Pápai Páriz Ferenc

Teljes szövegű keresés

Pápai Páriz Ferenc
A századvégi művelődési törekvések másik kiemelkedő képviselője, Pápai Páriz Ferenc (1649–1716) papi családból származott. Apja, Imre, egy pápai kereskedő fia, maga is író, 1655-től II. Rákóczi György udvari papjaként működött. Gyermeke Kolozsváron, Apácai Csere János iskolájába járt, majd tanulmányait a coccejánus Csernátoni Pál vezetésével Nagyenyeden befejezve, 1672-ben külföldi akadémiákra indult. Bázelben orvosi tanulmányokat folytatott és doktori diplomával a zsebében tért haza 1675-ben. Nagyenyeden 254városi orvos lett, 1677-ben pedig Bornemisza Anna fejedelemasszony és Teleki Mihály kancellár udvari orvosnak hívták meg. 1680-tól élete végéig az enyedi kollégium tanára, orvosi munkásságával azonban ezután sem hagyott fel. Rákóczi szabadságharca idején a császári csapatok elől diákjaival együtt menekülnie kellett (1707–1709); Nagybányán meghúzódva a fejedelem gondoskodását élvezte. Visszatérése után az iskola újjászervezésében szerzett jelentős érdemeket.
Hazai iskoláinak végzése közben, puritánus és coccejánus meggyőződésű tanárait hallgatva ébredt fel benne a világi tudományok iránti érdeklődés, ekkor látta át az anyanyelvű irodalom fontosságát és hazájának elmaradottságát. Tanítómestereihez hasonlóan ő is élete végéig egyházi (iskolai) szolgálatban működött, a teológiai és egyházkormányzati vitákba azonban már nem szólt bele, végig megmaradt világi embernek. Irodalmi és tudományos munkásságával – akárcsak barátja, Tótfalusi – szintén világi igényeket igyekezett kielégíteni. Írt több latin és magyar nyelvű alkalmi költeményt, s köztük egy verses iskoladrámát is, mellyel e műfaj keretében fogunk foglalkozni. Versei nem múlják felül az alkalmi verselés átlagos színvonalát, feltűnő azonban bennük a határozott társadalombíráló hang, Apácai polgári kritikájának továbbvitele. Ez a szemlélet Pápai Páriz egész írói tevékenységét áthatja.
Műveinek legnagyobb csoportját egy a címükkel is egységbe fonódó könyvsorozat alkotja, mely az ember magatartására ad útmutatást. A célkitűzés tehát a puritánus írókéval rokon, tartalma, tendenciája azonban sokkal világibb, amint azt a könyvek címei is elárulják: Pax animae (A lélek békéje), (Kolozsvár 1680), Pax corporis (A test békéje), (Kolozsvár 1690), Pax aulae (Az udvar békéje), (Kolozsvár 1696), Pax sepulchri (A sír békéje), (Kolozsvár 1698). Pápai Páriz vezető eszméje tehát már nem a puritánus pietas, hanem a pax, a béke; s ennek szemszögéből méri fel az ember életének lelki (vallásos), morális, társadalmi és – ezzel szerves egységben! – egészségügyi problémáit. A békés földi élet vágya, elősegítésének szándéka jut nagy erővel kifejezésre a világbékéről írott elmélkedésében, melyet "A békesség-szerető olvasóhoz" címezve a sorozat első kötete, a Pax animae elé illesztett.
E négy könyvet Pápai Páriz részben fordította, részben önállóan szerkesztette olvasmányai vagy tapasztalatai nyomán. A Pax animae franciából való fordítás; a Pax sepulchri "német írásból szedegettetett"; a Salamon regulái nyomán haladó Pax aulae szövegét részint franciából fordította, részint máshonnan merítette; végül a Pax corporis már teljesen eredeti szerkesztés: ennek anyagát "mind élő tudós tanítóinak szájából, mind a régieknek tudós írásokból, mind pedig maga sok betegek körül való tapasztalásiból" állította össze. Mind a négy könyve tanítani akar, szolgálatot tenni "édes nemzeté"-nek, s nem az előkelőknek szól, hanem az egyszerű embereknek. A Pax aulae sem az udvartartó előkelők számára ad tanácsokat, hanem az ott szolgálatot teljesítő közembereknek, akik erre különösen rászorulnak, mivel a legtöbb gonoszság az udvarokban található. A Pax corporisban pedig világosan megmondja, hogy könyvét "az házi cselédes gazdáknak s gazdasszonyoknak és az igyefogyott szegényeknek" írta, "kiknek nincsen mindenkor kezeügyében értelmes 255orvos, kiváltképpen falukon, az hol hamarébb talál segélyre a beteg barom, mint a beteg ember. E könyvből pedig szükségéhez képest olvashat; vagy ha maga nem tud, olvastathat mással nyavalyájáról a beteg".
Újszerűsége folytán a könyvsorozatból a Pax corporis egyébként is kiemelkedik. Ezzel a könyvével, mint maga írja később, "a magyarnál azelőtt soha nem taposott útra" lépett, a természettudományi gondolkodás és a népfelvilágosító törekvés együttes eredményeként. Az első nyomtatott magyar nyelvű orvosi könyv meglepően modern gondolatokról tanúskodik. Már maga az a tény is figyelemre méltó, hogy a szerző a lélek békéje után következő lépésként a test békéjéről értekezik. A kettő ugyanis az ő számára elválaszthatatlanul összetartozik, s a test betegségének a gyógyítását éppoly fontosnak tekinti, mint a lélekét, vagyis a bűnt. Elutasítja a naiv csodavárást, a betegségnek isten büntetéseként való felfogását, s olvasóit a természet által nyújtott orvosságokhoz igazítja: "Szükség, hogy valamint az idegen nyelvet munkával tanuljuk és az írás magyarázásában tanítóinktól épüljünk, úgy a testi nyavalyáknak gyógyításában is fákhoz és füvekhez nyúljunk." Az óvatos fogalmazás végeredményben a tudományt hirdeti a babonával és a puszta hittel szemben, s még azt az állítást is megkockáztatja, hogy a bibliában olvasható csodás gyógyulásoknak is valamely természetes alapjuk lehetett. A könyv népszerűsége jól mutatja, mennyire általános szükségletet elégített ki: 1701-ig további három, majd 1774-ig újabb három kiadása jelent meg.
Pápai Páriz munkásságának másik fontos ágát történeti tárgyú művei alkotják. Ezekkel szintén jelentős kezdeményezés fűződik nevéhez, mivel a puritánus mozgalom harcosai, Apácait is beleértve, kegyességi, egyházkormányzati és pedagógiai munkáikkal lévén elfoglalva, kevés figyelmet szenteltek a történeti stúdiumoknak. Pápai Páriz most Szenci Molnár Albert kezdeményezéseihez kapcsolódva igyekszik számba venni a református egyház múltjának emlékeit. A nagy késő-reneszánsz kori előd ihletését az is bizonyítja, hogy Szenci Molnár naplójának kézirata Pápai birtokába került még tanulókorában, s ő is ebbe a könyvbe jegyezte fel félig latin, félig magyar naplófeljegyzéseit 1691-ig. Ebből a naplóból tudjuk, hogy még enyedi diák korában, 1671-ben római feliratokat gyűjtött Hunyad megyében. Külföldi utazása során pedig Hiedelbergben lemásolta Bethlen Gábor és David Pareus levelezését, melyet közre is adott Rudus redivivum (Szeben 1684) című nevezetes egyháztörténeti munkájában. Ez a latin nyelvű munkája az első nyomtatásban megjelent protestáns egyháztörténet, mellyel – előszava szerint – a külföldiek kíváncsiságát akarta elsősorban kielégíteni. Célját el is érte, külföldön felfigyeltek rá, de nem maradt el hazai hatása sem: kis terjedelme és elégtelen forrásanyaga ellenére is alapjává vált a rövidesen fellendülő hazai egyháztörténeti irodalomnak. Népszerűsítő céljainak megfelelően munkáját Romlott fal építése (1685) címen magyarra is lefordította a latinul nem tudók számára, ez azonban kéziratban maradt.
Úttörő vállalkozás Ars heraldica (Címertan), (Kolozsvár 1694) című latin nyelvű munkája, az első magyar címertan is. Ezzel a könyvével a nemesség történeti tudatát igyekezett ébresztgetni, s műveltségét emelni. Evégett bőven megtűzdelte 256e művét a nemeseket érdeklő közjogi, genealógiai, politikai történeti részekkel is.
Voltaképpen tudományos igényű történeti munka a Tótfalusi Kis Miklós halálára írott Életnek könyve is. A magyar nyelvű búcsúztatók hagyományos stílusában írt versezet ugyanis a nagy nyomdász életművének jelentőségét úgy próbálja meghatározni, hogy beleilleszti munkásságát a magyar nyomdászat fejlődéstörténetébe. A vers így az első magyar nyomdatörténeti feldolgozás, és egyúttal művelődéspolitikai hitvallás is: állásfoglalás Tótfalusi igaza mellett. Halálával – szerinte – pótolhatatlan veszteség érte a nemzetet, mert nem dicsekedhetik ezentúl nyomdászatával, az iskolák és tudósok pedig nem remélhetik könyveik olcsóbbodását. Egyúttal a nemesség kulturálatlanságát is bírálja: csak szórakozására gondol, gyermekei nevelésével nem törődik, a "tudós ember vagyon nállok utálatban".
Pápai Páriz legjelentősebb alkotása a magyar nyelv iránt megélénkülő érdeklődésnek, a magyar nyelvű művelődés fejlesztésére irányuló igénynek terméke. Komáromi Csipkés magyar nyelvtana és Tótfalusi helyesírási reformja után Dictionarium Latino–Hungaricum (Latin–magyar szótár), (Lőcse 1708) címen megjelent latin–magyar és magyar–latin szótára, a Szenci Molnár által kezdeményezett s a puritánus mozgalom által tovább élesztett nyelvművelő és nyelvészeti törekvések méltó betetőzése. II. Rákóczi Ferenc támogatásával kiadott munkája a református iskolák igényeit tartotta szem előtt, s ennek irodalmi hagyományaiban gyökerezik. Műve alapjául Szenci Molnár már elavultnak számító szótára szolgált, ezt dolgozta át és bővítette ki az új szükségletnek megfelelően. Gyűjtőmunkáját még 1690 körül kezdte el, a régi anyag kibővítéséhez latin–francia, latin–angol és latin–német szótárakat használt. A latin szavak magyar értelmezésének indokolása során különbséget tett köznyelvi és tájszavak között, elárulva, hogy igen határozott fogalmakat alakított ki az irodalmi nyelv mibenlétét illetően. A tájszavak közé sorolta a házi eszközök neveit és a mesterségekben használatos szavakat, amelyek vidékenként különbözőképpen hangzanak. Ezeket természetesen nem állt módjában összegyűjteni. Köznyelvi szavakon a korabeli Erdély társalgási nyelvében és irodalmában használatosakat értette, de ide számította a székelység körében élő szavakat is. A székely nyelvet ugyanis nem tartotta tájnyelvnek, hiszen ő is azt a közkeletű felfogást vallotta, hogy a székelyek a magyarokkal azonosított hunok utódai, s így a magyaroknál ősibb lakosai az országnak. Azon szavak mellé, amelyek a magyar nyelvből csaknem kivesztek, s már csak a székelyek körében használatosak, a "régiesen" (antique) megjelölést tette. Pápai tudatosan gyűjtött, gazdag szókincse sem volt azonban elegendő, hogy minden latin szónak magyar jelentést adjon. Ezért sok értelmezést magának kellett alkotnia, ami – bevallása szerint – nem kevés gondot okozott neki.
A szótár 1705-ben kelt előszava az irodalmi nyelvre tett észrevételeken túl arról nevezetes, hogy itt mond legélesebb bírálatot korának társadalmi és művelődési viszonyairól. Csodálkozni kell rajta, hangsúlyozza, hogy míg más, műveltebb európai nemzetek intézményesen gondoskodnak a latinság hazai nyelvre való átfordításáról, nálunk ezzel senki sem törődik. E gondolat mögött 257egy tudós társaság felállításának terve is meghúzódik, a francia akadémia mintájára. Elégedetlen volt a hazai társadalom iskolázott rétegével is, amely jobbára csak az iskola elvégzésére törekszik, nem arra, hogy "Phoebus" legyen, vagyis alkotó munkával vigye előre a művelődést. Az okot abban látta, hogy a többség az iskola elvégzésével papi hivatalra igyekszik, ezzel meg a jobbágysorsból akar megszabadulni. A bírálattal Pápai voltaképpen új, világi értelmiség kialakulását sürgette, és elkeseredését alig fékezve panaszolta, hogy akik népük javát úttörő munkával mozdítják elő, mint Szenci Molnár és ő is, a magyar orvosi könyv, egyháztörténet és heraldika írója, még egy hálás szót sem kapnak köszönetül.
A szótár hatása, Bod Péter új kiadása és kiegészítései révén, átnyúlt a felvilágosodás korába, nem csekély mértékben befolyásolva az irodalmi nyelv alakulását. Hozzájárult ehhez Csécsi Jánosnak (1650–1708), a biblia kiadásában Tótfalusi egykori segítő társának, a szótár függelékeként megjelent Observationes orthographico-grammaticae (Nyelvtani és helyesírási szabályok) című munkája is. Csécsi végezte a szótár korrektúráját, s a nyomdász kívánságára összefoglalta – lényegében Tótfalusi Kis Miklós elvei nyomán – a helyesírás szabályait. Pápai Páriz szótára így egyúttal Tótfalusi helyesírási reformját is diadalra segítette.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT