Sziráky Judit
Sziráky Judit
A kárpát-ukrajnai Felsővisón született 1907-ben, apja erdőmérnök volt. A gimnázium elvégzése után a Zeneakadémia növendéke, de első irodalmi sikerei után abbahagyta tanulmányait. Az Est-lapokban versekkel, a Nyugatban novellákkal jelentkezett. A második világháború kitörése után Olaszországba utazott. A felszabadulás után egy novellapályázat nyerteseként tűnt fel ismét, később egy ifjúsági regényével, a Tisztességes Jánossal is díjat nyert. Műfordítással is foglalkozik.
A húszas évek közepén, különös novellákkal tűnt föl, amelyek témáját a teljes és végletes elvontság, ábrázolását viszont a sűrített, viharos képszerűség, balladai hangulat jellemzi. A pályakezdő Sziráky az expresszionizmus neveltje – nemcsak stílusában, de látásmódjában is.
Később írásainak atmoszférája egyszerre megsúlyosodik, és az eleinte csak modorként, tetszelgően alkalmazott ábrázolástechnika is mélyebb igazolást nyer. Mindenekelőtt a természet látomása szabadul föl, a gyermekkori környezet, a havasok közötti mély völgyek sűrű félhomálya gomolyog elő. E táj fametszet élességű és kemény kontrasztú. Az expresszionizmus egész jelzésrendszere közvetlenül érintkezik a természeti környezet jellegével. Már nemcsak egy belső állapot kivetítése, hanem visszavillant ennek hátterére is. E tájban élő emberek el vannak zárva a világtól, szükségképpen önmagukba kell fordulniok, s egy-egy apró mozzanat, véletlen kapcsolat is egy életre szóló nyomot hagy bennük. Személyes életük sérülései, válságai más környezetben talán föloldódhatnának, de a hegyóriások, sűrű fenyvesek szorításában beléjük rögződnek, jellemük egyetlen meghatározó erejévé válnak, végletessé fokozódnak. 736A konfliktusokból nem drámák, regények, mégcsak nem is szabályos novellák, hanem prózában előadott balladák születnek. Az érett Sziráky művészetében a modern ábrázolástechnika, lélektani szemlélet ölelkezik a természetélménnyel és a mesék, balladák százados hagyományaival, bár ez utóbbiak minden etnikai karakter nélkül jelentkeznek. Sziráky első kötete, a Tél Valea-Vinulujban (1939) ezt az ívet húzza olvasói elé: a divat tehetséges átvételétől a valóság mélyebb törvényeinek megsejtéséig. És ebben már ott a nyoma nemcsak a környezetnek, de az időnek, a történelem adott pillanatának is. A Zöld szamár vagy a Téli nap hegyvidéki falujának intelligenciáját már nemcsak a nagyvilágtól való elszigeteltségük nyomorítja el, de elzárkózásuk is a néptől: Sziráky itt a maga sajátos modorában leleplező képet rajzol a magyar provincia gyarmatosairól.
Igazi közege azonban a maga indulatai szerint élő-szenvedő magányos lélek. A Tél Valea-Vinulujban hőse valami homályos, megalapozatlan gyanú miatt elválik a feleségétől; mindketten szenvednek az egyedüllétben, értelmetlenné válik az életük, s a férfi mégsem hívja vissza az asszonyt, mert képtelen megérteni, voltaképp mi is történt. A Siratók kisregény terjedelmű elbeszélésének hősnője halott nővére férjéhez megy, hogy megmentse a magánytól, a gyász pusztításától; de az első házasság emléke kitörölhetetlen s hiába próbálna már szabadulni a második asszony – a régi kapcsolat őt pusztítja el. Az egyszerű történet e lázadó, sorssal szembeszálló hős temetése után, négy gyászoló emlékeiből elevenedik föl.
A felszabadulás után Sziráky a Változások (1949) című kötetével jelentkezett. E korszak legjelentősebb novellája az Orkán (1958), egy komorna föllázadása és szökése úrnőjétől, a földosztás különös, reményekkel és félelmekkel teli légkörében.
Sziráky Judit keveset és nagy gonddal ír: a megfogalmazás végérvényes tökélyéhez ő is ragaszkodik. Tisztességes János (1954) című ifjúsági regényében egy városba került parasztgyerek öntudatra ébredése a téma, s e főhős sajátságos látásmódjának, egyszerű logikájának visszaadása az egyes szám első személyű előadást fogásból szemléletté mélyíti. Sziráky sokféle témát végigpróbált, világszemlélete is kitágult, de eredendő problémája ma is ugyanaz: az emberi szubjektum belső logikájának kibontása. Újabb novelláskötete, a Ketten a híd alatt (1963) is a szubjektív életérzés írójának mutatja. Négy, kisregény-terjedelmű elbeszélésének újdonsága, hogy bár alakjainak magatartása változatlanul nem racionális, egymáshoz való kapcsolatuk fejlődésében megerősödnek a racionális mozzanatok. E kötet legértékesebb darabja a címadó novella, melyben a megcsalt, magányba süppedt férfi az öngyilkosság gondolatával foglalkozva fölfedez egy másik öngyilkosjelöltet, kiráncigálja a vízből, s okulásul elmondja neki, miképp jutott odáig, hogy életét értéktelennek érezze. Végül – az írónőre jellemző fordulattal – kiderül, hogy a "megmentett öngyilkos" csak szenvedélyes horgász, aki rendes foglalatossága közben gázolt a folyóba. A belső monológ és a csattanó ezúttal már nemcsak azt sugallja, hogy az ember ki van szolgáltatva önmagának és semmit a külvilágból nem érzékelhet helyesnek, mert a valóságról való képéhez menthetetlenül hozzátapadnak a maga korábban szerzett előítéletei és kényszerességei – hanem e kényszerességek társadalmi eredetét és jelentését is: a főhős nem véletlenül kapcsolódik egy deklasszálódott réteghez.
