Vorarlberg népélete. Sander Hermanntól, fordította Katona Lajos.
Vorarlberg népélete.
Sander Hermanntól, fordította Katona Lajos.
Sander Hermanntól, fordította Katona Lajos.
Nem épen könnyű dolog Vorarlberg népének a lakosság összeségét egyetemlegesen jellemző vonásait feltüntetni. Hisz e kis tartományrész lakói nem is közös származásúak, még századunk elejéig nem is tartoztak mindannyian ugyanazon állam kötelékébe, sőt még az osztrák uralom alatt álló kerületek is más-más közigazgatási szervezettel bírtak, különböző fejlődésű szabadalmaik és sokféleképen elágazó kiváltságaik szerint. Az egész területnek elzárt völgy-vidékekre való tagozódása, az éghajlati ellentétek, a hegyeken és az alantabb fekvő tájakon megtelepedett lakosság más-más foglalkozása és életmódja, mint egyebütt, itt is mélyre ható különbségeket teremtettek a népjellemben. Mindazonáltal mégis fölismerhető az egész népességnek bizonyos közös és egyöntetű jelleme. Az alamann elem teljesen kiszorította a déli churwälsch vidékek románságát. A Walser-völgy bevándorolt lakói tetemesen elősegítették e hódítás menetét, s maguk is az alamann néptörzs egy töredékének tekintendők. A sváb népjelleg, mely különben alig egyéb az alamannak egy gyöngített árnyalatánál, csak a tartomány legéjszakibb vidékein mutatkozik. Kelet felől pedig a magas hegyfal minden tiroli hatásnak kezdet óta útját szegte. A régi tartománygyűléseken csak polgárságot és parasztrendet látunk, a nemességnek és papságnak semmi nyoma. E körűlmény, továbbá a lakosságnak bőségesen kijutott szabadságok, a kisebb községi szervezetek önálló kialakúlásának lehetősége; meg a szabad birodalmi városok, az appenzelli és bündeni helvét községek közelsége oly öntudatot ébresztett s ennek nyomán bizonyos fesztelen magatartást fejlesztett a vorarlbergiekben, melyet magasb rangúakkal való érintkezésökben mai napig meg tudtak tartani. Ha mindehhez még számba veszszük a haladottabb rendszerű gazdálkodást és a szépen fölvirágzott ipart, nem csoda, ha a kis tartomány már nem egy figyelmes szemlélő előtt úgy tűnt föl, mintha valamely svájczi kanton volna.
Valamint amott, a Rajnán túl, itt is több a számító ész, mint a szívbeli érzelmesség. Sokat halljuk dicsérni a vorarlbergiek gyors fölfogását és ügyes alkalmazkodó képességét. Van is e kis tartományban sok gépész és építőmester, sőt kiválóbb festő és szobrász is, de kevés benne a költő s még kevesebb a zeneművész. A vorarlbergiek szorgalma és iparkodása igazán dicséretre méltó, de a szerző hajlam és a megkeresett vagyon becsűlése néha kelletinél is nagyobb mértékű náluk. Fejlett és éles eszökkel együtt jár bíráló megfontolásuk és találó itéletök. Véleményének a vorarlbergi szívesen és könnyedén ád szóbeli kifejezést, ezért nagy barátja az eleven társalgó múlatozásnak, melyet a szeget fején találó ötletekkel és csípős gúnynyal tud fűszerezni. Ékes, vagy legalább is könnyen ömlő szólása azonban gyakran fajúl szószaporítássá, ingerkedő hajlama veszekedő kedvvé. Büszke önérzete nem ritkán hiúsággá duzzad, szülőföldéhez való ragaszkodása pedig olykor helyi érdekek szűkkeblű dédelgetésévé válik túlságában. A nép igazságérzete és méltányossága, valamint a nemes jótékonyságra való hajlama már sokszor bebizonyúlt. Ha egy felől, kivált az iparűző kerületekben, az élet örömeinek élvezésére s némi fényűzésre való törekvést is tapasztalunk, más felől el kell ismernünk, hogy még ez is mindenütt az igazi háziasság, a kényelmes otthon és a tisztaság dicséretes ápolása iránti élénk érzékkel párosúl. A tisztaságszeretet kivált Mittelbergben, a Bregenzi-erdővidéken, a Tannbergen és Montavonban tűnik szembe. A vorarlbergiek hazaszeretete a századok folyamán mindenkor fényesen bevált. Őszinte vallásos érzületet főleg a magasabban fekvő völgyekben találni.
Az egyes tartományrészeknek megvan a maguk sajátszerű jellegük. Az alsó Rajna-völgyben több az életkedv, daltól, zenétől hangosabb a vidék, általában mélyebb a lakosság érzésvilága, mint a felsőben. Az erdővidék elejét lakó nyíltabb és közlékenyebb, míg a belső részek népe már zárkózottabb és óvatosabb. Saját vidékein kivűl az erdővidékit büszkének, de egyúttal óvatosnak és a felesége akaratától nem kevéssé függőnek ismerik. Ellenben a mittelbergi már azt tartja: „As bitzle Schnaps und as bitzle Wiberroth ist guot, aber ja vo keim Theil z’ viel” (Egy kis pálinka, meg egy kis asszonyi tanács jó, de a sok mind a kettőből megárt). A mittelbergi igen erős önérzetű, vendégszerető és jótékony. Mint a felső Walser-völgyben lakó sógorának, neki is sok a természetes esze, melynek velős mondásaiban („Walserreden”) adja jelét. A Walser-völgy lakóit különben agyafúrtaknak is mondják, még inkább pedig a montavoniakat. Takarékosság, szorgalom és becsületérzés különben emezeknek is legkiválóbb erényeik. A vorarlbergiek kereskedelmi szellemű, útazó kedve Montavonban a legnagyobb. Az ily útakról megtérő vándorok aztán csiszoltságot s több ügyességet visznek haza magukkal, de olykor messze járt emberek ismert szokásaként kissé el is vetik a sulykot. Odahaza általában nem sok pénzt költenek, hacsak olykor a korcsmában kérkedésből ki nem vágják az asztalra tömött erszényüket s fényes aranyaikkal nem gurigálnak.
Lássuk már most a helységeket, házakat és a nép viseletét!
Bregenzi-erdővidéki ház.
Charlemont Húgótól
A tartomány kisebb városai még ódonabb részeikben is barátságos tekintetűek. Alaprajzuk bizonyos szabályosságot mutat. Útczáik többnyire nem túlságosan szűkek, kivált a feldkirchiek igen jó kövezetűek, tisztára söpröttek és helyenként fasorosak. Két- vagy három-emeletes, meszelt, vagy itt-ott festett házaik nyájas külsejűek és csak nagy ritkán látható rajtuk a megkopott ódonság színe. Egyes kimagasló tornyok, kapuk és a városfalak maradványai érdekességükkel vonják magukra a szemlélő figyelmét. Bregenz fölött terjedelmes vár gyanánt emelkedik ki az ó-város, Bludenz fölött meg a templom és Gayenhofen várkastélya, Feldkirch fölött pedig a Schattenburg magaslik. A városok köré századunk folyamán gyárak, munkás-lakások és a jómódúak mezei lakai, meg mindenféle gazdasági épületek öve járúlt. Egészen új útczái azonban csak Bregenznek keletkeztek. Azon országút mentén, mely az Arlbergtől a Rajna völgyébe és a Bodeni-tóhóz vezet, az úgy nevezett „útszéli falvak” fejlődtek. Ezek dereka hosszú vonalban nyúlik el a rajtuk keresztűl húzódó országút két oldalán, bár néhol jobbra és balra mellékágak is erednek a törzsből. A legnagyobb ilyenféle falu Dornbirn.
De a mai országúttól távol eső helyek némelyike is ilyen építésű; így pl. Ludesch, melynek ép ezért a nép ajkán „a hosszú falu” a neve. Gyakran egy-egy kisebb-nagyobb házcsoport, olykor csak néhány ház csoportosúl a templom köré, egy közteret fogva körűl, melynek néhol „Hof” (udvar) a neve. Ilyenek pl. Schwarzenberg és Lingenau. Schruns, St. Gallenkirch és Gaschurn közepén is ilyen házövet látunk, s említendő még Gurtipohl fő tere, melyet oly sajátszerűen öveznek körűl a házak és magtárak. A községek e középrészén, vagy magván túl többé-kevésbbé távol egymástól az elszórt tanyák és magánosan álló majorságok következnek a hegység oldalain vagy kiszögellésein. Míg a Bregenzi-erdővidék hátsó részén („inner den Stiegeln”) leginkább egybe épített faluk vannak, addig az előrészében és a Walser-völgyekben, valamint a Sulzberg lejtőin, meg a Schruns és Tschagguns fölötti hegyoldalakon is szétszórt tanyák láthatók.
A házaknak csak néhány fajtáját kívánjuk itt fölemlíteni. A Bregenzi-erdővidéken építkeznek a legtakarosabban. Már majdnem száz esztendővel ez előtt is azt jegyezte meg róluk a jó öreg Steub atyus, hogy „az ember nem is hinné, mekkora különbség van fa-ház és fa-ház között, a míg a duxi viskókat és a Bregenzi erdő valóságos palotáit egymással összehasonlítani alkalma nem kerül”. Emezeket említvén, az andelsbuchi mosolygó mezőségen álló, két-emeletes és barázdás cserépzsindelylyel födött derék szép házai lebeghettek szemei előtt. Ezek azonban nem tekinthetők a vidék saját és eredeti építésmódja igazán jellemző képviselőinek, mert már idegen hatás alatt keletkeztek újabb időben. Ezeknél jóval nyájasabb tekintetűek az erdő-vidék hátsó részében, kivált a Bezautól Schoppernauig húzódó falvak nemesen egyszerű házai. Ezeknek kőből rakott alapjain kifaragott fatörzsekből egyberóttan emelkedik az egyemeletes építmény, melyre messzire kihajló, gyöngén emelkedő és kövekkel lenyomtatott zsindelyes fedél borúl. A háznak egyik, de néha mind a két hosszabb oldalán egy „Schopf” nevű pitvar-féle előépítmény áll, melyet a ház eleje felé korlát kerít el az emelet erkélyét („Laube”) viselő oszlopok között. Ez a „Schopf” a Bregenzi erdő házainak különös ismertető jele, s e helyiség nyáron ebédlő és társalgó szobáúl is szolgál, hol nem ritkán naphosszat látni a szorgalmasan hímezgető fehérnépet. E pitvaron át jutunk a ház belsejébe. Régibb házakon még látni itt-ott az egykori festés, fölíratok és évszámok nyomait; de ma már ezek közűl is zsindely-burkolata van igen soknak. A bejárat a konyhába vezet, s onnan a szobába, majd a kamarába (Gaden) jutunk. Az első emeleten az erkélyen, szobán és hátsó szobán kivűl van még a padlás-kamara. Az istálló a lakóhelyiségekkel egy födél alatt van. Így van ez a Rajna-völgy házaiban is, melyeknek legszebb mintáit Dornbirnban és környékén láthatni. De még az egyszerűbb házak is elég barátságosak. Fából összerótt, vagy fakeretbe illesztett téglafalaik fölé cserepes nyereg-födél borúl, melynek messzire kinyúló két szárnya széleit a fal tetejéből rézsútosan kiálló, fölűl villa alakra elágazó támasztók tartják. A két-három vagy több, egymáshoz közel álló ablakot az előre hajló eresz árnyékolja s fatáblák védik, melyek többnyire alúlról fölfelé tolhatók. A zsindely-burkolat itt mindenütt általános.
Rajna-völgyi ház.
Charlemont Húgótól
A Walser-völgyekben, a Tannenbergen és Montavon vidékén az istálló külön áll a háztól. A montavoni rendes ház mai napság az erdővidékihez hasonlag szintén szálfákból van összeróva („gestrickt”) s messzire kihajló havasias fazsindely-tetővel födve. A ház ajtaja a déli oldalra néző, ú. n. „csurgó-félen” van egy zugban, melyet a ház hátsó részének kiszögellése, a hosszanti oldal közti szöglet alkot. Az ajtótól a homlokzatig érő előcsarnokféle házrészt vagy a fölötte lévő erkély, vagy csupán a házeresz védi. A nem igen nagy ablakok faragott keretbe foglalvák és két oldalra nyíló táblákkal zárhátók el. A földszínt és az első emelet fölött némely helyütt koczkás vagy íves, vagy csipkézett díszítésű párkány vonúl körűl, mely az erkély korlátjának és oszlopainak faragványaival és az ablakkeretek czifrázataival, valamint a kinyúló tetőgerendák faragványos fejeivel elég díszt ad e házaknak; ez az összeállítás a kisebb-nagyobb egyszerűségen kezdve egész a legszeszélyesb ékítésig igen gazdag változatosságú. Kellemes hatású a falak fenyűfa-gerendáinak idő haladtával a napon vörös-barnára változó természetes színe is. Ritkán hiányzik a homlokfalról a ház építésének évszáma, első birtokosának neve, néha pedig többé-kevésbbé világosan olvasható erkölcsi mondások is láthatók rajta. Az ablakokból, kivált a felsőkből üdén pompázó virágdísz mosolyog le, kellemesen tarkítva élénk színeivel a hozzá jól illő sötét hátteret. A pitvarból a konyhába s az e mellett lévő, takaros faburkolattal kirakott falú szobába érünk. Ebbe két homlokfali és két oldalvást eső ablakon át szűrődik be a világosság. Az ablakok alatt van a két, egymással derékszögben álló fal hoszszában a lepántolt pad. Az ajtó mellett egy felől egy nagy, tarkára festett szekrény áll, más felől meg a testes, de nem igen magas kályha terpeszkedik, melyhez padok támaszkodnak. Az ablakos falak alkotta szögletben („Spausawinkel”) látjuk a jókora, nyolczszögletű asztalt, melynek a közepébe gyakran palatábla van illesztve, fakerete pedig szép berakott munkával ékes. Ugyanebben a szögletben függ a falon a feszület. Néhány szék, egy tükör, pár szentkép, arczképek, egy schwarzwaldi óra, a szenteltvíz-tartó s legfölebb még egy fiókos szekrény járúlnak a szoba bútorzatához. A másik ajtó a többnyire csak egy-ablakos oldalszobába nyílik. A pitvarból néha ugyancsak meredek lépcső vezet föl az emeletre, hol a belső és külső szobán kivűl rendesen még erkély („Loba”) is van.
Népviseletről ma már legfölebb a Bregenzi-erdővidék, a Walser-völgy és a Montavon női lakosságát illetőleg lehet szó. Az erdővidéki nők fő ruhája az újjatlan köntös („Juppe”), mely fekete, sokszorosan ránczolt fényes vászonból készű1 s a válltól egész bokáig ér. A derékon fekete, ezüst csattal kapcsolt bőr-övvel szorítják a testhez, alúl pedig, körűlbelűl a térd magasságában keskeny kék sáv fut rajta körűl. A nyak táján a köntös mellénye, a „Mieder”, vagyis az igen rövid ruhaderék, kissé ki van vágva és széles, gyakran hímzett selyem szalaggal szegélyezve. A nyakat bársony gallér („Goller”) övezi; ez és a szoknya-derék közé az „előtevő”-t (Fürtuch) tűzik be; ennek csakis felső, látható szélét arany rojtozat díszíti. A gazdagabbak nehéz, színes selyemből varrott ruha-újjakat is viselnek. Templomba menéskor a húsz éven felűli erdővidéki nők mind a „Schalk” nevű, igen rövid és nagyon szűk, szintén fekete fényes vászonból való zekét öltik magukra. Szoros tincsekbe font s a fej körűl koszorúba rakott hajukat hétköznap rendesen prémes sapka, az ú. n. „Baier” födi, vasárnap ellenben sötét-kék pamutból kötött, kúp alakú s tetején kissé lecsapott süveget tesznek föl. Nyáron ezt fekete, széles karimájú szalmakalap pótolja, melynek éles szélű, alacsony tetejét széles selyem szalag köríti. A hajadonok ünnepi körmenetek alkalmával a „Schäppele” nevű fejdíszt viselik. Ez fekete bársonyból való s többnyire Jézus nevével, ritkábban a viselőjeével kihímzett körpántról emelkedő s fölfelé kehely formára nyíló korona, melyen mindenféle, arany és ezüst szálakból, meg pitykékből alkotott díszítés van. Gyászruháúl az ú. n. „Stuche” és a „Leidmantel” szolgál. Megemlítendő még, hogy régibb időben rövid fehér szoknyát és fehér sapkákat viseltek. – Az erdővidékiek rövid zekéje („Häss”), valamint az ugyanottani tanácsosok hagyományos kerek köpönyege már kiment a divatból.
Montavoni ház.
Charlemont Húgótól
A Lutz-völgy nőinek kedvelt színe a piros; piros a szoknyájuk, ruhaderekuk és harisnyájuk. Szoknyájuk már fönn a mellükön kezdődik, s mivel ugyanily magason kötik a kötényüket is, termetük egészen el van torzítva.
A fejükön prémes aljú sipkát hordanak, melynek a felső, kiszélesedő része fekete bársonyból van. Ugyanabból való csokor díszíti a prémet is. A Walser-völgyiek viseletéből fejlődött, de jóval izlésesebbé vált a montavoni nőké. A ruha ott is egybe van varrva a derekával, de ennek megvan a termethez illő hosszasága és szabása. A sötét szoknyát alúl a belső oldalán vörös szegés, kivűl pedig fekete bársony szalag díszíti. A szoknyával egyazon szövetből való, vagy pedig zöld, avagy vörös damasztból varrott ruhaderéknak a nyakon szív alakra szabott kivágása széles, fekete és finom tűzéssel ékes, habos selyem szalaggal van körűl szegve. A kivágás alól a selyem alsó derék s a kivágással egyező alakú, de keskenyebb mell-betét néz ki. Ez az „előtevő” („Brusttuch”) a derék számos kapcsain kígyózva végig fűzött zsinórral, a „Brisnestel”-lel van a derékhoz erősítve. A nyakhoz bársonyból készűlt s habos selyem szalaggal szegett gallér, a „Lible” és egy atlasz kendő simúl. A nagy fekete selyem kötény majdnem egészen körűlér s hátúl is csaknem egészen elfödi a szoknyát. A „Glöcklitschopa” (csengetyűs kabát) szintén finoman letűzött szalagdíszszel van a nyak körűl és elől a mellen beszegve, a hol szélesebbre nyílik az alatta lévő kivágott ruhaderéknál. Ez a kabát szorosan testhez álló, a ruhaderékkal egyenlő hosszúra ér le, hátúl pedig legalúl három ránczba van foglalva. A kabát újja hajtókáinak, a bársony kötényszalagoknak és a mellen kilátszó „előtevő”-nek a hímzései adják meg igazi díszét ez épen nem olcsó viseletnek. Vörös harisnyába bújtatott lábukon ezüst csattos, „Ringgenschuhe” nevű czipőt hordanak. Ünnepnap a díszesebb prémes sipkát, vasárnap a „Mässle” (mércze) nevű, magas, tetején jóval szélesebb, karimátlan köcsög-kalapot viselik. Gyász jeléűl három évtizeddel ez előtt még e vidéken is fehér kendőt kötöttek a fejükre s erre alacsony, széles karimájú férfi-kalapot tettek. Ez volt az ú. n. s már fönt is említett „Sturz und Stuha”. Ünnepi körmeneteken az ausserfrattei hajadon a „Schäppele”-vel, az innerfrattei pedig koszórúval ékíti magát. A Schäppelt Schrunsban vörös tafota szalaggal kötik a fejükre úgy, hogy a kötő szalag csokra a hátukon lelógó, széles fonatú haj alá kerűl. A hajfonatokra széles, hímzett bársony szalagokat kötnek, melyek úgy fűzvék át a kötény pántlikáján, hogy az egyik oldalon a szoknya közepéig, a másikon ellenben egész az alsó szegéseig érnék. Ily alkalmakkor nem öltik föl a „Tschopen”-kabátot. Karjaik ilyenkor csakis a hófehér ing hosszú és bő újjaiba vannak bújtatva. A „Lible”-ről a hajszalagokkal egy szövetből való s velük egyenlő hímzetű pántlikák függnek, melyek a hónaljak alatt vannak áthúzva. Jóval egyszerűbb a többi községek nagyobb részének női viselete. Hatvan évvel ez előtt még a polgárnők nehéz, aranyos díszítésű ú. n. „kerek”-fejkötőt viseltek.
Vorarlbergi népviseletek: 1. Montavon, 2. Montavoni nő gyászban. 3. Walser-völgy. 4. Bregenzi-erdővidék. 5. Montavoni nő. 6. Bregenzi-erdővidéki nő. 7. Nyári viselet a Bregenzi-erdővidéken. 8. Ünneplő viselet a Brgenzi-erdővidéken. 9. Gyászöltözet a Bregenzi-erdővidéken.
Gabl Alajostól
A népélet egyebütt változatosabb és élénkebb színezetű képet tár elénk, de azért itt is akadunk sajátszerű és jellemző néprajzi vonásokra, melyek azonban a haladó idővel mindinkább elhalványúlnak. A gyermeket megszületése után a lehető leghamarább s mindig a templomban keresztelik meg. Keresztelésre vagy az apja, vagy a bába, vagy a keresztanyja („Gotta”) viszi, a ki e tisztében a keresztapával („Götti”) osztozik. Az erdővidéken a keresztszülék („Götte” és „Gottle”) a bábával és az újszülöttel a keresztelés után a korcsmába mennek, hol a keresztapa vendégei. Így van ez Mittelbergben is. Blumeneggben a keresztszüléket a kisded szüléinek házában vendégelik meg. A Tannbergen az a szokás, hogy a keresztszülék mindenike egy-egy átfúrt s piros szalagra fűzött ezüst pénzt tesz a gyermek vánkosa alá. Ugyanígy a Mittelbergen is, valamint az erdővidéken, hol, mint egyebütt is, ez ajándéknak „Einstrickgeld” (bekötő pénz) a neve. Montavon vidékén egy nagyobb fajta viasz gyertyából egy lábnyi hosszú darabot vágnak le, ezt két könyökbe hajlítva keresztbe fonják s a fonadék közé teszik az ajándékpénzt. Ha a gyermeknek ily ajándékot adni elmulasztanak, tolvajlásra vetemedik, vagy más rosz útra téved. A gyermekágyas nő, míg a templomi avatás által meg nem tisztúl, a Doggi nevű gonosz lidércz és más mindenféle bűbájos hatalmak ártalmától félhet, a mi ellen szentelt vízzel és scapulárékkal védekezik a nép.
A gyermek faluhelyen bizony sokszor vajmi szegényes körűlmények közt nevekedik föl. De azért hébekorba a legszegényebbre is virad egy-egy örömnap. Ilyen a többi között kiváltképen az újév napja. A Lech vidékén az egész iskolás gyermeksereg ugyancsak iparkodik minden házban boldog újesztendőt kívánni s az ezért kijáró aprópénzbeli jutalmat bezsebelni. S még a jómódúak gyermekei sem röstellik akár a szegényebbektől is e hagyományos adót elfogadni. Az erdővidéken már kora reggel ott nyüzsög a gyermeksereg a házak ajtai előtt s várja a pénzből, kenyér- és gyümölcsből álló ajándékot. Hasonló szokás dívik az alvidéken és a Walgauban is. Újév napján a keresztszülék is ajándékokat szoktak adni keresztgyermekeiknek. Az erdővidéken régebben egy tojásos fonott kalácsot („Eierzopf”), vagy egy korong alakú kenyeret szoktak volt ajándékozni. Montavon táján a gyermekek a „Guotjahr” nevű újévi ajándékot, a míg legalább iskolába járnak, Blumeneggben pedig addig, a míg meg nem házasodnak, a „Migge” nevezetű hosszúkás kalácsok alakjában kapják. A lakodalomra („Hozig”) a keresztszülék okvetlenűl meghívandók.
Az évkör legszebb ünnepi szokása, a melynek örege, ifja egyaránt örűl, az ú. n. szikra- vagy üszökvasárnap (Funkensonntag) tavaszi ünnepe a bőjt első vasárnapján. E szokás régebben az egész tartományban el volt terjedve; ma már azonban csak az Ill melletti Walhengauban dívik. A „Funka”, vagy a mint Blumeneggben hívják, a „Büscha”, egy fiatal fenyűszál, melyet némely helyütt dobpergés közben és a falubeli fiúk újjongó kíséretével szállítanak az ünnepély színhelyére. A fácska hegyire szalmából való s ócska ruhába öltöztetett bábot szúrnak föl, s e boszorka jobb kezébe egy seprűt adnak, a fejébe pedig jókora adag puskaport töltenek. A fa törzse egészen eltűnik a burkolat és a máglyává rakott fahasábok között, melyeket az iskolás gyermeksereg versengő buzgalommal hord a hely színére. Az est beálltával e máglyát meggyújtják s körötte a fiúk és leányok fáklyákat csóválnak. Víg újjongás, ének- és zeneszó, meg mozsárdurrogás hallik mindenfelé, s némely faluban ez alkalommal a következő áldás-mondókát éneklik:
Flack us, flack us
Über alle Spitz’ und Berg’ us!
Schmalz i dar Pfanna,
Kara (Korn) i dar Wanna,
Küechli i dar Schüssla,
Pflueg i dar Erda;
Gott alls grôta (gerathen) lôt (lässt;)
Zwüschat alle Stega und Wega!
Über alle Spitz’ und Berg’ us!
Schmalz i dar Pfanna,
Kara (Korn) i dar Wanna,
Küechli i dar Schüssla,
Pflueg i dar Erda;
Gott alls grôta (gerathen) lôt (lässt;)
Zwüschat alle Stega und Wega!
(Süss ki, süss ki
Minden hegyen, csúcson túl,
Zsírt a lábasba,
Gabnát a hombárba,
Kalácsot a tálba,
Ekét a földbe,
Isten mindent nagyra növeszszen
Minden útak és ösvények között!)
Minden hegyen, csúcson túl,
Zsírt a lábasba,
Gabnát a hombárba,
Kalácsot a tálba,
Ekét a földbe,
Isten mindent nagyra növeszszen
Minden útak és ösvények között!)
Vandansban, meg az Innerfrattéban pedig a karika-röpítésnek az előbbivel rokon tavaszi szokása maradt meg a legtovább. A száraz bükkfából faragott kis kerek korongokat a közepükön fúrt lyukba illesztett, másfél méter hosszú mogyorófa pálczával lódítják a levegőbe, miután megtüzesítették s előbb egy deszkához vágták őket. E sziporkázó tűzkerekek röpítése előtt rendesen ezt a mondókát lehet hallani: „Schibat, Schibat überin, wem soll die Schibat sin?” (Karika, karika túlontúl, kié legyen a karika?) Erre valami személy nevét mondják, a kinek a fellódított korong szánva van. E tavasz-ünnepen még mindenféle hagyományos kalácsokat is sütnek s belőlük nem csak a családtagok laknak jól, hanem a vendégeket és látogatókat is megkinálják s a szegényeket és gyermekeket is megvendégelik. Az erdővidéken is él még, bár némikép változott alakban e szokás, a mennyiben itt már a boszorkányégetés helyét a Szent Iván tüzének gyújtása foglalta el.
Másik örömnapja a gyereknépnek a Szent Miklós ünnepe. Az ajándékozás szokása egészben véve ugyanaz, mint másutt; sajátszerű csupán az, hogy a Montavon környékén és a Valser-völgyben az ünnep napján csak meglátogatja a Mikulás a gyermekeket, az ajándékokat azonban csak karácsony estején adja meg, vagy, a mint mondják, „teszi be” nekik. Érdekes, hogy míg másutt a gólya, addig a felső Vorarlbergben a Mikulás hozza a kisdedeket, mely alkalommal az anyát „megrúgja”, s e miatt kell neki egy ideig ágyban feküdnie.
Erdővidéki tanácsbeli polgár.
Gabl Alajostól
A szerelmes legény udvarlása az erdővidéken az „auf den Strich” (a dürgésre), vagy „zur Stubat” (szobára) járással kezdődik. Éjnek idején titokban kilopódzik az apai házból s a kedvese szobaablaka alá megy. Arczát eltakarja, a szavát is elváltoztatja s így kéri a leányt („Motol”), hogy ereszsze őt be a szobájába. A leány erre azt mondja, hogy szóljon az igazi hangján s ismertesse meg magát, aztán a szüleihez utasítja, a kiket erre a legény felkölt. Ha kedvező választ kap, a leány kinyitja neki a lakószobát, a hol reggelig együtt marad a párocska. Néha kávéval vagy pálinkával is megvendégeli udvarlóját a leány, máskor meg a legény („Buob”) visz magával bort. Leányos háznál az a dolog rendje, hogy legalább egy ablak befüggönyözetlen maradjon, különben az éjjel dévajkodó legények könnyen beverik az ablaktáblákat s egyéb helytelenségeket követnek el. Azonban a szerelmes párok sem mentek mindenféle boszantástól, a melyek miatt sokszor véres verekedésre is kerül a dolog. Ha a szerelmesek a házasságot illetőleg megegyeztek, még ma is elég gyakran a hagyományos régi módon történik a kikérés („Antritt”). A legény valamely jó barátja kíséretében s jókora adag borral fölszerelve az est beálltával elmegy választottja házához s ott rokonaival együtt megüli az „Einstand” nevű eljegyzés-féle ünnepet. A tulajdonképeni jegyesség ideje mai napság az erdővidéken többnyire csak nyolcz napig tart. Az első hirdetési napon a jegyesek nem jelennek meg szülőhelyük templomában. Ez a nap és az egész reá következő hét a köteles látogatások és meghívások végzésével telik el, melyek miatt gyakran más helységekbe is el kell nézniök. A nászpár rozmarin-ágat visel megkülönböztető jelűl, a vőlegény a kalapján, a menyasszony pedig a fűzőjén.
Bludenzi polgár nő és tannbergi menyasszony.
Gabl Alajostól
A meghívottak, a kik nem mennek el a lakodalomba, legalább ajándékot küldenek a menyasszonynak; ez ajándékozást „a d’ Wicko”, vagyis a „guzsalyra” adásnak hívják. A lakodalom előtti napok valamelyikén szállítják el a menyasszony kelengyéjét. A szomszédok és a nászpár jó barátai föliratos koszorút vagy szalagot tartanak útjokon eléjök s az átbocsátásért vámot kérnek. Új otthonát a menyasszony koszorúkkal és üdvözlő föliratokkal ékesítve találja, s bevonúlását sok helyütt lövésekkel köszöntik. A templomba menetelnél rendesen csak a házasúlandók legközelebbi rokonai kisérik őket, de vőfélyek („Junker”) és nyoszolyóleányok („Jungfrauen”) is szokásosak. A menyasszony a „Schäppele” nevű pártát s a gyász-köpönyeget viseli, ha pedig özvegy, akkor a fején is a gyászoló „Stuche”, vagyis a fejkendőre borított kalap látható. Ha a menyegzőt zeneszóval tartják, a mi nem mindenkor van úgy, akkor testtel-lélekkel járják a tánczot. Ma már az erdővidéken is a világszerte divatos körtánczokat lejtik, csakhogy valamivel zajosabban, mint a városi nép. Egy-egy helyre-legény kezdi a tánczot az ütemet jelölő dobogással, a „Doppeliren”-nel, a melytől ugyancsak reng a padló. A régi társas keringők és más hajdani tánczok, minő a „drei lederne Strümpf” (a három bőrharisnya) nevezetű, mely többféle lejtőkből s beszőtt tipegőkből állott, ma már divatjokat múlták s csak ritkaság számba veendők. Ugyanígy jártak a tartomány többi vidékeinek hagyományos tánczai is, mint pl. a montavoni „Rangger”, és a sok helyütt még ma is meglévő nyilvános tánczhelyiségek ma nagy részt más czélokra szolgálnak. Mai napság a farsang vasárnapja, a templombúcsú („Kilbena”), meg egyes vasárnapok és a lakodalmak a tánczkedv kitombolhatásának fő alkalmai. A lakodalmi tánczot a lakoma szakítja félbe, melyet az asztali zene élénkít. Ennek végével a búcsúztató után következik az ú. n. „Holsen”; vagyis a vendéglátó gazda, meg a vőlegény egybegyűjtik a vendégek ajándékait, melyekért kézszorítással mondanak köszönetet. A „Holsen”-nel végződő tulajdonképeni lakodalom utáni táncz aztán eltart egész hajnalig is.
A Montavon vidékén a menyasszonynak „Spausa”, a vőlegénynek „Späusling” a neve. Amaz rozmarin-koszorút visel. Az egész felvidéken elterjedt az a szokás, hogy a menyasszonynak lakoma közben elcsenik a czipőjét; ezért aztán a menyasszony vőfélyének („Ehrag’sell”) váltságdíjat kell fizetnie, mire a czipőt megkoszorúzva kiszolgáltatják. A három első tánczot a menyasszony járja a vőfélyével. A Walser-völgyben és a Tannbergen a vőfély után a többi legények kerülnek sorra, a kik e tisztességért egy-egy ezüst pénzt fizetnek. Az ajándékozás is különféle szokásokkal jár. A nagy Walser-völgyben pl. a menyasszony („G’schbusa”) anyja tányérra teszi a nászkoszorút („Sevischäppel”) s ennek tölcsér alakú nyílásán át húll be az ajándék, melynek adását itt épen ezért „ins Schäppili helfen” (a koszorúba segíteni) kifejezéssel jelölik. Blumeneggben a haza térő pár előtt elzárják és csak tréfás szóváltás után nyitják meg a ház ajtaját. A községben nem kedvelt vőlegény a Montavon környékén macskazenét is kap a legényektől.
Megemlítjük még a Tannberg vidékéről való menyasszonyok régebbi nászruházatát. A walser-völgyihez hasonló gyászöltözetet viseltek, azzal a különbséggel, hogy hosszabb fűzőbe szorították a derekukat. Fekete szoknyájukra ugyanilyen kötényt kötöttek, a fűző fölé pedig a „Schalkli” nevű gallért öltötték föl. Nyakuk köré nagy, nehéz, ezüst foglalatú kókuszdió-gyöngyökből fűzött olvasót csavartak, melynek ezüst keresztje és érme a nyakba való kendőre függött le. Mellükre rendesen még bokrétát is tűztek. Pártájuk, lelógó hajfonataik és tarka szalagjaik a montavoniak leírt viseletében látottakhoz voltak hasonlók. Kezében a menyasszony tizenketted-rétre hajtogatott s ez alakba összetűzött színes zsebkendőt tartott, mely a felső, keskenyebb oldalán kis aranyozott rozmarin-ágacskákkal volt megtűzdelve.
A temetkezési szokások közűl megemlíthető, hogy föltűnően kerülik mind a koporsón a vas szegek, mind a halott ruháján az ércz gombok vagy kapcsok alkalmazását, azt tartván, hogy ezek megtüzesednek s a megholtnak a tisztítóhelyen elszenvedendő kínjait csak növelnék. Ez és más hasonló, előbb már említett hiedelmek a mythosok körébe vezérelnek át bennünket.
Még ma is sok mindenféle titokzatos felsőbb lényekről regélnek, melyek a néphit szerint kivált a magasabban fekvő alpesi tájakon honolnak, s a hozzájuk fűződő hiedelmek még egyáltalában nem mondhatók kiveszetteknek, bármennyire rontja is egyes határozott esetek hitelét a kételkedés, sőt a dévaj gúny szelleme. Majdnem mindenütt ismeretes az éjjeli „zord vadászat” kísérteties csapata, melynek az alvidéken „Wuethas”, a Bregenzi-erdővidéken pedig „Muethas” a neve. A Silvretta környékén a „Fenken” nevű, tetőtől talpig szőrös vad emberek honolnak; pásztorokúl és cselédekűl is beszegődnek néha az emberek szolgálatába s a másutt is ismeretes „vad emberek”-kel rokonok. Alakjaikban alighanem a tartomány őslakóinak elhomályosúlt emléke él. A „Bütze” nevezetű manók a házi és havasi szellemek két fő csoportjára oszthatók; amazok gyakran eléggé barátságosak és jóindúlatúak, emezek meg a pásztoroknak az alpesi legelőkről való levonúlása után szoktak tanyáikon szabadon garázdálkodni. A legtöbb „Bütz” nem igen különbözik természetére nézve a szellemek többi fajától; a walser-völgyiek szerint azonban némelyikük a bukott angyalok közűl való; mások meg valósággal mythikus lényekűl tekintendők, minő a „Doggi” és a „Schrättlig”, e két gonosz házi szellem, melyek a lidérczek rémes fajzatához tartoznak. A „velenczei emberkék”, ez idegen származású s a földalatti kincsek ismeretében jártas bánya-szellemek, a germán törpékkel állíthatók egy sorba. Elásott kincsekről szóló mondák a tartománynak majdnem minden várkastélyához fűződnek. Gonoszságok miatt kővé meredt óriásokról is szól nem egy rege; mások meg jeles építőmesterekűl híresek. Ismét más vonásai az óriás-mondáknak az ördögről szóló elbeszélésekből vehetők ki. Általánosan elterjedtek a boszorkányokról szóló mondák. Gyűlekező helyeikűl legkivált az Au melletti Annalpe, a Kanisfluh oldalán álló magános templom, a Winterstaude, a Wolfurti mező, az Emserreute, a Bürs fölötti Hexenstein és főleg a montavoni Zamang ismeretes.
A mythikus monda mellett a történeti is eléggé fejlett. A legrégibb korok emlékét a rankweili törvényszék elé állított Szt. Fridolin, Szt. Gallus és Szt. Gerold legendái őrzik. A vorarlbergieknek az uralkodóház iránti hűsége és szeretete legszebben tükröződik a menekülő Friedel herczeg bludenzi fogadtatásáról szóló mondában. Az országrészt ért négy nagy háború mindenike köré fonódnak mondák: az appenzelli háborúban Guta koldúsasszony megmenti Bregenz városát; a sváb hadjáratban Uli Mariss árúlása okozza a frastanzi csata elvesztését; a svédek ellen az erdővidéki nők vívják ki csodálatos módon a „rothe Egg” melletti győzelmet, minek utána az ellenség egy később a „Klushund”-ba varázsolt lochaui ember árúlása folytán bevette volt Bregenzet; a francziák hódító gőgjének emlékét pedig a Losen meggyalázott szentképe őrzi.
Kevésbbé hálás a népszínjáték és a népdal terén való böngészet. Rudolf, az utolsó montfort-feldkirchi gróf, városa polgáraival egyetemben változatos műélvezetekben gyönyörködött a maga idejében; 1389-ben a plebániatemplom körötti temetőben egy húsvéti játékot adatott elő, melyről a krónikás azt mondja, hogy „szép és költséges volt s három álló napig tartott”. A kínszenvedési színjátékok több helyütt részesűltek ápolásban, így pl. Bludeschben és Schoppernauban. A legjelesebb e téren mégis Mittelberg volt, a hol 1722-ben első darabúl „A szegény Lázár és a dúsgazdag” czímű színjáték kerűlt előadásra. A passiót 1724-ben adták itt elő s azután 1726-tól 1798-ig hatvanháromszor ismételték. Az ünnepély két napig tartott. Nagyszerdán a tulajdonképeni passió játékot adták elő a helység kibővített táncztermében, nagycsütörtökön pedig a keresztrefeszítést s utána tartották a kínszenvedési körmenetet. A Bajorországból, az erdővidékről és a Tannbergről összesereglett nézőközönség egészen megtöltötte a templom terét. A körmenetben a többi közt különösen kivált a mittelbergiek három hadi zászlója. A játék rendjére külön hatóság („Komedevögte”) ügyelt fel. Sailer Sebestyéntől is adtak elő darabokat, meg egyéb, nyers tréfákkal teli bohózatokat. József császár uralkodása évei és a bajor uralom korszaka nem igen kedveztek e színjátékoknak. 1820-ban még előadták Janntól a „Sieg der Religion” (a hit diadala) czímű darabot, de azóta csak 1890-ben éledt föl az „Egyiptomi József” színrehozatalával e népies dráma hagyománya.
Vorarlberg népe is énekel ugyan itt-ott úgy nevezett „G’sätzle”-ket, a mint a Schnaderhüpfelt itt hívják, de ezek jobbára Tirolból és Svájczból kerűlnek ide s csak a helyi nyelvjáráshoz mérten vannak átalakítva. A népdal egyéb fajtáit sem művelik a tartományban. Azonban ez eredeti népköltészet helyett meglehetősen gazdag a tájnyelvi szépirodalom. Ápolásában első helyen áll a tartomány fővárosa, Bregenz, hol e tájnyelvi költészet két legrégibb, legkedveltebb és legtermékenyebb művelője született. Walser Kristóf Antal esperes (1783–1855) különösen az Ehrguta-monda földolgozásáért érdemel említést. Őt időrendben Weiss Gebhárd követi (1800–1874), e költők közt az egyetlen, a ki az iparos osztályból kerűlt ki. Ő Vorarlberg Grübelje, s a Goethe részéről is oly melegen ajánlott nürnbergi bádogossal nem csak egyazon mesterséget űzte, hanem abban is találkozik vele, hogy teljes önérzettel helyezkedik szülővárosa szűkebb látkörének középpontjába s erről tekinti nyárspolgári önelégűltséggel kora politikai és nem politikai eseményeit. Hagen Gáspár (1820–1885), Bregenz néhai városi orvosa, lankadatlan buzgalommal irogatott érzelmes dalokat, megható balladákat és hangúlatos elbeszéléseket, meg mulattató tréfás apróságokat. A Bregenzi erdő vidékét e körben az andelsbuchi Feldkircher József képviseli (1812–1851), ki a mainzi püspökségben paposkodott és haza útazása közben halt el Bambergben. „Der Wäldarbuob” (az erdővidéki legény) és „d’ Wäldarschmelg” (az erdővidéki leány) czímű két kitűnő jellemrajzához méltóan sorakoznak „Wäldarfabla” czímű elbeszélései. A legdicséretesebb tevékenységet fejtette ki dr. Vonbun Ferencz József (1824–1870), ki a Nüziders melletti Lazból való s 1850-től fogva Schrunsban volt orvos. Egybegyűjtötte a tartomány mondáit s közűlök többet sikerűlt költői mezbe is öltöztetett. Jeles lyrai költeményei közűl, sajnos, csak kevés maradt fönn. A népies lyra hangját legjobban Seeger an der Lutz (dr. Seeger Lajos, szül. 1831-ben a blumeneggi Thüringenben, 1869 óta bécsi orvos) találta el, kivált „G’sätzle” és „G’sängle” czímű dalaiban. Ezeken kivűl „Nit lugg lo” czímen részben komoly, részben tréfás költői elbeszéléseket is adott ki, melyek sorából „der Kolle Hans” és a „G’spusagang” említendők, mint legkiválóbbak.
