Kádár Erzsébet
Kádár Erzsébet
Szabadkán született 1901-ben, bánáti középbirtokos családból. Családi neve Csernovits Erzsébet. Budapesten a képzőművészeti főiskolára iratkozott. Tanulmányai befejezése után a Fővárosi Könyvtár tisztviselője lett.
1936-ban tűnt fel, Reggeltől estig című novellájával, a Nyugat pályázatának nyerteseként. Harmincötéves volt ekkor. Rá tíz évre tragikus szerencsétlenség, gázmérgezés végez vele. Alig tíz esztendő, a magyar történelem legkritikusabb időszaka jutott neki írói világa fölépítésére. Nem sokkal több, mint egy tucat novella maradt utána – többségük a Harminc szőlőskosár című, 1943-ban megjelent kötetbe gyűjtve –, de ezek a magyar novellairodalom legjobb mesterei közé emelik, jelentős modern nőírónkká.
Írói világa szűkös, de mély és titokzatos, mint a tisztavizű hegyvidéki kutak. Pap Károlyt beszorították egy zárt világba, Kádár Erzsébet önként vállalt egy másfajta, de hasonlóan szűk élménykört. Mindketten vertikálisan, a mélység és a magasság felé terjeszkedtek. Ifjúkori emlékek, a széthulló bánáti úrivilág, a korszerűtlen gazdasággal küzdő hétszilvafások, később a jobbmódú fővárosi középosztály kiszikkadt erkölcsi élete, a művészi szándék és eredmény, mondanivaló és hatás feszültsége – ezek Kádár Erzsébet témái. Ábrázolása nem oly expresszív, mint Pap Károlyé; inkább az impresszionista próza hatása érződik rajta. Ebben szerepe van annak is, hogy festőként indult, s később sem vált hűtlenné az ecsethez; nemcsak egy-egy témájából tetszik ki a festészet szeretete, de egész látásmódját is meghatározza.
734Zárt, körülhatárolt világa és festői múltja folytán valamennyi novellájában a miniatűr hatások mesterének mutatkozik. Ábrázolásmódja mélyen rokon Katherine Mansfieldével; nem irodalmi hatás, hanem a közös lelkialkat rímeléseként. Látszatra egészen apró, a jelentéktelenségig mindennapos élethelyzet köré építi novelláit. Ilyen kiindulású a díjnyertes Reggeltől estig is.
E novella szándékosan rideg, távolságtartó stílusa későbbi írásaiban átmelegszik, rejtett indulattal, enyhe nosztalgiával töltekezik, de a művészi módszer ugyanaz marad. A Harminc szőlőskosár (1939) gyermekkori emlékeken alapszik. Az anya egész nap szőlőt csomagol vesszőkosarakba – ebből pénzel a család. Munka közben véletlenül az egyik kosárba ejti a jegygyűrűjét. A fojtott izgalmú szóváltás a házaspár között a "baljós jelről", a két gyermek önfeledt játékába is odalopakodó szorongás mesterien érzékelteti egy életforma mély válságát, a két egymást szerető ember reménytelenül elütő életfelfogását.
E két novella sem szorítkozik a személyes élet válságaira; mindkettőben érezzük, hogy nemcsak egy kis családról van szó. A személyes érzelmek apró szeizmikus jeleiben a történelem nagy földrengése, a régi erkölcsi világrend összeomlása fejeződik ki. A Férfiak úgy indul, mint egy Mikszáth tollára való anekdota; de az anekdota temetési szertartássá mélyül, egy életfölfogás közvetett, de végérvényes elítélésévé. Még rejtettebb – és erőteljesebb – a leleplező szándék az In flagrantiban. Pedig itt még annyi sem történik, mint a Reggeltől estig során. A novella hősnőjének a házmester besúgja, hogy a bejárónő takarítás után minden nap megfürdik, pocsékolja a meleg vizet. Hiába legyint rá az asszony, a házmester újra és újra a fülibe rakja a bogarat, már a hivatalában is egész nap hallja a "tilos víz" zuhogását, végül egy nap hazarohan, mögötte a Júdás-házmesterrel, s "in flagranti" éri a tisztálkodó bejárónőt. Mégis ő az, aki jobban szégyenli magát. Ez az apróság többet mond egy hazug életvitelről, mint megannyi vezércikk. Hiszen bánná is az alapjában véve jóindulatú asszony, hogy a cselédje fürdik, mégis közbe kell lépnie, kimondatlan törvények kényszerítik: megvetné a saját világa, még a házmester-besúgó is, ha nem akadályozná meg a bejárónő mindennapi fürdését.
Kádár Erzsébet írásaiban a szándék, a tendencia sohasem eleve föltételezett. Egyetlen célja, hogy hősei belső világáról tudósítson, bemutassa, hogy a környezet egészen jelentéktelen, apró mozzanatai milyen mélyreható elváltozásokat tudnak előidézni egy-egy lélekben. Nem alakjainak túlérzékenysége növel nagyra szúnyognyi bajokat, hanem ezek az apróságok egy szélesebb érvényű történelmi helyzet – a magyar "ancien régime" válságának megjelenítései. Mintha minden írása azt sugallná: menthetetlen az a világ, melynek még a haszonélvezői is olyan tűrhetetlenül érzik magukat, olyan ingatag a lelkiállapotuk, hogy a legcsekélyebb külső behatás kibillenti őket egyensúlyukból.
Kádár Erzsébet novelláiban ma már egyik domináns elemnek érzékeljük a társadalmi mondanivalót, akkor is, ha ez szavakban nem fogalmazódik meg. Ez azonban csak egyik oldala művészi látomásának. A természettel, az élettel való közvetlen kapcsolat elszakadásának folyamatát, a modern civilizációval, a nagyvárosi életformával együttjáró szorongásokat is sűrítetten fejezi ki. Az Utolsó őzbak (1939) nosztalgikus búcsú a hegyek, fenyvesek, erdei tisztások panteisztikus világától. A Sellő fiatal szerelmespárja már csak kirándulóként éli át a természet varázsát, és kicsinyes féltékenykedésük még a szépségre is vakká teszi őket. Az írónő azt az érzését, hogy az ember elveszített valami 735fontosat, talán legjelentősebb novellájában, a Diófában (1937) fejezi ki. A várbeli fiatalasszony lelkesen rendezkedik újonnan épült lakásában, mikor hírülhozzák, hogy az alkalmazott fölbotlott és kiöntötte a reggelit. A futó ingerültség tragikus előérzetté sűrűsödik, amint a balesetet előidéző rejtélyes púp is nő az új parketten. Mesterek jönnek, fölbontják a padlót: a kivágott vén diófa gyökere duzzadt föl, sarjadt újra. A fiatalasszony napokig a "meggyilkolt" diófával álmodik, csörgő termésével, ínyén érzi az olajos bél ízét, még férjével is durcál a fa miatt, hogy talán mégsem kellett volna kivágni. Aztán "csütörtökön korán felijed… Különös, hátborzongató, éles hang hasít belé. Hörgéshez hasonló hang, rekedt sikolyok és vinnyogó, elkínzott szűkölés tarajosodik benne. Lentről hangzik. Eszébe jut, hogy csütörtök van, s az ebédlőben most fűrészelik a tönköt."
Kádár Erzsébet szorongását a polgári társadalom determinálta. És polgári szemlélete. Bármennyire is kritikusan – gondosan kiegyensúlyozott mondataiból is elősütő haraggal –, bírálta a polgári életformát, bármennyire nem tekintette végérvényesnek – sejtései sem voltak a jövőről –, írásai tanúsága szerint ez a probléma nem is foglalkoztatta. Kritikai realista volt – a távlatok felrajzolására nem vállalkozott. Lélektani realizmusa, hangulatteremtő ereje – a naturalista és impresszionista ábrázolástechnika finom összeötvözése –, novelláinak szerkezeti tökélye, s főleg a társadalmi problémák közvetettségükben is erőteljes, egyértelmű ábrázolása művészetének maradandó értéke.
