Az ellenkirályok.
Az ellenkirályok.
Benczúr Gyulától
1526 augusztus 30-án éjfélkor érkezett Budára a mohácsi csatavesztés híre. Az udvar, a német, majd a magyar polgárság is menekűlt. Csak néhány őr maradt a királyi palotában, kik ellenállás nélkűl megadták magukat, mikor Szolimán, útközben számos hadi foglyot kardra hányatván, a város előtt megjelent (szeptember 10). A szultán a királyi palotába szállt, mely ennélfogva épen maradt; de a várost felgyújtották és elhamvasztották a törökök; egyes csapataik szétáradtak a Dunán túl, fel Győrig és messze be Sopron- és Vasmegyékbe; mindenütt öltek, pusztítottak, embert és marhát raboltak. Ellenállásra csak itt-ott akadtak, mint Marótnál, Esztergom alatt a Duna mentében, hol a föld népéből férfi, nő, gyermek, összesen vagy huszonötezren összeverődtek, de gyarló szekérvárukat szétlőtte az ágyú, és férfit, nőt, gyermeket egyaránt halomra ölt a török kard. A védők közt volt Dobozy Mihály fehérvármegyei nemes is. Az általános zűrzavar közepette, maga mögé, lovára kapta feleségét, hogy megmentse. A törökök űzőbe vették, s ő, mikor látta, hogy lova fáradt, hogy nincs többé menekűlés, keresztűl szúrta nejét, hogy legalább gyalázat ne érje, azután visszafordúlt a törökök ellen és heves viadalban megtalálta a halált, a melyet most már keresett.
Szolimán félhónapot töltött Budán s szeptember 26-án indúlt haza a Duna balpartján, a felgyújtott Pesten keresztűl. Útjában pusztává lőn a Duna-Tisza köze le Péterváradig. Október 12-ikén hagyta el a magyar földet, melyen serege – mondják – hat hét alatt 200.000 magyart gyilkolt le.
Már a pusztúlás idejében mozogni kezdtek a trónkövetelők. Szapolyai János vajda mellett különösen Verbőczy dolgozott, a nagy jogtudós, a páratlan népszónok, de gyenge politikus, ki magát ez időben „Magyarország szolgájá”-nak írta. A királyválasztó gyűlést november 3-ikára hívták össze a vajda és barátjai Székes-Fehérvárra. A kik megjelentek, nem sokan, Szapolyait kiálták ki királylyá, s fejére november 11-én tette a koronát Podmaniczky István nyitrai püspök, a legidősebb kartársai közt, kik a mohácsi csatát túlélték.
Már ekkor az özvegy királyné és a nádor, a „sánta” Báthory, Pozsonyba szintén királyválasztó országgyűlést hirdettek. Ide sem sokan gyűltek a zavaros időben, de ott volt az országgyűlés törvényes feje, a nádor, egy Batthyány, Nádasdy Tamás, még fiatal ember, nagyhírű családjának voltaképi megalapítója, és Révay Ferencz, nádori titkár, bár ifjú még, kiváló jogtudós, a szklabinyai és blatniczai Révay-ág őse, és ott voltak, kik Fehérvárott hiányoztak, a kapcsolt részek követei: harmadmagával Erdődy Simon, zágrábi püspök, Bakocs Tamás unokaöcscse. Megjelentek Ferdinándnak, ekkor már cseh királynak követei, hogy a trónt uruk számára követeljék. Ferdinánd régi és új szerződések alapján, melyeket annak idején, bár törvénynyé nem váltak, Magyarország legkiválóbb emberei elfogadtak, tartott igényt a koronára; de azért tényleg megnyugodott a választásban. A fő ok, melylyel hívei jelöltségét támogatták, az volt, hogy mint a hatalmas V. Károly császár öcscse, mint cseh király, egyedűl ő lesz képes Magyarországot a török ellen megvédeni. Meg is választották deczember 17-ikén a pozsonyi ferencziek kolostorában, miután a fehérvári királyválasztást, „melyet nem törvényes módon, elhamarkodva összehívott országgyűlésen, a kapcsolt részek nélkűl, erős pressio mellett hajtottak végre”, semmisnek, érvénytelennek nyilvánították.
II. Szolimán.
Egykorú metszet után.
A metszet Lorch XVI. századi fametszőtől való, ki 1525 és 1533 közt Konstantinápolyban lakott. Szolimán képének metszete a bécsi Albertinában van.
A pozsonyi választás híre szétfutott az országban, s a kapcsolt részekben összehívták a két tartománygyűlést. A horvátok, az igazi horvátok, kik a Kulpától délre, a tenger felé laktak, Czettinben gyűltek össze, a mai ogulini-szluini kerületben. Ott volt a tinnini püspök, a corbaviai gróf, egy Zrinyi, három Frangepán és mások, és 1527 január első napján Ferdinándot, „ki már is örökösödési jogot bírt a magyar szent koronára, és már Magyarország törvényei szerint annak rendjén Pozsonyban meg is választatott,” érett megfontolással, „ebéd előtt és éhommal,” mint különösen hangsulyozták, Horvátország királyának is elismerték, elfogadták és megválasztották. Öt nappal később ellenben a kőrösmegyei Dombrón, a tótországi – zágráb-, kőrös-, varasd-megyei, mai horvát – rendek János mellett nyilatkoztak, Jánost fogadták el királyukúl (január 6).
Az országnak tehát most két királya volt, épen a mikor legnagyobb szüksége lett volna az egyetértésre. A két király közt a kardnak kellett dönteni.
Ferdinánd 1527 július 31-én lépett német sereg élén magyar földre, és Köpcsényben Szalaházy Tamás veszprémi püspök, egyik legbuzgóbb híve előtt megesküdött, hogy az ország jogait és szokásait fenntartja és hű őre lesz az arany-bulla rendeleteinek. A hadi szerencse neki kedvezett. Augusztus 20-án már Budán volt Mátyás király kifosztott palotájában, s az ország legnagyobb része hozzá szegődött. Perényi Péter koronaőr elvitte a szent koronát Székes-Fehérvárra és ott november 3-án megtörtént a koronázás a Boldogasszony templomában, hol Szent István és annyi magyar király volt eltemetve. Mielőtt a koronát ugyancsak a nyitrai püspök, Podmaniczky István Ferdinánd fejére tette: a nádor háromszor kérdé magyarúl a templomot betöltő nemességtől: „Akarjátok-e Ferdinánd csehországi királyt királyotokúl ?” és háromszor felelt a felkiáltás: „Akarjuk!” Azután a király koronás fővel, mint az ősi szokás tartá, kilovagolt a külvárosba, és szabad ég alatt, a nép előtt ünnepélyes esküt tőn, hogy az ország jogait, szabadságait, törvényeit tiszteletben tartja, és a király latin esküjét a veszprémi püspök, a ki azt előtte felolvasta, a népnek megmagyarázta.
Már ekkor János királynak, kit majd mind elhagyának, követei útban voltak Konstantinápoly felé. Segélyt kért a szultántól és Szolimán teljesítve kérését, a következő évben (1529) 200.000 emberrel segítségére jött. A mohácsi vérmezőre – úgy akarta a nagy úr! – ment eléje János király. Szultán és király megölelték, megcsókolták egymást. Azután folytatták útjokat. Budát, melyet Nádasdy Tamás védeni akart, de német őrsége átadott a töröknek, Szolimán visszaadta védenczének. Azután Bécsig vitte győzelmes fegyverét.
János király.
Régi fametszet után.
„Casparis Ursini Velii: De bello Pannonico libri decem…” czímű könyvből, melyet Kollar Ferencz udvari könyvtárnok adott ki 1762-ben Bécsben.
Szolimán három évvel később ismét eljött János védelmére és az osztrák határszélig hatolt (1532). Itt azonban a kis Kőszeg kifárasztotta. A város kapitánya, Jurisich Miklós, néhány szolgájával és 700 hozzá menekűlt paraszttal 25 napon át (aug. 5–31) visszaverte minden támadását, s a szultánnak elvégre is meg kellett elégedni a meghódolás némi színével. Két hadjáratában, a merre járt, barátot, ellenséget oly irtózatosan kipusztított, hogy a pártoskodó magyar urak eszmélni, tanakodni kezdtek, mikép segítsenek magukon, mikép biztosítsák, védjék meg az országot? Mindamellett évek teltek, míg a két király egymással, nagy titokban, nehogy Szolimán megtudja, Nagy-Váradon (1538 február 24) megbékűlt és a polgárháborúnak vége szakadt. Mindketten elismerték egymást királynak. Magyarországon mindegyik megtartá, a mit bírt, s így Buda Jánosnak, Pozsony Ferdinánd királynak maradt. Erdély Jánosnak, Horvát-Tótország Ferdinándnak jutott, de ki volt kötve, hogy János halála után, ha van, ha nincs fia, az egész ország Ferdinándra szálljon.
I. Ferdinánd király névaláirása.
1554 június 16-án Bécsben kelt oklevélről. Eredetije az Országos Levéltárban.
János király névaláirása.
1526 november 14-én Székes-Fejérvárott kelt oklevélről. Eredetije az Országos Levéltárban.
János király azonban nem volt őszinte barátja a békének. Nem kivált, mikor több mint 50 éves korában a lengyel király ifjú leányát, Izabellát 1539 február 23-án nőűl vette és mikor Szász-Sebesen halálos ágyán azt a hírt kapta, hogy neje Budán (1540 július 7) fiút szült. Két héttel ezután bekövetkezett halála előtt még inté tanácsosait, hogy ne kérjenek fejedelmet az osztrák házból, hanem válaszszák és koronázzák meg, ha jónak látják, az ő fiát, János Zsigmondot, és bízzanak Szolimánban.
A sok tehetséges horvát és dalmata, a Statileok, Brodaricsok, Joseficsok, Petrovicsok, Vrancsicsok közt, kik a pozsegamegyei származású Szapolyay-ház udvarában rövidebb, hosszabb ideig szerepeltek, egy fejjel kimagaslott a horvát, de magát magyarnak valló Utyessenics, vagy anyja neve után, Martinuzzi György nagyváradi püspök, kincstartó és most János király rendeléséből a kiskorú, árva János Zsigmond gyámja. Szegény család ivadéka; eleinte apród Korvin Jánosnál, majd a Szapolyayaknál, aztán katona; még később a kolostor szűk falai közé zárta nagyravágyó és a nagy világra termett lelkületét. Pálossá lett és kiképezte magát. Már közel járt ötvenedik évéhez és sajóládi pálos perjel volt, mikor 1528-ban János királyhoz csatlakozott, ki neki pénzt, hatalmat, dicsőséget igért, s kit azóta szolgált, ki nem fáradó gonddal, nem rettenő bátorsággal, diplomata lángeszének minden erejével és furfangjával.
Fráter György, mint ő magát élte fogytáig nevezte, mit sem akart tudni a nagyváradi békéről, még akkor sem, mikor maga Izabella ingadozott és Ferdinánd serege Roggendorf vezérlete alatt Buda várát ostromolta, hová a királyné fiával, a kisded János Zsigmonddal, Fráter Györgygyel s a többi tanácsurakkal bezárkózott. Ellenben a budai polgárok, kik 1530-ban oly vitézűl védték városukat Ferdinánd ellen, hogy János király mindannyiát országos nemessé tette, titkon összebeszéltek Révay Ferenczczel, ki künn volt az ostromló seregben, hogy ezer magyarral bebocsátják a német temetőnél, a Boldogasszony temploma mögött, a mai jezsuita-lépcső táján (1541 július 13). Azonban e terv, mivel magyarok helyett németek jöttek és zavar támadt, meghiúsúlt.
1541 augusztus második felében megjelent Szolimán a János király fiának védelmére; Roggendorf seregét összetörte (aug. 21), de Buda várát is, aug. 29-én, a mohácsi csata 15-ik évfordulóján, – míg Fráter György és kormányzótársai a kis János Zsigmonddal nála, Ó-Buda felett, tisztelegtek, – a barátság színe alatt beözönlő jancsárai által elfoglalta. Igérte ugyan, hogy ha János Zsigmond megnő, visszaadja; addig uralkodjék Erdélyben és a Tiszán túl, a Duna-Tisza köze pedig maradjon a török alatt; de, hogy mennyit ért ez igéret, megmutatta az, hogy a Boldogasszony templomából a török azonnal mecsetet csinált, és Szolimán két fiával a mai bécsi kapun bevonúlván, már szept. 2-án ott végzé imádságát. Fráter György gyámfiával és Izabellával szomorúan Lippára mehetett. Szegény Verbőczy Istvánnak azonban, ki egész életében Magyarország szabadságáért, függetlenségeért szónokolt, ki abban a hitetlen világban mindvégig hű maradt János királyhoz, Budán kellett maradni, mint a török-magyar tartomány főbirájának, de nem sokáig; mert rövid idő múlva, talán inkább a búbánat, mint a pestis vagy a török méreg sírba vitte, s a magyar plébánia-, a mai katonatemplom magyar temetőjében találta meg az örök nyugodalmat (1542).
Az egész ország feljajdúlt Buda elvesztésén. Németországból nagy sereg jött a brandenburgi őrgróf, Joachim vezérlete alatt, de kudarczot vallott Pest alatt (1542). A török hatalom egyre terjedt. Szolimán elfoglalta 1543-ban Pécset, Esztergomot (aug. 10), és tíz napi ostrom után Székes-Fehérvárt, a magyar királyok koronázó és temetkező városát (szept. 4). Most már Fráter György is átlátta, hogy a törökben bízni nem lehet, hogy az országot, Ferdinánddal vagy Ferdinánd nélkűl, minden áron egyesíteni kell, s elvégre is arról kellett meggyőződnie, hogy csak a nagyváradi béke végrehajtásától várható még üdv az országra. Sokat kellett küzdenie mindenféle nehézséggel, Izabellával, ellenségeivel – pedig volt sok, – míg a kellő idő el nem érkezett. Végre azonban erősen megvetette lábát Erdélyben; kivitte, a mit akart és átadhatta Ferdinándnak az országot. Izabella, kis fiával, távozott (1551 aug. 11). Mikor a Meszes aljába, Erdély határára ért, megállott, még egyszer visszanézett a szép országra és egy hársfába három betűt vésett: „S. F. T.” „Sic fata tulere.” „A sors így akarta.”
Izabella királyné névaláirása.
1540 november 3-án Budán kelt oklevélről. Eredetije az Országos Levéltárban.
Fráter György névaláirása. Frater thesaurarius manupropria.
1548 márczius 11-én Váradon kelt oklevélről. Eredetije az Országos Levéltárban.
Mikor Szolimán a történtekről értesült, hadat küldött Erdély és a tiszai részek ellen. Fráter György – most már Ferdinánd kegyelméből esztergomi érsek és cardinalis – ravaszkodással törekedett megzsibbasztani a török erejét, azt akarván elhitetni, nem minden siker nélkűl, a török vezérrel, hogy nem ő, hanem Izabella emberei pártoltak el Ferdinándhoz, ő híve a szultánnak, és majd elbánik ő maga is a németekkel. De a törökkel való nyájaskodása gyanút ébresztett Castaldóban, Ferdinánd spanyol vezérében, árulónak tartá, s a bibornokot olasz és spanyol tisztek saját várában, Alvinczen, orozva meggyilkolták (1551 decz. 17).
Magyar viselet a XVI. századból.
Részlet Burgkmair Nürnbergben és Augsburgban működött festő és fametsző „Triumphzug des Kaisers Maximilian I.” czímű egykorú metszetéről.
Fráter György halála után nyiltan kitört a háború Ferdinánd és a porta közt. Ahmed és Mehmet pasák bevették Temesvárt (1552 július 30), melyet Losonczy István egy hónapnál tovább vitézűl védett, de az idegen őrség és polgárság által kényszerítve, végre egyezség mellett feladott. A török azonban megszegte a kapitulácziót és Losonczy társaival, miután előbb még boszút állott a hitszegőkön, künn a mezőn veszett el.
A budai pasa, Ali, ez alatt Hontban, Nógrádban hódított majdnem ellenállás nélkűl. Csak a kis Drégelyben szállott vele szembe a primás tiszttartója, Szondy György. A felszólításra: adja meg magát, azt felelte, hogy ő ott hal meg a várban. Azután a mi értékes vagyona volt, felégette, paripáit leszúrta és kisded csapatja élén fogadta a törököket. Még sebesűlten is, féltérdre rogyva, harczolt. Egy golyó végre leteríté. Fejét levágták és leguríták a hegyről a völgybe. Holttestét azonban Ali, ki becsűlte a vitézséget, eltemettette, és fejfáúl kopját tűzött sírhantjára (július 9).
Szondy György névaláirása.
1552 márczius 13-án Drégelyben kelt levélről. Eredetije az Országos Levéltárban.
Dobó István névaláirása.
1555 szeptemberben Ujvárott kelt levélről. Eredetije az Országos Levéltárban.
A két diadalmas török had Eger alatt találkozott (szept. 11). Benn a várban alig két ezer ember – őrség, vármegyei, úri hadak, nemesek, pórok – felett Mecskey Istvánnal Ruszkai Dobó István parancsolt. A tüzérséget Bornemisza Gergely deák, a pécsi kovács, igazgatta. Leleményes esze, tüzelése roppant kárt okozott az ostromlóknak. Mikor pedig a vad török vitézség általános rohamokban háromszor felhágott a törésekre, a várfalakra: kétségbeesett küzdelemben, ember ember ellen, paraszt, nemes, katona, még nők is – az egri nők! –háromszor verték vissza dühös támadását. Október 18-ikán végre elvonúltak a pasák. Eger meg volt mentve. A sebesűltekről és ügyefogyottakról a törvényhozás gondoskodott az 1553. évi XXV. törvényczikkben. Dobót erdélyi vajdává nevezte ki Ferdinánd. De az ő vitézsége sem tudta ez országot és kapcsolt részeit a magyar királynak megtartani. Izabella fiával visszatért (1556) és Szolimán nem engedte elbukni János Zsigmondot, a ki az „ő szolgájának fia volt”.
XVI. és XVII. századbeli magyar fegyverek.
Kimnach László rajza
A stájer rendek gráczi fegyvertárában levő eredetiek után.
Mikor I. Ferdinánd 1564 július 25-én meghalt, és legidősebb fia, Miksa, ki az osztrák örökös tartományoknak csak egy harmadát, a mai Alsó- és Felső-Ausztriát s a cseh korona tartományait kapta, de Magyarország királyának már atyja életében elismertetett, Erdélyt szorongatni kezdte: a 71 éves szultán még egyszer fölkerekedett, hogy János Zsigmondnak, ki Zimonyba eléje ment (1566 junius 24.), „fejére tegye” – legalább így mondá – „a magyar koronát”. Pertef pasa Gyulát fogta ostrom alá, és vitéz védelem után szept. 1-én kapituláczióval megvette. Maga a szultán derékhadával – 90.000 emberrel, 300 ágyúval – Szigetvár ostromára ment. A várban Zrinyi Miklós volt a parancsnok, előbb (1542–1556.) horvát bán, most tárnokmester és dunántúli főkapitány, ki családjának otthonát a horvát hegyes vidékről és Szlavoniából Somogyba, Zalába, a Muraközbe, Csáktornyára tette át. Negyvennyolcz éves, lutheránus vallású, zordon, erőszakos, de hős férfiú volt, ki a mikor a háború hírére Szigetvárba vette magát, az őrséggel együtt megesküdött, hogy azt mind halálig védni fogja. Körűlbelűl 2500 embere volt: bennlakó nemesek, polgárok, lovas és gyalog katonák, mind magyar és horvát. Kapitányai, vajdái közt az Alapy, Szecsődy, Bosnyák, Botos, Batha, Deák, Győry, Bika, Dandó, Radován, Farkasich, Papratovics, Patacsics, Novákovics neveket találjuk. Augusztus 7-ikén kezdődött a mocsarak közt fekvő város és vár ostroma. Huszonkilencz napon keresztűl egyre dolgozott az ágyú, puska, akna, az akkori várvívásnak minden ismert, alkalmazható eszköze. Tizennégy rohamot vert vissza Zrinyi Miklós. De a sok győzelem mellett is kifáradt, fogyott az őrség. „Hű társ elhullt hű társ mellett”, és aug. 19-ikén el kellett hagynia várost, szept. 5-ikén pedig dühös, kétségbeesett harcz, fényes diadal után a külső várat is, mert kiütött a tűz, és nem lehetett többé elfojtani. Az őrség, még valami 600 ember, a kisded belső várba szorúlt, melyben csak néhány épület volt: Zrinyi lakóháza, a fegyvertár, a melyben még golyót és puskaport őriztek. Köröskörűl, egészen a falak aljáig, mint tajtékzó tenger, hullámzott a dühös törökség. Benn már alig volt élelem, alig volt víz. Nők, gyermekek kezdének éhen, szomjan veszni. De a megadásra még sem gondolt senki. Szept. 7-ikén reggel kigyúladt Zrinyi lakóháza és a tűz gyorsan harapódzott tova. Künn megriadtak, megszólaltak mindenfelől a harczi jelek; a törökök rohamra sorakoztak. Benn Zrinyi Miklós levetette a pánczélt, sisakot. Díszruhába öltözött. Könnyű selyem dolmányt, mentét vett magára, melybe 100 aranyat varratott: ne bánja meg, ki holttestét majd kirabolja! Azt a kalpagot tette fejére, melyet lakodalmán viselt. Könnyű kardot választott a sok közűl, melyet egykor atyja használt, azután magához vette a vár kulcsait, hogy élve kezéből ki ne bocsássa és lement az udvarra, kivont karddal, teljes fegyverzetben, készen álló bajtársai közé. „Testvérek! vitézek!” mondá harsány hangon, hogy mindegyik megérthette, „itt a várban többé nem maradhatunk. Kevesen vagyunk! Nincs mit ennünk, nincs mit innunk! Megégünk. Eddig nem volt köztünk gyáva, áruló! Most ez utolsó órában se legyen! Menjünk ki, haljunk meg vitéz módra az ellenség között. Én előre megyek, kövessetek!” – „Jézus!” „Jézus!” „Jézus!” hangzott fel háromszor a magyar csatakiáltás. Előlépett Juranics Lőrincz és átvette a főkapitányi zászlót. A kapu kinyílt. Egy ágyú, kartácsra töltve, eldördűlt, és a füstben kirohant előre Juranics, utána Zrinyi, baljában kis pajzs, jobbjában kivont kard, utána az őrség, a hemzsegő jancsárok közé. Mindenfelől ellenség, golyó fogadta őket. Zrinyit mellben, jobb halántékon golyó érte. Összerogyott. Harczias, diadalmas „Allah” kiáltás hirdeté elestét. Mögötte, „a mely helyen álltak”, egymásra húlltak vitézei. A ki megmaradt, visszaszorúlt a várba, hová a nyílt kapun utánuk rohant a török, s ott is folyt a dühös tusa, ember ember ellen, míg az egész várőrség, egy-két embert kivéve, mind elesett. Ekkor estek el még künn, vagy már benn a várban, a kapitányok, kik még annyi ostrom után életben voltak: Papratovics, Patacsics, és az ifjak közűl, kiket Zrinyi udvarában harczra nevelt s a kik most tőle halni megtanúltak: Bajoni János, Istvánffy Pál és Csáky György, a „keresztszeghi” Csáky-család ivadéka. A vár tele volt magyar, török holttestekkel úgy, hogy máskép, mint azokon, járni sem lehetett, s a vér úgy folyt, „hogy szinte meríteni lehetett” . Ekkor – a vár már egészen török kézen volt – a tűz elérte és felrobbantotta a várbeli puskaport. A régi épületek megrendűltek, fenekestűl felfordúltak, és romjaik alá temettek még vagy háromezer törököt. Szolimán már nem látta a véres diadalt. Dühöngve a kemény ellenálláson, két nappal előbb meghalt (szept. 5). Serege ezt a győzedelmet, mely 20.000 embernél többe kerűlt, megeléglette és visszasietett hazájába.
Zrinyi Miklós végrendeletének végső sorai.
Zrinyi Miklósnak, a szigetvári hősnek végrendelete 1566 április 25-én Csáktornyán kelt latin nyelven. Eredetije az Országos Levéltárban.
