Az erdők és erdészet. Bedő Alberttől
Az erdők és erdészet.
Bedő Alberttől
Bedő Alberttől
A magyar birodalom erdőségei a törpefenyő kárpáti övétől lenyúlnak az Adria-melléki babér- és gesztenyeberkekig, s e nagy területen, mindazon fák és cserjék tenyésznek, melyek közép Európa fölszínén általában honosak. A talaj természete, égalji minősége vagy gazdasági érdeke az erdőmívelés útján való hasznosításra útalt terület, Magyar- és Horvát-Szlavonországokat egybevéve 15,957.587 katasztrális holdra terjed, mi az ország összes területének kerekszámban 28%-a. Ezen erdőkből Magyarország területén van 13,294.492 hold, vagy az ország összes területének 27%-a, míg Horvát-Szlavonország területén 2,663.095 hold van, mely ez ország összes területének már sokkal jelentékenyebb részét, 36%-át teszi.
Az uralkodó fanemek tenyészeti területének kiterjedése a következő:
A tölgyfák által elfoglalt összes terület az országban összesen 4,468.521 holdra terjed, melyből 723.714 hold Horvát-Szlavonországra esik.
A bükkfa által és ezzel erdészeti szempontból rendesen együvé foglalt összes más lombos fanemek által borított terület az egész magyar birodalom összes erdőségeinek felénél többre: 8,443.184 holdra megy, s ebből 6,651.690 hold Magyarországban, 1,791.494 hold pedig Horvát-Szlavonországban fekszik. Az ezen fanem alá foglalt többi fanemek közűl igen jelentékeny Magyarországon az alföld sovány homoktalaján megjelenő nyárfa és ákácz, melyeknek mívelése ott egyre terjed s élő bizonyságáúl szolgál annak, hogy mily alaptalanúl vádolják sokan a magyar embert azzal, hogy a fát és az erdőt nem szereti. Hogy mennyire az ellenkezője áll ennek, arról meggyőződhetik az, ki az alföldön útazva, a körötte elterülő tájképre figyelmet fordít, mert csakhamar észre kell vennie, hogy egy nagy, angolféle parkban jár, melynek búza- és rozsvetései, rétjei, vízerei, az egyes tanyákat vagy házakat mindenütt környező facsoportjai és ligeterdei a legszebb természeti képek felséges látványát nyújtják.
A bükkfa és az ezzel egy jelentőségű lombos fanemek Magyarországon aránylag igen nagy területet foglalnak el, s e tekintetben a mi mai fakereskedelmi és értékesítési állapotokat illeti, Magyarország Ausztriával szemben némileg hátra van; mert míg Magyarország erdeiben a ma kevésbbé értékesíthető bükkfa a túlnyomó, addig Ausztriában e helyett a már sokkal nagyobb becsű fenyőfák foglalnak el nagyobb területet. Nálunk, még az ország éjszaki határszélén is megszakad a fenyőfa tenyészetének összefüggő lánczolata s a zempléni hegyek túlnyomó bükkfa erdőségei a Latorcza völgyén át könnyen megtalálható útat nyitnak a Gácsországban uralkodó fenyőfának.
A fenyőerdők összesen 3,045.882 holdra terjednek. Ez erdőkből Magyarországon van 2,897.995 hold, míg Horvát-Szlavonországban csak 147.887 hold.
A bruszturai surrantó a Taraczvölgyben Máramarosban.
Mednyánszky László bárótól
Fönn éjszakon, hol a meredekre hágó völgyek csörgő patakjainak mentén az íves röppenéseivel kaczérkodó vízi-rigó a vezetőnk, ha eljutunk a görbe orrú Krivánra, szép derűlt napokon messze belátható a Kárpátok déli lejtőjén és alján elterülő fenyőerdők zöldes színű tengere, a melyeknek szépsége és értéke egyaránt méltó versenyre kél a bégamenti és szlavóniai híres tölgyerdőkkel.
Az erdészetileg mívelt egyes fanemek tenyészeti területének nagysága, az ország egyes vidékeinek termőhelyi és éghajlati különbségeiben találván okát, rendkivűl nagy eltéréseket mutat. Birtokos és erdész egyaránt szivesebben kivánnák azt, hogy a nagy terjedelmű bükkösökből kevesebb legyen s azok helyét az aránylag kis területet elfoglaló jegenyefenyő, vagy a területe szerint most alig számot tevő vörös-fenyő váltaná fel.
Az összes erdők főállabait alkotó fanemek területi kiterjedése következő: a tölgyerdőből 913.326 hold csertölgy, míg a többi kocsányos és kocsánytalan tölgy; a bükk és más lombosfa erdőből a bükk 5,831.015, a gyertyán 1,457.753, a nyír 380.929, a nyár és fűz 379.344, a kőris, szil és juhar együtt véve 242.256, az éger 75.663, az ákácz 62.269 és a hárs 13.955 holdra terjednek; a fenyőerdőből a lúczfenyő 2,203.788 holdat, a jegenyefenyő 528.117 holdat, az erdei fenyő (hozzá számítva a még alig pár ezer holdat tevő fekete fenyőt is) 304.726 holdat s végűl a legbecsesebb építőfát adó veresfenyő 9.251 holdat foglalnak el. A többi, itt meg nem nevezett fanemek, minők példáúl a gesztenye- és cseresnyefák is, a fölsoroltak között csak szórványosan és csak oly alárendelt mértékben tenyésznek, hogy terület szerinti külön kimutatásra nem méltathatók.
Hogy mily nagy munkásságra nyit tért Magyarország erdő birtoka, mennyi embernek ad kenyeret az erdő és mily erős, sokszor veszélylyel járó fáradságot kell kifejteni a faanyagok forgalomba hozatala körűl, arról csak annak van fogalma, a ki tavasszal a tutajozás ideje alatt hazánk főbb folyói mellett, vagy azok mellékvizein megfordúlt. A ki látta az ott sürgő-forgó életet, látta, hogy az egymás után gyorsan haladó tutajok bátor kormányosai, a székelyek és tótok, a rusznyákok és Máramarosban sokszor még a zsidók is, mily bámulatosan ügyesek, s a veszélyes kanyarúlatok kiálló szikláit és az első tavaszi vizek által képzett zátonyokat mily éber figyelemmel, küzdelmes erőfeszítéssel, de biztos kézzel kerülik ki, s a zöld rétek ölében ezüst szalagot képező vizeken mily sebesen haladnak tova! Ily vidék kebelén van a trónörökös Ő Fensége vadászkastélya is Máramarosban az Erdészvölgy torkolatában.
A magyar állam területén lévő összes erdők tenyészeti, valamint földrajzi és fakereskedelmi szempontból öt főcsoportra oszthatók, és pedig az éjszaki, a keleti, az alföldi, a nyugoti és a déli vidéken levő erdők csoportjaira.
Rudolf trónörökös Ő cs. és kir. Fensége vadászkastélya az Erdészvölgyben Máramarosban.
Mednyánszky László bárótól
Az első csoporthoz tartozó erdők az ország éjszaki határvonalától dél felé a Duna folyamának pozsony–váczi irányában s a nagy magyar alföld éjszaki határa felé, nyugatról pedig a keleti Kárpátok határáig terjednek. Ezen erdők általában magas és közép-hegységi erdők, csak kis részben ereszkednek le a völgyek síkjára s Pozsony, Nyitra, Bars, továbbá Trencsén, Árva, Liptó, Szepes, Turócz, Zólyom, Hont, Nógrád, Heves, Borsod, Gömör, Abaúj-Torna és Sáros megyék területeit borítják.
Az ország ezen részében vannak a legszebb fenyvesek, melyek a magas hegyvidék sziklás bérczeit borítják. Hol a tengeri már meg nem érik, a szántóvető már csak zabot és árpát termeszt s hol még a tavasz végén is gyakran elfagy a burgonya szára: ott díszlik a fenyőerdő, mely a legszálasabb fát adja. A sűrűn álló fatörzsek egymást érő koronái, a lúczfenyő leveleinek vidámabb és jegenyefenyőjének sötétebb zöld színével váltakozva, komor sötétes árnyékot borítnak az erdő aljára, melynek lehúllt tűlevelekkel vastagon borított talaján oly kényelmesen járhatni, mint a legpompásabb puha szőnyegen; gyantaillattal telítve a levegő, mély csend honol körös-körűl, mert a lombos erdők énekesei a fenyvest kerülik s csak a fekete harkály rosszat sejtető kopácsolása zavarja itt-ott a csendet.
Minél jobb karban van a fenyves, annál kevesebb változatosságot nyújt, és minél tovább hatolunk a hegységek hátulsó részébe, annál nagyobb területeket borít az egyenlő korú fa, de egyszersmind annál terjedelmesebb is az erdész munkássága, ki az erdőhasználat minden ily helyén egyszersmind a műveltség első apostola, törvén az útakat, szabályozván a vizeket s a korábban ott vándorolt pásztorokat számolni tudó munkás népcsoporttá emelvén. A patakok mentén lépten-nyomon sarkantyúkra, partvédő falakra, gátakra és fát fogó gerebekre akadunk s gyakran számos kilométer távolságra csak sziklákba vágott úton haladhatunk. Néhol megesik az is, hogy az agg fenyves kellő közepén jelentékeny terjedelmű fiatalos közé is jutunk. Itt aztán a földön korhadó fehér fatörzsek csakhamar eszünkbe juttatják, hogy felettük a vihar szomorú keze gazdálkodott, halomra döntvén az erdő kincsét.
A fővölgyek felsőbb részeibe folytatván útunkat, mely rendesen a fa-szállításra szolgáló víz közelében vezet, eljutunk a mindinkább keskenyedő völgynek azon természetalkotta szorúlatához, mely mögött rendesen egy terjedelmes tó képét mutató vízfogó terűl el előttünk, melynek zöld vizében bájosan tükröződik vissza a kék égboltozat szürke felhőivel, s a tó szélén álló sötét fenyves képe. A faanyagok leszállítására szolgáló ilyen víztartók eddigelé általában fából épűltek; az ily építkezések azonban költséges munka mellett óriás mennyiségű faanyagot nyeltek el s e mellett a dús csapadékkal bíró hegyi vidéken, és mert a gáttest farésze nem mindig egyenlően van vízzel fedve, gyakran ismétlődő javításokat tettek szükségessé, miért is most, midőn idők során a fa értéke is tetemesen emelkedett, már kőgátakkal pótoltatnak.
Vízfogó Máramarosban.
Mednyánszky László bárótól
A második csoporthoz tartoznak a keleti erdők, melyek az ország keleti határvonalától kezdve nyugoti irányban, az ország közepe felé a nagy magyar Alföld keleti határáig terjednek. Ezen erdők közűl a magas hegységi erdőkhöz sorozandók az éjszaki, a keleti és déli határlánczolat s a Bihar hegység főtömege; míg a Vihorlát, Gutin, Hargita és Erdély belföldi hegységei, valamint a Szilágyság és a magyar Alföldre ereszkedő emelkedés a közép- és előhegység jellegével bír; a síkságon erdők itt is csak kis részben fordúlnak elő. E csoport erdőségei a következő megyékben vannak: Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros, Szatmár, Szilágy, Szolnok-Doboka, Besztercze-Naszód, Csík, Háromszék, Brassó, Udvarhely, Maros-Torda, Torda-Aranyos, Kolozs, Alsó-Fehér, Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő, Fogaras, Szeben, Hunyad, Arad, Bihar, Krassó-Szörény és Temes.
Az állam összes erdőségeinek fele részénél több esik a keleti vidékre, s azért itt találkozhatni leggyakrabban az erdőgazdaság legváltozatosabb jelenségeivel is. E vidéken van a legtöbb fenyvese is az országnak, melyek, kivéve Erdély néhány aránylag kisebb kiterjedésű fenyőerdőit, általában jól jövedelmező birtokok. Nem hiányoznak ugyan ezek között sem az olyan elszomorító jelenségek, mint a milyent a Vág, Garam és Hernád völgyén láthatni, t. i. a lepusztított fenyvesek helyére lépett kopár vagy elkopárosodásra hajlandó hosszú, magas és széles hegyoldalok; mire nézve elég, ha példáúl csak az Aranyos mentén levő Topánfa-vidéki erdőterületeket, vagy Máramaros közbirtokossági fenyveseit említjük.
Itt van az országban a legtöbb elpusztított tölgyerdő, melyet birtokosa csaknem borravalóval egyenlő árért adott el, vagy a gondatlan legeltetéssel tett tönkre úgy, hogy ma már csak keresve lehet egy vagy más vidéken egy-egy szép tölgyerdőre akadni.
E vidéken lévén az ország legtöbb erdeje, igen természetes, hogy itt van a legtöbb bükkerdő is, melyek hasznosítása ma az erdészek legnehezebb feladata. Pedig mily szépek e vidéknek még sok helyt érintetlenűl álló bükkösei, 30–40 méter hosszú s méter vastagságú törzseikkel, melyek teste sima henger s fája oly egészséges, hogy rönkökre vágva, keresve sem lehet foltot találni rajta. Ma azonban, midőn legtöbbször mint olcsó tűzifa sem talál keletre, még csak szépségével gyönyörködtet s legfőbb haszna, hogy sűrű árnyékával és lombhullásával talajának termőerejét védi és gazdagítja. Míg ellenben ott, hol letarolása kifizeti magát, a legérdekesebb erdőgazdasági kezelések egyikének képezi tárgyát.
A harmadik csoportot a nagy Alföld erdőségei képezik, melyek a Duna és Tisza folyamok közötti nagy síkságon, Vácz és Tokaj városoktól lefelé az országnak déli határáig s a Tisza balpartján levő síkságokon területtel arányban nem álló kis mértékben találhatók. Ennek területéhez tartoznak a következő vármegyék erdei: Szabolcs, Hajdú, Jász-Nagy-Kun-Szolnok, Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun, Csongrád, Csanád, Békés, Bács-Bodrog és Torontál megyék.
Ezen csoportnál nagyobb összefüggő erdőségek általában hiányoznak s tömegesebb erdőtestet csak Pestmegye éjszaki részében és Bácsmegyében a kincstár által birt terület, valamint Szabadka, Debreczen, Hajdú-Böszörmény és Kecskemét városok erdeinek egy kis része, s a Duna és Tisza partján, vagy szigetein levő néhány lágy lombfaerdő képez.
A most erdőtlen alföld egyik kiváló nevezetessége, hogy még alig 30–40 évvel ezelőtt itt voltak az ország legszebb és akkor legjobban is jövedelmező erdei, a tiszamenti tölgyesek. Hasonlók valának ezek a ma világhirű szlavoniai tölgyerdőkhöz. Ez erdőkből ma már csak hírmondókat lehet találni a Tisza kanyargásainak egyik vagy másik zugában, görbe, ágas-bogas és csúcsban száradó fákkal.
Tavaszszal és nyár elején rendesen elöntötte az erdőket az árvíz s a még meglévőknek ma is ez a sorsuk úgy a Tisza mentén, mint a Duna melletti bácskai és a bégamenti tölgyeseknek is; az ár dúsan táplálja a talajt termékenyítő iszapjával s vidoran tenyésző életet biztosít a fának és erdőnek.
A magyarországi és szlavoniai van egy oly jelensége, melynek megemlítését itt nem mellőzhetjük, mert megható szépségével, vagy esetleg borzalmával bámulatra kelt. Ez az árvíz által elöntött tölgyes képe. Ki a Kárpátok alatt élt, vagy a Székelyföld regényes tájain nőtt fel s a fenyőkoszorúzott bérczekhez van szokva, avagy az erdőt csak hegyoldalon tudja képzelni, az bizonyára alig hajlandó elhinni, hogy hazánkban számos milliókat érő oly tölgyerdők vannak, melyeknek 20–30 méter magas fái tavaszszal rendesen 3–4 méter magasságig vízben állanak, hogy ezek között ilyenkor a rendes járás-kelés csónakon történik s hogy az áradatban néha még gőzhajó füttyét is hallhatni. A földet, a meddig a szem ellát, köröskörűl víz borítja s az abból itt-ott kiemelkedő nádak tetejét lengni látva, maga elé képzelheti az ember a Humboldt által oly szépen leirt délamerikai Llanó-k és Pampá-k képét. A vízből kiálló törzsrészekre és magasabb bokrokra csoportosan tekerődznek a kigyók; amott a bús lemondással guggoló róka úszik egy ringó szálfán; szárcsák, réczék s más vízimadarak repdesnek csónakod mellett, fejed fölött pedig fehér és fekete gólyák, meg a halász- és kigyász-sasok kóvályognak; az üde zöld színnel pompázó erdő fáin vidám rigók fütyörésznek s a messzire terjedő víz sima tükrében virágzó tölgyek és szép lombú nyárfák tükröződnek vissza.
A mily szép és megkapó e kép vidám tavaszi napon, épen oly rémületes akkor, midőn a sima hullámokat a vihar ereje hánykódó rengésbe hozza; vagy ha szélvész rázza a fákat s letördelődző ágaik messze elhalló recsegéssel zuhannak le az áradatba. Sajkáddal ilyenkor az erdő közt haladva nem tudod, hogy a vízből kiálló tuskókat, vagy az útadban álló fákat kerűljed-e, avagy a törésre hajló fák és ágak közeléből menekülj, még pedig mindezt csónakod lehető leglassúbb tartásával, nehogy a gyors haladás erejével valamikép a víz színe alatt lévő fatörzsbe vagy tuskóba ütközzél, hogy aztán csónakod léket kapva, menekvésed lehetetlenné váljék. Az elárasztott erdő egyszerre szép és borzalmas s már nem egy erdőtiszt életét kivánta áldozatúl.
Az alföldi laza homok terjedése a gondosabban mívelt szántóföldeket veszélyeztetvén, ennek meggátlására régebben nyárfa dugványokkal teljesítették a homok beerdősítését; az újabb korban azonban az e vidék talajához illő s növekedési és használati tekintetben egyaránt kitűnően megfelelő akáczfát tenyésztik.
A hol az ŕkáczültetések nem sikerűltek, ott a kanadai nyárt dugványozták s ez is szép szálas erdőket képez; de találhatni némely helyeken már jól sikerűlt tölgyerdősítést s nem egy helytt láthatni a bálványfát is hosszú szárnyas leveleivel és magjával, s míg ezt egyik mívelője jó kemény fájáért dícséri, addig a másik kevésbé alkalmasnak tartja.
Az alföldi erdős vidéknek még két nevezetességét kell röviden bemutatnunk; ezek egyike a nyírségi erdő, másika az európai nevezetességű deliblati homokpuszta.
A Nyírség erdei, melyek a magyar síkföld éjszak-keleti szögletében, nevezetesen Szabolcs és Szatmár megyék összeszögellő határain vannak, egykori futóhomokon állanak; ezeknél változatosabbat alig lehet képzelni. Még a legjobb karban tartottak is ligetszerű jellegűek. A jobb, üdébb területeket tölgyesek foglalják el, még pedig általában a kocsányos tölgy, mely hosszú, szálas törzsekkel büszkélkedhetik, a vizenyős laposakat a nyír tartja elfoglalva, melyről, ha a talajvíz emelkedik, többnyire elpusztúl, de annak elapadásával ismét ura a helynek. Az átmenetet a két talajminőség között e két fanem szépen növekvő vegyülete képezi, míg aztán a nyíres egyre szaporodik s végre lassanként tért veszítve, a sásasnak, kákásnak, azután nádasnak és végre a sík víznek engedi át az uralmat. A Nyírség erdeinek nagy része eltűnt s helyöket szántóföld foglalta el; a mi azonban megmaradt, fényesen bizonyítja, hogy e talajon mily szép szálerdők nevelhetők.
Tiszamenti tölgyerdő.
Mednyánszky László bárótól
Az alföld legérdekesebb pontja erdészeti tekintetben a kincstár birtokához tartozó deliblati homokpuszta, melynek kerekszámban 50 ezer holdra terjedő területén e század elejétől kezdve folytat háborút az erdész a szél által ide-oda hordott sívó-homokkal. Az apró homokszemekből álló talajban ma völgyet ás a szél ott, hol tegnap hegy volt, a fáradságos munkával ültetett csemetéket talajukkal együtt úgy szétfújja, hogy az elébb beültetett területnek még helyét sem lehet biztosan megjelölni, s eltemeti a megnőtt fát, vagy gyökereit fordítja koronája helyére. E harcz azonban nem volt eredménytelen, mert, ha a puszta nagyobb részét még nem borítja is erdő, de az a növénytenyészetnek már meg van hódítva. Erdősége 10.000 hold és 20.000 holdon borítja gyeptakaró a homokot, míg a veszélyes mozgásra képes, vagy még terméketlen puszta rész kerekszámban 20.000 holdra terjed.
A kopár, gyepes és erdős területek érdekes változatokkal következnek egymás után, s az erdők inkább nyáras, ákáczos és borókás ligeteket képeznek. Az erdősítés munkája első sorban lehetőleg inkább a fúvásnak kitett buczkákra terjed ki, s itt az újabban czélszerűnek bizonyúlt eljárás szerint a nyárfa, boróka és más fák galyaival pásztánként takarják be a homokot, hogy a szél ellen védve legyen; mely takaró védelme alatt azután helyén marad a homok s benne így megélnek az ákáczcsemeték. Az erdei fenyővel is történtek erdősítések, de nem vezettek a várt sikerre; míg ellenben a fekete-fenyőt kedvező eredménynyel mívelték s belőle Grebenacz közelében szép erdőcske található.
E vidékhez számíthatók még a Duna, Tisza, Maros és a Temes szigetei fűz-, nyár-, és égerfáikkal, vagy pedig, mint a Temes, hasznot nem adó mocsaras területeikkel.
E szigetek egyáltalában több gondot érdemelnének, mint a mennyiben most részesűlnek s rajtok kevés jóakarattal és mérsékelt költséggel szép tölgyfák lennének nevelhetők, a minthogy semmi kétségünk abban, hogy hajdan nagyobb részben gyönyörű tölgyerdők uralkodtak a mostani mocsarak vagy nyárasok és füzesek helyén, a mit az e sorok irója által fűzfa- és galagonya bokrok közt ugyancsak a sárengrádi Nyulak-halma nevű szigeten talált és mélyebben fekvő gyökerekből jött tölgycsemeték is igazoltak.
A negyedik csoportot a nyugati erdők alkotják, melyek az országnak a Duna és Dráva folyók között lévő részén vannak s melyeknek a nevezett két vízhez közelebb eső része sikságon és előhegyeken áll, míg az ország nyugoti határa felé eső része az Alpesekből kiágazó középhegységeket borítja, az egészből pedig csak igen kis rész jut a magas hegységre. E csoport erdőségei Mosony, Győr, Komárom, Esztergom, Fejér, Tolna, Somogy, Baranya, Veszprém, Zala, Vas és Sopron megyék területén vannak.
Az erdők itt már szakgatottabbak s a mezőgazdaságilag megmívelt földek között aránylagosabban vannak megoszolva; az eke e vidéken már sokat foglalt el az erdőtől, de azért aránylag most is itt van az országban legtöbb olyan erdő, melynek talaja más nemű mívelésre állandóan alkalmas lehet. E vidéken van az erdei fenyő leginkább elterjedve, mert itt 170.000 holdnyi területet foglal el, jól díszlik és szép fává nő fel.
A Bakony lejtőit leginkább bükkösök borítják. Somogy a legszebb tölgyeseket és jól sikerűlt erdőültetéseket mutathatja fel; a Vértesek tölgyeseit a tulságos szarvas-állomány, a többit pedig a marhalegeltetés rongálta; a pilisi hegyekben a legrendezettebb, de a Mecsek-hegyi és Balatonmellékivel együtt legnehezebb is az erdőgazdaság, mert ezen hegyek mészkövének forró és elszegényedésre hajlandó talaján a tölgyeseket jó karban tartani fáradságos feladat.
Nevezetes része e vidéknek az úgy nevezett „Hanság”, mely a Fertő tavától keletre annak mellékéhez tartozik s a Kis-Rába és Répcze összefolyásának szögletében terűl el, az ingoványos talajon itt élő csemeték és fák békében fejlődhetnek, mert a tőzeges, lápos színten, melynek aljában víz emelkedik és száll, embernek és marhának járni egyaránt veszélyes. Az ember az erdő segélyével hódítja e helyet mívelés alá.
A hansági erdő csendes és változatos; majd szépen záródott karcsú éger-erdő, majd görbe fűzek, bokros rekettyék között kell haladni, a magasabb helyeken tölgyek, kőris és szíl jelennek meg; amott tovább sötéten fénylő víztükör, itt sásas vizenyős gázló, majd ismét veszélyes mély vizű nádas. Csónakon kell itt is járni az erdőben és pedig jól vigyázva, mert a láp vizének ide-oda kanyargó szűk csatornái közt könnyű és veszélyes a tévedés. A sok szárnyas vad mellett a járhatóbb zsombékos, vagy szilárdabb helyeken az őzbak hangja, meg a szarvas agancsainak csörtetése sem hiányzik. A kapuvári vadászatok híresek.
Az erdőt itt csak akkor lehet vágni és pedig csakis magas tuskókat hagyva, mikor a víz befagy. Ha lágyúl az idő, beszakad a jég s a favágó és szállító veszedelem nélkűl nem mehet az erdőbe. Várni kell a fagyra, melynek annál erősebbnek kell lennie, mennél vastagabb hó borítja a jeget. Ha megjött a tavasz, az ültetés csak ott lehetséges, honnét idejében leapad a víz; itt aztán méter magasságú éger- és tölgycsemetéket ültetnek, míg más helytt csónakokról szurkálják le a fűzkarókat. A mondák és mesék egész sora füződik a Hansághoz, mely kétségkivűl erdészeti és vadászati tekintetben is egyik legérdekesebb és megismerésre igen méltó vidéke hazánknak.
Az ötödik csoportot a délvidék erdőségei képezik, melyek Horvát-Szlavonország és Fiume kikötő-város területén vannak. Ez erdők délnyugati része a magas hegységeket fedi; a közép- és előhegyekre valamivel kevesebb erdőség jut, míg ellenben a Dráva- és Száva-menti síkságokon egy harmad részénél több foglal helyet.
A síkság erdőségeit a Dráva és Száva rendesen minden évben elönti, míg ellenben a hegységi erdők úgy szólva teljes vízhiányban szenvednek. E vidék európai hírű nevezetessége a szlavoniai tölgyerdőkön kivűl a Karszt-hegység, magas kúpokkal s mélyedésekkel és üregekkel bővelkedő töredezett mészszikláival, melyek főleg az Adria felé hajló részen, kivéve az újabb korban főleg Jablonáczon és Zenggen nagy költséggel létesített mintegy 12.000 holdnyi erdősítést, szívet és lelket szomorító kopár kőtengert mutatnak.
A kopár kőtenger helyét, a hol most csak nagy költséggel és fáradsággal lehet új erdőt létesíteni, hajdan a legszebb fenyvesek, sőt a tengerhez közelebb eső déli részeken tölgyesek borították; de ezek elhasználását már a sokat építkező rómaiak megkezdették s azután a velenczeiek folytatták, legvégűl pedig befejezte az ott lakó nép azzal, hogy a levágott erdők terűletét nem tartotta legeltetési tilalom alatt, hanem marhacsordáit bebocsátotta a fiatal vágásokba s így nagy mértékű legeltetéssel tönkre tette nemcsak az erdőt, de saját kenyérforrását is; mely pusztítást a mai nemzedék is folytatván, a hol lehet, még azzal is tetézi, hogy a visszamaradt tuskókat és gyökereket kiásva, hajóterhekkel szállítja az erdők ez utolsó, de kiváló tüzelő anyagúl szolgáló morzsáit Arbe szigetére, vagy más osztrák-magyar és olasz kikötőkbe. A még meglévő és szálaló üzemben kezelt karsztvidéki fenyvesekről fogalmat nyújt mellékelt képünk.
Karsztvidéki fenyves.
Feszty Árpádtól
A birtokviszonyok rendezése általában az 1848-ban megszűnt hűbéri rendszer után kezdődött, de még maig sincs teljesen befejezve; 1884-ben még 598 olyan község volt, melyekben a volt földesúr és jobbágyai közt fennálló erdőhasználati viszony az erdőre vonatkozó tulajdonjog megállapításával szabályozva nem volt.
A magyar erdőbirtokok biztosabb fenntartását illetőleg szerencsés körűlménynek lehet jelezni azt, hogy az ország összes erdőségeinek állományából 8,910.172 kat. hold, vagyis 67% oly birtokosok tulajdonában van, kiket a törvény csak a birtok haszonélvezetére jogosít, vagyis az erdő fenntartását biztosító rendszeres kezelésre kötelez; mely kötelezettség megtartása aztán olyképen biztosíttatott, hogy mindezen birtokosok a kezökre bízott erdőkben csak a földmívelési miniszter által jóváhagyott üzemterv szerint gazdálkodhatnak.
Az erdőbirtoknak birtokczímek szerinti megoszlása következő: legtöbbet bírnak a községek és törvényhatóságok, melyek kezén az ország erdőállományának összesen 23.43%-a van, vagyis 3,114.904 kat. hold; azután jön maga az államkincstár 15.28%-kal, vagyis 2,031.270 kat. holddal, a közbirtokossági erdők 11.86%-kal, vagyis 1,576.574 kat. holddal, melyből különben jelentékeny rész a volt urbéresek közös birtokát képezi, a hitbizományi tulajdonosok erdei 6.77%-kal, vagyis 899.722 kat. holddal, az egyházi testűletek és az egyházi személyeknek, mint olyanoknak erdei 6.37%-kal, vagyis 846.575 kat. holddal, a közalapítványi erdők 1.08%-kal, vagyis 143.493 kat. holddal és a magánalapítványi erdők 0.02%-kal, vagyis 3.406 kat. holddal. Ezeken kivűl az erdőterületnek kerekszámban 33%-ka, vagyis 4,384.320 kat. hold oly magán erdőbirtokosok kezén van, kik erdejökkel az általános törvényes korlátokon belűl szabad tetszésök szerint gazdálkodhatnak; ha azonban ez erdők oly talajon állanak, mely szántásra, kertészetre, rétnek vagy szőlőnek állandóan nem alkalmas, akkor a levágatás után legkésőbb hat év alatt tartoznak azt újra erdősíteni, vagyis mindazon munkákat teljesíteni, melyek azok teljes beerdősülését biztosítják.
Minthogy az erdők kétharmad részben oly birtokosok kezében vannak, kik csak a fatermés használatára jogosítvák, hajlandó volna az ember azt hinni, hogy az ország erdőségei általában kedvező állapotban vannak. A dolog azonban, fájdalom, nem így van, mert a magyar birtokos osztályra az úrbéri viszonyok megszűnése után 1850-től válságos idők következtek, melyek nyomása alatt a kínálkozó alkalmak szerint törekedtek erdeikből minél több pénzt kapni s azokat, nem gondolva jövőjükkel, vágatás után mennél jobban lelegeltetni. Az erdőgazdaság egész 1880-ig oly viszonyokkal küzdött, melyek az okszerű használat kifejtésére általában nem valának kedvezők, s épen az ezt megelőző 30 éves időszakra esnek azok a nagyobb mértékű és a jövő érdekeit is sértő használatok, melyek a magyar birodalom erdőségeit négy ötödrészben annyira kizsákmányolták, hogy azok most kevés kivétellel még a gazdaság kellő folytatásához szükséges faanyag-tőkével sem birnak.
A földadó-teher, melyet az erdőknek viselniök kell, általában véve kedvezőtlennek nem mondható. A pár évvel ezelőtt befejezett kataszteri munkálatok szerint az összes erdők tiszta jövedelmét 9,712.000 forinttal állapították meg, melyből a magyarországi erdőkre 7,637.000 forint, a Horvát-Szlavonországban levőkre pedig 2,075.000 forint esik. E jövedelemből a birtokosok 25.5% állami adót fizetnek.
A szállítási és közlekedési állapotok az éjszaki vidéken levő erdőknél általában kedvezők s a tutajoztatásra és úsztatásra úgy itt, mint a keleti vidék erdőségeinél, gazdag vízi erő áll rendelkezésre. Az Alföld homokján száraz időben, fekete agyagos földjén pedig esős időben egyaránt nehéz a közlekedés; a nyugoti erdők közlekedési viszonyai általában jók, míg a déli vidéknek a Dráva és a Száva könnyíti azt, mit más felől a Karszt gyorsan váltakozó hegykúpjai nehezítenek, vagy a szlavoniai mély sár és elkopott czölöpös útak drágítanak.
A kézi munkaerő megszerezhetése eléggé könnyű, noha a rendes napszám, mely 60 krtól 1 frt 50 krig váltakozik, a faanyagok alacsony árához képest drága. A fuvarosok napi bére 2–5 forint közt váltakozik s csak kivételes helyi körülmények közt olcsóbb, vagy drágább.
A szakszerű erdőmívelés szükségességének átérzése csak lassan vált általánosabbá. Az erdők a 60-as évek előtti belföldi faszükséglethez viszonyítva aránylag bőven voltak s ehhez járúlt még az, hogy Magyarországon egészen az országos csapás emlékével bíró 1863. évi rendkivűli nagy szárazságig azt hitték, hogy kiapadhatatlanúl sok az erdő. Nevelte e hitet az, hogy az erdőkből a birtokosnak – kivéve ott, hol a vas- és fémbányászat vagy valamely egyszerű kis üveggyár nem volt, avagy a hol a Vág, Tisza és Maros hullámai nem mosták az erdő határát – alig, vagy épen nem volt semmi egyéb haszna, mint a legeltetés vagy a tölgyesekből a makkoltatás által és a gubacstermés után nyert némi kis jövedelem, s ezért legtöbbször kellő gondozásra sem méltatta erdejét.
E körülményeknek, a levágott erdők folytonos legeltetésének s az erdőt össze-vissza járó rendetlen szálaló használatának tulajdonítható az is, hogy a most vágható vagy közelben azzá váló erdeink zárlata sok helyt oly gyenge, hogy alig üti meg a fele mértéket, vagy a zsindelykészítők és bognárok fejszéje által össze-vissza ritkázott állabok fái kevésbbé egészségesek, s így az ezekben történő vágások kevés épület- és műszerfát szolgáltatnak. És mindez annál feltünőbb, mert hazánknak 80 év óta van erdőakademiája, a honnan tanult erdészek kerültek ki. De ennek is könnyen megtaláljuk a magyarázatát, mihelyt arra gondolunk, hogy e tanult erdészek száma aránylag igen kevés volt, s hogy azok általában a kincstári bányászat czéljaira szolgáló erdőknél alkalmaztattak, ott intéző hatáskörrel nem bírtak s főfeladatuk az vala, hogy a fát vágassák, szállítsák és szénné égessék; s minthogy az akkor épen használat alatt álló, tehát aránylag legértékesebb erdőknek is kevés bánya-épületfán kivűl legfőbb hivatása a kohók számára szükséges szén szolgáltatása volt: az erdészetileg akkor legmíveltebb vidékeken is örömmel fogadták, talán még maguk az erdészek is, hogy a kevésbbé jó szenet adó lúcz- és jegenyefenyő-erdők helyét a bükk foglalja el. Ez állapotok emlékei a mostani beszterczebányai és kolozsvári királyi erdőigazgatóságok kerületében sajnálattal láthatók, s ezekhez hasonlóan tűrték bizonyára más birtokosok is, hogy fenyveseik területét a jobb tűzifát adó bükkfa kisebbre szorítsa.
A közlekedési viszonyok és egyszersmind a nemzetközi kereskedelem erősebb kifejlődése után az erdők értéke is mindinkább növekedett. A fa értéke jóval magasabbra emelkedvén, az okszerű mívelés és használat ezzel karöltve terjed s az erdő biztosabb és állandóbb jövedelmezősége mindinkább megnyeri a birtokosokat erdejök megbecsülésére. Mindebben pedig az 1880-ban életbe lépett új erdőtörvény hathatósan segédkezik. E törvény intézkedése következtében a földmívelési miniszterium által eddig 7 millió holdnyi erdőre állapíttatott meg vagy hagyatott jóvá a gazdasági terv, míg 900.000 holdnyi erdőnél részint azok megromlott állapota, részint a gazdasági tervnek a birtokos által való el nem készítése miatt a használat teljesen betiltatott. A magán erdőbirtokosok pedig szintén törvényes úton szoríttatnak arra, hogy elhasznált erdeiket felújítsák. Az oly kopár területeknek erdősítésére pedig, melynek beerdősítése közérdekből szükséges, a kormány az országos erdei-alap költségén évenkint több millió csemetét ingyen oszt ki a birtokosok közt, s már 1886-tól kezdve ily erdősítésekre állami jutalmak is tüzetnek ki.
Az erdők minőségének megítélhetésénél első rendű kérdés azon gazdasági rendszer ismerete, melynek követelményei szerint azok kezelendők. A jelen állapot hazánkban e tekintetben megnyugtató annyiból, hogy a szálerdő-üzem Magyarországon 9,237.313 holdra, tehát kerekszámban az összes erdők 70%-ára alkalmaztatik, melyből 1,411.549 k. hold tölgyerdő, 4,940.557 k. hold bükk és más lombos fa, s 2,885.207 k. hold fenyőfa. A középerdő-üzem, mely nálunk különösen olyan kisebb erdőbirtokosoknak ajánlható, kiknek a tűzifa mellett vastagabb méretű épületfára is szükségök van, csak 28.591 holdra terjed, míg a sarjerdő-üzem 4,028.588 k. holdra, melyből 1,433.156 k. hold tölgy és pedig nagyobbára tölgykéregtermelésre berendezve, míg a többi 2,595.432 k. hold nagyobb részt a községek és kisebb magánbirtokosok kezén levő bükk- és ezzel együvé számított más lombos fanemű sarjerdő.
Horvát-Szlavonországban a szálerdő-üzemben kezelt tölgyerdők területe 613.123 k. hold, a bükk és más lombos fanemeké 1,417.645 k. hold és a fenyveseké 147.887 k. hold, míg a tölgy sarjerdőé csak 94.393 k. hold s a bükk és más lombos faneműé 390.047 k. hold. Igen valószinű azonban, hogy a most meglévő és dongatermelésre szolgáló őstölgyesek kihasználása után a tölgysarjerdő-üzem ez országban is nagy hódítást fog tenni.
Az üzemmódokkal kapcsolatosan jeleznünk kell hazánk erdőségeinek évi fatermését is, melyet szükségletünkhöz és lakosságunk számához arányítva, csakhamar kitűnik, hogy, habár Horvátország jóval bővebben van is ellátva fával, Magyarországnak nincs egyetlen holdnyi felesleges erdeje sem. Az összes termés ugyanis Magyarországon 23.625.000 köbméter, melyből tölgy 4,582.000 köbméter, vagyis holdankint 1.61 m3 átlagos faterméssel, és fenyő 6,981.000 köbméter, holdankint 2.41 m3 átlagos faterméssel, míg a többi a bükk és ezzel számított más lombos fanemű fákra esik holdankénti 1.60 m3 átlagos terméssel; Horvát-Szlavonországban az évi tölgyfa-termés 1,424.000 m3, melyből holdanként 2.01 m3 esik, a fenyőféléké, melyek általában a Karszt hegységen vannak, 288.000 m3 vagyis holdanként 1.95 m3, míg a többi 2,977.000 köbméter a lombos fákra esik, holdanként 1.65 m3 terméssel. Ezen adatok szerint esik Magyarországon egy-egy lélekre 0.96 hold erdő 1.71 köbméter faterméssel és Horvát-Szlavonországban 1.41 k. hold 2.48 köbméter faterméssel. Oly szerény számok, melyek igen élénken szólanak az erdők kimélése és ápolása mellett!
A forda a szálerdőnél rendesen 80–120 év között áll; s e határon felűl csak a dongatermelésre szánt, vagy az éjszaki részen néhol igen kis növésű tölgyeseknél s a szálaló üzemben kezelt karszt-vidéki fenyveseknél van 120–160 éves forda alkalmazva; a sarjerdőnél 10–60 év közt változik az.
A főhasználatot képező szálfatermésből országos átlagot véve a többé-kevésbbé kedvező értékesítési viszonyok szerint az épület- és műszerfa a tölgyeknél 25–40%, a fenyőknél 70–85% és a bükknél 3–15 %.
Az áterdőlés, mely az értékesebb állabok nevelésének hatalmas eszköze, az ez úton nyerhető faanyagoknak nyomottabb ára és az ezzel arányban nem álló magasabb napszám miatt csak ritkább viszonyok közt foganatosítható.
Az állam összes erdőségeinek tenyészeti határait illetőleg megemlítendő, hogy az erdőterület 57%-a, vagyis 9,143.952 hold 600 méter magasságon felűli hegységeken, 28% vagy 4,470.689 hold 200–600 m. magasságig terjedő középhegységeken, és 15% vagy 2,342.667 hold a síksági és 200 m. magasságig emelkedő vidéken tenyészik.
Az erdőtermények kereskedelmi forgalmáról azt jegyezhetjük fel, hogy az országos statisztikai hivatal adatai szerint az 1885. évben a behozatal értéke 4.2 millió forint, a kivitelé pedig 28.8 millió frt értéket képviselt, s hogy a behozatalnál csupán az Ausztriából behozott fürészelt fenyőárúk értéke meghaladja a 2.7 milliót, melynek ellenében ez árúból a kivitel 2.1 millió frt, s hogy a kivitelnél általában a szlavoniai tölgyerdők javára eső donga kivitele 13.6 millióra megy, míg a Magyarország javára eső tölgy és lúcz cserzőanyag kivitelének értéke 5.2 millió forint.
Az összes hazai vasútakon 1884-ben szállított teherárú forgalomnak 18,5%-a erdei terményekből állott.
—
Az összes erdészeti ügyek kormányzását és a kincstári erdők kezelésének vezetését a földmívelési miniszterium végzi; Horvát-Szlavonországban azonban a közigazgatási állami felügyeletet a honi országos kormány gyakorolja, és ott az államkincstári erdőkön kivűl csupán a volt határőrvidéken levő községeknek kiadott 704.000 holdnyi erdőterületre tartotta fenn az 1873. évi XXX. törvényczikk az erdőfenntartási szempontból való főellenőrzést az államerdők főigazgatóságának, vagyis a földmívelésügyi miniszteriumnak.
A földmívelési miniszteriumban az erdészeti ügyek kezelését az országos főerdőmester vezetése alatt három külön ügyosztály végzi, melyek élén egy-egy főerdőtanácsos áll. Az erdők állami felügyeletéből kifolyó helyi közigazgatási intézkedések úgy Magyarországon, mint Horvát-Szlavonországban a törvényhatóságok, illetőleg a közigazgatási bizottságok, kezébe vannak letéve. Magyarországon ezen bizottságok tanácsadó tagja a földmívelési miniszteriumot képviselő királyi erdőfelügyelő, ki a hozott határozatok végrehajtását felfüggesztő hatáskörrel bir s általában a törvény értelmében önálló intézkedésekre is föl van jogosítva; Horvát-Szlavonországban a törvényhatóságok tanácsadója a bán által minden vármegye részére kinevezett főerdész.
Az állam tulajdonában lévő kincstári erdők helyi kezelésének vezetésére és ellenőrzésére 5 erdőigazgatóság, 5 főerdőhivatal és 8 erdőhivatal van rendelve; a végrehajtás helyi munkálatainak foganatosítását pedig 176 erdőgondnokság végzi, melyek élén részint kezelő főerdészek, részint pedig erdészek állanak.
Erdész és ennél magasabb rangban álló erdőtiszt, úgy az állami erdőknél, mint egyáltalában az erdőtörvény 17. §-ában megjelölt azon erdőbirtokosoknál, kik erdeiknek csupán használatára birnak jogosultsággal, csak az lehet, ki a szükséges törvényes minősítéssel bír, tehát középiskolai érettségi vizsgálat tétele után a selmeczi erdőakadémiát vagy az ezzel egyenlő rangú külföldi szakintézetek valamelyikét végezte s a selmeczi akadémia rendes hallgatói számára kiszabott tantárgyakból vizsgálatot tett, azután két évig erdészeti gyakorlati szolgálatban állott s erre következőleg Budapesten az erdészeti államvizsgálatot letette s annak alapján erdőtiszti oklevelet nyert. Horvát-Szlavonországban a Zágrábban letett államvizsgálat elégséges.
A selmeczi erdőakadémia már 1792-ben alapított bányászati akadémiához kapcsolva 1807-ben állíttatott fel. Az erdészeti tanfolyam három évre terjed. Az akadémiának alapításától kezdve az 1886/87. évi tanfolyam bezártáig összesen 4.555 hallgatója volt. Az erdőtörvény életbe lépése óta a hallgatók száma folytonosan szaporodik s a legutóbbi (1886/7.) iskolai évben az első évfolyamban 137 hallgató volt, az összes három évi tanfolyamon pedig 350.
A műszaki segédszolgálatra szükséges erdészeti altisztek és szakképzett erdőőrök nevelésére az országban három erdőőri szakiskola áll fenn: egyik Liptó-Újvárt, a másik Királyhalmán Szabadka közelében, és a harmadik Vadászerdőn Temesvár mellett. A három szakiskolában összesen 108 tanuló részesűl oktatásban.
A magyar erdészet ismertetését adva, méltó megemlékeznünk az Országos Erdészeti Egyesületről, mely a hazai erdőgazdaság érdekeinek szolgálatára 1866-ban deczember 9-én alakúlt, vagyon nélkűl s mondhatni, adóssággal kezdette működését. Vezetőinek buzgó és tapintatos működése folytán azonban már több év óta fejlődött, hogy Európában aligha van hozzá hasonló megizmosodott erdészeti egyesület. Saját székházzal bir s vagyontőkéje meghaladja a 250.000 frtot. Általában országosan elismert jó sikerrel szolgálja mindazon erdészeti érdekeket, melyek az ily czélú egyesületek feladatát képezik. Horvát-Szlavonországban szintén van erdészeti egyesület, mely horvát nyelvű szakközlönyt ad ki és szintén nagy számú tagjaival dicséretesen működik hivatása körében.
A föntebbiekben a magyar erdőknek és erdészetnek csak szűk keretbe foglalt képét adhattuk; de így is felöleltük mindazt, a mi egy ország általános erdészeti viszonyainak megismerhetésére szükséges; azon t. olvasókat pedig, kik részletesebb tájékoztatást óhajtanak birni: „A magyar állam erdőségeinek gazdasági és kereskedelmi leirása” czímű s a földmívelési miniszterium által 1885-ben magyar, német és franczia nyelven kiadott munkára útaljuk, melynek illető adatait jelen közleményünknél is használtuk.
Hadd zárjuk e sorokat Ciceronak eme bölcs mondásával:
Silvae ornamentum pacis, munimentum belli!
Az erdő békében az ország ékessége, háborúban erőssége!
Az erdő békében az ország ékessége, háborúban erőssége!
