Fekete-Afrika költészete
Fekete-Afrika költészete
Afrika irodalmáról az első híradások csak századunkban érkeztek a magyar irodalomba: a két világháború között Radnóti Miklós és Fónagy Iván mutatott be néhány folkorisztikus alkotást. Kende István nyersfordításait felhasználva néhány verset és mesét tartalmazó kötetét Radnóti Miklós 1944-ben adta ki, még életében megjelent munkája. Ehhez Ortutay Gyula írt utószót, s ez a kötet jelent meg második kiadásban 1957-ben az Európa Kiadónál. Fónagy Iván – folytatva háború előtti tevékenységét – népdalokat fordított le Afrika különféle tájairól. Nagyon lassan indult meg 1945 után a tájékozódás és tájékoztatás e hatalmas földrész irodalmi értékeiről, az első kiadványok népmese-gyűjtemények voltak, közülük Karig Sára és Bodrogi Tibor 1962-es közös kötete a legjelentősebb (A csillagok szíve). A Nagyvilágban, a Jelenkorban és az Univerzum című folyóiratban jelent meg néhány népdalfordítás a hatvanas években. A mai afrikai költészet bemutatását három antológia vállalta, többnyire közvetítő nyelvek felhasználásával, a teljesség igénye nélkül (Ébredő Afrika, 1961; Afrikai riadó, 1962; Haldokló bilincsek, 1966), ezenkívül a Nagyvilág és néhány napilap ad helyet afrikai költők verseiből készült fordításoknak. (Gergely Ágnes a német nyelv közvetítésével vállalt részt e fordításokból.) Az afrikai irodalom kutatói közül Karig Sára, Keszthelyi Tibor, Kulifay Gyula és Páricsy Pál nevét kell kiemelnünk, ők tették a legtöbbet azért, hogy Fekete-Afrika irodalmáról tájékoztassák a magyar olvasókat. 1970-ben a Helikon című folyóirat különszámot szentelt e témakörnek, a fordítások, ismertetések száma a hetvenes évek második felétől nő. Az afrikai líra kiemelkedő egyéniségének, Leopold S. Senghornak életművéből önálló kötet jelent meg (Elégia a vízhez, 1982).
