A gyors sodrású Maros mentén
A gyors sodrású Maros mentén
Apátfalva a Maros jobb partján, Makótól keletre, tíz kilométernyi távolságban fekszik. A makói kistérségnek része, amely az ország délkeleti kapuja. Régen a népek országútja haladt itt, ma a 43-as számú főközlekedési út vezet át Romániába.
Az apátfalvi táj a változatosabb makóival ellentétben egységesebb, homogénebb. Mindkettőnél a Marosnak jutott meghatározó szerep, de a felszín fizikai állagában lényeges különbség mutatkozik. Makó a hajdani két jellegzetes tájegység: a rét és a mezőség találkozásánál jött létre, Apátfalva kimondottan mezőségi táj. A régi időkben a földrajzi tényezőknek életforma meghatározó szerepük volt. A Maros árterének tavakkal, erekkel, morotvákkal, holtágakkal szabdalt, szigetekkel tagolt területe – a rét – változatos vízi életet teremtett; de alkalmas volt pásztorkodásra, a kiemelkedő részek földművelésre is. A mezőség löszsíkságot jelentett, amely a földművelésnek nyújtott kiváló minőségű termőtalajt, de alkalmasnak kínálkozott legeltetésére is.
Apátfalva keletkezését – a földrajzi adottságokon túlmenően – a csanádi révnek köszönhette, a település a Maros jobb partján, a csanádi várhoz vezető utak találkozásánál született meg.
A középkorban a Maros völgye sűrű falvas, népes sávot képezett, az Alföldnél jobban beépült, civilizált terület volt. A jobb part tíz kilométeres szakaszán az alábbi helységek feküdtek: Makó, Kisfalud, Szentlőrinc, Tárnok, Szecső, Apátfalva. A Maros mentén tölgyerdő húzódott.
Ennek a gazdagon benépesült kultúrtájnak az arculatát a török pusztítások sorozata semmisítette meg. A szabad természet lett rajta úrrá. Ismét megjelentek az ingoványok, a vadvizek; az apátfalvi táj pusztává változott. A falut és az erdőt fölégették, a szántók parlagon maradtak. A kegyetlen pusztítás nyomán ember nélkülivé vált a táj. A Maros gondozatlanná lett, sok kanyarulat, sziget, homokzátony keletkezett, folyása lelassult. Áradások alkalmával a holtágak megduzzadtak, így távolabbi területek is víz alá kerültek. Állandósultak a kiöntések, a folyó árterülete megnőtt. Az utakat elfoglalta a növényzet. A közlekedési eszköz a csónak volt, több mérföldre is el lehetett jutni az ereken és vadvizeken.
A hódoltság után csak lassan népesült be a táj, az elpusztult falvak legnagyobb része sohasem települt újjá. Az újra megült helyek birtokba vették a szomszédos pusztákat is. Így vált Apátfalva határává az elpusztult Tárnok és Szecső területe.
Apátfalva déli határfolyója a Maros. Mind a középkori, mind az újkori Apátfalva közvetlenül a folyó partján feküdt. Szerepe a lakosság életében meghatározó volt. Kitűnő ivóvizet szolgáltatott, korábban a halászata fontos foglalkozásnak számított, vízimalmok kelepeltek rajta, jelentős volt a hajóközlekedése. Gabonaszállító hajók messzi vidékre elvitték a falu fölös termékeit. A gázló, illetve a rév a középkortól meghatározó szerepet töltött be. A folyóval való szoros kapcsolat sokak megélhetését biztosította, kialakult egy sajátos vízi életmód. Ennek részét képezte a homokkitermelés is, az itteni marosi homok kitűnő építési anyagnak számított. Az árvizek viszont súlyos károkat okoztak, olykor odalettek a vetések, sokszor házak dőltek össze. A töltések emelése és gondozása állandó teherként nehezedett a lakosságra.
A Maros esése a folyó síksági szakaszán rendkívüli módon lelassult. Míg a forrásától a beömléséig egy kilométerre 1,19 méter esés jut, addig a lippa–zsigmondházi szakaszon 0,28, a zsigmondháza–pécskai szakaszon 0,44, a pécska–őscsanádi szakaszon 0,28, Őscsanád és Makó között mindössze 0,06 méter. Azáltal, hogy Apátfalva és Makó között egy kilométerre mindössze hat centiméter esés jutott, a Maros rendkívül kacskaringóssá vált. Legtöbb és legnagyobb kanyarulat az apátfalvi szakaszra esik.
A folyó szabályozásának megkezdését – amíg lehetett – halogatták. Míg Makó szerencsés volt, mert a kanyarok átvágásával amennyi terület átkerült a Bánságba, nagyjából ugyanannyi jutott számukra is; Apátfalván kereken ezer hold került át a Maros bal partjára. Oda nap mint nap a föld megművelése céljából kocsival, lóval a réven átjárni terhes volt számukra. A millennium alkalmából megépült közúti híd ezen segített. Trianon után viszont Maroson túli területeit kettős birtokosként művelhette, majd a második világháború után le kellett mondaniuk földterületének tizedrészéről. Odalett a tárnoki és szecsői határ, amelyet a kincstárral folytatott sok alkudozás árán vásároltak meg.
Apátfalva területét nem szabdalták össze az erek, a fokok. Nemigen voltak vadvizei. A Cservölgy vize képezett kivételt. Vízállásos volt a dáli ugarnak egy része, a Habtató, de a sámson–apátfalvi csatorna a vidék vadvizeit levezette.
Az éghajlata kedvező. Az országos átlagnál melegebb a hőmérséklete.
A felhőzet kevés, nyáron 30–35 százalékot tesz ki, napfényben gazdag. Az évi napsütéses órák száma eléri a 2100 órát. A csapadék mennyisége ötven év átlagában 360 milliméter. Legcsapadékosabb hónap a június, ekkor 60–70 milliméter között ingadozik.
Talaja jó termőképességű, az Alföld legtermékenyebb földjei közé tartozik. A békés-csanádi löszhátság részét képezi. Több méterrel emelkedik a Maros hullámtere fölé, ezért talajképződése árvízmentes helyzetben jött létre. A 90–120 centiméter vastagságú feltalaj humuszban gazdag infúziós lösz, amely a földhát agyagrétegének elmállásából keletkezett. Mivel ennek létrejöttében az alacsony fekvésű talajvíznek nem volt szerepe, ez mészlepedékes csernozjom. A feltalaj kémhatása gyakorlatilag mindenütt meszes.
A löszös területet könnyű, barna, vályogos földnek hívja az apátfalvi nép, ez a község jellemző talajfélesége. Kötött fekete föld, réti agyag (csernozjom) alig található, a Sziget közepére jellemző. Jó fokhagyma és here terem benne. Szikes föld szintén kevés fordul elő, ilyen a Bencze-lapos, a királyhegyesi határ felé Laczi Menyhárt tanyája körül, továbbá Cservölgynek a járandói része.
Apátfalva másik talajfélesége az öntéstalaj, amely a Maros vonulatában húzódik. Ez az iszapos hordalék táperőben gazdag, könnyen művelhető. A Tisza öntésével ellentétben az itteni öntéstalaj mészben gazdag.
