Prózai művei

Teljes szövegű keresés

Prózai művei
Faludi prózai fordításai – egy kivételével – a nemességet moralizálva oktató művek. A forrásul választott könyvek az abszolutizmus 17. századi kultúrájának termékei voltak, amelyek a 18. század derekán Bécs és a Habsburg birodalmi arisztokrácia életében már lassan háttérbe szorultak. Ez a mereven feudális viszonyokat tükröző irodalom jól megfelelt azonban a rokokó kori magyar nemesség szemléletének, rendi keretek között kibontakozó világias hedonizmusának.
Első két – egymással összefüggő – moralizáló munkája, az Istenes jóságra és szerencsés boldog életre oktatott nemes ember (Nagyszombat 1748) és az Istenes jóságra és szerencsés boldog életre oktatott nemes asszony (Nagyszombat 1748), a római évek terméke. Mindkettő eredetijének szerzője William Darrel (1651– 1721, Faludinál: Dorell József), kinek műveit a magyar író olasz fordításból ismerte meg és tette át anyanyelvére, mégpedig az előszavak kelte szerint 1744-ben. A sorozatot az Istenes jóságra és szerencsés boldog életre oktatott nemes úrfi (Nagyszombat 1771) egészíti ki. A fordítás a 60-as évek végén készülhetett, előszavát Pozsonyban, 1770-ben írta Faludi.
A három mű úgy összefügg egymással, mint "szem szemről a láncon": mindegyikben Eusebius, "egy bölcs és istenfélő, mind a két szerencsében forgott úri személy" osztja tanácsait. A párbeszédes előadási mód az előző periódus hitvitázó dialógusaira emlékeztet; jóval világiasabbak azonban, mert nem a hit, hanem az "úri" erkölcs kérdésével foglalkoznak. Az oktató világi ember, 538és az is figyelemre méltó, hogy Faludi külön kötetet szentelt sorozatában az asszonyi nem nevelésére.
Mindhárom mű tartalma abban összegezhető, hogy a "főemberek… nemesek és… keresztyének"; hogyan egyeztethető tehát össze a társadalmi helyzettől megkívánt nemesi életmód és a vallásosság. "Jóllehet ugyan, hogy… az istenfélő atyák bátorságosan mendegélnek az ég felé; de más utakon is odaférhetünk"; a nemes ember, asszony és úrfi kedvelheti a "társaságot és nyájaskodást", a vadászatot, a táncot, a színházat, módjával még a szerencsejátéktól se vonja el magát, de járjon mindenben a keresztény sztoicizmusban untig ismételgetett bölcs középúton: mint hívő keresztény óvakodjék az ateistáktól, libertinusoktól, akik vallástól független, pusztán az észtől megszabott erkölcsöt követnek; a szolgarenddel viselkedjék atyaian, de ne barátkozzék vele, mert "a parasztrüh olyan nyavalya, mely könnyen másra ragad a conversatióban, oly mocsok, amelyet nehezen lehet kivenni".
Faludi moralizáló prózai munkáinak másik csoportja tömör rövidséggel megfogalmazott életszabályokból, maximákból áll, melyek különösen kedveltek voltak a rokokó korban. Idetartozó kötetei között legjelentősebb a három részből álló Bölcs és figyelmetes udvari ember. Az első száz ("század") maximát, melyet még "ifjantan", németből kezdett fordítani, de nagyobb részét "távul bujdosva", vagyis Rómában írta, Nagyszombatban, 1750-ben jelentette meg. A második és harmadik "század" Pozsonyban, 1770-, illetve 1771-ben került ki a sajtó alól, az utóbbi francia szöveg alapján. Az Udvari ember eredetije Baltasar Gracian híres El oraculo manualja (1647), mely ámbár az udvari képmutatás és züllöttség kézikönyve volt, de mint a nagyvilági viselkedés szabálygyűjteménye, hozzájárulhatott a barokk vallásos rajongásba elmerült rétegek gondolkodásának elvilágiasításához. Faludi fordításában is ezt a szerepet töltötte be. Gracian könyvét a "főrendek" számára fordította, s moráljáról ezt jegyezte meg: az olvasó "meg ne ítéljen, se ravaszkodásra ne vegye, amit írtam; fegyvert, oltalmat kívántam a hamis világ ellen adni nem rossz politikát hinteni nemzetem eleibe." A magyar író az eredetinek rövidségével meglepő, előkelően szellemes udvari stílusát, a barokk "argutiá"-t (elmésséget) – Gracian népszerűségének egyik titkát – sikeresen adta vissza magyar prózájában. Jól ismerte Faludi Gracian más műveit is. A Nemes úrfi hetedik dialógusát, valamint a Megszerzés, a mostani világ című utolsó fejezetét Gracian Criticon (Az "udvari ember" kritikája), (1650–1653) című művéből vette át.
A Gracian-fordítás közben megszokott és megszeretett maxima-stílusban írta Faludi két utolsó moralizáló munkáját, a 300 rövid tételt tartalmazó Szent embert (Pozsony 1773) és a Bölcs embert (Pozsony 1778). Az elsőnek eredetije még ismeretlen; a második Robert Dodsley (1703–1764) londoni könyvkereskedő könyvének (The oeconomy of human life (Az emberi élet ökonómiája), 1751), tehát már egy laikus erkölcstannak német közvetítésű leszármazottja. Az angol könyv egy tibeti bölcs gondolataiként, névtelenül jelent meg; stílusában az a feltűnő, hogy prózája a hasonló értelmű, de más szavakból szőtt mondattagok egymás után sorolása által éppolyan ritmikus lejtésű, mint az 1780-as években nálunk megismert ossziáni daloké. Faludi a modern érzelmesség e stiláris jeléről nem vett 539tudomást, és szövegét a Gracian-fordításokban megszokott eszközökkel szólaltatta meg magyarul.
Faludi moralizáló munkáit az erkölcsös kegyesség öregbítésére írta, de arra is gondja volt, hogy olvasói "magokat… múlassák", "eszeket leckével" köszörüljék. Teljesen a szórakoztatás a célja az 1778-ból való Téli éjszakák című keretes elbeszélés-gyűjteménynek. Címe onnan származik, hogy egy nemesi társaság hosszú téli estéken történetek elbeszélésével szórakozik. Amit ma Faludi fordításában Téli éjszakák cím alatt ismerünk, legnagyobbrészt egy spanyol novelláskötet (Antonio de Eslava: Noches de invierno (Téli éjszakák), 1609) német fordításában található (1666). Faludi nagyon szabadon bánt az eredetijével: tizenegy fejezetéből csak ötöt tartott érdemesnek a lefordításra, de helyenként ezeket is kiegészítette máshonnan vett példákkal, kurióziumokkal. További három történetet franciából vett át, különösen érdekes és eleven közöttük Párizsnak a nyolcadik éjszakán előadott leírása.
Az önálló válogatás és a szabad fordítási mód magyaros színt ad a kötetnek. Az elbeszélések kerete szerint Hollósit, egy "kastélyos ur-"at meglátogatják barátai, Szilágyi és Bátori; a kis társaság a gazdaság gondjai és a vadászat után történetekkel űzi el a téli esték unalmát. Nem háborodnak fel a szerelmes tárgyakon sem, pedig korábban Faludi elítélte a "románciás könyveket", mert "hatalmas arsenicum méreg lakik azokban, már sok lelkeket" öltek meg. A harmadik estén csatlakozik hozzájuk Szilágyi felesége, a divatos, ápolt, eszes nemesasszony, aki ebben az időben már nélkülözhetetlen a társaséletben.
Faludi prózai művei során – a Nemes embertől a Téli éjszakákig – a nemességet oktató jezsuitából a művelt társaságot szórakoztató szépíróvá fejlődött. De még moralizáló könyveiben is inkább mulattat, mint nevel, az irodalmi hatás inkább leköti az olvasót, mint a tanítás. E hatás titka az elegáns, választékos, a maga korában senkitől utol nem ért stílus, amely az író lassú elvilágiasodása folyamán egyre művészibbé vált, és egyre tökéletesebben jelenítette meg a késő-barokk udvari írásmódot.
A tudatos stílusformálás első jeleit Faludi olaszországi feljegyzései között hagyta hátra, itthon pedig közmondásokat gyűjtött, jelzős főneveket szedett össze ("szépen illő társ-igék") és "szép magyarázatok" (kifejezések) cím alatt különösen szerencsés birtokos szerkezeteket, nagy stílusértékű igéket, főneveket stb. csoportosított. Révai Miklós, az első magyar népköltési gyűjtésre szóló felhívás szerzője azt írta, hogy Faludi "el szokott volt a köznép és cselédek közé járogatni, hogy őket szabadabb beszédre felbátorítván, igazabban kitanulhassa a tulajdonabb magyar szóejtéseket". De még ha Faludi az első népnyelvi gyűjtő is nálunk, az író a népi nyersanyagot nagy műgonddal az "úri" stílus megvalósítására használta fel.
Fordítás közben észrevette ugyanis, hogy a retorikus bőséggel áradó magyar próza milyen kevéssé alkalmas a "lakonizmus, nyers, fontos rövidség" visszaadására, "ki akadékos, szeges munka az idegen nemzetnek nyelve járását és annak tulajdonát úgy magyarosan ejteni". A közmondásokat, velős népnyelvi fordulatokat kellett ezért az udvari stílus tartalmas rövidségének visszaadására felhasználnia. Stíluseszményének elérésére nem idegenkedett az önálló nyelvi újítástól sem. Szavakat képzéssel, főleg pedig összetétellel alkotott, 540az igéket újszerűen kapcsolta össze az igekötőkkel, mert ezeket az eszközöket találta legalkalmasabbaknak az áhított tömörség elérésére. Nyelve a stílusreform mellett nem lett idegenszerű, sem elvont: "Természetes, kellő, tulajdon magyar" – írta róla Révai Miklós.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT