Erdészet és vadászat.
Erdészet és vadászat.
Salzburg erdőállománya 231.841 hektár, vagyis az egész területnek 32.4 százaléka. Így hát nem tartozik a legerdősebb tartományok közé. Mindazonáltal kiválóan erdős tartomány, mivelhogy földmívelésére és sajátos jellegének kifejlődésére az erdőgazdaságnak a legnagyobb hatása volt.
A ki e tartományon végig útazik, sűrűn erdősnek fogja azt találni; mivelhogy több mint 240.000 hektárnyi alpesi és mezei legelő, melyet az idők folyamán az erdőtől hódítottak el, de a melyek részben még ma is erdősültek és részint a tartomány bensejében, részint az erdőségek szélén, nevezetesen pedig a magasan fekvő erdőtájakon terűlnek el s melyeknek törpe-, vörös- és czirbolyafenyőkből álló csoportjai hajdan közelebb feküdtek a jégárakban gazdag tartomány örökös jegéhez. Falvak és majorok, fából épűlt szürke falaikkal, mintha a komor, sötét fenyőerdő hátteréből nőttek volna elő; maga a nép is szivós és merev, mint hegyein a fa. Csak a sík vidéknek éjszaki része, egy körűlbelől 860 négyszögkilométernyi kis szegély, nyújt a többitől lényegesen különböző képet: egy nyilt, hullámos vidék képét. Itt hiányzik a legelő, az erdőt szántóföld-táblákkal váltakozó lombos vagy vegyes állabok képviselik s gazdaságilag az egész vidék a szomszéd felső-ausztriai halmos vidéknek és a középhegységnek jellegét viseli magán s azonnal elárúlja, hogy itt értelmes, kiméletes, a szép faállományban gyönyörködni tudó erdőgazdaság folyik.
Az Alpesekről való hazatérés.
Pausinger Ferencztől
A síkvidéknek a Középponti Alpesek felé fekvő déli részében az erdő gazdasági alakúlása már inkább a magashegység jellegét ölti magára. Itt már az erdő elég viszontagságról tud regélni: mindenféle sérűlések, szakadékok borítják szirthomlokát. Itt a kemény, edzett lúczfenyő az erdővidék ura és pedig túlnyomólag tiszta állabokban, s az erdőség talajában vele a vörösfenyő, jegenyefenyő és erdei fenyő, a bükk, juhar, égerfa, alpesi éger, a hegyes vidéken jól tenyésző még egynehány lombos fa csak kisebb területen osztozik. A lúczfenyő minden viszontagságot kiállva – különösen a Pongauban – hektáronkint egész 1.000 köbméter fát tartalmazó hatalmas, tömör állabokban tartotta fönn magát, sőt a Középponti Alpesekben még 2.000 méternyi magasságra is fölterjeszkedik a tenger színtje fölé, a vörösfenyő pedig (St. Michael erdővidékén) még följebb is fölkapaszkodik s törmelékes hegyzugokban még 2.200 méternyi magasságban is tenyész.
A legmagasabb fekvésű alpesi erdők voltaképi erdőknek a szó közönséges értelmében azonban már nem mondhatók. Az erdőrendező „üzemen kivűl állónak” osztályozza s nem jegyzi föl fa-mennyiségöket. A középfekvésű vidék széles erdőségei felső részükön egyre keskenyedő szalagokban ágaznak el, melyeket itt a hegyi patakok mély mosásai, amott a hógörgetegek romboló útjai választanak el egymástól. A szalagok erdőrészletekké, ezek ritkás csoportokká szakadoznak, melyek aztán utolsó előörseiket föl a magasba terjesztik. Közben-közben, és pedig gyakorta hatalmas foltokban, a porhanyó talajt ezernyi ezer gyökérszálaikkal keresztűl-kasúl szövő törpefenyvesek terülnek. Ezeknek a szó betű szerinti értelmében „fekvő” állományából nem ritkán egy-egy óriási fatörzs emelkedik elő, melyet ketté hasított a villám, megőszitett az idő s most ezüstszürkén mered ki a földhöz tapadó cserjék közűl. Néha még a magas tájakon is nagyobb területeket találunk termetes törzsekkel födve, vagy pedig, mint a nyájnak menedéket nyújtó s azért az erdőkárosítóktól is megkimélt hatalmas lúczfenyőket, melyek az elemekkel viselt harczok folytán egyre újabb vezérágat hajtanak s egész tövükig oldalágakkal vannak fedve. Ezek ama jobb idők tanújelei, a mikor még itt erdő tenyészett, a fatenyészeti határvonal sülyedésének emlékei.
Az ily fekvésű őshegységben hajdan a czirbolyafenyő is terjedelmes csoportokban volt található. Fájdalom, nem kimélték. Zöttl jelentése szerint az előtt ezer meg ezer ölet úsztattak le a krimmli Ache vidékéről a halleini gereblyéhez e nemes fákból, hogy sok százados életük végre a sófőző üstök alatt érje befejezését. A czirbolyafenyő most is előfordúl ugyan különösen a waldi, mühlbachi, stuhlfeldeni, gasteini és st.-michaeli kincstári erdőkerületek jól őrzött, tekintélyes pagonyaiban, s ez utóbbi gondnokságban egész 2.200 méter magasságban is található, de az előtti területét soha sem fogja meghódítani többé. A salzburgi fiatal házaspár, a ki még néhány évtizeddel ezelőtt szerényen és szemérmesen szokott az erdőhivatalnál egy kis „bölcsőnek való” czirbolyáért könyörögni, ma már a történeti emlékek közé tartozik.
Az erdőtulajdonnak lényegében ősidőktől származó mai beosztásából jó erdőgazdasági állapotokra lehetne következtetni. Az osztatlan nagy birtok a túlnyomó: az erdőterületnek nem kevesebb, mint két harmada hozzá tartozik. Első nagybirtokos az állam (122.673 hektárral, vagy az egész erdőségnek 52.5 százalékával); aztán a bajor korona a számára szerződésileg átengedett saalvidéki erdőkkel a Pinzgauban (12.047 hektárral, vagy 4.3 százalékkal), a magán nagybirtokosok (hat uradalom 11.358 hektárral, vagy 5 százalékkal), és végre a községek és szövetkezetek (9.956 hektárral, vagy 4.3 százalékkal). Ez a beosztás tehát elég alapot nyújtana ama véleményre. Az erdőterületnek csak egy harmada van az erdőgazdaságra nem kedvező módon kisebb darabokra fölaprózva, és pedig kis parasztbirtok 74.630 hektárral, egyházak és egyházi testületek birtoka 1.175 hektárral, együtt véve 33.1 százalékkal.
Hogyha az ország erdőgazdasági állapota mind ennek daczára sem teljesen kielégítő, az egyes-egyedűl az erdőtulajdon körűli viszonyok korábbi ziláltságának s különösen a túlnyomó állami erdőbirtokok szertelen megterheltetésének tulajdonítható. Salzburg egész erdőállományának még ma is több mint 67 százaléka szolgalmi és ahhoz hasonló természetű közhasználati jogokkal van megterhelve. Az állami erdőségeknek a faizási és alomszedési szolgalom 93.8 százalékát terheli, míg a legeltetési jog még az erdőn kivűli kincstári birtokokra is kiterjed. A salzburgi állami erdőségekből a szolgalom jogosúltak részére évi 318.000 forint értékű s az erdő minden hektárja után 3.03 forintot tevő járandóság szolgáltatik ki.
Már ezekből is megitélhető e tartomány erdőgazdasági állapota. Az erélyes Wellenburg Lang Máté érseknek 1524-ben kelt erdőtörvénye óta Schrattenbach Zsigmond érseknek 1755-ki törvényeig e tartománynak – az 1852-ki osztrák erdőtörvényt is ide számítva, – nem kevesebb, mint tíz erdőtörvénye volt. Csakhogy az a czél, mely végett hozattak, az erdők jogi és gazdasági rendje, mai napig sincs elérve.
Az előtt a tartománynak csaknem minden ereje a bányászatnak szolgált s részint fejedelmi regálénak lőn kijelentve, részint pedig az erdősűlt legelőkre és rétekre is kiterjesztett fenntartással a bányászat részére lefoglalva. A parasztnak csak tetszés szerinti fölmondásig engedett favágási joga volt, s némely apróbb területeken ugyan rég időkben gyökerező, de a bányászat részére való fenntartás által újra csak képzeletivé vált erdőtulajdoni joga.
Hiányzott tehát minden rúgó, mely a csekély magánerdők tulajdonosait erdőgazdaságuk javítására ösztönözte volna. A bányászat és a kohók tömérdek fát emésztettek el, míg a faizási joggal biró paraszt szintén csak azon volt, hogy jogait a fejedelmi erdők rovására mennél inkább kihasználhassa s az erdőt, az alpesi nép szokása szerint, legelő-nyerés végett mennél szűkebb körre szorítsa. Az erdő ennélfogva minden felől pusztúlt s a tartományt nem egyszer nyugtalanította a faszükség veszélye, a min aztán csak a jelen század segített a kőszéntelepek föltárásával. A magas fekvésű tájakon egyre terjedt a legelőterület. Különösen itt, a hol a fa- és legelőhasználat természet szerint váltakozott, keletkeztek azok a tulajdonjogi pörök, melyek még 1850-ben is a tartomány területének több mint egy ötödét használati tilalom alá juttatták s melyek még ma sincsenek végleg tisztázva.
Ily körűlmények között lehetetlen volt az erdőgazdaságnak egészségesen fejlődnie. Az erdők az említett pörök és zavarok folytán aggasztó mértékben sínylődtek. Az erdei legeltetésnek korlátozatlan gyakorlása, különösen az erdei alom kiméletlen szedése, – a lúczfenyő nyesése különösen a Lungauban, – úgy szintén a legfelső határokig terjedő tarvágás mindenütt ott hagyta szomorú nyomát, mely nem egyhamar lesz eltörűlhető. Mert ezek az állapotok a salzburgi alpesi népnek mezőgazdaságára is rá nyomták gyászos bélyegöket. A paraszt ahhoz levén szoktatva, hogy gazdasági boldogulását az állami erdőkben gyakorolt faizási, legeltetési és alomszedési jogának mennél nagyobb kiterjesztésében keresse, soha sem barátkozott meg teljesen a gazdaságát bensőleg fölvirágoztató hasznosabb törekvésekkel. Így nőtt a tartomány számos vidékein nagyra ama kárhozatos istáló-gazdaság, mely mellett az állat, ha meg nem mentené az évenkint visszatérő legelő-időszak, ott pusztúlna el a köréje halmozott alomhegyek között. Így keletkezett a fasövényeknek az a töméntelen mennyisége, melyeknek hosszát Steinhauser udvari tanácsos, a salzburgi erdők állapotának ez alapos ismerője, 10.700 kilométerre becsüli; így azok a szénapajták – Heustadl – , melyek több mint 100 négyszöghektár telekterületet borítanak. Aztán mennyi munkát kiván e fapusztító berendezkedések fönntartása! Az az agrarius guerilla-harcz, mely a zöld asztalok, meg a paraszt-udvarok között egyre folyik, szintén nem üzhető erkölcsi kárvallás nélkűl. A mi e viszonyoknak végleges rendezését még remélni engedi, az mindenek előtt a salzburgi erdőtalajnak kitűnő termőképessége, aztán az állami erdőigazgatásnak azon komoly törekvése, kivált 1873 óta, hogy az erdőgazdaságot szilárdabb alapokon rendezze, végre a közigazgatási erdőszolgálat közegeinek mindenütt tapasztalható beavatkozásai, melyek emitt erdőket vetnek zárlat alá, amott az irtásoknak vetnek gátat, másutt ismét erdőültetéseket rendelnek el. Az erdész munkáját ily körűlmények között nem igen szokták megköszönni. Annál méltóbb az elismerésre, hogy, ha lassan is, de gyümölcsözőnek mutatkozik.
A jelzett erdőviszonyokból önkényt következik, hogy a folyók melletti csekély ligeteket kiéve (3.585 hektár), a szálerdőmívelés az uralkodó 100–140 éves fordával, a síkságon kisebb, de a magas hegyekben nagyobb időközzel is, mert itt nem ritkán kétszáz, sőt több éves állabokkal van a fejszének dolga. A nagy erdőbirtok átalán a tartamos használat elve után indúl s az üzemet, némely még rendezés alatt álló kerületek kivételével, rendszeresen osztotta be. A síkságon a kedvezőbb fekvés és a rendezett jogviszonyok az erdőgazdasági üzemnek szabadabb kifejlődést engednek, a mint annak örvendetes példáját a báró Mayr von Melnhof-féle 4.450 hektárnyi, ez előtt kincstári erdőbirtokon látjuk.
Egyébiránt itt csak az állami erdőség és az uradalmi birtok dönt hatalmas területével (202.787 hektár, ebből 122.673 hektár erdő). A korábbi időkben divatozott nagy tarvágásokkal itt is fölhagytak ép úgy, mint általában az alpesi állami erdőkben. Az újabb rendszerű erdőbeosztás kisebb vágás-sorozatokat rendez, mozgalmasabbá teszi a vágást s a magas hegyöveket, a meredek hegyoldalokat és a természet által kijelölt egyéb véderdő területeket a szálaló vágatásnak engedi. Hivatalos adatok szerint az erdőterület 35.4 százaléka tarvágással és nyomban rá következő ültetéssel, ritkábban vetéssel, 34.8 százalék fokozatos felújító vágásokkal, 29.8 százalék szálalással míveltetik.
A kisbirtokosoknak, mint érintettük, csak a sík vidékeken vannak erdei (mintegy 30.000 hektár) s azok kielégítő állapotban vannak. A hegyeken majd mindenütt elpusztúltak. A korlátozatlan lomb- és alomgyűjtés, az új vasúti összeköttetések által könnyebbé tett fa-értékesítés, a tarvágások helyén az új ültetések elmulasztása, ellenben a legeltetésnek annál nagyobb mértékben űzése, ezek a paraszt erdők pusztúlásának az okai. Különösen a Pongauban volt ez így, hol legújabban gomba módra szaporodtak az apró fűrészmalmok s a rönkőfát a völgyek legtávolibb zugaiból is magokhoz vonták. Erdőmívelésről azért csak a nagy erdőbirtokokon lehet szó, a hol nagy gondot és áldozatot fordítanak rá. Paraszt erdőkben mívelésre csak a sík vidéknek már említett részében és ott találunk, a hol az erdőtörvény kényszere léptette életbe, vagy állami segély tette lehetővé. A hegyvidéki paraszt nem hiszi, hogy az erdő mesterséges nevelése sikeres lehessen. Az állami erdőkben az1873–1882 közti évtizedben 5.700 hektárt vetettek és ültettek be s a faiskolákat több mint hatszorosra emelték. Csakhogy mindez még messze van attól, hogy a nagy terjedelemben elmulasztott erdősítéseket pótolja. Az állandónak igérkező fatermés és a tényleges fafogyasztás közötti viszony nem igen nyújt bíztató kilátást. Az erdők jelenlegi fatermő képességének és a tartomány faszükségletének meglehetősen biztos becsüje azt mutatja ugyan, hogy emezt fedezni birja amaz; csakhogy a fa kivitele emelkedik s az új közlekedési utak új irányokat is nyitottak számára. Ez előtt leginkább csak a hajózható, tutajozható és úsztatásra alkalmas vízi útakat használta, de ma már, a Duna felé való tutajozás is csökkenvén, a vasutakat használja. A lungaui fának egy része a szabályozott Mura mentén az adriai tengerpart felé veszi útját, míg a Salzach nagy gyűjtőhelyeinek tűzi és haszonfáját a Gizella-vasút szedi föl.
A halleini nagy úsztató gereblye.
Fischer Lajos Jánostól
A fa-elárúsítási körülmények e módosúlása, meg az, hogy a halleini só-főző gyárban ma már kőszénnel fűtenek, nagyon kérdésessé tette, ha vajjon Ausztria egyik legnagyobb és legérdekesebb gereblye-műve fönnmaradjon-e. Ez a Salzach folyón Hallein mellett 1500-ban fölállított és az úsztatott fa fölfogására szolgáló gereblye, melynek tervbe vett abbanhagyása miatt egész vihar támadt a tartományban. A halleini gereblye gyűjtő területe, mely a Salzachnak számos mellékpatakjairól veszi föl az úsztatott fát, többre terjed 100.000 hektár erdőnél, melyből 80.000 hektár állami erdőség. Ez a hatalmas gereblye-mű tehát egész a legújabb időkig fölötte nagy fontosságú vala a fa-szállítás tekintetéből. Még az 1871–1880 közötti évtizedben is évenkint 77.000 méter tűzifát s 75.000 darab haszonfát úsztattak és szállítottak itt, meg a szomszéd Alm-gereblyénél. Egy zsilipház 17 emelőkapuval, melyet egy negyedmillió forintnyi költséggel a hatvanas években újonnan építettek, szabályozza itt a víz folyását az 1.959 méter hosszú, számos levezető patakkal, több duzzasztó híddal és kikötőpaddal ellátott gereblye-csatornába, melyhez a víz mentén két nagy kikötő és kirakodó piacz csatlakozik. Ma ez a nagy mű magános embernek van bérbe adva, s ki annak jó karban tartásáért segélyt húz a kincstártól. Aligha fog még valaha annyit jövedelmezni, hogy a tetemes fönntartási költségeket fedezze.
A Hallein melletti gereblyével egy tisztes régiségű emléke fog örökre elenyészni a szép salzburgi földnek, melyben a bányászatnak és erdészetnek ez előtt oly szoros szövetsége annyi jeles úsztatási művet alkotott. A tengelyen szállítás és a fakereskedés központosítása véget vetett ezeknek is. Az állandó kincstári erdőmunkásoknak ez előtt nagy számú és szigorú szervezetű osztálya, czéhszerű szokásaival s az ősrégi alkotmány sajátságaival, mint sok egyéb maradványa is a régi jó időknek, az új intézmények életbe léptével, fájdalom, szétszóródik. Az erdei munka kiadása is egyre jobban a kinálat és kereslet törvénye szerint nyer szabályozást; mert még a látszólag elszigetelt erdőipari üzletre is kiterjed a mai közgazdaság hatalmas áramlata s elhat a legtávolibb hegyi erdők csendes magányába is.
Csak egy van, a mi alpesi vidék erdőségeiben még ma is a múlt időkre vall: a vadász kürtje. A magas hegyekben üzhető vadászat iránti vonzalom növekedése megleli a maga magyarázatát a fönnebb érintett áramlatokban s abban a hatalmas ingerben, melyet a természet csendjének távoli zugába való vágyakozás s az őseredetű vadászat nemes örömeiben való felüdűlés rejtenek magokban. Salzburg egyházi fejedelmei kevés kivétellel mind szivesen hódoltak e lovagias élvezetnek s uralkodásuk idejében külön igazgatása volt az erdőknek, külön a vadászatoknak.
Salzburg síkságain jó helye van az alsóbb vadászatoknak, melyek keveset engednek a szomszéd felső-ausztriaiaknak. Nyúl és fogoly, sőt őz és fáczán is gazdag zsákmányt szolgáltatnak itten. De a tartománynak vadászati kincsét a hegyi vidékek erdő- és szikla-területei rejtik magokban, a hol a vadász szivét kitűnő zerge- és rötvad-állományok özvendeztetik meg s hol a nyír- és süketfajdnak szerelmi búgása hangzik.
A föld- és erdő-birtok viszonyaiból önkényt következik, hogy itt voltakép csak kincstári és községi vadászatokról lehet szó, meg oly vadászterületekről, melyeket a béke kedveért, mondhatni, bármi áron a nagy vadászterületekhez kell kapcsolni. Itt tehát a vadászati bérlet a divatos annál is inkább, mivel a kincstár a saját területen való vadászgatást csak a legritkább esetekben engedi meg. E bérlett vadászterületek között sok van olyan, – mint példáúl a híres blühnbachi, – mely elszigeteltségben, zárkózottságban és tájképi szépségekben ritkítja párját. Így tehát e történelmileg ápolt vadászati góczokban a legkitűnőbb vadászoknak nagy száma telepedett le, hogy itt a vadban gazdag hegységben űzze évenkint a vadászatot. Salzburgnak e vadászati területei között mindenek előtt Ferdinánd toscanai nagyherczeg erdőgondnoksága említendő, mely kitűnő gondozásban részesűl s 41.380 hektárnyi hatalmas területével irányt szab az egész tartomány vadászatának. Ez után legnagyobbak a nemesi vadásztársúlatok területei a Lungauban (a hozzá bérlett szomszéd karinthiai területekkel 58.900 hektár), Grossarlban (23.000 hektár) és Blühnbachban. A magas hegységnek szintén nemesi vadászok kezeiben levő vadászterületei egyenként rendszerint 8–15.000 hektárt foglalnak magokban s e számok is mutatják, hogy a kis Salzburg a havasi vadászat tekintetében mily kiváló helyet foglal el.
Az elejtett vadak száma Salzburgban emelkedést mutat. 1874–1882 között átlag 216 rőtvad, 702 őz, 816 zerge, 206 süketfajd, 226 nyirfajd, 25 fáczán, 2.596 nyúl, 225 fogoly esett el; az 1883-tól 1886-ig terjedő időszakban ugyanazon vadakból a fönnebbi sorrendben a következő számok mutatkoztak: 407, 1.614, 1.530, 244, 221, 333, 4.603 és 656. Az elejtett vadak számának ez emelkedése részint a vadállomány gondos ápolásának tulajdonítható, részint annak, hogy a vadak kártételei miatt sok levén a panasz, szükségessé vált a vadaknak nagyobb mértékben való lövetése.
A zerge-állomány s az elejtett zergék száma Salzburgban a legnagyobb az összes alpesi tartományok között. Itt a fentebb első helyen említett években 11, a második helyen említett években pedig 21 darab esett minden 100 négyszögkilométerre, holott más tartományokban legfölebb hat darab esik. A vadkecske, melyet Salzburgnak ma tiroli részéhez s a Tennen-hegység déli lejtőjén a salzburgi Lammerthalban hajdan az érsekek szaporítottak s utóbb Hellbrunnban részint tisztán, részint a házi kecskével keresztezve tenyésztettek, az újabb időben már szabadban is sikeresen tenyészik. Plesz Henrik herczeg, kinek vadászterülete többet tesz 16.000 hekárnál, 1879-ben az olasz király vadas kertjeiből a Tennen-hegységbe 34 darab vadkecskét hozatott ide, és pedig 9 bakot, 17 ünőt és 8 gödölyét, melyekből azonban az első években sok elveszett. A következő években az ünők 40–50 gödölyét ellettek, melyekből azonban csak 12 maradt meg. A vadkecske-bak ugyanis nagyon is korán üzekedik. Az ellés rendesen márczius havára esik s a gyönge ivadékot könnyen elpusztítják a hózivatarok meg az eső. Kedvezőbb eredményt mutatott a tenyésztés a későbbi években, melyekben egy-egy anya után három, sőt négy gödölye is felnövekedett. Ezek már itt ellett vadkecskék ivadékai. Terítékre kerűlt 1887 őszéig hét bak meg egy ünő s ma 20 darab az állomány négy bakkal. A telepített kecskék mind tiszta fajúak voltak, a keverteket lelődözték.
Ma már a morgát is szaporítják, mely e kőtenger vidékén mindig honos vala. 1875-ben a Torreni nyereg táján kiásott három morgapárt helyeztek el a Tennen-hegységben. Azt mondják, hogy szépen meghonosodtak s a két Pitschberg-Alpesen 40–50 darabra szaporodtak. Sőt már az abtenaui Tenn-Alpesen és az annabergi pagonybeli Brett-Alpesen is találtak morgát. Van tehát rá remény, hogy ez az érdekes vad, mely a legmagasabb tájakat lakja, ismét nagyobb számban fog tenyészni s nem esik az orv-vadászok zsákmányaúl.
