetősen tipikusnak tekinthetők, ám egyúttal magyarázatot adnak a korábban említett erdőfoglalásokra, önkényeskedésekre is. Következzenek hát a panaszok hat pontban (mintegy a Petrovszky-„éra” mérlegeként):
1. Az uradalom elfoglalta a legelőket, azokat a saját részére töreti fel: a fennmaradt kis legelő is az uradalom birkáinak legeltetésére szolgál.
2. A kaszálót is saját kezelésébe vette az uradalom.
3. A jobbágyok két magánmalmát szintén elvette (tudnillik az uradalom).
4. A faizási jogtól meg akarja fosztani a jobbágyokat.
5. Az ötnapi szántási roboton felül egyéb robotot is követelnek.
6. Az uradalmi tisztek ellen külön panasz: a jobbágyokat nem engedik kellő időben szüretelni.
A bikali uradalom másfél évtizedig kamarai fennhatóság alatt állt, s ez idő alatt – a közvetett források tanúsága szerint – a helybeli tiszttartón keresztül a pécsváradi közalapítványi uradalom igazgatta.
