Pozsega és vidéke. Hranilović Henriktől, fordította Hodinka Antal
Pozsega és vidéke.
Hranilović Henriktől, fordította Hodinka Antal
Hranilović Henriktől, fordította Hodinka Antal
Vallis aurea-nak, arany völgynek nevezték a rómaiak az Orljava és a Londža folyók áldott lapályait, ha nem a Papuk hegy ölében levő aranyerekre gondoltak is, hanem csak a vidék termékeny voltát, enyhe éghajlatát és a táj szelid szépségét akarták jelezni. S még ma is megérdemelné e nevet az a mély völgykatlan.
Pozsega vidékét külön névvel jelölni meg, azon földrajzi és néprajzi állapotoknál fogva, a melyek e vidéket magában véve önálló egészszé alkotják, teljesen igazoltnak látszik.
A földkéreg számtalan redője talajemelkedést hozott létre Szlavonia nyugati szélén, mely Zagorjénak ellenképe. A két vidék hasonlatossága szembeszökő és sok tekintetben kimutatható.
Valamint a zagorjei ember (zagorjan) a gondolkozása módjában, nyelvében, ruházatában és szokásaiban nyilvánuló testi és lelki tulajdonságaival a horvát népnek egyik külön typusa: akként különbözik a síjak, a pozsegai völgy lakója is a szomszédos Száva- és Drávamenti (Posavac és Podravac) embertől nemcsak külsejére, hanem észjárására nézve is, a melyben tudvalevőleg az embernek és lakóhelye természetének egymáshoz való viszonya nyilatkozik. S a mint Horvátország nyugati részén Zagorje, akként jött létre Pozsega vidéke is (horvátul Požeština) a köralakban elrendezkedett emelkedések folytán, a melyek a körön belűl levő lapályt határolják és egyúttal védik is; valamint a Zagorjét körűlszegélyező hegységnek csak keskeny folytatása van kelet felé a Bilo hegységben, azonképen a pozsegai katlannak is a diakovári síkban és az annak természetes folytatását alkotó Fruška gorában szintén csak egy, a folyamköz végéig húzódó keskeny hegyrajzi folytatása van, mely Zimony mellett a Száva torkolatának földtanilag oly érdekes áttörésénél végződik. Itt is, ott is csaknem egyforma magasságú hegyek egy katlanalakú, csak egyetlen folyótól öntözött mélyedést öveznek körűl; s a vízrajzi hálózat alakja is, úgy látszik, egy és ugyanaz. Abban is csodálatosképen egyeznek, hogy a pozsegai katlannak, épen mint a zagorjeinek, csak a déli oldalán van a körformájú vízválasztót megszakító szűk nyílása, melyen a folyóvizek a Szávába futnak le.
A pozsegai katlanalakú vidék tehát az azt szegélyező hegyekkel együtt a tartománynak egy körűlzárt, egységes részét alkotja, melynek határait megállapítani nem nehéz, a mennyiben a Papukon, a Krndiján, a Psunjon és a Dilj gorán a vízválasztót követi. Ezek a határhegyek befelé éjszakon laposabban lejtősödnek, délen meredekebben ereszkednek le az erdős dombvidékre, meg a szántókból és rétekből álló mezőségre.
Pozsega.
Kovačević Nándortól
Az egész vidék egy összhangzatos egészszé egyesűlő két alkotó részből áll: az egészet körűlszegélyező hegységből és az e hegyövön belűl terjedő hullámos dombvidékből. Ámbár a tájat alkotó földrajzi elemek alakja, egy középső, délfelé hullámzatosan lejtősödő dombos mélyedést kerűlékformában körűlfogó határhegység, meglehetősen egyszerű, mindamellett e tájnak képe a vízrajzi és földtani állapotoknál fogva eléggé változatos.
Az Orljava fő mellékfolyójával, a Londžával, az egész katlanfeneket behálózza, számos patakot szed magába a haránt és hosszanti völgyekből, a hegységet élesen tagolt nagyobb csoportokra és számtalan dombra s hegyhátra osztja és déli irányban végigszalad az egész vidéken, melyet a hegyövön éles csorbát alkotó pleternicai áttörésen hagy el. A folyó víz ereje hatott ottan a talaj alakúlására, a mennyiben a régi hegyeket lehordta és letörpítette, gerinczükig fölérő völgyeket vágva a testükbe, a katlan alját pedig feltöltötte.
E vidék megteremtésén a föld összes alkotó erői közreműködtek. A Papuk és a Psunj hegyek gnájsz és gránit sziklái, melyekben arany nyomaira akadtak, valamint a gyakori kristály-pala is, a föld legrégibb rétegeihez tartoznak. Az újabb ülepedéses kövűleteket tartalmazó rétegek pedig különféle korokból valók. Őskori vulkáni erők is részt vettek a hegyek fölépítésében; összeránczosodások, emelkedések és sülyedések tolták, emelték és ismét letaszították a rétegeket; ezen oly különféleképen át meg át idomított talajból alkotta meg aztán a folyónak lassan, de biztosan működő ereje a mai tájképet.
Az élesen kialakúlt hegylánczok az egész terűlet földrajzi fölosztását ép úgy megkönnyítik, mint a szomszédos vidékektől való elhatárolását.
A pozsegai katlanfenék kerűlék alakú, melynek hosszabbik tengelye nyugatról keletre irányúl. A katlant körűlövező hegypárkányzat három helyen van megszakítva: keleti és nyugati oldalán, a hol a hegy hátába mély horpadások vágódnak be, ellenben a déli oldalon, a hol a megszakítás legélesebb, a katlan fő víz-ere, a Orljava, mély bevágódáson át lép ki a Száva síkjára. A hegylánczok csoportosítása ennélfogva igen könnyű és világos; az egész hegyöv két részből áll: egy éjszakiból és egy déliből, melyek közűl amaz egységesebb, míg emezt az Orljava két félre osztja.
Nyugat felől jőve, a mint a vonat Jasenovac mellett, épen az Una torkolatánál átlépi a Szávát, a síkságon meredeken emelkedő sötét, komor hegység látható. Az erdőfödte Psunj az, mely alacsony volta mellett is (989 méter) hatalmas hegységnek tűnik föl. 70 kilométernyi távolságban húzódik a Száva hoszszában az Orljava jobb partja felé, miközben keletnek a Bresovo polje csúcsban 300 méterről 989 méterre emelkedik; a Psunj a Babja gorával és a Požeška gorával a pozsegai katlan déli hegyövének nyugati szárnyát alkotja.
Föltűnő, mily élesen válik el a teljesen lapos Száva síkja a hegység tömegétől. A hegyláncz prismatikus teste a lapály síkjával olyan szabályos és éles szöget alkot, hogy akár mintának lehetne venni úgy, hogy egész világosan és határozottan fölismerhető, hol kezdődik a sziklás hegytömeg és hol szűnik meg az alluvialis feltöltött folyómenti lapály síkja. A hegynek ezt az elválását a völgytől még csak fokozza a kettőnek különböző növényvilága, a mennyiben a lapály legelőből és szántóból áll, a hegylejtők pedig erdősek. A lapálynak a hegygyel alkotott eme szögében a rajta végigfutó országút mentén egymást érő falvak szakadatlan sorát találni.
Imbrišinović Péter emlékszobra Pozsegán.
Kovačević Nándortól
A forgószeleiről hirhedt Novska és a paklenicai petroleumforrások mellett elhaladva – mindkettő ritka jelenség Horvátországban – Okučaneba jutunk, mely egykor fontos közlekedési pont volt. Itt nyílik a Slobiština patak mélyútszerű völgye; mely a Psunj nyugati nyúlványait a hegység középső tömegétől teljesen elválasztja. E völgyön visz az egykor igen járt országút a hegy túlsó oldalán, a Pakra-völgyben fekvő Lipik felé, ebbe a forró jódforrásainak gyógyító erejű vizéről az egész világon híres fürdőbe.
Tovább kelet felé a Psunj alján, jól épűlt falvak mellett halad a vaspálya s miután a Psunj szűk völgyeiből a Szávába siető számos patakot áthidal, Nova-Kapela mellett eléri az Orljava áttörését.
Már innét kezdve fölismerszik a karsztvidéki magas hegység alakzatai és a pozsegai katlant alkotó szlavoniai zöm közötti nagy különbség. Buja erdőség borítja a lejtőket föl a csúcsokig; a kopasz kő csak itt-ott látszik a vízmosások vagy egyes sziklafalak mellékén. A sűrű gyepszőnyeg visszatartja a csapadékot és rendes patakok képében ömleszti le a mélyedés felé. Ez elősegíti a termő földrétegek képződését, minek következtében a szántók és szőlők jókora magasságig terjednek. A hegyet alkotó kő szilárd anyaga a vizet át nem ereszti, hanem a fölszinen tartja. Ez a kemény kő szelíden elnyúló gerinczeket, messze terjedő hátakat és egyedűl álló hegykúpokat alkot; a lejtők, mint az őskőzetből álló Alpeseknél, élesen körvonalozott prisma-alakúak keskeny hátakkal és meglehetős meredeken lemélyedő völgyekkel.
Természetesen itt, hol a természeti alakzatok az Alpesek képéhez hasonlítanak, az egész kép nyugodtabb; itt ez alakok ugy hatnak, mint a hogy a művészi kéz alkotta másolat a természet eredeti képe mellett.
Éjszak felé az Orljava hoszszában réteken és mezőkön át, a Požeška gora és a Dilj gora erdős magaslatai között tett rövid kocsizás után Pleternicára érünk, honnét egy 21 kilométer hosszú szárnyvasút Pozsegára, az „arany völgy” szívébe szállít bennünket.
És most nézzük a hegyöv csoportjainak a fölosztását. A hegység, melyet a vasútvonal egészen megkerűl, több csoportból áll, melyek kelet felől a Psunjhoz csatlakoznak. Legkiemelkedőbbek köztük a Babja és a Požeška gora.
Ugyanis a Psunjt, vagy a hogy a nép nevezi, Sunjt, keleti oldalán a katlan belsejében az Orljavába ömlő Orljavica mély és keskeny völgye, úgyszintén a dél felé a Szávába siető Veliki patak elválasztja a Babja gorától. Itt a csúcsok magassága a Kapavacban már 637 méterre esik le. A Babja gora keleti folytatása a vele szorosan összefüggő tulajdonképeni Požeška gora, Pozsegától délre, mely egész az Orljava áttöréséig nyúlik. A Požeška gora mint széles, szűk völgyekben folydogáló számos pataktól átszeldelt dombvidék, – a Kobiljnjak csak 435 méter magas – kelet felé lassan mind jobban alá ereszkedik, melynek tulajdonképen nincs fő gerincze, végűl Pleternica fölött már csak 300 méternyi.
A messze szétszórt apró házcsoportok között, melyek a külső világgal alig érintkeznek, a magaslatokon számos erősség és várrom emelkedik. Legelsőbben várurak tanyáztak bennük, azután török földesurak, majd meg ezek elűzetése után menedékűl és jeladó állomásokúl szolgáltak, ha Boszniából ellenséges csapatok törtek be az Orljava szoroson át az áldott pozsegai völgybe.
Velikai részlet.
Kovačević Nándortól
A hegyöv külső felén Pozsega mellett Vrhovački grad és Svetić romjai említendők; a Babja gora és Požeška gora között csomópontúl szolgáló Maksimov hrast (616 méter) hegy alatt egy magános kúpon, erdő közepén áll Turski grad, feledésbe merűlve és romlásnak átadva, mint a régi háborús idők annyi büszke emléke.
E csoportban föltűnő a Velebit név, melyet Dalmácziából, vagy déli Horvátországból jött betelepűlők hozhattak magukkal.
Az Orljava mély szakadékától Pleternica mellett (153 méter), hol a keletről jövő Londža egyesűl vele, kezd a Dilj gora emelkedni és gyorsan 400 méteren is fölűl ér. Ez a dombláncz, mely az egykori katonai határőrvidék és a polgári Horvátország közt határhegységűl szolgált, honnét „Dilj gora” azaz „elválasztó hegy” nevét is vette, mintegy 50 kilométer hosszú s a pozsegai katlant körítő hegyöv déli részének kisebb szárnyát alkotja. Nyugatról keleti irányban haladva Brodtól éjszaknak a Dilj gora az Orljava balpartjától a szlavoniai lapályig húzódik, a hol alacsony dombokká törpűlve lassan a síkságba vész. Legnagyobb szélessége a Londža folyó, Varos és Podvinj faluk között 20 kilométer. Itt vannak legnagyobb emelkedései is ezen jól kikerekített és szelíden alacsonyodó dombvidéknek a Predolje (459 méter) és a Mlakino brdo (436 méter). E magaslatokról szép a kilátás a pozsegai mezőre és a tágas Száva síkságra. A számos nyilt völgygyel átszeldelt és a lapálylyal jókarban tartott útakkal összekötött termékeny és jól mívelt Dilj gora a pozsegai hegyöv legjárhatóbb része.
A pozsegai katlan belseje az Orljavától és mellékfolyóitól nyeri alakját. Az Orljava a katlan nyugati felén ered és Pleternicáig keletnek folyik. Pleternicánál egyesűl a Londžával, mely a katlan keleti részén fakadva, egyenest nyugati irányban az Orljavával szembe folyik; ez irányból azonban hirtelen kanyarúlattal délnek fordúl és a Dilj gora és a Požeška gora között eléri a Száva síkságát.
Mivel e két folyó a katlan belsejében jobbára annak déli része felé fut, ennélfogva inkább éjszaki mellékfolyóik vannak jobban kifejlődve.
Egész sor, egyközűleg folydogáló patak ömlik le az éjszaki hegyekről, számos alacsony dombra osztva a katlan belsejét, melyek Pozsega vidékének oly jellemző alakot adnak. E dombok hullámalakúlag hömpölyögve emelkednek éjszak felé, hol a Papukhoz és a Krndijához csatlakoznak.
A déli hegyövhöz hasonlóan az éjszaki is nyugat felé emelkedik legmagasabbra. A Papuknak Pozsegától csaknem egyenest éjszakra emelkedő csúcsa 953 méter és kelet felé lassan alacsonyodik. A nyugati horvát hegycsoportozatot a pozsegai hegyvidékkel összekötő Bilo hegységnek messzire nyúló háta a gjulavesi nyereg áltál, a hol a vasút Daruvár és Lipik felé vezet, összefügg a Dujanova kosa (830 méter) és a Crni vrh (865 méter) csúcsokkal, melyek a Papuk hegyláncz legnyugatibb részét alkotják. Ugyanennek keleti folytatása a Krndija (Kapavac 792 méter), melynek Krstovi néven nevezett dombos nyúlványai a Londža forrásvidéke és a Dilj gora felé lejtősödnek, bezárván a pozsegai katlant körűlvevő hegyövet.
Az itt vázolt, több ezer négyszögkilométernyi terűleten a földrajzi jelenségek egész sokfélesége tűnik föl. A szomszédos Száva és a Dráva újabbkori áradmányos síkságából e hegyvidék élesen kialakúlt szigetként tűnik elő.
Jankovaci részlet.
Kovačević Nándortól
Fölépítésében részt vettek a földkéreg legrégibb rétegei, a mennyiben azok alkotják az egyes hegylánczok gerinczét.
A síkságról világosan fölismerhető, hogy a hegyek alján alluvialis rétegek rakódtak le, mig maguk a hegyek más anyagból állanak. A legnagyobb mennyiségben előfordúló harmadkori kövűletek között kristályos pala- és gránitszerű kőzetek találhatók. Több helyen nagy terjedelmű vulkáni kőzetek is fordúlnak elő.
A pozsegai hegyek földtani sajátságai már a XVIII. században különös figyelmet vontak magukra, és a tudomány akkori szinvonalához képest át is kutatták őket. Alkalmúl szolgáltak erre azok a csodálatos tűzi jelenségek Eminovac faluban Pozsega mellett, melyeket eleinte vulkáni erők kitöréseinek néztek.
1779 év október havában napföljötte előtt egyszer csak lángba borúlt egy parasztház, még pedig alúlról. A tüzet eloltották, de este felé újra kigyúladt az eresz, majd meg a küszöb kezdett égni. Éjjel a vesszőből font és a háztól 16 lépésnyi távolban volt gabnapajta is kigyúlt. Ez az egyre ismétlődő tűz a ház lakóit a legnagyobb éberségre késztette, mindamellett még ugyanazon éjjel újból kitört, még pedig egy más, kissé félre esőbb házikóban. 1780 január haváig aztán szünet állott be, de akkor szintén napkölte előtt megint jelentkezett a tűz és az egész kunyhót elhamvasztotta.
A hamuvá égett házikót fölépítették, de 1781 szeptemberében ismét égni kezdett; a tüzet újólag eloltották, de már a következő nap a szénapajta gyúladt ki észrevétlenűl és négy parasztház hamvadt el teljesen.
Ezóta a lakosság folytonos rettegésben élt; senki sem tudta a tűz okát megmagyarázni, s a további események egyre tágabb tért nyitottak a szállongó balhitnek. Egyszer egy faválú gyúladt meg, a melyen történetesen épen néhány ember ült, másszor egy jól elzárt ruhaszekrénynek a belseje fogott tüzet. Már épen elhagyni készűltek a szerencsétlen helyet a megijedt lakók, mikor végre a hatóságok rá fanyalodtak, hogy az udvarnak jelentést tegyenek. Erre Piller és Mitterpacher budapesti egyetemi tanárokat leküldték Pozsegába e természeti csoda földerítésére. „Iter per Posseganam provinciam” (Pozsegamegyei út) czímű, 1788-ban Budán megjelent, szorgalmas és alapos kutatásokon alapúló terjedelmes jelentésükben semleges eredményre jutottak ugyan, de annyit kétségen kivűl megállapítottak, hogy nem vulkáni erők játszottak közre, mint a hogy általánosan hitték. E ritka természeti jelenségek oka valószinűleg a Cernik mellett és több más helyen ismeretes kőolajterűleteken fölszálló gázokban keresendő, melyek maguktól gyúlladhattak meg.
Taube, a ki 1777-ben adta ki Szlavoniáról és a Szerémségről szóló leírását, nem számol be a földtani alakúlásról, de óva int mindenkit a bányászattól, mert a jól megmívelt szántók úgyis a legdúsabb kincset nyújtják.
A rendszeres kutatást az ötvenes években a bécsi cs. kir. földtani intézet indította meg. Ennek a közleményeiben tették közzé vizsgálódásaik eredményeit Stur és Paul, a melyeket azután a horvát szakemberek, Vukasović, Pilar, Kišpatić és Gorjanović kiegészítettek és több pontra nézve ki is igazítottak.
Legkevésbbé ismeretes a félreeső Papuk hegység, jóllehet Göttmann már 1852-ben a velikei kvarcztelepekből aranyat nyert. Csakhogy a mennyiség oly kicsiny volt, hogy a vállalkozás inkább tudományos kisérletnek, mint jövedelmező üzletnek illett be; meg is szűnt már régen. Legelterjedtebb alkotó része a kristályos pala Pakractól keletre az Orljava és az Orljavica forrásvidékén, míg Daruvártól keletre a katlan külső felén gránit és gnájsz, ellenben Kutjevo körűl, tehát a Papuk és a Krndija déli lejtőjén, archaikus kőzetek (gránit, gnájsz, csillám- és agyagpala) alkotnak meglehetősen széles övet. Ettől éjszakra az Orljava és a Dráva kőzött vízválasztót alkotó harmadkori rétegeké a tér a Papukon.
A pozsegai hegygyűrű keleti fele nagyobbára újabbkori rétegekből áll.. A Londža forrásvidéke, valamint a katlan belső síksága özönvizi és özönvíz előtti korból való. A déli, magaslatok régibb magvakat rejtő harmadkori képződmény. Az Orljava áttörésénél a folyó alluviális rétegei a Dilgora neogén dombjait választják el a Požeška gora, a Babja gora, meg a Papuk eocén és harmadkori magaslataitól.
Helyenként eruptiv kőzetek is fordúlnak elő.
A horvát geologusok újabb kutatásai e képet részletesebb eredményekkel egészítették ki. E vizsgálódások megmutatták, hogy a használható érczek készlete csekély. Ki van ugyan mutatva, hogy egyes helyeken, különösen a Dil gorán és a Krndiján kőszéntelepek vannak, melyek régebben is ismeretesek voltak; a hatalmas kvarcztelepeket üveggyártásra is fölhasználták; sőt aszfalt és kőolajnyomok is mutatkoztak, mindamellett virágzó bányaipar kifejlődése, úgy látszik, lehetetlen. Kőszéntelep van mindjárt Pozsega, továbbá ettől délnyugatra és délre Baćin dol, Besetar, Ciglenik és Oriovac mellett; Petrovo selóban aszfalt és petroleumnyomok vannak, úgy szintén Pozsegától keletre Mitrován, Nasicén, stb.
Az egész pozsegai katlan a hegygyűrűjével együtt egy darabokra tördelt, részben elsülyedt egységes hegytömbnek a romja. Az itt-ott jelentkező jellemzetes alakú eruptiv kőzeteket, a minő példáúl a Krndija (491 méter) boltozatos bazalt kúpja, e törések tolták föl. Valószinű, hogy a lipiki és daruvári, stb. hőforrások is ezen tektonikus zavarokkal vannak összefüggésben.
Míg a paleo- és a mezozói rétegeknek kevés részük jutott a pozsegai hegyvidék alakúlásában, a harmad- és a legújabb koriak annál erősebben vannak képviselve. Miocén rétegek közűl főleg bádeni lerakódással egykorú Lajtha-mész és márga szerepelnek nagyobb mennyiségben archaikus vagy harmadkori kőzetekkel érintkező számos kővűlet mellett.
Ezek után a mészköves márgávak sarmati rétegei következnek, a melyekben Cardium obsoletum és Eryillia maradványok találhatók; a gyakori hömpölyrétegekben pedig főleg Valencienesiák jönnek elő.
A földtani kutatást a sűrű erdőség, óriási kavics, vastag iszap- és áradmányi rétegek fölötte megnehezítik. Oly helyek, a hol legősibb kövek volnának láthatók, ritkák.
A növényvilág, mely zöld szőnyegként föd hegyet-völgyet egyaránt, rendkivűl fejlett. Az enyhe éghajlat, mely a zágrábitól alig különbözik, a bő csapadék és a szilárd talaj, mely a nedvességet megtartja a fölszínen, lehetővé teszik, hogy a Horvátországban tenyésző összes növényfajok megéljenek, s hogy a magasabb részeken is sűrű erdő díszelegjen.
Pompás bükkösök és nagy terjedelmű tölgyesek sok anyagot adnak a különböző helyeken működő fűrészmalmoknak. De a míg szőlő, az éger, a fűz és a dió dúsan tenyésznek, a tűlevelűek itt is, mint a folyamközön általában, valóságos mostoha gyermekei a természetnek.
Föltűnő néhány növény olyan a katlan éjszaki felén, melyek különben csak a hovát hegyvidéken honosak, minők a halványsárgás gyűszűvirág, a sisakvirág, nehány fájvirágfaj és a különféle páfránok.
Az állatvilágnak sincsenek különös honi fajai. A medve, melynek nevét nehány helynév, mint Medvedjak, még föntartotta, és a farkas újabb időben tökéletesen kivesztek. Ellenben nyúl, őz, róka, vadmacska elég nagy számban fordúl elő; a madarak közűl különösen sok az éneklő.
Az Orljava mellett fekvő Pozsega városka a vidék fő helye. E különleges állását az elszigetelt tájék középtáján való fekvésének köszönheti. A hegygyűrűzet által a szomszédokkal való szorosabb közlekedéstől, ha nem is teljesen elvágott, de elzárt lakosság műveltségében és történetében bizonyos önállóságra tett szert, a mely Pozsega fontosságára is befolyással volt. A katlan belső terűletei természetszerűleg azon pont felé húztak, a hol a rómaiak ideje óta Inicerum nevű telep állott, ott metszvén egymást az útak, melyek ma is a hegyek bemélyedéseiben haladnak.
Mint valami kapu nyílik a tulajdonképeni pozsegai hegység és a Dilj gora között dél felé az Orljava mély szakadéka, a melyen újabb időben a zágráb–zimonyi fő vonalból kiágazó szárnyvasút ebbe a félreeső zugolyba is behatolt.
Ez a nyugat felé vivő vasúti szárnyvonal azonban Pozsegánál végződik, s az Orljava völgyén tovább fölfelé csak országút közvetíti a közlekedést a külső világgal. Brestovac nevű kis falunál, Pozsegától körűlbelűl egy órányira kettéválik az országút. Egyik ága a Babja gora alján az Orljavica szűk völgyén föl nyugatra egészen a Psunj nyúlványáig ér. Ott a Psunjnak megközelíthetetlen és kevéssé lakott tömege előtt hirtelen déli irányba csap át, hogy a dél felé nyíló völgyeken végig Baćin dol és Cernik mellett elhaladva, Új-Gradiskába vigyen. A másik, éjszak felé fordúló ág az egyre szűkűlő Orljava völgyén halad fölfelé, és miután rétek, szántók, szőlők és erdők közt haladva elérte a Kamensko tanyát, Buć mellett 365 méternyi magasságban átlépi az Orljava és a Pakra közti vízválasztót.
Jankovaci erdőrészlet.
Katušić Páltól
Míg ezek a nyugat felé vezető útak, valamint a keletiek is; csak mintegy 300 méternyi magas emelkedésekre visznek föl, minek folytán kiépítésük közben semmi nagyobb akadálylyal sem kellett küzdeni; addig az éjszak felé irányúlók, különösen a Papuktól nyugatra Voćinba vezető út elé nagyobb nehézségek és egész 500 méterig emelkedő magaslatok tornyosúltak. A mintegy 100 kilométer hosszú Papuk hegyláncz, a mely előtt a Dráva felé még egy hegyöv emelkedik, jobban akadályozta a közlekedést, mint a nyugati és keleti hegyek, melyeket most már a pozsega-eszéki vasút is átszel.
A hegyeknek ez az alakúlása a mily kedvező volt az éghajlatra nézve, a menynyiben a magyar síkságról jövő éjszaki szeleket fölfogta, ép annyi bajt is okozott, mert a közlekedést a Dráva síksága felé akadályozta. Ellenben a katlannak könnyen hozzáférhető volta dél felől a törököknek gyakori becsapásokra adott alkalmat.
A vasútvonal, mely Pozsegát Našicével és Eszékkel köti össze, a Londža folyása mentén halad, majd átvonúl a Krndiján. Az alacsony Dil gorán egy, csak 200 méternyit emelkedő új és szép országút viszen át Brodba.
Pozsega, mint ez útvonalak természetes góczpontja, köti össze Szlavonia keleti és nyugati részeit; ennélfogva érthető, hogy a törökök innét uralkodtak a tartomány fölött.
Pozsega (a középkorban: Pozsega vagy Pozsagavar) története visszanyúlik ugyan a rómaiak korába, de csak a XIII. század óta ismerhető fel tüzetesebben. A pécsi egyházmegyéhez tartozott. II. András alatt megvette a kalocsai érsek. Sűrűn követték egymást a város urai; míg végűl 1537-ben a törökök szlavoniai birtokaik központjává tették. Birodalmuk általános hanyatlása és megfogyása a XVII. század vége felé Pozsegának is visszaadta szabadságát 1687-ben. Mint a török uralom székhelyét, ez idő alatt sokszor támadták és védték vitézűl miközben többször leégett s mindkét részről patakzott a vér. 1689-ben a törökök még egyszer visszatértek, s a vitéz francziskánus, Imbrišinović Péter, a népfölkelés vezére, a Sokolovac hegyen Pozsega mellett tönkre verte őket. E napot, mely Pozsegát egyszer s mindenkorra fölszabadította a basák uralkodása alól, márczius 12-én, Szent Gergely napján ma is megünneplik. A megszilárdúlt béke fölöslegessé tette a várat is, a melyből 1750-ben az őrséget kivonták. Később, a zágrábi püspökség birtokolása idején, az erődítéseket annyira elhanyagolták, hogy ma már csak a romjaik vannak meg. A város ellenben egyre nőtt, a lakosság száma folyton nagyobbodott, míg végűl 1791-ben Pozsegát szabad királyi városnak beczikkelyezték.
Lipik fürdő.
Kovačević Nándortól
A mintegy 4000 lakosú város külsőleg csinos, barátságos mezővároska, melynek a Vučjak patak völgye és a fő térig benyúló dombok meredek lejtői festői színt kölcsönöznek.
Az Arslanovcinak nevezett keleti városrész a Grgin dol (György völgye) domb aljához simúl, a nagy piacz a Kapavacra támaszkodik, míg a „Szent Rókus” nevű nyugati városnegyed a Sokolovac hegy mentén húzódik végig.
A piaczon levő, jobbára egyemeletes házak boltozatos tornáczai ósdi tekintetűvé teszik a városkát, jóllehet régi házai nincsenek is, mert az 1779, 1842 és 1854-i nagy tűzvészek alkalmával sok ház elpusztúlt, sőt a levéltár és a sok érdekes kézíratot tartalmazó könyvtár is.
Legnagyobb épűletek a megyeháza, a törvényszék és a főgymnasium, melynek első alapja a XVIII. század kezdetéig nyúlik vissza. Abban az időben ez a jezsuiták alapította intézet mint pozsegai akadémia messze földön híres volt és a tartomány első iskolái közé tartozott.
A polgárok ájtatos érzűlete a gondosan föntartott templomokban és számos hitjelvényben nyilatkozott, a melyekre csaknem minden útczában akadhatni. A Szent Terézről nevezett szép és nagy plebánia-templom Mária Terézia korából való. Előtte áll Imbrišinović Péter szobra, ki nagy érdemeket szerzett Szlavonia felszabadítása körűl. Igen régi a Ferencz-rendi kolostor a hozzá tartozó templommal együtt, csakhogy mindkét épűleten meglátszik változatos sorsuknak a nyoma. A törökök džamijává (imaház) alakították át a templomot; 1842-ben leégett, majd meg újra fölépűlt. A török épűletek rég eltűntek. Ősrégi a Szent Fülöp és Jakab apostolokról nevezett templomocska is, a melyet már 1535-ben mint plebánia-templomot említenek.
A város nagy, körűlbelűl 7000 holdnyi határa és a talaj termékeny volta mintegy kinálkozott a mívelésre; innét van, hogy a polgárok nagyrészt szőlősgazdák és földmívelők, kik a mellett kereskedést is űznek és házilag mindazon ipari tárgyakat előállitják, melyekre a vidéknek szüksége van. Ennélfogva a pozsegai vásárok az egész környékre nézve fontosak; közelről és távolról csakúgy özönlik a parasztság a városba, hogy nyers terményeiért otthon készűlt ipari termékeket szerezzen be.
A török időkben sokat emlegetett Pozsega földrajzi fekvése miatt elvesztette a külvilággal való összeköttetést, melytől a legújabb időkig elzárkózott. De ezen elszigeteltség még sem ölte meg a szellemi kincsek iránti érzékét; több iskolája nagy látogatottságnak örvendett és néhány, egész Horvátországban hírneves férfiút adott a horvátoknak.
Itt született 1700-ban Kanižlić Antal, a jogtudós, ki mint gymnasiumi rektor és mint költő is hírnevet és dicsőséget szerzett magának. Sebastianović Ferencz is öregbítette szülővárosa dicséretét, mert őt tartották a XVIII. század legválasztékosabb latin költőjének, ki Corineus Lapirius néven a római arkadiai akadémia ünnepelt tagja volt. Mandić Antal 1806-ban diakovári püspökké lett, Babukić Alajos a zágrábi akadémia tanára pedig nagy érdemeket szerzett mint nyelvbuvár és író.
Pozsega közelebbi és távolabbi környékén egész sora van a szép sétaútaknak és kiránduló helyeknek, a melyeket kivétel nélkül kevés fáradsággal és rövid idő alatt el lehet érni.
Csinos sétányok visznek a várba, a kálvária-hegyre, a melyről szép a kilátás a városra és a kitűnő forrásáról híres Tekijához.
Nagyon látogatják a mintegy 7 kilométer távolságnyira fekvő Velika falut is, melynek kies fekvése bőven kárpótolja a látogatót a négy órai gyaloglásért. Az országút éjszak felé a Papuk alján szétterűlő síkságon levő gyümölcsösökön viszen keresztűl. Útközben látszik keletnek Kaptol falu és vár, egykor a templomos vitézek székhelye, nyugatnak pedig már a XIV. században emlegetett Stražeman romja.
Velika nagy falu, mely mintegy két kilométernyi hosszan fészkelődött be a Veličanka patak szűk völgyébe. A szilva- és diófák sűrű zöldjébe rejtezett házak csak akkor vehetők észre, mikor már a számtalan értől keresztezett útczába ért az ember, s a mikor ott van, akár azt hihetné, hogy valami alpesi völgyben áll. A Sadić, Pliš, Kosovac, Mališćak (727 méter) és a kúpalakú Toplicki-hegy meredek falú szűk völgyeket alkotnak, melyeken köves medrű patakok szaladnak le a síkság felé. De Velikának nemcsak a tájképi szépsége lebilincselő, valamint az az éles ellentét, melyet a sík mezőséggel szemben alkot, hanem az a sok történeti emlék is megragadja a figyelmet, melyet a tisztes, zsindelyfödelű istenháza és a várszerű kolostor látása tár elénk. Itt lakott a hős lelkű vezér, Imbrišinović Péter. A kolostor iskolája pedig lelkes előharczosokat és lelkipásztorokat nevelt a szlavon népnek, a kik a népet és az országot a legsulyosabb elnyomatás alatt is megtartották a keresztnek.
A tömör falak, a tornyok lőrései, a Svetićeknek, Velika urainak fölszúrt törökfőt ábrázóló czímere, – mind azt a fontos szerepet hirdeti, a melyet ez a hely a török harczok idejében vitt.
A falu éjszaki végén, a hol a tiszta vizű Veličanka völgye szét ágazik, a kúpalakú Lapjak meredek előfokán emelkedik Velika vár romja, melyet már a XVIII. század elején, mikor Csaplovics e vidéket beútazta, „magtárúl” használtak.
Itt volt a vakmerő és erőszakos pandurezredesnek, báró Trenk Ferencznek a székhelye, ugyanannak, a ki a brünni Spielbergen oly szomorú véget ért. Innét és másik várából, Pleternicából, indította volt meg ő a hajszát a pozsegamegyei hajdúk (rablók) ellen, a kikből szabad csapatot alakított, melyből utóbb a Lipót főherczeg nevét viselő 53. számú gyalogezred fejlődött ki.
A vár 1.5 méter vastag falai részben még most is 10–15 méternyi magasan fönnállanak. Belsejéből nagyszerű a kilátás délnek a hullámalakú pozsegai mezőre és éjszakra a bizarr alakú sziklás csúcsokra és a Veličanka, meg a Dubočanka mély völgyeire. Ez utóbbiban a vár alatt egy timsótartalmú hőforrás fakadt, melyet a nép Ilidže (fürdő) névvel tisztelt meg. Jóllehet a kényelem igen kezdetleges, a nyári hónapokban az eszékiek és pozsegaiak mégis nagy számmal látogatják, üdűlést keresve az elbájoló völgy friss és egészséges hegyi levegőjében, mert a szép vidék és a közeli Jankovac és Duboka kárpótlást adnak a megszokott fürdői kényelem hiányáért.
A hőforrásból a Dubočanka nevű, csörgedezve lejtő hegyi patak mentén 1 1/2 óra alatt a Duboka falubeli régi üveghutához érünk, a hol német telepeseket találunk. Innét magas törzsü bükkösön át viszen az út Pozsega környékének legszebb pontjához, a Papuk fő gerinczén levő nagyszerű Jankovacba.
Lassan ereszkedik alá az ösvény a Papuk fő hátára egy természet alkotta parkig, a melyben a művészet épen csak odáig ment, hogy összes szépségeit föltárta. Közepét kies tó foglalja el, melynek tiszta vize Jankovics Józsefnek, Jankovac fínom érzésű megalkotójának sziklába vágott mausoleumát tükrözi vissza.
A monda is körűlfonta ágasbogas szálaival Jankovac nevét, de nem rózsás mesebeli fényt szőtt köré, hanem a török korszak hadi emlékeiből növekedve, Bojanić Makszimnak, a merész hajdúnak hősi tetteit vonta be dícsérettel. 12 évig élt egy barlangban Jankovac közelében a nélkül, hogy kézre kerűlt volna, mert a nép segítette a hajdúkat, mint a szabadság előharczosait. De végre ütött az ő órája is, mikor üldözőivel daczolva, be merészkedett lépni a közel faluba, a hol meglepték és agyonlőtték.
Jankovac környéke a természettudósnak is kedveskedik néhány érdekes jelenséggel, a mennyiben nyugat felé hatalmas gránitbércz emelkedik, melyet a patakok erős turfrétegekkel iszapoltak be; szűk völgyekből vizesések tőrnek elő; a Bektešből Našicéba vezető szoros tetején durva szemcséjű trachyt hömpölyök találhatók és különféle, régibb és újabb kőzetrétegek következnek gyorsan egymásra. Jankovactól nyugatra főleg a Krndija keresztvölgyeiben fekvő Kutjevo és Gradište környékét vizsgálta át alaposabban Gorjanović tanár, úgy, hogy földtani alakulásuk most már minden kétségen kivűl áll.
Útcza Daruváron.
Kovačević Nándortól
Az odább keletnek fekvő és a Londža forrásvidékét alkotó magaslatokat, a hol a Dilj gora és a Krstovi zárják be a szlavoniai síkság felé a pozsegai katlant kerítő hegyövet, Pilar tanár vette föl földtani szempontból. A Londžának a hegy törzsébe mélyen bevágódó hasadéka olyképen választja el az éjszaki Krndiját a déli Dilj gorától, hogy a vízválasztó a szlavoniai lapály felé néhány alacsony s keskeny dombhátra szorítkozik.
A Londža völgye azért is érdekes, hogy benne egy kis tavacska található, pedig a barlang és a tó Pozsega egész környékén ritka dolog. Mint a magasan fekvő jankovaci tó, úgy a sovskidoli is a Dilj gora tetejétől nem messze fekszik. A sűrűn lakott hegylánczaival természetes patkót alkotó Dilj gora festői tájai gondozott útakon könnyen elérhetők és a sovskidoli tóhoz tett kirándulás a természetkedvelőnek nagy gyönyörűséget szerez. Hiányzanak ugyan a Papuk számbevehetőbb magaslatai, sziklás csúcsai és alpesi völgyei, de a napos, szőlővel teleültetett dombok, a hullámos domboldalakra messze érő kilátás, a lapos nyílt völgyekben levő barátságos falvak és a szorgalmas, barátságos néppel való érintkezés magában véve is eléggé jutalmazó.
A Dilj gora legszebb pontjait a Pleternicából Ruševón át s tovább Diakovár felé vívő országúton lehet elérni. Ez az út, miután átszelte a tiszta vizű Londžát, az 1837 óta csaknem tisztán csehek lakta Resnik, Svilna és Kuk falvakon át megy odább. Dús növényzet födi a termékeny magaslatokat s buján tenyészik a mérges nadragulya, melyet a nép „duhaniš”-nak nevez, mert leveleivel a dohányt pótolja. A szarvasmarha is baj nélkül eszi meg a nadragulyát, sőt állítólag az ember is bátran lenyelheti kilencz magját, de már a tizedik éles fájdalmakat okoz. Kalenićen át az út a Dilj gora 459 méternyi legmagasabb emelkedésén, a Predolje alján olyan vidéken halad tova, a hol lépten-nyomon a török idők emlékeivel találkozunk. Minden hegyhez, minden templomhoz véres harczok, dicső tettek mesés emléke fűződik. Ruševo előtt, mely a Londža egyik harántvölgyében telepedett meg jó hosszú darabon, az út az erdős magaslatokról leszáll a lapályra, szőlők és szántóföldek közé.
Ha Ruševótól délnek a Liga patak szűk ösvényén föl egész a Dilj gora gerinczéig haladunk, egy óra alatt egy forrásnál vagyunk, melynek képe igen hasonlít Jankovachoz. Igen közel van benn az erdőben a bájos kis Sovsko jezero tó, melynek ismeretlen mélységéről a nép csodás dolgokat mesél. A sötét tükrű tavacska, mely a Tátra tengerszemeihez hasonlít, erdős lejtők alkotta kis medenczében fekszik; nincsen látható lefolyása, de az utóbbi időben úgy terjedelemre, mint mélységre nézve megfogyott. Sajátságos sötétsárga pontyfaj él benne, a melynek a nép „karas” nevet adott. E halakat egy Prešić nevű paraszt hozta oda a Szávából s azok ott csodálatosképen egészen meghonosodtak. Mostani otthonuk szűkös volta miatt csak 12–16 centiméternyi átlagos nagyságot érnek el és azonnal elpusztúlnak, mihelyt a tóból más vízbe viszik át őket.
Pakrac.
Kovačević Nándortól
A körűl fekvő hegyek nevei és számos kulturmaradvány arra mutatnak, hogy az `emberi telepek a török idők óta a megerősített hegyekről leköltöztek e termékeny síkságra.
A tótól keletre a hegygerincz lealacsonyodik s a hosszú völgyek iránya megváltozik, a mennyiben a szlavoniai lapály síkja felé nyílnak.
A pozsegai katlan nyugati oldalán meg kell említeni Lipiket és Daruvárt, melyek nevét Horvátország határain kivűl is ismerik.
Pozsegából az Orljava völgyében szép országút megy a déli Psunj-csoportot az éjszaki Papuktól elválasztó bući (365 méter) hágón át. Krestovac, Sloboština, Orljavac és Kamensko falvakon keresztűl lassan emelkedve húzódik végig a tágas völgyön csaknem szakadatlanúl házak között föl egész a gerinczen levő Orljava forrásig. Itt a hegyek magasabbakká válnak, meredek oldalaikat sötét erdők fedik, a patakok mély szakadékokat vájtak maguknak, a kilátás szűkkörű s a magasan fekvő tanyák lakosai nagy küzdelem árán vívják ki maguknak a megélhetés eszközeit. Bućtól az út a Pakra völgyébe ereszkedik le, mely Pakracon alúl jól mívelt mezővé szélesedik ki, melyen a híres lipiki jódforrások fakadnak. A Psunj itt nyílt dombvidékké törpűl, melynek termékeny volta több falunak a megélhetését segíti elő.
A lipiki gyógyforrásokat, melyeknek nagy jódtartalma, párosúlva a víznek állandóan magas (64° Celsius) hőfokával sok betegségben meglepő hatást gyakorol, csak az. utolsó századokban kezdték jobban méltányolni; azelőtt, az ősi hírnevű daruvári forrásnak akadt több vendége. A daruvári gróf egyúttal Lipik tulajdonosa is volt. Egyrészt ezért is és mert hibásan azt hitték, hogy, mind a két gyógyító erejű víz ugyanazon hatással bir, a több kényelmet adó Daruvárt eléje tették a tanyaszerű Lipiknek.
Lipiken a XVIII. század végén kerítették körűl az első forrást; ugyanakkor egy fürdőházat építettek, de a vendégeknek a közel fekvő Pakracon kellett éjszakázniok, mert Lipik nem nyújtott elegendő oltalmat a gyakori rablótámadások ellen.
Cranz az osztrák birodalom gyógyforrásairól szóló munkájában 1777-ben Lipiket még a meleg kénforrások közé számítja. De, midőn az újabb vegyészeti vizsgálat során kitűnt, hogy e források a világ legerősebb, jódvizei közé tartoznak, a látogatók száma folyton emelkedett és ma a hely a mai fürdő minden segédeszközével és kényelmével föl van szerelve, ahol ezer meg ezer beteg talál gyógyúlást sulyos betegségéből. Meglepő dolog látni, a mint az eleinte tolókocsin járó betegek néhány hét múlva zene mellett sétálnak a parkban. Érthető tehát, hogy még nyári hónapokban is, melyek azonban nem túlságosan melegek, nagy az élénkség; a világ minden tájékáról érkeznek betegek, gyakran annyian, hogy a szomszéd Pakracon kénytelenek lakást keresni.
Pakrac (a középkorban: Pekrecz) 2000 lakosú csinos mezővároska. Közepén emelkedik az ősi várnak még eléggé megmaradt romja, mely 1530 körül gróf Zrinyi Miklós kezében volt. Pakrac mint több hatóság és egy görögkeleti püspökség székhelye, melynek tanítóképző intézete is van, és mint a Lipikre vivő vasút végső állomása, különösen a fürdőzés időszakában nagyon élénk forgalomnak örvend. Főbb épűletei a püspöki palota és a szép parktól övezett tartományi kórház, mely egykor Trenk vára volt.
Daruvár vasúton egy órányira fekszik, Pakractól éjszakra az Ilova egyik mellékvölgyében. Vasas hőforrásait már a rómaiak ismerték és számos maradvány arra mutat, hogy a Thermae Jasorvenses nagyon látogatott hely volt. Úgy látszik, a középkorban is virágzott, és három részét: Fenyőaljának (horvátúl Podbor), Csötörtökhelynek és Hévíznek, mi a forrásra emlékeztet, hívták. A Taube által említett nagyszerű palotaromok, mely palota a templáriusoké lett volna, a középkori Kővár; melynek urai közt a Zápolyai családot is találjuk. Ma már Lipik túlszárnyalta és a daruvári hőforrásokat kevésbbé látogatják, mint a hogy érdemelnék.
