A festészet és a szobrászat Tirolban és Vorarlbergben. Schönherr Dávidtól, fordította Pasteiner Gyula.
A festészet és a szobrászat Tirolban és Vorarlbergben.
Schönherr Dávidtól, fordította Pasteiner Gyula.
Schönherr Dávidtól, fordította Pasteiner Gyula.
Tirol művészeti fejlődését kétségtelenűl nagyon előmozdította Olaszország és a Német birodalom közötti kedvező fekvése, meg az, hogy a két országot összekötő útak rajta vezettek keresztűl; de más részt, mivel hajdan az éjszaki országokból csak erre lehetett menni Olaszországba, sokszor megesett, hogy a háborúk elpusztították azt, a mit a művészet béke idején alkotott. A tartomány földrajzi fekvésének jó és káros hatása tehát egyaránt mutatkozik úgy művészetének történetében, mint a folyton változó ízlésben. Azonban mindig állandó és változatlan volt Tirol népének művészeti érzéke és képessége, úgy hogy Ausztriának alig van tartománya, mely annyi mesterrel és annyi művészeti alkotással dicsekedhetnék, mint a kis Tirol.
Az innicheni feszület.
Siegl Károlytól
A művészet eleinte Tirolban is a vallás szolgálatában állott; az itt honos vallási idealismus mindig kedvezett az egyházi művészetnek.
Az építészettel kapcsolatban fejlődött az ékítő szobrászat, melynek a tartomány számos szép alkotást köszön. Ilyenek vannak a trienti székesegyházon, Tirol várkastélyban és más román-kori építményen. Az ékítménynek rendkivűli kifejlődése onnan van, hogy a művésznek e téren nagyobb volt a szabadsága és önállósága, míg az alakos ábrázolásoknál kénytelen volt az egyház fölfogásához alkalmazkodni. S már épen ennek a korlátozottságnak tulajdonítandó az a byzanczi hatás, melyet a régebbi román szobrászműveken tapasztalhatunk. Így példáúl az innicheni feszület-csoport, mely a XII. századból való, még egészen byzanczi jellemű.
Tirol várkastély két kapujának készítője már önállóbb mester. A kápolnának a XII. századból származó kapuja gazdag ékítményű; ív-mezőjében domború mű ábrázolja a keresztről való levételt, mely egészen önálló szobrászati kísérlet. A kereszt fölfelé hajló két karján függő üdvözítő már levetkőzte az idegen művészet komorságát; a másik két alak pedig a szobrásznak egészen saját naiv alkotása. A kapufeleket két oldalt száraz, torzított alakítású állatok és egyéb alakok környezik, melyeknek mélyebb jelképi jelentőséget tulajdonítanak, míg Zenoberg várkastélyban a kápolnának valamivel későbbi román kapuján az állat-alakok nem annyira jelképek, hanem inkább puszta díszítmények.
A festészet fejlődése lépést tartott az egyházi szobrászattal. Föladata az volt, hogy az emlékszerű építményeket díszítse és tanúlságos ábrázolásokkal állítsa a nép szeme elé a keresztény tanítást. Az egyházi festészet eleinte csak egyes alakokat, a Megváltót és az apostolokat, ábrázolta; de mint Hocheppan kastély kápolnájának újabban felfödözött falképei bizonyítják, már a XII. század közepén rendszeresen egybeállított képsorozatokat festettek a templomok falaira. A hocheppani falképek jellemző alkotásai a román-kori festészetnek, melyet eddig csak a kéziratos könyvek miniatur képeiből ismertünk. A fő alakok ünnepélyes komolysága meglepő ugyan, de a festő még nem volt eléggé járatos az alakok csoportosításában, az arcznak sem tudott határozottabb kifejezést adni. A rajz, a világosság és árnyék elosztása, valamint a színezés is egyaránt fogyatékos. E falfestményeken épen úgy, mint a miniatur képeken, meg a szoborműveken szembe szökő a byzanczi művészet hatása. A tramini Szent Jakab templom és a brixeni Szent János kápolna falfestményei valamivel szabadabb előállításúak; míg egyes miniatur képek, így az innsbrucki könyvtár egy kézíratában a keleti bölcsek, a késő római időből való keresztény kő koporsók alakjaihoz hasonlók. Ezeken szertelenűl nagy a Jézus-gyermek alakja, a mi azt bizonyítja, hogy Jézus ábrázolásában sokáig követték a byzanczi művészetet.
Nyilván való, hogy festők szép számmal voltak már a román művészet idejében, név szerint azonban csak egyet ismerünk közűlök. Ez Húgó mester, a ki 1214 körűl Konrád brixeni püspököt friauli útjában kísérte és vele együtt megfordúlt az aquilejai patriarcha udvarában is. Húgó mester művei nem ismeretesek, de a mit ő róla magáról tudunk, azt bizonyítja, hogy Tirolban már akkor is becsülték a művészetet.
Tirol várkastély kápolnájának kapuja.
Siegl Károlytól
Midőn Tirol városai fölvirágzottak, s a meggazdagodott és tekintélyes polgárságban fölébredt az öntudat, a köréből származó művészek fölfogása is önállóbb lett. A művészet, nemkülönben az egyház is, fölszabadúlt a merev román formák alól és megkísérlette műveivel saját érzelmeit fejezni ki. De, noha világi elemek is kezdtek hatni a művészetre és művészekre, az egyház volt ezentúl is legtermékenyebb talaja a művészeti alkotásoknak. A csúcsíves építés, mely a XIV. század elején kezdett a tartományban meghonosodni, a monumentális festészetnek nem kedvezett annyira, mint a terjedelmes falmezőkkel kinálkozó román épület; azonban a csúcsíves szárnyas oltár, nemkülönben a közkedveltségűvé vált függő-képek festőknek és képfaragóknak bő alkalmat nyújtottak a művészi alkotásra. Az új rendszerű építészet, mely a falmezőket mellőzte és a festő számára az ablakoknál egyebet alig hagyott, előmozdította az üvegfestés fejlődését és Tirolnak már a XV. században messze földön ismert üvegfestője volt.
A XIV. századból kevés művészeti alkotás maradt fönn; de a név szerint ismert festők nagy számából következtethetjük, hogy már akkor élénk volt a művészeti élet. Így okíratok bizonysága szerint a XIV. században a kis Meran városban öt festő élt, és pedig: Henrik, a ki először már 1291-ben említtetik, Kristóf 1342, egy másik Henrik 1351-tői 1363-ig, Konrád 1378-tól 1388-ig és Fridlin. Bozenben 1325 körűl élt Bertalan (Perchtold) mester. A XIV. századbeli festőknek csekély számban fönmaradt művei közűl valók a Runkelstein várkastély régibb részében levő jellemző falképek, melyek fölfogás és öltözet tekintetében határozottan ez időre vallanak. E falképek azt bizonyítják, hogy akkor a festők előtt az egyház körén kívűl megnyíltak a várak ajtai is, melyek eladdig zárva voltak előttük. A freskó-festésű képek lapdajátékot és egy közép-kori tánczot ábrázolnak. Az alakok szikárak, arczukon kevés a kifejezés, nem művészi értelemmel vannak csoportosítva, színezetük egyszerű, mintázatuk gyarló.
Tirolban a XV. század az aranykora a csúcsíves építésnek. Az egyház és a világi társadalom egyaránt valóságos lelkesedéssel karolták föl a csúcsíves művészetet, mely nem szorítkozott csupán az építészetre, hanem a művészet többi ágára is kiterjeszté uralmát.
A XV. században a festő áll első helyen a művészek között. Minden nevezetes művészeti alkotás, noha rajtuk a munka nagy, sőt nagyobb részét a képfaragó végezi, a festő neve alatt kerűl forgalomba, a mennyiben tőle származik annak a tervrajza, tehát az ő szellemi terméke. EbbőI érthető, hogy név szerint nagyon kevés XV. és XVI. századbeli szobrászt és képfaragót ismerünk. A st.-wolfgangi híres oltár alkotóját, brunecki Pacher Mihályt, az okiratok mindig festőnek említik; a lanai oltár készítője a merani Schnatterpeck festő; a bozeni főoltár elkészítésével Hans festőt bízták meg, stb. A képfaragók, kik a festőktől tervezett oltárokon dolgoztak, nem említtetnek. Ha valamely oltáron festő és képfaragó együtt dolgozott, akkor szükséges a megkülönböztetés. A képfaragó ily esetben is a festőnek van alárendelve, a ki a művészet e korában a vezető szerepet játsza.
Oltár a Bozen melletti Griesben, Pacher Mihály műve.
Siegl Károlytól
Egyelőre olyan művekkel foglalkozván, melyek kizárólag festők készítményei, visszatérünk a Runkelstein várkastély éjszaki szárnyát díszítő és a XV. századból való festményekre. Ezek nem freskó-festésű képek, mint azok, melyeket az imént említettünk. Technikájuk egészen sajátos. Zöld színű földdel vannak előállítva, rajzolatuk fekete vonalakból áll, a fényt fehér szín jelöli. A művész a festményeken azt ábrázolta, a mit a költő Tristán és Isolda költeményben énekelt. Egyik-másik ez ábrázolások közűl az elrendezésben, a művészi csoportosításban bizonyos ügyességet árúl el.
Runkelstein ura, s más kastélyok urai is, festményekkel díszíttették szobáikat. A festő tárgyát részben itt is az ó-német költészetből, részben pedig a bibliából meríté. A lichtenbergi festmények épen úgy, mint a runkelsteiniak is, részben a XIV., részben a XV. századba esnek.
A falképek a XV. században sokkal gyakoriabbak a templomokban, a kápolnákban és keresztfolyosókban. A csúcsíves templomban a fal díszítése, a mennyiben erre alkalom kínálkozott, a festészet föladata volt; így már 1407-ben a terlani templomot a bozeni Stockinger János festő díszítette. Itt Niederthor vár urai voltak leginkább a falképek készíttetői; hasonlóképen más várak, így Lienz, Runkelstein, Tirol, Reichenberg, Obermontani, s Nonsbergben Brughiero birtokosai is festményekkel díszíttették várkápolnáikat. A keresztfolyosók közűl a brixeni székesegyház mellett levő keresztfolyosó érdemel említést. Falfestményei közűl némelyek korábbi időből valók, nagyobb részük azonban XV. századbeli. A festők közűl, kik itt dolgoztak, különösen kettő nevezetes. Az egyiket név szerint is ismerjük. Ez Gunter Jakab, ki a keresztfolyosót díszítő sok képet festé. Méltán dicsérik e művésznek meleg érzését, naiv fölfogását és természethűségét. Brughiero várkápolnájában is ő festette a falképeket. A másik festő, ki a brixeni keresztfolyosóban dolgozott, az ábrázolás erejére nézve túl tett Gunter mesteren, kinek úttörője volt; művei az ideális és a reális irány közé eső átmeneti időbe tartoznak.
A XV. századbeli festők a czéhszabályok szerint kötelező vándoréveiket rendszerint német városokban töltötték, a hol alkalmuk volt a Van Eyck testvérek festészeti irányát, a flandriai realismust megismerni. Ebből érthető, hogy a flandriai iskola hatása oly korán mutatkozik Tirolban, különösen az innsbrucki Mueltscher János és a brunecki Pacher Mihály művein. Mueltscher 1456-tól 1458-ig festette a képeket, melyek egykor a sterzingi plebánia-templom fő oltárához tartoztak, most pedig az ottani városházán őriztetnek. Mária életének jeleneteit ábrázoló e festményeket a természethűség mellett a kifejezés nemessége és mélysége jellemzi.
Pacher Mihály, Tirolnak XV. századbeli legkiválóbb mestere, Bruneck városkában született, mely ez időtájt élénk művészeti életéről volt híres.
A brunecki oltárkép, Pacher Mihály műve.
Siegl Károlytól
Okíratok szerint Pacher Mihály működése 1467-től 1498-ig tartott. Ha e nagy tehetségű, élénk képzeletű művésznek a st.-wolfgangi oltáron kivűl más műve nem maradt volna fenn, ez egymaga is kiváló helyet biztosítana neki a művészetek történetében, a mennyiben ez oltár azon idők legjobb műveivel versenyez. Pachernak okiratilag hiteles művei még: a Bozen melletti Gries, továbbá a bozeni plebánia-templom oltára, végűl szintén egy oltár Salzburgban. Az ő műveinek tartják: azt az oltárképet, mely Bruneckben a Vintler család birtokában van, a müncheni nemzeti múzeum egy szárnyas oltárát, továbbá nehány oltárrészt Weissenbachban, Mitterolangban, a Welsberg melletti képoszlop freskóit és még nehány festményt. Kétségtelen, hogy e művek terveit és rajzát maga készítette, tehát azoknak szellemi alkotója; de a festői munkát néha részben másokra bízta. E műben a Pacher-féle st.-wolfgangi oltár méltatása alkalmával már említve volt, hogy nem egy festő készíté az oltár valamennyi képét. Annál kevésbbé lehet állítani, hogy Pacher sajátkezű művei lennének mindazok a nagy számú festmények és faragványok, melyek akár egészben, akár egyben vagy másban megegyeznek a mester hiteles műveivel; ellenkezőleg bizonyosnak vehetjük, hogy a megrendelt munkák elkészítésénél sokan voltak segítségére és hogy számos ügyes tanítvány dolgozott tovább az ő szellemében. Tény, hogy Pacher Mihály a XV. századi tiroli művészetre nagy hatást gyakorolt, a mivel egyetlen későbbi mester sem dicsekedhetik.
A brunecki oltárkép egymástól csúcsíves pillérekkel elválasztott három képből áll. A középső szélesebb kép Máriát a gyermekkel, a két szélső és keskenyebb kép egy-egy szentnek alakját ábrázolja. A három képet késő csúcsíves, gazdag és a griesi oltáréhoz hasonló építészeti alkotmány foglalja egybe. A szűzi ártatlanságú és szépségű Mária trónon ül és ölében tartja az isteni gyermeket. A trón mögött két angyal egyik kezével szőnyeget, a másikkal a mennyei királyné feje fölé koronát tart. A két keskeny képen Szent Margit és Szent Borbála álló alakja az aranyos hátsó térből ragyogó színpompában emelkednek ki s kissé lehajtott fővel a középső csoport felé fordúlnak. Margitnak fínom metszésű arcza megkapóan nyugodt. Mindkét alak gazdag ruházatú, komoly szépségű és élethűségű. Az egész kép gondos kimunkálású; híven tükrözi a mesternek ájtatos érzelmeit és arról tanúskodik, hogy a természet iránti érzékét tanúlmány alapján képezte ki.
A müncheni nemzeti múzeumban levő és Pacher mesternek tulajdonított oltár nem egyezik egészen a brunecki kép szellemével; a miből azt lehet következtetni, hogy a müncheni oltár vagy korábbi, vagy későbbi alkotása; kétségtelen azonban, hogy a Pacher idejebeli legjobb képek közé tartozik és azért érdemes, hogy vele bővebben foglalkozzunk. Mély vallásos érzülettel van előállítva a középső kép, melynek előterében Máriát, Józsefet és a gyermek Jézust látjuk. A gyermek kettőjük között a földre terített köpenyegen fekszik, Mária mellette térdel és áhítatos kegyelettel tekint az újszülöttre. Négy szép angyal térdel körűlötte és mindegyik egy-egy sarkát tartja az ízléses hajtékokban elrendezett köpenynek. E kedves jelenetet egy alacsony fal választja el az oda sereglő pásztoroktól és a háttérben nagy kisérettel megjelenő keleti bölcsektől. Két pásztor már oda érkezett, s jobb és bal felől a falra támaszkodva csudálattal és áhítattal nézi a gyermeket; ott áll a két jászolos állat is, fölöttük pedig a Dicsőséget zengő három angyal jelenik meg. A figyelmet egészen lebilincselik a gazdag, változatos ábrázolás, a távlatilag jól elrendezett csoportok és egyes alakok, melyek között különösen kiválik Mária szűzies alakja és a két pásztor.
Tirol czímere a merani fejedelmi kastélyban.
Siegl Károlytól
A mester életének körűlményeit, sőt művészetének fejlődését sem ismerjük, tehát csakis művei után mondhatunk róla ítéletet. Noha kétségtelen, hogy a flandriai iskola hatása alatt állott, mindazáltal német földön fejlődve megőrizte önállóságát. Ámbár foglalkozására nézve festő volt, de a szárnyas oltárok révén, melyek rajzát maga készíté, tetemes hatással volt a fafaragásra is; így nyilván való, hogy a griesi oltáron a fából faragott alakok ruhájának nyugtalan formái festői hatásra vannak számítva. Pacher a fafaragókon kívűl festőket is foglalkoztatott. Ilyenek Pacher Frigyes és János, kik talán rokonai voltak és valószínűleg ők festették a st.-wolfgangi oltárnak Mihály mester fölfogásától és festési módjától eltérő részeit. Pacher Frigyesnek okiratilag hiteles műve, mely Krisztus megkereszteltetését ábrázolja, Freisingben van. A kép eredetileg a brixeni kórház számára készűlt. E szerint tehát Pacher Mihály festők és fafaragók iskolájának az alapítója volt. Az iskola termékenységét bizonyítja az, hogy mily számos XV. századbeli szobrászati és festészeti művet tulajdonítanak az ünnepelt brunecki mesternek. Közűlök egynémelyikben, példáúl Tirol kastély kápolnájának oltárában lehet része a mesternek, noha hiteles műveitől, melyek művészi munkásságának későbbi idejéből valók, egyben-másban elütnek.
Kétségtelen, hogy Pacher Mihály a XV. század második felének a legnevezetesebb, legnagyobb hatású és legtermékenyebb festője; de ugyanekkor még számos derék mester élt a tartományban, a mit a középszerűségen jóval felűl álló számos festmény bizonyít. A művészetet kedvelő Zsigmond főherczegnek, ki 1439-től 1490-ig uralkodott, több festő állandó szolgálatában állott. Conreuter Lajos, Entzelsperger Márton, Weninger Jost, Strasskirchner Móricz voltak udvari festői. Ezeken kivűl még Pfaudler Miklós, Melchior, Mang és Linhart festők dolgoztak számára. A várak, melyeket a főherczeg épített és melyeknek díszítésével a nevezett mestereket bízta meg, mind romba dűltek, csupán a merani fejedelmi kastély maradt fenn képírói díszével együtt. A falképek épen oly technikával festvék, mint Runkelstein éjszaki szárnyának termei; de ezeket művészetileg jóval felűlmúlják és egyaránt dicsérik úgy a megrendelő ízlését, mint a sajnos, ismeretlen nevű festők mesteri készűltségét.
A fenmaradt művek után ítélve e században szép számmal lehettek a képfaragók is, a kik nemcsak fából, hanem elefántcsontból is faragtak szobrokat. Egynek sem ismerjük a nevét. Avatottságukról tanúskodnak a nagy számú csúcsíves oltárok, szentek alakjai és csoportjai. Ilyen jellemző előállítású alakok példáúl Mária és János a Friesachban levő keresztre feszítési csoportban; továbbá e korbeli fafaragásnak érdekes emlékei a chorusi székek és czímeres táblák is. A csúcsíves művészetű chorusi székek közűl említésre méltó az, mely Annaberg kastély kápolnájából származik és most az innsbrucki múzeumban őriztetik. Ez a legszebb e fajta munka, mely a késő csúcsíves művészet idejéből fenmaradt. Ferde rovatokkal tagolt karcsú oszlopokból és áttört művű mezőkből álló három osztályú alkotmány e szék, melynek osztályait egy gazdag ékítményű közös mennyezet foglalja egybe. A felső ékítménynek szabad rajz után faragott részletei rendkívűl szépek. A faragott czímeres táblák között legértékesebbek azok, melyek a merani régi kastélyban vannak és a század második feléből valók. Ezek közt maradt fenn Tirolnak egyedűli teljes czímere. Herczeg Hohenlohe-Waldenburg heraldikus véleménye szerint e mesterien faragott és festett czímeres táblák művészi fölfogás, a formák gazdagsága és nemessége, valamint kimunkálás tekintetében is a legjobb közép-kori művek e nemben.
San Severino Róbert velenczei hadvezér síremléke Trientben, Maurus Lukács műve.
Siegl Károlytól
A XV. század második felében a kőfaragók nem oly számosak, de épen oly derék mesterek, mint akár a festők, vagy a fafaragók. A kőfaragókon nem közönséges kézmíveseket kell érteni, hanem olyan művészeket, kiknek czéhéből jeles építészek („Werkmeister”) és avatott szobrászok kerültek ki. Ma nem szokás megkülönböztetni a fából, meg a kőből dolgozó szobrászokat; de hajdan e kétféle szobrászt határozottan megkülönböztették. A fafaragó a festők czéhébe tartozott; ellenben azoknak, kik kőbő1 faragták a szobrot, külön czéhük volt. Emezek közűl különösen kettő vált díszére művészetének: a lienzi Geiger Kristóf és Maurus Lukács. Mindkettőtől okíratilag hiteles művek maradtak fönn. Geiger a Görz herczegi család utolsó sarjának (meghalt 1500-ban) és Wolkenstein Mihály nejének lienzi síremlékét, Maurus pedig San Severino Róbert velenczei hadvezérnek a trienti székesegyházban levő síremlékét készíté. Emez trienti vöröses márványból faragott koporsó volt, melynek az elhúnytat domború műben ábrázoló födele és két végső oldala ma is megvan. Míg Geiger kőfaragó a régi szokáshoz alkalmazkodva, oroszlánon álló alakokat farag, melyek egyik kezökben zászlót, a másikban paizst tartanak, addig Maurus önállóbb fölfogású. Az 1487-ben Calliano mellett vívott csatában legyőzött és elesett hadvezérnek egész alakú képmását állítja elénk; melyen különösen figyelemre méltó a legyőzött férfinak mesterien alakított és kimunkált arcza. A vitéz teljes fegyverzetben, de nem mint győző, hanem mint legyőzött áll előttünk. Baljával erősen fogja hüvelyébe dugott kardját, melynek markolatára a velenczei oroszlán van vésve; a hős feje födetlen; Velencze zászlójának a nyele, melyet jobb kezében tart, ketté van törve és a megalázott velenczei zászló Szent Márk oroszlánjával a földre húll. A mesterileg kimunkált részletek, különösen a remek fej és kezek még fokozzák az alak megkapó hatását.
Maurus szobrász igen valószínűleg tiroli születésű, a mennyiben Tirolban a Maurus vezetéknév a régi időben gyakran előfordúl. A munka maga a mester német voltára vall. A formák kimunkálása, a zászló redői s a keret tagoltsága a német mesterre mutatnak. Azt azonban nehéz eldönteni, hogy vajon a márványból faragott síremlék egészen a saját műve-e, vagy pedig valamely festőtől kapta-e hozzá a rajzot. De ebben az esetben is dicséretére válik a mesternek az avatott alakítás és kimunkálás. Végűl művészettörténeti tekintetben jellemző, hogy ez időben nem csupán német festők, mint a brixeni Sunter és Gaudenfuchs Jakab, a 1473-ban Stenico kastélyban festett, hanem német szobrászok is kaptak megbízásokat a tartomány olasz részében. Ámbár Hinderbach János püspök pártolta a művészetet, mindazáltal a művészetek története eddig mit sem tud arról, hogy Trientnek saját művészete lett volna. 1481-ben, az említett püspök állítása szerint, még nem voltak trienti születésű művészek és egy olasz mester munkáját megbecsűltetni akarván, máshonnan kellett két festőt hívatnia.
A német-tiroli festők, képfaragók és szobrászok e nehány alkotása nem nyújt teljes képet a művészetek ez ágaiban jeleskedő mesterek műhelyeiről. A művészet egyéb ágainak ismertetését még rövidebbre kell szabnunk.
Általánosságban már említettük, hogy Tirolban a XV. században gyakorolták az üvegfestést. Tamás mester, a ki 1460-tól 1466-ig Innsbruckban dolgozott, a külföldön is híres üvegfestő volt. Ő készítette az innsbrucki Szent Jakab templom és a Salzkammergutban a st.-wolfgangi templom üveg képeit. Az utóbbi templom fő oltárát Pacher Mihály készítette. E szerint két tiroli művész kapott ez egy templom részére megrendelést, a mi bizonyítja, hogy a tiroli művészetnek nagy tekintélye volt külföldön is.
Mikor a tartomány uralkodói az újonnan fölvirágzó Innsbruckot tették székhelyökké, a kereset biztos reményében számos művész követte őket. És Zsigmond főherczegtől kezdve hosszú időn át csakugyan az uralkodók művészetpártolása volt a főtényező a tartomány művészetének fejlesztésében.
Utána I. Miksa császár lépett a művészet terén jól elhelyezett tekintélyes szellemi tőke örökébe. S ez örökség jobb kezekbe nem szállhatott, a mennyiben Miksa császárnak a különböző tartományok kormányzatával járó nehézségek, számos hadjárat és valamennyi nyugati keresztény birodalmat felölelő tervei mellett is volt kedve és ideje lehetőleg támogatni a művészetet, melyre ekkoriban új korszak hajnala viradt föl. A császárt, kinek „igazi otthona a kengyelvas és székhelye a nyereg” volt, folytonos útazása nem akadályozta abban, hogy a pihenés gyér napjait a művészetnek és a tudománynak szentelje. A német birodalom legkiválóbb művészeivel, a milyenek Dürer, Burckmair, Schäuflein, nagyszerű műveket hozatott létre. A művészetet mindenütt támogatta, de mégis örökös tartományaiban, kivált Tirolban fordított rá legnagyobb gondot. Ízlése a renaissance felé hajlott, mindazáltal nem szakított végleg a csúcsíves kori művészettel sem.
Már uralkodása legelső éveiben hathatós istápolója volt a művészetnek. A czímeres tornyot, melyet új palotájához épített, Kölderer Jörg udvari festő által heraldikus ábrázolásokkal és képmásokkal, hasonlóképen az arany födelű erkélyt („goldenes Dachl”), melyet 1500-ban a régi rezidencia homlokzatára építtetett, freskó képekkel díszítteté, Runkelstein kastély falképeit pedig 1503-ban a most említett festővel helyreállíttatá. Hogy a Schwazban dolgozó Hans festő munkáját elősegítse, több képmást küldött neki, és nem lehetetlen, hogy e keresett arczképfestő készítette a Habsburg családnak a Tratzberg kastély nagy termében levő családfáját, melyen számos arczkép van. Az üvegfestőknél templomok ablakainak díszítésére számos czímert és képmást rendelt meg. Név szerint a naudersi, a grauni, a thauri és a halli templomoknak ajándékozott üvegképeket. A Zsigmond főherczegtől örökölt fegyverkovács-műhelyt kibővítette és 1506-ban fölépíté az udvari fegyverkovács-műhelyt, mely sokáig nagy hírnévnek örvendett. A császár kiváló gondot fordított a Zsigmond főherczegtől 1478-ban Hallban alapított pénzverő-műhelyre, melyben bélyegvésőűl Burkardt Benedek innsbrucki ötvös alkalmaztatott. 1506-ban a halli pénzverő-műhelyben dolgozott Cavalli János Mária híres éremkészítő.
Miksa császár legkiválóbb alkotása a saját síremléke, mely alapeszme és előállítás tekintetében egyaránt páratlanúl áll a világon. A leleményes és vállalkozó szellemű uralkodó nem élte meg a roppant mű befejezését; mindazáltal övé a dicsőség, a mennyiben annak tervét megállapítá és megvalósított belőle annyit, a minek nyomán utódai tovább haladhattak és a nagy művet befejezhették. Miksa császár síremléke majdnem száz évig volt munkában, s a tiroli művészetek történetére nézve a legtanúlságosabb alkotás, mert ily nagy időn át számos festő, képfaragó, szobrász, öntő és vésnök művészetét nyomozhatni rajta. A munka későbbi folyamára érezhető hatással volt az idők változó ízlése, sőt a pénzkérdés is, a nélkül azonban, hogy mindez rontott volna a császár alapeszméjén. A császár eredeti terve szerint nemcsak a síremlékre szánt szobrokat, hanem magát a koporsót és annak díszeűl szolgáló domború műveket is bronzból kellett volna önteni. A koporsó tetején térdelt volna a császár életnagyságú alakja. A koporsó körűl a Habsburg család legkiválóbb negyven tagját ábrázoló nagy bronz szobrok állottak volna; ezeken kivűl még tervben volt a család szentjeinek száz bronz szobra és harminczkét mellszobor. A koporsó és a szobrok is aranyozva lettek volna. Úgy számították ki, hogy mind ehhez 1.026 mázsa ércz szükséges. A császár a nagy bronz szobrok rajzolását, mintázását és öntését, szóval azoknak egész előállítását Sesselschreiber müncheni festőre bízta, a ki 1502-ben kezdett a munkához, s miután több éven át foglalkozott az alakok megrajzolásával, 1508-ban Innsbruckba ment, a hol Enndorfernek, Ofenhausernek és kivált Leiminger Péternek, más néven Löfflernek saját öntőműhelyeik voltak. A császár most az utóbbit szemelte ki a szobrok öntőjeűl. 1508-ban még Godl István tiroli öntőt is Innsbruckba hívták Nürnbergből és rá bízták a kis szobrok öntését. A maga idejében hírneves öntőt a császár más részt azért hívta meg, hogy az Innsbruckban öntőművészeti iskolát alapítson, melyben a tartománybeli ifjak nyerjenek kiképeztetést. Sesselschreiber tehetséges művész volt; de a jóllétet, melyet helyzete biztosított neki, inkább élvezetekre, mint munkára fordította. Végre a császár türelmét veszítve, 1517-ben Godl Istvánt tette helyébe és ő rá bízta a nagy szobrok öntését is. Így a nagy vállalat csupa tiroli művészek kezébe jutott. S most ezek munkájára vetünk egy pillantást.
A császár haláláig elkészűlt nagy szobrok rajzai Sesselschreiber művei ugyan, de még hátra volt azoknak mintázása és öntése. A bronz szobrok mintázásával megbízott képfaragók a müncheni festőnek most is meglevő rajzaihoz nem ragaszkodtak egészen szigorúan, a mint ezt több szobor, így példáúl burgundi Fülöp herczeg szobra is mutatja. Tulajdonképen a képfaragók, kik a szobrokat viaszban mintázták, adtak az alakoknak életet és természetességet. Azonban, miként a régi időben, úgy most is a festők és az öntők háttérbe szorítják a faragókat és puszta véletlenség, hogy azok közűl, kik a világhírű síremlék körűl oly nagy érdemeket szereztek, kettő név szerint is megemlíttetik. Ezek Magt Lénárd és Arnberger Vida, de csak az előbbinek működése esik Miksa császár idejébe.
Az öntők közt első hely illeti meg Löffler Pétert, a ki már ismert innsbrucki mester volt Zsigmond főherczeg idejében is. Ez öntötte Theodebert szobrát, az első nagy szobrot, mely a vértnek nagyon is hű alakítása miatt szertelenűl nehézkes ugyan, de az öntvény tisztasága becsületére válik Péter mesternek. Theodebert nyaklánczán az apró gyermekek csoportjai, melyeket Löffler öntött és egy innsbrucki ötvös czizelált, a legremekebb művek közé tartoznak a maguk nemében.
Reinbert érczszobra az innsbrucki Ferencz-rendi templom ezüst-kápolnájában, Gold István műve.
Siegl Károlytól
A Miksa császár síremlékén levő szobrok legnagyobb részét azonban Godl István öntötte. 1508-tól 1517-ig, mikor a nagy szobrok öntésére is vállalkozott, tehát kilencz évig nem fáradó buzgalommal és zajtalan szerénységgel dolgozott Mühlauban a császári öntő-műhelyben a kis szobrokon, melyek művészileg egyben-másban túl tesznek a nagy szobrokon. Ezek mentek attól a nehézkességtől, mely a nagy szobroknak oly szembeszökő jellemvonása; valamennyi helyes arányú és élénk megjelenésű. Csupa élet és erő példáúl Reinbertnek födetlen fejű és hosszú ruhába öltözött alakja. Nagy ügyességgel utánozza a művész e szobor ruházatán a kelme anyagát. E kis szobrok mind a természet gondos megfigyeléséről tanúskodnak. A nagy szobrokkal közös vonásuk az ékítmények gazdagsága. A kis szobrok rajzolója, tehát tulajdonképeni alkotója, a sokoldalú műveltségű és nagy tevékenységű Kölderer Jörg, a ki 1497 óta mint festő, építész és térképrajzoló Miksa császár szolgálatában állott. A festmények, melyekkel e mester a fejedelmi várkastélyokat Miksa császár megbízásából díszítette, a várkastélyokkal együtt elpusztúltak.
Igen kiterjeszkednénk, ha a Miksa császártól teremtett és előmozdított művészeti állapotokat egész terjedelmükben akarnók ismertetni; azért még csak azokat a mestereket említjük meg, a kik Tirolban dolgoztak neki. Ezek Conreuter Lajos, Enzelsberger Márton és Knoderer János udvari festők, továbbá Wolfgang mester Kiensben, János mester Schwazban, Grasser János, Lebenpacher Frigyes Bruneckban, az innsbrucki Tanauer Miksa, a taisteni Simon mester, Steger András és Mihály mester Lienzben, Rieder Péter Innsbruckban és Reisacher Wolfgang. A már említett szobrászokon kívűl még Kels János és Vaist Ulrik dolgoztak a császárnak.
A név szerint fölsorolt festők közűl bővebben kell szólanunk a Taistenből származó Simon mesterről. Minthogy Miksa császártól, mint a Lienz melletti Bruck kastély örökösétől, utólagos fizetést kapott azon festményekért, melyeket az 1500-ban elhalt utolsó Görz gróf számára készített, nyiván való, hogy ő az a mester, a ki a kastély kápolnájában levő gazdag képsorozatot festé. E képeken a helytelen arányok és esetlen formák azt bizonyítják, hogy a mester nem volt eléggé járatos az anatomiában; más részt azonban, noha nyers fölfogással, de őszintén törekedett a természethűségre. A kápolna kifestése egyébként mesteri technikáról és igazi művészi hivatottságról tanúskodik. Taistenben van egy sírkápolna, melyet 1490 évszámmal jelölt freskók díszítenek; valószínű, hogy ezek Simon mester művei.
Az Annaberg várkastélybeli oltár, Scheel Sebestyén műve.
Siegl Károlytól
A Miksa császár korabeli kiváló tiroli szobrászok közé tartozik még az innsbrucki Bockstorfer Sebald, a kinek műve a Neustift kolostorban levő és az 1511-ből való márvány síremlék, melyen a gazdag díszítmény, az alakok finom előállítása és nemes kifejezése azt bizonyítja, hogy a mester már ismerte a renaissance művészetet.
Az e fajta művektől merőben elüt a Milsben levő csoport, mely Krisztust az olajfák hegyén ábrázolja. A fából faragott életnagyságú alakok nyers természetessége a testi életet megkapó erővel fejezi ki; de híjával van a művészet nemesebb vonásainak. A térdelő és a halál félelmével küzdő Krisztus, továbbá az álomtól elnyomott apostolok szinte ijesztően természetesek. Minthogy a természethűségre törekvő művészetnek ez iránya a tartományban soha sem volt általánosan uralkodó, azért fölötte nehéz e külőnben nevezetes mű keletkezésének idejét meghatározni; valószínűnek látszik, hogy a csúcsíves művészet korának végén élt mester faragta.
A tartományban szétszórt művészek névsorából következtethetjük, hogy Miksa császár milyen hatást gyakorolt a tiroli művészetre. Az udvar példájának tartós hatása volt a kisebb várak uraira és a tartomány testületeire. A schwazi gazdag bányatulajdonosok és kereskedők az ottani Ferencz-rendi kolostornak a császár támogatásával helyreállított keresztfolyosóját fölötte érdekes festményekkel díszítették, nemkülönben Miksa példája nyomán számos várúr foglalkoztatta a művészeket. Ekként keletkezett 1517-ben Annaberg kastély kápolnájának pompás oltára, melyet a Miksa korabeli legjelesebb művészek egyike, az innsbrucki Scheel Sebestyén festett. A művész a szokásos oltárszekrényt félre téve, az oltárra szánt festményt élénk formájú olasz renaissance keretbe foglalta; de a keretre festett kisebb képeknek német jellemük van. A gazdagon aranyozott és jó ízléssel díszített oltár magas polczán római pillérek állanak, melyeknek sajátos alakú fejük van; a pilléreken nyugvó koszorú-párkány fölött római rekeszekkel és peremén delphinekkel díszített lapos ív fejezi be az oltárt. Az ív mezőjét az Atyaisten félalakja, a polcznak középső, hosszúkás mezőjét pedig Jesse fekvő alakja foglalja el. Jesse melléből Krisztus törzsfája nő ki, melynek jobbra és balra a pilléreken fölfelé futó ágain az ősök mellképei láthatók, a koszorú-párkány közepén pedig, a hol a két ág találkozik, Dávid és Salamon mellképe van. Az oltárnak fő képén a helyes távlatú tájkép előterében, jól csoportosított számos alakokkal a Szent-Családot ábrázolta a művész. A kép a számos alak, a középső csoport pompás ruházata és a többi alak ruháinak meleg színei mellett is eléggé nyugodt hatású. Az alakok, kivált a férfiak arcza egyéni kifejezésű. Valószínű, hogy a művésznek e kép festésénél Annaberg kastély akkori urai szolgáltak mintákúl. Az előtér élénk csoportjaival összevág a háttér tájképe, mely jobb felől a mester szülő városát s az attól dél felé eső hegyeket ábrázolja, bal felől pedig egy sziklás, meredek hegység emelkedik. Mint a többi mester, úgy Scheel is a német birodalomban töltötte vándoréveit és ismerte a korabeli jelesebb német mestereket. 1554-ben halt meg.
Az előbbivel egy időben élt, de inkább a lágyabb formákat kedvelte és a valóságot szorgalommal tanúlmányozta az a név szerint eddig ismeretlen festő, a ki a merani fejedelmi házban levő és Szent-Sebestyént ábrázoló képet festette, mely egykor valamely nagyobb szárnyas oltárkép egyik szárnya volt. Különösen azért érdekes e festmény, mert Szent-Sebestyént, a kit mezítelenűl és nyilakkal véresre sebezve volt szokás ábrázolni, előkelő viseletű ruhában állítja elénk és halálának körűlményeit két nyillal jelöli, melyeket a szent a kezében tart, s csak arczának fájdalmas kifejezése sejteti, hogy a nyilak mire szolgáltak. Miksa idejében élt a brixeni Haller András mester is, kinek két műve, az 1522-ik évből való élénk színezetű két oltárszárny, az innsbrucki múzeumban őriztetik.
Szent Sebestyén a merani fejedelmi kastélyban.
Siegl Károlytól
Az I. Miksa idejebeli német festőknek egész német Tirolban virágzó művészete gyökeret vert Olasz-Tirolban is. Az a mester, ki ebbe az időbe esik, s a kit helytelenűl Hieronymus da Trento néven neveznek, festészetének jelleme után ítélve német volt, és mint a kép fölírata – „Hieronymus pictor in Trient” – bizonyítja, Trientben lakott. A trienti múzeumban levő s 1502-ben készűlt kép tárgya Krisztus Pilátus előtt; a szikár idomok és a ruha merev alakítása is elárúlják rajta a német mestert.
Vorarlberg egy, még Miksa idejéből származó, de sokkal nevezetesebb mesterrel dicsekedhetik. Ez Hueber Wolfgang feldkirchi festő, kiről be van bizonyítva, hogy 1503-tól 1549-ig működött. A feldkirchi plebánia-templomban levő kép, mely W H betűkkel és 1521 évszámmal van jelölve, a keresztről való levételt ábrázolja, mély érzésű, az elrendezésben és a festői kimunkálásban nagy ügyességű mesterre vall. Nem kevésbbé dicséri a kép festőjét a háttér hangúlatos tájképe. E művésztől, ki határozottan Dürer követője, több fametszeten kivűl számos rajz, kivált tájkép maradt fönn, mely utóbbiak a budapesti országos képtár metszetgyűjteményében vannak. Hueber Wolfgang mesternek már korán szűk volt saját hazája. 1515-ben már Passauban volt, tehát abban az évben, mikor a feldkirchi Szent-Anna-testület írásbeli szerződéssel rendelte meg nála az említett oltárképet. Passauban hosszabb ideig tartózkodott.
A német nemzetiségű tiroli művészek eleddig a német művészet légkörében éltek, de a Ferdinándok korában (1523-tól 1562-ig) mind inkább az olasz hatás alá kerültek, míg utóbb az olaszok versenye miatt megélhetésök is bizonytalanná lett.
Ferdinánd császár meleg barátja volt a művészetnek; ismerte annak minden ágát; de az annyi művészeti alkotást elpusztító parasztháború, majd a török veszedelem és egyéb háborúskodások miatt alig volt pénze és ideje, hogy művészeti érzékét kielégíthesse. A művészetek terén határozott híve volt az új-kor fölfogásának. Noha a Miksa császár után rá maradt számos mestert, köztük több festőt, Löffler Gergely és Godl István öntőket újból szolgálatába fogadta; mégis már 1523-ban követelte, hogy Gódlnak szobrásza alaposan tanúlmányozza a természetet; később pedig Abel szobrászt az ó-kori emlékeknek a helyszínén való tanúlmányozására útasította. A szobrászok, kik eddig a festők rajzai szerint szoktak dolgozni, hamar beletalálták magukat az új irányba. Godl halála után a császár 1548-ban az augsburgi Amberger Kristóf renaissance irányú festőre bízta a Miksa császár síremlékéről még hiányzó nagy bronz szobrok tervezését. Löffler Gergely nem csak ügyes öntő, hanem művészeti képzettségű, tapasztalt férfi és az udvarnak döntő szavú művészeti tanácsosa volt.
A festők nem oly könnyen szakítottak a régi iránynyal és a megszokott eljárással, mint a szobrászok. A festők ismerték ugyan a renaissance művészetet, de azt főleg a díszítmények terén fogadták el, míg az alakok előállításában lehetőleg híven ragaszkodtak a régibb német iskolához. Ilyen példáúl Tiefenbrunn Ulrik udvari festő is. Az az oltárkép, melyet 1523-ban Ferdinánd megrendelésére festett, s mely most megrongáltan Ambras kastélyban őriztetik, még egészen német szellemű és modorú festmény. E derék mestert legjobban jellemzik a gyér árnyékú, de fínoman mintázott fejek. Tiefenbrunn még enyves festéket használt és még 1548-ban is ellenszegűlt Ferdinánd császár abbeli kivánságának, hogy az innsbrucki várkastélyban helyreállított dísztermek épületében a képek olaj-festésűek legyenek.
Ez épület díszítése különben fordúló pont a tiroli művészet fejlődésében. Ferdinánd császár a Scheel Sebestyén, Dax Pál és Pirger Degen innsbrucki festőktől készített terveken kivűl Augsburgban Amberger Kristófnál is rendelt meg rajzokat, noha Pirger innsbrucki mester terve, kivált egy rajza, mely Jupitert ábrázolta, igen megnyerte tetszését. Maga nem tudott választani a tervek közűl, a döntést V. Károly császárra bízta, a ki ez időben Innsbruckban időzött. V. Károly Pirger innsbrucki mester rajzait tartotta legjobbaknak. Az épület termeit tehát e rajzok szerint díszítteték, de a képek elkészítését a Milanóból hívott Domenico de Pozzo olasz mesterre bízta. Az olasz művészet és az olasz mesterek így vetették meg lábukat Innsbruckban. A jó német mesterek, kik nem a zajos hatásra és a kápráztató színezetre, hanem az egyszerű előállítású belső tartalomra fordítottak fő gondot, most a sokkal jobban fizetett, képzettebb és élelmesebb olaszok mellett hova-tovább háttérbe szorúltak.
A képmások festésében idősb Polhammer János volt a legkiválóbb. Ámbár magának a császárnak képmását Tizian festette, mindazáltal I. Ferdinánd családjának többi tagjai valamennyien az innsbrucki mesterhez fordúltak. Feltűnően élénk képzelet és jó ízlés jellemzi az innsbrucki festőktől a vértek díszítésére készített rajzokat. E vértek a Seusenhofer Jörg vezetése alatt álló udvari fegyverműhely termékei. Ilyenek I. Ferdinánd, I. Ferencz franczia király vértjei. E gyakorlott kezű művészek a maratást és az aranyozást is maguk végezték. Egyikük, Trabel Pál, rajzolta Miksa császár síremlékének pompás rácsozatát.
Az ez időbeli tiroli festők sokoldalú képzettségűek. Avatott építészek, mérnökök és térképrajzolók is. Legkiválóbbak köztük Scheel Sebestyén, Tiefenbrunn Ulrik, Pirger Degen és Dax Pál. Ez utóbbi készíté Achenthal és környéke legrégibb részletes térképét. 1526-ban Frundsberg György landsknechtjeivel Olaszországba vonúlt és 1527-ben Nápoly alatt kitűntette magát. Olaszországból visszatérvén, az üvegfestést is művelte. 1530-ban lefesté saját arczképét, mely most az innsbrucki múzeumban van. E műve azt bizonyítja, hogy nemcsak a háborúban, hanem a művészet békés terén is szép sikerrel működött.
Az egyházi és világi épületek ablakaiúl egyaránt használt üvegfestményeknek nagy kelete arra bírta a halli üveghuta alapítóját, ki a velenczei üveget törekedett lehetőleg pótolni, hogy a hutával kapcsolatban az üvegfestést is meghonosítsa. A fenmaradt töredékek után ítélve, a halli üvegképek élénk színűek voltak. A huta 1534-ben Ferdinánd császár támogatásával keletkezett és az üvegfestést a művészet-pártoló uralkodó haláláig űzte.
Tirol olasz részében egészen más volt a művészet helyzete Ferdinánd uralkodása alatt. Ott irányváltozás még nem történhetett, mert maga a művészet is csak kezdődő félben volt. Az úttörés érdeme az 1514-től 1539-ig uralkodó Cles Bernát bíbornokpüspököt illeti. Áldozókészségéről tanúskodnak az 1531-ben Antwerpenben ezer aranyért vásárolt németalföldi falkárpitok, melyek Trientnek ma is legbecsesebb művészeti kincsei. Trienti művészek híján a bíbornok olaszokat hívott meg, és pedig nehány kevésbbé nevezetes festő mellett Marcello Venusti mantuai jeles mestert. Ugyanekkor azonban hazai művészek nevelésére is gondot fordított, csakhogy ezek munkássága utódjának, Madrutz Kristóf bíbornoknak, idejébe esik, a ki elődeinek példáját követve, folytatta a páratlan püspöki kastély építését és művészeti díszítését. Ekkor élt Alessandro Vittoria a trienti híres szobrász, a ki 1525-ben született és Jacobo Tatti da Sansovino velenczei iskolájának tanítványa volt. Capello Lőrincz senator mellszobra a trienti múzeumban Vittoria műve.
E kiváló mester mellett Vincenzo Vicentini és Giovanni Linzo szobrászok jutottak nagyobb hírre. Amaz készíté 1543-ban a trienti Santa Maria Maggiore templom orgonakarzatának pompás domború műveit. Emennek ugyan ebből az időből való műve az oroszlánt fékező Herkules szobra Zürichben.
Capello Lőrincz mellszobra Trientben, Vittori Sándor műve.
Siegl Károlytól
Ferdinánd főherczeg Tirolban nem csupán szerencsés gyűjtője volt azoknak a művészeti tárgyaknak, melyek ma is gyöngyei a bécsi gyűjteményeknek, hanem annyit költött a művészetekre, hogy mind a saját, mind a tartomány pénztárát egészen kimeríté és megterhelé. Ő föltétlen híve volt a renaissance művészetnek, melyet ekkor már a hazai művészek is elfogadtak vagy önként, vagy kényszerűségből. A főherczeg Innsbruckban aránylag számos művészt, kivált festőt talált. Ezek voltak: Perkhammer János és Kristóf, Trabel Pál, Polhammer Wolfgang és János, Grändl János, Meurl Sándor, Leitgeb Konrád, Fellengibl György és Rorer Gáspár. Ezek, valamint Ritterle Menyhért, Ulrik és Lajos halli festők, továbbá Nauritius Pál és Sandelli Dániel trienti festők, kivált pedig Fontana Ker. János alai festő, valamennyien kaptak munkát. Ferdinánd főherczeg, a ki Prágában a csillagkastély tervével bizonyítá be építészi képességét, Tirolban e kedvtelését öt nyári kastély s több templom és kápolna építésével elégíté ki. Az említett tiroli festők föladata volt ez építmények díszítése. Fontana volt köztük a legkiválóbb.
Fontana Ker. János, kinek fivére mérnök volt Ferdinánd szolgálatában, művészeti kiképeztetését Olaszországban nyerte. Legkiválóbb művei az udvari templom ezüst kápolnájának mennyezetét díszítő festmények, ugyanott a fejedelmi karzat médaillonjai, továbbá az ambrasi, seefeldi és günzburgi oltárképek, végűl számos arczkép a főherczeg arczkép-gyűjteményében. Mint a szobrászatban Colin, az építészetben Luchese, úgy a festészetben Fontana volt a főherczeg bizalmasa, s ő volt megbízva Olaszországban művészeti tárgyak vásárlásával. Fontana helyettesíté Ferdinánd mellett a Rómában akkoriban híres Cavagna Jánost, a ki az Innsbruckba való meghívást elfogadta ugyan, de nem tudni miért, mégsem tett annak eleget.
A főherczegi épületek, melyeket legnagyobb részben tiroli művészek díszítettek, idővel majdnem mind elpusztúltak, vagy pedig a későbbi idők rosz ízlése kivetkőztette őket jellemükből; mindazáltal, a mit ama művészekről eddig tudunk, az kétségtelenné teszi, hogy nem pusztán díszítő festők voltak. Így példáúl Trabel Pál rajzolta Miksa császár síremlékének pompás rácsozatát; Maisfelder és Gartner rajzolták az „Österreichisches Ehrenwerk” két könyvének és az „Österreichisches Herkommen” czímű könyvnek képeit, tehát olyan megbízásokat kaptak, mint a híres Hufnagel György, a ki a főherczeg számára egy missálét miniatur képekkel díszített, nyolcz évig dolgozván rajta.
Ferdinánd főherczeg uralkodásának első tíz évében nem kevesebb mint ötven, okiratilag is ismert német, olasz, németalföldi, spanyol és svájczi festőt foglalkoztatott, ellenben a szobrászat terén csakis Colin Sándor és németalföldi segédei szerepelnek. Miksa császár emlékének befejezése czéljából a mühlaui öntőműhely ismét megkezdé működését s Lendenstreich János vezetése alatt új virágzás reményével kecsegtetett. E jeles mester a Colintól mintázott négy Erény szobrát sikerűlten önté, de úgy ő, mint Catani Antal trienti öntő kénytelen volt helyt adni Duca olasz öntőnek, a ki azonban Miksa császár szobrának megöntése után ismét visszatért Rómába és úgy látszik, hogy azt a növendéket, kit a főherczeg az öntésben való kitanítás végett vele küldött, magánál tartotta. Löffler János Kristóf pedig, ki a síremlék bronz ékítményeinek öntésével remekelt, utóbb kizárólag a jövedelmezőbb ágyúöntésre adta magát.
Ferdinánd főherczeg Innsbruckban meghalván, hosszabb időre megzsibbadt a művészeti élet és annak a tartomány többi vidékére való termékenyítő hatása. Nemcsak az idegen, hanem a hazai festők is elhagyták a tartományt, köztük Walhueter Zsigmond festő is, a kire Burckmair János fiának kiképézését bízta; a mühlaui öntőműhely végleg megszűnt és a Seusenhofer vezetése alatt fölvirágzott fegyverműhelynek utolsó mesteri műve az a vért volt, melyet Topf Jakab udvari fegyverkovács Miksa főherczeg részére készített. A halli üveghuta az udvar támogatása híján közönséges árúk készítésével tengette életét. Ettől az időtől kezdve eltűnik Neihardt Tamás vorarlbergi üvegfestő is, a ki Feldkirchben készíté az innsbrucki udvari templom szentélyének a kortársaktól annyira dicsért üvegképeit. Colin Sándor, kinek annyi remek művet köszön a tartomány, az egyetlen művész, a ki állandóan hazájában maradt.
Művei szép számmal maradtak fönn Tirolban. Az innsbrucki udvari templomban vannak Miksa síremlékének híres domború művein kivűl Ferdinánd főherczegnek és nejének, Welser Philippinának, Loxannénak és Nas püspöknek síremlékei, ugyanott a múzeumban a Hohenhauser és a Löffler családok síremlékei, egy emléktábla és fából faragott két kis csatakép, továbbá a temetőben saját síremléke, végűl Meranban Wolkenstein Benigna báróné és Schwazban a Dreyling család síremléke. Minthogy Colin csakis németalföldi segédekkel dolgozott, a hazai erőknek nem volt alkalmuk az ő műhelyében elsajátítani művészetét és a márvány kimunkálásában való bámúlatos ügyességét.
A jövő még kevésbbé volt bíztató, a mennyiben a szomorú állapotok majdnem megsemmisítették a német tartományokban a művészeti életet. Bár a harmincz éves háború egyenesen nem érintette Tirolt, de azért ez is megérezte annak romboló hatását. Azonban a kedvezőtlen politikai helyzet és a szellemi zsibbadtság mellett sem szűnt meg egészen a művészeti tevékenység a tartományban; a templomok és a fejedelmi udvar biztos menedékei voltak a művészetnek.
A XVII. századbeli jobb festők közűl megemlítjük a fleimsi Giovanelli Horatiust, Palma tanítványát, a ki azonban csak a színezésben érte utól mestere művészetét; továbbá megemlítjük a brixeni Kessler István, Stölzl Menyhért, az innsbrucki Waldmann Mihály és Gáspár, végűl Glandschnigg Ulrik német festőket. Stölzl és Kessler művei egyben-másban még a régibb német mestereket utánozzák, míg a többiek határozott hívei az új iránynak. Waldmann Mihály, Lipót főherczeg udvari festője Innsbruckban, kiváló arczkép-festő volt, míg fia, Gáspár, számos templom és világi épület mennyezetét díszíté szabatos rajzú és élénk színű festményekkel. A halli Glandschnigg Ulrik Velenczében Lothnál tanúlt; az első tiroli festő, a ki megpróbálkozott a köznapi élet ábrázolásával és azt tehetséggel s ügyesen művelte. A genreszerű ábrázolásra való hajlamát történeti festményein is elárúlja.
A bronzöntés, mint Lipót főherczeg alatt, Miksa főherczeg uralkodása idejében is fölvirágzott még egyszer Innsbruckban. A Deutschmeister Miksa főherczeg (meghalt 1618-ban) síremléke, mint bronzöntvény, szinte páratlan. E síremléknek bronzból öntött, négy csavart oszlopa, melyeken szőlővenyige fut körűl s madarak, lepkék és hernyók szabadon álló alakjai élénkítenek, olyan munka, hogy manapság a legjobb öntő ügyességét is próbára tenné. Sajnos, hogy e síremléket, mely az innsbrucki plebánia-templomban állott, a múlt században szétszedték és egyes részeit két ajtó díszítésére használták föl. E négy oszlopon eredetileg gerenda volt, azon pedig egy, kifogástalanúl öntött brónz csoport állott, mely a főherczeget ábrázolta, a mint térdelve imádkozik egy Mária-kép előtt, mögötte Szent György állott s kezét védőleg a főherczeg fölé tartá, a vészhozó sárkány pedig tehetetlenűl fetrengett a szent lábainál. A síremlék Gras Gáspár főherczegi udvari mintázónak és Reinhart Henrik öntőnek a műve. Gras Gáspár ugyan nem Tirolban született, mindazáltal művészeti fejlődését és pályáját Tirolnak és fejedelmeinek köszönheti. Gras és Reinhart készítettek egy, mythosi alakokkal díszített emlékszerű kútat is, mely azonban nem állíttatott föl. A kút oszlopára volt szánva Lipót főherczegnek az innsbrucki vártéren álló lovagszobra. Ez a gondolat találóan jellemzi ama korban dívott hatásvadászatot.
Strudel Péter (született Clesben 1660-ban) a barokk ízlésnek legkiválóbb tiroli mestere. Velenczében Loth Károly műhelyében tanúlt, azután Bécsbe kerűlt, a hol kamarai festő és az ő közreműködésével alapított akadémia praefectusa lett; nagy tevékenységet fejtett ki és nevezetes hatása volt az ottani művészet fejlődésére. Önálló, sok oldalú műveltségű művész volt és számos díszítő festményen kívűl több olyan képet is festett, melyek a tulajdonképeni művészet körébe tartóznak. Valamennyi művének jellemvonása az élénk elrendezés, az erős kifejezés és a meleg színezés. Testvére, Pál, nevezetes szobrász volt; a Grabenen álló oszlopot, Bécsnek első nagyobb, nyilvános emlékét, ő készíté.
A tiroli festészetnek a múlt század közepe táján kezdődő virágzási korát a tudományos és művészi képzettségű Alberti József nyitotta meg Cavaleseben.
III. Miksa (a „Deutschmeister”) síremlékéhez készített dombormű, Gras Gáspártól.
Rajz Siegl Károlytól.
E jeles férfiú tanúlmányait Velenczében és Rómában befejezvén, visszatért Cavalesebe és ott festő-iskolát alapított, melyben számos tiroli mester szerezte meg további kiképeztetésének alapját. Tanítványai közé tartoznak Grasmayr János G., Angelo Mihály, Unterberger Ferencz és Troger Pál. Ez utóbbinak a tanítványa volt Knoller Márton, kinek műhelyében ismét egy másik kiváló mester, Schöpf József, fejlődött. E szerint Alberti József műhelye úgy tűnik föl, mint a XVIII. századbeli tiroli festészetnek valóságos melegház, mely számos hírneves művészszel gazdagította a tartományt.
A brixeni Grasmayr János Velenczében Loth, majd Rómában Trevisani műhelyében nyerte kiképeztetését és mestereit nem is tagadja meg nagy számú festményeiben. Megtartva Trevisani bájos formáit, Lothnak komorabb színezését követte, a mi kárára van tájképeinek. Nagy tekintélyéről tanúskodik márvány síremléke, melyet a bécsi akadémia elnökének megrendelésére Zauner készített.
Grasmayrnál szabadabban fejlődött Albertinek két másik tanítványa Angelo Mihály és Unterberger Ferencz. Amaz Piazetta, emez Pittoni vezetése alatt képezte tovább magát Velenczében, de utóbb mindkettő szakított iskolájának irányával és különösen a színezésben önálló mesterekként léptek föl. Angelo Mihály ragyogó színezését és Corregióra emlékeztető árnyékos fényét sokan csodálták. A mester a bécsi akadémia igazgatója lett. Legnagyobb, 1749-ben készűlt műve, a brixeni székesegyház fő oltárának képe, Mária halálát ábrázolja. Ugyanott van Unterberger Ferencznek is egyik legkiválóbb műve, a rózsafűzér-oltárának képe. A székesegyház a legjelesebb tiroli festők műveivel dicsekszik, de valamennyit túlszárnyalja az az oltárkép, mely Unterberger Kristóf műterméből kerűlt ki.
Unterberger Kristóf (született 1732) előbb Bécsben, majd Velenczében, utóbb pedig Veronában Cignaroli műhelyében tanúlt, de az eredménynyel nem levén megelégedve, 1758-ban Rómába ment, hogy a régieknek és az olasz nagymestereknek műveit tanúlmányozza. Kiváló hajlamot érzett Domenichino és Pietro Berrettini da Cortona festményei iránt, s ezeknek eljárását csakhamar annyira elsajátította, hogy a másolatokat, melyeket ezek művei után készített, a szakértők is eredetieknek tartották. Saját műveinek legkiválóbb sajátságai a világosság és árnyék hatásos elosztása, az értelmes elrendezés és a nemes fölfogás. Többnyire történeti képeket és virágokat festett. Európaszerte oly nagy volt a hírneve, hogy a művészetnek egy barátja sem hagyta el Rómát a nélkűl, hogy Unterberger műhelyét meg ne látogatta volna. A vatikáni loggiák Ráfáel-féle falképeinek másolatai, melyekért 45 ezer forintot kapott, a pétervári udvarba kerűltek. Tirolban levő csekély számú festményei között legkiválóbb a Szent Ágnest ábrázoló oltárkép a brixeni székesegyházban. E képnek eredeti vázlata az innsbrucki múzeumban van. A világos elrendezésből könnyű megérteni, hogy a művész a szentet életének mely pillanatában állítja elénk. A gazdag alakítású, fehér ruhába öltözött szent térdre borúlva és az ég felé tekintve várja a halálos csapást. A mellete álló pogány pap a halál félelmének e pillanatában is hasztalanúl igyekszik őt rábírni, hogy vallását megtagadva, a pogány isteneknek áldozzon. A gyöngéd nő, kezének mozdúlata után itélve, csak a nyers erőszakot érzi, míg lelke a vértanúság boldogító érzetében az ég felé emelkedik, a honnan egy angyal száll le és a győzelem pálmáját nyújtja feléje.
Szent Ágnes, Unterberger Kristóftól.
A brixeni székesegyházban levő eredeti után.
Unterberger Kristóf többnyire külföldön tartózkodott, ellenben kortársa, a welsbergi Troger Pál, hazájában űzte művészetét. Miután előbb Albertinél, utóbb pedig Velenczében és Bolognában tanúlt, Bécsbe ment, hol 1754-ben az akadémia igazgatója lett s haláláig (1777) ott működött. Legjobb művei oltárképek, melyeknek elrendezése nagy tehetségről tanúskodik; de komor színezésük megrontja művészeti hatásukat. Festett freskó-képeket is, többek között a brixeni székesegyházban, s készített rézmaratású történeti ábrázolásokat és tájképeket. Művei szerint képzett és komoly fölfogású művész volt.
Nagy érdemei között nem utolsó az, hogy sokat áldozott tanítványaiért. Így pártfogásába vette és kiképezte a steinbachi Knoller Mártont (szül. 1728), ki mint szegény gyermek az útczán rajzolgatva vonta magára a nagylelkű mester figyelmét. Knoller a brixeni székesegyház kifestésénél már segédkezett mesterének. Utóbb Rómába ment, hol több évi tartózkodása alatt különösen Mengs Rafael tett rá nagy hatást; később tanárnak hítták a milanói akadémiára s ott működött egészen haláláig. Olaszországi útja előtt, mint az anrasi templom festményei bizonyítják, Troger modorában festett; későbbi művei ellenben azt mutatják, hogy Rómában elsajátította Mengs módját, de megóvta magát e mester szertelen lágyságától. Tirolban 21 oltárképe van; azonkivűl ugyanott három templom és két világi épület mennyezetét díszíté festményekkel. Emezek közűl az innsbrucki Taxis-féle postapalota mennyezetén levő, mely Páris ítéletét ábrázolja, mesterileg festett freskó-kép. Bajorországban az ettali és neresheimi templomokban meg a müncheni polgárteremben festett freskókat, Ettalban és Benedictbeuernben oltárképei is vannak. Az ettali templom kupolájának képeit a szintén Rómában tanúlt reuttei Zeiller János Jakab festette, de e rendkívűli termékenységű egyházi festőnek e képei nem mérkőzhetnek Knoller műveivel. Knoller igazi mester volt a freskó-festésben; ábrázolásainak elrendezése leleményes és kimunkálása bámúlatos erejű. Olajfestményei közűl említésre méltók a müncheni képtárban levők, továbbá szülőhelye templomában három oltárkép: Szent Erasmus, Ker. Szent János lefejeztetése és Szent Sebestyén; az utóbbinak másik példányával az ettali templom dicsekszik.
A reuttei Leutensdorfer és a burgeisi Holzer János, Troger iskolájának e két növendéke, művészeti törekvésében kevésbbé volt szerencsés. Az előbbi Piazetta és Conca műhelyében folytatta tanúlmányait, de szemei a színek pompája iránt érzéketlenek maradtak; rézmaratásai ellenben művészi tehetségre vallanak. Holzer nagyobb tehetség volt Knollernál és ennek babérait talán magához ragadta volna, ha korán bekövetkezett halála meg nem akadályozza. Művei, melyeknek nagyobb részét Bajorországban festette, könnyed elrendezésűek, biztos rajzúak és kellemes színezetűek. Mint Knoller, úgy Holzer is a legkiválóbbat a freskó-festés terén alkotta, annál is inkább, minthogy a múlt század különösen ezt kedvelte, s ezért volt akkor olyan sok freskó-festő; azok közé tartozik a telfsi Schöpf József is.
Schöpf József (szül. 1747) Tirol egyik legkiválóbb festője, Knoller Márton műhelyében tanúlt, kinek jó freskó-technikáját csakhamar elsajátította.
Szent János fővétele, Knoller Mártontól.
A steinachi templomban levő eredeti után rajzolta Siegl Károly
1776-tól 1784-ig Rómában tartózkodott és ott a Mengs Rafael vezetése alatt álló akadémiát látogatta. Már ott kínálkozott neki alkalom művészetének értékesítésére. Olaszországi művei a genzanói templomban egy oltárkép és ugyanott a sekrestye freskó-képei. Az oltárképet, mely Krisztust a kereszten ábrázolja, másodszor is lefestette a brixeni székesegyház számára. Egy súlyos betegség után üdülésűl hazájába visszatérvén, ott valóban bámúlatos munkásságot vitt véghez. Knoller művei az egész tartományban nagy lelkesedést keltettek a művészet iránt, és a lakosság művészeti érzéke kivált a templomokon nyilvánúlt. Mikor Knoller Meranba haza vitte a Mária mennybemenetelét ábrázoló óriási- oltárképet, a polgármester, a tanács és város művészetkedvelő lakossága elébe ment, hogy kifejezze a mester és műve iránt való bámúlatát. A festménynek márványból épített nagyszerű oltár szolgált keretűl. A nagy lelkesedésnek azonban árnyoldala is volt, a mennyiben az újból fölvirágzó művészet termékeiért a régi műveket megvetette. Így példáúl a merani plebánia-templomból, valamint az innsbrucki udvari templomból nagy költséggel eltávolították nemcsak a csúcsíves művészetű oltárokat, hanem az ablakok üveg-képeit is, amabból azért, hogy Knoller, emebből pedig, hogy Troger Pál képének helyet csináljanak.
A körűlmények tehát minden tekintetben kedveztek Schöpf művészetének. Midőn Rómából visszatért, szinte elhalmozták megrendelésekkel és csakis bámúlatos munkaereje volt képes a sok megrendelésnek eleget tenni. Öt templomot díszített freskó-képekkel és ugyanannyiba festett oltárképeket. Azonkivűl egyházi és világi tárgyú számos kisebb-nagyobb kép kerűlt ki kezeiből. Freskó-képei gondos tanúlmányokra vallanak; elrendezésük egyszerű, színezetük derűlt, vidám és összhangzatos. Sajnos, hogy épen legkiválóbb freskó-képe pusztúlt el, az, mely a brunecki plebánia-templom mennyezetét díszíté. E kép Mária mennybemenetelét ábrázolta, s tüzes színezetével tűnt ki. Hátrahagyott nagy számú tanúlmányai arról tanúskodnak, hogy alapos előkészület után fogott minden munkájához.
Knoller és Schöpf nem szívesen és csak nagy ritkán festettek arczképet; ellenben kortársuk, a nonsbergi Lampi, helyesebben Lamp János (született 1751), csakis ezt a fajt művelte, még pedig művészi sikerrel és anyagi haszonnal, a mennyiben e téren az elsőséget tőle senki el nem vitathatta. Lampi arczképei, a milyen élethűek és a mily szerencsés fölfogással ábrázolják az egyént, épen oly előkelő kimunkálásúak. Egyenlő hírnek örvendett Bécsben, a hol József császárt, és Pétervárott, a hol Katalin császárnét festette. Ferencz császár az ünnepelt festőt és akadémiai tanárt lovaggá emelte, Bécs pedig 1799-ben díszpolgárává választotta.
A Vesztaszűz, Kaufmann Angelikától.
Az eredeti után rajzolta Hecht Vilmos.
Míg Lampi művészete a bécsi és pétervári legmagasabb körökbe talált útat, Kaufmann Angelika (szül. 1741), ki szintén az arczkép-festésre adta magát, az angol királyné, az angol királyi herczegek, a dán király arczképeit festé és más magas személyiségekét, a kik legalább a művészet révén iparkodtak szert tenni a halhatatlanságra. E tehetséges művésznő rendkivűli ügyességgel tudta az arcznak és a kifejezésnek finom vonásait kiválasztani és azokat hatásos színekkel ábrázolni. Ámbár az arczkép-festés jövedelmező keresetűl kinálkozott és azonkivűl megszerezte neki a londoni festő-akadémia tanári czímét, mindazáltal az arczkép valószerűségénél magasabb czélt tűzött maga elé. Megpróbálkozott a történeti ábrázolással is, de kellő gyakorlottság híján a kívánt siker nélkűl. Az ideális képmások a legkiválóbb alkotásaira maga idejében általánosan bámúlt művésznőnek. És ezek sorában legjobb a drezdai képtárban levő Vesztaszűz, melynek festésénél saját maga szolgált mintáúl. Mint Tirol újabb kori művészei valamennyien, úgy Kaufmann Angelika is Olaszországban képezte magát. Szülőhelye Schwarzenberg Vorarlbergben.
Három mester művelte már a múlt században a tájfestést, a képírásnak ezen akkoriban még teljesen elhanyagolt ágát: Ezek egyike Grasmayr János György, a kiről már szóltunk; a másik kettő a kitzbichli Feistenberger Antal és József testvérek. A drezdai és a weimari képtárban, meg az innsbrucki múzeumban levő Feistenberger-féle tájképek a természet nagyszerűsége iránti élénk érzékről tanúskodnak; ügyes elrendezésűek, de másrészt azt is mutatják, hogy a festők eredmény nélkűl kisérlették meg a világosságot és a levegőt színekkel utánozni és e két tényezővel a tájképet összhangzatosan egybefoglalni.
Míg Grasmayr és Feistenberger tájképeiket festették: az innsbrucki Weirotter Ede, ki Párisban Wille rézmetszőnél és Rómában tanúlt, olaszországi tájképeit rézmaratással örökítette meg. Weirotter Párisból 1766-ban a bécsi akadémiára hivatott meg a rajz és a rézmaratás tanítójáúl és ez állásában bámúlatos munkásságot vitt véghez, míg öt év múlva a halál el nem ragadta. Rézmaratású tájképei Angol- és Németországban meg Hollandiában nagy keletnek örvendettek, utóbb pedig Párisban egy vaskos ívrétű kötetben meg is jelentek; valamennyit egyszerű fölfogás és könnyed, találékony előadás jellemzi. E gyűjtemény valóságos tárháza a legváltozatosabb tájképi motívumoknak.
A bozeni Pichler János szintén hírneves volt a sokszorosító művészetek terén. Bécsben Jakobe rézmetszőnél tanúlt, kinek halála után utóbb annak tanszékét is elfoglalta. 64 hántolt képet készített, melyek abban a korban a legjobb művek közé tartoznak e nemben.
A múlt századbeli tiroli festők közt említésre méltó még a vinstgaui Platzer János, kinek választékos kimunkálású festményei hírnevet szereztek a külföldön is. E festők mellé több jeles szobrász sorakozik. Ezek közűl is nagy hatással voltak többen a birodalmi főváros művészetének fejlődésére, név szerint a wennsi Schletterer és az innsbrucki Moll Boldizsár, a császári akadémia tanárai. Schletterer másokkal együtt dolgozott a bécsi Károly-templom két emlékoszlopának alakokban gazdag domború művein, melyeket Winkelmann páratlan alkotásoknak mondott; Moll Boldizsár Mária Terézia császárnénak a kapuczinusok kriptájában levő pompás síremlékét és az innsbrucki úgy nevezett diadalkapu szobrászati díszét készíté. De valamennyin túltesz a kaunsi Zauner Ferencz, a bécsi szobrász-iskola nagy érdemű igazgatója, II. József császár nemes alakítású bécsi lovas szobrának geniális alkotója. Magában Tirolban a castionei Benedetti Kristóf tett szert tartósabb hírnévre. Említésre méltó műve az innsbrucki Anna-oszlop, melynek szobrai nagy művészi gyakorlottságra mutatnak. Kitzbichli Feistenberger András szobrász a bajor fővárosban képviselte a tiroli művészetet, a hol mint bajor udvari szobrász, többek között a Szent Kajetán udvari templomot díszíté műveivel.
Történelmi tájkép (Macbeth és a boszorkányok), Koch Józseftől.
Az eredeti után rajzolta Siegl Károly
Az iskolázott szobrászok mellett maguktól tanúlt képfaragók is megpróbálták természeti tehetségüket érvényesíteni; így a fügeni Nissl Ferencz, kinek szobrait természethűség és egyéni fölfogás jellemzi. A múlt században két tiroli szobrász, a schwazi Lang Tamás és a grödeni Vinatzer József, különösebben az éremvésést és mintázást művelte. Amaz egy ideig a bécsi éremvéső-iskolának volt a vezetője.
Az elbingenalpi Koch József mester, 1768-ban születvén, még a múlt századba tartozik, azonban fő alkotásaival nevezetes helyet foglal el a jelen században is. A nyers, szilaj természetű, de törekvő és fényes tehetségű ifjú vándorútra kelt; a württembergi akadémiában nem sokáig érezte magát jól; vonzotta a forrongó franczia szellem; de művészi lelkülete megóvta ettől a veszedelemtől és egyéb veszedelmektől, s végre is Rómába kerűlt, hol barátja, Carstens, oldala mellett folytatta tanúlmányait. Különösen Dante költészete ragadta meg nagy eszmék ábrázolására irányúló tüzes képzeletét. A nagy olasz költő hatása alatt festett különféle történeti képek közt fölfogását legtalálóbban jellemzi az, mely az ördögöt és Szent Ferenczet ábrázolja, a mint Guido da Montefeltre lelke fölött vitatkoznak. Egy olasz tudós könyvet írt e képről. Azonban a történeti tájkép tovább fejlesztése az, a mi nevezetessé teszi művészeti tevékenységét. Joggal ünneplik Koch Józsefet az új divatú tájkép egyik megalapítójaként. Eszményi tájképeinek kiváló sajátságai a színezés ereje, a levegő tisztasága és az összhangzatos hatás. Hogy e téren igazi mester volt, arról tanúskodik „Macbeth boszorkányai” czímű festménye. E tájképen tomboló vihar iszonyú hatását még fokozzák az alakok, a mint hogy a történeti, mythosi és bibliai jelenetek mindig jól beleillenek tájfestményeibe és nem csupán töltelékűl szolgálnak, hanem lényeges elemei a kifejezésnek.
Hofer András elfogatása, Blaas Károlytól.
Az innsbrucki tartományi múzeumban levő eredeti után.
Míg Koch e nemű munkálkodásával útat tört a tájfestészet terén, a közben Tirolból számos fiatal művész érkezett Rómába, hogy ott magát tovább képezze. Köztük első helyen áll a naudersi Blaas Károly, a ki 1815-ben született és mint számos más tiroli, nagy szegénységgel küzdve tört magának útat. Eleintén a velenczei akadémián tanúlt; majd Rómában önállóan képezte magát tovább; amott a velenczeiek színezését, emitt a klasszicizmus szellemét sajátítá el; már Rómában is, utóbb pedig Bécsben és Velenczében, mint akadémiai tanár számos művével becsületet szerzett magának és hazájának. A bécsi árzenálban a hírnév csarnokát 24 freskó-képpel díszíté, melyek alapos tanúlmányokról tanúskodnak és színezetük élénk hatású. Azonkivűl freskókat festett még Bécsben az altlerchenfeldi és Magyarországon a fóthi templomban. Tirolban számos oltárképe van; az ájtatos fölfogást valamennyin szép formákkal és élénk hatású színezettel iparkodott összeegyeztetni. A tartományi múzeum képtára két művével dicsekszik: az egyik, mely a bécsi kiállításon a császárdíjat nyerte, velenczei hajadonoknak tengeri kalózoktól való elraboltatását, a másik pedig Hofer András elfogatását ábrázolja. Szép reményű fia, Jenő és Gyula, az érdemes mester nyomdokain haladnak.
A vorarlbergi Wolfurtból származó és Vorarlbergnek legkiválóbb festője, Flatz Gebhárd nem oly sokoldalú művész, mint Blaas Károly; lelke mélyéből fakadó áhítattal egyedűl a vallásos irányú festészetet művelte. Az innsbrucki múzeumban levő képét, „A madonnát festő Fra Fiesole”-t, gyöngéd fölfogás és gondos kimunkálás jellemzi. Tanítványa és földije, a schwarzenbergi Fink Jakab, ki nálánál élénkebb képzelete volt, nagyon korán elhalt. Az innsbrucki múzeumban levő és a bibliai parábolákat ábrázoló rajzai oly emelkedett költői fölfogásáról tanúskodnak, mely a legnagyobbra törekedett és azzal a reménynyel kecsegtetett, hogy azt, a mire törekszik, el is éri.
Azon művészek közűl, kik ez időtájt Rómában tanúltak, megemlítjük még a rivai születésű Craffonara Józsefet és az innsbrucki Ortner Pétert. Craffonara érdemes munkát végzett azzal, hogy a nagy mestereknek Rómában levő legkiválóbb festményeit rézbe metszette, egy kötetbe foglalva kiadta és ekként azokat a művészet kedvelőivel megismertette. A nagy tehetségű Ortner igen korán meghalt. Művei, melyek többnyire nincsenek egészen befejezve, arról tanúskodnak, hogy egyaránt tehetséges művész volt a történelmi és a genre-festészet terén.
Ezentúl a tartomány tehetséges művészei többé nem Róma és Velencze, hanem München és Bécs felé fordúlnak. A grödeni születésű Malknecht Domonkos szobrász (meghalt Párisban 1876) az egyedűli, a ki akadémiát nem látogatva a saját útján járt; a szobrászat kiválóbb alkotásait tanúlmányozta, azonkivűl helylyel-közzel művészektől, vagy a művészet alapos ismerőitől kért tanácsot, s így a mit elért, azt saját magának köszönte. Nantes város 1825-ben kinevezte szobrászává. Itt, később pedig Párisban, számos művet alkotott, melyek Francziaország különböző múzeumait, templomait és nyilvános tereit díszítik. Az innsbrucki múzeumban levő két nagyobb bronz szobra, Aphrodite és Terpsichore, Rude és Pradier franczia szobrászok műveihez hasonlítanak. Aphrodite szobra arról tanúskodik, hogy a mester jól ismerte az antik művészetet, ellenben Terpsichore szobrát a most szokásos természetesség jellemzi.
Hellweger Ferencz (született Szent-Lorenzenben 1812) és Mader György (született Steinbachban 1824) festők Münchenben tanúltak. Mindkettő kizárólag a vallásos irányt művelte. Hellweger önálló mesterként kerűlt ki Cornelius iskolájából, a kivel három nyáron át dolgozott a Lajos-templom festmnyein. 1843-ban Steinlével együtt a kölni székesegyház freskóit festé; utóbb Lajos Király őt és barátját, Schraudolphot, bízta meg a speyeri székesegyház kifestésével. Majd visszatért hazájába, a hol számos, többnyire vallásos tárgyú képet festett. Műveit nemes fölfogás, nyugodt formák és kellemes színezés jellemzik. Legkiválóbb alkotása az anhofeni oltárkép: Szent János a rablók között. Hellweger minden alakja ideális fölfogású és szabatos rajzú. Egyetlen egy festménye van, melyen egyéni a fölfogás és a földi életre, vagy inkább a művésznek speyeri tartózkodására vonatkozik. Hellweger Speyerben festette e képet, mely Szent Czecziliát ábrázolja és most Bruneckben Vintler úr birtokában van.
Terpsichore, Malknecht Domonkostól.
Az innsbrucki múzeumban levő eredeti után rajzolta Siegl Károly.
Mader György előbb Kaulbach, majd Schraudolph tanítványa volt. Emettől a speyeri székesegyház kifestése alkalmával elsajátítá a freskó-festésben való járatosságot. Legnevezetesebb, a mit a freskó-festés terén alkotott, a brunecki plebánia-templom festészeti dísze. E templomnak Schöpftől festett freskóit tűz pusztítá el és Mader megbízatván, hogy azok helyett újakat fessen, tárgyúl Mária életét választá. E képek méltán foglalnak helyet az újabb kori egyházi festészet legkiválóbb alkotásai sorában; rajtuk a szép formák vetekednek a szabatos rajzzal. Mader úgy az egyikben, mint a másikban egyaránt igazi mester volt és művészi egyéniségét minden hatás alól fölszabadítva, teljes önállósággal érvényesíté ez alkotásán. Utóbb a steinbachi, majd az ischli templomot díszíté freskó-képekkel.
A fliesi születésű Knabl József és pettaui születésű Müller József szobrászok szintén Münchenben tanúltak, hasonlag a vallásos irányt követték és mindketten szép hírnévre tettek szert. Knabl az ó-német iskola szellemében dolgozott, az ó-német mesterek műveit lelkesedéssel s alaposan tanúlmányozta. E tanúlmányai segélyével új útat tört az egyházi szobrászat terén, a melyen meglepő eredményeket mutatott föl és oly műveket alkotott, melyek mindenkit bámúlatra ragadtak. Legkiválóbb műve a müncheni Boldogasszony templom oltára, mely Mária koronázását ábrázolja. Müller hű maradt az Eberhard, Schönlaub és Endres szobrászoktól képviselt müncheni iskolához. Művei, ámbár nem önállóak, méltó helyet foglalnak el a vallásos irányú szobrászatban; említésre méltó közöttük a Riccabona családnak 1851-ben készűlt síremléke Innsbruckban.
A Münchenben járt tiroli művészekhez kell sorolnunk még többek közt a brunecki születésű Gröbmert, Schwanthaler tanítványát és a lermosi Petz József szobrászt. A legújabb időben több tiroli művész nemcsak tanúlt Münchenben, hanem mint korábban Knabl szobrász, az ottani akadémián tanári állást is foglalt el. Ilyenek a dölsachi szülétésű Defregger Ferencz, a schwazi Wopfner József, a seei Schmid Mátyás és a wensi Gabl Alajos, ki 1893-ban halt meg. Defregger valamennyi között a legnépszerűbb; így csak ő róla szólunk részletesebben. Ámbár korábban is találkoztak művészek, mint a két Altmutter, kik a népéletből vett jeleneteket festettek; azonban Defregger az első, ki a paraszt világot komolyabb művészi fölfogással, meggyőző igazsággal és élénk előadással ábrázolta. A festmények, melyeknek hazafias tárgyát e páratlan mester helyes érzékkel az 1809-ik évi eseményekből választja, egyrészt igazi örömet szereznek a művészet barátainak, másrészt hű tolmácsai a tartomány jogosúlt büszkeségének. Ilyen az a kép, mely Speckbachert és fiát ábrázolja, s mely egy csapásra megalapítá hírnevét. Azt a jelenetet ábrázolja, midőn Speckbachert, ki paraszt törzskarával haditanácsot tart, a parancs ellenére egy lövészcsapattal kivonúló fia meglepi. Az atya és fia kétkedve állanak egymással szemben; a fiú nem tudja, dicséret vagy büntetés vár-e rá; az atyát meglepte a fia vitézsége, de szintén nem tudja, dicsérje-e vagy megbüntesse fiát. A kép eredetije a tartományi múzeum Defregger-termében van. Hasonló tárgyú számos festménye van a tartomány többi képtáraiban.
Speckbacher és fia Anderl, Defregger Ferencztől.
Az innsbrucki múzeumban levő eredeti után
Plattner Ferencz (meghalt 1890) szintén a müncheni iskola tanítványa; de oly szorosan tartja magát Corneliushoz, a kit mintaképűl választott, hogy annak egyes festményeit szinte lemásolja, úgy, hogy példáúl az innsbrucki temetőben levő freskók nem is tekinthetők saját műveinek. A zirli templom falképeit nagyobb önállósággal festette. Emezeknél ifj. Arnold, az egykor sokat igérő, de hazájába visszatért Arnold József mesternek a fia segédkezett neki. Plattner halálával sírba szállott Tirolnak a müncheni iskolából származó utolsó történeti festője. A Münchenben tanúló tiroli festők legnagyobb része ugyanis tájképet, vagy a népéletből vett jeleneteket festett. A tájfestők között legkiválóbb az innsbrucki Unterberger Ferencz, ki most Brüsszelben tartózkodik. Sajnos, hogy derűlt világítású tájképei közűl csak egy jutott hazájába. Említésre méltó még Mayer Edgár, kinek hírnevét természethű, élénk hatású vízfestményei alapíták meg.
Miként Münchenben, úgy Bécsben is számos tiroli művész tanúlt. Az újabb bécsi iskolának tanítványai: Jele Gáspár, a tiroli élő művészek Nestora, Wörndle Edmund és Ágost, a spingesi vitéz harczosnak unokái, végűl Seelos Gottfried és Ignácz. Wörndle Edmund tájképeket és történelmi képeket fest, Ágost ellenben csakis az utóbbi fajt műveli. Wörndle Edmund nem csupán hazájának sötét zöld vagy jéggel borított hegységeit ábrázolja, hanem keleti és olaszországi útja óta szeretettel veszi ecsetjére ez országok tájképeit. Történelmi festményei közűl megemlítjük a Parcivalból merített ábrázolások sorozatát, melyek kiváló művészi képességről tanúskodnak. Wörndle Ágost a történelmi festészetben a régies irány követője, mint ilyen részt vett a bécsi fogadalmi templom festészeti díszítésében és derekasan eleget tett az iránta nyilvánúlt bizalomnak.
Valamint a két Wörndle, úgy a Seelos Gottfried és Ignácz testvérek is olyan művészek, kik becsületére válnak a tartománynak. Seelos Gottfried tekintélyes aquarell festő, kinek hangúlatos tájképei élénk és összhangzatos színezésükkel hatnak. Fivérétől, Ignácztól való a runkelsteini híres falképek gondos fölvétele.
A bécsi iskolában tanúlt újabb kori szobrászok közt legkiválóbbak a wallhorni lovag Gasser József és a grauni Natter Henrik. Gasser leginkább az egyházi szobrászatot művelte, az ó-német művészet nemes egyszerűségét gondos, a darabosságot kerülő kimunkálással párosítá és számos művet alkotott, melyeken egyesíteni igyekezett a közép-kori és az újabb egyházi szobrászat jelességeit. Legjobb művei a bécsi fogadalmi templomot díszíti.
A bécsi fogadalmi templom ajtaja fölött levő Szentháromság-csoport, Gasser Józseftől.
Az Innsbruckban levő gipszminta után rajzolta Siegl Károly.
Itt nagy ügyességgel küzdötte le a hely temrészetéből származott nehézségeket, így példáúl a fő kapunak geometriai díszítményű ormójában, a hol a Szentháromságot mesterileg ábrázolta. Natter Henrik (meghalt 1892-ben) mellszobrokkal és emlékszobrokkal alapítá meg művészi hírét. Igen ügyes volt a történeti személyek egyéni jellemzésében, mint ezt Zürichben Zwingli szobra is bizonyítja. Bozenban Walther von der Vogelweide, lovag-dalnok jellemzetes emlékszobrával örökíté meg nevét. Utolsó nevezetes műve Hofer Andrásnak monumentális bronz szobra.
Említésre méltók még Stolz Mihály és Pendl Ferencz szobrászok, kik szintén Bécsben tanúltak. Az előbbi nagy hatással volt Tirol legújabbkori szobrászatának fejlődésére, az utóbbi fia és követője Pendl Józsefnek, a ki az egyházi szobrászat terén szép sikereket aratott.
A tiroli művészeknek és azok műveinek úgy régi időbeli, mint mostani szép száma jogos örömmel tölti el a tiroliakat; de más részt mély fájdalommal gondolnak arra, hogy a tartomány szegénységénél fogva talán még sokkal több tehetség elpusztúlt, mielőtt kifejlődhetett volna, a hivatottak közűl pedig igen sokan csakis a mindennapi kenyérért az élet viszontagságaival vívott kemény harcz árán folytathatták művészi pályafutásukat.
