7. A PROTESTÁNS POLGÁRI MŰVELŐDÉS

Teljes szövegű keresés

7. A PROTESTÁNS POLGÁRI MŰVELŐDÉS
(PIRNÁT ANTAL)
A reneszánsz fénykorának humanista elemekkel erősen átszőtt egyházi kultúrája és teológiai irodalma, mely stílusában, megjelenési formájában a felekezeti különbségek ellenére is meglehetősen egységes vonásokat mutatott, a 17. század első évtizedeiben jelentékeny mértékben átalakult. A katolikus irodalom kivált a reneszánsz kereteiből s a század elejétől kezdve már a barokk kezdeményezője lett; a korábbiakban oly termékeny unitárius irodalom viszszaszorult, s szűkültek az evangélikus irodalom bázisai is. A késő-reneszánsz egyházias irodalma ezért többségében református jellegű.
Ez a felekezeti eltolódás, a kálvinisták fokozatosan kialakuló hegemóniája a még reneszánsz-humanista jegyeket viselő prédikátori kultúrában az irodalom eme ágának társadalmi, területi és politikai bázisát, összefüggéseit is meghatározza. A századfordulón a református felekezet a magyar nyelvterület legnagyobb részén számbelileg is uralkodó, s az ekkor még unitárius többségű Erdélyt nem számítva, a városi, illetve mezővárosi polgárságot teljes egészében magáénak mondhatja. A református prédikátorokat származásuk ebben a periódusban is a polgárság középrétegéhez, főként a mezővárosokhoz s esetleg a kisebb nemességhez kapcsolja. Kultúrájuk és irodalmuk ezért erősen polgárias színezetű, noha erősek a feudális kötöttségeik is, hiszen állásuk, jövedelmük – az erősebb városi és mezővárosi gyülekezetek kivételével – jórészt a feudális patrónusoktól függ.
A század első két évtizedében ez a polgárias kálvinista művelődés és irodalom a keleti és nyugati országrészeken nagyjából azonos ütemben fejlődik, sőt a nyugat-magyarországi mezővárosokból származó református egyháziak a keletiek átlagánál magasabb műveltségi színvonalon állnak, és számarányukhoz képest irodalmi aktivitásuk is jelentős. Gazdag polgári mecénásaik vannak, mint a nagyszombati Asztalos András; s kísérletet tesznek komáromi iskolájuknak főiskolává való fejlesztésére is. Az 1608. évi rendi restauráció, valamint a Habsburgok és az arisztokrácia szövetsége nyomán azonban a királyi Magyarország református művelődése s általában a református egyház nagy veszélybe került. Nemcsak az ellenreformáció játszott ebben szerepet, hanem a robotoltató nagybirtoknak kedvező gazdasági tényezők is, hiszen a paraszti és mezővárosi árutermelés lehanyatlásával éppen a református kultúrát leginkább éltető társadalmi erők veszítették el anyagi bázisukat. 1620 után 52ezért érezhetően a keleti országrészekbe tolódott át a kálvinista egyházi élet és irodalom súlypontja.
Az északkeleti megyék és a Tiszántúl, ahol kezdettől fogva a legerősebbek voltak a reformáció hadállásai, ebben az időszakban – elsősorban Bethlen Gábor jóvoltából – még elkerülhette a katolizált arisztokrácia és az ellenreformáció koncentrált támadását. Bethlennek sikerült uralmát kiterjesztenie a hét kelet-magyarországi vármegyére is, s noha ezek halála után ismét Habsburg-uralom alá kerültek, a terület legnagyobb földbirtokosa, az 1631-ben erdélyi fejedelemmé választott I. Rákóczi György segítségével a református egyház továbbra is megőrizte Kelet-Magyarországon addig kialakult területét s befolyását a társadalom legtöbb rétegében.
Erdélyben pedig a református felekezet éppen e most vizsgált periódusban került a másik három bevett vallással szemben megkülönböztetetten előnyös helyzetbe. Bocskaytól kezdve valamennyi erdélyi fejedelem református volt, s felekezetük ezáltal félig-meddig államvallási funkcióhoz jutott, noha a református egyháznak a szorosabb értelemben vett Erdélyben még meglehetősen szűk volt a társadalmi bázisa. A megelőző háborús pusztítások következtében elnéptelenedett kisebb erdélyi városokba azonban – a szász föld kivételével – református népelemek települnek, s gyarapodóban van a számuk az unitáriusok rovására Kolozsvárott is. A reformátusok erősödésének folyamatát Bethlen Gábor nemcsak vallási buzgalomból támogatta, hanem reális politikai megfontolások alapján is. Egyrészt rá volt utalva a református többségű kelet-magyarországi területek katonai és gazdasági erőforrásaira, másrészt erdélyi centralizációs politikájához a református egyházi és világi értelmiség nyújthatta számára a legtöbb segítséget.
Bethlen átgondolt, céltudatos művelődéspolitikát folytatott. Különösen a prédikátori réteg műveltségi színvonalának és társadalmi tekintélyének emelésére törekedett következetesen, a hazai iskolák fejlesztése, tehetséges fiatalok külföldi egyetemi tanulmányainak elősegítése s a prédikátorok irodalmi tevékenységének bőkezű támogatása által. Komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy fővárosát, Gyulafehérvárt az ország kulturális központjává fejlessze. Főiskolát, nyomdát, könyvtárat alapít, helyreállíttatja a háborúk során megrongálódott épületeket, közöttük természetesen a fejedelmi palotát, a középkori székesegyházat, amely református püspöki templomul szolgált.
Kulturális fejlesztő munkájának az eredményei azonban aránylag lassan bontakoznak ki. A gyulafehérvári főiskola, amelynek feladata a papképzés mellett a nemesi ifjúság nevelése művelt, megbízható udvari, hivatalnoki réteg kialakítása céljából, megfelelő tanárok hiányában nehezen fejlődik. Bethlen több ízben kísérletet tett külföldi tanárok megnyerésére, ennek sikerét azonban már nem érte meg. 1622-ben ugyan Gyulafehérváron tanított Martin Opitz (1597–1639), a kor legjelentősebb német költője, de nem érezte magát otthonosan, s kb. egy évi munka után visszatért Németországba. Az iskola fellendüléséről csak azután beszélhetünk, hogy 1629-ben a herborni egyetem három tanára, Alsted, Bisterfeld és Piscator elfogadta Bethlen Gábor meghívását. Gyulafehérvári működésük azonban már Rákóczi György fejedelemségének idejére esik, s hatásuk majd a barokk kor irodalmában lesz érezhető. Tervezte Bethlen egy második kollégium felállítását is Kolozsvárott, halála azonban megakadályozta ebben.
53Gyulafehérvár irodalmi életében a református prédikátorok és a szintén az egyházi rendhez számítható tanárok mellett a világi elemeknek, más egykorú fejedelmi udvarokkal összehasonlítva, aránylag kevés szerepük volt. A fejedelem környezetét nagyobbára kisnemesi-polgári származású tisztviselők alkotják, akiknek helyzete a magyarországi nagybirtokosok nemesi familiárisaiéra emlékeztet. De itt nem ők idomultak egy világias udvari élethez és ízléshez, hanem a fejedelem asszimilálódott polgárias és papos környezetéhez, s a szolgálatában álló előkelőbb világiak szintén a humanisztikus, kálvinista műveltséget képviselték. A fényűző életű, világias szellemű udvari arisztokrácia – a nagyobb európai államokkal ellentétben – Erdélyben ekkor szinte teljesen hiányzott. A fejedelemség és udvara egyértelműen a félig-meddig polgári jellegű, kései humanista, protestáns kultúra és irodalom központja lett.
Bethlen uralma a kelet-magyarországi megyék s különösen Kassa városa református művelődése számára is biztosította a további prosperitást, amihez hozzájárult a terület legnagyobb földesurának, Rákóczi Györgynek a kálvinista prédikátorokat és iskolákat támogató tevékenysége is. A sztoikus udvari irodalom istápolása mellett Rákóczi elsősorban a már nagy múlttal rendelkező sárospataki iskolát igyekezett Kelet-Magyarország legfontosabb tudományos-kulturális centrumává fejleszteni, s támogatásának nagy része van abban, hogy az 1630-as évektől kezdve ez a főiskola oly kiemelkedő szerepet játszhatott a magyar nevelésügy és irodalom történetében. A Rákócziéhoz némileg hasonló szerepet töltött be a Tiszántúlon az ecsedi udvar, amelynek urai – korábban Ecsedi Báthory István, később id. Bethlen István – erős befolyással rendelkeztek egyházuk életében, s különösen két olyan fontos kulturális központnak, mint Debrecennek, valamint az akkortájt izmosodó Váradnak nyújtottak komoly támogatást.
E periódus református művelődésének egyik igen fontos vonása, hogy a fejedelmi, főúri patrónusok mellett maguk a polgári származású prédikátorok és értelmiségiek is rendkívül eredményes szervező, építő munkát végeztek. Elsősorban természetesen az erdélyi államegyház anyagi javakkal is bőven rendelkező püspökeinek (Keserüi Dajka János, Geleji Katona István) állt módjában tehetségesebb ifjakat külföldön taníttatni, könyvek kiadását támogatni, erejéhez mérten azonban számos tekintélyes prédikátor (pl. Miskolci Csulyak István zempléni esperes) törekedett tervszerűen a közművelődés fejlesztésére. A protestáns késő-humanizmus legnagyobb alakja, Szenci Molnár Albert pedig, úgy is, mint a magyar kultúra külföldi propagátora, úgy is, mint Bethlen Gábor munkatársa, hatalmas mértékben járult hozzá a református szellemi élet felpezsdítéséhez, a prédikátor-réteg korszerű tájékozódásának s művelődési igényének növeléséhez.
E kedvező feltételek közepette a református prédikátor-irodalom – főként az ország keleti felében – erőteljes fejlődésnek indulhatott. Az unitárius és evangélikus egyháziak irodalmi tevékenysége az övékével nem versenyezhetett. Az unitárius Kolozsvár, illetve a német nemzetiségű evangélikus városok patrícius rétegének magyar, illetve latin nyelvű irodalmi tevékenysége (Ádám, Lackner, Bocatius stb.) a főnemesi-udvari ízléshez igazodott, s a sztoikus irodalom kereteibe tartozik. E két felekezet prédikátor-íróinak, a polgárság középrétegét képviselő iskolamestereinek stb. munkássága pedig csak kis mértékben 54gazdagította késő-humanista polgárias irodalmunkat. Ennek okait érthetővé teszi a két felekezet helyzete.
Az erdélyi magyarok között a századforduló körül még az unitárius a legnagyobb lélekszámú felekezet, híveinek száma azonban állandóan csökkent. A Bocskay-felkelést megelőző protestánsüldözés őket érintette a legsúlyosabban, s igen nagy veszteséget okoztak nekik a háborús pusztítások, amelyek Erdélyben kisebb megszakításokkal az 1610-es évek első feléig tartottak. Nem volt kedvező számukra Bethlen Gábornak a reformátusokra támaszkodó egyházpolitikája sem, bár súlyosabb megtorló intézkedéseket Bethlen még a Báthori István óta tilalmazott radikálisabban racionalisztikus irányzat híveivel s az unitáriusoktól éppen ekkor fokozatosan elkülönülő szombatosokkal szemben sem foganatosított.
A Bethlen Gábor-kori általános fellendülés hatása, jóval kisebb mértékben ugyan, mint a reformátusoknál, azért az unitáriusok kulturális életében is kimutatható: kolozsvári iskolájuk és nyomdájuk viszonylag nyugodtan folytathatta működését, prédikátoraik írói munkásságában is némi élénkség tapasztalható, s a polgárság legelemibb vallási és kulturális szükségleteit szolgáló kiadványok újra megjelenhettek. Igényesebb teológiai munkák kiadása azonban Bethlen korában is szinte lehetetlen volt, s egyetlen ilyen jellegű kiadványuk (Enyedi György–Torockai Máté: Az Ó- és Újtestamentumbeli helyeknek… magyarázatjok, Kolozsvár 1619) elkobzását is csak igen nehezen tudták elkerülni. Rákóczi György egyházpolitikája azután, az ortodox református papság hatására, még türelmetlenebb lett az unitáriusokkal szemben, s végül 1638-ban sor került az addig is tiltott irányzatok, tehát a szombatosok s a Dávid–Palaeologus-féle racionalisztikus hagyományokhoz ragaszkodó elemek erőszakos felszámolására (Dési complanatio), amely után az unitárius papság irodalmi tevékenysége már alig számbavehető.
A viszonylag csekélyebb számú magyar anyanyelvű dunántúli és kisalföldi evangélikusok jórészt a még lutheránusnak maradt nagybirtokosok, elsősorban a csak 1640 után katolizált Nádasdyak árnyékában fejtenek ki meglehetősen konzervatív, a patrónusaik rendi és egyházpolitikai érdekeit szolgáló irodalmi munkásságot. Szellemi központjuk a Nádasdy-birtokot képező, igen élénk forgalmú Csepreg mezőváros volt, ahol színvonalas iskola és nyomda is működött. A Bethlennel rokonszenvező csepregi polgárokat azonban 1621-ben lemészárolták az Eszterházy Miklós által vezetett katolikus zsoldosok, s az ekkor elszenvedett veszteséget már nemigen tudták kiheverni a dunántúli lutheránusok. Polgári jellegű evangélikus irodalmi tevékenységre magyar nyelven ezután már csak egyes, átmenetileg magyarosodó, felvidéki városokban, főként Eperjesen nyílt lehetőség.
A német polgárság anyanyelvű irodalmi szükségleteit továbbra is elsősorban németországi kiadványok elégítették ki; a magyarországi (és erdélyi) német nyelvű irodalomnak így ebben a periódusban nincs nagyobb jelentősége. Sokkal fontosabb az északi országrészek evangélikus nagybirtokosai által patronált szlovák (pontosabban szlovákok számára kiadott, illetve általuk írt cseh) nyelvű lutheránus prédikátori irodalom, melynek fejlődésére kedvező lehetőség nyílt az 1610. évi zsolnai zsinatot és a felvidéki egyházszervezet kiépítését követő időkben. A Thurzók és Illésházyak bőkezűen támogatták a többé-kevésbé polgári színezetű szlovák evangélikus irodalmat, melynek komoly 55része volt a szlovák irodalom megerősödésében. A kor legjelentősebb szlovák költője, Eliaš Láni (1570–1618) lutheránus szuperintendens, Thurzó György udvarában működött. 1620 után a Csehországból menekülő protestáns egyháziak erősítették a szlovák irodalmat. Közülük Jur Tranovský (1591–1637), a Cithara Sanctorum (Szentek hárfája) (Lőcse 1636) című vallásos énekgyűjtemény szerkesztője érdemel feltétlenül említést.
A késő-reneszánsz évtizedeiben a protestáns értelmiség, külföldi tanulmányai és utazásai révén, széles körű nemzetközi tájékozódással és műveltséggel rendelkezett. Az a korábbi helyzet, amikor a lutheránus és kálvinista diákok túlnyomó többsége Wittenberget, az unitáriusok pedig leginkább Padovát látogatták, az 1590-es években megváltozott. Nemcsak azért, mert 1592 után a kálvinista hallgatókat kitiltották Luther egyeteméről, és mert az inkvizíció egyre inkább elfojtotta a padovai egyetemnek az unitáriusok tanulmányait lehetővé tevő szabadabb szellemét, hanem a külföldre özönlő diákok számának és műveltségszomjának erős növekedése miatt is. A lutheránusok ugyan továbbra is főként csak Wittenberget látogatták, a reformátusok – és az unitáriusok is – azonban igen sokfelé jártak: a németországi kálvinista egyetemek mellett számosan felkeresték Boroszló, Dancka humanista iskoláit; a bázeli, a leydeni egyetemet; s gyakran Angliában egészítették ki tanulmányaikat. Az ebből adódó sokféle ideológiai, művelődési ösztönzés közül, jelentőségét és méreteit tekintve, messze a heidelbergi egyetem hatása volt ekkor a legfontosabb. A wittenbergi egyetem elzárkózása után a kálvinista hallgatók többsége Heidelberget, illetve a többi nyugat-németországi kálvinista főiskolát (Herborn, Marburg, Altdorf) kereste fel. A heidelbergi egyetem 1622-ben ugyan áldozatul esett a 30 éves háború pusztításainak, a késő-reneszánsz kálvinista írói azonban még szinte kivétel nélkül itt nevelkedtek. A prédikátorjelöltek mellett ide vezetett azoknak a református nemeseknek az útja is, akik Bethlen Gábor környezetében kívántak valamely magasabb értelmiségi posztot betölteni, sőt a fejedelem unokaöccsét, az utódjának kiszemelt ifj. Bethlen Istvánt szintén ide küldte tanulni.
A heidelbergi egyetem éppen azokban az évtizedekben élte fénykorát, amikor a magyarok által leginkább frekventált külföldi főiskola volt. Mint az egész németországi, sőt többé-kevésbé egész európai kálvinista tudományosság központja, a heidelbergi szellemi élet számos pozitív indítást adhatott a magyar prédikátor-írók számára. Heidelberg tanítványai igen alapos nyelvi, retorikai és poétikai képzettséget szereztek, s a kultúráltabb német iskolai viszonyok hatására felébredt pedagógiai igényességük. Ez többjüket arra ösztönözte, hogy még németországi tartózkodásuk során tankönyveket szerkesszenek és adjanak ki a hazai iskolák számára. Pécseli Király Imre például retorikát (Oppenheim 1612), Kórodi Bedő Dániel latin prozódiát (Heidelberg 1616) állított össze, s ebbe a sorba illeszkedik Szenci Molnár Albert nagy jelentőségű szótára és nyelvtana is. Tankönyveivel, majd hazatérése után személyes oktatómunkájával számos volt heidelbergi diák járult hozzá a magyar kálvinista iskolázás színvonalának emeléséhez. Ennek mértékét hadd illusztrálja egyetlen példa: a Heidelbergből hazatérő s Tarcalon 1608-ban iskolamester 56séget vállaló Miskolci Csulyak István ebben a kis bortermelő mezővárosban görög nyelvet is tanított.
Heidelberg és a többi nyugat-németországi centrum a polgári késő-humanizmus egyik legfontosabb bázisa volt a már barokk Nyugat-Európában. Heidelbergben tanított a németalföldi Jan Gruytère (1580–1627), Lipsius költőtanítványa, aki Ranutius Gherus álnéven az egyes nemzetek humanista latin költészetének antológiáit adta nyomdába. Ennek a sorozatnak a keretében, de már Johann Philipp Pareus (1576–1648) szerkesztésében jelent meg a magyar humanista antológia is Delitiae poetarum Hungaricorum (Magyar költők remekei) (Frankfurt 1619) címen. Ez a kötet Janus Pannonius és Sommer János költeményein kívül a heidelbergi kör két tagjának (Thury György, Filiczki János) verseiből közölt válogatást. A legnagyobb tekintélyű professzor, a kor leghíresebb kálvinista teológusa, David Pareus (1548–1622), kezdeményezője és vezetője volt a protestáns felekezetek közötti megegyezést és békét sürgető ún. irénikus mozgalomnak, s ez irányú eszméi egyes tanítványaira (Alvinci Péter, Samarjai János) nagy hatást gyakoroltak. Marburgban tanított Szenci Molnár Albert egyik pártfogója, Rudolf Goclenius (1547–1628), a pszihológiai tudomány egyik úttörője. De szoros kapcsolatban volt a heidelbergi tudós körökkel a sztoikus államelmélet kapcsán már említett strassburgi Bernegger; Martin Opitz is heidelbergi tartózkodásának köszönhette gyulafehérvári meghívását; s a közeli Herbornból való a Bethlen által élete végén meghívott három gyulafehérvári professzor is. Polgári humanizmus és kálvinista tudományosság itt kialakult egysége éppen azt a kulturális-ideológiai tartalmat nyújtotta, amire a hazai polgári-mezővárosi rétegeknek, s Bethlen államgépezetének szüksége volt. A heidelbergi tudományos atmoszféra s az ottani tudósoknak a magyarság nyelve, története iránti érdeklődése pedig ösztönzőleg hatott a tudományos terveket ápoló magyar kálvinista írók munkájára. Németországból hozott szellemi poggyászukhoz rendszerint hozzátartozott az a jelentékeny könyvtár, amelyet odakint összegyűjtöttek; Miskolci Csulyak Istvánnak például csaknem 400 kötete volt.
Az elmaradott hazai viszonyok között bizonyos határig pozitív példát jelenthetett még a valójában elég konzervatív jellegű németországi református egyházi szervezet is. Jellemző, hogy Pareus nem volt hajlandó jogosnak elismerni a tisztántúli református papságnak Újfalvi Imre ellen hozott ítéletét, de Újfalvinak a püspöki kormányzat hatalmaskodásával szemben való fellépése különben sem lehetett független a heidelbergi presbitériumok (az egyházközséget igazgató világi testületek) példájától. Egy másik magyar prédikátor, Kanizsai Pálfi János, a Dunántúlon sikeresen létre is hozta – nem minden ellenállás nélkül – heidelbergi mintára a presbitériumokat.
A heidelbergi kapcsolatoknak ebben a korban komoly politikai jelentőségük volt. Mint a pfalzi fejedelemség fővárosa, Heidelberg a 30 éves háborút megelőző évtizedekben a németországi Habsburg-ellenes politikai csoportosulás központja. Az egyetem tanáraira is komoly feladatok hárultak a fejedelemség politikájának ideológiai előkészítése, illetve igazolása terén, s a magyar prédikátorokra, akiknek szintén elemi érdekeik fűződtek a magyarországi Habsburg 57ellenes mozgalmak sikeréhez, természetesen ilyen irányú munkásságuk sem maradt hatástalan.
A számos pozitív tényező mellett ugyanakkor Heidelbergben s a többi kálvinista egyetemen talán még a lutheránus főiskoláknál is nagyobb mértékben érvényesültek a német protestantizmus negatív vonásai: a nyárspolgári korlátoltság, a skolasztikus jellegű teológiai gondolkodás és a kulturális értékeknek a kálvinizmusra jellemző szűkkörűen egyházias, prakticista szemlélete. A polgári jellegű késő-humanista művelődési törekvések ösztönzése mellett Heidelberg példája így a legridegebb és legszárazabb református ortodoxiát is meggyökereztette. A magyar és főleg az erdélyi református egyházban ez különösen a Bethlennél sokkal inkább feudális kötöttségű Rákóczi György uralkodása idején vált hátráltató tényezővé. A magyar kálvinisták heidelbergi nemzedékének irodalmi munkássága is ezt a kettősséget tükrözi: Szenci Molnár Albert haladó humanista törekvései, illetve Geleji Katona István merev ortodoxiája jelzi a szélsőségeket. Az ellentmondások azonban minden egyes író munkásságán belül is határozottan jelentkeznek.
A késő-reneszánsz évtizedeinek prédikátor-írói, értelmiségi helyzetüknek megfelelően, műveikkel különböző társadalmi osztályok és rétegek érdekeit képviselték. Számosan közülük – mint a sztoicizmus jegyében fejlődő irodalomnál láttuk – az uralkodó osztály igényeinek megfelelő műveket írtak, mások viszont egyszerűbb végvári, hajdú vagy mezővárosi-paraszti környezetbe kerülve az alacsonyabb műveltségű rétegek szemléletéhez, ízléséhez igazodtak s a népszerű irodalmat gazdagították. Van azonban a prédikátor-réteg többségének egy erősen polgárias jellegű saját közösségi tudata is, amely legkiválóbb képviselőik munkáiban igen határozottan jut kifejezésre. A reformáció kezdete óta kibontakozó hét évtizedes fejlődés eredményeképpen a századforduló prédikátor-írói számára vált először lehetségessé, hogy egy újfajta polgári nemzet-tudat elemeit megfogalmazzák. Mialatt az uralkodó osztály írói, állambölcselői a feudális rendi koncepció megszilárdításán, igazolásán munkálkodtak, Magyari Istvántól Szepsi Csombor Mártonig a protestáns értelmiség legjobbjai – Szenci Molnár Alberttel az élen és élvezve Bocskay, majd Bethlen rokonszenvét – egy erősen polgári jellegű hazafiságot képviseltek. Ők ápolják a Mátyás-hagyományt, ők karolják fel tudatosan és tervszerűen a magyar nyelv ügyét, ők igyekeznek a nagyvilág előtt becsületet szerezni hazájuknak. Nézeteikben természetesen tovább élnek a nemesi nemzet-tudat elemei, szemléletük azonban e téren határozottan elkülönül a Habsburgokkal való rendi kompromisszum útját járó magyar uralkodó osztály felfogásától. Amilyen mértékben azonban a magyar protestantizmus polgári-mezővárosi bázisa gyengült, illetve csak az ország keleti részére korlátozódott, Szenei Molnár nemzedékének haza-koncepciója is kezdett veszíteni erejéből.
A késő-reneszánsz periódusának protestáns irodalma viszonylag gazdag termést hagyott hátra, annak ellenére, hogy a könyvkiadás helyzete ezekben az évtizedekben nem volt a legkedvezőbb. Protestáns kézen levő nyomda ugyan elég sok működik, de nagyobb részük (főként a dunántúliak és az észak-nyugati megyékben levők) csak rövidebb ideig áll fenn, s az ellenreformáció előretörése, mint például a már említett csepregit, sorra elsodorja őket. A kisebb nyomdák egyébként is csupán helyi jellegű egyházi igények kielégítésére vállalkozhattak. A 16. századi jelentősebb nyomdák közül a debreceni 58református műhely kb. 1630-ig tartani tudja 16. századi színvonalát, fejlődéséről azonban nem beszélhetünk. Az unitáriusoknak dolgozó kolozsvári Heltai-nyomda 1601 óta alig működött, felszerelését azonban 1616–18-ban megújították, úgyhogy legalább felekezetének szerényebb könyvkiadási igényeit kielégíthette ezután. A nyomdák terén mutatkozó elégtelenség indította Bethlen Gábort arra, hogy Gyulafehérváron 1620-ban megalapítsa a fejedelmi és akadémiai nyomdát, ennek kapcitása azonban az 1620-as években még meglehetősen korlátozott volt, s nagyobb termelésre csak az 1630-as években tudott berendezkedni. A református könyvkiadás nehéz helyzetét némileg enyhítette, hogy a hazai szerzőknek módjukban állt kiadványaikat németországi műhelyekben (Heidelberg, Oppenheim, Altdorf stb.) is kiadniuk, a nyelvet nem ismerő tipográfusok azonban a magyar szövegeket rendkívül sok hibával adták közre.
Az egyetlen jelentős üzleti jellegű nyomdai vállalkozás, amely nemcsak szűk helyi szükségletek kielégítésén dolgozott s egyházi kiadványok mellett nagyobb számú világi munka megjelentetésére is vállalkozott, a bártfai Klösz-nyomda volt. Alapítója id. Klösz Jakab, 1599-ben saját műhelyét az elhunyt Gutgesell Dávid üzemével egyesítette, de intenzívebben csak 1616-ban kezdte meg Bártfán munkáját. Halála (1618) után örökösei egészen 1664-ig igen sok kiadványt adtak közre. A Klösz-nyomdának az 1620-as évektől kezdve erős versenytársa támadt egy másik magánvállalkozásban, Brewer Lőrinc lőcsei nyomdájában, amely a század legtermékenyebb hazai műhelye lett. Mind Klösz, mind Brewer, akinek termelése már elsősorban a következő periódus számára lesz jelentős, ügyes üzletemberek, de természetesen nem tartoznak a Heltaihoz hasonló, sokoldalú humanista író-tipográfusok típusába.
A késő-humanista protestáns irodalom termése túlnyomó többségében magyar nyelvű. A latin már csak a szigorúan iskolai használatra szánt művekben (tankönyvekben) s a szorosabb értelemben vett szaktudományok területén uralkodó. A nemzetközi nyilvánosság számára írt latin tudományos (teológiai) munkák száma azonban csekély, s mivel a legjobb erők tudományos erőfeszítéseiket a magyar nyelvű tudományosság elősegítésére fordították, a latin művek jelentősége is – az előbbi periódustól eltérően – lényegesen kisebb.
A magyar nyelvű irodalom igényes művelése a prédikátor-írók részéről a magyar irodalmi nyelv és stílus megerősödését jelentékenyen elősegítette. Előszavaikban gyakran határozottan állást is foglalnak a magyar nyelvű irodalom fontossága mellett. A református egyháziak s Bethlen környezetének világi írói is, a retorikai figurák mértéktartó használatával, világos, közérthető stílus kialakítására törekednek, s ügyelnek a nyelv tisztaságára. Az idegen szavak rendkívül ritka volta a 17. század első harmadának magyar nyelvű írásaiban tudatos purizmust feltételez. A magyarból hiányzó tudományos terminusokat, műveltségi fogalmakat rendszerint körülírják, de új szavak képzése sem ritkaság, sőt a nyelv gazdagításának e lehetőségével Geleji Katona István már elméletileg is foglalkozik.
A manierista irodalmi stílus műfogásaival, poétikai és retorikai tanulmányaik során, a Heidelbergben járó kálvinista prédikátorok is megismerkedtek, felhasználásukat azonban csak a reprezentatív célú, alkalmi művekben érezték indokoltnak. A könyvajánlások, dicsőítő versek, lakodalmak és temetések alkalmából írott költemények nagy tömegére jellemző a manierista jellegű formai 59keresettség. Hasonlóképpen a reprezentatív funkciójú alkalmi szónoklatokban is a főnemesi réteg manierista ízléséhez igazodott e prédikátor-szerzők stílusa. Az efféle ékesszólásnak legjellemzőbb emléke a Bethlen Gábor első feleségének temetése alkalmából készült, latin és magyar szónoklatokat és verseket tartalmazó Exequiae principales, azaz halotti pompa (Gyulafehérvár 1624) című két kötetes gyűjtemény. Ebben a kor csaknem valamennyi jelesebb erdélyi és kelet-magyarországi prédikátora felvonul s szinte verseng egymással a manierista cicoma alkalmazásában, holott egyéb műveikben inkább a 16. századi formákat és stílust követik. A kor prédikátor-irodalmára inkább az utóbbi a jellemző; a manierista ékesszólásnak a szélesebb polgári, mezővárosi rétegek körében nemigen lehetett talaja.
A protestáns késő-humanista irodalom I. Rákóczi György korában már szemmel láthatóan bomlásnak indul. A polgári származású prédikátorok egy része az angol puritanizmus eszméinek indítására szembekerül a fejedelmi támogatást élvező, egyre terméketlenebb ortodox konzervativizmussal, a fejedelmi udvar kultúrája pedig a közben kifejlődött protestáns barokk műveltség hatása alá kerül.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT