A peremhelyzet kihívásai
A peremhelyzet kihívásai
A nemesi közösség 1769-ben külső segítség nélkül, saját erejéből építette föl a mai plébániatemplomot – ekkor még csak, mint Felsőőr filiáját. Hét évvel később az új istenháza körül alakították ki a temetőt, ahol 1802-ben egy Mária-szobrot és új keresztet állítottak. 1790-ben két új harang került a templom tornyába. Grazban öntötte mindkettőt a Feltl műhely. A két eredeti közül az egyiket megtartották, ezért ekkortól már három harang hívta misére, vagy riasztotta tűz esetén a falu népét. Volt azonban, amit az őriek figyelmen kívül hagytak a község gyarapításánál: az iskolát. Ezért 1812-ben a canonica visitatio során megrovást kapott a mezőváros. Tanult is a restellni való esetből, és hamarosan új épületet emeltetett a szentegyház tőszomszédságában. Ez még nem a mai régi iskola, csak az elődje.
A templom építése előkészítette azt az eseményt, amely talán a legjelentősebb Alsóőr további története szempontjából: az önálló egyházközség kialakítását, amely ugyan továbbra is a felsőőri plébániához tartozott, de immár független igazgatási egységet alkotott az egyházon belül. Ezzel végleg megtörtént Alsóőr különválása a vele évszázadokon át szoros kapcsolatban élő Felsőőrtől. Ekkortól kezdve vezetnek Alsóőrön anyakönyvet, bár az esküvőket egyelőre Felsőőrben, a plébánián tartották.
Az önálló egyházközség kialakításáról 1797. szeptember 12-én rendelkezett a Királyi Helytartótanács. A falu saját papot kapott a 26 éves Újvári László személyében, aki azonban fiatalon, 1801-ben elhunyt. Helyébe a vele egy időben fölszentelt Magda Györgyöt iktatták be lelkésznek. Az új pap tevékenységének első évében számos egyházi jelképpel, kereszttel gazdagodott a falu. Ekkor állították fel a Vaskomját felé vezető út mentén a Fehér-képnek nevezett legendás kőkeresztet is.
A plébánia a helyi nemesi közösség patronátusa alatt működött. A falu társadalma igényelte a saját plébániát, a közösség hangsúlyozta: ezt, korábbi fogadalmának megfelelően, önként vállalta. A patronátusnak természetesen megvolt a gyakorlati jelentősége: a falu ezután nagyobb beleszólást kapott az egyházközség életébe.
A független plébánia éppen a napóleoni háborúk idején jött létre. Az 1809 júniusában vívott győri csata magyar résztvevői közül három szerencsétlenül járt alsóőrit ismerünk: Seper Istvánt, Seper Jánost és Lex Jánost. Figyelembe véve azonban a nemesi felkelést (insurrectio), illetve az őriek hagyományos, nemzeti harci szellemét, valamint Győr viszonylagos földrajzi közelségét – százötven kilométer, korabeli szóhasználattal kétnapi járóföld –, a három említett személynél jóval több alsóőri résztvevőt feltételezhetünk.
Ebben az időben a franciák a Pinka völgyét is elfoglalták. Május 31. és június 22. között – tehát éppen a győri csata idején – Felsőőrben táborozott egy katonai alakulatuk, amelynek alegységei a környező falvakat keresték fel elszállásolás végett.
Az osztrák–francia béke következtében július 20-tól október 14-ig az Őrség újra francia megszállás alá került. A múltbéli pletykák szerint ennek következtében sok őri ereiben csörgedezhet némi francia vér is. Amikor Napóleon katonái kivonultak a térségből, két alsóőri hadifoglyot vittek magukkal: Lakovics Mihályt és Benkő Györgyöt.
A háború, a megszálló francia csapatok őrvidéki jelenléte hívta fel minden bizonnyal a bécsi haditanács figyelmét a Pinka völgy mint útvonal stratégiai jelentőségére. A császári hadsereg 1811-ben egyemeletes kaszárnyát emeltetett Alsóőrben, amelyben a IX. számú, Windisch-Grätzről elnevezett dragonyos alakulatot helyezték el. A kaszárnya két altiszt és huszonhat fős legénység számára nyújtott szállást, és istállót is kialakítottak udvarán, a Pinka folyó bal partján pedig lovasiskolát rendeztek be.
A katonák jelenléte gazdaságilag hasznára vált a községnek A falu egyik kocsmájába többnyire csak ők jártak. Ezt az ivót „Sau má ejni”-nek (Schau mal Ein! = Nézz csak be!) nevezték. A lovasiskola föllendítette az alsóőri lótenyésztést. Az viszont, hogy idegen katonák őrizték a települést, gyökeresen ellentmondott a közösség évszázados hadi hagyományának. Mindenesetre a változások véglegesen a parasztpolgári fejlődés útjára kényszerítették az őrségieket.
Az első szervezett marhapiacot nem sokkal az önálló plébánia megszervezése után, 1810-ben tartották, de még harminc évet kellett várni a vásártartási jog megszerzésére. Időközben ezt a jogot Felsőőr is megkapta. E kiváltság a hétköznapi hasznon kívül azzal is járt, hogy sokáig elsősorban ennek a jognak az alapján minősült mezővárosnak mindkét település. A vásártartás lehetőségével tehát Alsóőr immár nemcsak nemesi társadalmával és közösségével, hanem közigazgatásilag és rangban is kiemelkedett környezetéből.
A falunak mintegy három évtizedig tartó, kitartó munkával sikerült teljesen különválnia Felsőőrtől. Ha nagyságban és jelentőségben nem is, de a reformkorra státusban Alsóőr utolérte örök vetélytársát. A település önállóságát, egyszersmind még élő védelmi szerepét fejezi ki, hogy határában a XIX. század elején még állt egy úgynevezett mezőkapu, amelyet gyerekek tártak ki az érkező és induló szekerek előtt.
Az első emlékezetes tűzvész 1839-ben pusztított a faluban, ennek tíz ház esett martalékául. Feltehetően korábban is gyakori lehetett az ilyen tragédia az akkor még javarészt fából épült településen. Az előbbi eset jelentősen hozzájárult, hogy a XIX. század folyamán a község megújuljon. Az építkezésben az addig szinte kizárólagosan használt faanyagot fokozatosan fölváltotta a terméskő és a tégla.
A község fejlődése folyamatos a reformkorban, ezt elsősorban a templom bővítése érzékelteti: 1833-ban a hegy felé meghosszabbították a szentélyt, és új sekrestyét emeltek hozzá a temető oldalán. 1838-ban, illetve 1847-ben két új harangot helyeztek el a toronyban, 1841-ben pedig új főoltár készült. A költségeket minden esetben a nemesi közösség mint kegyúr fizette, a felszentelések alkalmával nagy népünnepélyeket tartottak.
A pozsonyi országgyűléseken az őrvidéki nemesek képviselői mindig a nemesi kiváltságok megóvásáért küzdöttek, a konzervatív tábor pozícióit erősítve. Mégis egy ősi, alsóőri nemes család sarja, Farkas József polgármester szervezte meg 1848-ban a helyi nemzetőrséget. Az első bevetésre Határfalva – a település ma Szlovéniában fekszik: Kramarovci, németül Sinnersdorf – térségében került sor, amely azonban nem járt veszteséggel, mert az osztrákok kikerülték az ütközetet. A császári előőrsökkel való csetepaté során mégis életét vesztette egy neve szerint ismeretlen alsóőri nemzetőr. 1848 novemberében Alsóőr és Felsőőr huszárokat fogadott be, akikkel együtt igyekeztek feltartóztatni egy Bécsből Horvátország felé tartó horvát egységet, de azok megint csak kikerülték az összecsapást. Ennek ellenére Althan gróf december 18-án büntetésből megsarcolta Felsőőrt. A vöröstornyi földbirtokos, Erdődy István segített a bajban: megelőlegezte a pénzösszeget, amelyet aztán az első világháborúig fizettek neki vissza.
Ismerjük annak a tizenhárom honvédnek a névsorát, akik szerencsésen megtértek a szabadságharcból, nem tudjuk azonban, hogy hány alsóőri áldozta életét a szabadságért. A honvédek neve – Eördögh Balázs, Farkas Ferenc, Györök Mátyás, Hieritz János, Palank István, Pfeiffer József, Seper Ferenc, Seper Károly, Szabó György, Szabó László, Zámbó Henrik, Zámbó Mátyás – alapján azt feltételezhetjük, hogy soraikban mindhárom fő társadalmi csoport: a nemesek, az agilisek és a jövevények képviseltették magukat.
1849 őszén egy orosz csapategység táborozott hosszan a Komócsi-dűlőn, Alsóőr határában. A helybeliek nem fogadták szívesen a megszállókat, de azok nem is tartottak igényt a vendéglátásra: gyakorlatilag nem érintkeztek a faluval, azaz kárt sem tettek benne. A szabadságharc utáni nehéz gazdasági helyzetben a község képviselő-testülete 1850-ben határozatot fogadott el, hogy csökkenteni kell a közcélokra fordított kiadásokat. 1851-ben az orgona felújítására még tellett, de népünnepélyt már nem rendeztek.
Alsóőr és környéke 1850-ig a kőszegi járáshoz tartozott, az ekkor végrehajtott közigazgatási reform során megszervezték a felsőőri járást, amelynek területe – értelemszerűen – Alsóőrre is kiterjedt. Ez ismét Felsőőr javára lendítette a települések rangját mérő láthatatlan mérleg nyelvét, valószínűleg a kortárs alsóőriek nem kis bosszúságára.
Az alsóőriek 1859-ben új iskolaépületet emeltek téglából a régi faépület helyén, amelyben már két tanterem kapott helyet. A kéttermes oktatás azonban ennél hamarabb, már a reformkorban kezdődött, de akkor még bérelt helyiségben. A felújítás előtt, 1857-ben a község határozatot hozott arról, hogy mindkét osztályban magyarul kell tanítani, ami ebben az időszakban politikai állásfoglalásnak számított. A kiegyezés után új plébániaépületet emeltek. Az alsóőri tűzoltókat– ekkor még nem alkottak önálló szervezetet – első ízben 1880-ban, Felsőőrön vetették be.
A falu népének öntudatát növelte, hogy azt a plébánost, Pulay Józsefet, aki egész korszakot jelölt ki a község életében – alsóőri plébánosságát meghagyva – pinkafői esperessé nevezték ki, hét évvel később pedig Ferenc József királytól a szombathelyi dóm tiszteletbeli kanonoki címét kapta. A lelkész tudományos teljesítményeit a falusiak nem igazán tudták figyelemmel követni, azt azonban érzékelték és büszkék voltak rá, hogy plébánosuk országszerte köztiszteletnek örvendő személyiség.
A sajátos, nagy múltú alsóőri öntudatra annál is inkább szükség volt ebben az időben, mert egy újabb közigazgatási átszervezést követően, 1877 után községgé minősítették vissza Alsóőrt. Elvették a település mezővárosi címet, aminek nem örültek a falu lakói. Mintegy vigaszként Felsőőr rangja is hasonlóan változott. Alsóőrön tíz évvel később, 1887-ben megszűnt a marhapiac, majd 1892-ben bezárta kapuit a dragonyoskaszárnya. Épületét hamarosan lebontották, tégláit helyi házak építésénél használták fel. 1893-ban azonban még itt táborozott egy hadgyakorlatról visszatérő csapategység. Az előbbi jelek nemcsak a természetes lokálpatrióta érzelmeket sértették, de arra is utaltak: megszűnőben vannak azok a csatornák, amelyek Alsóőrt a nyugati végeken bekapcsolták az ország, a Monarchia, végső soron a nagyvilág vérkeringésébe.
Pedig a környék éppen ekkor nyílt ki. Az 1880-as években már önmagában véve a fejlődés alapjául szolgált, hogy híre ment a vasútépítési tervnek. 1888 folyamán fektették le a síneket a Pinka völgyében. A pálya átszelte Alsóőr határát is, bár megállóhely nem létesült ezen a szakaszon. Felsőőr viszont fontos vasútállomásává vált, és különben is megnőtt a tekintélye, amikor egy rövid bekötővonal is kiépült Felsőlövő irányába, hiszen ekkortól már a járási székhely vasúti csomópontnak számított.
A XIX. század végén a vidéken magyar nyelvű újság nem jelent meg, a német hetilapot, az Oberwarter Sonntagszeitungot viszont már 1879-től kiadták Felsőőrött. A magyar falunak, Alsóőrnek azonban nem volt saját, helyi anyanyelvű sajtója. A Sonntagszeitung több ízben tudósított alsóőri eseményekről. A milleniumi évben zajlott le például a faluban az évszázad bűnügye, amikor a község egyik rettegett alakja, Farkas András falopás miatt meggyilkolta a másik rettegett lakót, Kelemen Sebestyént. Miután a csendőrségi nyomozás hamar eredményre vezetett, Farkast letartóztatták, így a falu egy csapásra két zsiványtól szabadult meg.
A XX. század elején három emlékezetes esemény történt a faluban. 1911-ben egy léggömb hajtott végre kényszerleszállást Alsóőr határában, a két malom között. Ketten, akik a landolást segítették, a Pinka folyóba estek, de baj nélkül túlélték a kalandot. A szomszéd falu földbirtokosa, Erdődy Gyula vendégeként 1912 novemberében Vasvörösváron, majd Alsóőrben tartózkodott Károly főherceg, a későbbi IV. Károly király. Vadászni érkezett a Felső-Őrségbe. Négy évvel később pedig, már az első világháború alatt, Jüttner Géza főhadnagy repülőgépe „kényszerült” leszállásra Alsóőr és Vasvörösvár között, mert elfogyott a cigarettája. Egy elegáns vörösvári dáma segített a gondján, s a dolog olyan jól sikerült, hogy a háború után összeházasodott a katonatiszttel.
Az első világháború harci cselekményei nem érintették közvetlenül Alsóőrt, nyugalom volt a faluban. 1916-ban fegyvernek olvasztották be a település harangjait. A mintegy másfél ezer lelket számláló lakosságot megtizedelték ezek az évek. Negyvenhat honvéd elesett a fronton, a háború végén, 1918-ban kitört spanyolnáthajárványban – az egyházi anyakönyv szerint – tizenkilencen haltak meg a faluban. Volt időszak, amikor naponta négy embert temettek. A háború mély nyomot hagyott az alsóőriek lelkében. Számos katonanótát őriz népdalkincsük, és a hősi emlékművön kívül a temetőkerítés is erről árulkodik: az egymáshoz láncolt keresztek egy katonai csatárláncra emlékeztetnek.
A falu fejlődését a háború nem akadályozta meg: 1916-ban bevezették a villanyt a településre, amelynek központjában kigyulladt az első kettő – és hosszú ideig utolsó – utcai lámpa. Mindeközben – hasonlóan Vas megyéhez és egész Magyarországhoz – a szegényparasztság nem talált megélhetést saját községében. Az Amerikába kitántorgó magyarság számának növekedéséhez Alsóőr is hozzájárult az első világháborút megelőző időkben, sőt később, az 1920-as években is.
Az 1775-ben épült boronafalú ház 1962-ben még állt Alsóőrön (Gaál Károly felvétele)
