IV. Szigeti János visszaemlékezése a román vérfürdőről
IV. Szigeti János visszaemlékezése a román vérfürdőről
Első nap a granicsár őrmester hívatta a főjegyzőt, Lukács Bélát. Az méltatlankodott, hogy őt csak úgy odacitálja az oláh őrmester. Közben beszólt Fändler Gusztáv kereskedőhöz, hogy az tud románul, elhívta azt is. Ez egy órakor volt, a csendőrőrmester azt mondta Lukácsnak, hogy három órára építse föl a telefont, mert a vörösök elrontották. „Ha, nem annyiból áll ám az!” – mondta a főjegyző. „Mit mond?” – kérdezte az őrmester. Fändler tolmácsolt. Erre az őrmester káromkodott egyet, és a főjegyző 18 botot kapott, a tolmács meg huszonötöt. Ettől kezdve azt beszélték, hogy az oláhok kétszáz embert fognak összeszedni túsznak. A gazdák elbujdostak a tanyákra. Mindent be kellett jelenteni, nemcsak az összes állatokat, hanem a szerszámokat is, meg a lovakat is. Erre ment mindenki jelenteni, mert féltek, napirenden volt a verés. A nép nagyon unta őket, elkezdték beszélni, hogy ezek az oláh katonák nem hadsereg, a román hadsereg nem is felelős értük, ezt meg kék támadni. Az oláhok kihirdették, hogy szombaton vigye mindenki az állatait rekvirálni. De szombaton csak Magyarcsanádon rekviráltak, ott sok volt az oláh, és onnan nem vittek el sokat.
Itt végül is hétfőre maradt a rekvirálás. Addigra kiélesedett a helyzet. Azt hitték, a vöröst is ők űzték ki. Csikota Andrásnál összejöttek és elhatározták, hogy nem adják az állatokat. Szigeti János bácsi, aki szombaton lovon ment be a tanyáról, mesélte, hogy a faluban azon tanakodtak, hogy panaszt kéne tenni Szegeden a franciáknál, hogy a románok harácsolnak. Szigeti János bácsi el is ment Kiszomborig, de ott szétzavarták őket a románok. Kerülő úton jött ki a tanyára, a lova meg Apátfalván maradt. Úgy fogadott vasárnap reggel két szegény fiút napszámba, hogy hozzák ki lovát a tanyára. Azok éppen nagymise végére értek be a Kossuth utcába, és hogy elkerüljék az embereket, a tizedik háznál bementek az egyik fiú nagybátyjához, Kardos Mihályhoz. Amikor űk ott benn álltak az udvaron, benyitott egy ember, Csikota András és odakiáltott Kardos Mihályhoz: Gyere már ide, hallod, csinálni kellene már evvel az olájjal valamit, hát, mindenünket elviszik. Kardos Mihály szegény volt, nem volt semmije, leütötte a fejét, oszt nem szólt.
Csikota András a templomból hazamenet többekkel beszélt, délután aztán kimentek hozzá a tanyára vagy öten megbeszélésre. Ezután jöttek oszt lovon, és sorra beszóltak a tanyákra: mindenki jöjjön el holnap reggel, mert aki el nem jön, annak rossz lesz. Így aztán egymástul való félelmibe – meg a kíváncsiság – majdnem mindenki elgyütt. Csikota András tanyáján egész éjjel fönn voltak az emberek, de én nem mentem virrasztani. Hét civil ember már vasárnap összeütközött két román huszárral, és elvették tőlük a fegyverüket. Én vasárnap délután kimentem a tanyárul a bekai pusztára, volt egy szép üsző borjúm, azt megnézni. Mikor hazaértem, hallom, hogy itt járt Oláj Ferus, lóháton gyütt és mindenkinek parancsot adott, hogy holnap be kell menni. Szigeti János bácsinak már volt fegyvere, a veje vette el az egyik román katonától. Jani bácsi is azért hítta össze a tanyasort, hogy többen legyünk, mert félt. A többiek elmentek, egész éjszaka virrasztottak, hogy hátha jönnek a románok a fegyverekért, és akkor ők ellenállanak.
Hétfőn gyönyörűen fölgyütt a nap reggel. Csikota András tanyájához csoportosultak hétfőn reggel a tanyaiak. Aki nem jön, azzal a civilek majd aztán végeznek. Három volt köztük, akinek volt fegyvere, a többinél leginkább kapa, mintha dologba menne. Hétfőn reggel oszt én mentem velük: mék hát, mit mondanak, ha nem mék. Tíz-tizenöten mentek egy csoportban. Annyira ment a tanyai nép, voltunk vagy kétszázan. Szigeti Imre bácsi is ott volt. Közben megálltunk, elkezdtek tanakodni. Volt, aki azt mondta: nem ér ez semmit, fegyveres emberekkel szembeszállni. Ijedt vagy, mindig is ijedt voltál, gyáva. Közben gyütt az országúton egy kocsi, román tiszt ült benne. Egy azt mondta: el kell fogni, mit uralljunk rajta. Több azt mondta, be kell menni Makóra és kérni, hogy ne rekviráljanak. Ekkor valaki ráfogta a fegyvert a kocsira és agyonlőtték a kocsist. Az belebukott a kocsi elejibe, de a tiszt elvette a gyeplőt, és tovább hajtott. Langó Tóni azt mondta: csináljunk három csoportot, és három felül támadjuk meg a vasútállomást. Az első a falu szélső utcájában, a második az országúton a temetőnél, a harmadik a tehénjáráson keresztül menjen, és támadjuk meg a vasútállomást. A románok az állomáson az elrekvirált eszközöket rakták teherkocsikba. Az állomás mellett vagy huszonöt román huszár reggelizett, azok akkor gyüttek, hogy majd segítenek a rekvirálásnál. A mieink eloszlottak három csoportba. Szigeti Jóskánál volt egy német katonafegyver, avval annyira lőtt a temetőből a vasútállomásra, hogy piros lett a puskacsöve. A többi oldalról is lőttek. Militar puska, kiáltották a román csendőrök és szétszaladtak. Azt hitték, a vörösök jöttek vissza. A huszonöt román huszár is szertefutott, ki lovon, ki gyalog, a lovak meg szaladtak katona nélkül, mert a nyereg szíjazata föl volt tágítva.
A magyarok is a huszonöt román katonából levettek kettőt, és agyonverték őket, mivel hogy azok a felkelők közé lőttek is egyet. Sóki Sarajkó Andrást, új házas embert halálra sebesítették. Így vettük be a vasútállomást.
A vasúttól a csendőrlaktanyába mentünk. Húsz hadbavonult magyar berohant, a csendőröket – kilencen lehettek – lefegyverezték, az asszonyokat nem bántották. Innen a Maros hídfőhöz mentek. Útközben kiabáltak: Aki nem velünk, az ellenünk, azzal majd végzünk. A hídfőnél is lefegyverezték a román őröket. Közben két román huszárt ütöttek agyon a Kossuth utcában éppen az elemi iskola előtt. Egy román katona befutott a Pikali kovács házába, és a kerteken át a Templom utcába szaladt. Ott Szabó Nyíri Péterné egy vasvillával fejbe ütötte, a román katona lebukott, a többiek agyonverték. Össze-vissza darabolták a fejét. El köll ezt ám temetni, ne lepjék a legyek, meg ne irtózzunk tőle. Rájuk hányták a földet. Aztán eltalálták az okosabbak, hogy mégiscsak el kék ezeket valahová temetni innen. Kivitték a három katonát a község kocsiján, de nem a temetőbe, csak a falu déli részére, a szőlőföldek végihön.
A civilek most már megerősödve kivonultak a csatornához. Addigra gyüttek már Makóról a románok. A magyarok fölfejlődtek – most már lehetett vagy tizenöt puska közöttük –, fölvették a harcot a félszázad románnal. A csatornában tíztől kettőig lövöldöztek, a mieink között lett egy pár sebesült, azokat bekötözték kötőkkel, amivel tudták. Két óra tájban a románok a magyarokat szétugrasztották, mert jött az erő. A muníció elfogyott, egyik erre szaladt, a másik arra, mindenki menekült, amerre látott. Akkor aztán lett olyan csönd, hogy még a kutyák sem ugattak.
A románok elsőbb golyószórókat állítottak minden utcasarokra. Először lövöldöztek, aztán indultak be, mikor látták, hogy nincs visszalövés. Mindenki elbújt ólakba, kertekbe, padlásra, árnyékszékbe. Első a vót, hogy tíz embert agyonlőttek, de aztán a makói román ezredes kérte a parancsot Nagyszebenből, és azt a választ kapta, hogy nem szabad lőni, hanem mindenkit össze kell fogdosni és kivizsgálni. Összesen negyvennégy halott lett, ebből három román katona és az a kocsis, aki az országúton a román tisztet vitte.
Én avval a tudattal mentem bele, hogy majd megszökök, mikor nem látnak. El is mentem az édesanyám házához, fölmentem a kéménypadlásra, de a szomszédasszony megfigyelte, hogy nem jöttem ki, és elkezdett kiabálni. Erre kimentem és Mihály bátyámhoz mentem, aki a vejével Mátó (Pájó) Jóskával lakott egy házban a Kossuth utcán. Mihály bátyám szívbajos ember volt, és mikor megtudta, mibe fogtak a mieink, rosszul lett és elájult. A Pájó Józsi meg a ház előtt szaladgált, arra jött egy öreg ember, és egy fegyvert adott neki. Józsi behozta, mire Mihály bátyám újra elájult. Én fogtam a fegyvert és a kanálishoz szaladtam vele, hogy bedobom, de egy fiatalember elvette. Közben elkezdtek lövöldözni a románok. Mindenki menekült. A házak teteje csak úgy porzott. Egy öreg ángyomhoz futottam, de a kerteken átugrottam egy másik rokonomhoz. Ott egy fiatal és egy öreg asszony volt csak. Bementem a sötét kiskamrába, ott vártam aztán végig az egészet két-háromig. Akkor doboltatták az ügyetlenek, hogy vigye mindenki a párnáját a községházára. Senki sem vitte, nem mertek mozdulni. Ahun én elbújtam, az a ház közel volt a templomhoz. Egyszer csak kinyílt a kapu, hallom, hogy jönnek a románok. Én mindig olyan őszinte voltam, olyan gyáva, kimentem elébük, nehogy elbújva találjanak. Akkor oszt hozzáfogtak pofozni, fejbe verni, puskatussal kilöktek az utcára és hajtottak a vasútállomás felé. Éppen előttem lükték ki az utcára Medve Sándort, térgyre esett, akkor a román ráfogta a puskáját, de csak a fülit lőtte keresztül. Az országút tetején tizenöt–húsz ló állt. Négy román katona vigyázott rájuk, azok odakiáltottak. Erre engem odahajtottak, azok ott kantárszárral, nádpálcával vertek, az állomásig mindig lökdöstek, rugdostak. Ott kétszer pofon vágtak, egy a fejemet hajamnál fogva a lába közé szorította, és úgy verte az ülepemet. Azután belöktek a váróterembe. Összeszedtek minden férfit. Tele lettek az iskolák, a várótermek, a községháza istállója. Azt az éjszakát átélni! Hétfőtől péntekig aztán mindenki ott volt. Kedden kezdték a vizsgálatot.
Szerdán délután megengedték az asszonyoknak, hogy hozzanak enni. Addig se nem ültem, se nem aludtam, de olyan erős voltam, hogy se éhes nem voltam, se álmos. Gyüttek a románok, mindig dühösebbek, péntekig folyton vertek bennünket. A községházán agyonlőttek egy Kakas nevűt, mert egy oláj katona felismerte. Pénteken délután azt kiadták, hogy hazamehet mindenki, csak akire a nyom rávezet, hogy benne vót, az nem. Szombaton oszt mindenkinek be kellett vinni az állatait. Vittük, de hogy vittük, csak az életünket hagyják. Hétfőtől péntekig szabad rablás volt. Mindent kihánytak, és az asszonyokat is verték. Ki volt dobolva, hogy a lámpának minden házban égni köllött, és a kapunak nyitva lenni. A magyarcsanádi románok lettek az orgazdák, azok is jöttek rabolni. Szombaton huszonnyolc embert bűnösnek találtak, elvittek Békéscsabára. Azt gondoltuk, megszűnt a baj. Kihirdették, akinek a neve ki van írva, gyűjjön be. Egyszer csak ki volt írva a nevem. Tévedés volt, Szigeti József fia, Mihály volt, én meg Szigeti Mihály fia, János voltam. Én a sületlen bevallottam, mikor kérdeztek, hogy vittem egy puskát.
Először elvittek huszonnyolcat, második szombaton ötvennyolcat. Egy hónap múlva meg kettőt hoztak. Ezeket az irigy magyar asszonyok jelentették fel. Névtelen leveleket hánytak be a román csendőröknek. Ilyen csúnya ez a magyar fajta, ilyen irigy. Ott is úgy voltak, hogy föllázadtak, hogy űk bejelentsék a hadbírónak, hogy ki volt még benne. Hogyha ű ott van, az is legyen ott. Csabán voltunk hat hétig, augusztus 14-ig. A gimnázium épületében egy tanteremben százharminchatan. Sorba feküdtünk olyan szorosan, hogy a lábunkat egymásra kellett tenni. Nagyon csöndbe kellett lenni, mellettünk volt a hadbíró irodája, pisszenni se vólt szabad. Vizet egyszer adtak naponta. Hat hétig minden nap paszurt ettünk. Abban a csajkában kellett a vizet is tartani. Mosakodni sem lehetett egyszer sem. Ott volt köztünk a bíró, Sóki Mihály; a törvénybíró, Tóth B. Mihály; a jegyző, Lukács Béla. Szentesi Ferenc százötven botot kapott, mert fegyvert dugott el a kertjében, és részeg volt mindig. Ez a kovács volt. Milyen bátor és hidegvérű volt, noha buta, mert nem sajnálta, hanem nevette azt az olájt, mikor verték, aki mellette tanúskodott, hogy ő nem is volt Apátfalván, amikor a lázadás kitört. [A magyarcsanádi román kovács tanúsította, hogy Szentesi Ferenc nála volt vasárnaptól kedd reggelig. Erre Szentesi házát mentesítették; ő patkolta a román hadseregnek a rekvirált lovakat. De végül minden kiderült, és a román kovácsot összeverték, és napokig fenyegették, hogy agyonlövik.]
Össze voltunk úgy barátkozva, mint a disznó az ólban. Szentesinek is volt egy barátja, Kutik András; annak éppen a legénykorát mesélte – megszokja az ember a bajt –, jártam én Veréb Katicához, azt akartam én elvenni, de édesanyám nem engedte. Egyszer csak kinyílik az ajtó, három román tiszt – mind szép, válogatott ember volt – gyünnek be, oszt Szigeti Ferenc tudott csak románul. Kérdezik, ki tud románul? Ferenc föltápászkodott, kérdezi, mit akarnak? Mutasd meg a Szentesi Ferencet, Pintér Andrást, Szabó Nyíri Pétert. Mikor kimentek, Feri csak mondta tovább Veréb Katicát. Kérdezi a jegyző, mit mondtál nekik? Azt mondtam, hogy elmenekültek a Tiszán túlra. Hát ilyen hidegvérű volt Szentesi.
Munkára hajtottak bennünket, nem mindenkire került a sor, és az intelligencia nem dolgozott. A Lukács [főjegyző] dolgos ember, szereti az asszonyi munkát, mindnyájunk nadrágját megfódozta.
Békéscsabán a verés megszűnt. Július 5-től augusztus 14-ig voltunk ott. 14-én délután bejött egy őrmester, és kiadta a parancsot, hogy öt perc múlva mindenki készen legyen. Nyíregyházán 17-ig voltunk, és Debrecenbe mentünk. Ott 18-tól szeptember 20-ig voltunk. A harmadik emeleten kisebb termekbe voltunk szétosztva, és összekevertek bennünket szabolcsiakkal, hajdúságiakkal. A 16. hadosztálybíróság volt Debrecenben. A kosztunk nagyon rossz volt: rántott leves, délben zöldbableves kétszer egy héten, egy kis hús benne, vacsorára krumpli héjában és fél kiló komisz kenyér. (Majd így élek, hazamék, oszt majd meggazdulok.) Germán Traján nevű magyar születésű román ügyvéd és tartalékos tiszt (tüzér főhadnagy, gyönyörű ember, magas, vállas) különösen jó ember volt, mintha csak szeretett volna minket; az apátfalvi csoport megfogadta, hogy ügyünket mozgassa és védje. Följött és megegyeztünk vele százezer koronába. Ez meg is mozgatta: megkezdődött a kihallgatásunk. Mikor az elejit hallgatták, a főbűnösöket kihallgatták, lett oszt kuruc világ, azok oszt véresen gyüttek vissza, megverték őket. Nem tudtunk aludni, féltünk, kire kerül a sor másnap. Egy nap csak hat-nyolcat hallgattak ki. Később már elment a mérgük.
A hadbíró óromán volt, a tolmácsa egy kolozsvári ácslegény volt, nagyon kegyetlen volt, jobban vert minket, mint a hadbíró. Nagyon gyűlölt bennünket, mert a három katona olyan csúful meg lett csonkítva. (A Szentesi és Sóki S. Mihály, akinek az öccsét ott lőtték agyon az utcán, a bátyját meg a tanyán, beteg volt és elbújt az ólba, s ott szúrták agyon.)
Mikor a kihallgatás befejeződött, addigra Békéscsabán megfogyott a fogoly, visszatettek bennünket, mert katonailag oda tartoztunk. Szeptember 20-án indultunk vissza, ott akkor egy selyemfonó gyárba voltunk, de ott nagyon hideg volt. Egy darabig senki se törődött velünk, akkor Lukács főjegyző elhívatta Korek Aurél ügyvédet, a sógorát, hogy mozgassa meg az ügyünket. Az elgyütt, és ű meg az apátfalvi zsidók kidolgozták, hogy megvesztegetik a hadbírót: Peszkár nevűt. – Perlusz Adolf zsidó vitte el Peszkár apjának, a hadbíró nem vette kezébe a pénzt. Csend lett körülöttünk, november 25-ig nem tudtunk semmit, akkor reggel begyütt hozzánk az őrség, és azt kiáltotta, hogy öt perc múlva megyünk a hadbíró úrhoz. Sorba álltunk, elkísértek bennünket a hadbíróság udvarába, sorba állítottak bennünket. Homályos, hűvös, borongós, saras nap volt. Kitettek egy asztalt, két karszéket. A hadbíró és az ácsmester leültek, s olyan furcsa volt, hogy azelőtt olyan goromba, vadak voltak, s akkor barátságosan szólt hozzánk: önök nem mind bűnösek, három éjjel, három nap tanulmányoztam az ügyüket és megállapítottam, hogy egyrészt Apátfalván olyan román biztosok nyomoztak, akik nem tudtak magyarul, csak tolmács útján kapták a szót. Tehát majd akinek a nevét szólítom, álljon félre. Nyolcvannyolc közül harmincegyen maradtunk, s a többieknek azt mondta, önök visszamennek a helyükre, fogva maradnak, kihallgatom önöket, és lesz még önök között is ártatlan. Bonyolult az ügyük. Minket elengedtek, tehát önök harmincegyen megszabadulnak. (Milyen hosszú a nap meg az éjszaka, mikor az ember mindig azon gondolkodik, mi lesz velünk.) Délután négykor állítom ki az útlevelüket, de amazokkal nem szabad szót váltani. Nem mertünk szólni, dehogy mertünk. Nem tudták, mér kényesedtünk el. Szidtak bennünket. November 26-án este hazajöttünk, de a főjegyzőnek egy hónap után vissza kellett menni, mert Peszkár hadbírót elbocsátották (gyanúsították, hogy meg lett vesztegetve), s egy nagy-romániai jött hozzájuk, az visszavitette Lukács főjegyzőt, s mi is féltünk, hogy visszakerülünk, de ránk nem lett szükség.
Üket csak elvitték Gyulafehérvárra, ott befejezték a tárgyalást, és ítéletet hoztak. Akik ott maradtak négy-nyolc-tizenkét-tizenöt-húsz évet kaptak.
(Gyűjtötte Bibó Irén 1938-ban. A makói múzeum néprajzi adattára: 134–90.)
