A polemikus teológiai irodalom

Teljes szövegű keresés

A polemikus teológiai irodalom
A késő-reneszánsz prédikátor-íróinak hitvitázó munkássága mennyiségileg igen gazdag, Magyari művének és Alvinci néhány iratának kezdeményező, támadó jellege azonban kivétel számba megy. A katolikusokkal polemizáló protestáns hitvitázást általában a védekezés, Pázmány és a jezsuiták írásainak a cáfolata jellemzi. A Magyari örökségét ápoló nyugat-magyarországi evangélikus hitvitázók közül Zvonarics Imre (1575–1621) csepregi lelkész, az 1621. évi mészárlás egyik áldozata, érdemel említést (Pázmán Péter pironsági, Keresztúr 1615), a katolikusok kelet-magyarországi református vitapartnerei 64közül pedig Alvinci mellett Kecskeméti C. János (Fides Jesu et Jesuitarum (Jézus és a jezsuiták hite), Bártfa 1619, Catholicus Reformatus, Debrecen 1620) és Pécsváradi Péter (Felelet Pázmány Péternek… két könyvecskéire, Debrecen 1629) a legismertebbek. A lutheránus és kálvinista hitvitázóknak egyaránt súlyos tehertétele az eredetiség hiánya s a teológiai korlátoltság. A hitvitázó művek között is meglepően sok a fordítás és a formális logikai bizonyítások útvesztőjében kanyargó fejtegetés, amelynek legfőbb célja – miként már Magyarinál is – annak a meglehetősen nehezen bizonyítható tételnek elhitetése, hogy a protestáns hit régibb, mint a katolikus, sokszor teljesen eltemetve a lényegesen fontosabb és hatásosabban exponálható politikai és társadalmi kérdéseket. A sok teológiai érvelés között az olvasóra egyenesen üdítően hatnak a 19. századi szakirodalomban sokszor megrótt gúnyolódó, személyeskedő részletek, amelyeket azonban Pázmány protestáns vitapartnerei sokkal ritkábban és ügyetlenebbül, nehézkesebben használnak, mint ellenfelük.
A barokk irodalom korszerű eszközeivel dolgozó katolikus hitvitázással szemben a protestáns vitairodalom gyengeségét a legjobban az jellemzi, hogy Pázmánynak a jezsuita propaganda valamennyi érvét rendszerező Kalauzára (1613) kimerítő cáfolatot sem az evangélikusoknak, sem a reformátusoknak nem sikerült írniuk. A lutheránusok végül is latinra fordították Pázmány vaskos könyvét s egy wittenbergi teológussal készíttettek ellene gyönge feleletet (F. Balduinus: Phosphorus veri Catholicismi, (A katolicizmus igazságának vezérlő csillaga), 1626). A kelet-magyarországi református prédikátorok pedig 1629-ben, munkaközösséget szervezve, felosztották maguk között a Kalauz egyes fejezeteit, s kollektív munkával próbálták azt megcáfolni, vállalkozásuk azonban – bármennyire buzgólkodott is mellette Miskolci Csulyak István – hamarosan megbukott, mert a kényelmes és nehézkes munkatársak a kiosztott fejezeteket nem írták meg.
A mindkét vezető protestáns felekezetet egyaránt veszélyeztető katolikus támadások ellenére sem szűnt meg az evangélikusok és reformátusok közötti polémia, bár a nyugat-magyarországi reformátusok, akiknek nem voltak hatalmas világi patrónusaik, Pareus szellemében az evangélikusokkal való együttműködés útját keresték. A teológiai nézeteltérések kiküszöbölésének érdekében írt irénikus munkák közül Samarjai János (1585–1652) felső-dunamelléki szuperintendens Magyar harmonia (Pápa 1628) című könyve a legnevezetesebb. A nyugat-magyarországi lutheránusok az ilyen közeledési kísérleteket azonban minden esetben ingerült hangú vitairatokkal utasították el. A protestánsoknak egymás ellen írt polemikus teológiai művei között a legsivárabbak azok, amelyeket az erdélyi és kelet-magyarországi református ortodoxia vezető egyéniségei a szombatosok és unitárusok szerintük istenkáromló tanainak cáfolására írtak. A sort Milotai Nyilas István (1571–1623) tiszántúli püspöknek, majd Bethlen udvari prédikátorának a munkái nyitották meg (Az mennyei tudomány szerint való irtovány, Debrecen 1617; Speculum Trinitatis (A Szentháromság tüköre), Debrecen 1622), a legtermékenyebb azonban ezen a téren a református ortodoxia vezető embere, Geleji Katona István volt.
65A vitairatok mellett a kor legnépszerűbb egyházi műfaja a prédikáció. Kisebb-nagyobb prédikáció-gyűjteményt a legtöbb protestáns egyházi író szerkesztett, így a már említettek közül Alvinci Péter, Kecskeméti C. János, Milotai Nyilas István; rajtuk kívül mint igen termékeny prédikáció-szerző érdemel említést Margitai Péter (†1629), valamint a lutheránus Zvonarics Mihály (1570–1625), Magyari utóda a sárvári papságban. Az egyetemet végzett prédikátorok a részletekben többnyire meg-megcsillantják humanista irodalmi ismereteiket is, a teológiai kötöttségű műfajban azonban esztétikailag töretlen retorikus kompozíciót egyikük sem tud nyújtani. Ugyanakkor ideológiai, eszmetörténeti szempontból e művekben is rendkívül sok értékes anyagot találhatunk. Ugyanezt elmondhatjuk a prédikációéhoz hasonló funkciójú bibliamagyarázó, exegetikai munkákról is. A szerzők a bibliai textus tanulságait igyekeznek koruk társadalmi viszonyaira, politikai törekvéseire vonatkoztatni. Így például Milotai Nyilas István, Dávid huszadik zsoltárát magyarázó prédikációiban (Kassa 1620), a fejedelem és a község tisztéről értekezik, a bethleni abszolutizmus érdekei szerint. A bibliamagyarázó művek szerzői közül gazdag – bizonyos mértékig polgári szemléletűnek mondható – társadalmi-politikai mondanivalójáért leginkább Kecskeméti Alexis János Az Dániel próféta könyvének magyarázatja (Debrecen 1621) című munkája érdemel figyelmet.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT