Zágráb város története. Pinter Róberttől, fordította Acsády Ignácz
Zágráb város története.
Pinter Róberttől, fordította Acsády Ignácz
Pinter Róberttől, fordította Acsády Ignácz
Horvátország történetével fővárosának a története a legbensőbben összefügg. Mikor keletkezett Zágráb városa, a történelmi kútfőkből pontosan meg nem határozható, valamint azt sem, miféle nemzetiségűek voltak első telepűlői. Csupán sejteni lehet, hogy ősrégi telep. Lételéről és fejlődéséről biztos tudomást csupán a Krisztus születése utáni XI. század végéről nyerünk. Első határozott említése ugyanis csak 1091-ben történik, mikor László magyar király Zágrábban püspökséget alapított. Az első püspök Duh nevű cseh volt. László király a püspökségnek sok jószágot is adományozott, hogy szilárdítsa a kereszténységet e vidéken. Ez a tény is eléggé bizonyítja, hogy Zágráb, a mai káptalan, már akkor nagyobb helység volt; majd a püspöki szék révén a régi Szlavonia s utóbb a mai Horvátország fővárosa lett s az is maradt mai napig.
Ezen ősi Zágrábtól nyugatra valamivel nagyobb halom emelkedik, mint az, a melyen a káptalan-város állt. Háta kissé lelapúlva és keskenyedve húzódik éjszaki irányban a zágrábi hegység felé. E halmon, nem tudni, mikor, új telep keletkezett, mely csak később vette föl a Zágráb nevet; eredetileg pedig – úgy látszik – Graděc-nak, vagy összevontabb alakban Gracnak – Grechnek, Grecnek is – nevezték. Graděc horvátúl annyi, mint „városka”. A régi városi pecséten ez áll: S. COMVNI. DE. MONTE. GRACI., vagyis sigillum communitatis de monte Graci; a káptalan-város pecsétje pedig ezt a fölíratot viseli: S(igillum) CAPITULI ECCLESIE ZAGRABIENSIS. 1850-ig két külön város volt ez, noha a felső város már a XVI, században fölvette a Zágráb nevet. Hogy a káptalan-várost a felső várostól megkülönböztessék, amazt már a XIII. század óta rövidesen „Zagrabia”-nak nevezték, emezt meg „civitas Grecensis juxta Zagrabiam” vagy „Zagrabia in monte Grech” vagy ehhez hasonlóan jelölték meg, s a telep eredeti (Graděc, Grac vagy Grec) nevét nyilván átvitték az egész hegyre, melyen feküdt.
Graděc a XIII. század előtt közönséges falu lehetett, melyet Zágráb püspöki várostól a Medve patak (Medvešćak, eredetileg azonban Circuniza, Cirkuenik vagy Cirkuese, a mi Egyház patakot jelentene) választott el. A Medve patak a zágrábi hegységben ered, melynek régi neve Medve hegység (Medvednica) volt, s ama két halom közt levő völgyben folydogál, melyen a régi Zágráb és Graděc épűltek, azután déli irányban a síkságon át a Szávának tart.
A tatárjárás Zágrábra nézve korszakos hatású volt. IV. Béla király a mongolok elől ide futott és tíz hónapot töltött itt. Mikor azután értesűlt a tatárok közeledéséről, nyomban tovább sietett Dalmácziába. Zágrábot – úgy Graděcet, mint a káptalan-várost a Szent István-székesegyházzal – a tatárok rettenetesen földúlták és fölperzselték; a lakosokat, a kik szét nem futottak, lekaszabolták, vagy rabszíjra fűzték. De távozásuk után a romokon új Zágráb keletkezett.
IV. Béla király sokat fáradozott, hogy a tatárok ütötte sebeket begyógyítsa. Ez okból számos helységet szabad királyi várossá emelt, sok előjoggal és kiváltsággal látva el őket, mi számos új német telepest, leginkább kézmívest, vonzott oda. Ezzel Horvátországban is virágzásnak indúlt a városi élet. Első sorban „Zagrabia in monte Grech” emelkedett IV. Béla király 1242 november 16-ki arany bullájával szabad királyi várossá.
A király, mint a bulla mondja, maga köré gyűjtötte Dénes bánt, István zágrábi püspököt sok más püspökkel és fő méltósággal egyetemben, hogy a Grech hegyi Zágrábot mint királyi várost megalapítsa, oda telepeseket gyűjtsön és a várost megerősítse. Ez a bulla, és az 1266 november 23-ki oklevél, melylyel IV. Béla király a Zágráb melletti Grech hegyi várnak (castrum in monte Grech juxta Zagrabiam) további kiváltságokat adományoz, alapjai a zágrábi városi jognak.
Az arany bulla legfontosabb határozatai voltak: hogy a polgárok maguk választhatták bírájukat, de a választást megerősítés végett a király elé kellett terjeszteniök; azután, hogy végrendeletileg szabadon intézkedhettek vagyonukról még az esetben is, ha nem voltak leszármazóik; csak ha ivadék és végrendelet nélkül halt meg valamely polgár, osztatott szét vagyona a község, a város szegényei és templomai közt. A mindennapi vásáron kivűl a király minden hétfőn és pénteken külön vásárt engedélyezett a városnak, mely viszont köteles volt tíz fölszerelt katonát bocsátani a király rendelkezésére, mikor a Tengermelléken, Karintiában vagy Ausztriában viselt háborút; ezenkivűl meg, mikor a király ott tartózkodott, 12 ökröt, 1000 kenyeret és 1240 liter bort tartozott szállítani. Egész Szlavonia herczege, ha királyi vérből származott, ezen adónak a felét kapta. A bánnak (az al-bánnak nem) beiktatásakor egyszer s mindenkorra 1 ökröt, 100 kenyeret, meg 310 liter bort (unam tunellam vini) adott. Az első öt esztendőben egyébiránt mindezen adótól mentes maradt.
Nyomban a tatárok eltakarodása után a menedékhelyökről visszatérő polgárok, valamint az új telepesek elhatározták, hogy immár szabad királyi várossá emelt városukat derekasan megerősítik. Ez különben is határozott kivánsága volt a királynak. Az erődítést valószínűleg 1242–1266 közt maguk végezték saját költségükön.
A felső város ezen erődítési művei az egész közép-koron át és az új-korban is sokáig fönmaradtak. Természetesen sokszor javították és tökéletesbítették őket; itt-ott még ma is látni maradványaikat. Igy a Grech hegyi város – az akkori időhöz képest – jól megerősített várossá lett; fala hat toronynyal volt ellátva, melyekből négy ma is fönnáll, még pedig délen a Strossmayer-sétatéren a mai tűzoltó-torony, éjszakon a Demeter-útczai torony, éjszakkeleten az úgy nevezett Pap-torony a Vraz-sétatéren, és keleten a kőkapu melletti torony; a más két tornyot a griči fensíkon s a Magas-útczában, hol ma a Pongrácz-féle ház áll, lebontották.
A Pap-toronyról (popov turen) pontosan tudjuk, mikor épűlt s miért kapta nevét. A tatárok távozta után tudnillik a káptalan-város is újra fölépűlt s immár harmad ízben kezdtek a székesegyház fölépítéséhez, még pedig ezúttal korai gót stylben. De sem a káptalan-város, sem a székesegyház nem volt megerősítve. Ez okból a kanonokok egy erődített helyet óhajtottak, hogy szükség esetén magukat és vagyonukat biztonságba helyezhessék. Követeket küldtek tehát IV. Béla királyhoz, hogy engedélyt kérjenek tőle, hogy megfelelő erődítményt építhessenek maguknak a Graděc hegyen a város fala mellett. A király örömest megengedte s így keletkezett a Pap-torony; mint az erődített felső város kiegészítő, de különben önálló része. A székes-káptalan saját őrséget tartott benne. E Pap-torony miatt gyakran támadt perpatvar Graděc polgárai s a székes-káptalan közt.
Városkapu eredetileg négy volt, két nagy és két kisebb. Nagyok voltak: a mészároskapu a város délnyugati és a ma is fönnálló kőkapu a keleti részén. Ezekhez járúlt a XIV. század vége felé a nagy újkapu a Pap-torony közelében. A kis kapuk közűl említik: a kis nyers kaput a tűzoltó-toronynál a Strossmayer-sétatéren, és a mezei kaput a mészároskapu fölött. A város kapui előtt bélelt árkok voltak fölvonó hídakkal.
De a város falán kivűl is voltak habernik nevezetű kisebb őrtornyok; ezekből jelentették harang- és trombita-szóval, ha veszély közeledett. Harangszóval jelezték a város kapuinak bezárását is; a kapuk kulcsait a közelben lakó polgárok őrizték.
A hogy királyi várossá lett Zágráb, minden irányban virágzásnak indúlt. Lakosainak száma nőttön nőtt, különösen idegen nemzetiségű kézmívesek nagyobb számmal kezdtek ott megtelepedni. Ennek következménye volt, hogy sok polgárnak a város falain kivűl kellett megtelepednie, minthogy magában a városban nem volt többé hely. Az újonnan telepűlt kézmívesek közűl kivált a németek tűntek ki; nagyobb részt vargák voltak, kik lent a külvárosban éltek együtt, miért is ezt a negyedet, mely a Medve patak jobb partján, a mai Jellačić-tértől éjszakra s a Hosszú-útcza alsó végén feküdt, varga-negyednek vagy német falunak nevezték. Odább nyugatnak szintén a város falán kivűl a mai Ilicában, a Jellačić-tértől a Mészáros-útczáig a Graděc halom alatt húzódott a Fazekas-útcza. Ma az Ilica Zágráb legfontosabb forgalmi útja s így nem érdektelen megtudni, honnan származik ez a név. Ez útczán folyt végig az Ilica nevű kis ér, melynek közelében nagyon sok fazekas-agyag (horvátúl „ilovača”) akadt; ez volt az oka, mért telepedett meg itt annyi fazekas. Mint Graděc, akképen a káptalan-város is egyre tovább terjeszkedett.
A kanonokoknak nagyon is érdekükben volt, hogy egyfelől jövedelmeiket gyarapítsák, másrészt új jobbágyok szerzésével szilárdítsák és terjeszszék hatalmukat, hogy aztán a graděci polgárokkal folyó, gyakran nagyon véres viszályaikban, s az erőszakos szomszédok betörései alkalmával mentűl több fegyverest állíthassanak talpra. A káptalan-várostól éjszakra a székes-káptalannak még László királytól kapott, pusztán heverő jószágai voltak. Akkor még csak egy-egy malom állt ottan a Medve patakon. Elhatározták tehát, hogy e terűleteket benépesítik. Hogy telepeseket édesgessenek oda, nemcsak földet adtak nekik haszonélvezetre, hanem az 1344 szeptember 9-ki okírat értelmében különböző kiváltságokat is. Az új, Nova vagy Lijepa ves (Új- vagy Szépfalu) nevet nyert telep 1850-ig külön község maradt.
Az új polgárok természetesen főleg arra köteleztettek, hogy földesuruk (a székes-káptalan) érdekében őr- és katonai szolgálatokat végezzenek. Máskülönben kevéssé terhelték meg őket s az adók csekélyek voltak. Szent Márton napján minden háztulajdonosnak 40 dénárt kellett fizetnie s évenként még három izben ajándékot adnia, és pedig karácsonykor egy hízott kappant, négy kenyeret, egy sajtot s 15 tojást, Szent István napján pedig két jérczét, vagy két nagyobb csirkét, 4 kenyeret, meg 10 tojást.
Már három évvel később Újfalu külön lelkészséget kapott, melyet a káptalan dúsan ellátott; Keresztelő Szent Jánosról nevezett plebánia-temploma 1348-ban épűlt; ma egy múltszázadi templom áll a helyén.
A közép-kor vége felé a törökök már majdnem az egész Balkán-félszigetet meghódították volt. Immár Horvátországra és Szlavoniára kerűlt a sor, mely ettől kezdve sok századon át a kereszt és a félhold közötti nagy és véres tusák színhelye volt. Hogy magukat és vagyonukat védtelenűl ki ne szolgáltassák a rettenetes ellenségnek, a kanonokok 1469-ben elhatározták, hogy a káptalanvárost, mely árkokkal és faczölöpökkel már meg volt erősítve, erős várrá alakítják át. Mátyás királytól engedélyt nyertek a terv kivitelére, s megkezdték az erődítési munkákat, eleintén lanyhán, de 1473 óta nagy buzgalommal, úgy hogy nehány év múlva be is fejezték. Akkor azután fegyverről és fegyverforgató emberről kellett gondoskodni. A kanonokok laki Thuz Osvát püspök engedelmével katonáskodó népet telepítettek városukba, és pedig annak nyugati részébe, tehát Graděccel szemben, az „Opatovina” nevű útczába.
Nem érdektelen, hogy sokan a kanonokok közűl a káptalan-város megerősítésével, az új telepesekkel és fölfegyverzésökkel járó áldozatok alól igyekeztek kivonni magukat, de ereménytelenűl.
Ugyanazon időben, mikor a káptalan-várost megerősítették, Osvát püspök (1466–1499) hozzá fogott a székes-templom megerősítéséhez is. Nagy buzgalommal, látott hozzá a székes-templom kiépítéséhez s a külső építkezést csakugyan be is fejezte; de meghalt, mielőtt egész tervét megvalósította volna. A befejezésre 10.000 frtot hagyott. Művét Lukács püspök (1500–1510) fejezte be, mint II. Gyula pápának hozzá intézett leveléből kitűnik.
De a székes-templom teljes megerősítését csak erdődi Bakócz Tamás bibornok esztergomi érsek vitte keresztűl, mikor a zágrábi püspökséget kormányozta (1510–1518). A székes-templom most már magában véve erős vár volt, vastag falú hét zömök toronynyal, melyek mai napig megvannak; keletről az erődített káptalan-városra támaszkodott s kiegészítette annak erődítési műveit.
Ekkép nemcsak a felső (Graděc), hanem a káptalan-város is meg volt erődítve. Ámde a törökök soha sem jelentek meg Zágráb falai alatt, noha véres portyázásaikon nagyon gyakran a legközelebbi szomszédságáig is eljutottak; sem a kanonokok és a polgárok kincsei, sem a püspökök és kanonokok elleni boszú, kik katonáik és jobbágyaik élén bátran szembe szálltak velök, nem csábították őket erre. Zágráb büszkén dicsekszik vele, hogy falaira soha sem tűzték föl a lófarkas zászlót.
Kevésbbé lehet büszke Zágráb a belső viszályokra és véres polgárháborúkra, melyeknek nem egyszer színtere volt. E szilaj összeütközésekre Medvevár kapitányainak erőszakossága, továbbá a káptalan-város s Graděc polgárainak különféle, leginkább kereskedelmi érdekei közti ellentét, végűl pedig politikai viszályok adtak okot.
Medvevárt az 1250–1254. években IV. Béla király engedelmével Fülöp püspök építteté föl a zágrábi (Medve) hegységben, melyben akkor kétségkivűl sok volt a medve. De a zágrábi püspökök nem sokáig örvendhettek Medvevár birtokának, mert már 1262-ben a király elfoglalta, s e vár miatt azután hosszú viszály támadt a püspökök s a királyok közt, míg végre III. Endre Gardun árulása folytán magához nem ragadta. Az Árpádok kihaltával Medvevár gyakran cserélt urat. Mindezen birtokváltozások ellen a zágrábi székes-káptalan örökösen tiltakozott és azt vitatta, hogy Medvevár kezdet óta a zágrábi székesegyház tulajdona. Cillei Ulrik és Frigyes grófok Medvevár kormányzatát egy németre, Stamm Vilmosra bizták, ki mint városkapitány és várnagy a legdurvább erőszakosságokat követte el a zágrábi polgárokon és környékbeli jobbágyaikon. Hasztalan kerestek a polgárok s a kanonokok orvoslást a főispánnál, a bánnál s végűl magánál a királynál. Az ügy hosszadalmas vizsgálatokra s pörökre vezetett, melyekben a Cillei grófok és barátaik a legarczátlanabbúl letagadtak mindent, sőt még ők emeltek panaszt a polgárok állítólagos hatalmaskodásai ellen. A Cillei grófokat végűl kártérítésre ítélték ugyan, de az ítéletet, noha maga Albert király erősíté meg 1438 márczius 4-én, ugy látszik, soha sem hajtották végre, mert Cillei Ulrik gróf azután még jobban hatalmaskodott, mint annak előtte. Gradec várát 1441 tavaszán rajtaütéssel megvette s a polgárokat házaiktól, malmaiktól, szőleiktől, rétjeiktől és szántóföldeiktől is megfosztotta s mindezt a maga emberei közt osztotta szét. A Cillei grófok akkor az egész birodalom leghatalmasabb urai voltak, s így a városi közönség semmire sem mehetett ellenök. Még azután, hogy Cillei Ulrik grófot 1456-ban Nándorfejérvárt megölték, sem igen javult a helyzet, mert Medvevár Ulrik özvegyére, Katalin grófnéra, Brankovics György szerb despota leányára szállt, ki a szerb Milaković Bogavacra bizta a kormányzatát. Ez az új várnagy rácz őrségével („Bogavec Milakovych, rascianus, castellanus castri Medve vocati, per familiares et servitores suos, similiter rascianos” – Tkalčić, Mon. II. 197 okl.) folytatta a szerepet, melyet az előtt Stamm Vilmos vitt az ő német zsiványaival („per suos theutonicos latrones”). Lovat, meg ökröt lopott s félholtra botoztatta az elfogott polgárokat, parasztokat, sőt feleségeiket is.
A régi Zágráb.
(XVIII. századbeli metszetről.)
Csak mikor Katalin grófné más várakkal egyetemben Medvevárát is eladta Vitovec Iván horvát bánnak s 1461-ben eltávozott Horvátországból, javult meg a helyzet. Medvevár csakhamar Mátyás király kezére szállt; ki azt 12.000 arany forintban Osvát zágrábi püspöknek és testvérének, Thuz Jánosnak, adta zálogba. Thuz János a városhoz tartozó Dedići, Bitek, Černomerec és Novaki falvakat nyomban erőhatalommal magához ragadta, azt állítván, hogy Medvevárhoz tartoznak. Ebből pör támadt, melyet a király a városi közönség javára döntött el. Thuz János újra erőhatalommal foglalta el e helyeket, de másod izben is elítélték s minthogy sok más hatalmaskodást is követett el, Medvevárát 1481-ben vissza kellett adnia a királynak; utóbb attól való féltében, hogy más bűntényeiért is felelősségre vonják, elmenekűlt Velenczébe. Mátyás király Medvevárát törvénytelen fiára, Corvin Jánosra, a későbbi szlavoniai herczegre hagyta, kinek halála után (1504 október 12) özvegyére, Beatrixra, Frangepán Bernát leányára szállt. Beatrix György brandenburgi őrgróffal kelt egybe, ki Medvevárat neje elhúnytával megtartotta s 1524 október 27-én 20.000 forinton Mária királynénak, II. Lajos király nejének adta el. Medvevár várnagyai és tiszttartói az új birtokosok alatt is hatalmaskodtak szomszédaikon, különösen Graděc szabad királyi város, a székes-káptalan, meg a remetei pálosok jobbágyain. A mohácsi csata (1526) után Medvevár Karlović Iván grófra, 1531-ben pedig a Zrinyiekre szállt, kik a zágrábi püspökökkel s a székes-káptalannal hosszas küzdelmeket folytattak.
1559-ben Gregorianczi Ambrus, horvát al-bánt iktatták be törvényesen Medvevár birtokába. Fia, István, mint Medvevár ura, fontos szerepet vitt az 1573-iki nagy parasztlázadásban; szomszédvári Tahy Ferencz iránt való ellenséges érzelmeitől indittatva ugyanis a parasztok pártjára állt s titokban kezdettől fogva bátorította és bujtogatta őket; utóbb mégis horvát al-bánná s az országos had fő kapitányává lett. 1574-ben helyreállíttatta Medvevárát s romba dőlt falait újra fölépítteté. De már 1590-ben egy földrengés ismét annyira megrongálta, hogy többé lakható sem volt. A vén Gregorianczi Istvánnak šestinei kastélyába kellett költöznie, melyet kevéssel az előtt építtetett azon hegy alján, melyen Medvevár emelkedett.
Medvevár immár több mint háromszáz esztendő óta rom, de mint ilyen is régi idők emléke, melyről nem csupán az igaz történelem beszél sok különöset, hanem a nép ajakán is fönmaradt a régi, erőszakos időkről nem egy megemlékezés. Ez emlékek természetesen annyira elhalaványodva s a nép képzelő erejével olyan titokzatosan összeszövődve jelentkeznek a mondákban, hogy az eredeti tényállást meg sem ismerhetni többé. Bámúlva hallunk valami „fekete királyné”-ról, ki sokáig lakott Medvevárt. Sajátságos szeszélyei lehettek. Kitanított fekete hollóit haragjában az emberekre uszította, úgy, hogy szegényeket egész testükön, főleg arczukban kegyetlenűl összemarczangolták s szemöket kivájták. A nép még ma is mutogatja azokat a helyeket, hol a fekete királyné majorja, hegyi patakja s e mellett fürdője állott. Talán Beatrix, Corvin János neje, később özvegye, azután György brandenburgi őrgrófné volt a „fekete királyné”, kit valószinűleg fekete özvegyi ruhájáról neveztek el így.
De nemcsak a medvevári várnagyok erőszakossága adott mindúntalan alkalmat véres tusákra a zágrábiakkal; még gyakoriabbak és még véresebbek voltak az összeütközések a káptalan-város kanonokjai és a felső város, Grac, polgárai közt.
Itt a Pap-torony miatti, már említett pörpatvaron kivűl első sorban a vám- és vásár-illetékekről forogtak szóban, melyeket a székes-káptalan nemcsak a saját, hanem a felső város terűletén is jogosítva volt szedni. Ezt a jogot IV. Béla király kiváltságai legkevésbbé sem érintették. A beszedett vásárpénzek egy harmadát a székes-káptalan a kincstárba volt köteles befizetni, a többi az övé maradt, míg III. Endre 1292-ben határozottan akként nem rendelkezett, hogy jövőre az egész vásárpénz a székes-káptalané. Ezt azért tette, hogy megnyerje a székes-káptalant, minthogy Magyarországra, meg Horvátországra az Anjou család formált jogot, melyet a pápaság, a felső papság és számos horvát úr támogatott. A székes-káptalan III. Endre mellett állott. Gardun, Medvevár említett várnagya, máskülönben gerebenvári birtokos, előbb Endre mellé állt, de később mindenfelől szorongattatva, az Anjoukhoz pártolt át s őrsége élén rá tört a káptalan-városra. Támadását kemény harczczal visszaverték, minthogy a Medve patakon át vezető tarka hídnál (pisani most) Graděc polgársága is megtámadta Gardunt, hogy boszút álljon rajta a felső városon is elkövetett különféle hatalmaskodásért. Épen a hídnál folyt állítólag oly hevesen a harcz, hogy a híd, meg a patak piros lett a vértől; azóta „véres”-nek is hívják a hídat. Gardunt elfogták s bilincsben vitték III. Endre király elé. A király megbocsátott neki, mert rá szorúlt szolgálataira; csak Medvevárat vette el tőle. De az Anjouk hívei egyre jobban elhatalmasodtak Horvátországban és Róbert Károlyt lassanként egész Magyarországban és Horvátországban elismerték királynak. Uralkodása első évei fiatal kora miatt nagyon szelídek voltak; különben is óvatosan kellett eljárnia a teljes zürzavar miatt, melyet a polgárháború országszerte okozott. Ezt az alkalmat használták föl a graděci polgárok, hogy városuknak új jövedelmeket szerezzenek. Ezért a zágrábi vásárpénzek ügyét pörre vitték. Róbert Károly király Baboneg János bánhoz intézett 1321-ki rendeletében világosan elismerte a zágrábi székes-káptalan régi jogát a graděci helypénzekre nézve, s megtiltotta a polgároknak, hogy új beviteli vámokat és vásári illetékeket vessenek ki; de a polgárok a királyi rendeletet semmibe se vették, s az ügy ismét szóvá tétetett és pedig a zágrábi tartományi gyűlésen. Graděc szabad kir. város követe tagadta, hogy a bán illetékes volna a város ügyeiben itélkezni, állítván, hogy ez a jog csakis a királyt illeti meg; de a bán megállapította illetékességét és döntött, mint ebben az esetben a király különös képviselője, és pedig a székes-káptalan javára. A polgárság azonban még mindig nem akart engedni, hanem annál nagyobb illetéket követelt minden élelmiszer készlet után, melyet a székes-káptalan jobbágyai a királyi város terűletére vittek, sőt piaczán az ilyen készletek eladását meg sem akarta többé engedni, hanem az eladókat a maga városi birósága elé s tömlöczébe hurczolta. Valószínűleg a székes-káptalan is megtorláshoz folyamodott. Midőn aztán mindkét fél megelégelte már a pörpatvart, 1324-ben egyezségre léptek.
De a béke ekkor sem sokáig tartott. Új viszály támadt (1375–1397) most már határvillongások s kölcsönös birtokháborítás miatt, a mely mindkét részről barbár erőszakoskodássá fajúlt. De legvadabban akkor lángoltak föl a szenvedélyek, midőn a régi viszályokhoz még politikai indító okok is járúltak. Ez I. Lajos király halála (1382) után történt, mikor egy párt Erzsébet és Mária, az elhúnyt király özvegye és leánya mellett nyilatkozott, mig a másik durazzói Károlyt kivánta trónra emelni. Graděc szabad királyi város annál határozottabban csatlakozott az elsőhöz; minthogy a másikon Zágráb akkori püspöke, Horváthy Pál (1379–1387), a székes-káptalannal vezető szerepet vitt. A küzdelmet mindkét részről a legelkeseredettebb szenvedélylyel folytatták, úgy, hogy olyan jelenetek folytak le, minők még a közép-kori Olaszország legvadabb pártküzdelmeiben sem igen fordúltak elő. Így történt 1396 végén, mikor általában az egész polgárháború folyamán a legnagyobb vérengzéseket követték el. Ez év deczember 17-én sok kanonok fegyveres szolgái és jobbágyai élén nagy hévvel rontott Graděcnek hozzájoklegközelebb eső német-vagy varga-városrészére; számos polgárt elfogtak, másokat megsebesítettek, agyonvertek és kiraboltak. A szorongatott polgárok a dühöngő kanonokok elől a felső-városba menekűltek, hol a Márk-téren nyomban nagy néptömeg sereglett össze. Szörnyű izgatottságukban a graděciek is fegyvert fogtak; a Márk-templomban félreverték a harangokat, kibontották a zászlókat s rövid idő múlva az elkeseredett polgárok a káptalan-városba nyomúltak, hol a kanonokat s a többi papokat kiméletlenűl bántalmazták, szolgáikat leölték, vagyonukat kényök-kedvök szerint fosztogatták s megsemmisítették, házaikat lerontották s felgyújtották. Ez alkalommal számos pápai bulla, fontos okírat és értékes könyv pusztúlt el. A kanonokok szerteszét futottak, legtöbben a püspöki várba s a székesegyházba menekűltek, de a polgárok oda is követték őket. Itt azonban az erős őrség visszaverte a támadókat, kik erre bombázni kezdték a püspöki várat s a székesegyházat. Másnap (deczember 18) a kanonokok megboszúlták magukat. Félre vert harangok zúgása közt számos fegyveressel rárontottak a Medve patakon levő graděci malmokra, azokat kifosztották, elpusztították s nehány áldott állapotban volt molnárnét lovaikkal agyon tapostak.
Zágráb városának IV. Béla királytól nyert kiváltságlevele. (1242.)
Sőt a boszúra szomjas kanonokoknak még ez sem volt elég; megtámadták a városnak Gračane, Dedići és Černómerec nevű falvait is, kifosztották és számos parasztot megcsonkítottak; a rá következő éjszaka pedig Graděcet égő nyilakkal árasztották el és sok polgárt sebesítettek meg. II. János, az akkori zágrábi püspök (1387–1397), mindazokat a polgárokat, kiknek a támadásban részök volt, egyházi átokkal is sujtotta, s mikor a polgárok e büntetést nem sokba vették, a püspök és kanonokjai még jobban megharagudtak. Ez év karácsonyának első napján a kanonokok nehány polgárleányt a Manduševac forrásnál (a mai Jellačić-téren) megrohantak, kifosztottak s megbecstelenítettek. Karácsony másodnapján a polgároktól nehány ökröt hajtottak el és Szilveszter-este a Margit-temetőben (a mai görög templomnál) kiásták nehány polgár és polgárnő holttetemét s a patakba dobták, vagy a mezőre a halaknak, madaraknak, meg a vad állatoknak táplálékúl. Ekkor nagy félelem szállta meg a polgárokat, úgy, hogy ki sem mertek többé lépni házaikból. Míg a polgárok az említett rémtettek miatt Bebek Detre bánnál és Ders Márton al-bánnál panaszt emeltek, a püspök és a kanonokok saját szakállúkra igyekeztek boszút állani; a püspök ugyanis másodizben és immár ünnepélyes módon külön e végből mondott nagymisén s tekintélyes, az ünnepélyre meghivott tanúk: az esztergomi és spalatói érsekek, a boszniai püspök, a zágrábi ferencziek pater-guardianja s más egyházi méltóságok, valamint nagy számú néptömeg jelenlétében 1397 január 8-án az egész Graděc szabad királyi várost a nagy egyházi átokkal sujtotta. A zágrábi püspök fölolvasta a kiközösítő oklevelet, azután a gyertyákat eloltották s földre dobták. A kiközösítő oklevél sulyos vádakat tartalmazott a graděci polgárság ellen; a polgárságnak egyúttal szemére hányták a káptalan-város és a székesegyház ellen intézett támadást, a zágrábi székesegyház iránti rút hálátlanságot, minthogy az egész község, a nép, meg a polgárság a püspöktől és a kanonoktól nagy jótéteményekben s általában minden előzékenységben részesűlt. A kiközösítő oklevelet azután megküldték a zágrábi püspöki megye minden egyházi hatóságának. De a graděci polgárság ezt az ünnepélyes egyházi átkot sem vette szívére, s ez annyira fölboszantotta a püspököt és káptalanát, hogy a polgároktól nehány házat, szólót és szántóföldet erőszakkal elvettek, Zsigmond király előtt pedig már előbb panaszt emeltek a polgárok ellen a székes-káptalan elleni támadás miatt. De Graděc szabad királyi város is a királyi udvarban keresett oltalmat s kegyelmet kért az elkövetett erőszakosságokért. Zsigmond király meghallgatta a polgárok kérését, mindent megbocsátott nekik s meghagyta a püspöknek és a káptalannak, hogy az elfoglalt házakat, telkeket és szőlőket adják vissza a polgároknak; a mi meg is történt. A püspök és a káptalan nem tehettek egyebet, mint hogy a polgársággal kibékűljenek s a királyi várost az egyházi átok alól fölmentsék.
De a béke ezúttal is alig tartott negyed századig: 1421-ben a Margit-napi vásáron, mikor az isten békéjét (treuga dei) a legszigorúbban kellett volna megtartani, a káptalan-város birája, György, számos fegyveressel városi terűleten megtámadott, elvert, kifosztott és megsebesített nehány graci polgárt, másokat meg elfogatott és a Pap-toronyba záratott. E támadás indító okát közelebbről nem ismerjük, csak annyit tudunk, hogy nagy küzdelmek szűlője lett. Már 1422-ben újra valóságos polgárháború támadt.
1469-ben úgy látszott, mintha a kanonokok állandóan megbékélnének a várossal; de Szent Mihály nap előtti szombaton késő éjjel nagy lárma verte föl álmukból a polgárokat. A Száván túlról ugyanis sok menekűlő nép futott Zágrábba s jajgatva beszélte, hogy a törökök megrohantál és fölperzselték falvaikat. Zágrábból csakugyan látni lehetett az égő falvak lángját; attól tartottak tehát, hogy a török Zágrábot is megtámadja. Minthogy azonban a káptalan-város nem volt erődített hely, a kanonokoknak nem maradt más hátra, mint hogy ingd vagyonukkal, a szentek ereklyéivel és az egyházi ruhákkal az erődített Graděcbe menekűljenek, hol a polgárok a legbarátságosabban fogadták őket. Közös védelemre készűltek. De szerencsére a török nem jött, mert a nagy esőzések miatt a Száva kiáradt s messze földet elborított, úgy, hogy hadseregük nem kelhetett át rajta. A török eltávozása után; a kanonokok kibékűltek a polgársággal.
De a béke ezúttal sem sokáig tartott.
A mint a töröktől való félelem megszűnt, laki Thúz Osvát zágrábi püspök (1466–1499) és testvére, János, erőszakosságai következtében már 1475-ben új súrlódások támadtak. Mindkét fél ismét rajtaütött egymáson; nehányan megsebesűltek, mások megölettek, mi hosszadalmas vizsgálatokra és vádaskodásokra adott okot, míg az egész lassanként el nem aludt a nélkül, hogy biróság előtt megoldást nyert volna.
Vége-hoszsza nem lenne, ha mindazokat az esztendőkig elhúzódó pöröket, melyeket a graděci polgárságnak a zágrábi székes-káptalan, s Medvevár és Szomszédvár urai ellen törvényes birtokaiért folytatnia kellett, egész lefolyásukon át követni akarnók. Egyet azonban már a fölsorolt fontos tények alapján mondhatni, azt ugyanis; hogy a graděci polgárság igazát bátran és szivósan megvédte mindenki ellen, kerűlt legyen bármi áldozatba. Ezeket a fáradozásokat nem mindig kisérte ugyan eredmény, de az nem vette el az elszánt polgárok kedvét, hanem midőn arra került a sor, hogy községök érdekét és jogát megoltalmazzák, mindvégig helyt álltak, bármily hosszú időbe kerűlt is.
A XVI. században még néhányszor kitört a villongás, de már ritkábban jelentkezett s nem is volt oly heves; utoljára meg is szűnt egészen. Fontosabb volt az a politikai szakadás, mely a mohácsi vereség és II. Lajos király halála után következett be. A graděci közönség Ferdinánd pártjára állt, míg Erdődy Simon zágrábi püspök (1518–1543) és a káptalan Zápolyai Jánost támogatták, kihez Magyarország nagy része csatlakozott. Polgárháborúra kerűlt a dolog, melyben a régi versenytársak, a város meg a káptalan buzgó részt vették. Midőn a Zápolyai-párt horvátországi fővezére, Frangepán Kristóf elesett (1529-ben), csaknem egészen föloszlott hadát Erdődy Simon püspök, Bánffy János és Tahy János újra szervezték s Graděc városa ellen vezették, hol Thurn Miklós parancsnoksága alatt német és spanyol őrség állt. Azonban Krajnából csakhamar 10.000 főnyi sereg jelent meg Graděc fölmentésére. Zápolyai hívei visszavonúltak Varasd felé, de az erődített káptalan-városban az agg Vagerović János alatt derék őrséget hagytak, mely a káptalan-várost és a székesegyházat csaknem két hónapon át vitézűl védte Thurn ellen, noha Thurn nehéz ágyúkkal és aknákkal vívta a várost s a székesegyház egyik tornyát és egész homlokzatát a tetővel együtt elpusztította. Midőn végűl az őrség eleségben és más szükségletekben hiányt kezdett szenvedni, Vagerović éjjel a város faláról egy bátor papot lebocsátott, hogy hírt adjon Simon püspöknek az őrség szorúlt helyzetéről. A pap akadálytalanúl tért vissza az ostromló seregen át a káptalan-városba az üzenettel, hogy még csak rövid ideig tartsák magukat s hamar megjön a segítség. Az őrségben a hír zajos örömöt keltett, mire nagy lármát csapott s nehányszor sortüzet adott. Az ostromló sereg csakhamar el is távozott, hogy az osztrák tartományokat védje Szulejmán támadása ellen; noha a Zápolyai-párt azzal dicsekedett, hogy Thurn a töröktől való féltében távozott seregével, mert a nagy lövöldözést Thurn oda magyarázta volna, hogy közel vannak a török segélyhadak a káptalan-város fölmentésére, miért is hamarjában megfutott.
De mikor később a Habsburg uralkodó család megszilárdúlt a trónon, a székes-káptalan és Graděc városa közötti viszálynak lassanként minden nyoma eltűnt. Másrészt a török vész egyre nagyobb lett, mert az oszmánok Horvátország legnagyobb és Magyarország nagy részét meghódították s minden pillanatban úgy látszott, hogy Zágrábot is eléri Buda sorsa.
A török vész annál nagyobb volt, mivel a parasztok a felsőbb papság és a nemesség részéről tapasztalt sulyos elnyomatásuk és kiszipolyozásuk miatt nagy kedvet mutattak az erőszakos fölkélésre. Már a XIV. században föllázadtak volt a tized miatt Kobolyi László püspök (1326–1343) ellen s a fölkelés annál veszélyesebb volt, mert mozgalmukat a polgárság is támogatta. De 1340-ben sikerűlt a parasztságot engedelmességre bírni, mire természetesen még sulyosabb igába vetették szegényeket, mint annak előtte.
Egyébiránt a zágrábi püspökök a tized behajtása miatt nemcsak a parasztokkal, hanem a graděci polgársággal is véres viszálykodásokba keveredtek, sőt saját székes-káptalanukkal is hosszadalmas pöröket folytattak a jövedelem miatt.
Gubec, a „parasztkirály”, szörnyű koronázásának esztendejében (1573) Zágráb még egy nevezetes eseményt élt meg, mely mind a mai napig megmaradt a lakosság emlékezetében.
Filipović Ferencz zágrábi kanonok 1573-ban Ivanićnál vitéz harczban török fogságba jutott. Akkor ugyanis nem volt ritkaság, hogy kanonokok, sőt püspökök is fegyvereseik élén személyesen harczoltak a törökkel „a tisztelendő keresztért és az aranyszabadságért”, a hogy tudniillik a horvát jelszó évszázadokon át hangzott. Filipović leveleiben esdve kérte az akkori zágrábi püspököt, Drašković Györgyöt (1563–1578), meg a székes káptalant, fizessék meg érte a török részről igen nagyra szabott váltságdíjat.
De hasztalan kért; a várva-várt váltságpénz nem érkezett meg. Erre a törökök rettenetesen megkínozták a fogoly kanonokot. Nagy kétségbeesésében s azon való megbotránkozásában, hogy nem váltották ki, Filipović elszakadt a keresztény vallástól s mint mohamedán Mehmet nevet vett föl. Drašković püspök a keresztény vallástól elszakadt kanonokot ünnepélyesen kiközösítette. Összes bútorát kivitték kanonoki kuriájából, máglyába rakták s elégették, a kuriát magát feketére festették, összes ablakait beverték, az ajtókat széttörték, sőt két szőlejét is gyökerestől kipusztították; de két székesegyházi javadalmas utóbb engedélyt kapott; hogy újra beültesse azokat. E két szőlő egyikét ma is Ferencznek, a másikat meg Mehmetnek hívják s a telekkönyvbe is így vannak bevezetve Filipović keresztény és török nevének emlékére. De még ezzel sem csillapúlt le a Filipović elleni harag; javadalmát megszűntették s jövedelmét egy székes-templomi orgonás fizetésére fordították. Még a XVI. században gymnasiumot helyeztek el a Filipović-féle kuriában, a XVIII. század óta pedig az egyházmegyei papnövelde épűlete áll helyén, melyet a nép manapság is „fekete iskolá”-nak nevez.
Régi kőkapu Zágrábban.
Auer Róberttől
A XVI. századiaknál még véresebbek voltak Horvátországban (oda értve Szlavoniát és a határőr vidéket) a parasztlázadások a XVIII. században. A legveszedelmesebb 1775-ben támadt; Kušić Mihály vezette és Zágrábot még jobban fenyegette, mint Gubec Máté. A föllázadt parasztok, számra valami 20.000-en, nyíltan azt tűzték ki föladatukká, hogy Zágrábot megvívják s az urakat mind levágják, mert Zágrábból árad minden baj a szegénységre. Az egész környék nemessége Zágrábba futott. Thanzy Ferencz, az akkori zágrábi püspök (1751–1769), a püspöki várost sietve védhető állapotba helyezte, az összes fegyverfogható polgárokat fölfegyverezte, a jezsuiták bezárták iskoláikat s eltávoztak Zágrábból.
Ezeknek a parasztlázadásoknak legalább az az egy jó következményök volt, hogy Mária Terézia királynő hatalmas beavatkozására rendezték az úrbéri viszonyokat, a mi a szegény jobbágyság helyzetét mégis tetemesen megjavította.
De nem csupán belső polgárháborúk, törökök és parasztzendűlések károsították és veszélyeztették nagyon gyakran a régi Zágrábot, hanem hosszú történetének folyamán többször látogatta hivatlan vendégűl a török pestisjárvány is, melyet „fekete halál”-nak neveztek. Ázsiai pestis dühöngött Zágrábban és környékén 1374-ben és 1382-ben. Még kegyetlenebbűl lépett föl 1645-ben, midőn harmadszor és utóljára jelent meg Zágrábban. Ezúttal rettentően megtizedelte Zágráb lakosságát.
A pestisnél gyakrabban pusztítottak Zágrábban földrengések, meg tűzvészek, mert a város talaja földtani mineműségéhez képest gyakori kisebb földrengéseknek van kitéve. Majdnem minden esztendőben fordúlnak elő gyöngébb lökések. Nagyobb földrengést az 1502., 1506., 1530., 1586., 1590. években, legújabban meg 1880 november 9-én jegyzett föl a történelem. Ezek az erősebb földrengések félelmetes vendégek voltak ugyan, de csak kevéssé károsították fejlődésében Zágrábot.
A földrengéseknél több kárt okoztak a városnak a tűzvészek. Ilyenek sújtották Zágrábot 1645-ben, 1674-ben és 1706-ban. Az 1645-iki év általában legszerencsétlenebb esztendeje Zágráb történetének, mert ugyanakkor döghalál is pusztította a lakosságot, mely erősen megfogyott, s a város legnagyobb része a romboló égésnek esett áldozatúl. Csaknem egész Graděc a külvárosokkkal és a káptalan-város nagy része elhamvadtak s a két legnagyobb és legszebb templom, a székes-egyház és még inkább a Szent Márk-templom sulyos kárt szenvedett. A második nagy égésnél, 1674-ben a felsőváros (Graděc) a Szent Márk-templommal együtt többet szenvedett a többi városrészeknél; az utolsó, 1706-iki tűz nem okozott ilyen nagy kárt. A legújabb korban ily nagy tűzvészek az észszerű építési szabályok s az önkéntes tűzoltóság ügyessége mellett lehetetlenek.
A földrengések és tűzvészek daczára Zágrábban az előbbi századokban épűlt legkiválóbb templomok, átalakított állapotban ugyan, de mégis megmaradtak. A régi Zágrábnak, melyet 1850-ig ilyennek mondhatunk, általában aránylag sok volt a temploma; hasonlóképen sok kolostor is volt a régi Zágrábban s legközelebbi környékén. Az egyházi szerzetrendek közűl a templomosoknak vannak nyomai; de hogy mikor telepedtek meg Zágrábban, nem ismeretes; csak annyit tudni, hogy a rend eltörlése (1313) után Cazotti Ágoston zágrábi püspök vette át az egyházmegyéjében fekvő rendi jószágok kezelését, melyekről minden évben a székes-templomban nyilvánosan pontos számadást szokott volt tenni.
A cziszterczieket már 1205 óta megtaláljuk Horvátországban (Topuskón), kevéssel utóbb meg a Száva egy szigetén, Zágráb tőszomszédságában. A XIV. század elején magában Zágrábban is megtelepedtek, hol tágas kolostort építettek Mária-templommal. A czisztercziek, különösen pedig apátjaik, fontos szerepet vittek s nagy birtokaik voltak sok kiváltsággal; míg a XV. század végén el nem távoztak Zágrábból. Ekkor lett templomuk a Szent Máriáról nevezett és maig fönnálló plebánia-templommá a régebben fönnállt Szent-Imre plebánia helyett, melynek templomát (ez a templom a székesegyház előtt állt a káptalan-városban) akkor lebontották s helyén erődítéseket építettek.
A XIV. században Zágrábban cziszterczi rendű apáczák is említtetnek, kikről azonban semmi közelebbit nem tudunk, sem azt, hol állt a zárdájok, sem azt, mikor telepedtek meg és mikor távoztak el.
Tisztelt állást foglaltak el a közép-korban a Domokos-rendűek. Zágrábban már II. István püspök (1225–1247) korában említik őket. A tatár betörés idején kitűntek a nép vigasztalásával és bátorításával. IV. Béla király ez okból több jószágot adományozott nekik. Az eredeti Domokos-rendű kolostor a Szent Miklós-kápolnával az Oláh-útczában épűlt, ott, hol ma az érseki árvaház áll. Idővel ez a klastrom a kápolnával együtt olyan düledező állapotba jutott, hogy gyökeres újjáépítésre szorúlt. Minthogy azonban az összes erődítményeken kivűl esett; a török vész meg nőttön-nőtt, a Domokosok-rendűek Mátyás király engedelmével új klastromot építettek a felsővárosban, a Szent Katalin-kápolna közelében, mely szintén az ő tulajdonuk volt. A Zápolyai és Ferdinánd hívei közötti polgárháborúk bonyodalmaiban sokat kellett szenvedniök; ott is hagyták a várost. A Ferencz-rendűek zágrábi megtelepedését egy monda, melyet a zágrábi ferenczesek klastromában ősidők óta beszélnek, a rend alapítójával, Assissi Szent Ferenczczel († 1226) hozza összeköttetésbe. Történeti hitelességre azonban aligha van joga e mondának. Minden esetre bizonyos, hogy a Ferencz-rendűeknek már a XIII. század végén volt Zágrábban klastromuk a Szent Ferencz-templommal, még pedig ugyanazon a helyen, a hol ma is áll. Csakhogy századok folyamán ez a kolostor és a templom toldásokkal és átépítéssel igen gyakran nagyobbodott és szépűlt.
A környéken levő zárdák közűl a legfontosabb a Pálos-monostor Remetén, mely falu Zágrábtól egy órányira szép, bérczes vidéken fekszik. Maga a magyar „Remete” név is a „Heremitae” szóból keletkezett; így nevezték ugyanis magukat a remeték, a pálos-barátok (fratres Paulini), mikor a XIII. század végén Magyarországból Horvátországba mentek s ott megtelepedtek. 1288-ban Remetén már bizonyosan volt klastromuk és templomuk; azután nagyon gyakran dús ajándékkal tűntették ki őket mind a zágrábi székes-káptalan, mind más nagybirtokosok, különösen fő méltóságok. A horvát nép fölöttébb kedvelte a pálosokat s nagy tiszteletben tartotta őket, mint lelkipásztorait, hitszónokait és orvosait, mint jóltevőit és tanácsadóit minden bajban és szorongattatásban. A remetei pálos-kolostor öt századon át virágzott, míg II. József ennek is hirtelen véget nem vetett. A kolostor-templomból lett a mostani plebánia-templom, a zárda meg a plebánia; mindkettő Hunyadi Mátyás király idejében épűlt.
A ki tudja, mily nagy fontosságuk volt a kolostoroknak az európai közép-kor egyetemes polgárosodásában, az nem fog csodálkozni, hogy mindezeket a zárdákat megemlítettük. Számuk valóban azt bizonyítja, hogy az akkori Horvátország kis fővárosában élénk művelődési élet uralkodott.
A XVI. században a czisztercziek meg a domokosok eltűntek Zágrábból, és kevéssel később bevonúltak helyettök a jezsuiták s ott maradtak rendjök föloszlatásaig (1773). 1622 körűl emelték a ma is fönnálló Katalin-templomot és mellette nagy zárdájukat, melyben gymnasiumot nyitottak (1606), később könyvnyomdát is állítottak könyvkereskedéssel, mely Zágráb akkori összes más könyvnyomdáit és könyvkereskedéseit háttérbe szorította. A horvát tatrománygyűléssel a végből folytatott tárgyalásaik, hogy Zágrábban egyetemet alapítsanak, meghiúsúltak ugyan, mindazáltal iskoláikkal, valamint irodalmi és írói működésökkel, különösen tankönyvek kiadásával a XVII. és XVIII. században nagy érdemeket szereztek a horvát ifjúság kiképzése körűl. Ez érdemüket nyilvánosan is elismerték, midőn a horvát tartománygyűlés 1693-ban a zágrábi jezsuita-collegium rektorát örökös tagjává választotta, mely megtiszteltetésben egyébiránt a pálos-rend perjele már előbb részesűlt. Ha számba veszszük a zágrábi püspökség és székeskáptalan fontosságát, valamint az ottani templomok és zárdák számát sok papjukkal és szerzetesökkel nemcsak a közép-korban, hanem még az újkorban a XIX. század kezdetén jóval túl is: hajlandók leszünk a régi Zágrábot Brunner Sebestyénnel „papi város”-nak nevezni. Csakugyan igen nagy volt a papság befolyása Zágrábban és általában egész Horvátországban a XIX. század második feléig. Ez adja magyarázatát annak is, miért nem bírta a reformatio nehány főúr nagy erőfeszítése mellett sem lábát megvetni sem Zágrábban, sem Horvát-Szlavonországban.
Régi várostorony Zágrábban.
Kovačević Nándortól
A templomok és zárdák nagy száma a régi Zágrábban bámúlatot kelt. De a nagyobb és művésziebben épűlt templomok nem voltak oly gyakoriak. Közöttük minden esetre mindjárt a székesegyház után következik a Márk-templom, mely már a legrégibb idők óta a zágrábi felsővárosnak és az újabb alsóváros legnagyobb részének plebánia-temploma volt; míg a káptalan-város (a Mária-templommal), valamint Újfalu (a Szent János-templommal) és az Oláh-útcza (a Szent Péter-templommal) réges-régen külön plebániákat alkottak. Így tehát a Márk-plebánia a legnépesebb, legnagyobb és leggazdagabb plebániák egyike egész Horvátországban. A monda szerint a Márk-templomot nyomban a tatárok kiűzése után IV. Béla király építtette; ő hozta Szent Márk képét a fő oltár számára Velenczéből. A templom minden esetre még a XIII. században épűlt csúcsíves stílben, és a mint Kukuljević Iván véli, már a XIV. században három hajóval és két oldalkápolnával megnagyobbították. E templom építésénél valószinűleg olaszokat alkalmaztak. A „Velenczei utcza” ősrégi neve (a Márk-templom közelében) azt mutatja, hogy itt velenczeiek, valószinűleg kereskedők és mű-iparosok telepedtek meg. Fönnállása óta a Márk-templom földrengésektől és tűzvészektől több izben sok kárt szenvedett; a javítások és a sok toldások sokféleképen eltorzították úgy, hogy a XVIII. század végén a tévesen dűledezőnek nyilvánított templomot le akarták bontani s helyére egész újat építeni, mit azonban II. József zágrábi látogatása alkalmával megakadályozott. Az 1880-iki földrengés után megint le akarták bontani, de végűl megelégedtek gyökeres kijavításával (1882). Azóta egyik dísze Zágrábnak, habár nagyszerűség tekintetében távolról sem mérkőzhetik a székesegyházzal, melynek az utolsó földrengés után kezdett átépítése szintén befejezéséhez közeledik. Zágráb többi katholikus templomai és a sok kápolna össze sem hasonlíthatók sem építészeti tekintetben, sem korukra nézve a székesegyházzal és a Szent Márk-templommal. Sok régi templomnak és kápolnának, a melyről biztosan tudjuk, hogy megvolt a régi Zágrábban, ma már nyomát sem találni; némelyek, főleg a düledezők helyén meg egészen újak épűltek. Igy a legrégibb időkben egy Mária-templom volt az Oláh-útczában, a „vicus latinorum”-ban, a plebánia-templom; helyére a XIII. században egy Szent-Antal templom lépett. A plebánia a Szent-Péter templommal 1822-ben újíttatott meg. Újfaluban a Szent Tamásról nevezett régi plebánia-templom helyére, melyet János goriczai főesperes az ottani plebánia alapításakon, a XIV. század derekán emelt, Sinković Mihály újfalusi lelkész 1799-ben saját költségén az új, mostani plebánia-templomot építteté.
A Káptalan-tér Zágrábban.
Tišov Ivántól
Az az egy bizonyos, hogy a kis Ó-(papi)Zágrábnak több volt a temploma, plebániája és klastroma, mint a nagy Új-Zágrábnak. A plebánia-templomok közűl az idők folyamán kettő egészen eltűnt. Az egyik a Szent Margit plebánia-templom, melynek helyén 1866 óta a görög-keleti templom áll. E plebánia-templom („ecclesia s. Margarethae de suburbio”) körűl, melyet már a XIV. század első felében említenek, tartották évenként tizennégy napon át a nagy Margit-napi vásárt. A Szent Mártonról nevezett plebánia-templomot, mely a Jellačić-tér éjszaki homlokzatának körűlbelűl közepén (a német vagy varga-faluban) állhatott, szintén régen lebontották, s a plebániát megszűntették. Zágráb mostani négy plebániája még a közép-korból származik. A XIV. század dereka óta Zágrábban nem alapítottak többé új plebániát, ellenben kettőt megszűntettek s a Márk-plebániához csatoltak. Ez azután ezzel, valamint Zágráb népességének gyors szaporodásával igen nagy lett s már néhány év óta foglalkoznak az eszmével, hogy az alsóváros részére két új plebániatemplomot építsenek s a mai Márk-plebániából két új plebániát alakítsanak.
Nem lesz érdektelen megemlíteni, hogy II. József a városban tett s már említett látogatásakor az akkori Zágráb számára nagyon is soknak tartott négy plebániát, s ez okból elrendelte, hogy három plebánia: Újfalu, Káptalanváros és Oláh-útcza egy székes-plebániává egyesíttessék s élére az akkori újfalusi pap, Sinković Mihály lépjen. Ez a rendelet, mint az, mely a székeskáptalan kanonoki állásainak csökkentésére vonatkozott, már csaknem egészen végre volt hajtva, mikor II. József meghalt; halála után ez intézkedések, mint sok más új alkotása ismét a régi állapotoknak engedtek helyet.
Zágráb egykori számos kolostora közűl csak a Ferencziek zárdája maradt fönn a Káptalan-városban; kezdettől fogva ugyanazon a helyen áll. A XIX. században csak a Paulai Szent Vincze-rend apácza-klastroma alapíttatott Zágrábban. Ez számos elemi és felső-leányiskolát tart fönn a városban tanítónő-és nevelőnő-intézettel, továbbá nagy kórházat, női javitó-házat, szegényházat, leánynevelő-intézetet, árvaházat s számos hasonló kisebb intézetet és pedig részben saját jövedelmeiből, részben úgy, hogy ilyen intézeteket bérbe vett a kormánytól vagy kegyes alapítványoktól. A legújabb időben a zágrábi apácza-zárda, mint horvát congregatio, teljesen önállóan szervezkedett; összesen 652 apáczából, 120 újonczból s 98 jelöltből áll (1899), és Horvátországban, Szlavoniában, Dalmácziában, Boszniában, Herczegovinában, Karintiában, Magyarországban, Bulgáriában meg Törökországban 72 iskolát, kórházat s más ilyen jótékony intézetet tart fönn.
Ó-Zágráb „papi város” elnevezésének kivált a Káptalan-város felel meg Újfaluval, mely az alapító káptalan adófizetője is maradt, továbbá az Oláh-útcza, mely a Káptalan-várossal kezdet óta egy községet alkotott. A Káptalanváros élén a püspök állt 32 kanonokkal. A püspököt eredetileg a király, később néha a pápa nevezte ki, némelykor azonban a székes-káptalan választotta; most a pápával való előzetes megegyezés után a király nevezi ki az érseket.
A kanonokokat eleintén a püspök, később a pápa, azután a püspök vagy a király nevezte ki, most pedig a kormány előterjesztésére az érsekkel való előzetes megegyezés után a király nevezi ki. A zágrábi püspökség alapítása óta dúsan volt javadalmazva, de nem a székes-káptalan. A kanonokok eleinte közös kuriában laktak, akár a szerzetesek; lassan-lassan aztán magánlakásokba oszlottak szét, mig II. István püspök 1227-ben a mai káptalan-téren telkeket nem adott nekik, melyeken kuriáik épűltek. De még ezután is közös pinczéből kaptak bort, naponként egy-egy pintet. Egyes püspökök segélyezték a székeskáptalant s átengedték neki némely vidékek tizedét és más jövedelmeket, mi néha bonyodalmas pöröket okozott. Idővel azonban más jóltevők is akadtak, kik elhalmozták ajándékaikkal a zágrábi székes-káptalant, míg az mai gazdagságára nem jutott.
A székes-káptalan nagy tekintélynek örvendett, s mint hiteles hely (locus credibilis), alapításától kezdve 1850-ig föltétlen hitelességet élvezett, azaz a székes-káptalan pecsétjével ellátott okiratokat és más okleveleket, akár eredetiek voltak, akár csak másolatok, hiteleseknek ismerték el. Akkoron az egyezségeket és szerződéseket, végrendeleteket és vagyonátruházásokat, valamint minden másnemű okíratokat a székes-káptalan előtt kötötték; mint manapság a közjegyző előtt. A káptalan hitelesítő pecsétjéért meghatározott díjat kellett fizetni.
Noha a papság a szerzetes kolostoroknál fogva a régi felső városban is nagy számban volt képviselve s természetesen fölöttébb befolyásos szerepet vitt, mégis ebben a polgári községben mások voltak az állapotok, mint a Káptalan-városban. A tisztelendő urak a Káptalan-városban biztosított jövedelmeikből éltek, mig a graděci polgárok keresetükből tartották fönn magukat. A középkori Nyugat-Európában virágzott sokféle iparágból csakugyan sokat látunk Zágrábban is képviselve, a hol a XIV. és XV. században általában élénkebb élet pezsgett, mint a XVI. század óta a XIX. század negyedik tizedéig. A török uralom széttépte Horvátország nemzeti művelődésének fonalát, s ez a szomorú jelenség Zágráb életében is visszatükröződik. A középkori Zágráb a XIII. század dereka óta csaknem egyenlő lépést tartott az akkori Nyugat-Európa művelődésével. Az újkori Zágrábról ezt csupán a XIX. század második felében mondhatni el.
A lakosság nagy többsége már a közép-korban horvátokból állt; azonban találkoztak olaszok („oláhok”), azután magyarok és németek is. Az olaszok leginkább mint déli gyümölcscsel és hazájok más árúival kereskedő népség, vagy mint arany- és ezüstművesek telepedtek meg Zágrábban, míg a németek főleg vargák, a magyarok csizmadiák és mészárosok voltak. Már a középkorban találni Zágrábban nehány zsidót, még háztulajdonost is; de polgár – jogot a XVIII. századig nem szerezhettek. Zágrábnak XV. századbeli latin okíratai 22 különböző iparágat csaknem rendesen horvát nyelven jelölnek meg, 33-at pedig leginkább latin néven.
A kereskedelem is aránylag élénkebb volt a középkori Zágrábban, mint az újkoriban, sőt a legújabb koriban is. A középkori Zágráb az összes szomszéd országokkal, kivált Magyarországgal meg a Tengermellékkel élénk kereskedést űzött. Különösen hasznára váltak a már említett heti vásárok, leginkább azonban az István-, Márk- és Margit-napi három nagy országos vásár. Ezen felűl nem kisebb hasznára szolgált, hogy a zágrábi polgárok, mint már említettük, az egész királyságban minden vám- és harminczad-illetéktől mentesek voltak.
A zágrábi árús emberek idegen piaczokra mindig nagyobb csoportokban jártak el, hogy rablótámadás ne érje őket. Különben már a közép-korban minden művelődési élet alapját az egyesűlés alkotta. Testvéresűletek és szövetkezetek (kalendinum vagy confraternitas) már a XIV. század második felében előfordúlnak Zágrábban, s belőlök fejlődnek száz évvel később a nagy számú és nagy kiváltságokkal biró czéhek, melyek még a XIX. században is megvoltak. A czéhek ott is ugyanazon közgazdasági alapon nyugodtak, mint másutt, s kidomborodó vallásos jellegök már abból is kitűnik, hogy a zászlaik a Szent Márkról nevezett plebánia-templomban álltak, s a tagoknak minden egyházi ünnepen és körmenetben testűletileg részt kellett venniök. Még a XVIII. században is harangszóval adott jelre minden czéhből egy tagnak meg kellett jelennie a templomban, hol a lelkész három embert választott közűlök, kik őt a szentséggel a súlyos betegekhez elkisérték.
Zágráb közigazgatása és igazságszolgáltatása a közép-korban, valamint az új-korban a XIX. századig ép oly kezdetleges és patriarchalis módon volt szervezve, mint másutt. A Káptalan-város, mint püspöki város, a püspökség alapítása óta, Graděc pedig szabad királyi várossá emeltetése (1242) óta nagy önkormányzatot élveztek, mely a közép-kor végén bizonyára még jóval kiterjedtebb volt, mint a jelenkorban. A közigazgatás, valamint a biráskodás Graděcban az összes feddhetetlen polgárok részéről évről-évre szabadon választott városbíró (judex), esküdtek (jurati) és városi tanácsosok (consiliarii) kezébe volt letéve. A választott városbírót a király erősítette meg.
Zágráb.
Auer Róberttől
De a királyhoz való folyamodást csak nagy ritkán, s akkor is csak gazdag felek utolsó jogorvoslatúl alkalmazták, mert nagy nehézségekkel és költséggel járt. Olykor-olykor megesett, hogy a bán be akart avatkozni a város igazságszolgáltatási ügyeibe, s hogy a városbírót a korona nevezte ki; de a polgárságban nyomban olyan ellenzék támadt a városi önkormányzat csorbítására irányuló ilyen kisérlet ellen, hogy a király és a bán meghajoltak a város jogai előtt. Zágráb összes közjogának alapjáúl IV. Béla két nagy bullája (1242 és 1266) és „Szlavonia jogszokásai” szolgáltak. A párbajt, mint úgy nevezett istenítéletet, még az 1242-iki arany-bulla kizárta a bírói eljárásból. Egyebekben a feddhetetlen tanúk számát tekintették fő fontosságúnak. Minden vétségnél és bűnténynél meg volt szabva, hány feddhetetlen, polgárjogot élvező tanú szükséges, hogy a bűnösség bebizonyíttassék, vagy a panasz alaptalansága kideríttessék.
Fajtalanságot, mint a középkori Európában, általában sulyos büntetésekkel, sőt tűzhalállal fenyítettek, míg az élet biztonsága ellen elkövetett bűntényeket sokkal enyhébb megtorlással sújtották. Bűntények bűntetéséűl igen gyakran alkalmazták a homlokon váló megbélyegzést és az orr vagy a fül levágását. Viszont sok, mai szempontból nagy bűntényt csak pénzbírsággal büntettek. A legroszabbúl jártak a boszorkányok; azok a vén asszonyok, kik vesztökre azzal dicsekedtek, hogy varázslással tudnak tenni valamit, vagy olyanok, kik csupán csak gyanúba keveredtek, hogy varázsszereket használnak, máglyán lelték halálukat. A most oly szép és kedvelt Tuškanec-park bejáratánál volt a vesztőhely, hol a boszorkányokat megégették.
Zágráb a XIV. század óta nemcsak hivatalos fővárosa, hanem úgy művelődési, mint politikai tekintetben is legfontosabb városa a régi Szlavoniának s a mostani Horvátországnak. Már a tatárok beütése előtt volt a Káptalanvárosban, a székesegyház előtt báni palota. De, mikor Graděcet, mint szabad királyi várost megerősítették, ott is építettek báni palotát, s ezen kivűl a XIV. században Róbert Károly király rendeletére királyi palotát is. Ez a királyi palota, melyben „egész Szlavonia” herczegei is székeltek, a város déli részében a mostani Strossmayer-sétatéren a gymnasium helyén állt, s még a múlt században is főherczegi palotának nevezték. Ezenkivűl Zágráb a közép-korban pénzverő-hely volt Szlavonia külön érczpénze számára.
De mindezek mellett Zágráb, mint Horvátország fővárosa, csak a XIX. században emelkedett különös fontosságra. Az illyr mozgalom azonnal a politikai és művelődési érdekek fő fészkévé tette Zágrábot. Az illyr mozgalom után ( 1850) a három község: Graděc, a Káptalan-város és Újfalu egyetlen egy Zágráb szabad királyi várossá egyesíttetett, mi megteremté a város üdvös anyagi fejlődésének alapját. Máskülönben az absolutismus tíz esztendejében Zágráb nem igen emelkedett. Csak az új alkotmányos időszak beköszönte, a Magyarországgal való kiegyezés hozott új életet és új erőt a városba. Lassanként átalakulás állt be jellegében; papi városból mindinkább hivatalnokvárossá lett s a legújabb időben olyan tűnetek is mutatkoznak, melyek remélni engedik, hogy iparos-várossá is fejlődik. A püspökségnek érsekséggé való emelése (1850), mely Horvátországot egyházi tekintetben elkülönítette Magyarországtól s önálló érseki tartománynyá tette, nem állíthatta vissza a papság egykori felsőbbségét. Egyébiránt a fő papság a XIX. században is sokat tett Zágrábért. Elég említeni a nagyszerű Maximir-parkot, melyet először Vrhovac Miksa püspök (1787–1827) alakított egy erdőből s nyitott meg a közönségnek, de teljes szépségében csak Haulik érsek (1837–1869) fejlesztette ki nagy költséggel. A parkot ma már nem ápolják úgy, mint akkor, de azért még mindig kedvelt kiránduló helye a zágrábiaknak.
Az építkező tevékenység az utóbbi két-három évtizedben nagyon élénk volt; akkor keletkeztek az új színház, különféle iskolák, templomok (renoválások), laktanyák, az államvasúti pályaház a gépgyárral, számos magánház és gyár, köztük a légszeszgyár (1862), a bőrgyár (1869), a parkettgyár, a gőzmalom, a sörház, a papirgyár, stb. Mindez azonban még nem elég ahhoz, hogy Zágrábot fontos gyári és kereskedelmi várossá avassa.
Zágrábnak a XIX. század végén a helyőrséggel együtt mintegy 60.000 lakosa lehet, de már is olyan, mintha 100.000 főnyi lakosságu város volna. Nem csupán a mai nagyvárosi intézmények, minők a vízvezeték (1878 óta), a légszeszvilágítás, a kitűnő csatornázás, az aszfalt-burkolat, a lóvasút, a fényűzően fölszerelt vendéglők és kávéházak kölcsönöznek Zágrábnak nagyvárosi külsőt, hanem az egyetemes, élénk művelődési élet is köz-emlékeivel és intézeteivel, derék lakóinak élénk mozgalmassága és műízlése, és egységes európai stílben való építkezésein a csaknem túlságig menő fényűzés. Mindez Zágrábot az utolsó nagy európai várossá teszi a Kelet küszöbén. Mig a Balkán-félsziget többi nagy városai: Belgrád, Szófia, Filippopol, Szerajevo, Athén, stb. a keleti és európai szellem sajátos vegyűlékét mutatják külsejökben, Zágráb tetőtől talpig európai, s az is volt mindenkor.
Zágrábot felséges uralkodóházunk tagjai a legújabb időben is többször meglátogatták. 1888-ban boldogúlt Rudolf főherczeg fenséges nejével járt. Zágrábban s minden horvátot föllelkesített a horvát egyetemi ifjúsághoz intézett ama buzdításával, hogy jövőre is ápolja és gondozza az ősrégi horvát nyelvet. 1894 óta Lipót főherczeg ő császári és királyi fensége és fenkölt családja lakott állandóan Zágrábban. Feledhetetlenek maradnak azonban minden horvátra nézve az 1895-iki októberi napok, midőn Ő Felsége harmadik zágrábi látogatása alkalmával több közművelődési intézetet nyitott meg ünnepélyesen:
