A föld, az élet forrása

Teljes szövegű keresés

A föld, az élet forrása
Bajna jobbágyközség volt, lakói – ahogy azt már többször tárgyaltuk – mindig a földműveléssel keresték meg mindennapi kenyerüket. A középkori jobbágygazdaságok pusztulása után a török uralom alatt lehetetlenné vált a szántás-vetés, a falu határában található földek megműveletlenek maradtak. A szomszédos, középkorban még virágzó falvak elpusztultak: Csima és Sárás helyén erdővel és bozóttal benőtt parlagföldek mutatták az egykori munkás élet hűlt helyét.
A török kiűzése után előbb Bottyán János, majd a Bajna birtokjogait egyesítő Sándor Mihály kezdett hozzá a gazdaság megszervezéséhez és birtokainak hasznosításához. 1699-ben, tehát több mint tíz évvel Esztergom megye felszabadulása után, itt még csak ötszázötvenöt mérő búzát, százötvenkét mérő árpát, százhat mérő zabot és százharminchét mérő kölest termeltek évente. Az állatok száma sem volt nagy, mindössze harmincnégy ló, hetven ökör, ötvenhét tehén, hatvankét borjú, száztizenhét juh, száztizenegy sertés és huszonkilenc méhkas volt a falubeliek tulajdonában.
A Sándor család itteni uradalmának területe húszezer-háromszázhat hold volt, amelyet háromnyomásos rendszerben műveltek, azaz a szántókat három részre osztották: az első részbe tavaszi, a második részbe őszi búzát vetettek, a harmadikat parlagon hagyták. A bevetett és parlagon hagyott területet évente váltogatták. A földek legnagyobb részét a jobbágyok bérelték, de igen nagy terület maradt a földesúr használatában is. Ezt az úgynevezett majorságot a jobbágyok robotmunkájával tették termékenynyé. Azokat a majorságokat, amelyek a falutól messze estek, környező községeknek adta ki a földesúr haszonbérbe. A szántók területét irtványföldek hozzácsatolásával lehetett növelni, azaz olyan területekkel, amelyekről a jobbágyok kiirtották az elvadult erdőket és bozótosokat. Ezeket a földeket egy ideig a jobbágyok művelték, akik kevesebb adót fizettek utána, majd egy bizonyos idő elteltével a földesúr kisajátította őket, és általában konvenciós cselédei számára osztotta ki. 1791-ben így osztott szét háromszáznyolcvanhárom holdat, amelyek egy része az Őr-hegy alatt és a Csilláló-völgyön, egy része pedig a nyulasomi fordulóban feküdt.
A bajnai szántók földje kötött, agyagos talaj, amelyben az árpa és a zab érzi jól magát, de termeltek itt búzát és kölest is. A gabonanövényekkel bevetett szántókon kívül a jobb módú földműveseknek szőlőjük is volt a falu határában: jelentős területen, a Kápolna-hegyen, a Szilva-kútnál és a Diós-kútnál.
Az országos reformeszmék hatására 1843-ban a bajnai-biai uradalom tulajdonosa birtokain nagyszabású modernizációt hajtott végre. A már elavultnak számító háromnyomásos gazdálkodás helyett áttértek a korszerűbb vetésforgó, azaz a talajváltó rendszer alkalmazására. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy ezután a szántóföld egyetlenegy része sem maradt parlagon, valamennyi területét bevetették, bár évente más-más növénnyel. Mivel ez a módszer sokkal nagyobb előrelátást és tervezést igényelt, az eddig fennálló osztott birtokigazgatás ezt nem volt képes ellátni. 1850-ben tehát Sándor Móric, az akkori földesúr átalakította az egész uradalom szerkezetét. Míg eddig a hét falura kiterjedő uradalom mindegyik falujában egy-egy tiszttartó szolgált, most az egész birtokkomplexum irányítása egy ember kezében összpontosult. A gazdatiszt lett a bajna-biai uradalom gazdasági ügyintézője, de minden kerület, azaz falu élén külön intéző állt.
Dávid Alajos volt a gazdatiszt 1877-ben, a gazdasági intéző Botpusztán Burián Pál, Sárisápon Pintér Antal, Somodoron Emperl József, Gyarmatpusztán Gotthard Ede, Bajnán Pilbauer József, Herceghalmon Zitterbach István és Bián Vladár Lajos. Bár a földesúr lakhelye, azaz a kastély Bajnán volt, a gazdatiszt hivatala és az uradalom levéltára a Pest megyei Bián működött, ezért kapta a birtokegyüttes a bajna-biai uradalom nevet. Az intézőknek mind a hét faluban külön háza volt, s a földesúrnak kastélya Bajnán kívül még Gyarmatpusztán is, de ez csak vadászlakként szolgált. Az uradalom jól működő gazdasági rendszeréhez tartozott a Bajnán lévő három üvegház, a Gyarmaton üzemelő szeszgyár és téglaégető, a Botpusztán található gépgyár és a sárisápi szénbánya.
Miközben megváltozott az uradalom igazgatási rendszere, megváltozott földjeinek tulajdonjoga is. Az 1848. évi törvényeknek megfelelően – amint erről már megemlékeztünk – a faluban is megkezdték a földek tagosítását, azaz az immár önálló parasztgazdaságok területének kimérését. Ennek befejezése után az uradalom vezetése birtokainak növelése céljából 1870-ben visszavette az eladdig bérletben lévő majorságokat, amelyeket ezután természetesen nem a robotban ingyen dolgozó jobbágyok, hanem bérért és ellátásért dolgozó cselédek, béresek, napszámosok műveltek meg. 1877-ben összesen háromszáznyolcvannyolc cseléd dolgozott az uradalomban, közülük hetvenegy a juhászatban, nyolc a kertészetben, hat az erdészetben, a többiek pedig a szántóföldeken. Otthonukul Bajnán a kastély, a ló-, ökör- és birkaistálló mellett lévő tizennégy cselédlak szolgált. Az uradalom ezen kívül építetett még a faluban egy tiszti lakot, egy fészert és egy pajtát, valamint egy magtárat és egy górét.
A gazdasági szempontból fontos növények mellett a Sándor család gondot fordított a falu külső képének formálására is. A kastély melletti igen szép, ízléssel megtervezett angolkerten kívül a határok, utak és csapások szegélyezésére 7956 öl területen akácfát, az árkok és csatornák mellé pedig százhatvannégy darab nyárfát ültettek. Az uradalom ezenkívül kétszáznyolcvan darab nemesített alma- és körtefa megtelepítésével is kísérletezett.
A gyümölcsfákon kívül jelentős jövedelmet hozott a Bajnát körülvevő, több mint ezer holdra kiterjedő sűrű erdők fáinak kitermelése. A birtokigazgatás által kidolgozott erdőgazdálkodási terv szerint évente átlagosan nyolc-tíz héten keresztül lehetett az erdőkben fát vágni, amelyet tűzifaként, szerszámfaként vagy épületfaként a Dunán szállítva értékesítettek. Az erdők ezenkívül más hasznot is jelentettek, hiszen az itt termett erdei gyümölcs, gubacs, valamint a makkoltatásból, vadászatból és méhtenyésztésből befolyó jövedelem nem kis bevétellel gazdagította az uradalom pénztárát.
A Sándor család gazdaságán kívül az 1848. évet követő esztendőkben megjelentek a jóval szerényebb keretek között élő, de már önálló parasztgazdaságok is. Mivel a polgári átalakulás előtt a jobbágyok minden tekintetben a földesúr felügyelete alatt álltak, nem volt szükségük arra, hogy jobbágytelkük irányításáról, gazdasági rendszerekről, vetőmagok, gépek beszerzéséről gondoskodjanak. Miután azonban önálló gazdákká váltak, mindez nagyon fontossá vált. A középparasztok vagy az egész kicsiny birtokkal rendelkező földművesek tőke hiányában a földjük megműveléséhez szükséges gépeket, állatokat sem tudták beszerezni, és néhány évvel a tagosítás után tönkrementek. Ezeket az intő jeleket is figyelembe véve az önállóan gazdálkodó parasztok szövetkezeteket hoztak létre, amelyektől kölcsönt vehettek fel, és amelyek érdekeiket képviselték. A XIX. század végén a megyében elsőként Bajnán alakult meg a hitel- és fogyasztási szövetkezet, későbbi ismertebb nevén a Hangya, amely igen szép sikereket ért el. Mivel ezek a társulások karitatív célokat is szolgáltak (például a nélkülöző szegények számára élelmet osztottak), gyakran szerepel az alapító tagok között a helybeli plébános vagy a lelkész.
A parasztgazdaságok legfőbb célja a hagyományok megőrzése volt. Ez azt is jelentette, hogy minden új dologtól, kockázattal járó vállalkozástól ódzkodtak, munkálkodásuknak értelmet a föld birtoklása és gyarapítása adott. Ennek ellenére akadtak Bajnán olyan parasztgazdák, akik megpróbálkoztak új növények meghonosításával is: 1851-ben például hetvenen jelentkeztek egy vármegyei felhívásra, mert szívesen termesztett volna dohányt földjeik egy részén.
A második világháború kitörésének és egy új politikai rendszer születésének előestéjén, 1935-ben Bajnán összesen négyszáznegyvenöt gazdaság működött hatezerötszáz-huszonnégy kataszteri hold területen. Ebből egy holdnál kisebb 83, egy és öt hold között 142, öt és tíz hold közötti kilencven, tíz és húsz hold közötti 93, húsz és ötven hold közötti harminc, ötven és száz hold közötti kettő, kétszáz és ötszáz hold közötti szintén kettő, ötszáz és ezer hold közötti egy és végül egy ezer holdnál nagyobb gazdaság. A falu határában 3840 hold szántó, 35 hold kert, 76 hold rét, 49 hold szőlő, 203 hold legelő és 2069 hold erdő feküdt. Az erdőkből évente 2478 köbméter fát termeltek ki. A gyümölcsösökben alma, körte, birs, cseresznye, meggy, őszibarack, kajszibarack, szilva és ringló termett.
A földművelést kiegészítette vagy talán még annál is fontosabb szerepet kapott a faluban az állattenyésztés, azon belül is a lótenyésztés. Bajnát a lovasbravúrjairól nevezetes Sándor Móric – az ördöglovas – és az általa országos hírre emelt ménes tette országosan ismertté. A ménes alapjait 1804-ben Sándor Vince, Móric apja vettette meg kétszázötven darab, Lukács Miklóstól vásárolt alföldi vadlóval. Ezek az állatok azonban nem váltak be, és kisebb megszakítás után, 1835-ben lényegében Sándor Móric kezdte meg a rendszeres tenyészmunkát. 1837-től az itt született lovakat törzskönyvezték is. 1877-ben már százhuszonkilenc lóból állt a ménes, amelynek felügyeletét az 1850-es évek végétől maga a gróf látta el.
Sándor Móric, miután a lovaglást és fogathajtást egészségügyi okokból abbahagyta, lovak iránti szenvedélyét ménese fejlesztésében élte ki. Semmi pénzt nem sajnált arra, hogy a legjobb lovak kerüljenek ki a kezei alól, és ezek a versenyeken is sikerrel szerepeltek. Tiszteletére a pesti lóversenyen róla nevezték el az úgy nevezett Sándor-díjat. Halála után azonban a ménesnek nem akadt igazi gazdája, így előbb a telivérek tenyésztést szüntették be, és az igásállatok nevelésére helyezték át a hangsúlyt, majd az 1900-as évek elején a ménes utolsó lovait is eladták.
Sándor Móric lovak iránti szenvedélye állítólag a falubeliekre is nagy hatással volt, mert míg a gróf élt, a bajnai parasztgazdák nevelték a legjobb lovakat a megyében. Bár 1928-ban néhány parasztgazda vármegyei egyetértéssel megpróbálta visszahozni az ördöglovas korát, amikor megkísérelték egy méntelep és egy hozzá tartozó fedeztető állomás felállítását Bajnán, a község a magas költségek miatt végül elállt a tervtől.
A bajna-biai uradalom a lovak mellett a juhok tenyésztését is igyekezett magas színvonalra emelni. 1817-ben vette meg Sándor Vince az első merinó juhokat, amelyek a nemes juhászat kezdetét jelentették. 1850 és 1859 között már 6633 juha volt az uradalomnak, és 1874-ig külföldről háromszáznegyven kost és százhuszonegy anyabirkát szereztek be a juhállomány fejlesztése érdekében. A birkákat természetesen elsősorban a gyapjúért tenyésztették, és amikor a század elején annak ára a világpiacon erősen csökkent, Sándor Paulina hercegnő felhagyott tömeges tenyésztésükkel.
Az uradalom ménesei, nyájai, csordái mellett a falubeliek is tartottak állatokat. 1911-ben Bajnán háromszázhuszonhárom állattulajdonos volt, akik hétszázhetvennyolc szarvasmarhát, százhuszonkilenc lovat, huszonegy szamarat, négy kecskét, hatszázhatvanegy sertést és hétszázötvenegy juhot tenyésztettek. A felsorolt állatok közül a legfontosabb a szarvasmarha, amelynek nemcsak tejét és húsát, de igavonó erejét is fel tudták használni a mezőgazdasági munkák során. Mivel a bikák ára igen magas volt, a község közösen vásárolt négy-öt tenyészállatot, így gondoskodva a szaporulatról. A fedeztetés a falu bikáival a mindenkori marhapásztor feladata volt.
A szarvasmarhák egy részét eladásra, egy részét saját célra, egy részét pedig igavonásra tenyésztették. A saját célra szánt marhák vágását a mészáros végezte, aki 1848-ig a földesúrtól bérelte a mészárszék jogát. 1927-ben a Zsebők Domonkos-féle pék házban jelölték ki a hatósági mészárszéket, és innentől kezdve ide hajtották vágóhídra szánt állataikat a falubeliek. Az eladásra szánt marhákat pedig az évente négyszer tartott vásárokon adták el a bajnaiak. A vásárok helye az Epöl felé vezető út melletti téren volt február, május, augusztus és november közepén. Bár a vásárok célja elsősorban a marhák eladása volt, idővel más árusok is megjelentek, a marhán kívül juhot, sertést, kecskét, lovat is felhajtva. Nem hiányozhattak innen a két világháború között a bábsütők, rostások, szitások sem, sőt a szabók, szűcsök, csizmadiák és lakatosok is kínálták sátraikban portékáikat. A falunak természetesen a vásárpénzek beszedése igen szép hasznot hozott.
Az állatok egészségére már a kezdetektől fogva igen nagy gondot fordítottak, eleinte a patkoló kovácsok látták el a beteg jószágot, később a kiképzett állatorvosok. Bár az uradalom alkalmazásában mindig volt egy vagy több állatorvos, a község maga is alkalmazott egy megfelelően képzett személyt. A XX. század elején létrehozott állategészségügyi körbe Bajna, Sárisáp, Nagysáp, Epöl, Márihalom és Úny tartozott, központja Bajnán volt. 1938-ig a Sándor-Metternich-uradalom biztosított lakást a körállatorvosnak, ekkor Bajna község az érintett falvak támogatásával szolgálati épületet épített.
A második világháború és az azt követő politikai változások Bajna polgári korszakban kialakult gazdasági rendszerét is átalakították. 1945-ben, a háború befejezése után a legnagyobb problémát az élelmiszerhiány és a harcok miatt elmaradt mezőgazdasági munkák jelentették. A háborúban az állatok jelentős része elpusztult vagy elkobozták azokat, így csupán kétszáznegyvenöt tehén maradt a faluban.
Az egypártrendszer kialakulása után Bajnán is megindult a téeszesítés, 1949-ben létrejött az első termelőszövetkezeti csoport, de igen kevés taggal. Az ötvenes évek terménybeszolgáltatásai, munkaversenyei közepette pedig még kevesebb gazdának jutott eszébe a közösbe való belépés. 1955-ben az Alkotmánynak huszonkilenc tagja volt, akik szinte valamennyien tíz hold alatti földdel léptek be. A tsz-nek így összesen csak száznyolcvan hold földje volt, de ezt sem tudta rendesen megművelni, mert „nincs a tsz-ben igazi paraszt, aki jól értene a gazdálkodáshoz”.
A faluban a tsz-tagok és a még önálló parasztgazdák 1956 nyarán 1044 holdról búzát, 138 holdról rozsot, 192 holdról őszi árpát, 345 holdról tavaszi árpát, 73 holdról zabot, 397 holdról kukoricát, 112 holdról burgonyát, tizenhat holdról cukorrépát, 152 holdról lucernát és 205 holdról vörösherét arattak.
Az októberi forradalom elfojtása után nagy lendülettel indult meg a falvakban a szervezés, és kisebb zökkenőkkel pár év múlva Bajnán is elérte célját. A falubeli gazdák valamennyien „önként” ajánlották fel földjeiket, így azok közös használatra szövetkezeti tulajdonba kerültek. A Sándor-Metternich féle uradalom földjeit már 1948. évi földreform során elkobozta az állam és a volt cselédek közt osztotta szét, akik az 1950-es évek végén szintén beléptek a tsz-be. A bajnai Alkotmány 1960-ban már háromszázhuszonhét taggal és háromezer-száztizenhét hold földterülettel rendelkezett, és ezzel a dorogi járás legnagyobb termelőszövetkezetének számított. A lakosságnak ekkor azonban már csupán harminchét százaléka élt a mezőgazdaságból, a további harmincöt százalék az iparban, főként a közeli szénbányákban helyezkedett el, többen dolgoztak az építőiparban, közlekedésben és kereskedelemben is. Így a néhány évvel azelőtt még szinte teljes egészében a mezőgazdaságból élő falu a kor erőszakos ideológiai propagandájának engedve lassan elvesztette agrárjellegét.
Mivel Bajna lakói a kezdetektől fogva a föld megműveléséből éltek, jelentős ipari üzem soha nem települt meg a faluban, a helybeliek csak saját igényeik kielégítésére foglalkoztak kézművességgel. Bár a középkor utolsó századaiban a törökök által elpusztított szomszédos településen, Csimaszombatján valószínűleg működött valamiféle cserépégető „üzem”, amelyről a régészeti leletek is tanúskodnak, a török kiűzését követő évszázadokban nem tudunk ilyenfajta létesítményről. 1837-ben Helischer József megemlékezik egy Bajna határában lévő földről, amelyet „...üveges föld-nek (Glaser-Erde) neveznek, és az egész ország üveghutáiban használnak. Évenként átlag 342 pozsonyi mérőt kitevő mennyiséget termelnek ki ebből, mérőnkénti ára egy forint és harminc krajcár ezüstben.” A bajnaiak árulták ugyan, de saját maguk nem hasznosították.
Agyagot a kezdetektől fogva bányásztak a falu határában, de egy jelentősebb ipari üzem alapításának terve először Sándor Móric gondolataiban merült fel, aki jó ismerősével, Széchenyi Istvánnal beszélgetve – valószínűleg a kor reformmozgalmának hevében – felvettette, hogy Bajnán egy vasgyárat szeretne szervezni. A terv azonban terv maradt, megvalósulását a szabadságharc, majd Sándor Móric betegsége megakadályozta.
A Sándor-Metternich-uradalom az ipari termelésbe akkor kapcsolódott be igazán, amikor 1806 körül sárisápi birtokán szenet találtak. Ezután sorra nyíltak a környéken a bányák, 1817-ben Csolnokon, 1828-ban Mogyoróson, majd 1839-ben Tokodon. A kiegyezést követő polgári korszakban Bajna területén is több fúrást végeztek. Az első engedélyt kőszénkutatásra Oblat Rudolf budapesti és Veiszkopf János budaörsi lakos kérte 1889-ben. Húsz évvel később a Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársulat folytatott kutatásokat a falu földjein, végül 1927-ben a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. kötött szerződéseket a bajnai magántulajdonosokkal az évenkénti négy fúrás és az esetleges bányanyitás engedélyezésére. A már említett „üveges föld” felhasználására pedig a két világháború között a Magyar Kerámia Rt. nyitott itt bányát.
Az ipari üzemek között meg kell emlékeznünk a Kinizsi család által fejlesztett és gépesített malomról, amelyet 1956. január 1-jén a községi tanács közös kezelésbe vett. A „tanácsi malom” igazgatójának Kender Lászlót nevezték ki, bár Kinizsi János továbbra is itt dolgozott.
Az 1945 utáni politikai vezetés gazdaságpolitikájában az ipar fejlesztésére helyezte a hangsúlyt, így az eddig mezőgazdaságból élő falvak is igyekeztek jelentéktelen ipari üzemeiket fejleszteni, vagy a környék fontosabb ipari létesítményeihez csatlakozni. Bajna ez utóbbit választotta, amikor lakosságának nagy része a közeli szénbányákban keresett magának munkát, elhanyagolva a helybeli termelőszövetkezet által felkínált lehetőségeket.
Az 1990-es évek elején lezajlott rendszerváltásnak köszönhetően a felbomlott bajnai termelőszövetkezet vagyonának egy része magánvállalkozók kezébe került, akik a háború előtti önálló parasztgazdaságok felélesztésére törekednek, felújítva a falu polgári korszakban kialakult hagyományait.

A bajna-biai uradalom pecsétje

A kastély kertészete Császár Sándor kertésszel

Az uradalmi magtár, amelyet később a termelőszövetkezet hasznosított

Gazdatanfolyam résztvevői az 1940-es években

Munka a tsz-udvaron 1960-ban

Bajnai munkások a kőbányában

A falu határában lévő Morvay-malom

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT