Idegen jogar alatt
Idegen jogar alatt
Az első világháborút követő forradalmi időszakban Alsóőrött nem történtek jelentős mozgalmi események. Az 1919-ben mindössze nyolcéves Seper Károly, a későbbi szociáldemokrata, de határozottan antikommunista érzelmű helyi politikus mulatságos, groteszk helyzetként jellemzi őket.
A faluban tíz taggal alakult meg a direktórium, amelyben javarészt iparosok vettek részt, de képviseltették magukat régi nemesi családok sarjai is. Elnökül Farkas István kocsmárost választották, akit a helybeliek Gózer Istóknak neveztek. A testület tagjainak kevés beleszólásuk volt az ügyek intézésébe, mert a felsőőri kommunista hatóságok közvetlenül utasították Gózer Istókot. Nem tudni róla, hogy milyen kihágásokat követett el a helybeliek vagy akár az egyház ellen. Feltehető, hogy tevékenységével nem ártott a falu lakóinak, mert a Tanácsköztársaság leverése után a helybeliek nem adták ki a csendőrségnek a helyi kommunisták névsorát. Gózer Istók önkényeskedéseiből is csak annyi maradt meg a közemlékezetben, hogy egy alkalommal leparancsolt a szénásszekérről egy nehezen járó öregembert. Úgy vélte, hogy a direktórium elnökével nem beszélhet senki egy magasan rakott szekér tetejéről.
A következő sorsforduló, az ezredéves országhatár megváltozása sokkal erősebben megrázta az Őrvidék életét. A trianoni békeszerződés Ausztriának ítélte Moson, Sopron és Vas vármegye nyugati területeit. Szűkebb térségünk esetében az új államhatárt a Szombathelyt a Pinka folyó völgyétől elvágó vízválasztón jelölték ki. Az 1920. évi népszámlálás szerint az Ausztriához csatolt, 3965 négyzetkilométer nagyságú területen 294 849 lakos élt. E népesség nemzetiségi összetétele: 221 185 fő német, 24 867 magyar, 44 753 horvát (75,1, 8,4, illetve 15,2 százalék).
Magyarország több kísérletet tett – köztük fegyveres akciót is indított – a terület visszaszerzésére, de ezek egyike sem érintette közvetlenül Alsóőrt. A magyar diplomácia népszavazást indítványozott a vitatott vidék hovatartozásának eldöntésére, amelyet Ausztria elutasított. Ez világosan jelezte mindkét fél meggyőződését: a lakosság annak ellenére Magyarország mellett döntött volna, hogy a vidék magyarsága kisebbségben volt, és aránya nem érte el a tíz százalékot. Ezt követően – több mint egy évvel a békeszerződés ratifikálása után –, felkelés tört ki az Ausztriának ítélt területen. Központja Felsőőr volt, ahol Prónay Pál fővezérségével 1921. október 4-én kikiáltották a Lajtabánságot. Lehetséges, hogy ez is szerepet játszott abban, hogy Felsőőr a következő két évtizedben, a két háború közötti időszakban nem kapta vissza városi rangját. Pedig a városias jellegű település méltó lett volna erre, és a környéken is igen hiányzott egy ilyen központ.
A Lajtabánság vezetői jogi érveikben arra hivatkoztak, hogy a trianoni békeszerződés Ausztriának ítélte a területet, amelyet a magyar hadsereg ki is ürített, de az osztrák hatóságok az országban uralkodó politikai anarchia és a baloldali mozgalmak előretörése miatt nem foglalták el azonnal a vidéket. Ezért – a helyi lakosság képviseletére hivatkozva – a magyar fegyveres nemzeti felkelők töltötték be az előbbi okok miatt keletkezett hatalmi űrt. Kiáltványuk – az önrendelkezés jogán kívül – a területet alkotó községeknek a szociáldemokrata-kommunista Ausztriától való idegenkedésére is hivatkozott.
A Lajtabánság szervezői – akiket az osztrák történetírásban és a tankönyvekben „banditák” címszó alatt célszerű keresni – több formában is kinyilvánították: az osztrák államnak ítélt nyugat-magyarországi területsáv függetlenségének kikiáltása a térséget lakó mindhárom népcsoport, a németek, a horvátok és a magyarok nevében történik. Ezt nemcsak a beszédek nyelve igazolta, hanem annak kimondása: bár a Lajtabánság hivatalos nyelvének a magyart választották, mind a személyes, mind a hivatalos érintkezésben a három nyelvet használatosnak minősítették, és előírták a törvények és rendeletek háromnyelvű megjelentetését. Október 4-én este minden nagyobb faluban – köztük Alsóőrött is, ahol különösen helyeselték a magyar nyelvű közigazgatás fenntartását – lampionos utcai mulatságokat szerveztek.
A Lajtabánság rövid életű formáció, fenntartói csekély létszámú önkéntes katonai erőre támaszkodhattak. Amikor az antant ultimátumot intézett Felsőőrhöz, Prónayék belátták, hogy a bécsi kormány erői előtt vissza kell vonulniuk. Ezt követően novemberben az osztrák csapatok ellenállás nélkül foglalták el Vas, Sopron és Moson vármegye nyugati területeit, eközben – 21-én – Alsóőrre is bevonultak. A falubeliek közül senki sem fogadta őket ünnepélyesen, de ellenállást sem tanúsítottak, sőt barátságosan viselkedtek az osztrák katonákkal. A bevonulás után hamarosan kihirdették a német nyelvű közigazgatás bevezetését.
Egy olyan félreeső magyar községnek, amely mindig német környezetben élt, s amelyből – Felsőőrtől és más, nagyobb őrvidéki helységektől eltérően – teljesen hiányzott az országos ügyekre befolyást gyakorló, ilyen kitekintésben gondolkodó értelmiség, nem okozott látványos megrázkódtatást az osztrák uralom megjelenése. A Monarchia hagyományaiból következően sem a német államnyelv, sem az osztrák katonaság nem volt számukra olyan gyökeresen idegen, mint más, Magyarországtól elcsatolt területeken a román, a szlovák vagy a szerb. A masírozó katonák, illetve a nyomukban érkező hivatalnokok sem tekintettek olyan mértékben első számú közellenségként a magyarokra, mint más utódállamokban, hiszen megszokott tény volt számukra az ország soknemzetiségű jellege és abban a magyarság erőteljes jelenléte.
Jellemző az alsóőriek akkori, viszonylag jó közérzetére, hogy sohasem kellett teljesen megtagadniuk történelmüket. Hét évvel a harcok befejezése után, 1925. szeptember 2-án az egykori fatemplom helyén – a későbbi piactéren – felavatták az első világháborús hősök emlékművét, amelyen minden hősi halált halt és eltűnt alsóőri férfi neve szerepel. Az többi elcsatolt magyar területtel szemben az osztrák többségi nemzet ugyanúgy élte át az első világháború tragédiáját, mint a kisebbségi sorsba jutott őrvidéki magyarság. Ezért a háborúban elesetteknek adott tiszteletadásból nem támadt feszültség az osztrákok és a magyarok között. Az alsóőri hősi emlékművet a lengyel származású Atelier H. Czerny bécsi mester készítette.
Őrvidék-Burgenland helyzete más szempontból is gyökeresen különbözött a többi elszakított magyar területétől. Az osztrák államszerkezet rendjét követve a korábban magyar igazgatású területekből szervezett új tartomány viszonylag széles körű önkormányzatot kapott. A tartományi közgyűlés még az 1930-as években is élesen tiltakozott minden olyan – főként szociáldemokrata – törekvés ellen, amely a területi (nem nemzetiségi!) autonómiát korlátozni akarta.
A két világháború között forgalomban lévő osztrák tankönyvek lekicsinylően, gyakran ellenségesen írtak a magyar történelemről, és más szomszéd országokhoz hasonlóan Burgenland Ausztriához csatolását az évszázados magyar elnyomás végeként ünnepelték. Annak ellenére, hogy más országokhoz képest Ausztriában a kisebbségi magyarság helyzete nem okozott feszültségeket, mégis napjainkig érezhető az őrvidéki magyarok rendkívül óvatos, kimért fogalmazása az 1920. évi államhatár-változásról. Tabu témák ma is vannak. Jellemző például, hogy amíg a bécsi magyar emigráció mindig megtartotta a magyar nemzeti ünnepeket, addig a Felső-Őrségben csak közel nyolc évtized után, 1998-ban emlékeztek meg először március 15-éről. A felszólalók – nem véletlenül – azt hangsúlyozták: nem azt kell keresni, ami elválaszt bennünket az osztrákoktól, hanem azt, ami összeköt velük.
Az első világháborút követő forradalmak és a határváltozással járó megpróbáltatások ellenére a község nyugalomban élt. Ebben döntő szerepe volt annak, hogy éppen a gyászos 1918. évben Alsóőr történetének egyik legkiválóbb személyisége került a plébánia élére: Horváth János atya, aki a közösség kovászává vált. Az 1910-es évek végén, az 1920-as évek elején csendes, de határozott építő-fejlesztő munka folyt faluban. Mozgatója a plébános, akinek stílusára jellemző, hogy például amikor az egyházközségi tanács nem akart új templomi padokra pénzt költeni, eltávolíttatta a régieket. Miután a hívek két-három misét végigálltak, nyomban jutott néhány schilling korszerű ülőhelyek vásárlására. Horváth atya Kincs István kőszegi apáttal Amerikába utazott, hogy a sikeres alsóőri kivándoroltaktól pénzt gyűjtsön az ágyúnak beolvasztott harangok pótlására. Az újak hamarosan megszólaltak. A plébános dalárdát és színjátszó csoportot, takarékpénztárt és különféle társaságokat, egyesületeket szervezett a falu életének felpezsdítésére.
Mindez különösen fontos volt az akkori nehéz gazdasági helyzetben, amely az 1920-as években az egész tartományra nehezedett. Abban is egy olyan falura, mint Alsóőr, amely egykor élénk kapcsolatban állt a külvilággal, távoli tájakkal, de a XIX–XX. század fordulójától már egyre inkább elszigetelődött. E helyzetét csak súlyosbította az újonnan meghúzott államhatár, hiszen elvágta természetes kapcsolatrendszerétől. Ezt az osztrák történeti emlékezet hajlamos úgy emlegetni, hogy Magyarországtól Ausztria teljesen elmaradott vidéket örökölt, amit csak 1970-es évekre sikerült megközelítőleg a többi osztrák tartomány színvonalára fejleszteni. A valóság: a mai Dél-Burgenland az első világháború előtt fejlettségben szinte semmiben sem különbözött az akkori Vas vármegye többi kistájától, viszont sok tekintetben előnyben volt más osztrák örökös tartományokkal szemben. Nyugat-Magyarország elszakítása idején e területen az analfabetizmus kisebb mértékű volt, mint például Stájerországban. A két világháború között viszont a térség háttérbe szorult, visszaesett a fejlődésben a trianoni Magyarországon maradt részekkel szemben, amelyek nem vesztették el természetes központjaikat, és továbbra is nyitottak maradtak az ország belseje felé. Jellemző, hogy amíg 1920 után a magyarországi megmaradt Vas vármegyében csökkent a tengerentúlra igyekvő kivándorlás, addig a Pinka völgyében erőteljesen folytatódott. Az őrvidéki községek ekkori anyagi lehetőségeit jelzi, hogy a területi átcsatolás előtti 62 óvodából 1934-re csak 34 maradt.
Burgenland nemcsak gazdaságilag integrálódott nehezen Ausztriába, de az egyházi igazgatás szempontjából is. Többszöri osztrák közbenjárás hatására 1922. május 18-án a Szentszék felállította a burgenlandi apostoli kormányzóságot, amelyet közvetlenül maga alá rendelt. Alsóőr is természetesen ebbe a keretbe került a szombathelyi püspökség helyett. A papság számára sok gondot jelentett, hogy a kormányzóságot nem a tartomány területéről, hanem Bécsből irányították. Az ezzel járó gondok enyhítésére később a kisboldogasszonyi esperes-plébánost, Köhler Józsefet nevezték ki ide provikáriusnak. Az 1933-ban megkötött konkordátum értelmében Kismarton székhellyel praelatura nulliust kellett volna létrehozni. Megfelelő épületek híján azonban a székhely Savanyukúton maradt.
Kevéssel a határváltozás után az anyakönyvekben a keresztneveket német formában kezdték vezetni, sőt a korábbi anyakönyvi bejegyzések kivonatát is németül állították ki. A községházán a tanácskozásokat azonban még egy ideig magyarul folytatták. 1926-tól már kétnyelvű jegyzőkönyveket vettek föl az önkormányzati ülésekről.
1930-ban új telekkönyveket készítettek az osztrák hatóságok, amelyekbe német fordításban jegyezték be a község ősi helyneveit. A helyi hagyományok ismeretének hiányába ezek többnyire a magyar földrajzi megnevezések ferdítései voltak, mert értelmezésük félresikerült. A Hágó-hegyet például Farnbergnek (Haraszt-hegynek) fordították, pedig neve a Hágon családtól származott. A Füle-völgye Ohrental (Fül-völgy) lett a Fülöp család völgye helyett. A Szarka-rétet is szó szerint fordították, jóllehet a név szintén egy családhoz, a Zarkákhoz kötődött. Bannwaldra írták át a már említett Tilamos-erdő nevét, amely szintén melléfogás. A német szóval ugyanis az olyan erdőket jelölik Ausztria magas hegységi országrészein – melyek az osztrák állam nagyobb hányadát képezik –, ahol a lavinaveszély elhárítása érdekében tilos a fákat kivágni. Alsóőrön erről szó sem volt, egy pogány kori szentély jelenlétére emlékeztetett az erdő tilalmassága. A földrajzi nevek megváltoztatása után újabb közigazgatási átszervezéssel – 1933-tól – a községházán is németül vezették a jegyzőkönyveket.
Az 1929–1933. évi gazdasági világválság hatására számos kistelepülés csődbe jutott Ausztriában. Ezen a szövetségi parlament, a Nemzeti Tanács úgy próbált segíteni, hogy az eladósodott falvakat közös községbe vonta össze. A reform nemcsak a leváltott polgármestereket érintette egzisztenciájukat tekintve, de a nemzetiségi falvakat önazonosságuk megtartásában is fenyegette. Alsóőr ekkor még elkerülte az átalakítást. Ugyanekkor a vámőrök kíméletlen eljárása néhány horvát nemzetiségű csempésszel szemben előtérbe állította a kisebbségi kérdést. A tartományi közgyűlésben pártelkötelezettségtől függetlenül óriási éljenzésben részesítették Walheim tartományfőnök beszédét, aki kijelentette: nem hagyják Burgenlandot gyarmatosítani és megkülönböztető intézkedések által megzavarni a nemzetiségek békés együttélését.
Az 1930-as években Hétfő címmel a burgenlandi-őrvidéki magyarság számára saját hetilapot szerkesztettek Sopronban. Az újság ugyan törekedett arra, hogy vidéki hírekkel lássa el a falusi olvasókat – Kismartonban és Felsőőrött tudósítói működtek –, de tartalmilag elsősorban Kismarton és Sopron polgárságára, illetve döntően Észak-Burgenlandra figyelt. A hetilap – 1940-ben szűnt meg – negyedévi előfizetése Sopronban másfél pengőbe, Burgenlandban két schillingbe került. A Hétfőn kívül szinte minden fontos magyarországi sajtótermékhez is hozzá lehetett jutni.
Ugyancsak az 1930-as évek elején, a gazdasági világválság a határ menti térségek sajátos érdekeit is felszínre hozta. Magyarországon a mezőgazdasági termékek ára jóval alacsonyabb volt, mint Ausztriában, ezért a burgenlandi városok lakói elsősorban bevásárlás céljával keltek át az országhatáron. Mindez ellentétben állt a burgenlandi őstermelők – így az alsóőriek – érdekeivel, ezért a tartományi mezőgazdasági kamara indítványozta: a hatóságok teljesen számolják fel a határszéli áruforgalmat.
Az évtized végén, 1938 márciusában – ha rövid időre is – sorsdöntő fordulat következett be Ausztria s így Alsóőr történelmében. Hitler hadserege megszállta az országot, majd népszavazással Németországhoz csatolta a kisebbik német nyelvű államot. A félelem légkörében folyó referendumot természetesen Alsóőrben is megtartották. Egy kivétellel minden lakos – a cigányság is, melynek a függetlenség megszűnése végzetes tragédiát hozott, a holokausztot – az anschluss mellett szavazott. A burgenlandi magyarság ekkortól új státusba került: hét éven át a náci német birodalom magyar kisebbségi népcsoportját képezte. Az egyetlen ellenálló a szavazásnál – aki ezt egyébként a következő napokban nyíltan hangoztatta magáról – Kós Géza volt, a korábbi kisbíró.
Az alsóőri voksolás eredménye, majd az iskolai tannyelv kérdésének eldöntése, amikor az egyetlen burgenlandi színmagyar falu a német nyelvű oktatásra – kemény hatósági nyomásra – igent mondott, megnyugtathatta a birodalmi hatóságokat. Mert egyébként az SS biztonsági osztályán készült kisebbségpolitikai feljegyzés szerint Burgenland megszállásakor a magyar kisebbséget tartották a legveszélyesebbnek a német államra nézve. Feltűnő, hogy még a horvátoknál is inkább. Igaz, elsősorban az őrvidéki magyar arisztokráciára gondoltak, pedig ahhoz az alsóőri kisnemesi társadalom nem kötődött, sőt, fenntartásai voltak vele szemben. Akadt más alsóőri ellenálló, akit a nácik Felsőőrben kivégeztek – a város főtéren ma emléktábla őrzi a mártírok emlékét –, de az anschluss után a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt Alsóőrben is tudott magának tagokat toborozni. Az viszont tény, hogy az 1938 márciusa előtt nem voltak titkos magyar tagjai a náci pártnak, más ausztriai nemzetiségek sorában azonban sikerült ilyen támogatókat szereznie.
Az anschlusst követően a náci hatóságok az őrvidéki kisebbségi ügyek kezelésére Kismartonban úgynevezett népiségi hivatalt (Volkstumsstelle) állítottak fel, amely elsősorban az iskolai tanítási nyelv megváltoztatását szorgalmazta. Megszüntették a tartomány viszonylagos önkormányzatát, sőt Burgenlandot is mint közigazgatási egységet. Az egykori magyar területet kettéosztották, és két német gauba (tartomány) tagolták be. Alsóőr a dél-stájer gauhoz került. A helyiek számára érzelmileg sokat jelentő magyar nyelvű községtábla feliratát – központi rendelet alapján – Unterwartra cserélték. A település ősi megnevezése csak hat évtizeddel később, 2000 nyarán jelent meg újra a falu kapujában.
Elsősorban a látványos német technikai fejlődés nyűgözte le a nácikhoz szegődő fiatalokat. Akik az új hatalommal rokonszenveztek, igazolva látták a várható eredményeket, pedig azok az anschluss idején még nagyon távol voltak a félreeső őrségi településtől. A második világháború közepén azonban már néhány technikai csoda – egy-egy autó, háztartási gép és így tovább – bekerült a falusi környezetbe is. Érzékelhetővé váltak az új élet elemei. Ezekben az években megkezdték a vidék erőteljes infrastrukturális fejlesztését, és tervek készültek azzal a céllal, hogy megvalósításukkal integrálódjon a birodalomba. Egyik első lépésként aszfalttal borították az utat Felsőőr és Alsóőr között, és az alsóőri főutcát is burkolattal látták el. Az út nemcsak a tankoknak épült, hiszen már a háború első éveiben megindult a vidék motorizációja, amely – a háború utáni megtorpanást kivéve – folyamatosan tartott a legutóbbi évekig. Amíg Ausztria sokáig nem kínált különösen vonzó választási lehetőséget Magyarországhoz viszonyítva, addig a Német Birodalom tekintélye sokkal nagyobb volt a gazdasági gondokkal küszködő, és kereskedelmileg ráutalt anyaországénál.
A második világháború kitörése után az alsóőri férfilakosság jelentős részét besorozták a Wehrmachtba. A kerékpáregyletnek például minden tagját elvitték katonának. A faluból harmincheten estek el, a veszteség mégis nagyobb volt az első világégésbelinél, mert huszonhárom eltűntet is nyilvántartanak, akik feltehetően szintén a frontokon lelték halálukat. Figyelembe véve az amúgy is fogyatkozó lakosságot, a hiány súlyosabb volt, mint a két és fél évtizeddel korábbi. Az elesettek nevét később a hősi halottak emlékművére vésték föl.
Az alsóőri magyar nemzetiségű katonákat nem együtt, hanem külön-külön sorozták a hadseregbe. Senki, akivel beszéltünk vagy akinek a sorsáról megtudtunk valamit, nem szolgált együtt más magyar katonákkal. Feltűnő az is, hogy egyiküket sem vetették be Magyarország 1944. március 19-i német megszállásakor, jóllehet a náci birodalom már a háború elején megkezdte egy olyan kör kinevelését az őrségi fiatalokból, akikkel megismertették a magyar katonai szakkifejezéseket.
A háborús áldozatoktól eltekintve az alsóőriek– a burgenlandi nem zsidó és nem cigány magyarok többségéhez hasonlóan – üldöztetések és különösebben nagy veszteség nélkül vészelték át a náci megszállást. Alsóőrben zsidók nem lévén, a legtöbbet a cigányság szenvedett, a közösség tagjait előbb súlyosan megkülönböztető intézkedésekkel korlátozták jogaikban a hatóságok, majd Mauthausenbe deportálták őket, ahonnan csak kevesen tértek közülük haza.
Horváth János után sokáig nem volt olyan lelkésze a falunak, akinek plébánosi szolgálata korszakot jelölt volna ki a község történetében. A háború alatt Raffel Jenő személyében német anyanyelvű, bár magyarországi képzésű és magyarul tökéletesen beszélő pap került Alsóőrre, aki harmincöt évig tartó működése alatt fenntartotta a magyar nyelvű egyházi életet. Elődjével ellentétben nem volt erőteljes közösségi szervező, de a helybeliek igényének megfelelt. Következetesen képviselte hívei érdekeit, igaz, ennek feladására a hatóságok nem is kényszerítették. A falu harangjait 1941-ben újra besorozták, elszállították hadicélokra. Feladatukat előbb egy vasgerenda, majd egy kolomp látta el.
A szovjet csapatok előrenyomulása 1945. április 5-én, illetve 6-án kezdődött a térségben. Az első napi támadásnak egyetlen áldozata volt a faluban Zarka Lajos személyében, aki pedig meggyőződéses kommunistaként már nagyon várta a Vörös Hadsereg megérkezését. A második napon ukrán katonák foglalták el a községet. A „Sau má eini” kocsmában tábori kórházat rendeztek be. A megszállók minden házat átkutattak. A németekhez hasonlóan nőket és a gyermekeket is magukkal vittek sáncot ásni, mert a német hadsereg ellentámadásától tartottak, amely azonban végül nem következett be.
Az előbbiektől eltekintve a harcoló alakulatokkal nem volt különösebb gondja a helybelieknek. Más volt azonban a helyzet a hátvédet biztosító, illetve a politikai tisztogatást végző csapatokkal, amelyek fosztogattak és erőszakoskodtak, különösen a nőkkel. Azok az alsó-, illetve felsőőri asszonyok, akik otthon élték meg a „felszabadulást”, hasonló hátborzongató történeteket mesélnek a szovjet katonák magatartásáról, mint magyarországi sorstársaik. A Wehrmacht fogságba nem esett, leszerelő alakulataiból hazatérő, hadi jelzést nem viselő őrségi katonák viszont arra emlékeznek: szovjet csapatoktól szabad utat kaptak hazafelé, amikor kiderült, hogy magyar nemzetiségűek.
1945 tavaszán új korszak kezdődött az Őrség történetében, amelyre keserűen emlékeznek vissza az ottani magyarok. A hitleri időknél is rosszabb helyzetbe kerültek, mert a világháború alatti látványos építészeti-műszaki gyarapodást az egy évtizedig tartó szovjet megszállás idején stagnálás, sőt pusztulás követte.
Dél-Burgenlandban önálló szovjet katonai igazgatási egységet szerveztek, amelynek főparancsnoksága Felsőőrött, a város szívében, az evangélikus templom utcájában, a mai zeneiskola épületében működött. Az 1945. évi választásokon Alsóőrött is több kommunista tagot juttattak be hatósági nyomásra a községi képviselő-testületbe, bár azt a kereszténydemokraták nyerték.
A megszálló szovjet katonai parancsnokság ezután is gyakran beavatkozott az alsóőri községi hatóság munkájába. A testülettől például azt is számon kérte, hogy miért nem terjeszti a faluban a Felsőőrben kiadott, Magyar Szó című kommunista újságot. A mulasztások oka rendszerint az volt, hogy a posta még nem szállította a faluba a lapot. A helyi politikai rendszert és a tulajdonviszonyokat viszont nem változtatták meg, nem kollektivizáltak, meghagyták a polgári demokráciát. Egyedi eset más ausztriai vidékekhez viszonyítva, hogy a szovjet megszállás idején a Wehrmacht katonájaként elesettek neve fölkerülhetett az első világháború után állított alsóőri hősi emlékműre.
)
