Költeményei

Teljes szövegű keresés

Költeményei
Faludi versei éppúgy a késő-barokk udvari irodalom legművészibb magyar nyelvű termékei, mint prózája. Mintáinak egy része azonos lehetett azokkal, amiket vele egyidőben Amade követett, előfordul náluk azonos strófaszerkezet is ("Szerelem, gyötrelem, hol együtt jár" – "Fortuna szekerén okosan ülj"); közös vonásuk az is, hogy mindketten a hagyományos barokk költészet formáit és fráziskincsét finomították át a rokokó ízlése szerint, Faludi költeményei azonban ritmikailag szabatosabbak, nyelvileg kidolgozottabbak, műfajilag változatosabbak Amade darabjainál.
Verseinek tekintélyes része énekszöveg, de vallásos tárgyú mindössze hat ismeretes. A Szent Emidhez című talán az 1763. évi komáromi földrengés emlékét őrzi; kettő (Szent István királyhoz, Szent Imre hercegrül) 1771-ben abból az alkalomból íródhatott, hogy Mária Terézia hazahozatta első királyunk jobbját. Máig ismert énekelt szöveg a Szűzek, ifjak sírjatok kezdetű, amely latin eredetire megy vissza.
541Jóval nagyobb számú világi énekei változatos tárgyúak. A szerencsének a barokk korában közkedvelt témáját kettő eleveníti fel: az egyik szerint "Nyughatatlan kóborló," "Ajándékja álomkincs" (Szerencse), a másik arra oktat, hogy "Fortuna szekerén okosan ülj" (Forgandó szerencse). A gondolatok tehát nem mások, mint az előző periódusban, de a lendületes ritmus, a nyelvi kifejezés finom kecsessége azt fejezi ki, hogy a fátum már korántsem olyan sorsdöntő hatalom, mint Zrínyi vagy akár Cserei Mihály korában. Nem ismeretlen Faludinál a természet jelenségeit séta keretében leíró barokk verstípus sem, melyet Koháry művelt, eszébe sem jut azonban, hogy a látottakból allegorikus értelmet fejtsen ki. A mitológiai alakok felvonulása egyedül azt a célt szolgálja, hogy megjelenésükkel mozgalmassá váljék a táj (Erdő), a megrázó, patetikus képek helyett filigrán apróságok adják meg a tónust (A hajnal):
A madárkák felserkennek,
Rázogatják szárnyokat;
Éneklésre készülgetnek,
Próbálgatják torkokat.
 
Harmat gyöngyét hullogatja
Arany haja szálain:
S arany haját lobogtatja
Alabástrom vállain.
 
Teljesen az apró rokokó szépségeknek szentelte a Tündérkert-et, a barokk álomlátó-versek bájos kis változatát; a megelevenedő virágok, vetemények, gyümölcsfák pompázatos reggeli báljának leírását.
Máskor a természet-ábrázolás középpontjában egy vidáman mulatozó nemesi társaság áll, melynek "királyi mulatság"-át, a régebbi nemesi költészet egyik jellemző témáját – magas irodalmi szintre emelve – finom humorral ábrázolja Faludi:
A sötét gondokat magos szegre tenni,
Feladott étkekbül jóízűen enni,
Enni, meg nem csömörleni,
Közbe frissen beszélleni,
Friss borokat inni,
A vizet dicsírni.
 
Néhány ének apró történeteket foglal magában. A Tarka madár című egy fogságba esett, felhizlalt és leölt madárka hat strófás története, a váltakozva visszatérő sorok ("Mégis veled repülnék" – Soha veled nem repülnék") játékosan emelik ki az egyszerű mese fordulatait. A németből fordított Phillis arról szól, hogy Amor ellopja az alvó lány szívét, majd visszaadja neki.
Az énekek egy másik csoportjában típusokat jellemez a költő. A komoly változatot a párosrímű 12-esekben írott Remete képviseli, a tréfásat a Szakácsének, a gúnyosat a Nincsen neve című vénasszonycsúfoló. Ez utóbbihoz Révai Miklós szerint élő személy szolgált mintául, mások német vagy latin forrás lehetőségét vetik fel. A dévaj jókedv legsikerültebb terméke – népies fordulatai jóvoltából – az Útra való:
542Ne marasszuk, elmehet,
Amint tetszik, úgy vehet
A faképtül végbúcsút,
Előtte az országút!
 
Az 1775-ben "egy valakinek nagy kérésére" írott Búcsúzó ének, melynek strófáit felváltva mondja egy fiú és egy lány, arról tanúskodik, hogy a költő élete végéig kitartott az énekszerzés mellett.
Faludi írta a rokokó korában rendkívül divatos pásztori költészet legsikerültebb magyar darabjait. Már énekei között is akad pásztori tárgyú: Dorindo pásztor és a féltékeny Clorinda pásztorlány párbeszéde (Clorinda); Vergilius eklogáinak antik hagyományát pedig hat – élete végéről származó – versben követte. Egy közülük üdvözlő vers (Méltóságos gróf Fekete Györgynek, mikor országunk bírája lett); két további a jezsuiták feloszlatásával foglalkozik, s Faludi legszemélyesebb érzelmeinek ad hangot: az 5. ekloga XIV. Kelemen pápa rendelkezésének "igazságtalanságát" a felfordult világ képeivel ("Fehér már a holló, fekete a hattyú" stb.) ábrázolja, a 6. pedig 1775-ből való, amikor VI. Pius lépett elődje helyére és a költő tőle várta rendjének visszaállítását ("hitten hiszem, megváltja sorsomat"). A maradék három darab a pásztori költészet jól ismert témáiról szól: a Pásztorversengésben Corydon és Tityrus találós kérdésekkel szórakoznak ("mese mese mi az?"), anélkül, hogy a megfejtést is megadnák; a 3. eklogában (Megint pásztorversengés) két pásztor a tavasz leírásában méri össze erejét; végül Az aggódó pásztor című a hűtlen kedvese miatt halálára készülő Alconról szól, Zrínyire emlékeztető szép zárósorokkal:
Tudom, mint halok meg: vannak még havasok,
Kifekszem, megesznek ottan a farkasok.
 
Ha Faludi juhászai, kecskései és kanászai a pásztorköltészetben szokásos neveket viselik, ha mitológiai vonatkozásokat kevernek is beszédükbe, s ha az eklogákban "mint a szaloni modernség egyik illúziószükséglete tűnik fel a természettel azonosított antik igénytelenség kultusza" (Horváth János), a műfaj kellékeit Faludi – a paraszti életet közelről ismerő és figyelő nemesség vonzására – határozottan a magyar valósághoz közelítette. A pásztorok hazai tájon "versengenek" (Veszprém, Pápa, Bakony), csákót, varrott inget, telekes téli bocskort viselnek, kisbalta és bicsak van a kezük ügyében, dudájukon lengyel nótát fújnak, és ami a legfontosabb: hibátlanul, ép mondatokban, népi ízű, de választékos fordulatokkal, kiválóan dallamos párosrímű 12-ősökben beszélnek. A hazai nemesi rokokó szellemének és ízlésének megfelelően Faludinál "nemcsak igaz pásztorok, hanem még magyar igaz pásztorok járják a magyar mezőt s a magyar erdőt" (Révai Miklós).
Alkalmi versei között a legkorábbit 1751-ből ismerjük, amikor Batthyány Lajost, az új nádort üdvözölte (Méltóságos gróf Batthyáni Lajosnak). A család címerébe metszett kardos oroszlán és pelikán tulajdonságaiból, a bátorságból és az irgalmasságból jósolt benne a költő boldogságot az országnak. Hasonlóképpen hagyományos címer-magyarázó vers a gróf Niczky György és Batthyány Xaveria házasságára (1774) írt és a Méltóságos Szily János úrnak (1777), 543a szombathelyi püspöknek címzett köszöntő. Mindkét magyar vers latin változatban is ismeretes.
Faludi kísérletei között különös figyelmet érdemel az "olasz sonetto formára írott A pipárul. Eredetijét, amely szerint a dohányfüst a múló élet jelképe, németül vagy franciául olvashatta; Faludi érdeme viszont, hogy a korábban a magyar költészetben ismeretlen formával kísérletet tett. Az egyelőre elszigeteltnek látszó próbálkozásnál irodalomtörténeti szempontból még jelentősebb A tarcsai savanyó vízről (1775) szóló öt versszakos költemény. Távoli mintaként Horatius egyik ódája lebegett a költő szeme előtt; a híres antik vers magyar leszármazottja egyfelől Faludi érdeklődését árulja el a klasszicizmus korának nagy eszményképe iránt, másfelől a versforma, a párosrímű 12-es ama magyaros óda-típusra utal, amelynek legnagyobb mestere 1790 körül Batsányi János lett.
Faludi énekeinek strófaképletei idegen dallamokra mutatnak. Egyesek közülük (Clorinda, Addio!) Metastasio-versekre emlékeztetnek, mások (Phillis) német forrásra mennek visssza. A magyar költő csak arra ügyelt, hogy az idegen sorok számát, a versszakok rímrendszerét s a magyar szöveg énekelhetőségét megőrizze, a szótagmérésről rendszerint lemondott. Ráday Gedeon módjára tehát új versrendszerrel nem kísérletezett, a magyar ütemű sorok ritmusa azonban élesen szabatos nála, s minthogy dallamra épültek, kiérzik belőlük valami időmértéken alapuló zene. Finoman kiművelt s amellett magyaros verselésével Faludi nagy hatást tett a Petőfi előtti népdalszerzőkre. Ő teremtette meg a négy hetes sorból, páros rímekkel alkotott, hamar elnépszerűsödött strófát; s ugyancsak nála bukkan fel először a nyolcas és hetes kétszeri váltakozásából, keresztrímmel képzett – olasz–német eredetű – versszak. Ez utóbbi Faludinál mintegy tíz esetben fordul elő, az utána következő évtizedekben pedig a legkedveltebb dalforma lett.
*
Prózai, költői és drámai írásaival Faludi korának legsokoldalúbb írója volt, aki kivételes formaművészetével jórészt feledtetni tudta műveinek avult mondanivalóját. Kevés tartalmi eredetiséggel, de bámulatos stílusérzékkel fejlesztette tovább a barokk hagyományt, amikor a retorikus, akusztikus hatásra törő prózát röviddé, csattanóssá tette, eltávolította a sok szabadságot megengedő élőbeszédtől, s a díszítményeket végeláthatatlanul halmozó verselést tömörré varázsolta.
Írói és költői hírneve már életében nagyra nőtt. Általánosan elismert műveltségének bizonyítéka, hogy a Halotti beszéd először az ő olvasatával jelent meg (1770); prózai stílusa miatt a "magyar Cicero" epitetont kapta; verseiért a "magyar poéták csudájá"-nak, Gyöngyösi István után a legnagyobb magyar költőnek tartották. Versei Révai Miklós két kiadásából (Győr 1786; Pozsony 1787) váltak ismeretesekké, s a korai népiesség hívei éppúgy megkedvelték azokat, mint a klasszicizmus előfutárai. Fekete János egész sor költeményt írt a "Faludi nótájára", néhány éneke betétként került be Dugonics András Jolánka című regényébe, Verseghy Ferenc Faludi rokokójából kiindulva jutott el a klasszicizmusba, hatott Szentjóbi Szabó Lászlóra s a magyaros énekköltők (Kreskay Imre, Péteri Takáts József, Nagy János stb.) egész sorára. Nemzeti klasszikussá verseinek Batsányi János által sajtó alá rendezett kiadásával 544(1824) lépett elő, aki a túlzó nyelvújítókkal szemben az ép és csinos magyarság példájaként hivatkozott rá. Népszerűsége azonban erősen korhoz kötöttnek bizonyult; életművének csekély eredetisége, vallásos kötöttségei, valamint a nemzeti szempont hiánya miatt a romantika korától kezdve olvasottsága egyre csökkent, s Faludi élő hagyományból mindinkább csak irodalomtörténeti jelenséggé vált.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT