A horvát tengerpart. Hirc Károlytól, fordította Katona Lajos

Teljes szövegű keresés

A horvát tengerpart.
Hirc Károlytól, fordította Katona Lajos
A horvát tengerpartot a Hreljin fölötti Gradináról lehet a legjobban áttekinteni. Jóllehet ez a magaslat csak 667 méternyire emelkedik a tengerszín fölé, mégis a legszebb körképek egyike tárúl róla elénk.
Veglia (Krk), Cherso (Črez) és Lussin (Lošinj) szigetek a háttérben elzárják a nyílt tengerre való kilátást és a Quarnero öblét egy nagy tónak tűntetik föl. A partok változatos alakúlata jól meglátszik, legelsőbb is a szép, tágas buccari-i öböl. Az egykor fontos kereskedő város a természet alkotta kikötő végén szinkör alakban épűlt, fölötte egy Frangepán-kastélylyal. A városon fölűl, a völgykatlan szélén fehérlik St. Cosmo (Sv. Kuzam) falucska; odább meg Kukuljanovo és Škriljevo, a melyeket bár egy összefüggő egészet alkotnak, viszálykodás és egyenetlenkedés, a Tengermellék két gyakori rosz szelleme, két ellenséges helységgé tett; tovább a szép Krasica, a gyümölcsben bővelkedő Višnjevica, a csinos Praputnik, s végűl az egyik legnagyobb Frangepán-féle vártól koszorúzott Hreljin falu. A roskadozó várfal tövében van a temető.
A buccari-i öbölben terűl szét a festői fekvésű Portoré (Kraljevica) város is, három karéjú öblöcskével és Zrinyi Péter jókarban levő várával. Portoré és Buccari között, ez utóbbival épen szemben fekszik a bájos halászfalú, Buccarizza (Bakarac), feljebb Turinovo selo és Dol. Portoréval szemben meg a buccari-i öblöt elzáró sziklákról mosolyognak le Sojići, Marunići, Mihletići és Kostrena Sv. Barbara falvak kertjei, míg Kostrena Sv. Lucicijá-t a kopasz szikla elrejti előlünk.

Cirkvenica.
Tišov Ivántól
Az ember nehezen válik meg e szép látványtól. Fiume felé jövet Tersatto (Trsat) köti le figyelmünket, a mely 140 méternyi kősziklás magaslaton emelkedik. Lábánál terűl el Sušak, Horvátország egyik legszebb helye. A szomszédos Fiume élénk forgalma és pezsgő sürgölődése az utóbbi években e helység fejlődését is nagyban elősegítette. A szirtes lejtők lábától a tengert nagyszabású töltésekkel messzire visszaszorították s így az új telepekhez kellő sík terűletet a hullámok birodalmától hódították el. Sušak, a néhány évvel ezelőtt még félig paraszt lakosságú kis falucska, ma élénk forgalmú csinos város, a melynek széles útczáin a kikötőhelyek pezsgő élete lüktet; a parton pompás nyárilakok, emeletes házak és díszes középűletek sorakoznak. A kigyóvonalban fölfelé haladó szép kör úton emelkedik az új gymnasium gyönyörű homlokzata. E palotaszerű iskolát, mely az ország egyik legszebb közművelődési intézete, gondosan ápolt diszkert veszi körűl. Jóllehet Sušak lakóit körűlményeik inkább a gyakorlati foglalkozások felé terelik, mégsem feledkeztek meg a helység csinosításáról. A tengerparton drága töltéssel szerzett terűletre szép parkot ültettek, a melyben a Földközi-tenger vidékének növényeiből egybeállított gyűjtemény díszlik. Világosságról és levegőről s az élet egyéb kényelmi kellékeiről sokkal jobban gondoskodnak itt, mint a partvidék egyéb helyein. A Šusak fölötti Tersatto is eléggé kies kinézésű szép útczáival, kellemes látványt nyújt jó karban lévő Frangepán-várkastélyával és messzire ellátszó híres búcsújáró-templomával, a mely az árnyas temetőben emelkedik. E templom kiváló nevezetességű. A hozzá fűződő legenda a derék partlakók mély vallásos érzűletét tükrözi, kik e szép monda alapján évszázadok óta szent áhítattal csüggnek a viharzó tenger szörnyű vészei között e malasztos kegyhelyen. E legenda egész a XIII. századba vezethető vissza s elmondja, mint hozták el angyalok a Boldogságos Szűz názáreti lakát előbb Tersattóba s mint vitték innen utóbb Lorettóba.
A kolostor-templom szentélyében áll az alapítójának, Frangepán Mártonnak († 1479) és nejének, Orsolyának síremléke; melléjük temették öcscsét Bertalant († 1473) és Frangepán Miklós bánt is († 1647 Bécsben). Ez alkalommal helyezték el a templomban a fekete báni zászlót, a kétélű aranyozott báni pallost és kormánypálczát is. Erzsébet bánné († 1613) szintén ide temetkezett. E kolostor-templomban aluszsza továbbá örök álmát három püspök: Agatić Iván († 1649), Mariani Péter († 1664) és Smoljanović Iván († 1676), a költő Zrinyi Miklós udvari káplánja és kedvelt embere. Kružić Péternek, Clissa hős védőjének a fejét is itt őrzik, a kit a törökök a nevezett vár előtt fejeztek le. Testvére, Katalin, ezer aranyon váltotta meg a fejét a töröktől s ide küldte Tersattóba eltemetés végett.
A kolostor-templom, valamint a XIII. századból való, Szent Györgyről nevezett plebánia-egyház ma már semmi nyomát sem mutatja eredeti építkezésének, ellenben a tersattói vár kastély romjai aránylag még jobb állapotban vannak. Némely tornya és körfalai még elég épek.

Sušaki útcza.
Tišov Ivántól
A Peutinger-féle ó-kori térképen Tarsatica, mint Senia is, megerősített helyekűl vannak megjelölve. Erre ment a római birodalmi út Dalmácziába; melynek nyomai még megállapíthatók. A frankok uralma idején Tersatto erős vár volt, mely hét kerek tornyával őrizte a tengerpartra vivő útat.
Frangepán Márton Tersattót a családi birtokoknak 1449. évi fölosztása alkalmával kapta és örökűl fiára, Bernátra hagyta. Ez az aragoniai Mersano Alojziát vette feleségűl s egyike volt a legdúsabb, legtekintélyesebb horvát főuraknak. 1522-ben, mint 82 esztendős aggastyán Velenczébe ment, a hol a velenczei nemesek egy küldöttsége vezette őt a nagy tanács elé. Az egykorú leírások fölemlítik magas tisztes alakját, átszelleműlt halvány arczát, hosszú ősz szakállát és ékkövekkel dúsan kirakott biborszínű nemzeti öltözetét s egyben azt is hozzáadják, hogy jóllehet latinúl és olaszúl is tudott, csak horvátúl beszélt. Ez időtájt Tersatto Frigyes császár hatalmába kerűlt, aztán pedig 1508-ban a velenczésekébe, azonban Frangepán Bernát már a következő évben Fiuméval együtt visszahódította tőlük. 1527-ben és 1601-ben rövid időre a törökök foglalták el. Bernát birtokának nagyobb részét Ozalji Frangepán Istvánra, hagyta, Tersatto pedig a család bukása után a kincstáré lett, a melynek kezeléséből a tengerparti katonai őrvidékhez kerűlt. Miután a többi Frangepán-birtokhoz hasonlóan többször cserélt gazdát, végre 1826-ban gróf Nugent Wesmeath Laval családjáé lett, a ki sokat tett Tersatto föntartásáért és szépítéséért s ott szép családi sírboltot is építtetett. Halála után műgyűjteményeinek nevezetesebb része a zágrábi régészeti múzeumba jutott, amelynek leírásánál a fontosabb tárgyakról már megemlékeztünk.
Tersattóból 412 kőlépcső visz le Sušakba, a honnan csakhamar a mintegy két órányi hosszú Rječina-völgybe érünk. A Rječina 323 méternyi tengerszín fölötti magasságban egy téres karszt-üregből tör elő, mint folytatása egy ismeretlen forrású és kezdetű folyónak. Felső szakaszán nagyon elhomokosodott mederben folyik, alább azonban magas sziklák között, köves talajon, helyenként nagy esésekkel csörtet alá, néhol sziklákról zuhatagban omolva le és ködpáráva foszolva szét, vadregényes útjában itt-ott veszedelmessé válva és pusztítással fenyegetve. Az ember azt hinné, hogy valami alpesi szorosban van, nem pedig a kékellő Adria közelében. Már Žakaljnál előtűnnek a tengerparti növényzet képviselői: a Silene italica, a Cytisus argenteus és a Hieracium fluminense.
Pompás úton haladunk innen lassú emelkedéssel Grobnik felé, mely 446 méternyi magasságban egy sziklakúp tetején áll. Egy, a szent keresztről nevezett templomocska mellett haladunk el, a mely glagol fölírata szerint 1649-ben épűlt. Szép kilátás kinálkozik innét az áldott mejai bortermő lejtőkre. Itt terem a híres tengerparti tüzes bor, a mely Fiuméban jó áron kél el.
A grobniki Frangepán-vár fönn a tetőn elég jó karban van, sőt részben lakható is. Egyik tornyát sűrűn ellepte a borostyán. A Szentháromság-templom eredeti alakjából nagyon keveset őrzött meg az újjáépítés; csupán egy 1334-ből való harangja tanúskodik a régiségéről. A plebánia-templom várkápolnának épűlt 1512-ben, aztán 1572-ben kibővítették. Szép fölszerelését a zágrábi múzeum szerezte meg. Grobniktól ismét egészen új, nagyszerű kép tárúl elénk, a mely megint teljesen más, mint a plasei és tersattói. Magasba meredő, majdnem egészen kopár hegyek tövében paradicsomi kiességű mező terűl, a Grobničko polje, a mely áradáskor részben időszaki tóvá változik. E tó vizéhez régente, mikor a hegyeket még erdők borították, lejártak a szarvasok, hogy szomjukat oltsák. Még ma is Jelensko polje (Szarvasmező) a mezőség e részének neve. A hosszan elnyúlt Hum magaslat választja el e részt a magasabban fekvő másiktól, a mely ökölnyi kövekkel van tele hintve, mig fölebb a hegység felé már valóságos kősivataggá változik.

A grobniki várrom.
Tišov Ivántól
A grobniki mező termékeny része virúló helységeivel, napsütötte fehérlő útjaival, kies ligeteivel, buján zöldelő vetéseivel s aránylag dús bőségű vízeivel e sziklás zordon környék közepette igazán olyan, mint a délibáb varázslatos képe a sivatagon. Valószínű, hogy hajdan őserdők övezte hegyi tó volt; a melynek a vize lassanként útat vájt magának a szivacsos mészkőben, hogy utóbb a tengerparton, vagy a tenger színe alatt előtörő forrásokban bugyogjon elő. A grobniki mezőt övező hegyek az Obruč-csoportban 1400 méternyi magasságig emelkednek, a hol a szakadékok és karszt-tölcsérek (ponikve) mélyén örökhó található. Különösen szakadozott a „Pakleno”, vagyis a „Pokol vidéke”. E magaslatoknak a törpe fenyő (Pinus montana) s még egyéb havasi növény egészen alpesi jelleget ád. A grobniki mezőn, mint az egész Tengerparton is, zord éjszaki szélviharok dúlnak, a mióta e tájakon az erdőket kipusztították. Ez okból a nyájas tekintetű házak itt is csöves téglával födvék s gyakran köveket is raknak nehezékűl a tetőkre. Ha itt a bóra egy-egy szénakazalba kap, úgy szétszórja, mint a polyvát, sőt a földet is fölvájja s egész Isztriáig söpri le. A monda a grobniki mezőn vívatja a tatárok elleni döntő ütközetet, s azt beszéli, hogy benne a horvátok mentették meg IV. Béla életét és koronáját. Az ősrégi falnak, a mely Fiumétől a Rječina mentén egész a krajnai Nanosig követhető, még láthatók a nyomai Lopačánál és Jelenjénél, továbbá a bukovói szorosban. E fal kora még nincsen kideritve; némelyek a liburnok és japodok határfalának, mások római műnek tartják.
Grobniktól keletre Cerniken át jó úton érjük el a kukuljanovói időszaki tavat (Kukuljansko jezero). A vízhiány a Tengerpartnak nagy istencsapása. Kukuljanovo, e mintegy 1000 lelket számláló község, ivó- és használati vizét egy pocsolyából meríti, a mely nyaranta akárhányszor kiszárad. Ilyenkor a lakosság Buccariba kénytelen lemenni vízért, s 16–18 krajczárt is fizetnek csebernyiért. E vízszükség idején valóban több a bor, mint a víz a községben. A kukuljanovói időszáki tó ama jellemző, kettős tölcsér alakú, kerek ponikvék egyikének a fenekén fekszik, a mely 1500 méter átmérőjű és 300 méter mély. Az egész mélyedés olyankor, a mikor a víz a levezető üregeken keresztűl eltűnt, szép virúló oázhoz hasonló, a melyen mindenféle hasznos növény mellett a „ponikvarica” nevű nárczisz és a népnél „kigyóorsó” nevezetű muskátjáczint díszlik.
Kukuljanovótól köves út visz Škriljevóba, a mely az említett falutól különvált község. Innen Sv. Kuzamba, a buccarii öböl legfelső szélén álló takaros helységbe jutunk. Ettől nyugatra messze elnyúlik a kies Draga falu, a melynek szőleiben az egész Tengerparton igen jó hírnevű bor terem. Draga a Tengerpart egyik legélénkebb községe.
A Martinščica patak mentén, a melynek néha reggeltől estére elapad a vize, köves úton Martinschizzába, vagy horvátosan Martinščicába érünk. Nevét e község az 1445-ben épűlt Szent Márton-templomtól kapta. Itt a tenger közelében malmok állanak, melyeket a sziklából teljes erővel előtörő patak hajt. Martinschizzában van a tengerész-kórház, s ott tartják szükség esetén a törvény szabta vesztegzárat is. Az út innen Kostrena Sv. Luciába visz. Ez ősi tengerésztanyán föltűnőbb, mint bárhol egyebütt, hogy egyáltalán nem látni benne ifjú férfiakat, mert valamennyi távoli vidékeken jár. Az egész Kostrena félsziget híres kitűnő gyümölcséről; különösen a cseresznye, füge, mandola, őszi baraczk és szőlő érdemli meg e hírnevet; az itteni bárányokat pedig az egész tengerpart legjobb pecsenyéjének tartják.
Kostrena Sv. Barbara is bővelkedik gyümölcsben és a fekvése is igen szép. A borostyánlepte sötét Smoljanovića dvori várrom a XVII. századból való. Smoljanović Iváné, a Zrinyiek udvari papjáé volt, a ki mint modruši püspök halt meg 1678-ban. Sok római régiséget találtak itt, s a helységnek nem egy konyhája római téglákkal van kikövezve. E régi emlékek miatt az itteni lakók a tengerpart legrégibb tengerészeinek nevezik magukat.
A visszafelé vezető úton érjük el Buccarit (Bakar), a régi kikötővárost. Lajos Salvator főherczeg Ő cs. és kir. Fensége „Der Golf von Buccari und Portorč” czímű díszmunkájában részletesen leirta a szépségekben oly gazdag tengerpart e legszebb helyét.
Buccari városa lépcsőzetesen emelkedve épűlt a sziklára. A fő útcza kecses hajlású ívben követi a tengerpart vonalát, s innen egy második út kígyódzva emelkedik Sv. Kuzamba. A város többi útczái, a melyek az egyes lépcsőfokokat és tereket összekötik, igen meredek, roszúl kövezett keskeny ösvények, egészen olyanok, mint az olasz hegyi városokéi. A házak kivűlről elég takarosak, de majdnem kivétel nélkül igen kicsiny, alacsony, apró ablakú szobából állanak.

Tinnhalász a leső-létrán.
Masić Miklóstól
A város közelében a tengerbe épített emelt téren a tengerészeti iskola épűlete áll, a mely czéljához képest nagyon szűk. Közelében emelkedik az 1668-ból való régi Szent Margit-egyház. Mindjárt mellette lankásan a tenger felé ereszkedő partrészek következnek, a melyeken valaha igen sok hajót építettek. Ma itt magas létrák meredeznek, a melyeken a tinnhalászok órák hosszat elülnek az izzó nap hevében, lesve a tinnhal érkezését. Néha-néha egy-egy óriási czápa is akad a hálójukba.
A buccarii völgyből a Sv. Kuzam magaslatára vezető út felé van a csinos berendezésű fürdő, mely a czápák ellen védettebb, mint bármely más a Tengerparton. Az „Artac” erdőcske mindjárt hozzája csatlakozik. A partszél mentén visszatérve, az öböl ívalakú hajlásának a közepe táján a városi villamossági telephez érünk, a melynek gépeit nagyrészt a város alatt a sziklából kibugyogó édesvizű forrás hajtja. Ennek vizét tág medenczében fogják föl s aztán a hajtókerekekre vezetik. Csakhogy a nyári hónapokban a víz néha nagyon gyéren csörgedez. A partszél mentén a kikötő ívének a másik végére érünk, a mely árnyékos fasorral van beültetve. Itt fakad a másik, Stienica nevű bő forrás; a melynek kitűnő ivóvize nyáron 7.2° R.
E tájat csak kevéssé élénkíti az itteni néhány üzlet és bolti helyiség. Lejebb a part mentén aztán néhány raktár, a gőzhajók kikötője és a tengerésziskola yachtjának a telelő állomása következik. A parttól nem messze emelkedik a hegy lejtőjén a nemzeti olvasóegyesűlet (Čitaonica) épűlete, a melyben hangverseny-terem és kis színház is van. Ez a helyi társasélet góczpontja, s a berendezése bár egyszerű, de ízléses.
Visszafordúlva és a magaslatra fölmenve a tengerészek régi templomához, az 1666-ban épűlt Maria del porto-hoz érünk, a melyben a lakosok útrakelésük előtt és szerencsés hazaérkezésük után szoktak imádkozni. Nem messze tőle a buccarii temető terűl.
A régi Lokaj-útczán fölmenve, a felső városba jutunk, még pedig annak első nagyobb lépcsőfokára, a Zagrada dolnjára. Itt még van valamicske élet, legalább a nap némely óráiban, de már itt is a romváros küszöbén vagyunk. A házak között szőlők kezdődnek. A házak maguk elhagyottan, borostyánnal sűrűn befutva állanak, mint megannyi ódon várrom. Némelyik egészen roskatag is már s a küszöbét fölverte a sűrű dudva. Némelyiknek a fala még ép, de a lépcsőzete roskatag; ablakai nincsenek, vagy pókhálósak; a tető lyukas. Még néhány évtizeddel ezelőtt lakott házak is ma már romban hevernek. Ritka látvány! Kihalt vagy kivándorolt tulajdonosok üresen hagyott házai és telkei! S Buccari jókora része ilyen állapotban van. Ez a kihált város csak akkor ébredne új életre, ha e nagyszerű természetalkotta kikötőnek kereskedelemre alkalmas voltát és kedvező fekvését figyelemben részesítenék.

A kifogott tinnhatak eltakarítása.
Crnčić Kelementől
A felső város valaha meg volt erősítve, kivált az András-tér. Ezen állott a székesegyház és zengg-modruši püspökök székháza. Ma a modruši káptalannak csak két kanonokja lakik itt, kiknek egyike egyúttal a város plebánosa. A templom a XI. században épűlt, de ma már teljesen újjá van alakítva, csupán a tornya van még meg eredeti alakjában.
A Szent Katalin-templom romjai előtt elhaladva érünk a ma még ép, három toronynyal megerősített Frangepán-várhoz, mely 1530-ban épűlt. E várban volt Čengić basa Zrinyi Péter bán foglya. Mikor Zrinyi Miklós Frangepán Katalint feleségűl vette, ő lett a vár birtokosa, s utódai 1585-ben benne is laktak; különben várkapitányok ügyeltek föl rája.
A vár mögött a kopár sziklacsúcsok között üde zöld völgymélyedés virúl, melyet Lajos Salvator főherczeg ekként ír le:
„.....A völgyfenék ezen mélyedéseit és emelkedéseit száraz falakkal körülkerített szőlők borítják; a falakra a bejutás megakadályozása czéljából kiaszott tövisgalyakat raknak. Itt-ott a szőlőket rétecskék váltják föl. Fák is zöldelnek ez áldott virányokon, még pedig leves fügék, gránátalmák, berkenyék és más egyéb gyümölcsfajok, nagy részük azonban rendes távolságra ültetett fűzfa, a melyek a szőlők élénk zöldjétől élesen elütnek. A völgynek ezen általános jellemében az egyetlen kivétel azok a bizonyos nagy sziklatömbökből alakúlt kiugrások, a melyeket borostyán és egértövis (Ruscus aculeatus) borit és bokros cserjék takarnak.”
Buccari éghajlata igen enyhe; az ibolya és a rózsa itt, akár csak Közép-Olaszországban, télen (az előbbi karácsonykor) is virágzik, s a sziklák mentén gyakori a kaktusz (Opuntia vulgaris) és az aloe. De a bóra gonosz vendég; szerencsére azonban csak rövid időre látogat el e szép öbölbe. Nyáron Buccarit egészséges ivóvize, jó tengeri fürdője és kedvező fekvése miatt szívesen látogatják. Esténként hűs árnyak borúlnak az öbölre, mig künn a nap még forrón süt, s a sziklafal úgy átfűl tőle, mint egy kemencze. A csöndes városka az egész tengerpart egyik legegészségesebb helye, de nincs meg az a becsvágya, hogy gyógyhelylyé fejlődjék. Sokkal jobban szeretne, kevésbbé egészséges, de élénkebb kereskedőhelylyé lenni. Ilyennek képét azonban Buccari évenként csak egyszer, a vásárkor mutatja három napra. Jó volt-e a Margit-napi vásár, vagy nem, a buccariakra nézve életkérdés. E három napon a kikötő tele van Dalmácziából és a szigetekről érkezett hajókkal, mig a partokat hegyvidéki és a Velebit tájáról jött szekerek lepik el. Az olaszok nagy mennyiségű kapulát (hagymafaj) hoznak, Kastua pedig foghagymát. A legfinomabb olaj, nemes borok, bárányok, sajtok, liszt és egyéb élelmi szerek, rosták, hordók, tálak és gazdasági eszközök, gyapjú, nyers bőrök és egyéb termékek e vásárokon a fő kereskedelmi czikkek.
A vásár második napján jönnek a fiumei külön gőzösök, zenekarokkal és vendégekkel fedélzetükön, a kik részt akarnak venni az e napokon Buccariba összecsődűlt sokaság mulatozásaiban. Két nap múlva ismét minden csöndes a városkában; egy hétig még a vásárról foly a szóbeszéd, de aztán minden visszazökken a régi, álomszerű állapotba; az öböl, mely a legnagyobb flottát is befogadhatná, ismét el van hagyatva; a raktárak üresen állanak; a parti sétányok néptelenek, s a házak csöndesen pusztúlnak tovább.
Barčić Bertalan kanonok beszéli szülővárosa krónikájában, hogy Buccarit görög gyarmatosok alapították és Patrasi nevet adtak neki, mig a rómaiak Velcera- vagy Volcerának nevezték; a városban és környékén talált régiségek azonban csak a római korig mennek vissza. A VII. század elején a horvátok hódították meg, a XII.-ben és XIII.-ban pedig Veglia urainak a birtokába kerűlt, a kiknek a kiváltságait az elvonúló tatárok elleni szolgálataik (1242) után IV. Béla tetemesen meggyarapította. Hollós Mátyás király Buccarinak jutalmúl azért, hogy a velenczéseknek sikerrel ellentállott, városi jogokat adományozott, a minek az emléke még ma is él az itteni népnek egy dalában. 1778-ban Mária Terézia Buccarit és a Tersattótól Portorčig érő egész partot szabad kikötőnek nyilvánította, 1779-ben pedig szabad királyi várossá emelte Buccarit. Ugyanő városi iskolát is alapított, a melynek föntartására 30.000 ezüst forintnyi alapítványt tett. 1809-ben Buccari a horvát Tengerparttal együtt a francziák hatalmába kerűlt, s csak 1833-ban nyerte vissza ismét az önkormányzatát. A horvát tartománygyűlés 1873-ban a falusi községeket elválasztotta a várostól s ezt 1895-ben a megyei hatóságnak rendelte alá, úgy, hogy ezentúl csak névleg mondható városnak, a mi különben jelenlegi állapotával teljesen egyező szervezet.

A Frangepán-féle portorči „Novigrad” kastély.
Tišov Ivántól
Buccarizza (Bakarac) mellett a tinnhalászat némely évben nagyon jövedelmező. A tinnhal nagy csapatokban vonúl föl az Adria keleti partjai mentén a Földközi tengerből, érintve a Tengermelléket is. Ennek kikötőibe azonban csak vesztére látogat el, s a mi megmarad belőle, az a nyugati, az olasz part mentén tér vissza. E hal (Orycnus thynnus) gyakran 2–3 méter hosszú s néha 350 kilogrammnyira is megnő. Az óriási tinnhal-rajokat nemcsak számos delfin és czápa kiséri, a melyek ez alkalommal dús zsákmányra lelnek, hanem a Hydrochelidon fissipes nevű jókora halászmadár is, a melyet a halászok szívesen látott hírmondóúl üdvözölnek.
A tinnhalászat évenként két izben történik: először márczius közepe és május vége között, másodszor pedig július közepétől szeptember végéig. Jó esztendőkben a halászati jog tulajdonosai és bérlői szép jövedelemre tesznek szert belőle. Egy ideig a tinnhal fogásának joga regale volt, újabban azonban egyesek és szövetkezetek váltották magukhoz. Buccarizzában példáúl a közbirtokosság a tulajdonosa, de köteles bizonyos mennyiségű halat a lakosságnak alacsony áron elárusítani s csak az ezen felűli mennyiséget adhatja el tetszése szerint. Az első tinnhal, a mely a hálóba kerűl, a papé, a ki évenként búcsújárást vezet a tengerhez, a melyet megáld. Néha ez áldásnak ugyancsak megvan a foganatja, mert 700–800 darab is kerűl egyszerre a hálóba, néha ellenben heteken át egy sem. 1890 szeptember 24-én Buccarinál egy húzással 1300 darabot fogtak. E halászat azonban mégis vajmi bizonytalan jövedelemforrás; 1876-ban csak 2800 kilogrammot, ellenben 1877-ben már 48.000 kilót, 1891-ben és 1892-ben meg épenséggel 94.163 kilót szállítottak el, a miből Buccarira 64.494 kilogramm esett: Az 1899. év a legrosszabbak közé számitható. A dynamittal és vonóhálóval való halászat káros hatásai mutatkoznak a gyönge eredményben. A kivitel leginkább Fiume, Trieszt és Velencze felé irányúl.
A tinnhal fogására legalkalmasabb helyek Buccari és Buccarizza, azután Portorč, Sz.-Jakab, Selce, Novi és Sv. Juraj Zengg mellett; továbbá Veglia szigetének némely pontjai. A tinnhalászat fáradságos egy mesterség. A halászok augusztustól kezdve kénytelenek egy a tengerre kihajló lajtorján állva megfigyelni a tengert. Leülni vagy kényelmesebben elhelyezkedni veszélyes, mert megeshetik, hogy az illető elalszik és nem veszi észre az elvonúló tinnhalcsalpatot. A 700–800 forintba kerűlő 89–130 rőf hosszú hálókat igen ügyesen úgy helyezik el, hogy a tinnhalseregnek bele kell mennie. Akkor aztán az a fő teendő, hogy a hálót idejében összevonják, hogy a halak vissza ne fordúlhassanak. A mint tehát az őr észrevette, hogy a halak a háló körén belűl vannak, lármát üt s a többi halászokkal együtt készen tartott köveket dobál a tengerbe, hogy a halakat még beljebb űzzék. Ha ügyetlenűl viselkedett és nem volt éber, kézzelfogható fenyítésre lehet kilátása. Holdas éjjeleken jelző hálót kell kifeszíteni, a melybe a hal beleütődik, a mi jelűl szolgál, hogy a fogóhálóba kerítsék. A halászok 14–16 méter magas lajtorján kosáralakú állványon két-két óráig állanak őrt, azután fölváltják őket. Bámúlatra méltó, hogy akkora magasságból nemcsak a tinnhalakat, hanem a legkisebb halacskákat, sőt a tenger fenekén mozgó tengeri rózsákat és tengeri sült is észreveszik.
Egyikük a gazda, az fizeti a többit; a „strata” nevű nagy háló közös tulajdon; az összes többi hálók és csónakok, rendszerint egy hosszabb és egy kurtább, a gazda tulajdonát teszik. A halászok minden 500 kilogrammból 35 forintot kapnak, azonkivűl a tinnhalak beleit és az összes apróbb halakat.
A buccarizzai öblöt a portorčitől egy kopár sziklás hegy, a Gavranić választja el.
A buccarizzai völgyből fölfelé haladva, a dús növényzetű Klančinába érünk, a hol a Lokvica-barlangban iható víz fakad. Szemben áll vele a Sv. Trojica-templom s följebb Hreljin várrom.
Ha pedig Buccarizzából, a helyett, hogy a völgyön át mennénk föl, bárkán kerűljük meg a Gavranićot, Portorčba (Kraljevica) érkezünk, a hová a szárazföldön meredek, de szép út vezet. Közelében három római mérföld követ találtak, melyek ma a zágrábi múzeumban láthatók. Ezek egyike M. Annius Florianus uralkodása idejéből való, s az egyetlen ez időből fönmaradt ilyen emlék.

A portorči Frangepán-vár arkádos udvara.
Tišov Ivántól
Portorč messzire ellátszó ismertetője a jó karban lévő Novigrad vár, melyet a jezsuiták megvásároltak és igen szépen kitataroztattak. Körfala 87 méter hosszú és 66 méter széles. A vár maga 44 méter hosszú, 36 méter széles és 9 méter magas. Kerek tornyai 13 méter magasak, az átmérőjük 6 méteres. Van benne két emeletre elosztva 68 szoba. Belűl szép arkádos udvar s az udvar közepén kitűnő víztartó van, a melynek a káváján a Zrinyiek és a Frangepánok czímere látható. Az első emelet tág csarnokaiban még épek a fekete márványból faragott ajtófelek s az ajtók szemöldöke fölötti mellszobrok. Az éjszaki és a nyugati torony között levő terem 13 méter hosszú és 5 méter széles.
A vár némely részeihez a mondában nevezetes emlékek fűződnek. Portorčnek különben még egy Zrinyi-féle kastélya is van a Szent Miklós-egyház, a mai plebánia-templom közelében. Ennek az udvari arkádjai azonban részint be vannak falazva, részint pedig át vannak alakítva, s csak a víztartó kőkávája van még meg eredeti alakjában, a melyet szintén a Zrinyiek czímere díszit. Alatta e fölírás olvasható: C. P. A. Z. 1651.
A második udvar teljesen újjá van építve. Az egész épűlet, a melyben 90 szoba van, különféle gyakorlati czélokra szolgál. A mai templom valamikor a Zrinyiek sóraktára volt, a kik itt halmozták föl a Buccariban, Buccarizzában, Cirkvenicában, Selcében és Noviban termelt sót, s innen szállították azt, valamint a čabari bányászati termékeket Isztriába, a szigetekre, sőt Olaszországba is.
A templom és a vár előtt terűl el a szerény kis városi sétatér, a mely kivált hűvösebb nyári estéken népes. A főbb sétaútak azonban a Buccarizzába és a Plase felé vezetők. A portorči tengeri fürdő jelessége az, hogy a sósvíz a Quarneróból teljes erővel áramlik feléje, s hogy többnyire kellemes üde tengeri szellő fúj az öbölben. Valaha számot tevő hajóépítő műhelyek voltak itt. Nagyon kedvező fekvésű helyiségeik még ma is megvannak, de teljesen elhanyagolt állapotban. A raktárak düledeznek s részben már lebontás czéljára el is adták őket. A hajóács-mesterséget tanúlt belföldi munkássereg foglalkozás híján vándorbotot vett a kezébe.
A III. (VI.) Károly alatt 1720-ban emelt kikötőépítmények nagyrészt megvannak még, s a rakpartokon a hajók lekötésére használt régi ágyúk, valamint a jezsuita-kolostor mellett egy erősség romjai arra vallanak, hogy akkoriban a Buccari-öböl ezen előrévének kereskedelmi és hadászati fontosságát igen jól fölismerték. A hely Porto Rč (Kraljevica) nevét királyi alapítójára való emlékezetűl kapta, a ki e kikötőnek a belfölddel való összekötő útjáról is gondoskodott. A portorči világítótorony a kikötő elé nyúló földnyelv végén 12 tengeri mérföldnyi távolságig világit változó színű fénynyel. Portorč éghajlata télen zordonabb, mint a Tengerpart egyéb olyan helyeié, a hol tengeri fürdőt rendeztek be, nyáron azonban viszont enyhébb. Igaz ugyan, hogy itt is néha heteken át 30–36° R. a hőség, s ilyenkor mintha ólomsuly nehezednék az egész természetre, csak a szöcskék czirpelnek vígan a kőrisfákon, s czirpelésük olyan hangos, hogy számos madár csicsergésével össze téveszthető; nem csoda, ha a régiek ép úgy gyönyörködtek benne, mint mi az énekes madarak dalában. Mindjárt a portorči rév bejárata előtt emelkedik az érdekes növényzetéről nevezetes Scoglio San Marco. Itt kezdődik a Canal Maltempo (Senjska vrata-zenggi kapu). A Cirkvenicába való hajózás e csatornán erős bóra dühöngésekor veszedelmes, s apróbb bárkákkal már kisebb szélviharnál sem tanácsos. Zengg után Portorč a legfélelmesebb hely e tekintetben. De még a csatorna kijárata előtt Cirkvenica felé a horvát parton van egy szél nem járta zug, a melynek Tiho vagy Dubno a neve. A hol a Canal Maltempo a nyílt tengerbe torkollik, ott tapad fecskefészekhez hasonlóan Sz. Jakab vagy Šiljevica a parthoz. Nem egy itt talált római régiség mutatja, hogy e hely a régi római út egyik állomása volt. A buján zöldelő partok előtt a tenger vize sajátszerű zöldeskék szint ölt, s hullámainak kedves játéka mintha fínom csipkeszegélylyel venné körűl a kies partokat, a melyek nyájas képe meglepő ellentétben áll a portorči hegyi táj zordon fönségével. A partok sötét zöldjében fölismerszik az Ailanthus és a Vitex Agnus Castus, a melynek cserjéje alatt született a hitrege szerint Hera istennő. A csatorna itt kiszélesedik s Portorčtől egy órai gőzhajó útat téve, elérjük a szép fekvésű Cirkvenicát, mely az utóbbi időben Abbazia versenytársává igyekszik fejlődni.

A portorči Zrinyi-féle kastély udvara.
Tišov Ivántól
Cirkvenicának 1800 lakosa van. A Vinodolkának a tengerbe torkollásánál fekvő csinos helységen át vezet a Zenggből és Noviból Portorčn át Fiuméba vivő út, a mely valószinűleg a régi római út irányát követi. A helység hosszan elnyúlik az út két oldalán, s az újabb keletű parti sétány mentén még egy nagyobb házcsoport épűlt. A liči fenik Cirkvenica fölött hirtelen megszakad és magas, majdnem merőleges sziklafallal zárja el a szelid dombos vidék hátterét. E keletről nyugatnak vonúló szikalafal jó védelmet nyújt a zord éjszakkeleti szél ellen, úgy, hogy Cirkvenica és a szomszédos Selce sokkal enyhébb telelő hely, mint a horvát Tengerpart bármely más pontja. József főherczeg Ő Fenségének pazar bőkezűsége és a horvát tartományi kormány áldozókészsége sok szépet és hasznosat alkotott itt. A tengerbe laposan elsekélyesedő partszél s a fínom homokos talaj kiváló jelességei e tengeri fürdőnek, a melynek csak az a baja, hogy túlságos és nem egészen kifogástalan üzleti haszonlesés tárgyává lett, a minek következtében magas pártfogójának e hely iránti jó szándékai, sajnos, csak részben valósúlhattak meg. A József főherczeg nemes alapítványából 1898-ban keletkezett „László-gyermekotthon” azonban már teljesen megfelel rendeltetésének, s a benne ápolt, többnyire szegény sorsú görvélyes gyermekek nagyon szépen üdűlnek a langyos tengeri fürdőtől. Ez emberbaráti intézet, a melyet a fenkölt lelkű s emberszerető főherczeg korán elhúnyt szép reményű fiának az emlékére állított, a hajdani pálos-kolostorban van elhelyezve. E kolostort 1412-ben Frangepán Miklós alapította.
A kolostor egyháza, mely ma plebánia-templomúl szolgál és igen látogatott, eredeti alakját az újjáépítés folytán teljesen elvesztette.
A templom és a gyermekkórház a Vinodolka torkolatának a tőszomszédságában vannak, még pedig a folyócska balpartján. A jobb part mentén új út vezet egy bővízű kúthoz s onnan meredeken föl a magaslatra a bájos fekvésű Grižanéba, Giulió Clovio (Glović) híres miniature-festő szülőhelyére. Clovio ama nem nagy számú horvát művészek egyike, a kik Olaszországban nem felejtették el egészen a származásukat. Kitűnő forrásvize és egy omladozó várrom alatti gyönyörű fekvése e helynek kiváló nevezetességet biztosítanak a horvát Tengerpart szebb pontjai sorában. A falu templomában van eltemetve Kotoranin Dömötör modrusi püspök († 1689). Grižanéhoz csatlakozik Belgrad falu, a melynek templomában még néhány glagol fölirat olvasható. Itt volt valamikor a modrusi püspökség társas-káptalanának a székhelye. Cirkvenicából e szép helyekre nagyon érdemes kirándúlni. A látogatók közt, a kik itt esténként a rigó füttyében gyönyörködnek, aligha lesz elvétve egy is, a ki tudja, hogy az itteni rigók a Monticola cyanea fajhoz tartoznak.

Cirkvenica tengeri fürdő.
Tišov Ivántól
Cirkvenica lakói leginkább halászattal foglalkoznak, s az itteni halászoknak ügyességükről és kitartásukról az egész Tengermelléken jó hírük van, a mely egész Isztriáig és Dalmácziáig ismeretes. Legkiválóbb zsákmányuk a tinnhal, a lokarda, a Merlucius vulgaris, a Scomber colias, továbbá a Clupea pilchardus és a Clupea sardina szardella-fajok.
1892-ben 147 halásznak 21 bárkája és 128 hálója volt összesen 20.900 forint értékben. Összesen 23.296 korona értékű 30.217 kilogramm halat fogtak. A lokarda fogás egymaga néha 70 métermázsányi volt, a mivel az egész Tengerpartot és a fiumei piaczot elárasztották. 1885 május havában Veglia sziget közelében egy hálóval 10.000 lokardát fogtak. 1899-ben a lokardák egészen elmaradtak. Nagy becse van a Clupea papalina fajnak is, a melyből néha 50.000 kilogrammot is fognak, úgy, hogy egy kilónak az ára 6, 4, sőt 2 krajczárra is leszáll, a mi kiváld szerencsének mondható, minthogy ilyenkor a lakosság meg van mentve téli élelmének a gondjától. A tengerparti lakók ugyanis minden fajta halat besózva hordóba raknak el s gyakran majdnem pusztán e készletből élnek. Buccari és környéke némely évben mintegy 120.000 kilo besózott halat fogyaszt.
Cirkvenica földje nagyon köves, de azért itt is életet varázsolt az emberi szorgalom a meddő sziklára: Cirkvenica borát igen becsűlik; a neve „koludar”, a mi a pálos szerzetesekre emlékeztet, kik itt a szőlőmívelést meghonosították. Kertek és egyéb ültetvények gyönyörködtetik a szemet, s a szép növényzet helyenként egészen délvidéki színezetet ád a tájnak. Cirkvenicából Zengg felé hajózva Selcéig igen szép a part képe. Itt virúl a horvát Tengerpart legnagyobb és legszebb olajfa-berke. A közeli Selce az éjszaki szelek ellen még védettebb, mint Cirkvenica; a hajók és bárkák örömestebb is látogatják kikötőjét, mint amazt. Egy órai hajózás után Noviba érünk.
Ez a horvát Tengerpart legvonzóbb képű városa. A táj összhangzatos vonalai, a sziklatömbökre festői szépséggel odatelepedett város és a jó kikötő remek egészszé olvadnak egybe.
A városka ma 1300 lakost számlál, s nincs is városias közigazgatása; valamikor a modrusi püspökök székhelye volt, a mig ez egyházmegyét a zenggivel nem egyesítették. A régi modrusi püspökség emléke jelenleg csak széküresedés esetén elevenűl föl, a mennyiben ilyenkor Noviba külön püspöki helyettest neveznek ki. A Szent Fülöp és Jakab nevét viselő egykori székesegyház nemes alakjáról és szép oltárairól nevezetes. Három püspök tetemei nyugszanak benne: Kristófé, a ki 1493-ban, mikor a törökök Modrust meghódították, ide menekűlt előlük; továbbá Kabalin († 1779) és Ježić Iván († 1883) püspököké, kik mind a ketten novi-i születésűek voltak. Kabalin püspök neve még ma is él a nép emlékezetében, s egy facsoportot mutogatnak, a mely alatt nyaranta az egyháztanács gyűléseit szokta volt tartani. A „Čengić Aga” czímű epos költője, Mažuranić Iván bán is novi-i születésű, valamint a horvát közoktatásügy érdemes főnöke, Vončina Iván is.
Míg Buccari lakóit általában élénk és eleven természetűeknek, a portorčieket egyenes és nyílt szívűeknek, a cirkvenicai halászokat ellenben ravaszoknak és ármányosaknak tartják, addig Novi népe kivált hajthatatlan büszkeségével és szilárd jellemével tűnik ki. Szép szálas, kemény nyakú s határozott arczvonású férfiak e város fiai.
Novi neve okiratokban először 1280-ban fordúl elő. A mondott évben itt gyűltek egybe a termékeny Vinodol-vidék összes községeinek képviselői és szokásjoguk szerint Lénárdnak, Veglia (Krk), Vinodol és Modrus urának jelenlétében szabályzatot állapítottak meg, a mely szervezte a lakosság jogviszonyait. E legrégibb horvát nyelvű törvénykönyv érdekes emléke a jogtörténelemnek. A vinodoli völgy kilencz helységében őrzött kilencz példányból csak egyetlen egy maradt fönn a modrusi káptalan levéltárában. Kezdődik pedig ekként:
„Isten nevében; az Úr 1280. évében, a 8-ik indictióban, január hó 6-ik napján, László a dicsőséges magyar király idejében, uralkodásának 16-ik esztendejében, a nagy hatalmú Frigyes, János, Lénárt, Dujmo, Bertalan és Vitus uraknak, Veglia, Vinodol és Modrus urainak idejében.”
A bevezetésben ki van emelve az apákról és ősökről Vinodol akkori lakóira szállott régi jó törvények föntartásának a szüksége. A helységek képviselőiűl egy-egy lelkész, egy-egy köztisztviselő és egy-egy polgár említtetnek, azonfölűl két biró.

Grižane, Clovio szülőhelye.
Kovačević Nándortól
A szabályzat 76 czikkelyből áll, a melyek egyházjogi, közigazgatási, magán- és közjogi, valamint birósági határozatokat tartalmaznak. A legtöbb büntetés Veglia, Vinodol és Modrus urainak fizetendő pénzbirságra szól.
Érdekes az a határozat, hogy a lelkészek kötelesek úgy, mint a többi polgárok, éjjeli őrséget tartani a városban; és hogy ha a misét nem rendesen misézik, büntetésűl egy ökröt tartoznak adni. Az ökör fele a földesúré, fele meg a helységé.
Novi régi emlékei közűl még említendő a kis csúcsíves Szentháromság-templom, továbbá Szent Sebestyénnek, 1517-ből való egyháza, melyben glagol föliratok olvashatók, s végűl egy Frangepán-féle vár maradványai, a mely részben újjá van építve. Tornyai egyikébe az 1615. évi legutolsó velenczei ostrom emlékeűl néhány ágyúgolyó van befalazva. A velenczeiek rohammal vették be a várat s azt a templommal és annak oltárával együtt földúlták, senkinek sem adva kegyelmet; gyermekeket hánytak tűzbe, nőket a templomokban s papokat az oltár előtt mészároltak le s az oltárokról leszórták a szent edényeket és a szentségtartót az oltári szentséggel. E vad rabló hadjáratért később az uszkókok Frangepán Farkas vezetése alatt boszút állottak, sikerrel harczolva a velenczések ellen a szigeteken, Isztriában és Friaulban.
Időtlen idők óta áll Novi mellett Lopar várrom, a mely valószinűleg valami római erőd helyén épűlt a Senia felé. vezető út mentén.
Lopar előtt fekszik a tengerben Sta Marina kis szigete, a hol a horvát Tengerpart legnevezetesebb római emlékét, Flavius Julius Sarmentius (337–350) márvány oszlopát találták.
Nem messze tőle, a szép Lišanj-öböl partján igen csinos fürdőhelyiségek és egy fogadó állanak. Az itteni tengeri fürdő a legjobb és legtökéletesebb berendezésű az egész Tengermelléken. A parti fövenynek bársonypuha szőnyege ment minden iszaptól; a víz átlátszó tiszta és a part lejtése nagyon szelid. A víz üdébb, mint bárhol egyebütt, a miért is Novi és Portorč a fürdőző időszakban igen látogatottak.
Novi mellett van a mély Grabrovo szakadék és a hegységben a Duplje nevű mélyedés, a hol vad méhek tanyáznak.
Érdekes a Kalvária-hegy is, melynek csúcsa breccia (törmelék) márványból áll. Belsejében szép csepkövekkel teli barlang van, a melynek legszebb része egy négy oszlopon nyugvó terem.

Novi.
Kovačević Nándortól
A Kalvária-hegyről gyönyörű kilátás nyílik a bortermő Vinodol-völgyre, melyet már a régi rómaiak is „vallis vinaria”-nak neveztek. Meredek sziklák és a tengerpart közelében húzódó hegyláncz közé ékelődik e Portorčtől Noviig érő, 30 kilométer hosszú völgy. Földje gondos mívelés alatt áll s mintegy 60 falu van benne 12.000 lakossal, kik részben földmivelésből élnek, nagyobb részt azonban mint kőmívesek és kőfaragók járják be a világot. E húsz hegycsúcs övezte völgy csupán Cirkvenica és Grižane közt, meg Novinál nyílik a tengerre, a hol kitágúl.
E helyeken a növényzetnek szakadatlan sorban való emelkedése látható, mig egyebütt a magaslatokon lévő ültetvények hirtelen véget érnek, mintha a folytatásukat letarolták volna, s világosan föltetszenek a bóra pusztításának nyomai, akár csak a rohanó vízáré a sziklafalakon. A megmívelt terűletek apró földecskékre tagolódnak, s némely birtokocska alig nagyobb 10 négyszögméternél. A kitűnő boron kivűl megterem itt a füge is. Jó híre van különben a vinodoli cseresznyének és egyéb gyümölcsfajoknak is.
Körűlbelűl Vinodol közepe táján egy hegykúp emelkedik, a melyen Drivenik vára és egy kápolna áll.
Vinodolnak majdnem minden nevezetesebb pontján vár és templom állott hajdan, minthogy e helyek hadviselési szempontból mind fontosak valának. Az urasági várkastély köré sűrű csoportban sorakoztak a házak egy erős kerítő fal gyűrűjében. A város kapuit éjjelre bezárták és ostrom esetén vitézűl védelmezték. Driveniket a török elfoglalván, fölgyújtotta és szétdúlta, de sokáig még sem tarthatta birtokában. A várnak borostyán koszorúzta falai is csak annak a hiábavaló erőfeszítésnek az emlékei, a melylyel a török a horvát Tengerparton a lábát megvetni igyekezett.
Drivenik közelében terűl a kissé mocsaras Tribalj mező, a hol számos régiség kerűl elő a föld alól annak tanújeleűl, hogy már a rómaiak is erődöt állitottak a Drivenik csúcsára, hogy onnan a völgy bejáratát szemmel tartsák. Rudenica faluban minden paraszt a vezetékneve mellett még a „Rimljanin” nevet viseli, a mi annyi, mint „római” Tribaljban egy régi templom áll, a melynek azonban ma már az átalakítások folytán teljesen fölismerhetetlen az eredeti szabása. Csupán 1436-ból és 1486-ból való két harangja érdekes. A tribalji mező időnkénti elposványosodásának az az oka, hogy itt tör elő egy sziklatorokból a Fužinarka folyócska, a melynek habjai pisztrángokat, cselléket (Phoxinus) és egyéb halakat sodornak fölszinre. A tribalji mező után nyomban egy szép erdő következik, mely Badanj és Kotor várak romjai előtt elhúzódva egész a cirkvenicai völgybevágásig terjed. Itt a török meggy (Prunus Mahaleb) és a Fraxinus rostrata, a Szicziliában gyakori kőrisfa szépen terem.
Bribir (Brebir) Vinodol egyik legcsinosabb városa, mely ódon tisztes tekintete mellett nagy tájképi szépségével is kiválik. Itt van a modrusi társaskáptalan székhelye, s a káptalan templomában őrzik azokat az ereklyéket, a melyeket a törökök elől menekűlt kanonokok hoztak ide magukkal, köztük egy a XIII. századból való, glagol fölíratú arany-keresztet.

Lišanj tengeri fürdő Novi mellett.
Tišov Ivántól
Bribir környéke az itteni nevezetes őslénytani leletek miatt is érdekes. 1845-ben egy Mastodon angustidens, egy Tapirus priscus és egy özönvíz előtti szarvas maradványait ásták ki itt, melyek a bécsi természetrajzi múzeumba kerűltek. Bribirtől nem messze, Kosavin falucska mellett nagy mennyiségű kövűlt kagylót, csigát, korallt, tengeri sünt és ezernyi ezer nummulitot találtak. Hasonló leletekre még csak az olaszországi Ronca mellett bukkantak.
Bribirben született dr. Pančić József, a ki Szerbiában a természettudományi tanúlmányok fölélesztése terén oly kiváló érdemeket szerzett, hogy Belgrádban 1897-ben hálából emléket állitottak neki.
Bribir környékén kitűnő minőségű füge és szőlő terem, s a gyümölcsöt öszvérekre rakva szállítják el jó messzire a környéken.
Novitól Zengg felé haladva a vidék hirtelen, minden átmenet nélkül kopárrá és pusztává válik. A magaslatokat az itt legerősebben dühöngő bóra a tengerszinétől föl egész a tetőkig teljesen letarolta. Csak itt-ott mutatkozik egy-egy völgymélyedésben egy kis zöld foltocska. Minden arra vall, hogy a zord Boreas birodalmában vagyunk, a mely innen tör elő, szilaj rohanásában fagyot és vihart támasztva mindenfelé, a hová elér, de egyúttal a levegőt tisztítva s megedzve az emberek idegeit. Kis oázok e kősivatagban Kozica falucska, a hol egy kis diófaliget, és valamivel távolabb Cupina meg Sta-Helena, a hol egy kis völgymélyedésben már némi szőlőtermesztés kisérletei is láthatók.
Zenggből jó, de nagyon köves út vezet a meredek parti sziklák mentén délnek. E parton a keletről nyugatnak húzódó völgybevágások oltalmat nyújtanak az éjszaki szélvész ellen, minek következtében itt már ismét dúsabb növényzet üdíti a szemet. A kis Sv. Juraj (Szt. György) öbölnél föld alatti források bugygyannak ki, melyek egy szerény kereskedelmi piacz létrejöttét tették lehetővé. E piacz a Velebit felső vidékének fakivitele miatt nevezetes. Az itt lelt régiségek tanúsága szerint e helyütt valamikor régi görög gyarmat állott. Egy, a zágrábi múzeumba szállított sírkő azt mutatja, hogy a kis kikötő a római korban is virágzott, míg későbbi sírkövek arra vallanak, hogy utóbb a velenczések is figyelmükre méltatták. Innen az út egyfelől az otočaci fensíkra, más irányban pedig a part mentén le Dalmácziába vezet. Ez irányban tovább haladva még két öbölbe jutunk, a melyekbe nagyobb föld alatti folyók torkollanak, életet adva a környéküknek. Még jóval több édesvíz buzog föl egészen a tengerpart mellett, s magában a tengerben is erős áramú édesvíz-források törnek elő a talajból.
E Sv. Juraj környékéhez tartozó öblöktől lefelé a vidék még sivárabbá válik, mint Novi és Zengg között. A Velebit lejtői, melyek a likai oldalon erdősek, a tenger felé teljesen kopárok, és a szemben lévő Arbe, Golo meg Prvii szigetek sem nyújtanak nyájasabb képet. Mintegy kilencz négyszögkilométernyi kopár kősivatag terűl itt előttünk. Azt tartják, hogy e kis téren, kietlen kinézése daczára, hét százalék termő föld van. S mert egy négyszögkilométerre 2420 lakos jut, e csekély termő földből csak 0.29 hold esik egy-egy lélekre, ellenben a sziklával födött talajból 3.74 hold. S a mit a szélvész meghagy, azt még most is az ember semmisíti meg a legnagyobb következetességgel; nem csak hogy a kecskék és juhok lelegelnek minden fölsarjadzó fűvet, de az emberek is egyre ásnak a kövek között egykor ott állott fáknak a gyökerei után, a melyek csodálatosképen mindúntalan új hajtásokat eresztenek. E nagyon is elkarsztosodott terűlet befásítására helyenként már sikerrel járó kisérletek történtek, a mennyiben egyes darabokat magas kőkerítéssel vettek körűl.
A tengerparti helységek, így Lukovo, Klada, Starigrad, Stinica, többnyire puszták és szegényesek. Kivétel csupán a jablanaci öböl.
Jablanacnál egy kis fjord vágódik be a szirtfalakba, s ennek a végében takaros falucska húzódik meg, a mely tisztaságával és némi jómóddal tűnik ki. Alig is képzelhető élesebb ellentét, mint a milyen Starigrad és e csínos halászfalucska között mutatkozik. Amannak a lakói nem hiába állanak abban a hírben, hogy a koldúlás a fő keresetük. A Tengerparton az a szójárás Starigradról, hogy az ottani leányok addig nem mehetnek férjhez, a míg koldúlás közben legalább egy pár czipőt el nem koptattak.

Carlopago.
Tišov Ivántól
Vruljánál a tenger szine alatt erősen fölbugygyanó édesvizű forrás fakad, a mely alighanem a nagy Lika folyónak Kosinj dolnjinél a Lipovo poljén tetemes magasságban hirtelen eltűnő vize. Hóolvadás idején e forrás fölbugyogása olyan erős, hogy a helye nemcsak kisebb halászbárkák, hanem nagyobbak számára is járhatatlan.
Kies kis oáz a Tengerparton Prizna, a melynek temploma Keresztelő Szent Jánosról van elnevezve. A monda azt tartja róla, hogy e szent ott járt és prédikált valaha.
Tovább délnek, Cesarica előtt halad el az út, a mely Sv. Jurajnál eltávolodik a tengertől és a Velebiten átkel, de Stinicánál és Jablanacnál megint a tenger közelébe ér.
Carlopago (Bag, Karlobag) csinos hely, melynek legkiválóbb épűletei a kapuczinusok kolostora és az iskola. A kolostor temploma tekintélyes, az iskola pedig a helyi szükséglethez képest túlságosan nagy. A városkának csak 700 lakója van, s az eleinte nyolcz osztályú polgáriskolát olyan kevés gyermek látogatta, hogy az osztályokat össze kellett vonni. A várost a falusi községekhez hasonlóan a vármegyei hatóság alá rendelték. A város nehány útczája és tere rendesen egészen kihalt; csak vasárnapokon, a mikor a kietlen vidék szegény lakossága becsődűl, mutatkozik némi élénkség és valamicske forgalom. A határőrvidék volt parancsnoka, Mollinary báró, a ki a közigazgatás terén nagy érdemeket szerzett, minden lehetőt megkisérlett Carlopago föllendítésére, de hiábavaló volt minden fáradozása. A hálás város emléket állított jóakarójának.
Carlopagót már a horvát nemzeti királyok korában említik, s akkoriban, mikor a Velebit lejtőit még erdőség borította, e hely, mint a Lika és a Krbava vidékére vezető hágó kulcsa, fontos lehetett. Kriešimir király idejében a Podgorska župához, vagyis a Stinicától a Zrmanja folyóig érő közigazgatási kerűlethez tartozott. A XIV. században Carlopago Krbava grófjainak birtokába jutott, a kik szabad várossá emelték. A város határait megállapító okírat 1387-ben kelt.
Az 1525. év farsangi napjaiban a török megrohanta, kifosztotta és fölgyújtotta. III. (VI.) Károly újból fölépíttette, s ezért vette föl régi Pago neve helyett a Carlopago elnevezést. A katonai határ őrvidéknek a törökök elleni szervezésekor Carlopagót is ebbe kebelezték, 1754-ben pedig a trieszti fölügyelőséghez osztották be, de 1776-ban ismét a határőrvidékhez csatolták.
A kapuczinusok kolostorát 1710-ben alapították, de a fiumei kapuczinusoknak már előbb is volt itt missió-állomásuk. A kolostor ebédlőjében egy, a velenczei iskolából való kép függ, s a kolostornak 4000 kötetnyi könyvtára van. A kolostor víztartója 7000 akó vizet fogad be s vize a legjobb az egész helységben. A kertet nagy gonddal ápolják; az a szerzetesek büszkesége. A plebánia-templom 1776-ban épűlt. A házak egy része elhagyottan és romokban hever, köztük egynek a falában ágyúgolyó van, annak emlékeűl, hogy az angolok 1813-ban a várost s a Krbava urainak idejéből való régi kastélyt bombázták. A Gospićba vezető útat, a város fő erét, II. József építtette 1786-ban és a nagy királynő tiszteletére Mária Terézia-útnak nevezte el. Ez útat azonban nem valami jelesűl építhették, mert 1845-ben Oštarijén át egészen újat kellett vezetni, a mely 924 méternyi magasságig emelkedik s onnan három kigyóvonalban ereszkedik le a tengerhez.
Az út mentén néhány kunyhó áll, melyek Vidovac falu nevét viselik. Ettől délre van Vidovgrad várának romja, mely állítólag még a rómaiak idejében épűlt. Hogy a világ ezen urai a Velebit-hágó fontosságát jól ismerték, az kétségtelen. Vidovacnál különféle római régiséget és egy római temetőt találtak, mely a Buccariban és Noviban lévőhöz hasonló. Egy mozaik padozatú épűletet ástak ki a föld alól s kőből, égetett agyagból, üvegből, csontból és bronzból készűlt tárgyakat leltek, a melyek most a zágrábi múzeumban vannak. Úgy látszik, itt volt hajdan a rómaiak Vegium vagy Bigi nevű telepe, de mások azt vélik, hogy a Carlopago melletti ó-kori gyarmat neve Scrisia volt. Carlopagóból nem vezet út az innen 13 mérföldnyire fekvő Dalmácziába. A szakadékos, görgeteggel és óriási sziklatuskókkal sűrűn telehintett lejtők teljesen járhatatlanok s még gyalog-út, vagy lovagló-ösvény sem vezethető rajtok. Növényzetnek alig látszik nyoma, minthogy az itt-ott kisarjadzó gyér fűszálak egészen eltűnnek a kopár sziklák között.
Lukovónál a kőzetben egy kis öblös hajlás nyílik, a melyben a pénzügyőr kunyhója mellett ennek nagy fáradsága tenyérnyi kertecskét varázsolt a sivatagba. A földet hozzá a kezeivel kellett a kőhasadékokból összekapargatnia. Innen ösvény, de csak kecskék által járható ösvény, vezet Lukovo Šugorje faluba, a hol a plebánia és egy kis templom áll a rideg magányban. A falu lakói nomád életet élnek kősziklás honukban, s némely ház négy órányira is van a paplaktól, a hozzá vezető út pedig teljesen járhatatlannak látszik. A Velebit lejtőit innen Dalmácziáig a Paliurus australis számos cserjéje borítja, mely a kecskék fő tápláléka.
Tovább délnek sem változatosabb tagoltságú a part; csak egészen kis öblök vannak rajta. A Tamnička draga-nál érjük el Horvátország és Dalmáczia határát. A horvát oldalon Maria Magdalena kis temploma, a dalmát félen pedig Lisarica falucska áll.
A határon, de még horvát terűleten emelkedik a Bilibreg a zenggi uszkókok néhány sírjával, a kiket a törökök itt megtámadtak és lekaszaboltak.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages