A német irodalom Salzburgban. Bekk Adolftól, fordította Király Pál.
A német irodalom Salzburgban.
Bekk Adolftól, fordította Király Pál.
Bekk Adolftól, fordította Király Pál.
Fröschl Károlytól
A nyugattal való összeköttetés eleitől fogva élénk irodalmi tevékenységet támasztott Salzburgban. Arno alatt, ki Alcuinnal és Nagy Károlylyal baráti viszonyban állott, már könyvtár is volt itt, bizonyára a legelső a mai osztrák államban. Arno maga több, mint 150 kötet könyvet iratott le. A Salzburgi könyvmásoló-iskola épen úgy irányt szabott keleten, mint a toursi a frank birodalom nyugoti részében. Arno szelleme utódaiban is tovább élt. Irodalom és költészet – már német költészet is – ápolás tárgya volt.
Úgy látszik, hogy Nagy Károly német dalgyűjteményéből ekkor egy s más még emlékezetben van. Igen rávall erre a gyűjteményre a Muspilli ó-német költemény, melyben – mint az ős-zűrzavar a wessobrunni imádságban – a világ vége és az utolsó ítélet még egészen az Edda-beli pogány vonásokkal van rajzolva, csakhogy az istenek most szentekké, Muspelheim fiai ördöggé és Antikrisztussá változtak. E nevezetes költeményt egy még most is meglevő imádságos könyvecskének az üresen maradt lapjain és lapszélein találták, mely könyvecskét Salzburgban írtak s az ifjú („német”) Lajosnak küldtek volt. Bátran föltehető, hogy nem pusztán külső összeköttetés van e könyv és iratási helye közt.
Bármily viharosan jártak is az idők, Salzburg menedékhelye maradt a békés szellemi munkásságnak. Még a X. században, a legmélyebb sülyedésnek e századában, sem hanyatlott alá magaslatáról. S e metropolisukkal a tartományi püspökségek is versenyeztek. Különösen Freisingban termett az Arno által elvetett mag gazdag gyümölcsöket úgy, hogy e város a középkori műveltségnek egyik főfészke lett. Itt írta meg Babenbergi Ottó az ő igen szép ájtatos világkrónikáját és Frigyesnek, a nagy staufi császárnak életét.
Epikai, főleg oktató jellemű az eddig említett összes irodalom. Kolostorok a enyésző fészkei, tartalma egyházias tudományosság. De hű ápolói, a papok, a nép gyermekei. Ezek által népies hangok, szülőföldi emlékek férkőznek be a tudós könyvekbe. Régiség szövődik össze új dolgokkal, pogányság kereszténységgel, hitregék fűződnek történeti személyekhez s mondákká és legendákká válnak, mint a Thor-mithosz a Szent Wolfgang remetéről szóló legendában, az Odinról és a világ végéről (Götterdemmerung) való mithosz az untersbergi mondában. Így Nagy Károly emlékezete körűl a mithosz és a történelem kettős fényöve lebeg, s az Untersberg germán Olympussá válik.
Az egyházi és világi hatalom kemény csatájában Salzburg érsekei az előbbi részén állottak. Ettől fogva az egyházi és világi költészet is különváltak. A szerelmi dal (Minnesang), mely a fejedelmek udvaraiban s a lovagok váraiban széltében zengett, a papi Salzburgban semmi ápolásban nem részesűlt.
A Minnesang virágzása korán lehervadt. Walther von der Vogelweide után Neidhart, ez után pedig a Tannhäuser következett. A költészet visszatért a néphez, a honnan kiindúlt volt. A polgári osztálylyal azonban, melyre a középkor szellemi öröksége háramlik, új kor-irány lép be a történelembe.
Salzburg tartományban a bajuvar néptörzs, melyet a történelmi események forgandósága legnagyobb részt érintetlenűl hagyott, sajátosságait és hagyományait sokban fentartotta s részben mind maig megőrizte. Ennek folytán Salzburg otthona a nyers és paraszt néphumornak. Az itteni legrégibb karácsonyi játékban, melyet egy X. századi freisingi kézirat tartott fenn, Herodes azon irástudóknak, kiktől a keleti királyok dolgában tanácsot kért, saját könyveiket – bizonyára a nézők nagy mulatságára – fejökhöz verte. Az Ádám és Éváról szóló ősrégi játékokban maga az ördög, a laufeni és halleini pásztrojátékokban a Rüpel, Lippel, Irgel s más efféle népies alakok, a húsvéti játékokban az asszonyoknak irakat és csodaszereket ajánlgató szájas kuruzsló játszszák a komikus szerepeket. A Paprika-Jancsi (Hanswurst) faj-képe itt keletkezett. Paraszt táncz- és gúnydalok, nyári és téli nóták (a milyenek Walther von der Vogelweide előtt lebegtek népdalszerű költeményeiben) szolgáltak mintákúl a már említett Neidhartnak és Tannhäusernek, e két lovagi énekesnek, kik azonban az által, hogy a lovagi költészetet a maga egyhangú magaslatáról megint a népéletnek anyagban dús való világához szállították alá, új realisztikus kor- és irodalmi szakhoz segítettek előkészíteni az átmenetet. Salzburghoz mind a ketten közeli viszonyban állnak. Neidhart egyik énekében Gasteinról és a gasteini fürdőről is történik említés.
Tannhäuser.
Von der Hagen Frigyes Henrik „Bildersaal altdeutscer Dichter” czímű gyűjteménye után.
A „Tanhusaere” (mint önmagát több izben nevezi) költeményeiből következtetve nemzetségének mindenesetre bajor-osztrák ágához tartozott s általános hiedelem szerint salzburgi, még pedig a Lungauból való volt, hol a Tannhäuserek a legrégibb idő óta lakoztak. E „Tanhuser”-eknek a czímere fekete paizson koronás sisak fölött arany griffkarom. Összevág e czímernek fekete és arany színezése a Maness-féle kéziratban levő Minne-énekes (Minnesänger) képével. Valamint Neidhart, Tannhäuser is Bécsben lakik egy darabig a „gyönyörűséges udvarban” (an dem „wonniglichen Hofe”), Frigyes herczegnél, kit pompás dalokban meg is énekel. Vándor énekesként él, könnyűvérű és egy helyben maradhatatlan. Ma büszke paripán lovagol, holnap meg sanyarogva gyalogol. Bejárt heted-hét országot; a „kegyes” fejedelmeket hűségesen fölsorolja. Sőt egy keresztes hadjáratban a távol kelettel is megismerkedik. Bor, nő és dal teszik élete világát. A szerelmi dal (Minnesang) nemesebb hangját csak azért pendíti meg, hogy gúnyolódjék rajta. A későbbi minnesängerek utánozzák, a mester-dalosoknak ő a választott kedveltjök, ő benne látják saját örömhajhászó, nyugtalan és meghasonlott koruk képmását. Innen lett, hogy régi és új vonásokkal is gyarapúlt alakja a nép mondakincsébe is fölvétetett, és hogy neve magasabb jelképes jelentésben most is él egy Faust és Don Juan neve mellett.
Mennyire más jámbor alak az az énekes, a ki most lép elénk: – a salzburgi barát! Ezt dalainak legrégibb (tegernseei) kézirata Hermannak nevezi. Durva korban élt ez a XIV. és XV. század fordúlatán. Azonban nem a lármás világ az ő otthona, hanem a csöndes kolostor, és Mária, az édes Istenanya, az ő királynéja. Latin egyházi himnuszokat fordítgatott anyanyelvére, de maga is sok éneket költött, melyekre dallamokat is csinált. Különösen szépek Máriát dicsőítő énekei, mint „A barát Ave Maria”-ja („das Ave Maria des Münichs”), a „A barát arany újjacskája” („das guldein Fingerlein des Münichs”), és egyebek, melyekben világi és egyházi hangokat a legbensőbben fűz egybe egymással. A valamivel későbbkorú strassburgi pappal, Laufenbergi Henrikkel együtt, Luthert jóval megelőzőleg, ő a német egyházi ének megalapítója.
Salzburg már korán otthona volt az egyházi német éneknek; a nép is énekelt ilyen énekeket. Ebből a forrásból merítették a salzburgi protestánsok vallásos lelkesedésöket, ebből fakadnak ama nagy számú, gyakran megkapólag szép bujdosó-énekek (Exulanten-Lieder). „A salzburgi barát versalakja” kedvelt formájok a mester-énekeseknek. Még a XV. És XVI. század megváltozott ideiben is messze földön ismert állást foglal el Salzburg. Maga Hans Sachs is ellátogatott ide s magasztaló versben énekelte meg a várost.
Az újkor hallhatólag kopogott a régi tiszteletes püspöki város kapuján. Salzburgnak XVI. századi egyházi fejedelmei azt a hírnevet szerezték, hogy ők az újító szellem ellen nem annyira az erőszak, mint a tudomány és a tan fegyvereivel léptek föl. Első helyen említendő itt Lang Máté, a bíboros és államférfi, két császár tanácsadója. E klasszikai műveltségű s X. Leóhoz hasonlítható előkelő szellem olasz művészeket és tudósokat hívott udvarába. A legnevezetesebb férfiakkal barátságban állott. Staupitzot, Luther barátját is magához igyekezett vonzani. Korának elvadultságát a művészetek és tudományok ápolása által remélte leküzdeni. Költő-iskolák keletkeztek Salzburgban; a görög és római irókat olvasgatták. Radstatti Hofheimer Pál Horatius dalaira dallamokat szerzett. Szeretettel ápolták az anyanyelvet is. Ezen kivánták a népet vallási dolgokban oktatni, s ez által óvni azt a vallási elszakadástól. Pirstinger Berthold chiemseei püspök egy „Teutsche Theologey” czímű munkát írt, mely Münchenben 1528-ban nyomatott ki. Berthold hivatalától visszavonúlva, pizngaui szülötte földén, Saalfeldenben halt meg. A tudós salzburgi Fuchsberger Ortholphtól Mondseeben jelent meg egy német logika, melynek előszójában történik említés Ickelsamer Bálint német nyelvtanáról. Tehetséges fiatal embereket idegen egyetemekre, legtöbbnyire Ingolstadtba, küldöztek. Majd azonban a függést megúnva, arra gondoltak, hogy saját egyetemet állítanak.
A Hellbrunn melletti sziklaszinház.
Fischer Lajos Jánostól
Az a zivatar, mely a XVI. században a lelkeket fölbolygatta és a régi egyházi műveltségnek oly sok alkotását elsöpörte, az ezer éves Salzburg alaperősségeit nem bírta megingatni. Megifjodva és megszépűlten lépett át az új századba. Detre Farkas lángelméje kijelölte a további fejlődés terveit. A mélabús természetű, de nagy képzelőtehetségű Sittich Marx (1612-től 1519-ig), Szent Borromäus Károly nővérének fia, a megtisztítottnak mondott egyházi tannal a katholikus szertartás összes jelképes pompáját állította szembe. Olyan úrnapi körmenet, a milyet ő rendezett, abban az időben talán csak Rómában és Madridban volt látható. De nemcsak egyházi, hanem világi ünnepeken is pezsgő élet és festői pompa volt itt. A városháznak minden oldalát festményekkel, hitregei és bibliai jelenetekkel borították. Uralkodása első éveinek egyik gyönyörű alkotása Hellbrunn mulatókastély volt. Hegyborította vadaskertjében, hol kedves állatait, a vadkecskéket tenyésztette, az erdő csöndes belsejében egy szikla-színházat vájatott, egy vadúl ábrándos színpadot, mely még ma is serkentőleg hat a néző képzeletére, hogy e színtért a költészet alakjaival népesítse be. Ünnepi alkalmakból pastoralékat és operákat adtak itt elő, így 1617 augusztus 27-dikén bajorországi fejedelmi vendégek tiszteletére a „Krisztina szent vértanúról való igen szép játékszíni actiót, ezt a remek munkát, a kihez foghatót itt, mióta Salzburg áll, soha nem tartottak”. Sittich Marxot magát is jeles költőűl dicsérik; volt neki egy saját, igen szép és művészileg berendezett színháza, melyben olasz vígjátékokat adtak elő. Sittich 1619 október 10-én halt meg, legnagyobb műveit, a székesegyházat és az egyetemet, bevégzetlenűl hagyta hátra; mindkettőt Lodron Páris fejeztette be. 1622 október 11-dikén nyilt meg az Alma Benedictina nevű egyetem.
A harminczéves háború iszonyatosságaitól Salzburg, akár csak csoda történt volna, ment maradt. Az egyetem Thun Guidobald (1654–1668) alatt közeledett virágzásának tetőpontjához. Ajánlatúl szolgált, ha valaki Salzburgban végezte tanúlmányait. A jogi karban a kölni származású Hermes Hermann működött, az első katholikus jogtudós, ki a német államjogról írt. Abraham a Sancta Clara (Megerle Ulrik) saját kifejezéseként Salzburgban kapta meg a bölcseség sóját; mert itt tanúlt az egyetemen 1659-től 1662-ig. Az akadémiai vagy Aula-színházat, mely mint a magasabb és zenés dráma ápoló fészke, később pedig mind Mozart első nyilvános föllépésének színtere klaszszikai hírnévre jutott, épen ebben az időben állították föl.
Szintén itt a helye megemlékeznünk egy férfiúról, ki, noha a maga korában mint pap és költő nagy hatású volt s noha Abraham a Sancta Clara előképévé lett, ma csaknem feledésbe merűlt. Csupán rendi neve maradt fenn maig: Procopius az elsők közé tartozik a XVII. századi katholikus költők közt. Még nyiltabban lép föl mint Scheffler (Silesius) és Spee az Öpitz-féle merev mesterkedő költészet ellen, és olyan jártas volt az ó-német egyházi énekben, hogy nem ritkán szőtt be abból egyes versszakokat prédikáczióiba. Egyik dalát: – „Két fülemile egy völgy ölén” („Zwei Nachtigallen in einem Thal”) – Goethe valamennyi katholikus költemény közt a legkedvesebbnek tartja. A Salzach partjain, hova vágya régóta vonzotta, a Kapuczinus-hegyen álló szép fekvésű kapuczinus-kolostorban élte le életének utolsó, irodalmilag legtermékenyebb szakát (1665–1680).
1718 május 15-dikén ülte meg a salzburgi egyetem százéves örömünnepét, s ezzel egyúttal átlépett fejlődésének a tetőpontján. Elavúlt módszerekbe belecsökönösödve, teljességgel nem volt tekintettel a korra és az életre. Jeromos érsek korának újító buzgalmával egészen eltelve, szembe szállt az iskolai merev megszokással; újítani akart, de csak a hanyatlást sietteté. Szerencsésebb volt újításaival egyebekben, főként az általános népoktatás terén. Itt olyan férfiúra akadt, mint a milyet Mária Terézia Felbigerben talált: Vierthaler Ferencz Mihályra, ki az Inn-negyedben Mauerkirchenben 1758-ban született s 1827-ben mint a bécsi árvaház igazgatója halt meg, ki mint tanító, tudós és jó izlésű író egyiránt ritka ember volt. Hogy akkor a színház mennyire vonzotta az ifjú tehetségeket, mutatja az, hogy a komoly Vierthaler is egy drámával („A titkos kém” [Der geheime Spion]) kezdte meg pályafutását. Főműve a „Philosophische Geschichte der Menschen und Völker” (Az ember és a népek bölcseleti történelme) hét kötetben. Számos neveléstani dolgozatai közűl a „Geist der Sokratik” (A szokratika szelleme), valamint a – fájdalom – bevégezetlenűl maradt „Geschichte des Schulwesens und der Cultur” (A salzburgi iskolaügy és művelődés története) emelendő ki.
A Benedictina-egyetem udvara.
Egy 1660 tájáról való rézmetszet másolata.
Más nemű szellem a Donauwörthből való Hübner Lőrincz, 1783-tól 1799-ig világi pap Salzburgban s a felső-németországi irodalmi lapok (Literaturzeitung) kiadója. Hübner volt a Jeromos korának újságírója. A klasszikus Jénával egy „Múzsák almanakjá”-ban is versenyre kelt, melyben ő maga költeményekkel vett részt. Itt, valamint egyéb irataiban is, oktató irányt követett: a franczia fölvilágosodás alapelveit kivánta a néppel megkedveltetni. E fölvilágosodási korszakban élt salzburgi költők általában inkább Gottscheddel és Nicolaival egyeztek, mint Schillerrel és Goethével. Salzburgnak nagyszerű bérczes környéke mindúntalan verselő leirogatásokra csalogatta a tudós urakat, kik azonban a puszta festőiségnél, külsőségnél nem tudtak tovább jutni. Természetleirásaik egész kötetekre mennek. „Abschiede vom Mönchsberg” (Búcsúzások a Mönchsbergtől) czímű munkájában maga Hübner jár elől példával. Brandstätter H. K. és a különben jeles Weissenbach Alajos követik e példát, még pedig ez utóbbi az eigeni parknak két kötetes költői leirásával. Weissenbach (született Telfsben, Tirolban 1766, meghalt Salzburgban 1821-ben) orvos és az orvosi kar dékánja Salzburgban a választófejedelmi uralkodás idején, rendkivűl termékeny író volt. Költeményei, kiváltképen hazafias, úgy német, valamint bajor és osztrák hazafias költeményei gyakran nemes lendűlettel és szép gondolatokkal gyönyörködtetnek. „Der Brautkranz” („Az arakoszorú) czímű versben írt (1810) szomorújátékát megküldte Goethének, ki azt levélben, de kissé hidegen köszönte meg. Ezt a szomorújátékot több ízben előadták Bécsben a Burg-színházban. Beethovennel, ki egy cantatéjához zenét írt, személyes barátságban volt. Jeles prózairókúl említendők még Vierthaler és Hübner mellett Koch-Sternfeldi János Ernő lovag és Spaur Frigyes gróf kanonok. E férfiak nemes irásmódja megbámúltatja velünk azt a nagy lendűletet, melyet az irodalmi műveltség Jeromos idejében nyert.
Vierthaler Ferencz Mihály.
Eiszner Ferencz H. rézmetszete után, Fröschl Károlytól.
Az újabb kor nem nagyon volt kedvező Salzburgban a szépirodalom fejlődésére. Salzburg megszűnt külön állam lenni. A kormányok gyors változással következtek egymásra. Szellemeskedő vásári tollak e kormányok mindegyikét dagályos versekkel üdvözölték. A közjóllét hanyatlott. A nyilvános állapotok bizonytalan volta miatt abban kerestek az emberek alapot és támaszt, a mit legközelebb találtak. A nép gondos gazdálkodó természete csak kedvezett e gyakorlati fölfogásnak. A kiválóbb elmék magányba, vagy legalább szűkebb körökbe vonúltak vissza, s a természetbe és Salzburg nagy múltjába való elmélyedéssel igyekeztek a szomorú jelentől menekűlni. A salzburgi embert általában a hazai természet és földvizsgálói közűl többen nagy hírnevűek. Zauner Júdás Thaddéusnak, a történetirónak neve nemcsak a tudósok előtt, hanem a polgár és a paraszt házában is ismeretes. Salzburg krónikája. E harmincz évig (1796–1826) készűlt egyszerű, józan és igazmondó munka, a népnél is közkézen forog.
Igen szembetűnőleg nyilvánúltak a megváltozott idő jelei a színház fejlődésében. A színmű, mint tudjuk, régóta ápolásnak örvendett e papi városában a múzsáknak; Salzburg a szó legjobb, művészi értelmében színházkedvelő város volt mindig. Az egyetemi színház klasszikai hírnevű volt. Corneille, Metastasio, Apostolo Zeno szolgáltak itt mintákúl; Klopstock „Abels Tod”-ját („Ábel halála”) 1778-ban adták itt elő. A többnyire latinúl író hazai drámaköltők száma egész sereg volt. Reichssiegel Flórián, st.-peteri benczés, (1735–1793) már német néző- és énekes játékokat, egy „Titus” czímű tragédiát és egy „Hermann” czímű szomorújátékot írt. Wimmer (Marianus) Jakab Antal, sconi benczés, Mozart családjának barátja, szerzette a szöveget „az első és legfőbb parancsolat teljesítése” czímű egyházi énekes játékhoz, melyhez a tíz éves Mozart Farkas írta a zenét Haydn M. és Adlgasser társaságában. Scharl Placidus, andechsi benczés, szintén kortársa és barátja Mozartnak, számos latin színdarabot írt, melyek azonban stil és tartalom tekintetében már az új német drámához közelítettek. „Synnorix und Camma” czímű tragédiáját Hübner Lőrincz németűl dolgozta át e czímen: „Camma, die Heldin” („Camma, a hősnő”), honi színjáték öt felvonásban (München 1784). A darab arra volt szánva, hogy nagy hazafias hatást tegyen. Jeromos érsek alatt rendezték be és nyitották meg 1775 november 16-án Schmidt giesseni tanár „die Gunst der Fürsten” („A fejedelmek kegye” [Essex gróf]) czímű, angol eredeti után készűlt darabjával az új, még ma is fennálló színházat a Ballhausban, hol addig a Paprika-Jancsi és a Lipperl (Fülöpke) űzték komédiáikat. November 17-én már Lessing „Minna”-ját, november 24-én Goethe „Clavigo”-ját, deczember 1-én pedig Shakespeare „Hamlet”-jét adták elő. De e fénykor csak rövid volt. A színház külső támogatásban nem részesűlvén, magaslatáról hirtelen puszta üzleti vállalattá sűlyedt alá, melynek boldogúlása a nagy tömeg kegyétől függött. S a különböző vállalkozók túlságos készséggel hajhászták ezt a kegyet.
Ferdinánd választófejedelem rövid, dicső uralkodása alatt a salzburgi Parnassus új fényre derűlt. A színház is megint nemesebb útra tért. Ferdinánd, maga is szakértő és művészet kedvelő levén (legkedvesebb szórakozása a zene volt), különösen az operát támogatta. 1804 január 19-dikén adták elő Mozart „Don Juan”-ját. Ettől kezdve a zene maradt Salzburgban a művészeti szellemnek különösebben kegyelt kifejezője.
A jelen század elsőbb évtizedeiből való költők közűl kettőt emelünk ki: Pfest Lipót László lantosköltőt és Sedelmaier Mária Johannát, a „salzburgi Sappho”-t. Mindkettő klasszikus irányban halad. Amannak több kötetre menő költeményei egytől egyik nemes alakkal jeleskednek. Pfest mint bajor királyi tartományi bíró halt meg Salzburgban 1816-ban. Sedelmaier Mária Johanna 1811-ben született Salzburgban. Már hat éves korában olvasgatta Pestalozzi „Lienhart und Gertrud”-ját. Testvérbátyjával együtt tanúlta a latin és görögnyelvet. Épen úgy ismerte Horatiust és Virgiliust, mint Klopstockot és Schillert. Anyja halála után annak dohányárúló boltját vette át s a mellett tanítással is foglalkozott. Boltjában nevezetes emberek fordúltak meg. Lajos bajor király mindig meglátogatta a költőnőt, valahányszor Salzburgba ment; Pyrker László évenként Gasteinba való átútaztakor, Lenau és Feuchtersleben szintén be-beszóltak hozzá, sőt a komoly Grillparzer is elismeréssel adózott e nő törekvésének, kinek élete különben derűtlen és örömtelen volt. Szíve egész szerelmét hazájára, kedves Salzburgjára árasztotta, melynek természeti szépségeit és történelmét schilleri fenkölt hévvel énekelte meg. A hajdankorban, a rómaiak idejebeli Salzburgba egészen beleélte magát; a bürglsteini római leletek elvesztése igazi fájdalommal töltötte el. Versei, különösen elbeszélő költeményei: Szent Maximus és Rupertus, a Lambachról való monda, Speckbacher József, érdemesek, hogy szülőföldjén felejthetetlenek legyenek, 1853-ban halt meg. Hagyatékában egy „Romulus és Remus” czímű befejezett, szabályszerűen kidolgozott drámát találtak.
Salzburg, mint osztrák herczegség, a fejlődésnek új korszakába lépett. A fokozódott közlekedés szellemi gyarapodás okozója lett. Hazai és idegen elemek új életformákká egyesűltek. Mielichhofer Lajos, kinek emlékezései Bécsnek a húszas és harminczas évekbeli klasszikus korára nyúlnak vissza, mint a „Salzburger Zeitung” szerkesztője sok éven át középpontja volt a Salzburgban nyaraló írók társas életének. Julius von der Traun (Schindler Sándor) salzburgi Tusculumában találta meg a kellő nyugalmat és hangúlatot legtökéletesebb költői művei megalkotásához. Ziegler Károly (Carlopago) itt írta szép alakú verseit („A lira cothurnusáról”) és „ódáit”. Dr. Märzroth az alpesi természet csöndjébe menekűlt ó-bécsi visszaemlékezéseivel. Mertens Lajos, Bécs ostromának és a kahlenbergi idillnek a megéneklője, Ausztria kevés epikai költőinek egyike, úgy szintén Bekk Adolf, e nem ismeretlen lantos költő, második hazájuknak nevezik Salzburgot. Wurzbach Constant, a „Schillerbuch” szerzője, hasonlóképen ez alpesi város környékén tölti idejét; az Untersberg déli tövéből, a közeli Berchtesgadenből küldözi szét a világba költői és irodalmi dolgozatait s osztrák életrajz-gyűjteményének köteteit. Strele Richard magvas dalokat zeng Scheffel hangján. Breitner Antal Mattseeben az epikai-lirai téren tett kisérleteket szintén Scheffel módja szerint. Reitzenbeck Henrik és Mayr József az iskolából hatottak költőileg serkentve az ifjúságra. Mint Schmid Kristóf szellemében dolgozó ifjúsági és népies író a michelbeureni Schwarz P. Henrik érdemel elismerő említést. Az újabb kori salzburgi költők közűl legyenek még fölemlítve; Sauter Ferdinánd, kinek gazdag lírai tehetsége idegen földön zűllött el; Gasteini Gotter Nep. János, Mattigi Henrik (dr. Wallmann) és Radnitzky Ágost, „a mattseei pinty” – szülőföldjük e hű megéneklői. Burgi Enk Károly, e jeles tanár, Salzburgnak olyan fia, ki életének reggelét és alkonyatát tölté itt; mint Dante fordítója érdemel figyelmet. Schleifer Theodora (Macarius), költő leánya és unokája, és Gerstäcker J. bárónő vallási és hazafias alkalmi költeményeik mélyebb értelmű bájával gyönyörködtetik az olvasót. Mária Antoinette főherczegnő, Toscana herczegnője, elhúnyt mielőtt tehetségének bimbaja teljesen kinyílhatott volna.
S itt a berekesztéshez jutottunk. Salzburg Ausztria szárnyai alatt megifjúlt. Vajha szép s a hazai földhöz hű irodalma is mennél nagyobb virágzásra fejlődnék!
Fröschl Károlytól
