KISS TAMÁS (1912) (RÓNAY LÁSZLÓ)

Teljes szövegű keresés

KISS TAMÁS (1912)
(RÓNAY LÁSZLÓ)
404 Kiss Tamás (1912) lírája Csokonai jegyében indult; a nagy költőelőd világos színei azonban nála komorabbak lettek, s tudatosan vállalta a magába zártság mélységében való tájékozódását. Indulása a Nyugat harmadik nemzedékével rokonítja: ő is kitűnő formakultúrával, a zeneiségre ügyelve építette fel első verseit, és a maga "külön világát" járta:
Ez, mit csak nekem adott,
nem ismételt, hogy ide tett,
hogy legyen külön-egy világ,
amiből nem engedhetek.
(A jegy)
A világégés fenyegető látomása az ő költészetéből is tépett, fájdalmas hangokat kényszerített ki. Már 1941-ben megjósolta, hogy "viszik hát majd új háborúba / ontani vérét, erejét":
Hó alatt lesz temetője,
kopjafája orosz vadon,
s hömpölygeti ártatlan vérét
a csendes, mélyhullámú Don.
(Kunsági elégia)
A felszabadulás után megerősödtek lírájának gondolati elemei, s szigorúan megszerkesztett, szinte mértani rendbe csoportosított versekben igyekezett felmérni az ember helyét és lehetőségeit a világban. A lét nagy kérdéseivel szembesülve újra és újra kérdő-kétkedő hangsúllyal igyekszik megfejteni mindazt, amit titoknak, ismeretlennek érez. Ebben a folyamatban annyira a mondanivalóra koncentrál, hogy szinte aszkétikus tartással mond le a képek s a rímek csábításairól: "Nem hiszek én jósoknak, mágusoknak; / a tér rettent, a szám izgat csupán: / mért hull a lét planéta-távolokra, / s mért van kettőm, mikor több az egy."
Nem a tárgyszerűség, a hideg ésszel tájékozódó, intellektuális magatartás az eszményképe, sokkal inkább az a mélyből feltörő, már-már sámáni messzeségbe ásó hagyomány, melyet a huszadik századi lírába elsősorban Gulyás Pál közvetített. Hozzá, az általa képviselt ideálról írta egyik legszebb költeményét:
Nem szólt század óta szebben
senki nálad Debrecenben,
emberibben a hazában,
magyarabban a világban,
Te voltál itt az utolsó
varázsló és igazmondó,
405garabonciás, íródeák,
kit kileltek még ideák,
s kiről tudjuk csalhatatlan,
mért halott a halhatatlan.
Súghat-búghat emberöltő
fölötted: te vagy a költő.
(A költő sírjánál)
Nem véletlenül emlegeti Debrecent ebben a versében is. A Tiszántúl világából jött, ott érzi magát otthon, ez az a vidék, ahol – úgy véli – "Attika, Róma, Napkelet / találtak itt egy enyhelyet", itt fakad fel az erőforrás, ahonnan mindig megnyugvást, megigazulást meríthet, s "ahol mindig jön pillanat, / amivel megválthasd magad". Nem bezárkózik ide, hanem abba a természetes áramkörbe illeszkedik, mely egyszerre őrzi a hagyományt, s egyszerre tágítja a szemhatárt, ahogy annak idején Fazekas és Csokonai lírájában. Párizst éppúgy birodalmának érzi, mint szülővárosát, nem véletlenül írta költői magatartásának jellemzéséül Takáts Gyula: "Tyukody-Baudelaire." De több is ennél, hisz a kétféle szemléletmód szintézisében él, és őrzi "lélekhonát", hol "… Vigyázó szemek / szüzek őrizték e tüzet / barrikádokat, halmokat, / biztató forradalmakat".
Magatartásának előképeit, rokonait, világképét kialakító író-elődeit idézi tanulmányaiban és esszéiben, melyeket Árkádiában éltünk címmel gyűjtött kötetbe 1975-ben. Különösen sokat árul el önmagáról és lírai ideáljáról A költő és a ráció című írásában. Arra a nagyon izgalmas kérdésre keresi a választ: vajon a modern költészet intellektualizálódása nem robbantja-e szét magát a verset, nem teszi-e azt puszta "imitáció"-vá. Felemeli szavát a költészet "irráció"-ja ellen, amikor a lírikus mindent asszociációira bíz, s a mű sokszor megfejthetetlen keresztrejtvénnyé lesz, amely nem közügy többé, hanem írójának magánügye, vagy kevesek és kiválasztottak szellemi gyönyörűsége. "Úgy érzem – e szavakkal zárja ars poetica igényű tanulmányát –, nagy a felelősségünk költészetünk jövőjéért, nem a múlt, a kinőtt hagyományok őrzéséről lévén szó, hanem a vers, a poézis hű megőrzésének elkötelezettségéről.''
Az igazi értékek megőrzésének és korunkra való átsugároztatásának gondolata hatja át Kiss Tamás legtöbb esszéjét, s ezek nemcsak értékorientáló szerepet töltenek be, hanem komoly filológiai megalapozottsággal, finom, egyéni szempontok felvetésével is segítenek a múltban tájékozódnunk. Különösen érzékletes és pontos képet rajzol Gulyás Pál költői útjáról (Fákon át a Hádész kapujáig), s Nadányi Zoltánról, kinek következtességében, "makacsságában" önmaga költői igazolását is megtalálja, hiszen az a "költői méltóságérzet", melyet Nadányi lírájában a legjellemzőbbnek vél, az ő verseit is áthatja. De a világszemlélet és alkotómódszer nem a hétköznapokból való kivonulást jelképezi számára, hiszen nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a "poézis" homéroszi értelmezése "anyagi, szellemi javakat létrehívó, alkotó cselekvést" jelent. Ezt az eszményt rajzolják ki a 406 Holdkikötő (1978) című kötetébe összegyűjtött versek, melyek egyre élesebb és hitelesebb képet adnak lírájának egyetemes ihletéséről:
Testvérem lett a föld,
húgom az ég és bátyám a tenger,
a mindenséget fogadtam szívembe;
de ha átlépek a szivárvány alatt,
homlokomon viszem a napot,
s gyanútlanul keresem a részem:
a sosem lelt, a mindig keresett,
a föl nem talált tökéletességet.
(Vénülő Alastor)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT