Magyar nyelvű tudós poézis

Teljes szövegű keresés

Magyar nyelvű tudós poézis
A késő-humanista latin költészet népszerűsége, a magyar nyelvű szövegvers fokozatos térhódítása és a manierista ízlésnek bonyolultabb nyelvi-formai megoldásokra ösztönző hatása egy a latint utánzó sajátos tudós-tudóskodó magyar költői divat kialakulására vezetett. Ennek egyik jele, hogy a századforduló táján gyakorivá válnak a klasszikus és humanista latin költemények fordításai, illetve a magyar nyelvű időmértékes verseléssel való kísérletek.
Klasszikus mértékű latin költemények lefordítása többnyire a prózai munkákban szereplő vers-idézetek kapcsán vált szükségessé. A tudós fordítók ilyenkor megpróbáltak a maximális tartalmi és formai hűségre törekedni, ami gyakran csak a hagyományos magyar énekvers mellőzésével volt lehetséges. Az ódai versformákat (szapphói, alkaioszi strófa stb.) még lehetett az artisztikus Balassi-strófával vagy a 16. századi metrikus énekek dallamához igazodó hangsúlyos formákkal helyettesíteni, a tisztán szövegversként élő epikus és elégikus versformák (hexameter, disztichon) azonban csábítottak a hagyományos verseléstől való elszakadásra. Talán azért, mert itt volt a legbántóbb a különbség a latin versforma tömörsége és a magyar énekvers lazasága között. A hagyományos versformákat használó fordítók ugyanis a latin hexametert, illetve pentametert – tekintet nélkül a két sorfajta különbségére – mindig két egyforma magyaros verssorral, rendszerint tizenkettőssel tolmácsolták. Egy-egy latin disztichon fordításaként tehát rendszerint négysoros magyar versszakokat találhatunk, ami az igényesebb szerzők és olvasók ízlését nem elégítette ki.
Magyari Istvántól kezdve ezért számos tudós prédikátor-szerző próbálta a műveiben szereplő latin versidézeteket időmértékes formában fordítani. A legtöbb – bár rendkívül kezdetleges – hexameteres versidézet-fordítást (Juvenalisból, Martialisból, Horatiusból, Ovidiusból) Foktövi János váci református lelkész 1614-ben összeállított kéziratos prédikáció-gyűjteményében találhatjuk. Kuriózumszerűen néha ódai versformák időmértékes fordításai is feltűnnek, például Prágai András Fejedelmeknek serkentő órájában, ahol egyébként elég sok szép Balassi-strófában készült versidézet-fordítás is található. Az önálló időmértékes fordítások közül – inkább terjedelme, mint esztétikai értéke miatt – egy Tolnai János nevű székelyföldi prédikátor 40 sornyi verselménye említhető. Tolnai e fordítása 1611-ben készült, egy Arisztotelésznek tulajdonított vulgáris erkölcstanító vers nyomán.
33A versidézetek formahű fordításai mellett tudós prédikátorok igen gyakran írnak egymás nyomtatott munkái elé időmértékes formában rövid ajánló verseket. Ezek nagyobb része már nem fordítás, hanem eredeti, igaz, hogy rendszerint konvencionális tartalmú és formai szempontból is elég gyarló költemény.
Sylvester magyar időmértékes verselési kísérlete annak idején folytatók nélkül feledésbe merült. A 17. század elején feltűnő időmértékes fordítási kísérletekkel és könyvajánlásokkal a magyar időmértékes verselésnek folyamatos hagyománya kezdődik. E korai időmértékes versek mindegyikére jellemző a rendkívül bizonytalan metrika és a nyelvnek sokszor teljesen önkényes kezelése. Az időmértékes verselési kísérletek esztétikai értéke éppen ezért a hagyományos magyar verselés átlagszínvonalától is messze elmarad. Szenci Molnár Albert talán az egyetlen, aki e téren is kiemelkedik kortársai közül; Thuri Pál Kálvin Institutióját dicsőítő latin epigrammáját formailag teljesen hibátlan magyar disztichonnal fordítja:
Az szent könyvek után kiket az nagy apostolok írtak
Ennél jobb könyvet még soha senki sem írt.
 
A latin költészetnek a magyar nyelvűre gyakorolt növekvő hatása nemcsak a fordítások megszaporodásában és az időmértékes verselés átültetésében, hanem egyes műfajok átvételében is megnyilvánult. Míg a 16. században inkább csak azok a műfajok szolgáltak mintául, amelyeknek a magyar énekes költészetben volt megfelelőjük (pl. házas-ének stb.), vagy ilyenek kifejleszthetők voltak, addig most a dallamtól függetlenült szövegvers már könnyen asszimilálhatta a bonyolultabb műfajokat is, teljes allegória-készletükkel, mitológiai apparátusukkal együtt. A kései humanista latin mintákhoz szorosan igazodó, de már anyanyelven írt tudós igényű nagyobb verses művek – mint Rimay Balassi-epicediuma– nyomtatásban is megjelentek önálló kis kiadványok formájában.
Közéjük tartozik Gyulai Márton nagyszombati ferences szerzetes 1598-ban írt Epiniciája (Diadalmi ének). Valószínűleg a Győrt visszafoglaló katolikus Pálffy Miklós környezetéhez tartozott; a latin humanista költészet szkémái szerint, de magyarul, Balassi-strófákban megírt versével ura hőstettét ünnepelte. A mitológiai utalásokkal túlzsúfolt költeményt 1619-ben megjelent, töredékesen fennmaradt debreceni kiadása alapján ismerjük. A "tudós" munkát tehát, ha megkésve is, de kinyomtatták.
1599-ben Ádám János gazdag kolozsvári patrícius adott ki egy szerény nyomtatott versfüzetet, Az igaz jámbor és tökéletes barátságról való ének címmel. E kiadvány már nem kapcsolódik semmiféle alkalmi eseményhez, egyedül szerzője tudós irodalmi ambícióit tükrözi. A tudatosan megszerkesztett miniatűr humanista opus mindössze 3 verset tartalmaz. Közülük az első, amelynek tulajdonképpeni címe az egész füzet címeként szerepel, az embléma-költészet képviselője, a címlap hátlapján lenyomtatott jelképes értelmű metszet hosszadalmas, moralizáló magyarázatát adja. A második vers: Az két Muzsák, Minerva és Pallas, egymással veteködnek címmel a certamen-műfajhoz 34tartozó verses dialógus, amelybe egy, a kor személyes hangú vallásos énekköltésének szabályait követő, istenes ének is beépül. A soványka kis kötetet az In obtrectatorem (A gyalázkodó ellen) című epigramma zárja le. Rimay Balassi-epicediumára Ádám füzetének több motívuma is emlékeztet. A komoly irodalmi ambícióra, de elég kevés tehetségre valló versek a sztoikus erkölcsfilozófia alapvető tanításait fejtegetik a szerencse és az emberek állhatatlanságáról s a világi javak és élvezetek megvetéséről.
Az előbbi két szerzőnél valamivel közelebbről ismerjük Petki János (1572–1612) alakját. Ő az erdélyi főnemesség legjelentősebb képviselője kései reneszánsz poétáink között. A sztoikus erkölcsfilozófiával még 1590 előtt megismerkedhetett, amikor egy ideig Magyarországon, rokona, Melith István környezetében folytatta tanulmányait. A többi főnemesi sztoikushoz hasonlóan ő is vezető szerepet vállalt a Bocskay-felkelés idején, Rákóczy Zsigmond rövid fejedelemsége alatt pedig Erdély kancellárja lett. Mint a főnemesi rendi törekvések egyik vezetője, az 1608-ban hatalomra jutó Báthori Gáborral kezdettől fogva rossz viszonyban volt, élete utolsó évében a fejedelem megbuktatására irányuló sikertelen felkeléshez csatlakozott.
Három versét ismerjük, közöttük a legkorábbi (Igaz felség, egyedül Úr…) még a hagyományos udvari vallásos énektípus műfaji keretei között fejezi ki a szerző politikai elkeseredését az 1590-es évek második felében uralkodó állapotok felett. Másik, hasonló terjedelmű éneke már filozófiaibb jellegű. Antik eredetű humanista irodalmi közhelyek sorával példázza a szerencse forgandóságának közismert tételét (Játszik az szerencse most szegény fejemmel), a végén pedig Horatius életfilozófiájára utaló záróstrófával oldja fel a vers szorongó alaphangulatát.
Legfigyelemreméltóbb munkája Az Virtusnak és Voluptasnak egymással való vetélkedések (Kolozsvár 1610) című 1608-ban írt terjedelmes verses certamene. A munka a "Hercules a válaszúton" címen emlegetett, s már az ókori sztoikusok által is igen kedvelt antik irodalmi közhely Silius Italicus-féle feldolgozásán alapul. A tudós szerző előadását filológiai jellegű jegyzetekkel is kíséri: mintegy önmagát kommentálja latin közmondásokra és Plutarkhosz életrajzaira hivatkozva. A certamen két terjengős, versbe szedett szónoklatból áll: az elsőben az embléma-költészetre emlékeztető eszközökkel megjelenített Élvezet csábítja táborába az ifjúságot, a másodikban a hasonló módon bemutatott Erény cáfolja Voluptas érveit és biztat a maga követésére. A munka harmadik részét a hosszú peroratio képezi, amelyet Petki most már a maga nevében intéz az erdélyi ifjúsághoz. E sztoikus erkölcsprédikációban meglehetősen nyíltan jut kifejezésre a szerző politikai elégedetlensége: a peroratio egyes helyei egyértelműen utalnak arra, hogy Petki Báthori Gábor uralomra jutásakor kénytelen volt kancellári méltóságáról lemondani, s a kortársak a Voluptas követőit korholó strófákat sem vonatkoztathatták másra, mint a közismerten kicsapongó életmódot folytató erdélyi fejedelemre és környezetére.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT