Művészi ipar. Schirek Károlytól, fordította Pasteiner Gyula
Művészi ipar.
Schirek Károlytól, fordította Pasteiner Gyula
Schirek Károlytól, fordította Pasteiner Gyula
Az embernek egy felől az anyag megmunkálására irányúló történelmi idő előtti tevékenysége, más felől a történelmi időbeli művészi ipari alkotása közötti kapcsolatnak némi nyomait bírjuk a morvaországi népies hímzés díszítményeinek egyes elemeiben. E tekintetben különös figyelemre méltók a morva-szláv lakosság viseletének egyes részei. A díszítményeknek elemei részben a történelem előtti idők bronz tárgyainak díszítményeihez hasonlítanak, nagyobb részük ellenben geometriai és növényi jellegű; elég gyakran állati és emberi alakok is fordúlnak elő. A morvaországi hímzési díszítmények a néptörzsek, t. i. a hanákok, az oláhok és a tótok szerint három csoportra különűlnek.
A hanákok czitromsárga, tejfölszínű és fekete selyem fonállal s mindig vászonra hímeznek; hímzéseiknek egyik jellemző sajátosságát teszi a mustra egybe állítása, mely a színes foltok elhelyezése tekintetében hasonlít Csehország egyes vidékeinek hímzéseihez. A hímzést leginkább ingek ujjaira, nyakára, gallérjára és mellére, takarók és terítők szegélyeire alkalmazzák. Kedvelt minta a gyümölcs, a fölszelt alma és a szívalak. A gyermekágyas asszonyok megáldásánál használt takarókat hosszanti tengelyük mentén hímzés és azonkivűl gyakran írás is díszíti, mely utóbbi találomra egymásután odavetett, értelem nélkűli betűkből áll, néha azonban női nevet, leginkább a tulajdonosnőét lehet belőlük kiolvasni. E hímzések jobbára két oldalú lapos öltéssel készűlnek.
Az oláhok hímzései legalább a gyermekágyas asszonyok megáldásánál használt takarók tekintetében közeli rokonságot mutatnak a hanákok hímzéseivel; a díszítménynek legfölebb mellékes elemeiben van köztük különbség. Egyik sajátosságuk, hogy kedvelik a tejfölszínt. Vannak durva vásznon vörös gyapjúfonállal előállított nagy mustrájú hímzéseik is, melyeket ágyfüggönyökűl használnak.
A morvaországi házi ipari munkák közt művészeti tekintetben legkiválóbbak a tótok hímzései; mustráik részint geometriai formákból, részint pedig a növényi és az állati világtól kölcsönzött és a keresztöltés által átalakított formákból állanak. A törűlközők, az ágyterítők, stb. szegélyeit heraldikus alakítású szarvasok, madarak, gyakran sasok, részint egyes emberi alakok, részint tánczoló párok igen szépen és eredeti módon díszítik. A geometriai mustrájú hímzések többféle árnyalatú sárga selyemfonálból készűlnek, s menyasszonyi fátyolok végét, főkötők tetejét díszítik. Az e fajta mustrát azonban gyakran több szín, úgymint vörös, kék és fehér tarkítja és ez esetben selyem helyett gyapjúfonalat használnak. A hímzések díszéhez vert, helylyel-közzel színes fonállal áthúzott csipkék is járúlnak. Eredetiek a kötények is, melyeket két oldali lapos öltéssel hímzett és öv alakúan elrendezett kakas-mustra díszít.
Morvaországi népies hímzés.
Nem kevésbbé érdekesek a Nikolsburg melletti Landshut női lakosságának hímzései, nevezetesen menyasszonyi fátyolaik és ingválljaik gallérjai. Ezek készítési módra, valamint mustrára nézve rokonságban vannak a mindjárt szóba kerűlő morva-horvát hímzésekkel, ellenben színre és anyagra nézve elütnek azoktól. Mustráik szabad, festői elrendezése megfelel a kétoldali lapos öltésnek; formáikat a növények alakjaitól kölcsönzik, anyaguk vagy egy színű, vagy vörös, fekete és sárga fonál. Több hímzésöket e század elejének valamely évszáma jelöli. A landshuti hímzések jó ízlésüknél fogva különböznek a morva házi ipar többi termékétől.
Külön csoportot alkotnak a morvaországi horvátok hímzései, melyek a XVI. század elejével kezdődnek. Jellemző sajátosságuk legfeltűnőbb a tarka gyapjúfonalakkal hímzett kék kötényeken. E hímzések különféle öltésekkel készűlnek; a nagyobb mustrák kitöltésénél a Gobelin-öltést is alkalmazzák. A horvátok festői viseletét csakhamar megkedvelték a tótok is; ez az oka, hogy egészen hasonlóan hímzett és hasonló színezésű kötények ő náluk is fordúlnak elő.
Az ország több vidékén, kivált Iglau és Brünn környékén az egyszínű és tarka hímzésen kivűl űzik a fehér hímzést is; mustra tekintetében különösen érdekesek a hálós hímzések. Említésre méltó a csipkeverés is, melyet kivált a korábbi időben szép eredménynyel gyakorolt a falusi nép; ez kiülönösen az oláhok lakta vidéken, Roznau és Walachisch-Meseritsch környékén virágzott, részben ma is virágzik. A hanákok vert czérnacsipkéket készítettek. Morvaországnak Sziléziába beszögellő területén, Hotzenplotz városban szintén sokan foglalkoztak a csipkeveréssel.
Morvaországi népies hímzés.
Nem lehet pontosan megállapítani, hogy mikor végződik az embernek a történelem előtti s mikor kezdődik a történelmi időbe eső kézművesi tevékenysége; épen olyan bizonytalan a határ, mely a házi ipart a kifejlett, tulajdonképeni művészi ipartól elválasztja; a kettőnek egymással való kapcsolatát nehéz fölismerni. E körűlményhez mérten Morvaországnak, mint Közép-Európába beékelt egyik országnak művészi ipari fejlődését nem egyedűl a történelmi idő előtti és a házi ipari tevékenység szempontjából vizsgáljuk, hanem figyelembe veszszük az ország égalját, társadalmi állapotát, állami helyzetét és politikai történetét is, mint olyan tényezőket, melyek miként Közép-Európa többi országában; Morvaországban is döntő hatást gyakoroltak a művészi ipar fejlődésére.
A közép-korban Morvaországban is kizárólag a papság gyakorolta a művészetet és a kézművességet; míg a XIII. században a polgárság keletkezésével és megerősödésével, a városok alapításával és német telepesek bevándorlásával a világi elem kezébe kerűltek e foglalkozások, és e korszakban, de még inkább a renaissance idejében egészen a XVIII. század végeig a nemesség hathatós támogatása mellett a világiak által gyakorolt művészet és kézművesség legszebb virágzást ért el.
Minthogy a szövő művészetnek a házi iparban mutatkozó legelső kísérleteivel kezdettük meg az ország művészi iparának ismertetését: ahhoz kapcsoljuk a történelmi időbeli szövő művészet tárgyalását. A hímzés úgy Csehországban, mint Morvaországban a XII. század elején már szépen virágzott. Az olmützi Péter-templom 1131-ik év előtti leltárai aranynyal hímzett díszes ruhákat említenek; a brünni székesegyház kincstárában ma is őriztetik egy román művészetű hímzett bursa, melyen a hímzés a fölfeszített Krisztust ábrázolja; 1202-ben arany hímzésű oltárkendők említtetnek. A honi munkákon kívűl byzanczi hímzések és szaraczén eredetű szövött kelmék is voltak használatban. Saar kolostorban ez időtájt élt egy Leukart nevű hímző nő, a ki stolák és manipulusok készítésében nagyon ügyes volt. XV. századbeli egyházi díszruháknak ritka szép példányai maradtak fönn a brünni székesegyház kincstárában, különösen pedig az 1487-ik évből származó casula, melynek domború hímzése Krisztust a kereszten és a Dub meg a Zastrzizl család czímerét ábrázolja. De a késő közép-korban nemcsak az egyház, hanem a polgárság is rendkívűli fényt űzött a viseletben. A XVI. századbeli leltárak bizonyítják, hogy abban az időben igen sok kelmét fogyasztottak és alig szenved kétséget, hogy a szövő művészet e termékeinek legalább egy része Morvaországban készűlt. Dauma János 1661-ben elhalt mährisch-trübaui takácsmesternek hagyatékában a saját mesterségéhez tartozó számos forma említtetik, a miből azt lehet következtetni, hogy alakos és mustrás kelméket is készített.
Több adat bizonyítja, hogy a festett bőr kárpitok is használatban voltak, de hogy azok Morvaországban készűltek volna, arról hallgatnak a följegyzések; kordován bőrt készítőknek nevei azonban fönmaradtak. A bőr művészi megmunkálására és fölhasználására bő alkalom kínálkozott a könyvkötészetben. A román korszakból nem maradtak fönn bekötött könyvek. A csúcsíves művészet idejéből azonban vannak bőrbe kötött és fém kapcsokkal és sarkokkal ellátott könyvek, ilyen példáúl a brünni Szent Jakab plebánia-templomban levő graduale, mely 1494-ből származik. A renaissance művészet idejéből való, és bársonyba kötött példányokat ezüst kapcsok és sarkok díszítik. Gyakoriabbak a disznóbőrbe vagy barna bőrbe kötött, és arany vagy vak nyomással díszített, a tulajdonosok czímerével, nevével és évszámmal megjelölt könyvek. A morva testvéreknek jeles könyvkötőik voltak; Škop Dániel könyvkötő Bukovecben 1605 körül élt; Prerau város is dicsekedett egy híres könyvkötővel. Az utóbbinak Žerotin Károly gróf több könyvet küldött azzal az utasítással, hogy azokat szattyán bőrbe kösse, mindkét táblájukba nemzetségének czímerét, B Z Z (Bohunka z Žerotina) és A Z Z (Anna z Žerotina) betűket préselje. Ekként könnyű megállapítani a Žerotin-féle kötéseket. Közűlök több fönmaradt a Žerotin Károly gróf boroszlói könyvtárában. A XVIII. században az aranynyomás uralkodik, azonban maradtak fönt ezüsttel díszített rokoko ízlésű példányok is.
Morva könyvdíszítmények.
Siegl Károlytól
A morvaországi agyagművesség története azt bizonyítja, hogy a művészi ipar ez ágát az ős időktől fogva mai napig megszakítás nélkül művelték, időnként legföljebb a művelés terjedelme változik. A legrégibb kísérletek is jó ízlésről tanúskodnak, a művészi törekvés a benyomkodott vonalas díszítményben, az edények formáiban, a fölszínre rakott bütykökben és effélékben mutatkozik. A fazekasságnak művészeti jelleggel bíró legrégibb emlékei a XV. századból származnak. Ezek domború művű alakokkal vagy növényi formákkal díszített máz nélküli kályhafiókok, a milyenek Brünnben, Kremsierben, Lositzban, Pustomerben és egyebütt ásatások alkalmával kerűltek napvilágra. Azonban maradtak fönn agyagból hajtó korongon formált és égetett igen érdekes edények is, melyek a Lošitzban előkerűlt depôt-lelet tanúsága szerint, bizonyára a közép-korból, vagy az átmeneti időből valók. Vannak adatok, melyek bizonyítják, hogy a következő időszakban, a XVI. és a XVII. században művészettel formált számos kályha készűlt az országban; jó állapotban levő szép emlékek vannak Pernstein várban, Gross-Üllersdorf és Triesch kastélyokban. Figyelemre méltó a chropini kastélyban levő kályha is, melynek II. Liechtenstein Károly gróf, olmützi herczegpüspök czímerével díszített, megfelelő írással és 1668. évszámmal ellátott fiókjai vannak. Valószínű, hogy e kályhát wischaui fazekasok készítették. A kályhaipar a XVIII. században érte el a virágzás tetőpontját. Nikolsburgban a herczeg Dietrichstein-féle kastélyban a XVIII. század első feléből való, fehér mázas, aranyozott, szobrászati díszű, igen szép alkatú kályhák vannak. Korábban a brünni főtörvényszék épületének nagy termében (Krautmarkt) egy igen szép kályha volt, melyet a Dietrichstein család czímerén kívűl Venust és Amort Vulcanus műhelyében ábrázoló domború mű díszítette. Ez a kályha most a morvaországi iparmúzeumnak egyik becses darabja. A fehér mázas és aranynyal dúsan díszített, rokoko ízlésű kályhák igen számosak a morvaországi kastélyokban. Az eddig ismertek közűl a Pallavicini Sándor őrgróf jamnitzi kastélyában levő kályha az egyedűli, melynek a máz alatt bekarczolt mesterjegye van. Az I. Napoleon császárról elnevezett művészeti korszakból is számos kályha maradt fönn, a melyeknek fehér máza azonban kevésbbé szép, és a melyek, úgy látszik, a későbben szóba kerűlő bistritzi gyár termékei. Manapság igen szép kályhákat készítenek Mayer fiai Blanskóban, Kohn G. és fia Brünnben, Raschka A. Nesseldorfban.
A közép-kori fazekasságról a renaissance kori fazekasságra való átmenetet kék mázas, világos mázzal pettyegetett edények egy faja, többnyire tál és tányér, képviseli. A fehér mázas faďence edények a renaissance korszak végén, a XVII. században készűltek, s jobbára tálak, sótartók, csavaros dugóval ellátott palaczkok, asztaldíszűl szolgáló s áttört karimájú talpas csészék és czinfödelű korsók. Készítésük helyét eddig nem sikerült megállapítani; a fönmaradt darabok származására vonatkozó hagyományok után ítélve Morvaországnak tótok lakta déli és délkeleti vidékén keletkeztek. A tálaknak sajátságos formájuk van; fenekük mély, karimájuk széles, s úgy feneküket, mint karimájukat festett bokréták díszítik, a melyekben nagyon szerepel a tulipánbimbó; az edények karimáján virágdísz helyett gyakran évszám, a tulajdonos nevének kezdő betűje, czímere, vagy czéhjelvény van. A festés vörösbarna rajzolatú; uralkodó színe a sienai sárga, a mi az olasz majolikákra mutat; a teljes vörös szín egészen hiányzik. A tálak formára nézve is hasonlítnak némileg az olasz majolika dísztálakhoz, más felől azonban az egyidejű vésett czin tálakkal is egyeznek. A legrégibb ismert darab, melynek áttört karimája van, 1602-ből való, Berchtold Zsigmond gróf tulajdona és Buchlau várban van. A többi ilyféle edény XVII. századbeli munka. Vannak olyanok is, melyek a XVIII. században készűltek. Utóbb a porczellán divatja lassanként leszorította a fazekasság ezen érdekes termékeit.
Barokk ízlésű kályha a brünni iparmúzeumban.
Siegl Károlytól
Ezeken a faďence-készítményeken kivűl, melyeket bizonyára művészi kéz díszített, még számos, sokkal egyszerűbb, díszítésre nézve azonban eredetibb edény, úgy nevezett majolika találkozik. Ezek java részben idegen minták és idegen hatás alatt készültek, a mit bunzlaui, briegi, prágai edény elnevezésük is bizonyít. Wischau volt a fazekasságnak egyik fő helye, a hol a majolika-mesterek még a múlt század végén is korsós czéhet alkottak.
A faďence gyári előállítása az Osztrák-Magyar monarchia területén a Magyarországban Holicson Morvaország határán 1746-ban alapított faďence-gyárral kezdődik, ezt 1783-ban követte a Mährisch-Weisskirchenben alapított herczeg Dietrichstein-féle faďence-gyár, mely üzemét 1805-ig folytatta, s melynek termékei sokban hasonlítanak a holicsi edényekhez, más felől azonban különböznek is tőlük, a mennyiben nem oly tiszták és fehérek, mázuk pedig kevésbbé fényes. A két gyár termékei közti rokonság nem a véletlen műve, hanem a kölcsönös érintkezésből származik. 1790-ben Bystřitzben alapíttatott a gróf Monte l’Abbate-féle fehér cserépedénygyár, mely jövedelmileg jobban virágzott, mint a mährisch-weisskircheni, de a XIX. század elején szintén megszűntette üzemét; sárgás mázú gyártmányai felölelték az edény minden faját; formájuk a XVI. Lajos és I. Napoleon idejebeli ízlést követte, domború és áttört művű díszük volt. E gyár is közlekedett a holicsi gyárral. Ez utóbbi gyárból való festők és mintázók dolgoztak Bystřitzben. 1799-ben vetették meg alapját a később nagy hírre jutott fraini fehér cserép és Wedgwood-edény gyárnak, mely 1882-ig folytatta üzemét. E gyár műszaki vezetői sorából különösen kitűnnek Hüpmann Ferdinánd és Dürnbeck Ferencz; amaz, úgy látszik, egy személy a hasonló nevű korongolóval és égetővel, a ki 1786-ig Holicsban, 1791-ig Bystřitzben dolgozott. Raufer Mihály, a fraini gyár egykori munkása, hasonló gyárat alapított 1823-ban a Znaim melletti Kravskóban. Ez máig is fönnáll és jó hírnévnek örvend. E század elején Reynochovitzban és Nesselsdorfban is keletkeztek gyárak.
A művészi ipar újabb időbeli föllendűlése óta igen élénk tevékenység uralkodik Znaimban, a hol a fazekasság gyakorlata igen régi keletű; 1579-ik évbeli znaimi edények is fordúlnak elő; újabb időben Slowak Ferencz és Klammerth Alajos czégek tűnnek ki; a képben bemutatott faďence tál az előbbinek a műhelyéből kerűlt ki. Znaimban most cs. kir. agyagipari szakiskola is van; ugyanitt több nagyobb vállalat (a Ditmar-, a Lauer- és Steidl-féle) virágzik, a melyeknek árúit jó ízlés és nagy változatosság jellemzi. A znaimi gyárakon kivűl említésre méltó dr. Schütz Arnold gyára Olomučanban Blansko mellett. Ezt 1849-ben Gelb alapította és 1852 óta bírja a mostani tulajdonos. A Kallab-czég Sehattauban fehér cserépedényt és chamotte-árút gyárt.
Znaimban 1870 körűl készült faďence tál.
Siegl Károlytól
Igen régi a morva üvegipar is; az üveghuták üzeme talán már IV. Károly alatt kezdődött; bizonyos, hogy Goldensteinon 1430-ban már volt üveghuta. Buchlau várban maradtak fönn XVI. és XVII. századbeli üveg serlegek (födeles kancsók), melyeket a Zastrzizl, Pernstein, Peterwaldsky morva nemesi családok czímerei díszítenek. A XVI. századtól a XVIII. századig több üvegvéső neve maradt fönn, a mi azt bizonyítja, hogy Morvaországban az üvegvésést is művelték. A XVII. században Vsetin mellett fönnállott hutával üvegköszörűlő műhely volt kapcsolatban; a XVIII. századbeli huták mellett még gyakoriabbik a köszörűlő műhelyek. Okiratok sűrűn említenek az üveggyártásban jártas morva embereket, a kik sziléziai hutákban dolgoztak és a morva üveget akkor vált szokássá összehasonlítani a cseh üveggel, mikor ez utóbbi virágzása tetőpontján volt. Újabb időben a Gross-Karlovitzban és Krasnában levő Reich S. czég válik ki az üveggyártás terén.
Nincs adat, mely bizonyítaná, hogy a régebbi időben Morvaországban gyakorolták volna az üvegfestészetet. A morvaországi iparmúzeum buzdítására nem régiben Škarda Benedek rendezett be Brünnben üvegfestészeti műhelyt.
Nagy tökéletességet ért el a fém megmunkálásának minden ága; a háztartásban még a XVI. században is leginkább arany, ezüst, czin, vörösréz, bronz és vas edények voltak használatosak.
A fémiparnak legnemesebb ága az arany- és az ezüstművesség, melyet a román művészet idejében leginkább az egyház ápolt, a csúcsíves művészet idejében és a késő közép-korban polgári foglalkozássá lett, világi czéloknak is szolgálva általánosan elterjedt és a XVI–XVIII. században is nem kevésbbé fontos szerepet vitt. Kitűnő helyet foglal el e tekintetben Olmütz. Egykorú följegyzések bizonyítják, hogy a városban a román művészet korában is voltak már ötvösművek, más adatok ismét azt bizonyítják, hogy ama régi művek még megvoltak a harminczéves háború idejében is. Valószínűleg morvaországi készítmény volt az a byzanczi ízlésű, domború művű Madonna-kép is, melyet Ottó és Konrád morva herczegek Altmann passaui püspöknek küldtek azzal a szándékkal, hogy az a Göttweihban építendő kolostort és templomot a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelje. A XIII. század végén (1290) Olmützben hat arany- és ezüstműves és tizenkét kardkovács volt, és valamennyi a neustadti czéhbe tartozott.
Az ötvösség nem kevésbbé szépen fejlődött a Luxemburgi ház, IV. Károly császár, annak fivére, János őrgróf és unokaöcscse, Jodok őrgróf idejében; János őrgróf 1367-ben megerősíti a brünni ötvösök szabályait. Többek közt nagy pártolója volt a művészi ipar ez ágának Neumarkti János olmützi püspök. A XIV. században ötvösök neveivel is találkozunk már; ismerjük a znaimi ötvösöknek 1446-ból való szabályait. A mesterek közűl Venczel olmützi ötvös és rézmetsző, a ki 1481-ben még élt, helyet vívott ki a sokszorosító művészetek történetében; több metszete ötvösművet, jelesűl egy szentségtartót ábrázol; művei közűl egy sem maradt fönn. Egyetlen egy XV. századbeli emlékről lehet megközelítő bizonyossággal állítani, hogy Olmützben készűlt volna, ez az ottani vargaczéh hat karajos alakú ezüst ereklyetartója.
Keresztelő medencze az iglaui Szent Jakab plebánia-templomban (1599).
Siegl Károlytól
Nagyot haladt az ötvösség a XVI. században többek közt Žerotini Velen László által Mährisch-Trübauban. Az iglaui ötvösöknek ez időtájt az ottani plebánia-templomban védszentjüknek, Szent Eligiusnak szentelt saját kápolnájuk volt. Iglauból származott Bálint mester, Jamnitzer Venczel nürnbergi híres ötvös veje, a ki Nürnbergben mint ötvös, festő, szobrász és éremvéső egyaránt jeles tevékenységet fejtett ki. A Jamnitzer névvel kapcsolatban meg kell említenünk, hogy az a korábban csak sejtelmen alapúló vélemény, mely szerint a Jamnitzer család morvaországi eredetű volna, többé nem puszta sejtelem, a mennyiben időközben sikerűlt megállapítani, hogy Morvaországban a XIII. század elejétől a XVIII. század elejéig hat Jamnitzer élt. A XVI. században is Olmütz áll az első helyen; egy igen kiváló ötvösműről szóló adatok szerint az olmützi ötvösök ez időben nagy hírnévnek örvendettek. A szóban levő ötvösművet 1810-ben beolvasztották ugyan, de a képe szerencsére fönmaradt. Ez Szent Lipót őrgrófnak klosterneuburgi ezüst koporsója, melyet Ferdinánd császár 1549-ben Baumgartner Márton olmützi ötvösnél rendelt meg. A koporsónak négy év alatt kellett elkészűlni, de minthogy Baumgartner azonközben meghalt, a megkezdett munka folytatásával Millner (Müllner) Keresztély olmützi ötvöst bízták meg, a ki a koporsót 1553-ban be is fejezte. A brünni ötvösczéh szabályait a városi tanács 1567-ben állapítá meg. Ez időtájt világi használatú kiváló művek kerűltek ki a brünni ötvösök műhelyeiből; Neuhausi Zakariás, Teltsch és Polna ura ezüstbányáinak jövedelméből 1577-ben Teltsch kastélya számára elidegeníthetetlen kincs gyanánt brünni ötvösök által aranyozott ezüstből vert, vésett és zománczozott, renaissance díszű, trónalakú karos székeket és egy asztalt készíttetett. Az asztalról a megrendelő saját följegyzéseiben határozottan állítja, hogy Brünnben készűlt. Ezen ötvösművekből semmi sem maradt fönn; 1632-ik évi okiratok már csak egy ezüst széket említenek; e század elején ezt a széket és az asztalt is beolvasztották; újabb időben előkerűlt egy rajz, mely a széket ábrázolja. Abban a korszakban az arany és az ezüst készletek legnagyobb részét, s pedig úgy az egyházi, mint a világi használatúakat a német ötvösség akkori középpontjaiból, Nürnbergből és Augsburgból szerezték be; valószínű, hogy e városokban morvaországi ötvösök is telepedtek le és ott gyakorolták művészetüket. Példa erre a XVIII. századból az Auspitz melletti Voykovitzban született Zeckel János ötvös, a ki 1691-ben Augsburgban letelepedett, s ott 1728-ban meghalt. Morvaországban két műve ismeretes: egy filigrán díszű kehely a raigerni benczés kolostorban és egy vert művű ezüst tálcza a brünni székesegyház kincstárában. Az utóbbi 1705-ben készűlt, vésett czímerek díszítik és a bajorországi Schussenried kolostorból származik. Az ötvösségnek XVII. és XVIII. századbeli virágzásáról írott kútfők dicsérő följegyzései tanúskodnak. Ebben a korszakban is az olmützi ötvösségről van legtöbb adatunk. Fönmaradtak itt többek közt a Szentháromság oszlopán Forstner Simon által ezüstből vert alakok.
Az ötvösséghez sorakozik a bronzöntés. Morvaországban a történet előtti időben is ösmertek és használtak bronzból öntött tárgyakat; de a történeti időből való legrégibb bronzöntvények csak a XIV. és a XV. század termékei. Itt-ott fordúlnak elő román művészetű bronz feszűletek is; de ezeknek keletkezési helyét nem lehet pontosan megállapítani. Számos harangöntőnek és fegyverkovácsnak a neve ismeretes és harang is sok maradt fönn, a miből kiderűl, hogy az országban általános volt a bronzöntés gyakorlása. Az Ágoston-rend altbrünni templomában levő hétkarú gyertyatartó, melynek lábait képzeleti állatfejek díszítik, a XV. századból való ugyan, de semmi sem bizonyítja, hogy Morvaországban készűlt volna. A renaissance művészet idejéből még több harangöntőnek és bronzművesnek a nevét ismerjük, s jóval több emlék is maradt fönn. Ezek közűl első sorban említésre méltó a brünni születésű Jarosch Tamás, császári fegyverkovács Prágában, a kinek egyik műve, a prágai Belvedere-kertben levő díszkút, az Alpeseken innen a renaissance-korbeli bronzöntésnek művészetileg egyik legbecsesebb emléke. Ferdinánd császár megbízásából Francesco de Tertio udvari festő 1562-ben elkészíté a kút tervének rajzát, a mely szerint Ferdinánd főherczeg udvari szobrásza, Preysser János, fából kifaragta a mintát. 1563-ban kötötték meg a szerződést; a munka kilencz évig tartott. A kút öntésénél az udvari kovácsnak földije, a bytyškai születésű Klička (Křička) Lőrincz, az alakok öntésénél Hofprugger Farkas segédkezett. A kút két, egymás fölé helyezett és különböző nagyságú bronz medenczéből áll; az alsó medencze négy törpe emberkén nyugszik, míg a felsőnek szárát négy karyai alak díszíti. A Morvaországban levő és a XVI. századból való jelesebb bronzöntvények sorából különös említést érdemel Kuen Márius püspök síremléke az olmützi székesegyházban. A XVII. és XVIII. századbeli bronzöntésnek számos emléke, harang, feszület, gyertyatartó és több efféle tárgy maradt fönn, és számos ez időbeli bronzöntő nevét ismerjük. Az arany- és az ezüstművesek gyakran vörös rézből is dolgoztak. Ezeken kívűl a rézművesek készítettek ebből az anyagból művészien formált tárgyakat. Brünnben a rézművesek már 1387-ben czéhet alkottak; a vörös rézből készűlt művészeti becsű tárgyak azonban a XVI. századból valók és ezek közt kétségkívűl a legszebb az a vörösrézből trébelt és megaranyozott keresztelő medencze, melyet Seidenbergi Seidenmeltczer Jakab iglaui patricius 1599-ben ajándékozott az ottani Szent Jakab plebánia-templomnak. Alakjára nézve nyolczszögű talpon álló kehelyhez hasonlít, a tulajdonképeni medencze nyolcz mezőjét ó- és újtestamentomi jelenetek, födelét allegoriák, az ajándékozónak nem teljes czímere és egy iratszalag díszítik, a mely utóbbin I. S. Z. H. B. betűk vannak, a lábát pedig ékítmények és álarczok borítják, melyek Wechter György (1564–1619) nürnbergi festő és rézmarató tervrajzainak jellegével bírnak. Az Iglau melletti Pirnitz helység plebánia-templomában levő, szintén vörös rézből trébelt és serleg alakú keresztelő medenczének bronzból öntött fatörzs alakú lába van, melyre kígyó tekergődzik, födelét Waldsteini Brtnicky János földbirtokos (1570) és neje, Kunstadti Zajimač Katalin czímere díszíti. Egy 1598. évi okirat szerint a keresztelő medenczét több más tárgygyal együtt ők ajándékozták a templomnak. Ennek a keresztelő medenczének alkata és díszítménye szintén a német kis-mesterek tervrajzaihoz hasonlítanak. A brünni minorita templomban ma is használatban van egy szintén vörös rézből trébelt, ezüstözött, tekintélyes antipendium, a melyen Ker. Szent János szenvedése és fejvétele ábrázoltatik. Említésre méltó trébelt munka az az 1700 körűl készűlt, sárkány alakú vízhányó, mely a brünni régi országház udvarán van; egykor meg volt aranyozva, s ma az egyedűli fönmaradt példány.
A közép-korban a bronzöntő művészet és a czinöntő kézművesség részben találkoztak, a mennyiben a bronz- és a harangöntők jobbára czinöntők is voltak. A czinnek általánosabb használata Európában a XIII. században kezdődik, a mikor a fa edényt lassanként kiszorította a czin edény. A czinöntő kézművesség Morvaországban a XIV. században a fejlettségnek magas fokán lehetett már, mivel a brünni czinöntőknek 1387-ből való s Jost és Prokop őrgrófok által megerősített szabályaiban vésett ábrázolásokkal, versekkel és betűkkel díszített edényekre, valamint az edények gondos megvizsgálására és bélyegzésére vonatkozó határozmányok vannak. A mesterek, a kiknek neveit ma ismerjük, a XV. században Olmützben éltek; ezen időbeli művek nem maradtak fönn, de szép számmal vannak a XVI. századbeli e fajta emlékek, a midőn nemcsak a háztartás, hanem a czéhek számára is sok czin edény készűlt. Csak egy ilyen tárgyat említünk föl, t. i. a raigerni plebánia-templom keresztelő medenczéjét. Ennek három lába golyót markoló állati karmokkal végződik; a medenczén körűlfutó övet Krisztusnak és a tizenkét apostolnak több színűre festett alakja díszíti; az egyik lábán három czinöntő bélyeg van, melyek közűl kettő megegyezően egyfejű sast ábrázol. Adatok bizonyítják, hogy a czin koporsók is használatban voltak. A fönmaradt edények közt számos olyan akad, mely formára és díszre nézve figyelemre méltó. Ezek jobbára Iglauban készűltek, a hol, úgy látszik, legszebben virágzott a czinöntő kézművesség.
Kovácsolt vas rács a brünni országos pénzügyi igzgatóság épületében.
Siegl Károlytól
A lakatos művészet kezdete visszanyúlik a román korszakba, ebből az időből azonban nem maradtak emlékek. A csúcsíves művészet korszakából van nehány emlék. Ezek szentségházaknak olyanféle vasrácsos ajtói, a milyen a nürnbergi Szent Lőrincz templombeli, melyet Kraft Ádám készített. Vannak egyszerűbbek és vannak díszesebbek is. Emezek közűl fölemlítjük a znaimi Miklós-templom és a jamnitzi Jakab-templom szentségházának ajtaját. Érdekes az az ajtó, mely Prossnitzból kerűlt a morva iparmúzeumba. Ezen egymást keresztben metsző szalagok vannak, hézagait vas lemezből trébelt díszítmények töltik be, négyzetes mezőiben a Pernstein család czímere (szembe néző bikafej), egyfejű sas és kétfarkú oroszlán váltakoznak. A prossnitzi tanácsházban van az előbbihez hasonló második példány, a melyen azonban csak az oroszlán fordúl elő, azonkívűl három mezőjét a Kravai, a Pernstein és a Liechtenstein nemzetségek festett czímere foglalja el. Sokkal nehézkesebbek és számosabbak a renaissane művészetű kovácsolt vas művek. Ezek sorában kétségkivűl legelső hely illeti azt az 1589 után készűlt rostélyt, mely a teltschi kastélykápolnában Neuhausi Zakariás és neje, Waldstein Katalin, szabadon álló sírját keríti. Felső ablakrácsok részint eredeti helyükön, részint gyűjteményekben, illetőleg múzeumokban szép számmal találkoznak. Valószínűleg XVI. századbeli munka a saari convent kertjében levő kútnak nyolcz pálczából koronaszerűen alakított rácsozata. A kovácsnak bő alkalom kínálkozott ügyességét és művészetét kimutatni a kapuk, az ajtók, a bútorok, a czéhládák vasalásain, a lakatok födelén. Az efféle munkákon tág tér nyílt a vert és a vésett díszítmény alkalmazására. Egy chiavennai születésű Fiota nevű lakatos 1626-ban vasból szószéket készített a boskovitzi plebánia-templom számára. A saari plebánia- (az előtt kolostor-) templom hajóját a szentélytől elválasztó magas rácsos korlát 1666-ban készűlt. Olyan rácsok is maradtak fönn, melyeknek szerkezete épületek belsejének távlati képét ábrázolja, mint példáúl a kostli temető kapuja és a Mährisch-Budwitz melletti Jarmeritz kastély egyik ajtaja. Részben ilyen az iglaui Szent Jakab plebánia-templom oldalkápolnáját elzáró rács is, mely Morvaországban a XVIII. századbeli e fajta munkák között talán a leggazdagabb. Fölötte érdekesek a nikolsburgi kastély kertjének 1723-tól 1725-ig készűlt ajtói, melyeket a Dietrichstein család czímere díszít; érdekes ugyanott az ősök terméhez vezető lépcső ajtaja. Valamennyi Forster Henrik brünni udvari lakatos műve. A XVIII. századbeli kovácsoló művészetnek szép alkotásai az ajtóvasalások is, nemkülönben az Olmütz melletti szent hegyen levő búcsújáró templom és residentia rácsai, mely utóbbiakat Prochaska, Chambrez morva művész nagyatyja készíté. Brünnben XVIII. századbeli kiválóbb emlékek a minoriták templomának ablakrácsai, a régi országház ablakainak kosárszerű rácsai, mindenek előtt pedig az országos pénzügyi igazgatóság épületének egykor Dietrichstein-, utóbb Salm-féle háznak rácsai, melyek a barokk ízlésből a rokoko ízlésbe való átmenetet mutatják. A rokoko ízlés idejében is magas fokon állott a művészi iparnak ezen ága, a mint a fönmaradt ablakrácsok, sírkeresztek, a czéhzászlók támasztó rúdjai s a lakatfödelek szép száma bizonyítja. Az újabb időben föllendűlt művészi ipar a vas megmunkálásában érte el a legszebb sikereket.
Chorusi székek az egykori karthausi templomban a Brünn melletti Königsfeldben.
Siegl Károlytól
Morvaország a vasöntés művészeti irányú fejlesztésében szép eredménynyel dicsekedhetik. E tekintetben első hely illeti meg a herczeg Salm-féle blanskói vasöntő műhelyt, mely a vasipar széles körű művelése mellett művészi becsű vasöntvényeket is állít elő. A blanskói vasöntő műhelynek úgy öntés, mint szerkezet tekintetében legnevezetesebb készítménye a karlsbadi Sprudel oszlopos sétahelye, mely alig egy év alatt készűlt és 1879 májusában állíttatott föl. Hogy a vasöntvénynek milyen háladatos szerep kínálkozik az építészetben, arra második példáúl szolgál Bécsben a Thonet-ház (Stefansplatz), a melynek díszítményes részletei szintén a blanskói öntőműhelyből kerűltek ki. A vasöntést újabb időben régi minták sokszorosítására is használják. Ebben is van része Morvaországnak, jelesűl a friedlandi herczegérseki műhelyeknek.
Szép számmal maradtak fönn az asztalosság művészeti becsű készítményei is. Ezek részben faragott vagy festett, részben pedig berakott díszű művek. A román művészet korából való egy festett fa mennyezet, mely egykor az eichhorni temetői kápolnában volt, most pedig az ottani czukorgyár raktárában őriztetik. A csúcsíves művészet idejebeli bútorokról csak írott kútfők nyomán tudunk valamit. A Chronica Sarensis arról értesít bennünket, hogy a saari kolostor-templomban dúsan faragott chorusi padok voltak, a melyeknek 48 ülőhelyét 1300-ban augustai János szerzetes faragta és festette be. A renaissance korszaknak e fajta emlékei számosabbak. A kastélyokban nem ritkák az aranyozott és festett rekeszes mennyezetek, melyek közűl a Sternberg, Gross-Ullersdorf, Teltsch kastélybeliek a legszebbek. Unter-Tarnovitzban egy magánházban szintén igen szép ilyen mennyezet van. Említésre méltók továbbá Bučovitz és Černahora kastélyok berakott díszű ajtai. A XVII. század második felében, mikor ismét divatossá lett a borításos (funéros) bútor, gyakran említtetnek olyan templomi bútorok, faragott oltárok, kivált pedig chorusi székek, melyeket az asztalosságban járatos szerzetesek készítettek. Freitag Ádám jezsuita készíté az Ungarisch-Hradischban 1663-ban megkezdett Szent Ferencz-templom asztalosmunkájának legnagyobb részét. Az asztalosművészet legszebb emlékei a Brünn melletti Königsfeld egykori karthausi templomának chorusi székei, melyeknek leírását az ide csatolt rajz fölöslegessé teszi. Hasonlók ezekhez a brünni jezsuita- (helyőrségi) templom, továbbá az olmützi székesegyház chorusi székei. A XVII. század végéről, részben a XVIII. századból valók a velehradi plebánia-templom és a brünni Szent Jakab templom chorusi székei. Számosak a dúsan, faragott templomi padok is, a melyek közűl fölemlítjük a znaimi Domonkos-rendi templom padjait. Házi bútorok a nemesi kastélyokban fordúlnak elő; szépek a Budischau és Jarmeritz kastélyokban levő XIV. Lajos korabeli ülő bútorok. Chambrez morva művész följegyzése szerint Gross-Seelovitz kastély egyik termének borításos padlója volt, melyet a poroszok, mikor a sziléziai első háború alkalmával Brünnt ostromolták, fölszedtek és Berlinbe magukkal vittek. E helyütt följegyzésre érdemes, hogy Hollandiában a XVIII. századbeli berakott díszű, illetőleg borításos bútorok egy fajtáját a morva testvérek készítményeinek tartják. A morvaországi kolostorok könyvtárai gazdagon faragott és részben aranyozott szekrényekkel voltak bebútorozva. Csak egy példát hozunk föl a rokoko ízlés idejéből, nevezetesen az altbrünni Ágoston-rendi kolostor gyönyörű könyvszekrényeit, melyeken az asztalosmunkát Stettner Bernát szerzetbeli laikus, a szobrászati munkát Weber József készíté. Nem kevésbbé pazar előállítású szekrények azok, melyek egykor a Znaim melletti Klosterbruckban voltak, most pedig Prágában a strahovi premontrei kolostorban vannak. Ezeket Lahofer János znaimi asztalos készíté; tíz évig dolgozott rajtuk és 1794-ben fejezte be. A fönmaradt czéhládák közt nem egy érdekes példány találkozik. Legújabb időben Brünnben az asztalosság művészetileg igen örvendetesen fejlődött, a miben tekintélyes része van a brünni morva iparmúzeummal kapcsolatos művészi iparműhelynek. Walachisch-Meseritschben cs. kir. faipari szakiskola áll fönn, mely a fa művészi földolgozásában szép eredményt ért el. A hajlított fa bútorok gyártásában a Thonet testvérek koritschani és Kohn J. vsetini gyára iparművészeti tekintetben is kiváló készítményekkel dicsekszik.
A művészi ipar egyes ágainak a föntiekben vázolt fejlődését összehasonlítva Közép-Európa többi országának művészi iparával, azt találjuk, hogy Morvaország mindig lépést tartott a szomszédos országokkal, és hogy Morvaország művészi ipara tiszteletre méltó helyet foglal el az emberi munkásság ez ágának általános történetében. Morvaország, miként a múltban, a jelenben sem utolsó az Osztrák-Magyar monarchia országai között, a melyek mindannyian résztvesznek a művészi iparnak újjá teremtésére irányúló, 1851-ben megindúlt európai mozgalomban. Morvaország az első lépést 1873-ban tette meg, mikor a morva iparegyesűlet kezdeményezésére egy bizottság ebenhofi Weber Fülöp báró morvaországi helytartó elnöklete alatt megalapította a morva iparmúzeumot, mely a bécsi cs. kir. osztrák művészeti és ipari múzeum mintájára szerveztetett, és melyet törekvéseiben úgy a középponti intézet, mint a keleti (most cs. kir. osztrák kereskedelmi) múzeum hathatósan támogat. A morva iparmúzeum ily körűlmények között fönnállásának húsz éve alatt ernyedetlen buzgalommal törekszik kitűzött föladatát, a művészi ipar és az ízlés nemesítését megvalósítani. A művészi ipar azon ágai közűl, a melyeken leginkább észrevehető az ipar múzeum hatása, legelső helyen áll az asztalos és a lakatos művészet. Az üvegfestést, valamint az agyagipart is, már előbb említettük.
Morvaország művészi iparának történetéről szólva, nem szabad elhallgatnunk, hogy Edelbergi Eitelberger Rudolf, a ki az osztrák művészi ipart újjá teremté, Morvaország szülöttje. 1817-ben, ápril 14-ikén Olmützben született és hálás kortársai azt a házat (katonai kaszárnya), melyben született, emléktáblával jelölték meg.
Emléktábla Eitelberger Rudolf szülőházán Olmützben
Schwartz István terve után, Schulmeister Wilibaldtól
