Nyelvjárás és népköltés. Wagner Hermanntól, fordította Lehr Albert.
Nyelvjárás és népköltés.
Wagner Hermanntól, fordította Lehr Albert.
Wagner Hermanntól, fordította Lehr Albert.
Ámbár Salzburg, e kis alpesi tartomány, egészen a bajor-osztrák nyelvjáráshoz tartozik, a népnyelvben még sem találkozunk egy egységes nyelvjárással, sőt a föld különböző alakúlásainak megfelelőleg, vidékek szerinti eloszlás mutatkozik; ilyenek: a síkföld nyelvjárása, a magashegységi tájak nyelve, továbbá a pongaui és pinzgaui, meg a radstatti Tauernen túl a lungaui nyelvjárás. Sőt ezek az al-nyelvjárásokok a határos tájnyelvekkel részben közelebbi összefüggésben állanak, mint egymással; így a síktartomány nyelvjárása s szomszédos felső-Bajorországéra támaszkodik, a pinzgaui-pongaui Tiroléra, s a lungaui a karintiaira és stájerre. Mindamellett a salzburgi nyelvjárások egy jellemen alapúlnak.
Salzburg népnyelve, mint a bajor-osztrák nyelvterület minden nyugati nyelvjárása, ódonabbnak tűnik föl hangban és szókincsben, készebbnek és határozottabbnak, mint a keleti Duna-melléki tartományok nyelvjárásai. A családnevek, melyek többnyire a tanyanevekből eredtek, hamisítatlan német népiségre mutatnak, meg arra, hogy a lakosságnak legnagyobb része mezei gazdálkodással foglalkozik; mind kiejtésük, mind irásuk erősen tájnyelvies; példának okáért csak a következő szókat említjük föl: Hueber, Riesch, Moar (Mair).
A nyelvjárásnak a társalkodási nyelvhez való viszonya a tartomány kevés számú kisebb-nagyobb városában az Ausztriában lévőtől tökéletesen különbözik. „Az ide való síkföldek durva falusi hangja”, a hogy az öreg Hübner topographus nevezi, mélyebben behatol a társalkodás nyelvébe úgy, hogy ez nem csupán a szókincsben, hanem a hangban is sokkal parasztosabbnak tűnik föl és a tájnyelv fokozatai, mint példáúl az ausztriainak „thoan”-ja vagy „thon”-ja (thun), „kumen”-je vagy „kemen”-je (kommen), itt jóformán ki vannak zárva. Sőt még a műveltek irott németségébe is vegyűlnek, vidékiességek, példának okáért beilich, Verhurst, Geschwisterte, s más effélék.
A síkföld nyelvjárása átmenetet képez a felső-bajor dialektusról a Duna-völgynek lágyabb, sajátképen ausztriai dialektusára. Itt a magánhangzók régiesebbek, mint keleten. Jellemző ismertetőjel, melyről a salzburgit csakhamar meg tanulja az ember különböztetni az ausztriaitól, az oa (régi) kettőshangzó kiejtése pl Stoan, ausztriaiasan: Stân.
A mássalhangzók ejtése élesebb, kivált a torokhangokat, a hegységhez mennél közelebb, annál keményebben mondják ki, mint: „Stachl”, ausztriaiasan „Stagl” a „Stahl-ból, „Rech” Reh helyett; az „l” és „t”, melyek Ausztriában „i”-be és „a”-ba szeretnek átmenni, itt még jobbára tisztán ejtetnek.
A hangmásulás gyakran az ausztriai nyelvjárástól eltérő alakúlást mutat, p. „Klozen”, ausztriaiasan „Klęzen”, „Bremen”, ausztriaiasan „Bramen” (Bremse), hasonlókép a főnevek neve, pl. „Der Knödel”, ausztriaiasan: das Knödel. A „lassen” és „müssen” igék egyes esetekben utolsó mássalhangzójokat elejtik, pl. „lĺ” (lass), er „muo” (muss); „fragen” és „sagen” azonkivűl összevonást szenvednek, pl. er hat gsoat (gesagt).
Az igék hajlítása nem egy ó formát megőrzött, így a többes számú harmadik személy „nt”-jét: pl. „sö brauchnt”; az elbeszélő-múlt erős conjunctivuság: pl. „i gab” (gäbe), a régi jelenidőt ebben: „i hĺn” (ich habe).
A szóképzés gazdag oly főnevekben, melyek melléknevekből vannak képezve, pl. „dö Liabn” (Lieblichkeit), „dö Schön” (Schönheit), et-tel alkotott gyűjtőnevekben, pl. „Aichet” (Eichenwald); „an” előszótagú melléknevekben, pl. „an-sauber”, etwas sauber. Helynevekben megmaradt a névelőnek régies használata, pl. in der Gnigl, in der Gastein. A kicsinyítés „al” és „ai” képzőkkel megy végbe, pl. „Hansai”, Hänschen (Jancsi).
A szókincs is sok, Ausztriában nem használatos régi szót mutat fök, pl. „Klag” Trauer helyett, „abspülen” abwaschen helyett, különösen pedig az ételek és szerszámok neveiben, p. „Muas” az ausztriai „Schmarrn” helyett, „Leilach” (Leintuch), hasonlókép eltérő szójelentéseket, pl. „Verdruss” Sorge helyett, „Prater” Ringelspiel helyett. Az idegen szók használata sokkal más; a szláv: Grenze, ausztriai „Graniz” helyett itt a német „March” járja; másfelől pl. a leereszkedő városit „kommoder Herr”-nek híjják, a szép házat Pinzgauban „Prä-haus”-nak.
A síkföldieknél jellemzők e kedvelt partikulák: „ge(n)” és „hau”. A Hübner topografus által vagy száz esztendeje a szomszédos kerületek, mint Thalgau és St.-Gilgen, beszédmódjában kimutatott különbségeket jóformán korunk élénkebb közlekedése tűntette el.
A Lueg-szoros szirtkapujától a Thauern-ormokig terjed a Pongau és Pinzgau nyelvjárásának területe, melyről már az öreg Hübner megjegyezte, hogy nagyon sok sajátszerűséget mutat föl. A hegyi lakók többnyire vontatva és énekelve beszélnek, azaz a hangnak folytonos felemelésével és alábocsátásával. Hogy itt majdnem mindegyik völgy külön változatait mutatja vagy mutatta föl a nyelvjárásnak, bizonyítja ugyancsak Hübner, a ki példáúl Grossarlból és Raurisból oly kifejezéseket közöl, melyeket csak ott értenek. Ezen nyelvjárás sajátságai közé tartozik többek közt az „e” törzshangnak „ëi”-vé diphthongizálása, pl. gwëin (gewesen), az „sch”-nek beikattása az „r” és a foghangok közé, mely „sch” előtt az „r” sokszor egészen el is enyészik, pl. „Heaschz” (Herz), „kuschz” (Kurz) és a torokhangok durva ejtése. A Felső-Pinzgauban ez a tájszólás a szomszédos Zillerthaléba olvad át, pl. i hun (habe).
De nemcsak a hangban, hanem a szókincsben is egészen sajátszerű a pinzgaui nyelvjárás. Ezeket a szókat: „Metz” (Mädchen), „Bösdirn” (Bauerntochter), „fruetig” (munter), „kasig” (lieblich), „loapen” (meghagyni), „anweigen” (anreizen), a síkföldön aligha értik; mások, mint „foppen” (prahlen), „reiten”, pl. „ob’s Ross reiten”, vagy „ob’s Schesi reiten” (fahren) megváltozott jelentésüknél fogva figyelemre méltók. Nagyon használják az „-ach” végű gyűjtőneveket, pl. „Halmach” (Stoppeln). Kedves partikulájuk ez: „gu”, valamint a grossarliak „gu li”-ja; ezért tréfából „Guli-földiek”-nek mondják őket.
A Lungau nelvjárása a radstatti Tauern által való elzártsága következtében közelebb áll Karintia és Stiria nyelvjárásához; azért jegyzi meg Hübner: „A beszédmód a karintiai, stájer és salzburgi beszéd keveréke”. A hangban való sajátságaihoz a magánhangzók szokatlan nyújtása tartozik, pl. „essn” (essen), az „r”-nek átmenete „ch”.-be, pl. „Heachz” (Herz) „Boanch” (Beine; de „Boaner”, bohnen) és „la”-val való kicsinyítés, pl. Gamsla.
A szókincs is szerfölött sajátos; a VI. és VII. századbeli szláv bevándorlás némely nyelvi maradványai mellett helynevekben és egyes elnevezésekben, pl. „Geuschn” (parasztház), „Gischgalitzn” (leánysom), a karintiai tájnyelvhez közelálló sok szóalakot mutat, pl. „Ferl” (malacz) a Salzburgban egyébként járatos „Fak” ellenében.
A nyelvi különödöttség azokban a nevekben is kifejeződik, melyekkel a különféle vidékek egymást illetik; a lungaui a pinzgauit „Übertäurer”-nek, ez amazt „Enterstäurer”-nek nevezi; a pinzgauit, Hübner tudósítása szerint, azelőtt „Pinzgara fopper”-nek szerették hivogatni; a Pinzgauban magában a kerületbélit, a „Dĺigen”-t, szorosan megkülönböztetik a „vidéki” síkfölditől, az „Austarign”-től és a Tauernen túli karintiaitól és tirolitól, a „Täurer”-től.
A tartomány gazdag népköltészetéről majd egész maig keveset tudtak a műveltek Salzburgon kivűl; a mit egykor Hübner s századunkban Dürlinger és mások népköltésről följegyeztek, többnyire figyelmen kivűl maradtak, a Süss-féle salzburgi népdalgyűjtemény sem örvendett a tartományon túl nevezetes elterjedésnek. Így hát az osztrák alpesi tartományok közűl csak Tirol és Karintia állott költői és daloló hírben.
Csak Hartmann Ágostnak a német népszínjátékról és a bajorországi s ausztriai német népdalokról közzétett dolgozatai tárták föl a művelt világ előtt a tartomány népköltésének gazdag kincseit, melyről már Süss ezt állította: „A salzburgi, teremtőjétől egészséges józan észszel, vidám kedvvel és tiszta torokkal megáldva, a természeti éneklésben egyetlen más népnél sem áll hátrább”.
Leggazdagabb és legnemesebb virágait Salzburg népköltészete a vallásos poézis terén termette. A templomi német népéneket, melyet az1569-ki tartományi zsinat már mint „régi szokást” helyesel, az orgona behozataláig a „templomi énekesek” művelték, a kik a dalokat s a dallamokat többnyire maguk csinálták. Legszeretőbb ápolásban a „karácsonyi ének” részesűlt, melyet nemcsak a templomban, hanem a házak előtt és házakban is énekeltek s részben ma is énekelnek; ez tanyadalokra, pásztordalokra, tulajdonképi karácsonyi dalokra, a csillagénekesek újévi dalaira s hasonlókra oszlik. A karácsonyi ének jelleme majdnem kivétel nélkűl félig drámai; a párbeszédes része megható együgyüségű, helylyel-közzel nem minden humor nélkűli, mely azonban nem érinti a szent dolgokat, csak a saját emberi gyarlóságra czéloz.
A templomi énekesek alkotásai közűl ezenkivűl említésre méltók csinos Mária-dalaik, továbbá a Felső-Bajorország salzburgi és szomszédos (azelőtt salzburgi) részében honos költészete a lakodalmi daloknak, melyek az esketés után a templomi karról megzendűltek, és a naív, de minden egyszerűségök mellett is szívreható halotti dalok.
Ezekben a Saale mindkét partján még ma is dívó dalokban az elhúnyt maga fordúl a jelenlévőkhöz, egy fájdalmas pillantást vetve az emberi mulandóságra s avval az intéssel, hogy az ő sorsáról példát vegyenek, elbeszéli halála történetét, azután megható búcsút vesz feleségétől és gyermekeitől, szüleitől és barátaitól s arra kéri nejét, hogy jámborúl nevelje a gyermekeket, „hogy majdan boldog viszontlátás örvendeztessen meg mindnyájunkat”. Végűl megköszöni a papnak a szent sakramentomok kiosztását s istenhozzádot mond mindazoknak, kik megadták neki a végső tisztességet.
Midőn a középkor keresztény drámája a XVII. század kezdetével a megváltozott kor-izlés által visszaszoríttatott, sajátságos továbbfejlődését, miután már egy századnál tovább nem gondoltak vele a műveltek, a délnémetországi, de kivált az alpesi katholikus parasztnép vallásos játékaiban találta meg. Csak a jelen század közepe óta kezdték az oberammergaui és brixleggi játékok a művelt világ érdeklődését újból a népszínjátékra fordítani.
Minthogy a vidám karácsony ideje legdúsabb anyagot nyújtott drámai földolgozásra, a karácsonyi játék kisebb drámák egész sorára oszlik, melyek: tanya- vagy adventi játékok (József és Mária tanyát keresve Bethlehemben), pásztorjátékok, vízkereszti játékok és paradicsomjátékok (az első emberek esete a megváltás okáúl és ellentétjéűl adva elő). E játékok közűl Schröer már 1858-ban közzétette a „Gasteini paradicsomjáték”-ot és Hartmann nem régiben Laufen-Oberndorfból és Halleinból karácsonyi játékokat adott ki. De különös figyelemre méltónak tűnik föl annak kimutatása, hogy ezek a játékok a XVI. századig visszaszolgálnak s Hans Sachsnak, a nürnbergi mesterdalnoknak két egyházi drámájával sokképen szószerint egyeznek. Hans Sachs drámáinak ezen népies földolgozásaiban tehát a XVI. század népszínjátéka előadásmódjával és színpadi berendezésével századokra meg van mentve és fentartva. A nagy mester költészetének ezt a nép közt való tovább plántálását Weitmoser Kristóf gasteini bányabirtokosnak köszönhetjük, a ki Hans Sachsnak egyik pártfogója volt, s kinek ő művei egyik kötetét ajánlotta.
Húsvéti játékok közűl Hartmann Salzburgból egy halleini „Judás- vagy bőjti játék”-ot, alkalmasint egy régibb passiójáték maradványát és egy saalfeldeni „passió”-t tett közzé, azonkivűl még egy „Kain- és Abel-játék”-ot, egy „Goliát-” és egy „Salamon király játék”-ot Laufen-Oberndorfból.
A mit a „bajor történelem atyja”, Aventin, a bajorokról ír: „A köznép éjjel-nappal dalol bor mellett, tánczol, kártyáz és játszik, lakodalmaz, toroz és búcsúz”, az a mai jókedvű alpesi népecskére is annyira illik, hogy Jordan és Steinhauser salzburgi chronisták Aventinnak ezt a megjegyzését szorúl-szóra átvették műveikbe.
Igaz, hogy a régibb korbeli világi népköltés inkább csak tudósításokból ismeretes, szöveg vajmi kevés maradt meg. Így az epikai dalnak Salzburg tartományban is csak egyes maradványai találkoznak: a német nép-énekvirág korából egy dal Radstattnak a fölzendűlt parasztok által történt ostromlására (1526) és a XVII. századnak egy gasteini krónikájában több elbeszélő költemény, melyek ugyancsak Weitmoser Kristóf bányabirtokos nevéhez fűződnek; e költemények egyikének végén a költő így nevezi magát: „Wolfgang Premb, ein weitmoserischer Diener”. A XVII. századból való még egy a zillerthaliak lázadásáról szóló s Hans Sachs modorában írt dal is.
Az epikai dal helyét mai napság a részint elbeszélő, részint szatirikus tartalmú alkalmi költemény foglalja el nagy gazdagságban. A szatirához való hajlamot már kora tilalmak ostromolták: 1469-ben a szabók folyamodványára eltiltatott „a kecskéről szóló gonosz dal”; 1523-ban Salzburgban a Lutherhoz szítóknak a papság ellen irányzott gúnydala terjesztetik a nép közt; az utolsó uralkodó érseknek, Hieronymusnak ismételt rendeletei tiltják „egyházi és világi felsőségekre csinált csúfolódó dalok” éneklését. De ugyanakkor ezt írja Hübner: „Ha valami nevetséges dolog történik, hosszú nótákat csinálnak róla.”
Messze Salzburg határain túl elterjedt egy effajta költemény: a pinzgaui búcsús-dal, a zellieknek és saalfeldieknek a salzburgi domhoz évenkénti búcsújárásra „Flachgau”-ban keletkezett gúnyvers. Az eredeti szöveg, melyet Süss közölt, idő folytán sokszoros átdolgozást és toldást szenvedett, a legpompásabbat magának a pinzgaui népnek elméssége által, mely a „síkföldinek” a következő strófával adja vissza a kölcsönt:
Heiliger St. Örg, du warscht mirakulos,
Schick uns hoia recht leibige Ross,
Knödelfleischmähna san ma koan, stb.
Schick uns hoia recht leibige Ross,
Knödelfleischmähna san ma koan, stb.
(Szent György, te csodatévő voltál, küldj számunkra jól megtermett lovakat, nem vagyunk mi gomboczhúshajtók, stb.)
Tehát „Knödelfleischmähna” (ökörhajtó) névvel csúfolja őt, mert a síkföldön ökörhúst esznek a gombóczban és ökröt fognak be ló helyett.
Az epikai nemről a liraira való átmenetet a sokszor balladaszerű orvvadász- és havasi pásztordalok képezik, melyeknek főtartalma vadászkalandok s a havasi gunyhók meglátogatása, továbbá a Pongauban és Pinzgauban s a szomszédos Felső-Bajorországban honos szerelmi költészetféle: „az útczai dalok”. Ezek nem igazi dalok, inkább amolyan rímes próza, melyet valamely leány ablaka alatt mondanak el.
Az „útczai dal” vagy az „ablak alatti versengés” (Fensterstreit) a dalnak Salzburgban otthonos oly faja, melyben a szobaablaknál egy párbeszéd adatik elő féldrámailag, melyet azonban koránsem az ablakban énekelnek. Mint már a név is értésünkre adja, a gúnyos feleselgetések a legény búcsújával végződnek.
A salzburgi nép világi lirájának javarészét az úgy nevezett „Schnadahüpfel” vagyis paraszt nóták teszik. Ámbár e nóták legtöbbje a bajor-osztrák Alpesek egész erületén egyformán el van terjedve, e „négy-sorosok” egyike-másika helyi színezettel is bír; így, midőn példáúl a salzburgi legény ezt dalolja:
Im Salzburger Landl
Lebst überall schön,
Dearfst singa, dearfst schnaggln
Auf Gassl Deartst geh’n.
Lebst überall schön,
Dearfst singa, dearfst schnaggln
Auf Gassl Deartst geh’n.
Magyarúl versben:
A salzburgi kis országban,
Mindenfelé jó világ van,
Nótázás és móka járja,
Ki is mehetsz az útczára.
Mindenfelé jó világ van,
Nótázás és móka járja,
Ki is mehetsz az útczára.
Valamint a vallásos népszínjátéknak az egyházi ünnepekben, úgy a világinak a nép mulatságaiban van a forrása, melyeknek a salzburgi nép is már régtől fogva nagy kedvelője volt. „Alig találtam Németországnak hasonló népességű városában, kivált az alsóbb néposztályok közt ily rendkivűli hajlamot a színi előadások iránt”, írja Salzburgból egy XVIII. századbeli útleíró. A vándor színésztársaságok közűl a jelen korig a laufeni hajósoké közkedveltségnek örvendett; de színpadjuk az újabbkori műsor miatt már nem viselheti képét a tulajdonképeni népszínjátéknak.
Az ó-német népszínjáték utolsó maradványait inkább azokban a kis komédiákban találjuk, melyeket kóbor műkedvelők (többnyire hajósok, sómunkások vagy faragók) jelmezben bár, de díszletek nélkűl valamely szobában, jobbára tél idején adnak elő. E játékok keletkezése a népjátéknak már a XVI. században kimutatható azon szokásában keresendő, hogy az egyházi játékok után még egy farsangi bohózatot is előadtak.
Ha azt találjuk, hogy az egyházi népjátékban a „praecursor”-t, ki egy prológban az előadandónak tartalmát közli, sokszor egy angyal adja, úgy látszik, hogy a világi játékokban meg a „Hanswurst” (Paprikajancsi) játszotta a „praecursor”-t. Talán ebben van a magyarázata, hogy mért választotta Stranitzky József épen a salzburgi parasztviseletet és nyelvjárást, midőn a XVII. század elején a szokásos bolond helyett a „Hanswurst”-ot vitte idegen álarczban a bécsi színre. Díszdarabjai egyikében: „A nagylelkű magameggyőzőjé”-ben, Stranitzky egy második salzburgi népies alakot is fölvett a cselekvénybe, midőn a Hanswurst szomszédját, a salzburgi „Riepel” parasztot megjelenteti.
A karácsony tájban barangoló műkedvelők játékain kivűl a népszínjátékot sok helyt még azon mulatságokban is föltalálni, melyeket a falusi nép a cséplés elfogytával rendez (Drischellegspiele). Efféle játékot Hartmann többet közölt Salzburg és Felső-Bajorország határszéleiről s egyszersmind fölhozta, hogy ilyen népies játékokat különösen a salzburgi Joly Ferdinánd, egy volt diák, készítgetett, ki a Chiemsee nevű tó környékén hányódott és 1823-ban halt meg.
Ez az eredeti, műveltségnél fogva a falusi és városi közt álló népköltő végűl a tájköltészet terére visz bennünket, melyet a XVIII. század közepe óta Salzburgban is űztek, eleinte csak az alsóbb komikum mezején a bohózatokban, melyek a parasztnak otrombaságát saját nyelvén is néző elé vezetik, továbbá azon bohókás darabokban, melyeket Wimmer J. J. és Reichsiegel Fl. benczések a salzburgi udvari színpadra vittek, a mi századunkban azonban nemesebb módon számos tájköltők által, kik közűl Wagner Szilveszter „Salzburgi parasztdalai”-ban (Salzburga Bauerngsanga) és Hutter Bertalan az ő pinzgaui dalaiban szülőföldjük parasztéletét igyekeztek rajzolni, míg Radnitzky Ágost, „a mattseei pinty”, a szalon-tájköltés verselt adomalomját megvetve, a síkföldi parasztról pompás genre-képeket fest. Költeményei közűl, melyek legtöbbje – fájdalom – nyomtatásban nem jelent meg, hadd álljon itt egy kis mutató a „Die Seefahrt” czíműből. Legények és leányok a seehami búcsúról térnek haza falujokba a tavon keresztűl és:
Beim Austeign haut Oana noh’s Ruada in See,
Dass’s d’Diandln recht anspritzt; dös thuat ean nöd weh!
”Schön Dĺnk für den Weichbrunn!” sĺgt a Diandl und lĺcht
Und hinum und herum schrei’n s’ zua: Guade Nĺcht! Guade Nĺcht!
D’Buama fĺhr’n hoam zu und jodln in d’Heh:
Huidarree, Huidarree!
Pfüat dih God Schĺtzai!
Ih kenn’ dih ja eh’!
Huidarree, Huidarree!.
Dass’s d’Diandln recht anspritzt; dös thuat ean nöd weh!
”Schön Dĺnk für den Weichbrunn!” sĺgt a Diandl und lĺcht
Und hinum und herum schrei’n s’ zua: Guade Nĺcht! Guade Nĺcht!
D’Buama fĺhr’n hoam zu und jodln in d’Heh:
Huidarree, Huidarree!
Pfüat dih God Schĺtzai!
Ih kenn’ dih ja eh’!
Huidarree, Huidarree!.
(Kiszáláskor az egyik legény még a tóba csapja az evezőt, hogy jól befecskendje a lányokat: de azok nem törődnek vele! „Köszönjük szépen az áztatót!” mondja egy leány és nevet, s mindenfelé kiáltozzák egymásnak: jójczakát! Jójczakát! A legények haza felé indúlnak s felujjongatnak: Huidarree, Huidarree! Isten veled kincsem! Úgy is ismerlek! Huidarree, Huidarree!)
Esteli ájtatoskodás egy mezei feszűlet előtt.
Mayr Károlytól
