II. SZÍN.
Ezen fog jönni a király. Ez út
Visz Julius Caesar balvégzetes
Tornyába, melynek kő szivébe’ lesz
Szegény uram, kevély Bolingbroke által
Rabúl bezárva. Nyúgodjunk meg itt,
Ha nyugtot adni bír e pártütő föld,
Igaz királya nőjének.
Richard Király Őrséggel jő.
De csitt, |
Szép, hervadó rózsámra. S mégis, oh
Csak nézzetek rá, míg szánalmatok
Könyekre olvad s tiszta harmata
Őt újra fölfrisíti. – Oh te, az
Elpusztult Trója gyászos képe te!
Dicsőség váza! Richard sírja csak!
Nem maga Richard! Te drága lak! Miért
Vendéged a mogorva bú, midőn
Csapszék vendége lett a diadal!
Oh, ne szövetkezz’ búmmal, drága nő.
Elölni engem! Jó lélek, tanúld
Képzelni, hogy szép álom volt a múlt,
S ébredve abból: a való e bús
Jelenre hív. A zord kényszerüséggel én
Testvér levék, szerelmem! s síromig
Fentartom e kötést. Frankhonba menj te,
S zárkózz’ kolostor falai közé.
Fent életünk új koronát nyerend:
Mit könnyelműn eldobtunk idelent.
Hogyan? Richardom szívben, mint alakban
Megváltozott, elgyöngült? Hát Bolingbroke
Ledobta trónjáról elmédet is?
S szívedbe is beült? A haldokló oroszlány
Kinyújtja körmét, s düh miatt, hogy őt
Meggyőzik, tépi – mást ha nem talál –
A földet; és te, mint a gyermek, e
Fenyitéket így veszed? csókolva a
Vesszőt, s a düh lábánál csúszva, gyáva
Megalázkodással? –
Bár oroszlány vagy, a vadak királya!
Vadak királya! Úgy van, hisz különben
Még emberek boldog királya volnék
Ma is? Szegény jó néhai-királyném!
Készűlj te csak Frankhonba. Engemet
Képzelj halottnak, s mint halottas ágytól
Bucsúzz el itt, s vedd örök búcsumat!
Majd hosszú téli este, tűz körűl
Vénekkel ülve, hagyd beszélni őket
Rég múlt idők, gyász nyomta múlt felől:
S ha menni készülsz, jó-éjt mondva, még
Cserébe’ mondd el estemet nekik,
Hogy ágyaikba sirva menjenek.
A tűznek üszke is gyászolni fog
Akadozó nyelved nehéz beszédivel,
S tüzét kioltja részvevő könye,
Hamvat borít fejére, s holt szenével
Gyászolja majd a trónfosztott királyt.
Northumberland Kisérettel jő.
Uram, Bolingbroke mást határozott.
Pomfretbe és nem a Towerba mészsz.
Felőled, asszonyom, intézkedés van.
Hogy haladéktalan Frankhonba menj.
Northumberland, te létra, a melyen
Trónomra fölhág Bolingbroke király!
Nem fog sokat vénűlni az idő,
Míg undok bűnöd kelevénye rút
Genynyel törik föl. Ő ha kétfelé
Osztandja is biralmát, hogy fele
Tied legyen: azt is kevéslenéd;
Hisz az egészhez te segélted őt.
Ő meg, mivel te útját már tudod,
Hogy kell bitorlót trónra vinni: félend,
Hogy azt is eltalálod, mint lehet
– Bármily ürűgyön – őt ledobni róla.
Rosszak barátságából félelem,
A félelemből könnyen gyűlölet lesz;
A gyűlölet meg egyiket, talán
Mind kettejét, méltó halálba dönti.
Fejemre szálljon bűnöm! – Ám, elég!
Búcsuzzatok, mert el kell válnotok.
S kétszerte válnom! Oh rossz emberek,
Kettős szövetség, mit fölbontotok:
Köztem s koronám; köztem s nőm között.
Hadd csókolom le ajkad esküjét!
De nem! Hiszen csók volt, mi megköté!
Northumberland, szakaszsz el! Én vad éjszak
Nehéz fagy ülte tájihoz megyek;
Frankhonba nőm, a honnan ékesen,
Mint a virágos május érkezék,
S most vissza, mint ősz zúzos napja megy!
S el kell-e hát szakadnunk?
Édes! el! |
Oh száműzzétek őt is énvelem!
Szép volna tettnek, de nem ildomos.
Hát hagyjatok, hogy én kisérjem őt.
Búnk nagyobb volna: kettős, összenőtt!
Sirass te engem ott, én téged itt.
Mit ér közelség, mely csak távolít?
Útad’ sóhajjal mérd, nyögéssel én!
Jaj, úgy nekem több jut, útam felén!
De én kettőt sóhajtok, minden-egy
Lépésre, s így bú-részünk egyre megy.
Váltsunk jegyet hát búnkkal röviden,
Hisz élettársunk lesz, örökhiten.
Zárjuk be szánk’ e csókkal! Szótlanúl
Vedd szivem’, én tiédet, társamúl! | (Csókolóznak.) |
Add vissza szívem’! Én, a te szived’
Vigyem megölni? Nem, vedd vissza, vedd! | (Újra csókolóznak.) |
Míg én sóhajjal szívem’ megölöm.
Menjünk. Jajunk szarvat kap ennyi szótol!
Isten veled! – Búnk minden szót kipótol. | (Mind el, kétfelé.) |