A lengyel nép élete. Matusiak Simontól, fordította Katona Lajos | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

A lengyel nép élete.
Matusiak Simontól, fordította Katona Lajos

Népjellem. – A spanyolokat kivéve talán alig van nép a föld kerekségén, a melynél a nemzetiség a katholikus valással oly szoros és benső kapcsolatban állana, mint a lengyeleknél. Történetük a hitetlenek ellen vívott véres harczok szakadatlan lánczolata; az irodalomban is az illeti meg legmélyebben a lengyel nép lelkét, a mi a nemzeti érzést legbensőbben egybeforrasztja a vallásos érzülettel. A lengyel lovagságot a törökkel és tatárral ellentétben, a melylyel évszázadokon át harczban állt, „wiara”-nak (hit, a hit lovagja) nevezték, s a lengyel köznépnél a katholikus vallásnak még ma is lengyel vallás a neve. Katholikus és lengyel neki egy és ugyanaz; sőt a vallásos érzűlet a népnél még a nemzetinél is erősebb. A lengyel paraszt nyakán mindig vagy kereszt, vagy érmecske, olvasó vagy skapuláre függ. Házában ott van valamelyik ablakon a Pasyjka („Kis Passió”, Krisztus kínszenvedésének kis képecskékben való ábrázolása), a falak pedig tele vannak szentképekkel. Minden mezei és dűlő-úton szentképek, szobrok vagy kápolnácskák állanak. Ha a paraszt útra indúl, előbb a lovak előtt ostorával keresztjelet ró a földre; vándor vagy munkásember előtt soha sem halad el a nélkül, hogy valami alkalomszerű jámbor mondással ne köszöntené; ha beszéd közben valamely elhunytról emlékezik, soha sem mulasztja el hozzátenni: „Isten ragyogtassa rá mennyei királyságát!”

E mély vallásos érzűletből a lengyel népnek számos igen becses tulajdonsága fakad. Családi élete szeplőtlen; hamis eskü szinte hallatlan nála, nagyobb bűnök és vétségek a nép alacsony fokú műveltsége mellett is föltűnően ritkák. Hűséges becsületesség, kötelességtudás mélyen begyökerezvék a nép lelkébe. Még a halál sem valami borzalmas a lengyel nép szemében. Isten akarata, úgy mond, és teljes nyugalommal készűl el reá. Hiszen a síron túl új élet van, csakhogy a földinél sokkal szebb, mert bú és gond nélküli; aztán meg a másvilágon viszontlátja mindazokat, akiket itt alant szeretett s velük együtt fog a mennyei dicsőségnek örvendeni. Innen van ismeretes bátorsága is, melyet Ausztriának az utóbbi száz év alatt viselt összes háborúiban bebizonyított. Az ifjúság ugyan szereti az életet, de ha a kötelesség hívja, félretesz minden félelmet, s ha egyszer kell, így tartja a közmondás, akkor hiába minden „Uram, segíts!” sajátságos bölcselkedéssel segít magán ilyen esetekben a lengyel paraszt. „Nehéz ugyan, – úgy mond, – de hát az ember egyszer születik, egyszer meg is kell halnia”. Vagy pedig ugyanez még jellemzőbb rövidséggel kifejezve: „Egyszer meg kell a kecskének döglenie”. A lengyel paraszt tehát kitűnő katona; annál kitűnőbb, mivel vakon engedelmeskedik, vezetőihez hűségesen ragaszkodik s minden fáradságban, szenvedésben bámúltos kitartású.

Szereti az éneket és zenét, de nem annyira, mint a cseh, hanem csak amúgy katonaként, a ki dob- vagy trombitaszó nélkül nem tud gyalogolni; szabad idejét fütyölés, ének, táncz, zene és verekedés nélkül nem igen tudja eltölteni. Mindig kell valaminek a fülében csengenie; ha más nem, legalább emberi beszéd vagy cselekvés zaja legyen. „A lengyeleket elnémítani, – mondá egyszer a legnagyobb költők egyike, – annyi lenne, mint elnémetesíteni”. Ilyenformán a táncznak és zenének sem volna e népnél semmi értelme, ha egyúttal nem dalolna is hozzá. A zenésznek azt a nótát kell játszania, a melyet ő eléje énekel, és csak erre a nótára tánczol. Táncz közben pedig mindúntalan akkorákat dobbant, hogy a padló csakúgy reng; e dobogás nélkül nem volna teljes a mulatsága, nem is lenne lengyel a táncza. Dala rövid és mesterkéletlen, dallama igen egyszerű, de mind a kettő magvas, férfias erejű. Ha az ifjak dalolnak, tánczolnak és dobogtatják a padlót, az öregek is lármásan mulatnak. Ez a lárma igazán jellemző lengyel dolog s körűlbelűl egy tábor zsivajához hasonlítható.

A mély vallásosság és az abból fakadó lelki egészség kapcsolatban a katonai bátorsággal, a szív üde ifjúságával és az őszinte zajos vígadozással, a harsogó kaczagással: ez a lengyel nemzeti szellem virága, mely annál szebb és becsesebb, mivel semmi természetietlen sincs benne s az egészet mégis bizonyos komoly méltóság jellemzi, mely tekintetben a lengyel nép még leginkább a némethez hasonlít. Munkásságán, gazdasági ismeretein és fölvilágosúltságán kivűl épen ez a komolysága az, a mi a németben a lengyel parasztnak leginkább tetszik, mert e tulajdonság mintegy az ő saját természetének a visszatürköződése. Rokon vonás közöttük még a nagy becsűletesség is, mert mind a kettő esküdt ellensége a hazugságnak és a csalásnak. Épen azért a lengyel paraszt egy csöppet sem elfogúlt a német földmíves iránt már csak azért sem, mert mind a ketten egy valláson vannak. A lengyel minden írigység nélkül elismeri a németnek némelyekben való kiválóbb voltát; csak attól ments’ Isten, hogy a német ezért aztán őt lenézze, mert akkor vége a barátsgának, s rögtön megszűnik a másik fél egyrangúságának érzete, minthogy még a legszegényebb és legműveletlenebb lengyelben is igen élénk a saját méltóságának a tudata, mely ennélfogva nagyon könnyen meg is sérthető. Megcsalni, rászedni könnyű a lengyel parasztot, mert gyanútlan és senkiben sem tesz föl rosz akaratot; a saját maga szántából azonban soha sem fog valami könnyelmű, léha dologba. E tekintetben még a nemzet fölvilágosúltabb rétegeinél is különb. Ebből a tulajdonságából magyarázható meg mindenekelőtt a lengyel földmíves osztálynak fegyveres fölkelésekben való csekély részvétele is; a nép ezeket mindig kalandos vállalatoknak tekintette. A paraszt józan esze valósággal közmondásossá is lett a lengyeleknél. Véralkatának heves volta miatt azonban czivakodás közben könnyen kizökken a béketűréséből, s ha dühbe jön, bizony hamar önbíráskodásra is ragadtatja magát és az öklével szerez magának elégtételt. Ily esetekben aztán nagyon meggondolatlan és félelmesen vad is tud lenni; tomboló haragja azonban hamar lecsillapúl s nyomába megbánás és az elkövetett bántalom jóvátételének forró vágya következik. Gyűlölködés vagy hosszú időn át táplált boszúszomj szokatlan e népnél. A sértéseket hamar és könnyen megbocsátja; ellenben híven és sokáig megőrzi emlékét mind annak a jónak, a melyben valaha valakitől részesűlt.

Az uralkodóház a lengyel földmívelő szívének egész hevével és lelkének egész mélyéből ragaszkodik. A régibb uralkodók közűl főkép Mária Terézia nemes alakja él a nép hálás emlékezetében és hagyományában. Neve épenséggel közmondásossá lett; mert ha a lengyel paraszt azt akarja mondani, hogy valami Galicziában mr nagyon régi időben történt, akkor így szól; ez még Mária Terézia korában volt. A mi pedig a népnek jelenleg kegyesen uralkodó fejedelmünkhöz való szeretetét illeti, bátran állíthatni, hogy törzsökös nemzeti lengyel királynak sem lehetnének hívebb és készségesebb alattvalói. Számos elbeszélés dicséri jámborságát, irgalmas jó szívét és nemes lovagiasságát, a mely erények még a legegyszerűbb lengyel lelkében is élénk visszhangot keltenek. Épen azért a szeretett uralkodó minden újabb látogatása nagy örömet okoz és azon vágyat tartja folyton ébren, vajha mennél gyakrabban láthatnák. Az „osztrák” szó itt korántsem kelt semmiféle idegenkedést; Galicziában mindig csak „a mi császárunk”, „a mi monarchiánk” kifejezések járják, a melyek mély meggyőződésből fakadnak. E loyális érzűletnek különben fényes tanújeleit adta nemcsak szavakban, hanem tettekben is a galicziai szlachta (nemesség); már pedig a „szlachta” mögött tudvalevőleg óriási néptömeg áll, a mely ugyanezen érzűlettel van eltelve.

A katonai szolgálat ugyan a földmívesnek mindig nehezére esik, mert elvonja őt megszokott munkájától; s ez Galicziában sincs másként. De a lengyel parasztnak, mint az egész lengyel népnek is már vérében van a katonás szellem; így tehát könnyen belé is szokik a szolgálatba s azt csakhamar meg is szereti. A népdal is azt tartja, hogy: „A háborúban nincs is az embernek olyan rosz dolga, mint gondolják”. Vagy pedig: „A ki szorgalmasan imádkozik, annak a csatában semmi baja sem esik; a katona lő, de a golyót Isten keze irányítja.”

A katonai szolgálat különben a nép szemében nem csekély tisztesség, s mint egy más népdal vallja, a férfiember nevelésének mintegy a betetőzése.

Határozottabb politikai meggyőződése a galicziai lengyel népnek nincs, de vannak egészséges politikai ösztönei. Lelke mélyén conservativabb, mint talán a föld bármely más népe; családi és egyéb életkörűlményeiben aristokrata. E mellett szilárd monarchikus érzelmű, esküdt ellensége minden köztársasági kormányzatnak, mert azt tartja, hogy: „a hol hat szakács főz, ott nincs mit enni”.

Krakó vidéki lengyel népviseletek.
Ajdukiewicz Zsigmondtól

A lengyel paraszt rendesen középtermetű, erős és izmos, széles vállú; megnyerő, sőt gyakran igazán szép arczvonásai és kiváló értelmi tehetségei vannak. Lassú ugyan az eszejárása, de az oly dolgokban, a melyekhez ért, helyes az ítélete. Fölvilágosúltság és gazdasági haladottság tekintetében ugyan még hátrább van Ausztria boldogabb tartományainak lakosságánál, de az alkotmányos korszak óta itt is szemmellátható, sőt tetemes haladás mutatkozik. A felsőbb iskolákat látogató paraszt fiúk legnagyobb része a papi pályára lép, mert a szülők ezt szeretik legjobban. De azért más szakokban is találkozunk paraszt családokból származó magasb műveltségű férfiakkal, így az államszolgálat minden ágában, az alsóbbaktól föl a legmagasb rangfokozatokig. Azok, a kik a népislolával befejezik tanúlásukat és földmívesek maradnak, a gazdasági egyesűletek könyvtáraiból kölcsönzött könyvekből és folyóíratokból merítenek további okúlást. A szorgalmas munkás legfőbb vágya, hogy földet szerezhessen, és szívósan ragazskodik szülőföldjéhez. Kenyérkeresés végett ugyan némelyik amerikába is kimegy, de mihelyt néhány garast összekuporgatott, megint csak visszatér szeretett hazájába. A régi jó idők, mikor a holnappal nem igen kellett törődnie, elmúltak.

A lengyel nép lelkűletének árnyoldala az, hogy meglehetős bizalmatlansággal viseltetik a nemzet műveltebb osztályai iránt. E bizalmatlanság némikép a falun lakó nemességre is vonatkozik, de legkivált a városi lakók ellen irányúl. Ezeknek lanyhább vallásossága, lazáb erkölcsei, fenhéjázásuk és mások kizsákmányolására való törekvésük fölötte visszatetsző az egyszerű paraszt nép előtt. A városi népséget olyannak tekinti, mint az útszéli futóhomokot, melyet a szél kénye-kedve szerint szór ide s tova, s mely lagymatag, fáradalmakban nem kitartó, csak a szájával hősködő, de minden komoly vészre megrettenő elem.

A vendégszeretet, melyet a közmondás oly kitűnően fejez ki e szavakban: „Vendég a házban, Isten a házban”, – a lengyel népnek is sajátja, csakhogy, mint hajdan a falusi nemességnél, ő nála is hosszan tartó mulatozássá fajúlt, kivált a házi ünnepélyek, úgy mint lakodalmak, keresztelők, valamint vásárok és egyéb sokadalmak alkalmával, a mi mind idő- és pénzpazarlással jár. S ez különösen az alkotmányos korszak előtti időkben igen kártékony szokás volt, mert miatta az iszákosság nagyon elharapódzott.

Valamint a lengyel nemzetnek legjellemzőbb képviselője a lengyel nemesember: úgy a lengyel köznép typusa a krakói parasztban testesűl meg. A mi ebben a legmagasb fokra fejlődött, azt kisebb-nagyobb mértékben az összes lengyelségben megtaláljuk. A goral, a ki kenyereért messze földre is elvándorol, zárkózottabb, ügyesebb, gyakorlatibb; a rutének közé ékelődött mazur búskomorságra hajlandó, szelíd és lassú természetű, bizalmatlan s kevésbé fürge és vállalkozó.

Népviselet. – A galicziai viseleteknek három fő typusa van, melyek mindjárt az első tekintetre könnyen fölismerszenek és megkülönböztethetők; a krakói, a goral (hegyvidéki) és a mazur. De mindeniknek száz meg száz változata van. Majd minden faluban látni valami különbözést a színekben, a szabásban, az egészhez tartozó részletek nagyobb vagy kisebb számában, sőt néha még egyazon ruhadarab különféle viselési módjában is.

Az egyik typustól a másikhoz való átmenet szinte alig észrevehető, a mi csak szaporítja az amúgy is igen nagy változatosságot. Végűl az is előfordúl, hogy valamelyik viselet területén valami egészen elütő részlet tűnik föl, a mi a fő typusok egyikéhez sem tartozik, és jóllehet lengyel, de kisvárosi és nem falus, avagy idegen bevándorlott gyarmatosoktól származó elem. E tekintetben kivált a mazur terület nagyon figyelemre méltó. Végűl még a szövet is, a miből a viselet készűl, tetemesen hozzájárúl a változatosság növeléséhez. E dúsgazdag sokféleség azonban épen nem afféle értelmetlen zagyvalék, hanem bizonyos rendszer és szabályszerűség van benne; legalább is világosan látható, mint fejlődött az egyik typus a másikból; s ha az ember a legföltűnőbb különbségek okait kutatja, csakhamar kiviláglik, miért van valami így és nem másképen.

A hegyes vidékeken a gyapjú az uralkodó szövet, minthogy ott zordabb az éghajlat; ellenben a melegebb sík földön, a hol a kender és len könnyebben megterem, a vászonféle a gyakoribb. A rónák lakói a hosszú, ránczos ruhát kedvelik, míg a goralok a rövidebb, feszesebb viseletet.

Azonban a sík földön is változók lehetnek az életkörűlmények, a melyekhez a viseletnek alkalmazkodnia kell. Erdős vidéki népviselet szükségkép a hegylalkókéhoz hasonlít, és valóban érdekes e tekintetből a kárpáti goralokat a lasowiakokkal (erdővidékiek), vagy a homokos földön lakó mazurokkal egybehasonlítani. A lasowiak felöltője ugyan hosszabb, mint a goralé, de rövidebb, mint a nyilt síkságon lakóké. Télen a nagy hó, nyáron a mezei harmat, a nagy fű, sokféle bozót, lehullott galyak, kidőlt fatörzsek tennék a hosszú ruhát alkalmatlanná. Az erdővidékiek viselete tehát alig ér térdig, míg a sík földön lakóké szinte a földet söpri. A hegyvidéken szabadon kell maradnia a kéznek és lábnak, azért a hegylakó nem is ölti föl a felső ruháját, csak panyókára veti. Ugyanez lehet az oka annak is, hogy a goral nem hagyja kint az inge alját a nadrágja fölött, mint a sík föld s az erdős vidékek lakói. A hegy- és az erdővidéki nem viselhet nehéz és neki alkalmatlan csizmát, épen azért e tájakon már mintegy a természet parancsolja rá a „chodak” nevű bocskort, melyet a paraszt maga varr kicserzetlen bőrből. (A háncsból font könnyebb bocskornak „kurpie” a neve.) A chodakhoz emitt is, amott is szűk nadrágot viselnek. Nagyobb városok közelében mindig drágábban és dúsabban öltözködik a nép; viszont, mennél távolabb esik a vidék a művelődés főbb helyeitől, vagy, mint mondani szokás, mennél inkább az Isten háta mögött” van: annál egyszerűbb és szerényebb a nép ruházata.

Krakói parasztok és goralok.
Ajdukiewicz Zsigmondtól

Kétségkivűl legtakarékosabb és legízlésesebb a krakói köznép viselete. Fejüket a híres krakuska takarja, melynek még rogatywka vagy rogatka (csücskös sipka) neve is van, minthogy lapos tetejének a négy szögletén csücskök vannak. Aló részét fekete báránybőr prémezet borítja, a felső része pedig karminvörös posztóval van bevonva s rendesen pávatollakkal díszítve. Nem kevésbé jellemző a Krakó-vidékieknél divatozó alúl bő, fölfelé szűkűlő, keskeny karimájú fekete nemez kalap, melyet szintén tarka dísz és kivált pávatollak ékítenek, mint a sapkát. A krakuskát a mazurok is viselik, de némileg különböző alakban és színben. A Krakó-vidékiekéhez hasonló kalapot azonban sehol egyebütt nem viselnek. A Krakó-vidékiek felső ruhája fehér posztóból való hosszú köntös (sukman), melyet piros hímzés, meg ugyanolyan bojtok díszítenek; a gallérja fölálló és elől rendsen nyitott, E sukman alatt, de néha sukman nélkül is granátszín posztóból varrott, vörös béllésű, újjatlan és térdig érő kaftánt viselnek, melyen apró gombok, hímzések, bojtok és rojtok, valamint többnyire vörös színű, apró gyapjúpamacsok láthatók. A kaftánt többnyire, a sukmant ellenben csak ritkán övezik körűl bőrtüszővel, mely hol keskenyebb, hol szélesebb, de rendesen fehér bádogpitykékkel, szegecskékkel, apró pénzekkel van kiverve és csörgő sárgaréz karikákkal teleaggatva. E kaftán alatt van a fehér vászon ing, melynek a keskeny gallérja gyakran hímzéses és elűl gombostűvel, piros szalaggal, vagy kis kokárdával van összefoglalva. Az ing újjain is vannak fehér hímzéses hajtókák, melyek azonban gombokkal záródnak. Nyakkendőt a krakói, valamint a lengyel paraszt egyáltalában soha sem visel. Nadrágja többnyire világos, vagy fehér alapon vörös, kék vagy violaszín csíkos perkálból van. Hosszú szárú bagaria csizmái térdig érnek, s a sarkuk jó magasan meg van patkolva; azért reng a kocsma padlója, sőt még a fala is, mikor táncz közben nagyokat dobbant. Télen, nagyobb hidegben a sukman helyett felsőűl posztóval borított báránybőr ködmönt visel, melynek a szabása és díszítése egészen olyan, mint a sukmané.

A mint Krakó vidékéről a Kárpátok felé haladunk, azt látjuk, hogy a sukman szabása mindegyre rövidűl, a krakói kaftán és kalap is eltűnik, és helyüket rövid mellény, meg alacsony, kerek, de szintén nemezből készűlt kalap foglalja el. A nadrág, mely krakó környékén bő szabású, erre felé mind jobban szűkűl; lassanként eltűnnek a szép krakói csizmák és a volágosabb színek. Ha végűl a podhalánok vidékére érünk, ezeknél már egészen más népviseletet látunk. A goral legfölebb csak templomba menéskor, vagy más valami ünnepi alkalomra húz csizmát. E csizmák azonban korántsem mérkőzhetnek sem szépség, sem szabás tekintetében a krakóiakkal. A goral mindennapi lábbelije a chodak, melyet tót kölcsönszóval kierpce-nek nevez, a mi a lengyel kurpievel egy. A nadrágja melegebb, mint a krakóié, fehér posztóból van és szorosan testhez áll, a varrásai hoszszában piros zsinórral vannak díszítve. A nadrágba bekötött rövid inge rendesen durva vászonból való, s a gallérje nagy sárgaréz tűvel van összetűzve. A dereka körűl széles és a krakóihoz hasonló durva kemény bőrtüszőt visel, a mely elől hosszú sor sárgaréz csattal záródik. Ebben a tüszőben hordja a pénzét, dohányát, tűzszerszámát s egyéb apró holmiját. Az ing fölé a goral rövid, alig övig érő posztó mellényt, nagy hidegben pedig ugyanilyen újjatlan bekecset ölt. A felső ruhája fehér vagy barna posztóból készűlt rövid sukman, melynek itt gunia a neve; ezt azonban csak esős vagy fagyos időben öltik föl egészen, különben rendesen csak panyókára vetve hordják s elől a nyakon zsinórral kötik össze. A goral kicsiny, kerek, keskeny karimájú kalapot visel, mely köré apró tengeri kagylókkal díszes zsinór, vagy némely vidékeken aránytalanúl széles szalag símúl. Öltözetének szinte elválaszthatatlan kiegészítő része a szépen díszített fokos, a ciupaga.

A Rabától kezdve kelet felé eltűnik a fehér krakói sukman, és helyét a sötétberna foglalja el. Ilyent viselnek az összes mazurok; ez a legbiztosabb jele, hogy az ő vidékükön vagyunk. De ha már a krakói és a goral viseletek számos eltérő változatot mutatnak: a mazurok ruházatában meg épen se szeri, se száma a sok változatnak. E dús tarkaságban mégis négy fő typus különböztethető meg. Az első a lengyel királyságban, a Visztulán túl, Szkalmierz, Proszów és Sandomir lakóinál honos. E viselet sokban hasonlít a krakóiakéhoz. A felöltő, akár vászonból való, akár posztó sukman vagy ködmön, ép oly hosszú, mint a krakóiaké, és szabásában sem igen különbözik attól. A gallérja is rendesen fölálló, de némely vidékeken a ködmön és a sukman gallérja eresztékekkel van ellátva és mélyen a vállra esik. A krakóiak kaftánja helyében itt többnyire övig érő, rövid, kék posztó mellényt viselnek. A tűsző majdnem olyan, mint a krakóiaké, sőt a sárgaréz karikák is megvannak rajta, csakhogy a felső ruha fölött viselik. A csücskös sapka sem ritkaság e tájon, de a csücskei nagyobbak, és néha ez a sapka is kék posztóból készűl. A magas krakói kalapot itt nyaranta alacsony, széles karimájú és lapos tetejű szalmakalap helyettesíti, melyet színes szalag és nem ritkán pávtollak díszítenek. A rendesen fehér kendervászonból való nadrág nem olyan bő, mint a krakói, és ha posztóból van, többnyire kék, s meglehetős széles vörös sujtás látható a zsebei körűl; mindig a csizmaszárba húzva hordják. A csizmasarkak itt is meg vannak patkolva. Hímzések és különféle kivarrások, szegések e viseleten is gyakoriak; de a krakói viselet bojtocskái és pamacsai hiányzanak róla. E viselet legkülönfélébb változataiban a Rabától kelet felé Tarnówon át egész Sędziszów vidékeig nagy terűleten honos a Károly Lajos-vasút mentén, a visztula hoszszában Baranów környékéig a tarnobrzegi kerűletben, és keleten a Visztulától mélyen beterjed a sokołówi kerűletbe.

A második mazur typus a tarnobrzegi kerűlet parasztjainak viselete, mely Baranów környékén, a Visztula partján kezdődik és Sandomorig terjed. A sukman természetesen itt is sötétberna, minthogy mazur földön vagyunk, de rövidebb, mint az előbbi vidéken és más szabású, egészen olyan, mint az úgy nevezett lengyel czamara, a lengyel városi lakók vagy nemesek zsinóros kabátja. A közepes nagyságú lehajló gallért szalagokkal vagy zsinórokkal kötik össze, hátúl pedig e kabát ránczokba van szedve. Szegései, szalagjai vagy zsinórjai mind feketék. majdnem egészen ilyen szabású a téli ködmön és a vászon sukman is. A szintén lehajló gallérú inget a nyakon rendesen fényes tűvel tűzik össze. A tüsző közepes szélességű, fekete és fényes. Fejükön fehér báránybőr sapkát viselnek, melynek sadlak vagy magierka a neve. Ez a krakói vidéken sem épen ismeretlen, csakhogy itt szebb az alakja. A nadrág itt is fehér vászonból, vagy valami sötét posztóból készűl, és itt is a czizmába húzva hordják. A csizmák itt is megvannak patkolva, de szebbek, mint a Krakó-vidékiek.

Nem egészen egy fél mérfölddel odább keletre a Visztula-menti lakóktól, a San felé kezdődik a lasowiakok vidéke, melyet a sandomiri vadonnak hajdan rengeteg, s még ma is jó nagy terűleteket elfoglaló erdőségeiről neveznek így. A lasowiak viseletében ép úgy, mint egyéb tekintetekben, igen erősen kifejezi mazur jellegét. Mint a goralt és a krakói parasztot, úgy a lasowiakat is rögtön meg lehet a viseletéről ismerni. Először is sehol a világon nem viselnek az övéhez hasonló sapkát. Ennek magierka vagy węgierka, tehát „magyarka” a neve, mert a XVI. században a magyart lengyelűl még magier-nak hívták. Bátorówká-nak is nevezik az ilyen sapkát, a mi arra mutat, hogy az Báthory István lengyel király (1576–1586), előbb erdélyi fejedelem idejében kerűlt az országba. Ez a sapka sötétbarna durva posztóból készűl, a milyenből a mazurok sukmánja. Meglehetős magas és lapos, fölfelé az egyik oldalán kiszélesedik és fölűl vörös zsinór van rá varrva. A kiszélesedő oldalán alúlról fölfelé négy újjnyi széles díszítés, az úgy nevezett „virágocska” vagy „kukoricza” látható, mely kifésűlt vörös zsinór szálaiból áll és itt-ott néhány himző-öltéssel van a sapkára varrva. Némely vidéken a magierka kerek, és a „kukoricza” helyett néhány kék virágocska van itt-ott a köréje varrt zsinórra föltűzdelve. A maguk készítette szalmakalap kevéssé különbözik az imént leírt két viseletétől. A sukman sötétbarna durva posztóból készűl és olyan szabású, a milyen már I. Miecislav vagy Bátor Boleslav idejében lehetett. A gallér álló, igen keskeny, fölűl és alúl kék zsinórzatú; elűl és hátúl látható kék zsinórzatán, továbbá újjainak kék hajtókáin kivűl semmi dísz sincs rajta. Oldalzsebei nincsenek; lefelé a csipőktől kiindúló eresztékek által szélesedik, de alig ér térdig. A ködmön és a vászon sukman szintén egészen őskori szabásúak és minden dísz nélküliek; a ködmön fehér, cserzett bőrrel van beszegve, a gallérja pedig csak a vászon sukmannak van kék posztóval bevonva. A tüsző fehér, a gyermekeknél ellenben vörös cserzséű bőr, de minden díszítés nélkül. A keskeny álló gallérú inget a nyakon zsinórral vagy színes szalaggal, néha fényes tűvel foglalják össze. A nadrág, mely alúl össze van kötve, vagy fehér és kender- avagy lenvászonból készűl, mint az ing, vagy pedig az egyébként egészen az előbbihez hasonló viselet mellett kék posztóból való, és a zsebei körűl piros posztóval van kivarrva. Lábbelinek hajdan a goralokéhoz hasonló bőr chodakot, nyáron hársfa háncsából készűlt kurpiét viseltek. Manapság a hosszú szárú csizma az általános, a mely ugyan nem olyan szép, mint a Visztula mentén vagy Krakó vidékén, de szintén meg van patkolva.

A lasowiakok viseletének természetesen sok változata van. A grębowiakok példáúl ünnepnap nem régen még bőrtüsző helyett vörös gyapjúövet viseltek úgy csavarva a derekukra, mint a lengyel nemesi díszruhán látni. A Krakó-vidéki vörös szarvas-sipkát is kedvelik. A San mentén a lasowiakok e viselete egész Rzeszówig honos, a hol a mazur viseletek negyedik typusa kezdődik, melyet rzeszówinak nevezhetni. Ezt is számos változatban látjuk Nyugati-Galiczia azon nagy kiterjedésű vidékén, a mely Rzeszówtól éjszaknak, keletnek és nyugatnak egészen a hegyvidékig ér. Színekben gazdag és szép viselet ez. A fekete nemez kalap széles karimájú és gömbölyű, vagy lapos tetejű; 2–3 centiméter széles bársony szalaggal van körítve és művirágbokrétával vagy pávatollal díszítve. Nyáron épen ilyen fehér nemez- vagy szalmakalapot viselnek. A sukman, melyet itt „fekete ruhá”-nak is hívnak, sötétbarna durva posztóból készűl, mint a mazuroknál általában. A gallérja magas és fölálló, s három sor kicsipkézett, hullámvonalú, vörös vagy halványsárga szalag van köréje varrva. ugyanilyen szegély fut a gallér alatt a nyakkivágás körűl, áthúzódik a vállakon s leér a mellen a sukman mindkét oldalán egészen az övig, s ezenfölűl még három sor vörös és sárga gyapjúból kötött apró gombbal van díszítve. A sukmant rendesen kapcsokkal foglalják össze. A vászon sukman és a ködmön hasonló szabású és csak a díszítésben mutat különbséget. Alatta posztó mellényt viselnek, melynek a szabása majdnem, a színe pedig teljesen olyan, mint az osztrák dzsidások dolmánya. A hoszsza is majdnem akkora, s hol újjal, hol újjatlanúl viselik, de mindig gallér nélkűl; a nyaktól le az övig kapcsokkal záródik s mint a dzsidások dolmánya, három sor fényes érczpitykével van díszítve, melyek keresztben piros zsinórokkal kötvék egybe, s minden gombnál egy-egy bojtocska lóg le a külső oldalon. Kétoldalt leffentyűs zsebek vannak, a melyeknek a leffentyűi piros zsinórral és gombocskákkal díszítvék. Hasonló zsinórzata van a mellény szárnyainak is. A bélése vörös posztóból van. E mellény, mely a krakói kaftán párja, néha csak övig ér s ugyanolyan gomb-, zsinór- és bojtdíszű, mint az előbbi. A tüsző keskeny, kis gombokkal és karikákkal van kiverve, s joggal hívják krakói tüszőnek, mert egészen krakói szabású. A nadrág ugyanolyan posztóból van, mint a mellény, a zsebei körűl piros posztó sujtással van kivarrva, s mint a lengyel parasztoknál általában, a csizma szárába húzzák. A csizmák itt sem kevésbé szépek, mint Krakó vidékén s itt is patkósak. A krakói viselet után kétségkivűl ez a legszebb. Ugyane mazur terűleten honos még a głuchoniemcy-k viselete is. Ez idő haladtával lengyelessé vált idegen ruházat, s a mi eredeti van még rajta, az Szujski véleménye szerint az erdélyi szászokéhoz hasonlít. A Beszkidek és Pioninok lakóinak viseletei a goralokénak változatai.

A női viseletek sem kevésbé változatosak a férfiakéinál, a melyekkel különben mindig szoros kapcsolatban állanak; mert a nők felső ruhájának a szabása csak igen kevésben tér el a férfiakétól. Ez a női felső ruha általában a gornica vagy plotnianka, a żupan és a ködmön. A gornica a férfiak felöltőjéhez hasonlag fehér kender- vagy lenvászonból készűl, s nyaranta ünnep- és hétköznap egyaránt viselik. A żupan a sukman helyét pótolja s az egyes vidékek szerint más-más színű posztóból készől, legtöbbnyire azonban granátszínű vagy kék, e színeknek hol világosabb, hol sötétebb árnyalataiban. Míg a férfiak bundái rendesen fehérre, ritkábban sárgára cserzett báránybőrből készűlnek: addig a nőkéi, bár ugyancsak báránybőrből, de fiatalabb állatok bőréből valók, feketék és posztóval vannak borítva, a mely a żupan színével egyező. Természetes, hogy e felső ruhán nem hiányzik a díszítés. A mellény helyett a nők különféle díszítésű és színű kabátkákat, pruszlikokat és fűződerekakat viselnek. Mindig újjas ingök díszesebb, mint a férfiaké s ettől különböző szabású. Kivált a vállán és a szegésein van gazdagon kivarrva. A gallérja vagy lehajló vagy fölálló az egyes vidékek szerint. A nyakukon a nők több sor gyöngyöt, kivált pedig klárist és borostyángyöngyöket viselnek. Szoknyáik és kisebb-nagyobb kötényeik vagy maguk szőtte vászonból vagy perkál, barchent, mousseline és batiszt szövetekből valók és a legkülönfélébb színűek. Csizmát viselnek, a mely ugyan csinosabb szabású, mint a férfiaké, de szintén patkós. Néhol kamáslit is hordanak. A hol a férfiak chodakban járnak, mint pl. a goraloknál, ott a nők is ezt viselik. A fejükre igen különféle szövetű és színű kendőket kötnek. A leányok hajukat rendesen egy üstökbe fonják, az asszonyok ellenben némely vidéken akként nyírják, hogy könnyen a főkötőjük alá szoríthassák. E főkötöknek sokféle változata van a legközönségesebbektől és legszegényesebbektől a legszebbekig és legdúsabban díszítettekig. A felső ruha fölé rendesen még fehér vagy más színű nagy kendőt is kötnek. A leányoknak nagy örömük telik a különféle színű szalagokban, csokrokban és egyéb efféle czifraságban. Esküvőre a menyasszony koszorús fővel és leeresztett hajjal megy, a mely tarka szalagokkal dúsan át meg át van fonva. Ez alkalomra egyáltalán az illető vidék legdíszesebb viseletét öltik föl. A női viseletek általában föltűnnek egyszerűségükkel és mégis igen változatos színeikkel; azonban valamennyi között legszebb a Krakó-vidéki.

De nagyon itt az ideje, hogy Galiczia népviseleteinek beható vizsgálata, leírása és színes ábrázolatokban való megörökítése sorra kerűljön, mert a mindent egyenlősítő és elszíntelenítő nemzetközi divat már itt is mindinkább kiszorítja a népiest. Már is vannak vidékek, a hol a nép, valamint a nemesség, már csak rendkivűli ünnepi alkalmakkor ölti föl nemzeti ruházatát. Ez előtt még nem sokkal a galicziai kisvárosok viseletei is érdekes néprajzi tanúlmány-tárgyakúl szolgálhattak. Csakhogy akkoriban még senki sem foglalkozott ilyesmivel; ma pedig már alig él az emlékük is.

Helységeik, lakóházak, foglalkozások. – A lengyel falvak nevei vagy a földbirtokos udvarházának, avagy kastélyának a nevétől származtak, vagy egykori tulajdonosuknak, vagy annak a nemzetségnek a nevét viselik, a mely valaha bennük lakott, vagy a falu tájrajzi sajátszerűségét jellemzik, vagy pedig az illető telep rendeltetésére vonatkoznak, vagy arra czéloznak, honnan kerűlt a helységet megalapító gyarmat, vagy minő föltételek és körűlmények közt keletkeztek.

A lengyel falu külseje egészben véve igen tetszetős, neveztesen ott, a hol urasági lak vagy plebánia-épület van benne. Távolról az ilyen helység zöldelő ligetnek látszik, melynek lombjai közűl fehéren villognak ki a nemesi udvarház és a szerényebb parasztházikók falai, föléjük pedig magasan emelkedik a templom tornya, vagy egy-egy nagyobb épület teteje. Köröskörűl szántóföldek és mezők változatos színei gyönyörködtetik a szemet; ezek között pedig valami folyócska vagy patak kígyódzik, s az országút és gyalogösvények kanyarognak, mintegy megszentelve a rajtuk álló keresztektől és kápolnáktól; az egész kép pedig a közeli erdős dombok vagy hegyek sötétlő hátterén csak annál mosolygóbban emelkedik ki. A nemesi udvarház falai rendesen fehérre meszelvék. A krakóiak különösen kedvelik e színt, s még a legszegényebb is ragyogó fehérre meszeli a házikóját. A mazur, ha már a házát nem meszeli is egészen fehérre, legalább az ablakait köríti fehérrel, vagy egy-két fehér foltot mázol köréjük. Csak a lasowiak sajnálja a meszet a házak külső falától, melyek itt különben rendesen fenyűfából vannak s idővel a napfény hatása alatt vöröses színt kapnak.

A podhalánok viseletei.
Ajdukiewicz Zsigmondtól

Mindenekelőtt a templom és a plebánia, meg a mellettük levő iskola vonja magára figyelmünket. A templom rendesen dombon áll, s jókora bekerített füves tér, az úgy nevezett „temető” veszi körűl. Terebélyes nyárfák, vagy itt-ott nyírfák és egyéb lombos fák dús árnyékot vetnek rá s egyúttal védik az Istenházát nagyobb szélvészek és viharok ellen. Az ódon templomocska, ha fából épűlt, többnyire vörösfenyűből van ácsolva, s mind a teteje, mind a falai egészen be vannak zsindelyezve. A tető ormán tornyocska áll, s abban kis harang függ, a hegyén pedig kereszt emelkedik. Egészen külön áll a templomudvaron a négyszögletes toronyalakú harangláb, mely majdnem oly magas, mint a templom; szintén fából van ácsolva és a tetejétől egész az aljáig be van zsindelyezve. A templom belseje egyszerű, de csinos, tele aranyozott oltárokkal és képekkel, a melyek ugyan nem mindig vallanak mesterkézre, sőt rendesen honi, kisvárosi művészek alkotásai, a kik a szentek arczát és viseletét is nem ritkán egészen helyi, lengyel jelleggel ruházzák föl. Az iskola, ha nem egyszerű parasztház, a világszerte ismeretes általános szabású, nemkülönben az urasági lak is, a melynek azonban mégis van olykor valami sajátszerűen lengyel színezete, kivált ha régibb időből való és belföldi építőmester tervezte. Ilyenkor nem nehéz számos rokon vonást találni közötte és a parasztházak között, melyeknek az ilyen úrilak csak tökéletesebb, fejlettebb kiadása. A nemesi udvarházhoz, mely rendesen némi távolságban áll a falutól, két oldalán nagy hársak, vagy magas jegenyék szegte út vezet; az úrilak maga pedig, valamint az egész falu, szinte elvész kertjének és környékének lombos hárs- és jegenyefái között.

A falu alakja teljesen a helytől függ, a melyen épűlt. Hegyes vidéken a parasztházak szétszórtan, sík földön szorosan egymás mellett állanak; azonban itt is, amott is az egész falu igen keskeny a hoszszához képest. Afféle körtér imitt-amott csupa véletlenségből keletkezett, talán a hely alakúlata, vagy egyéb körűlmények következtében, melyek a tér szabadon hagyását követelték. Rendesen az egész falu egy útcza hoszszában húzódik. Nagyobb falukban a fő útczával egyközűleg egy vagy több mellékútcza is halad, melyek megint kisebb kereszt-útczákkal vannak egybekötve. Az útczáknak nincsen nevük; rendesen csak útaknak hívják; itt-ott azonban él még a nagyon régi gać elnevezés is. Az út mentén álló házak vagy kerítések sorának połać a neve; az út mentén tehát jobbra is, balra is egy-egy połać húzódik.

Goral férfi és goral nő a Szczawnica melletti Szlachtowából.
Ajdukiewicz Zsigmondtól

Minden háztelek sövénynyel van a másiktól elkerítve és obyście (telek), vagy a német „Platz” a neve. A tulajdonos vagyonosságához képest a kerítés vagy deszkából, vagy léczezetből áll, vagy pedig egyszerű fonott sövény. A homlokzat és egyúttal a kapu oldalán e kerítés jobb állapotban van, mint onnan távolabb. A házat a szomszédságban támadható tűz ellen a kerítés egyik vagy másik oldalán is fák védik. Rendesen véggel néznek a házak az útczára, és csak ritkán a hosszanti homlokzatukkal, avagy épen a hátukkal. Az egy vagy két ablakos házvég előtt kis virágoskert, a másik félen pedig a kerttel szemközt gémes, vagy kerekes kút van. A ház előtt többnyire szabad térség, az udvar (podwórze) terűl. Erre következik az obora, a hol a stajnia (lóistálló), a chléw (szarvasmarha-istálló), és a chléwek (sertésól), valamint a kocsiszín, a gazdasági eszközök félszere, meg a natonie (fafélszer) áll, tele rakva a tűzifa hasogatására szolgáló törzsökkel s az építési vagy egyéb czélokra szolgáló fával. Az obora mögött van a gumno (szín), meg a komora (külső kamara), melyben a gabnaneműeket, a szemes főzeléket, a füstölt húst, nemkülönben ládákban a viselő és ünneplő ruhákat, értékes apróságaikat, sőt pénzöket is tartják. Még odább van a széna- és szalma-padlás, s mindezen épületektől jó távol, elejével az útcza felé fordúlva a stodola, vagyis a csűr, mely az udvarnak majdnem az egész szélességét elfoglalja, és annak a belső végét bezárja. A telek egy része takarékosabb gazdáknál konyhakertűl szolgál. Vannak faluk, a hol minden háztelek mögött nyomban következnek a tulajdonos szántóföldjeinek hosszú sávjai. Rendesen azonban a község határában kisebb-nagyobb tagokba szétdaraboltan szokott lenni az egyes gazdák földbirtoka.

A lakóház neve közönségesen dom (ház), de chalupa vagy chata (kunyhó) is. A ház mindig csak földszíntes. A többi épületekkel együtt vágól, még pedig rendesen ácsolt gerendákból, de itt-ott faragatlan szálfákból is épül; téglából csak a legújabb időkben építenek itt-ott. A gerendák közeit mohával, vagy gyakran sárral tömik be, melyet sok helyütt bemeszelnek, a minek következtében a falak hoszszában ugyanannyi fehér sávolt látni, a hány sor gerendából állanak. Mint már említettük, nagyon szeretik a ház egész külső falát is bemeszelni; az ilyen meszelt fal aztán egészen olyan, mintha kőből vagy téglából volna; kivált a krakóiak, de a mazurok és goralok is kedvelik a meszelést, mely csak a lasowiakoknál és a legmagasb fekvésű vidékeken lakó goraloknál, mint pl. A podhalanoknál tűnik el egészen. Kő alapépítmény csak ritkán látható. A legalsó gerenda, melynek przycieś, vagy legar (talpfa) a neve, tölgyfa tuskókra, vagy kövekre támaszkodik, és rendesen a földdel egyszínt van; a legfelső gerendának pedig platwia (tetőgerenda) a neve. Ezen nyugszanak a tető szarufái és keresztgerendái, melyek az egyik faltól a másikig érnek, és a melyekre megint a szobának széldeszkákból álló tetőzete van erősítve. A szarufákra szegezik a léczeket, és ezzel kész az egész tetőváz. A ház tetejét a síkföldön szalmával födik, melyet kévékben kellőkép előkészítve, vagy egészen simán, vagy lépcsőzetesen erősítenek a léczekre. Ezt a munkát poszycie-nek (bevarrásnak), az ilyen födelet pedig strzecha-nak (szalmafödélnek) hívják. Néhol az eresz (okap) zsindelyből van. A goralok zsindelylyel, vagy keskenyre hasogatott, de nem fürészelt deszkákkal födk a házaikat. Az is előfordúl, hogy a tető felső része van zsindelylyel födve, az alsó ellenben hasogatott deszkákkal. A tetőnek mindkét fő oldalán néha nyílásokat hagynak, melyek az eső és hó ellen fölűl födvék és dymniki (füstlyukak) nevet viselnek. A tető ormának neve kalenica, a legalsó részeé pedig, mely épen a falak fölé nyúlik, az okap (eresz). Hogy alúlról hideg ne hatoljon a szobába, földhányás (przyzba) van a falak körűl, mely egész az első gerendáig, a talpfáig, sőt azon fölűl is ér, s kivűl egy kis deszkakerítéssel, a hegységben pedig kövekkel van védve. A lasowiakoknál az ilyen bástyázatnak szép költői neve miesączka (holdvilágocska), a mi a szentek fejét körítő dicsfényre vonatkozik; ennek a régi lengyel neve ugyanis miesiączek.

A ház belső beosztása nem nagy változatosságot mutat; e tekintetben csak két fő typust lehet megkülönböztetni. Az egyiknél a bejárat a közepén van, s ezen át a pitvarba jutunk, mely az egész házat két egyenlő félre osztja. Ettől két oldalt egy-egy lakószoba van. A másik typus az olyan ház, melynek csak egy lakószobája és ritkán még egy erkélyszobácskája van; ezek foglalják el a ház nagyobb részét, míg a kisebb a pitvarra esik. Ez esetben a bejárat szintén a pitvarra nyílik s innen jutni a lakószobába; a pitvar azonban itt a homlokzatnak nem a közepén van. Amaz a typus a hegyvidéken, emez pedig a síkföldön általános.

A hegyi lakók házaiban a pitvar egyik oldalán van a fekete, a másikán a fehér szoba, és e mellett a kamra, melyben a ruhaneműt, élelmiszereket és némely kisebb gazdasági eszközöket tartják. A fekete szobában főznek és végzik a különféle házi munkákat. Ebbe szabad bejárásuk van a borjúknak, malaczoknak, főkép pedig a kis bárányoknak, hogy a téli hideg ellen oltalomra leljenek. A fehér szobában vannak a hálóhelyek, ott áll a szövőszék is. A szoba falai simára vannak gyalúlva és egészen tele aggatvák szent képekkel, mint az már a lengyel paraszt házában mindenütt szokás. A falak bizonyos magasságában köröskörűl szépen kifaragott szélű polcz fut, melyen tarka mázos tálak, tányérok, gyakran igen eredeti alakú köcsögök és korsók állanak. A hol ilyen polcz nincs, ott ugyanezen czélra üvegablakos kis pohárszékek állanak a szekrényeken. A fali óra a hegyvidéki házakban nem oly nagy ritkaság, mint a síkföldön. Az ablakos falhoz van illesztve, még pedig az ablakok közé a lócza, és előtte áll a tükörsimára gyalúlt iharfa asztal. A lóczán kivűl még néhány ide s tova elhelyezhető padocska vagy székforma zsámoly is van a szobában. A néha igen szép, de mindig jó téres ágy és mellette a rendesen hófehérre meszelt kemencze foglalják el a szoba többi területét. Az ágy fölött, mint a síkföld lakóinál is, a tetőzeten alkalmasan megerősített rúdon függnek a bundák, posztó felöltők és egyéb ruhafélék. Az ünneplő ruhát, nevezetesen a nőkét, rendesen ládákban tartják, melyek a honi ipar művei s eredeti népies díszítéssel tarkára vannak festve. E ládák a kamarában állanak. A szobák magasak, világosak és majdnem mindig padlózottak, a mi a síkföldön már ritkaság számba megy. A goralok házain rendesen nincs kémény, s a füst a tetőnyíláson át a padlásra, s onnan a füstlyukakon keresztűl, vagy ha azok nincsenek, akkor a tető hasadékain át jut a szabadba.

Mint már említettük, a síkföldi ház két részból, a lakószobából és a pitvarból áll. A szoba belső berendezése olyan, mint a hegyi lakók fekete szobájáé. E szoba mellett van néhol egy másik kisebb, melynek alkierz (erkélyszoba) a neve. A hol a pitvar ketté osztja a házat, ott az egyik szoba fehér, a másik pedig fekete szobája a goralnak. Csak a berendezése más, mint a hogy már az egész ház és annak lakói is egészen más néprajzi jellegűek.

Harmincz évvel ezelőtt még a síkföld házainak sem volt a tetőből kimagasló kéményök, mint a hogy a goralok házainak még ma sincsen. A goral még ma sem látja szükségesnek, hogy ezen valamit változtasson, minthogy neki a füst nem oly alkalmatlan, mint a síkföld lakójának. Ennél a füst különben már csak azért sem mehet a kályhából egyszerűn a tetőnyílásokon át a szabadba, minthogy a szalmafödél mellett az ilyen berendezés tűzveszélyes lenne; itt tehát kémény híján a füst csak az ajtón át mehetett ki, minek folytán az egész szoba tele lett füsttel, s az ajtónak mindaddig tárva kellett lennie, míg a tűz égett; már pedig ez téli időben ugyancsak kényelmetlen állapot lehetett.

A falusi lakosság részint ház- és telektulajdonosokból, vagy földes gazdákból (gospodarz, a hegyvidéken gazda), részint saját házacskával bírókból (chalupniki), zsellérlakókból (komorniki) és napszámosokból (wyrobniki) áll. A telkes gazdák 100 holdon alóli, legtöbbnyire azonban csak úgy 5–10 hold föld tulajdonosai. A saját házikójú gazdának is van egy kis földecskéje. Az ilyenekkel körűlbelűl egy sorsú a zsellér vagy napszámos is, jóllehet ezek, mint a nevük mutatja, másnak a házában laknak, a napszámos pedig csupán a két keze munkájából él. A kinek sem háza, sem földje nincs, az valami mesterséghez lát, a nemesi udvarházakban keres szolgálatot, vagy a városokba és gyárakba szegődik munkásnak. Olyanok, a kik másoknál bérben laknak s valami foglalkozást űznek, falun csak igen kevesen vannak. mezei napszámosok az olyanok, a kiknek a kis házikójukon kivűl csak igen csekély földjük van. Ezek a maguk házigazdaságán kivűl még valami8 kézművességet űznek, pl. vargák, szabók, takácsok, bodnárok, ácsok, kovácsok; vagy pedig családostól mezei munkába szegődnek az urasághoz vagy valamely módosabb gazdához. A míg vasútak nem voltak, addig a Visztula-menti lakosságnak igen jövedelmező foglalkozása volt a tutajozás. A föld különféle termékeit ugyanis, főleg pedig a fát és a gabonát tutajon (tratwy) és ú. n. gályákon (galary) úsztatták le egész Danczigig. Jóllehet ma már a tutajozás jövedelmezősége tetemesen csökkent, azért még mindig gyakorolják, és kétségtelen, hogy e foglalkozás a földmíves egyhangú életéhez képest kalandosabb változatosságánál fogva is bizonyos vonzóerővel bír. A tutajokon is ugyancsak keményen kell dolgozni; de mégis mennyivel kelemesebbé teszi e munkát a mindennapi élet egyformaságától annyira elütő volta, a sok új meg új vidék, város és falu látása! aztán meg partra szálláskor is akad egy s más mulatság. A tutajosok közűl némelyik valami hangszeren is tud játszani, így zene- és énekszóval is szórakoznak. A legközelebbi városban és faluban is kinálkozik egy-egy kis mulatozás. A tutajosok keresete azonban nem mindig egyenlő. Más a fizetése a közönséges evezősnek (oryl), más a kalauznak (retman), vagyis annak a tapasztaltabb hajósnak, a ki egymaga egy csónakon jóval a tutajok vagy gályák egész sora előtt haladva, mutatja a biztos, veszélytelen útat. Útjáról a tutajos a rubeleken kivűl rendesen azon messzeföldön híres csizmákból is visz haza egy-egy párt, a melyek a lengyel királyságban készűlnek; a szeretőjét pedig, vagy valamelyik nőrokonát danczigi borostyángyöngyökkel örvendezteti meg. Aztán meg mesélni valója is van elég.

A telkes gazdák földjeik mívelésével és a házuk tájának, meg fölszerelésének rendbentartásával foglalkoznak. Ehhez számítandók a szarvasmarha, a lovak, juhok és a baromfiak is. A szarvasmarha, a mely általában honi fajta, főkép a síkföldön nagy gond tárgya; ilyen továbbá a sertés is, mint az egész gazdaság és háztartás egyik fontos tényezője. Kiváló szeretettel ápolja azonban a lengyel gazda a lovait, melyeknek honi fajtáját szűntelen javítani törekszik. Lovakkal míveli a saját földjeit és segít a másokéit is mívelni; azokkal szeret járni vásárokra, vagy ünnepnapokon a templomba, ha a saját falujában nincs templom. Ilyen esetekben természetesen keresztelő és lakodalom sem eshetik meg fogatok nélkűl. Nagy kedve telik benne a lengyel parasztnak, ha kocsijába, vagy szánjába fogott lovai gyorsaságát, meg a hajtásban való saját ügyességét fitogtathatja.

A Tátra-vidék goraljai leginkább juhtenyésztéssel foglalkoznak. Juhaik a szarvasmarhával vegyest a rövid nyári időben a hegyvidék magasan fekvő havasi legelőin tanyáznak, a melyeknek hale a nevük. Őszszel azonban, nevezetesen augusztus közepe tájától fogva, a mélyebb fekvésű lekaszált réteken legelnek. A halékon folyó juhászgazdaság és pásztorélet egészen sajátszerű valami. Még a Tátrától három-négy mérföldnyire fekvő helységeknek is vannak a hegységben ilyen havasi legelőik. Mikor a tehenek és a juhok kihajtásának az ideje elérkezik, a község egy teljesen megbízható gazdát választ s átadja neki az egész nyájat. Az ilyen gazdának bác (a magyar bács) a neve. A bác a havasi legelők, vagy polanák gazdáival egyességre lép s azután bojtárokat, ú. n. juhasokat választ, a mi nem más, mint a magyar „juhász” szó kölcsönvétele.

Egy és ugyanazon a napon valamennyi gazda ugyanarra a térségre hajtja a nyájait, ott a bác-czal együtt rendre megolvassák és átadják neki a marhát. A bác szentelt vízzel hinti meg az egész nyájat (kierdel, a német „Herde” szóból) és keresztet vet az útra, s akkor aztán megindúl vele a hegyek felé. A szarvasmarha bőgése, a juhok bégetése, csengők és kolompok csilingelése, kutyaugatás és a juhászok dudálása, vagy hegedűszó mellett vonúl föl az egész nyáj a köves útakon, sötét erdőkön, hegycsúcsról hegycsúcsra, szakadékokon és patakokon át, mindig fölebb-fölebb egészen a havasi kolibákig. Elől a bárányok fehér nyája megy, melyet közben-közben a kosok fekete foltjai tarkítanak; aztán a szarvasmarhák következnek nagy rézcsengőikkel; lovak czipelik a hátukon a különféle házi és fejőeszközöket. Az egész karaván mögött halad a hosszú kondorhajú bác, kinek derekát vállfűző szélességű, gombokkal és sárgaréz csatokkal kivert tüsző övezi; mellette megy fehér bozontos juhászkutyája; utána haladnak a fekete, zsiros ingű juhászok, kiknek a kalapjuk is szinte ragyog a sok zsírtól és piszoktól. Az esőtől, széltől meg a pásztortűzek füstjétől vörösbarna a zekéjök (cuha). Ruhájukat sárga, szűk nadrágjuk egészíti ki, az oldalukon pedig hosszú rojtos, nagy gyapjú-tarisznya lóg. A juhászleányok (juháski) narancssárga fejkendőt, testhez álló, újjatlan, rövid posztó vagy prémes mellényt (serdak) és granátszínű szoknyát, a lábukon pedig, a bácokhoz és a juhászokhoz hasonlag, maguk varrta posztó bocskorokat, kierpcéket viselnek.

Visztula-menti viseletek.
Ajdukiewicz Zsigmondtól

A bekerített nyári tanya közepén áll a koliba, egy czölöpükből összerótt, ablak, padló és padozat nélküli, deszkafödelű, alacosny kunyhó, melynek a tetejére nagy köveket raknak, hogy a szél el ne hordja. Ez a koliba két részből áll. A nagyobbikban a nagy kőlappal védett fal közelében szűntelen égő tűz lobog. E fölött lóg a savós üst; a tűz körűl puszta földön alusznak a juhászok, mert a kunyhóban lévő lóczákon alig férne el kettő is. A kisebb helyiségben tartjék a tejes és vajas edényeket, s ott száradnak polczokon sajtok. A tehenek és juhok naphosszat a nyilt legelőn tartózkodnak a juhászok és a nagy fehér kutyák őrizete alatt. A bácnak nem tiszte az őrzés. Éjjel még a legborzasztóbb, zivatarban is a szabad ég alatt vannak a juhok; csakhogy ilyenkor (a magyar kos szótól származó) koszary (karám) nevű bekerített helyekre hajtják őket. A kutyákra már a nyájak körűl olykor ólálkodó farkasok miatt is szükségük van a juhászoknak. A teheneket éjszakára és rosz időben a többnyire nyomorúságos istállókba terelik, melyek rendesen csak sövényfonatból, vörös fenyűfából, vagy néha egymásra rakott kövekből hevenyészvék és mohával vannak összetákolva. A nyájat nyáron át egyik legelőről a másikra terelgetik, és így trágyázódik fölváltva az egész havasi rétség, a polana. Nyár elején, mikor még kövér a legelő, napjában háromszor, később csak reggel és este fejik a juhokat. A frissen fejt juhtejet putrákba, vagyis fa sajtárokba öntik, melyeket maga a bác készít. (A putra szó helyett egész Lengyelországban a putnia szó járatos, és alighanem a német „Butte” szó kölcsönvétele). A putrában levő tejbe némi oltót, vagyis vízben áztatott borjúgyomor savát tesznek, a mitől a tej zsírja kiválik a savóból. Ezt a folyadékot ugyan csak akkor híjják tulajdonképen savónak, mikor már felfőtt. Heteken át savó, zabkása, savanyú leves és tej a bác és a juhászok tápláléka. A juhsajt egy részét a bác a juhok gazdáinak szolgáltatja be és a nekik jutó részt a következőképen határozzák meg: Kevéssel a nyáj fölhajtása után fölmennek a gazdák a szállásra; mindenik megfeji a juhait és egy pálczikával megméri a fejőedényekben a tej magasságát. Azután kiöntik a sajtárakból a tejet, és ugyanannyi vizet öntenek beléjök, mire megmérik e víz sulyját. A víz sulyja szolgál mértékegységűl a sajt méréséhez, és ez egységnek szintén „víz” a neve. A bác tehát annyi font sajtot szolgáltat be, a mennyi ilyen vízegységet tesz a megállapított mennyiség. Ha a nyár korán kezdődik, jó meleg és a legelő kövér, akkor a bác 10–11 vízegységnyit, ha ellenben borús és a legelő silány, alig nyolczat szolgáltat be. A kialkudott mennyiségű sajton fölűl maradó rész a bácé, a kivel a juhászok is osztoznak. Fáradságos és keserves élet ugyan e havasi pásztoroké, de ennek is megvannak a maga szépségei és örömei.

Mesék, mondák és legendák. – A lengyel irodalomnak meglehetősen bő népmese- és mondagyűjteményei vannak, de azért még korán sincs a népköltés e termékeinek forrása kimerítve, minthogy a lengyel nép még mindig abban a tündérvilágban él, a melyben az örök igazságok megtestesűlt alakokban járnak-kelnek, az eszmék természet fölötti jelenségekben nyilvánúlnak, és az álom szorosan összeszövődik a valósággal. A felhőket, melyek a szivárványon át fölszívják a tenger, a folyók és tavak vizét, valami óriások húzzák maguk után kötélen; a mennydörgés ugyanilyen nevű ember rettenetes lövöldözése, a ki örökkön a titokzatos éji madárra (Latawiec) vadász, de soh’sem tudja lelőni. A nap olyan csodálatos teremtés, a ki Szentháromság vasárnapján keleten háromszor meghajtja magát az Úristen előtt. A holdban egy gonosz paraszt lakik, a ki karácson napján kitakarította az istállóját, de e közben a szeméthányó villájára szúrta föl magát, és azon fönnakadva bűnhödik a holdban. A csillagok az emberek sorsának hű kisérői; mikor valaki meghal, mindig egy-egy csillag hull le az égről. A mennybéli Atyát a nép végtelenűl bölcs, szent és jóságos családapának képzeli, a ki valami csodálatosan ragyogó palotában lakik. E palota kapui néha éjjel megnyílnak, és emberi szemeknek elviselhetetlen fényesség árad ki belőlük. Mikor Sobieski János lengyel király Bécs felé közeledett, hogy a kereszténységet a török ostroma alól fölmentese, egész serege látta e csodát, sőt azt is, a mi az ég megnyilt kapuja mögött történt. Valahányszor egy török járúlt a kapu elé, nyomban a pokolba taszították; ha ellenben keresztény lovag közeledett, az angyalok zeneszóval kisérték be a mennyországba. Ha valamely meghalt ember lelkét az Úr örök kárhozatra ítéli, a szerencsétlen a pokol küszöbén megáll, s attól megrettenve így kiált föl: „Jézus, Mária, Szent József!” A mint az ördög e neki tűrhetetlen szent neveket meghallja, rögtön visszalöki a lelket a földre, s a halott megint föltámad. Az ilyen aztán tömérdek csodadolgot tud a másvilágról beszélni. Erdők, mezők, rétek, folyók és források, hegyek és völgyek mind, mind telvék csodálatos szellemekkel és erőkkel, melyek vagy jóindulatúak az ember iránt, vagy ártalmára törnek; az embernek a természethez való ezen viszonyaiban gyökeredzik a babona, valamint a varázslásban s a mesékben és mondákban való hiedelem. Mindehhez még igen sok szép legenda járúl a szent család, az Üdvözítő és az apostolok, a Szűzanya és a szentek, nevezetesen a lengyel nemzeti szentek életéből, úgy szintén számos monda és rege, melyek mythikus, vagy történelmi személyekre és helyekre vonatkoznak. Mindezekből legalább némi fogalmat alkothatunk a lengyel nép képzelme alkotásainak pazar bőségéről.

E kincsnek némelyike még talán az őskor homályából származik; mások kétségtelenűl idegen népektől kerűlt kölcsönvételek; a többi azonban honi keletkezésű. Hanem az idegenből összehordott kölcsönvételek is egészen lengyel színezetet és alakot öltöttek idővel úgy, hogy többnyire lehetetlen őket a honi eredetű mondáktól megkülönböztetni. Jámbor lelkület, erkölcsi tisztaság és humor szövődik át aranyfonalként az összes lengyel hitregéken, meséken és mondákon.

Ha a lengyel mythosokat, meséket és mondákat forrásaik tekintetéből vizsgáljuk, azt látjuk, hogy mindenekelőtt a természet és a természeti tünemények szolgáltattak bő anyagot a nép képzeletének alkotásaihoz. Honnan lett ez, vagy amaz, miért van ez és nem más valami, mi okból történik ez, vagy amaz így meg úgy, holott az ember azt hihetné, hogy egészen másként kellene történnie: ilyenfélék azok a kérdések, a melyekre a nép képzelme különféle mondákkal próbál felelni. Ha távolból a réteken alá s föl sétálgató gólyákat lát az ember, úgy tetszik, mintha ingújjra vetközött, arató lengyel parasztokat látna. Aztán meg a gólya mindig a falusi házak környékén szeret tartózkodni, és tudvalevőleg békákkal, meg egyéb útálatos férgekkel táplálkozik. S mit jelent ez? azt, hogy mikor az a világot és benne az összes állatokat megteremtette, azt vette észre, hogy a sok csúszó-mászó féreg, a mi az embernek alkalmatlan lehet, túlságosan elszaporodott. Hogy ezen a bajon kissé enyhítsen, megparancsolta a békáknak, gyíkoknak, kígyóknak és mindenféle csúszó-mászó állatoknak, hogy bújjanak be egy nyitott zsákba. Mikor a zsák már jól tele volt velük, a Teremtő bekötötte, előhívott egy parasztot és így szólt hozzá: „Nesze, vedd e zsákot a hátadra, vidd a vízhez és dobd bele. De jól megértsd, hogy a zsákot valahogy ki ne oldd!” A paraszt vállára veszi a zsákot és viszi, de a kiváncsiság nem hágy neki békét. „Ugyan mi lehet benne?” gondolja magában. „Mégis csak megnézem”. Egyszer-kétszer körűlnéz s megnyugszik, hogy az Úristen nem látja. Azzal egy bokor mögé húzódik s ott kioldja a zsákot. Ekkor azonban: zsipsz-szupsz, czup, czup, czup! –s egy szempillantás alatt minden állat szétszaladt. A paraszt csak ámúlt-bámúlt, de e pillanatban az úr gólyává változtatta, s azóta ítélet napjáig egyre vadásznia kell a világ minden csúszó-mászó férgét.

Még a gólyánál is kedvesebb barátja a szántó-vető embernek a pacsírta, mely a feje fölött magasan lebegve oly gyönyörűen dalol, hogy szinte imádságnak tetszik az éneke. Ennek a madárnak is megvan a maga története. Mikor ősapánk elvesztette a paradicsomot, kénytelen lett a kemény földet mívelni, hogy magát és övéit annak gyümölcsiből eltarthassa. E miatt igen szomorkodott. Mikor egyszer így nagy búsan áll s bűnein és azok büntetésén tünődött, oda lépett hozzá a Teremtő és így szólt: „Nos, Ádám, hogy s mint vagy?” „Roszúl, Uram!” – felelé, – nehezemre esik büntetésedet elviselnem, meg az is nagyon szomorít, hogy senki sincs többé fölöttem.” Ekkor megszánta az Úr, fölkapott egy rögöt és a levegőbe dobta. Ebből a rögből egy földszürke madárka lett, a mely nyomban a szárnyait csattogtatva, az Ádám feje fölött kerengett és dalolni kezdett. Mikor az Üdvözítő a földön járt és tanított, akkor a Boldogságos Szűznek a pacsírta mindennap hírt vitt szent fiáról, hogy nyugodt legyen. Ha a Szűzanya bánatában kesergett, kertecskéjében a pacsírta vigasztalta dalával, s nap-nap után lélekszakadva repűlt hozzá a hírrel, hogy a Megváltó már befejezte tanítását, s a kedves madárka így csicsergett: „Úrnőm, szárítsd föl könyeidet; szent fiad mindjárt haza tér.” Mikor pedig a Golgotha hegyén megrendűlt a föld a keresztre feszített üdvözítő halála pillnatában, a pacsírta ott röpdösött szent halántéka körűl és csőrével ki-kihúzott egyet a töviskorona tüskéi közűl, hogy legalább egy csöppel kevesebb vér húlljon a sebeiből. „Azután Krisztus feje fölött siránkozott, hogy töviskoronát kell viselnie, hogy tövist is nyomtak a halántékába ugyanazok a kezek, a melyek a keresztre szögezték; később az Istenanyja, a kicsinyek oltalmazója, magával vitte az Úr kínszenvedésének piczinyke tanúját az égbe, a hol azóta a szeplőtelen Szűz énekese”: Az ő trónja előtt énekli minden reggel és este az angyali üdvözletet, s mikor már a földi harangok elnémúlnak, az ő kis szivecskéjéből még mindig árad a dal, a melybe oly végtelen gyönyörűséggel tud elmerűlni, mintha csak az éneklésben volna az élete. Az Istenanyja pedig álmodozva figyel dalára, s azon tünődik, hogyan segíthetne az emberek földi nyomorúságán. de jaj annak, a ki kedves madárkáját a földön bántja, mert az ilyent az Úr keményen megbünteti.

A lasowiakok (erdővidékiek) viseletei.
Ajdukiewicz Zsigmondtól

Verebek is akadnak mindenütt a földmíves közelében; de ezek már kártékony ficzkók, s néha annyira elszaporodnak, hogy tönkre juttatnák a szegény parasztot, ha valamiképen meg nem tizedelődnének. Simon és Judás apostolok napján, október 28-án, a verebek nem mernek a szántóföldeken mutatkozni, mert e napon az ördög egy óriási vékába fogdossa és a pokolba viszi őket. Csak annyit hagy belőlük a földön, a mennyi a véka lefölözése után lepotyog.

Mint minden madárnak, úgy minden fának is megvan a maga története.

Mikor krisztus Urunk Szent Péterrel a földön járt, élt egy Kalina nevezetű nagyon szép asszony. Olyan volt, mint a nyíló rózsa; de nagyon bánkódott, hogy nincsenek gyermekei, s így nem lesznek a nevének örökösei. Ekkor az Úr Jézus megszánta s egy bokrot teremtett, a melyen épen olyan szép piros bogyók termettek, mint a szép asszony arcza. És ez a bokor mind mai napig a „kalina” (borbolya- vagy sóskabokor, Berberis vulgaris) nevet viseli.

Nagycsütörtökről nagypéntekre viradó éjjel az erdő összes fái tompa zúgással gyászolják Krisztus kínszenvedését; a galagonya azonban emberi hangon jajgat és sír. Ennek az oka pedig a következő: Mikor krisztus föl akarták feszíteni, katonákat küldtek az erdőbe, hogy készítsék el a kínzó eszközöket. A fejszés harczosok láttára a fák mindjárt kitalálták, hogy mit akarnak. Szörnyű fájdalom fogta el őket, mert egyikök sem akart teremtőjének kínzóeszközévé lenni. Az egész erdő elkezdett, mintha szélvész rázta volna, rettenetesen inogni és zúgni. A katonák e közben az erdő szélén álldogáltak. A mint szemlélődni kezdtek, hogy mit vágjanak le, a fáknak most már épenséggel még a neszök is elállott a nagy rettegéstől. A közelben egy mohos vén tölgy állott, az erdő királya. Ez nem türtőztethette tovább fájdalmát s így kiáltott: „Emberek, emberek! milyen kőszívűek lehettek, hogy megváltótokat s alkotótokat keresztre akarjátok feszíteni!” „Ebből lesz a keresztfa!” szóltak a katonák s elkezdték kivágni. „Istenem, Istenem! – jajdúlt föl a tölgyfa, – könyörűlj rajtam!” „Velem kell jönnöd! – szólt az égből egy hang, – s ezért nagy erőt és hosszú életet adok neked.” „Én Uram, Istenem! könyörűlj rajtam!” „Velem kell jönnöd, hogy teljesűljenek a próféta szavai, s hogy a világ megváltassék.” „Irgalmazz, Uram, mert én nem vagyok méltó, hogy szent testedet magamon tartsam!” „Kifürkészhetetlen, de megváltozhatatlan is az isteni akarat végzése.” „Uram, Uram! ne az én akaratom, hanem a te szent akaratod legyen meg!” szólt a tölgyfa és nagyot sóhajtva a földre zuhant. Épen mellette egy nyárfa állott. Az is megtetszett a katonáknak, mert olyan volt, mint valami úri asszony a többi parasztosabb fák közt. A nyárfa minden tagjában reszketett, és alig tudott csak ennyit suttogni: „Szentséges Szűzanya, ments meg!” A Boldogságos Szűz meg is szánta. „Ennek nagyon puha a fája”, mondák a katonák és odább mentek. A szegény nyárfa azonban úgy megréműlt, hogy azóta szűntelen reszket, és a levelei akkor is rezegnek, mikor szél sem mozdúl. A nyárfa mellett egy karcsú mogyoróbokor állt, mint leány az anyja mellett. Ez is egészen megrázkódott, a mint hallá, hogy mit akarnak, és nagy, nehéz könyeket hullatott. A katonák levágták és királyi pálczát faragtak belőle Jézus számára. Hiába sírt-rítt szegény, az Úr akaratának meg kellett történnie. Ájtatos könnyei emlékére azóta termi Isten intézéséből gyümölcsét, a mogyorót. Innen nem messzire egy karcsú, magas bükkfa állott fehéres mezben, mint valami vászon köntösű földmíves. Mikor a katonák a tölgyfa kivágásához kezdtek, a bükkfa erőnek erejével ki akarta magát szakítani a földből, hogy rájok dőlve, vaskos törzsével és kemény ágaival agyontiporja őket. De nem tudott a földtől szabadúlni; erre majdnem elállt a szívverése, elsáppadt és megnémúlt. Csak, mikor a katonák már a fiatal mogyoróbokrot kezdték vágni, akkor sikoltott föl: „Gazemberek! hát még ezt a szegény jószágot sem kimélitek!” Erre őt is megpillantották a katonák. „Ez épen jó lesz czövekeknek, a mikkel a keresztet megtámaszszuk”, mondák, és neki estek, hogy kivágják. „Jézus, Mária, Szent József!” kiáltott a bükkfa és a fejszecsapásoktól lezuhant a földre. Mellette egy parasztos külsejű nyírfa állt. Ez egy szót sem tudott szólni, csak magához vonta az ágait, mintha a sírba akarna lépni és egyre így zokogott, így suttogott: „Ó, Szent Szűz! könyörűlj, könyörűlj rajtam! Hálából majd megvesszőzgetem a gyermekeket, valahányszor a te egyetlen fiacskád szenvedéseiről és tanításairól megfeledkeznek.” A Boldogságos Szűz meg is szánta, és a katonák elhaladtak mellette. A nyírfa mögött állt a galagonya, tele tövisekkel, büszkén és elbizakodottan, s így szólt magában: „Mi félni valóm van nekem; mire használhatnának engem?” „Nézzetek csak! – szólt e pillanatban egyik katona, – milyen pompás töviskoronának való bokor!” Azzal levágták, koronát fontak a töviseiből, a fájából pedig nyelet faragtak ahhoz a korbácshoz, melylyel az üdvözítő szent testét meg akarták ütlegelni. Ezért jajgat és siránkozik nagycsütörtökről nagypéntekre viradó éjjel a galagonya emberi hangon, míg a többi fa csak tompa zúgással tanúsítja fájdalmát.

Sok ember töri a fejét, hogy miképen lehetne a világon a nyomorúságot megszűntetni; ez azonban hiábavaló törekvés, mert a szegénység örök. Ennek pedig ez az oka: Mikor Szent Péter a földön járt és a Megváltó tanításainak megerősítésére csodákat tett, történt, hogy útjában egyszer rá esteledett és éji szállást kellett kérnie. Bekopogtatott hát egy szegény kunyhósgazdához, a kinek Szegénység volt a neve. Szegénység már sokat hallott Szent Péterről, és nagyon megzavarodott, mikor meglátta. „Mivel vendégeljelek meg, édes uram? – mondá, – mikor nekem csak ez a kis agyagkunyhóm van, s benne csak egy kórhadt szalmaágygyal, fekete kenyérrel meg vízzel szolgálhatok.” – „Ez elég is lesz, jó ember; csak tarts magadnál éjszakára, én ennyivel is beérem.” – Másnap reggel Szent Péter útra kelt, de búcsúzáskor így szólott: „Isten fizesse meg a vendégszeretetedet, jó barátom; aranyom és ezüstöm nincsen; de kérj tőlem valamit, és jószivűséged jutalmáúl kivánságod teljesülni fog.” – „Ha már valamit kérnem kell, – mondá szegénység, – akkor csak egyet kérek. Itt a házam előtt ez a körtefa, mely minden évben ízes gyümölcsöt terem számomra; ez a gyümölcs az én egyetlen csemegém és minden örömem nehéz munkám mellett; de mit ér, ha éjjel-nappal akárki szakíthat belőle. Ha tehát megtehetnéd, tedd meg, hogy ha valaki e fára mászik, le ne jöhessen róla, míg én meg nem szabadítom.” – „Legyen óhajtásod szerint”, mondá Szent Péter, és azzal tovább ment. A következő éjjel egyszer csak arra ébred Szegénység, hogy valaki rettenetesen ordít és jajgat a háza előtt. Kisiet, hát egy tolvajt lát a körtefáján, a ki sehogy sem tud onnét lejönni; valami láthatatlan hatalom fogva tartja. Ezért rimánkodik és könyörög, hogy szabadítság meg. „No, te gazember, – szólt Szegénység, – „én megszabadítlak, de csak ha megigéred, hogy soha többet ide nem jössz.” – „Oh, soha többé kárt nem teszek neked”, felelé a körtetolvaj. Így Szegénység hamarosan megszabadúlt a körtéje dézsmálóitól, s a fa évek hosszú során át békén maradt. Végre Szegénység már nagyon elöregedett és nagy betegségbe esett. Ekkor megjelent előtte a Halál. Szegénységnek ugyan nem sok oka volt tőle rettegnie, mivel úgy sem sok jót tapasztalt e világon, de mégis így szólt hozzá: „Tudom, hogy semmivel nem válthatom meg magamat tőleg; de mielőtt elvinnél, menj föl, kérlek, a házam előtti körtefára és szakíts róla nékem néhány körtét, szeretnék utoljára még enni ebből a földi csemegéből, mely egész életemen át üdítgetett.” A Halál fölugrik a körtefára s nagy sebbel-lobbal letép nehány körtét s oda akarja vinni a betegnek. De bezzeg nem lehet! Akárhogy kínlódott, forgolódott, vergődött utálatos csontjaival, mind hiába volt. Elkezdett hát ordítozni és szabadításért könyörögni. Az sem használt. Szegénység végre fölült az ágyában és alkudozni kezdett vele. „No, jól van, ha soha sem jössz többé értem, megszabadítlak.” – „Soha többé!” felelé a Halál. És valóban, a mint megszabadúlt, kereket oldott, és így a Szegénység mindörökre a földön maradt.

A głuchoiemcyk viselete.
Ajdukiewicz Zsigmondtól

Egyszer az Úristen egy angyalát elküldte egy szegény özvegyasszonyhoz ennek a lelkéért. Az angyal belépett a nyomorúságos kunyhóba, a hol öt kis gyermeket talált, kik haldokló anyjuk ágyánál keservesen sírdogáltak. Szánalmában elszorúlt a szíve, két nagy köny csordúlt ki a szeméből, – és üres kézzel tért vissza az égbe. „Miért nem hoztad el az anyát?” kérdé az Úristen. – Örökkévaló atyám! Nem volt hozzá szívem, hogy magammal hozzam azt a szegény asszonyt, a kit öt gyermeke olyan keservesen siratott.” – „Nesze, fogd ezt a botot, – mondá erre az Isten, – szállj le a tengerre, és csapj vele annak viére. A tenger vissza fog előtted húzódni, s a fenekén egy követ fogsz megpillantani. Törd szét ezt a követ, aztán jőjj megint vissza és mondd meg, mit láttál benne.” Az angyal úgy tett, a mnt az Úr mondá, s azzal visszatért. „Nos, mit láttál?” kérdé tőle az Úr. – „Mikor kettétörtem a követ – válaszolá az angyal, – olyan picziny férget találtam benne, hogy alig látszott.” – „Látod? – mondá az Úr, – én nekem erről a tenger fenekén kőbe zárt féregről is van tudomásom. Hogyan feledkezhetném meg tehát annak a szegény asszonynak a gyermekeiről? Most menj és hozd ide elém az anyjukat!” Így adja elő e legendát a mazurok hagyománya. A goralok kevsbbé gyöngéd érzűlete az angyal helyett a Halált szerepelteti, a ki különben ép úgy megszánja a szegény gyermekeket, mint az angyal. A Halált azonban előtt arczúl üti az Isten, mikor a kőért küldi, és a tenger helyett a Tátra-hegység Tengerszeméhez kell mennie. Mikor megvitte a követ, fogaival kellett azt ketté harapnia, és úgy „botorkált el” megint az anyáért.

Elvarázsolt herczegnőkről, ördögökről és boszorkányokról, óriásokról és egyéb szörnyetegekről, csodálatos kalandokon átmenő katonákról szóló történetek természetesen igen nagy számmal vannak. A lengyelek Faustja Twardowski boszorkánymester, ki a monda szerint a Krzemionski (Krakónak valószínűleg kavicsos talaja miatt így nevezett külvárosa) barlangjában lakott, melyet az idegeneknek még ma is mutogatnak.

Sok egyéb történetke tréfás tartalmávak csupán mulattatásra szolgál. Ezek többé-kevésbé csípős szatirák, vagy elmés adomák. A mazurról pl. azt tartja a rutén, hogy születése után csak kilenczed napra nyílik ki a szeme; a mivel azt akarja mondani, hogy a mazur olyan buta, mint a tök. Kölcsön fejében aztán a mazur meg a következő történetkét meséli a ruténról: Egy rutén egyszer az erdőben egy fenyűfa tetején baglyot látto. Haza szaladt a falujába, és mindenkinek azt mesélte, hogy egy fán az „Úristent” látta ülni. A ruténok hosszas tanakodás után elhatározták, hogy azt az „Úristent” megszerzik a falujoknak, hadd hozzon mindnyájuknak szerencsét. Összeálltak tehát jó sokan, fogtak egy létrát s nekimentek vele az erdőnek. Míg a mezőn haladtak, addig minden jól ment; de a mint az erdőbe értek, megakadtak, mert a létrát keresztben vitték. Hogy az erdőn előbb haladhassanak, a milyen hosszú volt a létrájuk, olyan szélességben kivágták előtte a fákat, s így jutottak el végre ahhoz a fához, a melyen a bagoly ült. Oda állították a létrát a fához, de ekkor meg az volt a baj, hogy a létra nem volt elég hosszú. Mit csináljanak? Kapják magukat, eldobják a létár, aztán közűlök a legerősebb oda áll a fa tövébe, egy másik ennek a vállára s így valamennyien egymás fölé, míg végre a legfelső már eléri a kezével azt az ágat, a melyen az „Úristen” ül, s már nyúl is utána, elkiáltva magát: „Fogom már az Úristent; megvan már!” Erre a legalsó, hogy mennél hamarább megláthassa az Úristent, kiugrik a többi alól. Azok természetesen mind lehúllanak, akár csak a vadkörte a fájáról, s jól össze-vissza törik-zúzzák magukat. De legrosszabbúl az járt, a melyik legfölűl volt, mert ez az egyik kezével a fán függve maradt és sehogy sem tudott onnan lekerűlni. Mit tévők legyenek már most a jó ruténok? Egyikök, a ki nagyon ügyes czélbadobó hírében állott, fölhajítja a baltáját, hogy majd a kezét elcsapja a fán függőnek; de a keze helyett a fejét találja, s erre természetesen lepotyant a szegény jámbor, de az „Úristen” is tovább szállt.

A lengyel is épen olyan babonás ugyan, mint a rutén, csakhogy emennek némely balitéletében nem osztozik, sőt azt ki is gúnyolja, miről az alábbi tréfás történetke is tanúskodik. Egyszer egy gazda kora hajnalban felkölti a szolgáját s azt mondja neki: „Abrakold meg a lovakat, Wojtek, mert kimegyünk az erdőre. Kemény telünk van, és a fánk már fogytán.” Wojtek megeteti a lovakat, azzal a szánra ülnek és gyü ki az erdőre. Alig érnek ki a faluból, hát egy vénasszony megy át korsóival az útjukon. „Tudod mit, szolgám? – mond a paraszt, – álljunk meg!” – „Már miért?” kérdi Wojtek. – „Fordúljunk vissza.” – „Ugyan minek?” – „Nem mehetünk tovább, mert vénasszony ment át előttünk az úton, így ma nem lenne szerencsénk.” Wojtek visszaordítja a szánt és üresen térnek haza. Másnap még korábban kelnek útra, s már csaknem az erdő szélén vannak, mikor egy nyúl fut át előttük. A gazda megint visszafordíttatja a lovakat, mert a nyúl is szerencsétlenséget jelent. Harmadnap, mikor a fa már majdnem elfogyott, megint csak kimentek az erdőre. Már jó mélyen jártak benne, mikor egy farkas szaladt keresztűl az útjokon. Wojtek azt mondja a gazdájának: „No, hallja kend, gazd’uram, e’már igazi szerencsétlenség ám; mert világéletemben azt hallottam, hogy nem jót jelent, ha az ember ilyen állattal találkozik. A’mondó vagyok tehát, hogy térnénk inkább haza”. – „En meg azt mondom neked, hogy ez épen szerencsét jelent, – felel a paraszt, – azért csak hajts, és azzal punktum. „ Beérnek az erdőbe, a szolga szénát ad a lovaknak, s azután a gazdájával favágásra indúl. A lovakat magukra hagyták. Mikor elkészűlnek, azt mondja a paraszt a kocsisának: „Eredj csak, Wojtek, nézd meg, nem bonyolodtak-e be szerszámjukba a lovak.” Wojtek oda megy, hát a két ló ott hömpörög a földön, az egyik már épen hanyatt fekszik, a négy lába az égnek áll, és a farkas csak úgy falja a szügyét. Wojtek lóhalálában szalad vissza, és kiáltja a gazdájának: „Gazd’uram, adja csak hamar a fejszéjét és jöjjön szaporán, mert a „Szerencse” benne van egyik lovunk hasában és javában eszi.” A paraszt kapja az egyik fejszét, a szolga a másikat és előre szalad, nekiesik a farkasnak és agyonveri. „No gazd’uram, kend azt mondta, hogy ez szerencse; most láthatja kend!” a másik lónak meg egészen a nyakára hurkolódott a pányva, úgy, hogy bizton megfúlad, ha Wojtek hamar el nem vagdalja az istrángokat. Késő este értek haza nagy nehezen, de legalább a „Szerencsét” is fölrakták a szán tetejébe.

A mit a krónikások a lengyelek pogány mythologiájából följegyeztek, az jóformán csak néhány névre szorítkozik, de a tudományos kritika azokat is nagy kétséggel fogadja. Ellenben a nép szóbeli hagyománya számos mythosi lényről tud, minők a felhőket maguk után vonszoló óriások, nemkülönben a Mennydörgés. Az óriások légi alakok, és ilyennek látszik a Mennydörgés is, a mely azonban a földön is jár. A Mennydörgés az a vadász, a ki folyton a titokzatos éji madarat üldözi. Nem egyszer megtörtént már, hogy egyesek ezt a vadászt is, meg a madarat is látták. Egy nagy úr pl. minden vasránap vadászatra szokott menni a szent mise előtt. Egyszer szintén így cserkészett, de nem akadt semmi vadra, pedig időközben már elérkezett a mise órája. Ekkor hirtelen fekete felhő kerekedik az égen, és a távolból dörgés hallatszik. Az úr föltekint, és a folyam partján egy furcsa, nagy fekete madarat pillant meg, a mely szomorúan, leeresztett szárnynyal egy szikla tetején ül. Azt gondolja magában, ha már egyéb zsákmányra nem találtam, legalább ezt a madarat lelövön. Eszébe jut, hogy már hét esztendeje hordoz a vadásztáskájában egy szentelt golyót; kihúzza tehát a puskájából a benne levő töltést és a bűvös erejű golyóval tölti meg fegyverét, s aztán elsüti. A madár a földre húll. Oda megy hozzá, fölveszi s minden oldalról jól megnézi, mert még olya soh’sem látott. Gondolja magában: Kár a szentelt golyóért, mert ugyancsak rút állat. Erre valaki a háta megett így szólal meg: „Ne sajnáld, uram! Én már két éve járok utána, de nem tudtam lelőni, pedig ugyancsak sokat puskáztam rá. A mint te rá czéloztál, én meg te rád irányoztam a fegyveremet; s ha el nem találtad volna, én téged lőttelek volna le.” Bezzeg roppant megijedt az úr, mert a mint visszanéz, hát egy olyan magas parasztot lát maga mögött, mint egy fa, s olyan puskával, mint egy fatuskó. A Mennydörgő volt ez, a ki szűntelen e csúnya madarakra vadász; e szárnyasoknak pedig latawce a nevük, mivel roppant gyorsan repűlnek (latać = repűlni). A Mennydörgő kezén fogta az urat, és még soká elbeszélgetett vele. Megnézegették egymásnak a puskáját, végűl pedig azt a tanácsot adta az úrnak, hogy vasárnap többé ne menjen vadászni, és azzal gyorsan eliramodott, mint a szélvész. A ki a mennydörgőnek a puskájával próbalövést akarna tenni, bízvást megtehetné, csakhogy előbb vasabroncsot tegyen a fejére, mert az különben szétpattanna a nagy dörrenéstől.

A néphumor azonban egészen másként adja elő a villám és dörgés keletkezését. Krisztus urunk Szent Péternek szigorúan meghagyta, hogy egyetlenegy eretneket se bocsásson be a mennybe. Nem sokkal ezután meghalt a legelső eretnek. Jól tudta ugyan az Üdvözítő rendelkezését, a mely szerint, a ki tőle a földön elpártol, az az égben sem lehet vele együtt; de hát az eretnek épen azért eretnek, hogy nagyralátó legyen; kapja tehát magát, és nagy hetykén fölmegy a mennyország kapuja elé, és elkezd rajta iszonyúan dörömbölni. Szent Péter, a jó öreg, kinyitja neki a kaput, mert ki is gondolhatná, hogy egy eretnek merjen olyan vakmerően kopogtatni az ég ajtaján, mintha csak a saját kalibája volna. Az eretneknek se kellett több; zsupsz! becsuszszant az égbe. Szent Péter rá kiált, majd utána fut; az eretnek azonban csak rohan az egész mennyországon át, hogy csakúgy porzik a lába nyomában. Szent Péter majd kővé dermedt ijedtében, hogy mit szól majd az Úr Jézus. Szerencséjére épen arra repűlt el Szent Mihály arkangyal, s észrevevén a dolgot, oda súgott valamit az égi katonáknak. Az eretnek azonnal megsejti (mert szörnyen ravasz), hogy nagy baj fenyegeti, csak annál gyorsabban kezd futni. Az angyalok meg mindenütt a nyomában, s űzik, hajtják ide s tova. Ebből támad a nagy lárma és robogás, a mit itt a földön mennydörgésnek nevezünk. Minthogy pedig az ég jóval nagyobb, mint a mi földünk, hát elég hely van benne erre a hajszára, és így az is könnyen érthető, hogy a szörnyű zaj majd itt, majd amott hallható. Néha az angyalok az eretneket üldözve oly messzire távoznak tőlünk, hogy a mennydörgést hónapok át sem lehet hallani. Egyszer-másszor az is megtörténik, hogy az angyalok már-már elérik az eretneket; ilyenkor valamelyikök hamarosan kinyitja az ég kapuját, melyen át roppant fényesség árad ki, s ezt hívják az emberek villámlásnak. Máskor meg egy-egy angyal nyakon ragadja az eretneket, hogy fejjel ledobja az égből. Ez azonban gyorsan kisiklik a kezei közűl, mint az angolna, és az ég kapuja irtózatos dörejjel becsapódik; – ilyenkor mondják, hogy leütött a villám. Így kergetik az angyalok Isten parancsára az eretneket vakmerő gőgje büntetéseűl egészen a világ végéig. Csak az ítélet napján fog az elbízakodott eretnek a pokol mélységébe zuhanni.

Földön lakó szellem nagyon sokféle van, hanem a legtöbbje gonosz indulató az ember iránt. Az erdőkben laknak a „vademberek”, a róluk szóló hagyomány azonban már kihalófélben van. Vad kisasszonyok (dziwożony), kiket „csodaasszonyok”-nak vagy „dél-asszonyok”-nak (południce) is neveznek, lakják a réteket és mezőket, továbbá úgy nevezett „mamonok”, melyek szép külsejű, de igen gonosz tündérek, és az embert elvarázsolják vagy roszra csábítják. A dél-asszonyokat azért hívják így, mert déltájban mutatkoznak a réteken és mezőkön s elviszik a gyermekeket, ha magukban találják őket. Ugyanezt teszik a csodaasszonyok is, csakhogy nem épen délben. Ezek különben főkép arra törekszenek, hogy csecsemőket ragadjanak el az anyjuk kebléről, és észrevétlenűl a magukéit csempészszék helyükbe. Az elragadott gyermekeket megvesszőzik, s a vesszőket aztán a szemétre dobják, hogy az illető anyák tudják meg, mi történt a gyermekükkel. Ilyenkor az anya igyekezzék a csodaasszonyt elfogni és a fejkötőjét lekapni, a melyet aztán, ha még úgy rimánkodik, se adjon neki vissza. A fejkötőért ugyanis visszakapja tőle a gyermekét. Az ilyen gyerekben azonban nem sok öröme lesz, mert ha fiú, akkor iszákos, ha leány, akkor rosz személy lesz belőle.

A vademberek, a csodaasszonyok, a dél-asszonyok és a mamonok mind nappali szellemek; ellenben az „éji emberkék” (zmory), a fojtogató boszorkányok (gniotki) és az „öreg” (wiek) éjjeli kisértetek. Valamennyi az alvó embereket kínozza. Az éji emberkék ijesztő álmokat külkdenek rá, a fojtogatók és az „öreg” pedig rá ülnek az alvóra és megnyomják. A fojtogató rendesen a fiatalokat, az „öreg” ellenben a korosabbakat bántja. Mind a kettő törpe, de vaskos növésű és szerfölött sulyos. Ha az ember a sapkájukat elragadhatná, sok pénzt szerezhetne általuk. Ez ugyan igen nehéz, de már nem egy embernek sikerűlt.

A vizekben laknak a „vízbe fúlasztók” (topielce).* A vízbe fúlasztó nem igen nagy, de rendkivűl erős; a legizmosabb parasztot is legyűri és a vízbe fojtja, ha épen ott talál fürödni, a hol a vízbe jotó ül. E vízi szellemek néha ki is másznak a vízből, és a földön járnak-kelnek.

Topielez tulajdonkép „vízbe fúlt”. A nép ajkán azonban az ilyen elnevezés gyakran azon tulajdonság kifejezőjévé válik, melyet a nép a viselőjének tulajdonít. A „vízbe fúlt” itt is „vízbe fojtó vagy fulasztó” jelentésben értetik és értendő.

A Beszkidek és Pioninok lakóinak viseletei.
Ajdukiewicz Zsigmondtól

Rendkivűl gazdag a lengyel nép legendákban. A szent család, az Üdvözítő, az apostolok, nevezetesen Szent Péter, a Boldogságos Szűz, kivált pedig a lengyel nemzetiségű szentek, mint Szent Szaniszló, Kunigunda, Jazek, Kanty János, Kázmér, továbbá a búcsúikról és csodáikról nevezetes kegyhelyek megannyi kimeríthetetlen forrásai a jámbor legendáknak.

Kiváló tiszteletben áll a lengyel népnél a Boldogságos Szűz. Ő a lengyel koronának királynője; az első lengyel ének, melyet róla Szent Adalbert szerzett, sok évszázadon át harczi riadója volt a lengyel lovagságnak. Ezért rajongta körűl a lengyel nép az ég és föld királynéját különös szeretettel és alkotott róla ezer meg ezer legendát. Csak kis töredéke ezeknek az a gyűjtemény, a mely nem régen „Mennyország királynéja” czímen Gawalewicz szövegével és Stachiewicz gyönyörű rajzaival jelent meg. Minthogy a tárgyról már az imént szóltunk, a föntieket még csak a következőkkel egészítjük ki.

Hajdan az embereknek nagyon jól ment a dolguk, mert a gabonának egészen más volt a termése, mint ma. A gabonaszár csupa kalász volt a tövét a tövétől a hegyéig. De minthogy a nagy bőség mindig elkapatja az embereket, megfeledkeztek Istenről és a szegényekről. A Szűzanyag az ő végtelenűl irgalmas szíve szerint mégis meg akart előbb róla győződni, vajon az emberek csakugyan olyan gonoszak-e. Tehát isteni kisdedét a karjára véve. Egy faluban alamizsnát kéregetve házról-házra járt. De mindenütt elutasították, sőt néhol még szitkozódó szavakat is kiabáltak utána. E faluból nagyon elszomorodva távozván, a szántóföldek közti úton a szomszéd faluba ment azon hiszemben, hogy ott talán jobbak lesznek az emberek. Jézus azonban nagyon jól tudta, hogy ott is épen olyan istentelenek és kemény szívűek, mint máshol, mint mindenütt. Így szólt tehát: „Meg kell kevesbítenünk a kenyerüket, akkor majd megjavúlnak”. És az Úr már-már fűvé, vagy csak szalmává akarta változtatni a gabonát; de a Boldogságos Szűz mégis csak megkönyörűlt az embereken, és e pillanatban kezecskéjével megmarkolta egy búzaszál kalászának a hegyét. A mit a kezébe fogott, az megmaradt halásznak, ellenben a többi rész csupasz szalmává lett, és azóta a gabonaneműeknek csak fölűl van kalászuk, nem pedig, mint hajdan, a tövüktől a tetejökig.

Kisvárosi hirdető.
Eljasz Valértól

Jóllehet hét tőr járta át szívét, s bár egyetlen fiát a keresztre feszítették, a Szent Szűz áldott lelkében még sincs semmi keserűség a világ és az emberek ellen; sőt inkább oltalmazójuk, jóltevőjük és szószólójuk maradt és lesz is örökkön örökké. Még a másvilágon is mentésére siet a veszendő léleknek. Néha ugyanis csapatostúl bolyongnak az árva lelkek, a kik sehol sem lelnek nyugtot; föl-följárnak a temetőbe és így esdekelnek: „Temető, rejts el bennünket sírjaidba, hogy az ítélet napjáig nyugtot lelhessünk.” A temető azonban így válaszol: „Nem tehetem, semmikép sem tehetem, mert gyónás nélkül múltatok ki.” Erre a templom elé mennek és ott könyörögnek: „Templom, bocsáss be bennünket, hogy boltíveid alatt lakhassunk és oltáraid előtt térdelhessünk az ítélet napjáig.” De a templom is azt feleli: „Nem tehetem, nem nem!” Ekkor kimennek az erdőre és ott siránkozna: „Erdő, erdő! Rejts el bennünket sűrűségedben, takarj el és üdíts föl bennünket hűvös árnyékoddal, mert csöndre és nyugalomra szomjúhozunk.” Az erdő zúgása azonban szintén csak azt feleli nekik: „Nem, nem tehetem.” Elmennek a tűzhöz, a vízhez, s mindenütt ugyanazt a rimánkodást ismétlik, de mindenünnen e szörnyű visszautasítás hangzik feléjük: „Nem lehet, nem, nem!” Végre a pokol kapui elé kerűlnek, a mely nagy csikorogva megnyílik elöttük, s a pokol tüzéből ilyen hívó hangot hallanak: „Jöjjetek be!” Ők azonban a rettenetes örvény láttára jajveszékelnek és keserves sírással így folyamodnak a Boldogságos Szűzhöz: „Ments meg, ments meg bennünket! Hisz te vagy a mi anyánk, szószólónk és szabadítónk!” Erre megjelenik a Szent Szűz, keresztet vet rájuk és oltalmazólag teríti föléjük palástját. De a bűnös lelkek nem juthatván be az égbe, a Szűzanya előbb egy köves, rögös és tövises úton vezérli őket az örvény fölött. A talpukból patakzik a vér, de azért csak bátran haladnak előre, mert tudják, hogy az Úr Jézus annyi bűnüket bocsátja meg, a hány vérkönyűt ontanak.

Halljuk még, hogyan keletkezett a Boldogságos Szűz litániája, eme gyönyörű imádság, melyet a lengyel nép oly forró áhítattal szokott elrebegni. Mikor még az Úr Jézus egészen kis fiúcska volt, igen gyakran ült szentséges anyja ölében, és a mint csókolgatta, kis karjaival ölelgette, simogatta, mindenféle szebbnél-szebb és gyöngédnél-gyöngédebb neveken szokta út szólítgatni. Így sorban rá halmozta mindazokat a czímeket, a melyekből ma a Boldogságos Szűz litániája áll. Szent anyja nem akarta isteni gyermekét félbeszakítani és kimondhatatlan édes gyönyörűséggel hallgatta fiacskája gyügyögését. Végtelen boldogságában csak mosolyogni tudott. A mint azonban Jézus e szavakhoz ért: „Lengyelország királynéja”, és isteni erejével a Szent Szűz szívében egyszerre megjelenítette mindazt a fájdalmat, keserűséget, balsorsot és igazságtalanságot, a mit neki az igaz vallás üldözőitől el kell majd szenvednie: ekkor a Szűzanyának összeszorúlt a szíve, könyek törtek elő a szemeiből, és isteni gyermekét forrón a keblére szorítva, szent buzgalommal így fohászkodott föl: „Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit, hallgass meg; oh Uram! Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit, Könyörűlj rajtuk, oh Uram!” És az Úr Jézus szent anyjának ez esdeklésére ünnepies szóval rá mondá: „Amen!”

A szentek legendái többnyire azok csodatételeiről szólnak. Példáúl csak Szent Kunigunda legendáját említjük, IV. Béla magyar király leányáét, Szemérmes Boleszláv lengyel király (1243–1279) feleségeét, kinek férje szűzies életeért kapta melléknevét. A monda ez istenfélő királynénak tulajdonítja a wieliczkai és bochniai híres sóbányak fölfedezését, valamint őt tartja a tatárok Lengyelországba való első berohanása alkalmával a nép megoltalmazójának (1241). Egyik róla szóló legenda ugyanis azt mondja, hogy a királyné, a ki később a klarisszák ó-sandeci kolostorát alapította és ugyanott mint apácza halt meg, a szegény néppel együtt az üldöző tatárok elől Magyarországba menekűlt át.

A bányamondák közűl a wieliczkai bányába temetett bányászlegény történetét említjük. E monda ugyanis nemcsak a wieliczkai és bochniei bányászok mindenkori jámborságának a bizonyítéka, hanem egyúttal történelmi érdekességű is. A lengyelek a bányász mesterséget a németektől tanúlták, és így a szóban forgó monda is a német eredetű Bonar családra vonatkozik. Krakónak Kazimir nevű városrészében áll a Szent Katalin-templom, Nagy Kázmér király (1333–1370) csúcsíves építésű csodálatos remekműve. Ebben az egyházban van egy falra festett csodatévő Krisztus-kép, és közel hozzá egy hasonló festésű Mária-kép. E képek Bonar Jezsaiás életével állanak kapcsolatban, a ki 1380-ban született Krakóban és 1471-ben halt meg ugyanott, a hol a Katalin-templomba temetett hamvai mai nap is nyugszanak. A tekintélyes Bonar vagy Boner család német földről, még pedig alighanem alnémet terűletről kerűlt Lengyelországba. Nagy Kázmér idejében már meg volt ott telepedve. Krakó környékén tetemes birtokai valának, és rokoni kötelékbe léptek az ország legelőkelőbb családjaival. A boldoggá avatott Bonar Jezsaiás, Bonar Florián és Bronisława de Brzezie Lanckorońska fia volt. Egyetemi tanúlmányait Krakóban végezte 1406-ban; doktorrá lett és azután a krakói Kazimir városrészben levő Ágoston-rendi kolostorba lépett s ugyanott maradt haláláig. Szent életének, mély tudományának és megragadó ékesszólásának nagy volt a híre. E hírének köszönhette, hogy a konstanczi zsinatra küldött lengyel követség őt is magával vitte. A zsinaton meg is támadta Husz János tanait, és egy konstanczi polgárnak, valami Körner Jánosnak a feleségét visszatérítette eretnekségéből. Egy vallásos tartalmú latin munkát is írt, a melynek kézírata azonban 1556-ban megégett Krakóban; azt mondják hogy valamikor Németország Ágoston-rendi kolostoraiban igen el volt terjedve és nagyra becsűlték. Nos hát, ez a szerzetes készíttette az imént említett képeket, a melyek utóbb csodatévő hírűekké lettek. A Stachiewicz képén megörökített monda szerint volt egy wieliczkai bányász, a ki valahányszor Krakóba ment, mindig ájtatosan imádkozott az Üdvözítő ezen képe előtt, gyertyát gyújtott előtte, és alamizsnáúl kenyeret osztott ki a szegények között. Egy napon az ájtatos bányászt a beomlott akna maga alá temette, még pedig úgy, hogy már teljesen elveszettnek hitték, és nem is iparkodtak őt kiszabadítani. Hanem a szerencsétlennek a felesége nem csüggedt el; gyakran be-bement krakóba, imádkozott az irgalmas Jézus képe előtt, gyertyát is áldozott, alamizsnát is osztott épen úgy, mint annak előtte az ura szokta volt. És ime, nem is csalatkozott reményében. Egy év múlva kiásták a bányászt, a ki mint egykorú tanúvallomások bizonyítják, teljes épségben kerűlt ki a föld alól. Mikor megkérdezték, hogyan maradhatott életben, azt felelte, hogy a Katalin-templombeli Krisztus mindennap megjelent előtte és egy-egy kenyeret vitt neki. Ennek a réges-rég történt dolognak az emléke hagyományként egészen a legutóbbi időkig élt a megmentettnek családjában, a mely úgy szólván napjainkig áhítatosan szokott imádkozni, gyertyákat égetni és alamizsna-kenyereket osztogatni az irgalmas Jézus képe előtt. A Katalin-templom és a Krakótól jó távol fekvő Wieliczka bányászai közötti kapcsolat fölvilágosítására meg kell jegyeznünk, hogy a Bonar család egy tagja öreg Zsigmond király (1506–1548) idejében nagy érdemeket szerzett hazája pénzügyeinek rendezése és a wieliczkai sóbányák fölvirágoztatása által. Wieliczkában még ma is viselik egyes aknák a Bonar nevet. Bizonyára ez is oka, hogy a boldoggá avatott Bonar Jezsaiásnak a Katalin-templomban levő híres csodatévő két festménye a wieliczkai bányászoknak szűntelen emlékében maradt.

A történelmi mondák jórészt a nép őskorára vonatkoznak. A lengyel nép hajdan több törzsből állott, melyek a lechiták közös nevét viselték. Ez összefoglaló elnvezés azonban feledésbe ment, mikor a lechiták azon része, mely Gnesen és Posen környékén lakott, s magát polan-nak nevezte, a többi törzs fölé kerekedett és mindnyájára rá ruházta a maga nevét. A monda szerint Lech volt a lengyel nép ősatyja. Ez a Lech népével együtt pontosabban meg nem határozható időben a Wartha folyó környékére kerűlt, a hol akkor még rengeteg erdőségek voltak. Ez erdők egyikében Lech és lovagjai fehér sasok fészkére bukkantak, a mit Lech jó jelnek vevén, magával vitte a ritka állatokat. A hol a fészket (lengyelűl gniazdo) találta, oda építette a székhelyét, s a gniazdo szótól a várost Gnieznonak (Gnesen) nevezte el, a fehér sast pedig országa czímeréűl választotta.

A lechtiák korában a mai Krakó környékén Krak (latinosan Krakus) fejedelem uralkodott. Az ő idejében a Wawel hegynek egy barlangjából sárkány tört elő és emberekben, állatokban szörnyű pusztítást vitt véghez. Krakus fejedelem legyőzte a sárkányt, melynek barlangját még ma is mutogatják a Wawel látogatóinak. Azután kastélyt építtetett a Wawelre, a kastély köré pedig várost alapított és azt a maga nevéről Krakównak nevezte el. Különben is kitűnt vitéz hadi tetteivel, a miért is halála után az egész nép nagy pompával temette el és a sírja fölé magas dombot emelt, a mely Krakus-sírja néven még ma is látható krakónak Krzemionki nevű külvárosában.

Minthogy Krakusnak nem maradt fiutódja, halála után leánya, Wanda vette kezébe a kormány gyeplőit. A szépségével és szellemével egyaránt kitűnő fejedelemnő kezére egy Rüdiger nevű német fejedelem áhítozott; Wanda azonban nem akart hozzá menni, mert attól tartott, hogy népe ez úton idegen uralom alá kerűlhet. A megsértett herczeg erre erőszakkal akart czéljához érni és hadat üzent Wandának, a ki azonban nem ijedt meg, hanem vitézei élén maga is kiszállt a csatasíkra. A harcz igen heves volt, de ádáz tusa után végre legyőzték a németeket, a kik futásnak eredtek. Rüdiger kétségbeesésében a saját kardjába dőlt. De Wanda többé nem akarta maga miatt országát hasonló veszedelembe juttatni. Előbb tehát az isteneknek áldozatott mutatott be, és azután a Visztula habjaiba temetkezett. Az egész nép megsiratta és emlékét, mint az atyjáét is, egy magas sírhalom emelésével tisztelte meg. Ez a halom még ma is megvan Krakó mellett azon a helyen, a hol a monda szerint Wanda holttesté a folyóból kifogták. E helyen utóbb falu keletkezett, mely Mogila (sírhalom) nevét épen Wanda sírjának köszöni. Wanda halála után Krakó vidéke tizenkét vajda uralma alá kerűlt, míg végre a polánok kezére jutott.

Lech király után a polánoknak több fejedelmük volt, többi közt a rendkivűl kegyetlen II. Popiel. Ez egyszer férfi rokonait lakomára hítta magához, és a felesége bíztatására valamennyit megmérgezte. Holttesteiket a Goplo-tóba bettette, melynek egyik szigetén állott a kastélya. E holttestekből azonban tömérdek egér bújt elő, melyek elárasztották a király kastélyát és végre magát a vérszomjas uralkodót is fölfalták. Popiel kastélyának csak a tornya maradt meg, melynek még ma is Egér-torony a neve.

Akkortájban élt a Goplo-tó melletti Kruszwicában egy szegény, Piast nevű parasztember, a ki a kerékgyártó-mesterséget is űzte. Mikor a fiának, Ziemowitnak a körűlmetélését ünnepelték, két vándor köszöntött be hozzá, a kik nyilván angyalok valának, s Popiel királynál nem kaptak szállást. Minthogy Piastnál szíves fogadtatásra találtak, csodatétellel megsokasították a gazdájuk ételeit és méz-sörét, s nagy jövőt jósoltak neki. Piastot királylyá választották; a lengyel trónt maradékai is örökölték és családja csak Nagy Kázmérral halt ki (1370). Piast egy dédunokájával, I. Miecislávval kezdődik Lengyelország történelmi korbeli fejedelmeinek a sora. A monda szerint e király vakon született és csak hetedik évében történt körűlmetélésekor lett csoda útján látóvá. Az esetnél jelen volt pogány papok ebből azt jósolták Miecisláv atyjának, hogy a fia által nagy fényesség fog Lengyelországra áradni. És ez be is teljesedett, minthogy a király megkeresztelkedett és egész népét a keresztény vallásra térítette.

A későbbi királyok közűl is többen tárgyaivá lettek a népmondának. A legnépszerűbbek Nagy Kázmér (1333–1370) és Sobieski III. János, Bécs fölszabadítója (1674–1696). A Lengyelország fölosztása utáni időkből Kościuskót és Poniatowski József herczeget dicsőítik a nép dalai.

I. Napoleonról azt tartja a nép, hogy nagy „Kusijas”, vagyis isten- és emberkisértő volt.

Ma a Wawel várkestély és a székesegyház, a melyben annyi királysír és síremlék van, pusztán áll. E várkastély alatt azonban, a Wawel-hegy szívében a népmonda szerint egy másik, egészen hasonló kastély van; csakhogy az nem olyan rideg és sírboltszerű, mint a földfölötti, hanem épen olyan fényes, derűlt tekintetű és pompás, mint a minő hajdan a másik volt. Van benne egy templomforma nagy, boltíves terem, tele mindenféle fegyverrel és zászlókkal. A terem közepén egy asztal körűl ülnek teljes fejedelmi díszükben az összes lengyel királyok: Lech, Krakus, Wanda, Piast, Miecislav, Bátor Boleszláv, Nagy Kázmér, Báthory István, Sobieski és a többiek is mindnyájan. Évente egyszer a föld alatt nagy lódobogás, kürtszó és harczi zaj hallatszik; s ekkor egyik király, a monda szerint Bátor Boleszláv, éjfélkor kikél a földalatti várból, s kardját villogtatva, a mely akkora, mint egy arkangyalé, szilárd léptekkel végig lépdel a felső várkastély puszta udvarain. A jók ilyenkor meg is láthatják a kísértet-királyt, s láttára végtelen gyönyörűség tölti el a szívüket; a gonoszok ellenben nem látják s a nagy réműlettől elalélnak.

A Visztula melletti Baranów helység egy útczája.
Zachariewicz Juliántól

Babonák. – A természetfölötti lényekre vonatkozó hiedelmek némelyikét már említettük. A levegő szellemei közé tartoznak még a már említett „Mennydörgő”-n kivűl az ú. n. Planétás-emberek (Planetnicy), a kik csak abban különböznek más közönséges halandóktól, hogy „csak bizonyos órában” születnek. Pierzchówban pl., Bochniához közel élt évekkel ez előtt egy fiatal pásztor, a ki mindig előre megérezte, mikor lesz eső vagy zivatar. Az egész környék lakossága szentűl hitt az időjóslásaiban. Húsz éves korában azonban egyszer csak egy nagy zivatar közben nyomtalanúl eltűnt; mint a nép hiszi, a felhők közé ragadtatott, a „Planétások” közé. A Planétások ugyanis a felhők között laknak. Különféle vidékeken más-más fölfogás uralkodik arról, hogy mit csinálnak a levegőben. A lasowsiákok hite szerint madzagokon húzgálják a felhőket; a Raba mentén lakók szerint vízzel telt csónakaik vannak, melyeket nekünk felhőknek látszó ködbe burkoltan, ezüst lánczocskákon húzgálnak. Csónakaikat a szivárvány tölti meg tengervízzel; mikor azonban a Planétások e vizet kilocsolják, és nincsen idejök másért egészen a tengerig menni, akkor a szivárvány a folyókra és tavakra is lehajlik és azokból telik meg vízzel. A ki ilyenkor a víz partján állana, azt a szivárvány könnyen fölszívhatná, mint a hogy a békákkal teszi, a melyek aztán az esővel együtt potyognak vissza a földre. A jégesőt a Planétások abból a jégből hasogatják, a melyet a Jeges-tengerből hordanak föl a felhőkbe. Valamikor a Planétások ezt a jeget mozsárban törték, időhaladtával azonban föltalálták a „gyöngyöző”-t, mely aprító géppel sokkal könnyebben megy a munkájuk. A Planétások a felhők között vénűlnek meg; halálukról azonban a néphit semmit sem tud regélni. Jégeső ellen meg tudják a gazdát védeni; de viszont sebtiben jeget és jégesőt is tudnak csinálni, úgy, hogy bármely tó vizét azonnal jéggé fagyasztják. Egy Raba-menti parasztról pl. azt mesélik, hogy mikor már mindent hiába próbált meg a köszvénye ellen, valakinek a tanácsára fölment a hegyek közti Tengerszemhez, hogy a fájós lábait benne megfüröszsze. De alig mártotta belé a lábait, egyszerre csak egy pár nagy szakállú, rongyos kabátú és hatalmas bunkósbotokkal fölfegyverkezett ficzkó termett mellette, s megrohanták, mint valami haramiák. „Mit csinálsz itt?” támadtak rá. „Hát mit csinálnék, mint hogy a fájós lábamat áztatom a szakgatások ellen.” „Rögtön húzd ki a lábad a vízből, –kiáltottak rá, – mert mindjárt akkora fagy támad, hogy magad is belefagysz a vízbe”. Ijedten kapta ki a lábait és várta, hogy mi fog történni. Erre a Planétások, –mert azok voltak, – körűljárják egyszer-kétszer a Tengerszemet és egyre csak ezt kiabálják: „Hollá! hollá! hollá!”, s minden kiáltásnál belecsapkodnak furkósbotjaikkal a vízbe. És ime rögtön vastag jégkéreg borúlt az egész Tengerszemre. A Planétások a jeget előbb a botjaikkal széttördelik, aztán a darabokat a mozsárba és a „gyöngyöző”-be rakják, s íziben jégesővé aprózzák. A paraszt, minthogy többet nem szóltak hozzá, neki bátorodván, kérdezte tőlük, hogy mi végre teszik mindezt. De mennyire megréműlt, mikor megtudta, hogy a faluját jégveréssel akarják büntetni, mert ott egy cselédleány a gyermekét a szabad mezőn, s nem a temető szentelt földjében temette el. Könyörögni kezd most a Planétásoknak, hogy legalább az ő földjét ne bántsák, s nézzék az ő szegény, beteges, munkára képtelen voltát. A nagy kérés-könyörgésre a Planétások végre megszánták, és meghagyták neki, hogy fusson, a mint csak tud, a falujába és tűzeljen hársfa-gallyakat a földje négy végére. Alig ért haza s alig teljesítette a paraszt, a mit rá parancsoltak, hát már kitört a rettenetes égiháború, irtózatos jégesővel, mely az ő földjét kivéve, mindent tönkre vert.

A földön élő vagy a földön olykor meg-megjelenő szellemek közé tartozik a már említett „Fúlasztók”-on, „Csodaasszonyok”-on, „Dél-kisasszonyok”-on és „Mamonok”-on, – melyeket „Istennőcskék”-nek (Boginki) vagy „Ördögnők”-nek is neveznek, – valamint a fojtogató „Lidérczek”-en és „Öregek”-en kivűl még az „Ijesztők” (Strachy) sokféle fajtája. Ide valók első sorban az „Ördögök”, de úgy szintén a „Halál” és a „Bűnös lelkek” is.

Részlet Miechocin faluból, Tarnobrzeg és Baranów között a Visztula mentén.
Zachariewicz Juliántól

Az Ördögnek emberi alakja van, csakhogy természetesen koromfekete, tetőtől talpig szőrös, a füle mögött nagy szarvak ágaskodnak, a szemeiből tűz lövell ki, a kezein nagy karmok, a hátulján fark, a lábain loópaták vagy csülkök, nevezetesen disznó-csülkök vannak. A sertésnek különben nem valami nagy jóakarója. Mikor „házasodik” és az útakon és útczákon tánczolva nagy porfellegeket kavar föl (forgószél), könnyen el lehet a mulatságát rontani, csak rá kell kiáltani: „Jobb lenne, ha moslékos dézsát tennél a fejedre és nem kavarnál föl ekkora port!” Azonban az Ördög nem mindig a közönséges alakjában jelenik meg. Parasztnak, úrnak, ifjú legénynek, vagy valamely állatnak, pl. macskának képét is felöltheti magára. Az Ördögök rendesen igen ravaszok, de mégis vannak köztük okosabbak és ostobábbak ép úgy, mint az emberek között. Leggyakrabban találkozik a magános, néptelen útakon ödöngő részegekkel. Az ilyeket az Ördög letéríti a jó útról, és Isten tudja, meddig, sokszor egész éjszakán át is hurczolja őket idestova mindenfelé. De azért józan állapotban is lehet találkozni az ördöggel, és az ilyen találkozás, történjék bár okos vagy ostoba Ördöggel, mindenkor veszedelmes és rémítő. Ezért félnek némelyek az Ördögnek még a nevét is említeni, és mikor káromkodnak, „Hogy a mindenek… vigyenek el!” kifejezéssel élnek, kihagyván az „Ördög” szót. E kifejezésben hajdan (még a XV. és XVI. században is) a mai wszyscy (minden) szó helyett a wsciornasci szóval éltek. E szó a mai irodalmi nyelvből már teljesen kiveszett, és némelyek már azt sem tudják, hogy valaha élt és mit jelentett. Ámde némely vidéken a paraszt még ma is így káromkodik: „Hogy a wsiornasci-k vigyenek el!” Ebből aztán némely jámbor ethnographusok kisütötték, hogy a pogány lengyeleknek hajdan volt valami Wsciornastek nevű istenük, és ennek egész Wsciornastki nevű családja, a mely istenség, minthogy neve káromkodásban maradt fönn, nyilván a gonosznak az istene lehetett.

A Halált a lengyel nép fehérruhás asszonynak képzeli, kaszával vagy a nélkül, néha pedig fürészszel, lapáttal, gereblyével vagy seprűvel fegyverkezve. Mindezek jelképes vonatkozással vannak a Halál munkásságára, mint a ki kaszájával levágja az életet, fürészével koporsót készít, ásójával sírt ás, gereblyéjével szétteríti az elkorhadt csontakat, seprűjével összesepergeti az elhaltak hamvait. A Halált már akárhány ember színről-színre látta, mert a haldoklók mellett néha éjszakának idején meg is jelenik. vagy egész csöndesen megáll a ház előtt, vagy háromszor bekopogtat az ablakon és nevén szólítja azt, a kit el akar vinni. Ha az illető erre azt kérdi, hogy: „ki az?” akkor el van veszve. Tehát nem jó ilyenkor felelni, hanem inkább hamar és hangos szóval egy „Üdvöz légy Máriá”-t mondjon az ember.

Az élők és holtak közötti érintkezés elég gyakori. Nevezetesen a szülők látogatják meg éjjeli időben gyermekeiket. Az apa utána néz a gazdaságnak, az anya elárvúlt gyermekeinek. „Egyszer, a mint alszom a kályhapadkán, – mesélte e sorok írójának egy parasztember, – valami mozgást hallok; az ajtó megnyílik és a boldogúlt feleségem lép be rajta, szakasztott azon mód öltözve, a hogy eltemettük, csakhogy olyan fehér volt, mint a papír. Körűltekint az egész kunyhóban, rá néz a kályhára, aztán meg rám; oda megy mindenik gyermekhez, mindeniknél megáll, soká el-elnézi, végre pedig egész a bölcsőig suhant, a hol a legkisebb feküdt, – mert ennek a kicsikének a születésekor halt meg, – föléje hajol nagy szánakozva, mintha meg akarná szoptatni. Erre én hirtelen talpra ugrom s üdvözölni akarom; de akárhányszor nyújtom is felé karjaimat, hogy magamhoz öleljem, mindig csak mintha levegőt fogtam volna, sehogy sem tudtam átkarolni. Erre elfogott az ijedtség, és fölkiáltottam: „Jadwiś, drága feleségem!” Ekkor mintha összeborzadt volna; a kakas kukorékolni kezdett, – mire nyomban eltűnt.” a halottakat nem kell soká gyászolni, mert ez nagyon „nyomja” a lelküket a másvilágon. Mindenszentek napján éjfélkor, midőn az elhaltak lelkei a templomba imádkozni mennek, némelyek közűlök nagy korsókat czipelnek, a melyek az értök ontott könyekkel telvék.

A bűnös lelkek a legkülönfélébb módon és helyeken bűnhödnek; főkép azonban puszta várakban és házakban, keresztútakon, temetők környékén, egyéb sivár helyeken, sőt néha egyes fákban. A fákba zárt lelkek siránkoznak, mikor az efféle fa a tűzben ég. A bűnhődő lelkek közűl azonban kiváló említést érdemelnek a Strzygonok (vampirok) és a Bolygótüzek.

A Strzygon olyan ember, a ki halála után éjente gyakran kikél sírjából. Többféle okból lehet az ember ilyen vampir-féle Strzygonná. A ki életében elmulasztotta a bérmálkozást, az halála után okvetetlenűl azzá lesz. A keresztség megnyitja ugyan az ember előtt a mennyországot, egymaga azonban, az úgy nevezett „második keresztség” vagyis a bérmálás nélkül nem elég az üdvösségre. A Strzygon olyan alakban jelenik meg az embernek, a milyen volt megbetegedése vagy épen a halála előtt. Epen azért nagyon nehéz őt a közönséges élő embertől megkülönböztetni. Csakhogy rendesen pokoli tüzet lehel a szájából; jóllehet olyanok, a kiknek már sok dolguk volt Strzygonokkal, azt mondják, hogy ez nem mindenkor történik; abban azonban valamennyien egyetértenek, hogy egy ilyen Strzygonnak már a puszta lehelete is elég, akár tüzes, akár nem, hogy azt, a kit ér, sokszor abban a nyomban megölje. Az ilyen vampir azért minden áron arra törekszik, hogy a vele találkozónak a szájába leheljen és így őt életétől megfoszsza. E szándékkal éjjelenként meg szokta az embereket támadni, és ilyen alkalommal már nem egy parasztnak ugyancsak kemény tusája akadt a vampirokkal. Jobb felől azonban hiába ütlegeli az ember a vampirt; a ki le akarja győzni, annak balfelől kell rá ütnie. de azért ha legyőzte is, még se gondolja, hogy az semmit sem ártott neki, mert nagyon könnyen megeshetett, hogy épen védekezés közben lehelt a szájába, a mikor észre sem vette. Mindenképen nagyon veszedelmes dolog tehát ilyen Strzygonnal találkozni. De kikerűlni is bajos, kivált ha nem árad tűz a szájából. Mert miről is lehessen rá ismerni? Mondják ugyan, hogy kék folt van a hátán, meg, hogy a hóna alja csupasz; de hát ki fogja őt levetkőztetni és ilyen alaposan megvizsgálni. Néha bizony valakinek a legkedvesebb embere, pl. az apja, férje, testvére is vampirrá válik. Éjjel, mikor haza jár, pokoli tűz nem jön a szájából és egészen olyan, a milyen valaha volt; segít a munkában, ellátja a marhát, fát hasogat, borsót csépel, stb. Hajnal előtt visszamegy sírjába s másnap éjjel megint visszatér; senkinek sem fúj erőszakkal a szájába, hogy megölje; már hogyne fogadná tehát az ember szívesen, és hogyne közlekednék vele! Pedig, noha senkinek sem látszik ártani, sőt még segít is a munkánál, azért a közelsége mégis nagyon veszedelmes. Már vele egy levegőt színi is halálos. A kik vele társalognak, mind halaványabbakká lesznek; mintha a vérük lassanként kifolyna, és lesoványodnak. Épen azért legjobb a vampirral semmiféleképen sem barátkozni. Minthogy különféle fajtájúak vannak, különböző módokon lehet tőlük szabadúlni is. Hogy a Sírjából soha ki ne keljen, mindenekelőtt a sírját kell megtalálni. Ennek is többféle a módja. Fonalat kell varrni a vampir ruhájára; s mikor aztán a kakas kukorékol, és a vampir a sírjába tér, csak utána kell menni a fonalszálnak, hogy a sírt megtalálja. Többször nem is kél ki aztán belőle, ha egy Jézus nevével beírt papírlapocskát tesznek a fogai közé és koporsójában arczával lefelé fektetik. Igen ám, de hátha a papírlapocska kiesik a szájából, vagy az egerek összerágják? Ekkor megint csak kikelhetne és újabb károkat tehetne! Ilyenkor, ha az előbbi nem használt, le kell vágni a vampir fejét és a hóna alá dugni. Különben is minden esetben a plebános fogja legjobban tudni, hogy ezzel vagy azzal a vampirral mit kell tenni; csak mindent pontosan el kell neki mondani.

Hajdan csak férfi vampirokról lehetett hallani, pedig bizonyos, hogy nő vampirok is vannak. Igaz ugyan, hogy e sorok írója a paraszt nép köréből kerűlt ilyen nő vampirokról még soha sem hallott; de megtörtént, hogy egy efféle úriasszonytól egyszer egy zsandár is gyáván megfutamodott, mint Swiętek „A Raba-mellék népe” czímű könyvében beszéli.

Éjjeli bolygótüzek alakjában kereszteletlenűl elhalt gyermekek lelkei bűnhődnek, valamint az olyakéi is, a kik életükben valami igaztalanságot követtek el valaki ellen és azt haláluk előtt nem tették jóvá. Amazok addig bolyognak, a míg valaki meg nem kereszteli őket, emezek pedig annyi évig, a mennyit Isten rájuk rótt. Kínjaikat azonban örököseik megrövidíthetik, ha az illető károsúltaknak elégtételt szolgáltatnak. Az okozott kár különféle természetű lehet, példáúl idegen föld elszántása, mezei vagy házi tolvajlás, a marhának tílosba hajtása, testi sértések. Az ilyen bűnhődő lélek ott bolyog, a hol életében bűnét elkövette és panaszos hangon kiabál: „Szántsd le a mesgyét, szántsd föl a földet!” stb. A legalkalmatlanabbak a kereszteletlen gyermekek bolygó lelkei, melyek, minthogy nem tudnak beszélni, mindaddig üldözik az embert mindenüvé, míg ki nem találja, hogy keresztségre áhítoznak. Félni azonban épen nem kell az ilyen lelkecskéktől, a melyeknek csak az a vágyuk, hogy megkereszteljék őket. Ezt kell tehát mondani: „Én tégedet keresztellek az atyának, a Fiúnak és a Szentlélek Istennek nevében, ha fiú vagy, Ádámnak, ha leány vagy, Evának”. Aztán a világ négy tájéka felé keresztet vetve, leveti az ember a testén levő ingét, ketté szakítja és az egyik felét az újja nélkül oda dobja a bolygó tüzecskének „pólyá”-úl. Mihelyt ezt megtette, nyomban kialszik a bolygótűz. Ha valaki a keresztelést e nélkül hajtaná végre, a bolygótűz nyomban neki esnék, letépvén róla az ingét, sőt bizony a szemét is kisüthetné.

A dembnói fatemplom a sandeci kerűletben.
Eljasz Valértól

Némely élettelen dolgoknak is meglehet az a csodálatos tulajdonságuk, hogy el-eltűnnek, és ismét meg-megjelennek, mint a kisértő lelkek. Ilyen pl. az Inclus nevű bűvös pénz, a melyet akárhányszor ki lehet adni s mindig ismét visszatér a gazdája zsebébe. Az Inclus akármiféle pénzzé átváltozhatik; csak a bal láb csizmájának az orrába, a harmadik lábújj alá kell tenni, s a csizmát kilencz napon át éjjel-nappal szűntelen viselni s e mellett folyton az Inclusra gondolni. Ez idő alatt az illetőnek egyszer sem szabad megmosakodnia, sem pedig egy Miatyánkot elmondania. Az így szerzett Inclus egyúttal azzal a tulajdonsággal is bír, hogy azt a pénzt, a melynek melléje teszik, magával ragadja és a gazdája zsebébe varázsolja. Némely betegségek, pl. a Kołtun (lengyelfürt, zsidófürt, cirragra polonica, hajbetegség), vagy a Gościec (szakgatás) szintén gonosz szellemek művei, melyek az ember testét megtámadják. A lengyelfürt a haj becsapzódásával kezd mutatkozni, és rendesen csak annak a külső jele, hogy az illetőben a Gościec tanyázik. Ha valaki az összetapadt fürtöt szétfésülné, ezzel magára haragítaná a Gościecet, és olyan borzasztó szakgatást kapna minden tagjába, hogy akár belé is halhatna. Azért legjobb a lengyelfürtöt békén hagyni és megvárni, míg magától eloszlik. Csak ilyenkor szabad aztán lenyírni, még pedig teljesen derűlt napon, déli időben. A lenyírt fürtöt egy zacskóban a mellén viseli az illető egészen a legközelebbi nagypéntekig vagy nagyszombatig. Nagypénteken mocsárba lehet dobni, nagyszombaton pedig kecskefűz tövéhez elásni. De mind a két esetben valami kis pénzt kell melléje a zacskóba dugni, avagy pálinkával meghinteni. Ezen a módon a Kołtun ezután békét hagy az embernek, és a mocsárra vagy fűzfára ragad, a melyek aztán kiszáradnak.

A Kołtunt már elégszer látták is, a mint ebbe, vagy abba a kunyhóba belopódzott, hogy ott valakit meglepjen. Körűlbelűl olyan, mint egy nagyobbfajta vakond avagy egér. Legkönnyebb valamely épen átutazó „rosz ember” varázslása útján elfogni, vagy pedig úgy, hogy az ember fölriasztja, a mikor az olyan mocsárban, vagy fűzfa alatt ráakad, a hová valaki rejtette. De a világért sem szabad ilyenkor rajta keresztűl lépni, vagy a mellette levő pénzt elvenni, vagy akármi módon megérinteni, mert ezért boszút áll és belemászik az emberbe. Egyszer egy legény a Kołtuntól elvett egy krajczárt és szivarkát vett rajta; de alig szítta ki, már is minden tagjában szörnyű szakgatást érzett. Még szerencséje volt, hogy a gazdája rájött a baj okára, és a legénynek a lelkére beszélt, hogy a Kołtuntól kérjen bocsánatot és adjon neki elégtételt. A bocsánatkérés a következő volt: „Kedves Kołtunkám ostobaságból elvettem a krajczárodat, de most már tudom, hogy ez mit jelent, és nagyon sajnálom, könyörűlj rajtam, nesze azért az egy krajczárért akár öt, csak ne tégy kárt bennem”.

Varázslók, férfiak és nők, egyaránt nagy számmal vannak. A varázslónők vagy boszorkányok főkép a tehenek tejét apasztják el vagy rontják meg, még pedig az ördöggel való czimboraságuk útján. A boszorkányok megismerik egymást, mert minden pénteken napfölkelte előtt, a falu határában, vagy a földek és legelők mesgyéin gyűlést és tanácskozást tartanak. Van továbbá egyszer minden évben az ördögökkel való közös fő gyűlésük is nagypénteken, szintén napfölkelte előtt, a falu határában, vagy a földek és legelők mesgyéin gyűlést és tanácskozást tartanak. Van továbbá egyszer minden évben az ördögökkel való közös fő gyűlésük is nagypénteken, szintén napfölkelte előtt. Ezen az összejövetelen különféle füveket főznek és megtanítják egymást, hogyan lehet a mások teheneit a legbiztosabban megrontani. Tanácskozásukat nagy czéczó követi, melyen a boszorkányok az ördögökkel tánczolnak és dáridóznak. Erre a fő gyűlésre a boszorkányok pemetékből, söprűkből és sütőlapátokból varázsolt lovakon nyargalnak, s paripáik nagyon hasonlítanak az illető szerszámokhoz, a melyekből lettek. Az ördögök lovai azonban koromfeketék és más, közönséges lovaktól csak abban különböznek, hogy nincsen sem sörényük, sem farkuk. érkezéskor és távozáskor csókkal üdvözlik egymást, s ettől a csóktól olyan rútak a boszorkányok.

A boszorkányok főkép a nekik kellő varázsfüvek szedegetésével foglalkoznak. Ilyenek kivált a harangvirág, a tisztesfű, a sárga szironták, a katángkóró, a vad kakukfű, a lókörmű szattyú. A füvek szedegetése közben szűntelen ezt mormolják: „Gyűjtöm a hasznát, de nem az egészet”. E füveket megfőzik, és ezzel az ilyen helyeken legelő tehenek tejét elapasztják. A ki a boszorkányokat meg akarja látni, annak Szent Adalbert napja előtt kora hajnalban el kell mennie a legelőkre, a hol minden esetre fog ilyenféle asszonyokkal találkozni. De kivált nagypénteken siet minden boszorkány a legelőkre füveket szedni. Hogy különben megtudják, kik a falu boszorkányai, annak különféle módjai vannak; sőt arra is lehet a boszorkányt kényszeríteni, hogy a megkárosítottnak házában megjelenjék. A boszorkányok tehenei természetesen mindig nagyon bőven tejelnek; de a boszorkány csak azért tart tehenet, hogy ne lássák meg, honnan kerűl a sok teje, minthogy akármilyen tárgyat, példáúl létrát, jászolt, talyigát, kötőféket, czöveket, vagy bármit meg tud babonázni, s csak alája kell tennie a sajtárt, és annyi tej folyik belőle, a mennyit akar.

A boszorkányokon kivűl vannak még varázslók, és olyan emberek, a kik a nélkül, hogy varázslók volnának, mégis rendkivűli dolgokat tudnak bizonyos eszközökkel végrehajtani. Így pl. a denevérnek van egy csontocskája, melylyel láthatatlanná teheti magát az ember; csak érteni kell e csontocska megszerzéséhez, ennek pedig megvan a megszabott módja. A ki e csontocska birtokában van, az csak vegye a fogai közé és rögtön eltűnik a mások szemei elől, míg ő egészen jól látja amazokat. Épen ilyen csodálatos hatású csontocskája van a macskának is, de csak az olyan fekete macskának, a melyen egy parányi fehér folt sincsen. A páfrány magva minden ajtót és lakatot kinyit, és kincsek fölkutatására segít. Hasonló tulajdonsága van a „tolvaj” nevű fűnek is.

Némely kisebb falukban vannak úgy nevezett „felhő-harangok”, melyek külön erre való haranglábakon függenek, s a községtől e czélra alkalmazott harangozóik vannak. E harangoknak az az erejük, hogy a zivatart és jégesőt az illető faluktól, sőt néha bizonyos távolságú szomszéd faluktól is elhárítják. A harangozónak azonban ügyelnie kell, hogy épen a kellő időben kondítsa meg a harangot, mert különben a felhő átlépheti a határt, és minden kongatás hiábavaló. A Planétások úgy e harangokra, mint azok kongatóira szerfölött haragszanak. Gyakran megtörtént már, hogy a Planétás kikapta a kötelet a harangozónak a kezéből, és rá kiáltott: „Ereszd el, ereszd el!” az ilyen „felhő-harang”-ot megszentelni igen nehéz dolog. A papnak, a ki erre vállalkozni akarna, egyfolytában kilencz nap és éjjel „nehéz” imádságokat és igézéseket kellene mondania, és az egész idő alatt nem lenne szabad sem a szemét lehúnynia, sem ennie, vagy innia.

Érdekesek az emberek és az állatok közötti vonatkozásokat illető fölfogások is. A macska példáúl csak hetedik éves koráig marad hű a gazdája házához; később különféle házakban, sőt más-más falvakban is kóborol, éjjel pedig puszta helyekre megy, hogy ott az ördögökkel tánczoljon. A gólya a háztájat, a hol fészkel, megvédi tűzvész és villámcsapás ellen; épen azért nem is jó vele kikötni, kivált a fészkét leverni, vagy a fiókáit megölni, különben megboszúlja magát; üszköt visz a csőrében és fölgyújtja vele a házat.

Ősidőkben, az „Atya Uristen” világkormányzata alatt, az emberek óriás termetűek valának. Ostornyélűl akkor a parasztnak egy-egy egész mai fenyűszál kellett, ostorát pedig száz köteg kenderből sodorta. Mikor a „Fiú isten” uralma kezdetével a mostani emberek termettek, a régiek szörnyen csodálkoztak rajtuk. Egyikük egy ilyen kicsiny szántó-vetőt a keztyűje egyik ujjába dugva, hazavitt, hogy a feleségének megmutassa, még pedig ekéstűl, boronástúl, kocsistúl, a béresével és az egy pár lovával együtt. A Fiú isten uralma után következik a Szentléleké; ez alatt azonban az emberek már olyan parányiak lesznek, hogy a mai kemenczékben bátran elcsépelhetnek.

Ünnepek és szokások. – A keresztény ünnepi naptár a karácsonyi ünnepkörrel kezdődik. A karácsony-ünnep előtti nap neve „Wilia” (a latin vigilia szótól), és e naphoz, mely az egész lengyel nemzetnek igen nagy ünnepe, a népnél még igen sok titokzatos szokás fűződik. Az ünnepnap fő része a bőjtös vacsora, melyet alkonyat táján áhítatos hangúlatban költ el az egybegyűlt család, még pedig a palotában lakó főúr is egészen azon módon, mint a legszerényebb földmíves a maga szalmafödele alatt. E vacsoráig a parasztnép rendesen „szárazon” (vagyis étlen) tölti az egész napot. Legfölebb ha egy darabka száraz kenyeret esznek ilyenkor, és innen a „száraz” szó.

A mi e napon történik, ugyanaz fog az egész éven át történni; mindenki óvakodik tehát szomorkodni, különben az egész éve szomorú lenne. Épen így lehetőleg kerűlik a betegeskedést, nehogy az egész éven át betegek legyenek; a gyerekek meg a verést, hogy az egész éven át ki ne kapjanak. E napon semmit sem szabad javítani, vagy kölcsön kérni, beteg embert sem jó a házba bocsátani, ha pedig mégis belépne, a mint eltávozott, rögtön egy hagymát kell utána dobni, hogy betegsége a házba be ne fészkelődjék. Bundában sem jó e napon sehová sem belépni, mert keléseket visz az ember a házhoz. Ha azonban e napon valami jól sikerűl, az az egész esztendőre szerencsét jelent. Épen ezért nemcsak a tolvajok, hanem mások is „szerencsét” próbálnak a Wilia előestéjén. Szomszéd a szomszédjától csupa tréfából el-elcsen egyetmást, a mit azonban a következő éjjel megint visszalop a helyére. Megesik, hogy a falu legényei egynémely gazdának egészen a háza ormára vontatják föl a szekerét, s aztán ott hagyják. Szegény bohó, keresi a kocsiját, s míg a háza előtt járó-kelők kaczagják, csak nagy sokára, néha már csak vacsora előtt veszi észre, hogy a szekere a háza tetején van.

Parasztkunyhó belseje a Krakó melletti Radziszówban.
Eljasz Valértól

A gazdasszonyok kora reggeltől fogva sürgölődnek a vacsorára való sütés-főzés körűl. Alkonyat beálltával azonban mindennel elkészűlnek. Ekkor a házigazda egy köteg szénát s egy kis kéve búzaszalmát visz be a szobába. Beléptekor így szól: „Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!”, mire a háznép ezt feleli: „Mindörökké, Amen!”Erre mindenféle gabonájának a legeslegjavából elővesz pár szálat és szemet, a mit a gazdasszony egy kis szénával együtt kiterít az asztalra, fölébe pedig hófehér abroszt borít. Erre aztán egy egész kenyeret és ostyát tesz, melyet néhány napra elegendő mennyiségben már elve bevásárolt az egyházfitól. A gyermekek mindúntalan ki-kikukucskálnak az ablakon, vagy ki is futnak az ajtón, az első csillagot lesve, mert ennek az égen föltűnte a vacsora megkezdésének a jele. A vacsora kezdetekor ünnepi csönd van az egész házban. Mély áhítattal borúl le a gazda összes háznépével és cselédségével, s ha esetleg vendége van, azzal együtt térdre, s mindnyájan elimádkozzák a Miatyánkot, a melynek végéhez rendesen még a következő imádságot toldják: „Nagy Isten! hálát adok még Te néked azért, hogy meg engedted érnünk e szent estét, s kérünk, adj nekünk a jövő esztendőben is szerencsét és áldást!” Miután fölállt, egy szentel ostyát vesz le az asztalról, ketté töri a feleségével, aztán sorban megosztja a gyermekeivel és a cselédséggel, vagy a többi házhoz-tartozókkal, s e közben mindnyájuknak minden jót kiván. Némely helyütt e szertartás közben a jó kivánságok elmaradnak, s az egész ájtatos csöndben történik. Ha valaki a családtagok közűl nincs jelen, soha sem mulasztják el, hogy róla meg ne emlékezzenek, a mi néha nem könyhúllatás nélkül esik meg. Ezután a háziasszony föltálalja az ételeket, mindnyájan az asztal köré ülnek, s megkezdődik a karácsonybőjti vacsora, melynek joggal „postnik”, vagyis bőjti lakoma a neve, minthogy csupa szigorú bőjtös eledel kerűl az asztalra, a mibe még vajnak és tejnek sem szabad lennie, csupán olajjal lehet főzve, vagy sütve. Az étkek száma azonban nem csekély, minthogy a szokás azt kivánja, hogy lehetőleg képviselve legyenek az illető vidék egész éven át termő eledelei. A gazda minden ételt megáld, mikor az asztalra teszik, s ő vesz belőle az első kanállal. Némely vidéken így szól e közben: „Gyere, farkaska, bőjtölj velünk; gyere, koldús, egyél s pihenj velünk.” A farkas tudvalevőleg nem nagy barátja a bőjtnek, s így az első kívánság tulajdonképen azt az óhajtást fejezi ki, vajha a farkas az egész ében semmi kárt ne tenne a jószágban. A második vers pedig arra a régi szép szokásra czéloz, a melynek értelmében hajdan a karácsonyi lakomára még a koldúsokat is meghívták, a mi a hagyományhoz való ragaszkodásból itt-ott még ma is megtörténik.

A vacsoránál csak páros számú lehet az asztaltársaság, különben valamelyikök, azt tartják, nem érné meg a jövő évet. Ha tehát nem telik ki a háznépből a páros szám, akkor valami szegényt hívnak meg helypotlónak. Az ételek sorát a híres lengyel „barszcz” kezdi meg, melyet ez alkalommal gombával készítenek. Ezután burgonya, káposzta, borsó, zabkása, a lekváros derelyéhez hasonló „pirogi”, tatárka kása, sárgarépa, köleskása, mákos metélt s végűl „pampuczki”, vagyis búzalisztből készűlt és olajban kisütött fánk következik, mely mézzel van kenve és czukorral meghintve. E vacsora közben semmiféle szeszes italt sem szokás inni, hanem csupán vizet, vagy aszalt szilva és körte kifőtt levét. Némely tájon még vizet sem isznak e vacsorán; azt tartják, hogy ellenkező esetben az egész éven át gyomorégése lenne az embernek. A különféle ételek elköltése közben az egyes vidékeken sokféle szokás járja. Példáúl a káposzta evése közben a gazda a mellette ülőnek könnyedén meglegyinti a fejét s így szól: „Bokrosodjál, káposztácska, bokrosodjál!” Mikor borsót esznek, gyöngén megczibálják egymásnak a haját, mondván: „Tekergőzzél, borsócska, tekergőzzél!” Vagy: „Kötődjél, borsócska, kötődjél!” Továbbá egy kanál borsót kivesz a gazda a tálból, kidobja az ablakon és így szól: „Nesze, farkaska, lásd meg e borsót, de ne jőjj hozzánk a jövő újév előtt”. A kölesnél fejbe kollintják egymást s ezt mondják: „Csomósodjál, köleske, csomósodjál!” A burgonyánál: „Csirázzál, burgonya, csirázzál!” Tésztás eledeleknél: „Sokasodjál, gabona, sokasodjál!” Káposzta-evés közben nem szabad a kanalat lenyalni, különben a következő évben a hernyók megeszik a káposztát. Arra is ügyelnek, hogy kinek az árnyéka a legélesebb és a leghosszabb vacsora közben; hitük szerint ugyanis az ilyen árnyék gazdája lesz a leghosszabb életű.

Vacsora végeztével megint térdre borúlnak valamennyien és hálát adnak Istennek, hogy e vigiliát megérniök engedte, vagy rázendítenek egy „kolendár”-ra, vagyis karácsonyi énekre. Az egész falu csakúgy hangzik, szinte harsog az általános énekléstől, mely után egy időre ismét elcsöndesűl minden, mert még igen sok ez estén a teendő. A gazdja kioldja a szalmakévét vagy kévéket, már a mennyit épen a szobába vitt, s a legényekkel versengve földbál belőlük néhány maroknyit a szoba mennyezetére. Mentűl több szalmaszál akad meg a gerendák között, annál dúsabb lesz az év aratása. A leányok kiszaladnak az udvarra s „Holla ho!” kiáltozással várják a visszhangot. A honnan jön, onnan érkezik a jövendőbelijök. Mások meg kisietnek a patakhoz és a kezükkel egészen a víz fenekéig lenyúlkálnak. A ki ilyenkor véletlenűl egy darab bőrt halász ki, annak az ura varga, a ki szeget, azé kovács, a ki egy darab fát, azé asztalos, a ki egy marok földet, azé parasztgazda lesz. Különben mindenki jól teszi, ha a vacsora után kimegy a szabadba s az erdők és hegyek felé lehel, mert ezzel megóvja magát a torokfájástól. Ez alatt a gazda a béreseivel szalmaköteleket fon. Majd baltát vesz a kezébe, a legények pedig a köteleket fogva, kimennek a gazdájukkal együtt a gyümölcsfákhoz. Minden fát sorra járnak s a melyiknél megállnak, azt a gazda háromszor jól megüti a szekerczéjével és így szól hozzá: „Leváglak, mert nem akarsz teremni”. A legények azonban könyörögve szólnak közbe: „Ne vágd ki, ne vágd ki, mert még fog teremni”. „No, ha így van – szól a megengesztelt gazda – akkor jó”. S ezzel körűlfonja a fát egy szalmakötéllel, a mely mindaddig rajta marad, a míg magától le nem esik. A ki karácsony bőjtje után jár valamely lengyel faluban, nem egy ilyen szalmakoszorús fát láthat.

De az állatok is hadd érezzék meg, hogy karácsony bőjtje van. E czélból utóabrakúl a legjavából kapnak. A lovakat, melyeket közönségesen csak szénával és szecskával tartanak, ez alkalommal ráadásúl még zabbal is jóllakatják; a tehenek is jobbféle és bőségesebb zöld takarmányt kapnak, sőt a sertéseknek is kevernek szemes táplálékot a rendes eledelük közé. Az állatok ez éjjelen emberi nyelven beszélgetnek egymással, s a ki az ilyen beszélgetést kihallgathatná, ugyancsak csodálatos dolgokat tudhatna meg tőlük; de a hallgatódzás veszedelmes. Egy paraszt mégis megkisérlette; a jászol alá bújt, hogy a barmait kihalgassa. „Nem sokára, meglássátok, – szóltak az ökrök a tehenekhez, – nehéz munkánk akad”. „Vajon miféle?” kérdik a tehenek. „Ne is kérdezzétek, – válaszolnak az ökrök, – a gazdánkat visszszük ki a temetőbe”. És úgy is történt, mert másnap a paraszt már halva volt. A gyümölcsfák megkoszorúzása után az istállóajtókat sorban háromszor meg szokás kopogtatni és bizonyos kérdéseket intéznek a benn lévő állatokhoz. A sertésektől megkérdik, hogy dús lesz-e az év makktermése; a szarvaszmarhától pedig, hogy lesz-e sok széna; a lovaktól meg: „vajon megyünk-e az idén lakodalomba?” Ha erre az állatok az istállóban hallhatóan megmozdúlnak, azt kedvező jelnek tekintik; a legkedvezőbbnek pedig azt, ha a sertés röfög, az ökör bőg és a ló nyerít a hozzá intézett kérdésekre.

Ilyenformán az udvaron és a kertben is rendet csinált a gazda, s most már legfölebb még az van hátra (ha ugyan már a vacsora előtt el nem intézte), hogy minden szögön függő sulyos tárgyat leakasszon, mert ilyen nagy és szent ünnepeken, a minő a karácsony, semminek sem szabad dolgoznia, vagy bármikép megterhelve lennie. Még az óra nehezékeit is le kell szedni, nemkülönben a szabadon függő kútostort is, a melyet ez időre a kút kávájához támasztanak, stb. Ezután ismét a szobába gyülekeznek valamennyien, és megint elhangzanak a kedves karácsonyi énekek, melyek ez órában Lengyelország összes katholikus falvaiban és városaiban, palotában és kunyhóban egy szívvel-lélekkel dicsőítik a Megváltó születését. S a lengyel ember, legyen ez órában akárhol a világon, szárazon avagy vízen, Szibéria jégmezőin avagy Brazilia délszaki őserdőiben, – mindenütt megemlékezik e nagy és szent ünnepről. Így tart ez éneklés egész éjfélig, a mikor a harangok a pásztorok miséjére szólítják a hívőket. Ekkor, a ki csak teheti, a templomba siet; a világért sem mulasztaná el senki a szent misét, mely után még eléggé kialhatja magát az ember. Ha pedig a miséről haza térve sem tudna már elaludni, annál jobb, legalább az egész következő éven át nem lesz álomszuszék. Pontban éjféli tizenkét órakor minden kútban borrá változik a víz; meg is teszi némelyik, hogy ilyenkor még a templomba lépte előtt hamar oda szalad a kúthoz, ha netán eltalálná a szerencsés pillanatot, s egy vödör vagy kanna bort meríthetne belőle. Csakhogy nem könnyű dolog; mert először is nem tudhatja az ember, hogy épen éjfél van-e, mikor az óra tizenkettőt mutat; másodszor pedig annak, a ki e csodát tapasztalhatja és e bort megízlelheti egész életében egyetlenegy halálos bűnt sem volt szabad elkövetnie. Karácsonyi bőjtjének éjfelén különben még egyéb csodálatos dolgok is történnek. Ilyenkor egy pillanatra kinyílik, de azután nyomban el si hervad a mogyoróbokor. A mely leány a virágához hozzá juthat, azért valamennyi legény bolondúl, s a kit akar, azt választhatja férjének. Legény is lehet ilyen szerencsés e virág birtokában, a mely különben gazdaggá is teheti az embert.

Zakopanei öreg hegyi lakó a háza kapujában.
Eljasz Valértól

Karácsony napja olyan nagy ünnep, hogy ilyenkor nem illik kisöpörni a szobát sem, melynek a padlóját előtte való este szalmával hintették be. E napon látogatásokat sem tesznek sem barátaiknál, sem szomszédoknál. Majdnem az egész délelőtt az isteni tisztelettel telik el a templomban, délután meg vecsernyére mennek, este pedig ismét karácsonyi énekeket zengedeznek, de korán térnek nyugalomra. Hajdan egész Lengyelország-szerte lóháton szoktak karácsony napján templomba menni. E szokás még ma is él a lasowiakoknál, nevezetesen Stale és Mokrzyszów falvakban, melyek közűl az előbbi mintegy háromnegyed mérföldnyire van a tarnobrzegi templomtól, a másik pedig fél mérföldnyire. Már néhány héttel karácsony előtt jobban táplálják és ápolják a lovakat, hogy szégyent ne valljanak velük. Karácsony napján reggel nyolcz óra tájban lóra ülnek Stale öreg és ifjú férfiai és a Mokrzyszów felé vivő út mellett álló szentkép előtt gyülekeznek. A mint a falu legidősbje közéjük ért, megindúl a körűlbelűl kétszáz lovasból álló csapat s nyereg nélkül üget Mokrzyszówba. Ott az útmutatónál legalább ugyanakkora csapat vár rájuk. „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” köszöntik őket a staleiak. „Mindörökké, amen!” felelnek amazok. Mind a két csapat egyesűl s most így mennek Tarnobrzegbe. Eleinte csak ügetnek, de nem sokára fölhangzik innen-onnan a jelszó: „Jól megüljétek a lovat, legények!” Erre eszeveszett vágtatás kezdődik. Senki sem kíméli a lovát, mert e félmérföldnyi úton mindegyik meg akarja mutatni, kinek vannak jobb lovai, a staleiaknak-e vagy a mokrzyszówiaknak, és hogy kié a legjobb a maga csapatjában. Ez a verseny valósággal élet-halálra szól. A ki a lóról leesik, a mi nem egy pelyhes állú sihederrel megtörténik, azt ráadásúl még jól ki is nevetik az asszonyok. A lovakat Tarnobrzeg külvárosában a dzikówi parasztok őrizetére bízzák, és gyalog mennek a templomba. Isteni tisztelet után haza nyargalás közben megint hasonló futtatás következik. De visszatéréskor nem olyan nagy szégyen a lóról lebukni, mint oda menet. Azonban e lovaglás czélja korántsem pusztán az, hogy kitűnjék, kinek jobb a lova. A lasowiakok ugyanis azt mondják, hogy azért mennek ilyenkor lóháton, mivel bűn lenne kocsira rakodni, és mert ez okból legalább jobban tartják a lovaikat. Ugyane szokás Nyugati-Poroszország lengyel lakóinál is megvan azzal a különbséggel, hogy ott a pap megáldja a lovakat.

Szent István napja mozgalmas élet kezdete. A szent vértanú megkövezésének emlékére számos helyen a nagymise alatt zabot szentelnek, melylyel azután előbb a papot, majd pedig egymást dobálják meg a hívek. E nap estéjén kezdődik az ú. n. „kolenda”-járás, vagyis karácsonyi énekekkel való házalás, és tart egész Gyertyaszentelőig. Minden faluban összeáll vagy tíz-tizenkét fiú s estenként házról-házra járnak kolendá-t énekelni. Künn az ablak alatt, de esetleg a házbeliek kivánságára benn a szobában is hallatják éneküket, a miért némi enni való ajándékot vagy pénzt kapnak, a minek szintén kolenda a neve. Az énekesek vagy csak maguk járnak, vagy velük van a Tur (bölény), másként Toruń, a Koza (kecske), a Szopka (jászol) és Három-király napjától kezdve a Gwiazda (csillag) is.

A Toruń és a Koza, vagy a Miś (medve) tulajdonkép ugyanazon jelmezes alak háromféle változata, s egy suhancz ábrázolja, a ki előre hajlott derékkal állva, egy nagy botra támaszkodik, melynek a hegyére kifaragott szarvas állatfő van illesztve; a póznáról az egész előre hajlott alakot beburkoló bő lebernyeg lóg le. A fej borjú- vagy őzbőrrel van bevonva, az alsó állkapcsa mozgatható, s a Toruńt ábrázoló suhancz időnként egy madzaggal rángatja. A szörnyeteg szája piros posztóval van bélelve, s a fogai helyét patkók pótolják, a melyek az állkapcsa mozgatásakor hangosan összekoppannak. A Toruńnak továbbá csengettyű van a nyakán, mely minden mozdúlatánál megcsendűl. Az énekesfiúk egyike kötélen fogva vezeti a Toruńt, a másik meg lámpást visz mellette; a kisérethez még egy hegedűs és néhány énekes tartozik. A mint az egész menet belépett a szobába, legelőbb is valami karácsonyi éneket zengenek, mely után megkezdődnek a Toruńnal való dévajkodások. Vezetője parancsára a „medve” mindenekelőtt üdvözli a ház urát, majd a gazdasszonyt s meghajlik előttük, mintha a kezüket akarná megcsókolni. A kisebb gyermekek természetesen ijedve szaladnak el előle. Most a hegedűs egy nótát húz, mire a „maczkó” mulattató esetlenséggel tánczolni kezd. Táncza után, ha nagy leányok is vannak a családban, fölszólítják, hogy csókolja meg szépen a leányokat, vagy húzza le a csizmáikat. Van aztán erre nagy lótás-futás, vihánczolás, visítás és kaczagás! Végűl még egy kolendát énekelnek, megköszönik a kapott ajándékokat és eltávoznak, miközben a Toruń vezetője így szól:

„Gyere, maczkó, futva,
Ne állj itt az útba,

Nem itt a szállásod,
Itt nincs maradásod.”

A bethlehemi „jászol”-t, jóllehet másutt is ismerik, mégis a krakói vidéken kedvelik leginkább. Itt kéttornyú templomocska alakjában készítik, melynek a belsejében hátúl kis alakocskák, vagy ezek helyett képecskék ábrázolják a Boldogságos Szűzet, a kis Jézust, Szent Józsefet, egy ökröt és egy szamarat. Az előtérben áldozati ajándékokat fölajánló alakok láthatók. A jászol mögött elrejtve álló fiú minden egyes föllépő alakhoz elmondja az azt jellemző szavakat, melyek többnyire általános derűltséget keltenek. Ez alakok közt rendesen egy mazur, egy rutén és egy magyar, továbbá a különböző társadalmi osztályok képviselői szerepelnek, így: varga, földmíves, pásztor, szerelmes pár, részegek, zsidó és zsidónő, boszorkány, az ördög s végűl Heródes király és a kaszás Halál.

A „csillag”-gal való járás Vízkereszt napján kezdődik és Gyertyaszentelőig tart. A tarka papírból metszett és kemény papírra fölragasztott csillagot úgy illesztik egy bot végére, hogy azon könnyen foroghasson. A bot végén gyertyácska ég, mely a csillagot belűlről megvilágítja. A csillaggal járó csapat az ablakok alatt megáll és kolendákat énekel, a miért ajándékot kap. Néha e csapat a Toruńnal járókhoz csatlakozik, sőt a bethlehemesekhez is, és ilyenkor mind a három csoport együtt jár.

Karácsony ünnepét még „Szerződés ünnepé”-nek is nevezik (Swięta godne), mivel karácsony másodnapján, Szent István vértanú ünnepén kötik meg a cselédséggel a következő évre szóló szerződést. Ilyenkor az illető cselédet megvendégelik s ezenfölűl még pénzbeli ajándékot is adnak neki, mintegy foglalóúl. Innen ez a közmondás: „Szent István napján ki-ki maga ura”.

Új-év napján kora reggel sok helyen tarisznyás suhanczok járnak házról-házra, hogy az ú. n. „szczodraki”-t a megelőző napon külön e czélra sütött kis czipókat összekéregessék. E kéregetők (szczodracsarze) a szobába lépve, a következő mondókába kezdenek:

„Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Sok áldást, szerencsét ebbe” az új évbe’,
Maradjatok minden bajtól megkimélve,
Búzát, rozsot adjon busásan az Isten
Kamrában és csűrben, padláson és színben;
Ősziből is legyen szapora bőséggel,
Mindenik sarokban a tízszeresével.

Teknőnyi nagyságra
Nőjjön a rozs, árpa,
S mint az öklöm, legyen
Mindenik búzaszem;
Hosszú, mint egy jászol,
A babnak hüvelye,
Zabszem vödörnyire
Legyen gömbölyödve,
S a len olyan szálas,
Mint az erdő tölgye!”

Miután megkapták a czipókat, boldog újévet kivánva, köszönetet mondanak.

Háromkirály napján a templomban megszenteli a pap a krétát, tömjént és myrrhát. Isteni tisztelet után a szentelt krétával minden parasztház mindenik ajtajára fölírják a három király nevének kezdőbetűit (C. M. B.) és keresztjelet tesznek alájuk. Néhol a krétával „láncz”-ot is húznak az egész ház körűl, hogy abba a „Gonosz” be ne léphessen. A tömjén és myrrha is az Ördög ellen való szer, miért is megfüstülik velük a marhát, mielőtt a legelőre kihajtják, nemkülönben orvosságúl is használják hirtelen ijedtség ellen.

Gyertyaszentelő Boldogasszony (február 2.) napját a lengyelek is „Gyertyás” Boldogasszonynak nevezik, mivel e napon szentelik a gromnice nevű nagy viaszgyertyákat, melyeket égiháború idején meggyújtanak, hogy a házat a villámcsapástól (grom) megóvják. A haldoklóknak is ilyen gyertyát adnak a kezükbe. Ha ilyen szentelt gyertyát egy kis bödönre erősítve s aztán meggyújtva, folyóvizen úsztatnak, mikor valami vízbefúltnak a hulláját keresik, így könnyebb azt megtalálni, mint egyébként. A gromnicával megfüstölt teheneknek nem tud a boszorkány ártani. Gyertyaszentelő ünnepe után a Toruńnal, a jászollal s a csillaggal való járás és egyáltalán minden kolendálás megszűnik.

A farsang (zapusty), melynek mięsopusty („hús-szabadja”, – mięso = „hús” és puśić = „szabadon bocsájtani” szavaktól) és ostatki (maradékok) neve is van, régebben nagyon zajos és víg volt. „Ha már farsang van, – azt tartották, – legyen farsang, Bele két oldalszalonnát a káposztába, asszony!” Kölcsönösen megvendégelték egymást szalonnával és kolbászszal, a korcsmákban pedig ittak és tánczoltak „rogyásig”. A mely asszony a farsangon nem tánczolt, annak nem termett jól a lenje és kendere. Hát bizony ez pazar és sokszor még botránkoztató mulatozás is volt. A mai farsang nagyon különbözik a hajdanitól. Ritkán látni manapság az ú. n. Bekusy menetét is, a mely pedig harmincz évvel ez előtt még egészen általános szokás volt. Sajátszerű álorczás legények csoportja alkotta e menetet, a melyben egy koldús, egy zsidó, egy török, egy asszony, egy kisasszony, egy drótos, egy czigány és czigányasszony, az Ördög és a Halál valának a főbb személyek. Melléjük még egész lakodalmas nép és zenészek, egy zsandár, egy tolvaj, meg egy végrehajtó és rendőrtisztviselő és egy lovas parasztember csatlakoztak. Ez az egész csapat, ki-ki a szerepéhez képest öltözve s betanítva, végigjárta házról-házra a falut és ajándékokat gyűjtött, kivált az elűl haladó koldús, a ki botjával mintegy útat nyitott a nézők tömegén át. Ezért ezt a menetet a „koldússal való járás”-nak is nevezték, a kin kifordított báránybőr bunda volt, a derekát szalmakötél övezte. Erről az övről burgonyából fűzött olvasó lógott, a fején pedig magas tarka papírsüveg volt, fenyűgally-bokrétával és szalagokkal díszítve. Méltósággal lépkedett és e közben mindenféle hóbortos zagyvalékból és sületlenségből összetákolt „Miatyánk”-parodiát gagyogott, a min a nézők nem győztek eleget kaczagni. Nagy lárma és zsibongás kisérte a menetet, s tolongva igyekezet mindenki a „koldús” közelébe, hogy halhassa, míg ő botjával jobbra-balra ütve útat csinál. A czigány és a czigányasszony jósol, betegségeket gyógyít ráolvasással, időről-időre pedig tánczra perdűl. A drótos egyre ezt kiabálja: „Fazekat drótozni!”; e közben azonban földhöz vagdossa a kezébe adott edényeket. A menyasszony és vőlegény a zenészek kiséretében egészen úgy lépdelt, mintha a pap elé mennének, a vőfélyek és nyoszolyóleányok pedig fölváltva hol énekelnek, hol tánczra kerekednek. A Halál nagy kaszával, az Ördög meg vasvillával fölfegyverkezve, karöltve mennek, mint jó barátokhoz illik, s közben-közben szintén tánczolnak egyet. A zsandár a megkötözött tolvajt kiséri, a ki összelopkodott holmival telt útitáskát czipel; a rend embere közben-közben mintha jegyzeteket csinálna és fürkészve nézgélne körűl. A végrehajtó a rendőrtisztviselővel valahányszor egy-egy parasztházba betérnek, összeírja az ágyneműt, a lovakat és teheneket, mintha adóhátralék fejében le akarnák foglalni. A lovas paraszt a részeget adva nyargalász idestova és trombitáját harsogtatja. A lova azonban csak utánzott ló, melynek a feje, a nyaka és a fara fából van faragva, a dereka pedig egy abrakoló rosta két nagy lyukkal, hogy a paraszt a két lábával benne állhasson. A ló fehér birolavászonnal van bevonva. Ezt a menetet a „farsanggal való járás”-nak is nevezték, s benne a farsangot a „koldús” jelképezte. Némely vidéken csak a „koldús”-sal és az íródeákkal járnak körűl, másutt meg a lovassal, a kinek Konik (lovacska) a neve. A lovacskát kisérő legények ezt éneklik:

„Ugorj, ugorj, lovacskánk,
Ugorj át a barázdán!
Merre lovunk elugratjuk,

Bőven fog teremni;
Merre lovunk nem ugratjuk,
Ott nem fog teremni.”

Az imént leírt színjátékot rendesen farsang utolsó keddjén adták elő. A rá következő hamvazó vagy „bemenő” szerdával (wstępna środa) kezdődik a bőjt, mely igen szigorú, minthogy a nép annak egész idején át még a tejtől és tejből készűlt eledelektől is tartózkodik s csupán olajjal, még pedig len- vagy kendermag-olajjal főzi ételeit. A bőjt megszegése, vagy, mint a nép nevezi, „átlyukasztása” olyan az Úristen előtt, mintha valakinek átlyukgatott ruhát ajándékoznak. Azonban mégis csak nehéz dolog úgy hirtelen, minden átmenet nélkül a farsang víg életéből a bűnbánat és vezeklő önmegtartóztatás idejébe átcsapni. Így tehát, jóllehet a hamvazó-szerdával a szigorú bőjt csakugyan megkezdődött, a mulatság azért még nem szűnt meg teljesen.

A lengyel nép kedvelt eledele a savanyú żur (zsur) vagy barszcz leves, a mely erjesztett lisztből készűl. Ez a savanyú lé pótolja itt a másutt annyira kedvelt kávét, theát s más efféle italokat, de kivált a nagybőjt és advent idején ez a népnek a fő étele. A halak közűl a hering a leggyakoribb bőjtös eledel. Épen ezért hamvazó-szerdán a Farsang lóháton jelenik meg s egyik kezében hamuval telt zacskót tart, a melyre egy hering van kötözve, a kiséretéűl szegődött gazdasszonyok csapatja pedig egy fazék főtt savanyú levest (cziberét) visz utána. A Farsangot ekként énekelik meg:

„Farsang uram lóháton, –
Addig a jó gazdasszony
Azon töri a fejét,
Hogy legyen bőjtös ebéd:
Hordó teli heringgel,
Ehetel, a mennyi kell.

Sör is van, ha tetszik, elég,
Igyál, pajtás, míg fér beléd.
Farsang uram kocsin járva,
A húst madzagon lóbálja;
Madzag szakad, hús leesik,
Azt most már a lovak eszik.”

A Żur-ról, melyet megszemélyesítve nemes Żurowski úrnak hívnak, a következő dalocskát énekelték:

„Żurowski uram, hej, hogy van kegyelmed?
Kit most a nemzetes Krakowski sem vet meg.
Jó Żurowski uram, csináltatok kendnek
Harisnyát, szép pirosat?
Csuklyát zöldet, rangosat;
Dolga bizony bőven lesz kendnek a bőjtben,
Nagyszombatig nem lesz része pihenőben.
Hamvazó-szerdán a Żurt elkezdik főzni,
Anyámasszony főzi, apámuram őrzi.
Żur bácsi, hogy szolgál drága egészsége?
Éljen, éljen, éljen!”

Krakowskinak hítták Krakó várának mindenkori kapitányát, a kit a lengyel szenátusban az első hely illetett. A dalocskában említett zöld és vörös színnek semmi köze sincs a Tavasz és Május megszemélyesített alakjainak ábrázolásához, mint Kolberg véli, hanem a savanyú levesnek vörös répalevére és zöldségnemű járúlékaira vonatkozik.

Még elterjedtebb hamvazó-szerdai mulatság volt a tuskó-vontatás. Egy gazda koldúsnak öltözve a hamvazó-szerdát ábrázolta, botjára egy heringet kötött és így haladt a béresek előtt, a kik lánczra kötve, vagy kocsin is egy nagy tuskót (kloc) vontattak és mindenkit elfogtak, a ki csak útjokba akadt s általános nevetés és csúfolódás közben a tuskó elé fogták, melyet egészen a korcsmáig velük együtt kellett vontatnia, míg ott megvendégelésükkel meg nem váltotta magát. A menet előtt haladó öreg mondókája megmagyarázza a tuskó elé fogás okát:

„Hamvazó-szerdának vagyon ma a apja,
Tuskójával ő az inséget vontatja;
Főzött is a bőjtre savanyú cziberét,
Jól lakhatik véle a háznép és cseléd.
Nehéz tuskót pedig, im, azért vontatott,
Hogy az ő példáján szépen okúljatok:
Hogyha megint eljön farsang vígassága,
Minden legény leljen a maga párjára,
Eladó lány egy se maradjon pártába.”

Ugyane napra vonatkozott a később farsangra áthelyezett, csupán Krakóban szokásos mulatság, melynek comber a neve. Ez a krakói kofák menete volt, melyhez a többinépség is csatlakozott. A zenészek kiséretében járó csapat kiment a vásártérre, s ott különféle tánczokat lejtett. A ki az útjukba akadt, azt magukkal sodorták s ha nem akart velük tánczolni, meg kellett magát váltania. Még udvari embereket és fő méltóságokat is föltartóztattak, ha épen arra ahjtattak, kiszállították a kocsijaikból és csak azután bocsátották el nagy újjongás, éljenzés között, ha előbb valami váltságdíjat fizettek. Déltájban Piasek külvárosból egy szalmával kitömött bábot hurczoltak nagy lármával, kötélen fogva a város útczáin végig a Ringen levő posztócsarnok elé, és ott darabokra tépték. Ezt a mulatságot alighanem a középkorban többségben levő német lakosság honosította meg Krakóban. Erre vall már a comber név is, mely valószínűleg a váltságdíj fizetésére nógató „zum Bier!” szavakból származik.

Hamvazó-szerdától bőjt közepéig és virágvasárnapig csöndesen és nyugalmasan telik az élet. Bőjt középső vasárnapja előtti szerdán szokásban volt a bőjt közepét kiverni. E nap éjszakáján, mikor már az egész falu mély álomba volt merűlve, a házak kapuihoz verdesték az összes régi żur-fazékakat, annak jeléűl, hogy a bőjt fele már elmúlt. A városokban a legények a leányok, ezek pedig amazok előtt hamuval teli fazekakat vagdostak a földhöz, s az arramenőket hamuval behintvén, tova-szaladtukban így kiáltottak: „Bőjt közepe, nemes uram!” és: „Bőjt közepe, kisasszonykám!”

Szekeresek nyári időben.
Ajdukiewicz Zsigmondtól

Virágvasárnapon ma is szokásban van mindenütt a „pálma-” vagyis barkaszentelés, s a templomból haza vitt barkákkal a pásztor vagy a felesége meglegyinti a teheneket az istállóban és így szól hozzájuk: „Sok tejet adj és ne rúgj! Egyél rendesen és engedd magad szépen megfejni!” Ez intelem után a fűzfa-barkát a gerenda mellé tűzik, hogy a boszorkány a marhának ne árthasson.

Az ördög az egész éven át be se néz a templomba, virágvasárnapon azonban mindenáron ott kell lennie az evangéliumon. Ez alatt az őrizetében lévő összes kincsekre senki sem vigyáz, s azok ilyenkor „fölvetődnek” a föld színére és „meggyúladnak” (przepalają się). Ilyen meggyúladt pénzt el is lehet az ördögtől kaparítani, de nagyon kell vele sietni, még mielőtt a templomból kijön, mert ha rajta éri az illetőt, leüti neki a fejét s elviszi őt a pokolba. A ki tehát virágvasárnap az evangélium alatt a templomból kinézve, künn a mezőn lobogó tüzet lát, siessen, a hogy csak tud, ki arra a helyre s vesse valamely ruhadarabját vagy akármijét a tűzre. Aztán ásson azon helyen, ha példáúl egy gyűrűt dobott rá, egy „ujjnyi” mélyre, ha a csizmáját, akkor „térdig”, ha az övét, akkor egész „övig”, ha pedig a sapkáját, akkor egész „a saját magasságáig” a földbe, és rá fog bukkanni a kincsre.

Krisztusnak Jeruzsálembe vonúlása emlékére hajdan színjátékokat is játszottak, melyek a tanúló ifjúság köréből utóbb a nép közt is elterjedtek. Ezeknek „puherniki” vagy „koniarze” volt a nevük. A „puherniki” (a latin pueri szótól) tulajdonképen a szereplők, bohókásan felöltözött béreslegények neve volt, a kik virágvasránapon házról-házra jártak és tréfás mondókáikért ajándékokat kaptak. A „koniarze” csak abban különböztek tölük, hogy nem gyalog, hanem fából ácsolt lovakon nyargaltak. A fönmaradt mondókákból kitűnik, hogy úgy azok, mint emezek, eleinte két-három szereplő személy kiséretében léptek föl, a kik szerepükhöz illő jelmezt viseltek.

Húsvét hete is sok mindenféle, még ma is élő szokás gyakorlására és népies játékra adott alkalmat. Így a nagyhét szerdáján, mikor a vecsernyén minden zsoltár eléneklése után egy-egy gyertyát oltanak el az oltár előtt, s a papok zsolozsmás könyveikkel a padokat verdesik, csintalan fiúk a templom előtt a „macska”-játékkal mulatnak. Már jóval előbb ugyanis pár rosz fazekat akasztanak egy fára, melyek egyikébe hamu közé egy macskát dugnak. Valamelyik ficzkó a vecsernye végén földre ejti a fazekakat, s van aztán nagy kaczagás és hejehuja, mikor a szegény megriadt macska tova iramodik.

Nagycsütörtökön meg a „Júdás”-játék kerűl sorra. A suhanczok vászonnal bevont szalmabábot akasztottak előző éjjel a templom előtt egy fára. Vecsernye után e bábot levágták a fáról, meghurczolták az útczákon s ütötték-verték, végre pedig a patakba fojtották. E szokás egész a legutóbbi időkig élt a ropczyci kerűletben, s aligha nem ugyane szokás adott alkalmat Długosz és Bielski lengyel krónikásoknak arra a mondára, a mely némely, nem eléggé óvatos kritikájú néprajzi írót arra a messzemenő következtetésre csábított, hogy e szokás még pogánykori emlék s a tél eltemetését és egyúttal a tavasz üdvözlését jelenti.

Nagypénteken minden templomban fölállítják az Úrkoporsóját, a melyhez nagy buzgósággal zarándokolnak a hívők, hogy ott az oltári szentség előtt ájtatosan imádkozzanak.

Nagycsütörtökről nagypéntekre viradó éjszaka éjfélkor a boszorkányok ásókon ülve háromszor körűlnyargalják, még pedig hátra felé a templomot azért, hogy a tejjel való varázslásukban szerencséjük legyen a jövő évre. Babonás emberek éjfél utáni egy és két óra között megmossák a fejüket, a kezüket és a lábukat, hogy kiütésektől mentek legyenek. Hogy a marhát a „tisztátalanok”-tól megóvják, a gazdák nagypénteken napfölkelte előtt földjükön kilencz lóhere-gyökérkét ásnak mindenik állat számára s ezt megetetik velük.

Szánkázás.
Ajdukiewicz Zsigmondtól

Nagyszombaton az isteni tisztelet után a temetőben történik a tűz- és vízszentelés. Óriási vizes csöbröt állítanak föl s mellette kökényágakból tüzet raknak. A szentelés után a hívek korsókba és palaczkokba szenteltvizet merítenek, valamint a kihamvadt zsarátnokból is visznek magukkal egy darabka szenet, vagy megperzselt gallyacskát. A szenteltvízzel köröskörűl meghintik az egész házat, aztán a háznépet és a lábas jószágot. A gallyakat és a széndarabkákat pedig a szántóföldekbe dugják, hogy a vetést a jégveréstől megóvják.

A nap többi részét a gazdasszonyok a „święcone” (szentelt holmi) előkészítésével töltik el, a melynek egyetlen lengyel házban sem szabad hiányoznia. A „szentelt” holmi tojásból, különféle süteményekből, füstölt húsból, fűszerekből és italokból áll, melyek a húsvéti ünnepek alatt kerűlnek elfogyasztásra. Mentűl vagyonosabb a család, annál dúsabb a „szentelt” a parasztoknál rendesen tojás, szalonna, kolbász, kenyér, húsvéti kalács, sajt, vaj, torma és só tartozik hozzá. Szombat délután a gazdasszonyok mindezt közös helyre, vagy ha templom van a faluban, oda viszik, hogy a pappal megszenteltessék. A városokban a papok házról-házra járnak és ott szentelik meg az elkészített étkeket, mivel itt annyi a szentelni való, hogy bajos lenne a templomba czipelni. Ugyanígy történik ez a falukon is a nemesi udvarházakban.

Húsvét vasárnapján, a mise után kezdik a „szentelt”-et elkölteni. A tojásokon kezdik, a melyeken rendesen megosztoznak, s e közben ép úgy, mint a karácsonybőjti lakománál, boldog ünnepet kivánnak egymásnak. A második éter a żur; a mely azonban most már nem ama sovány bőjti leves, hanem tojással, kolbász- és szalonna-darabokkal van elkészítve.

Juhász a Tátrában.
Eljasz Valértól

Hogy micsoda pazar bőséggel szerelték föl hajdan Lengyelországban a húsvéti „szentelt”-et, annak feltűntetésére egy XVI. századbeli tanút idézünk. Ez Pszonka Miklós, Tarnowski János egy udvari embere, kinek a gazdája ifjú korában V. Károly háborúiban kitűntette magát; a miért e császártól grófi czímet kapott s később hazájában a legmagasb katonai méltóságra emelkedett, és mint hetman békében s háborúban egyaránt emlékezetes tetteivel örökítette meg a nevét. Ezt a magas rangú főurat egy krakói polgár, valami Chroberski nevű, meghitta magához a „szentelt”-nek megízlelésére, és kisérője, pszonka, az ő udvari embere, így írja le a feleségéhez intézett levelében e látogatást: „Soha sem győzném elmondani, avagy Kedvességednek, szeretett drága Salusiám, hűségesen leírni, hogy miféle dőzsölés megy itt vébbe a mi Urunk húsévit föltámadásának ünnepén! Hiszen az ilyesmi hallatlan a mi vidékünkön. Itt minden polgár bátran ép úgy büszkélkedhetik, mint akár a vajda úr maga, és van is rá elegendő oka. Olyan a szoba, a melybe belépsz, mint egy kincseház. A falakon dúsgazdag szőnyegek tündöklenek, a szekrények telvék tálakkal, korsókkal, serlegekkel és ezüst kelyhekkel, hogy csakúgy káprázik belé a szemed. A ház úrnője maga rubintos és brilliántos fülönfüggőkkel ékes, a nyakán meg akkora gyöngyöket visel, mint a legnagyobb borsószem, még pedig nem talán egy-két, hanem öt, hat, sőt nyolcz sort is, és az egyik szakasztott olyan, mint a másik, hasonló egymáshoz, akár a könycseppek. Nem fogom Kedvességednek a selyem ruháikat leírni, minthogy Isten segedelmével Kegyelmednek is van balőle elég, hogy magára vegye. A hajadonok azonban, azt lelkemre meg kell vallanom Kedvességednek, hogy kecsesek, mindmegannyi Diana, az egyik szebb, mint a másik. A leggazdagabb polgárok többnyire feketében járnak. Ó, és micsoda melltűk ragyognak e Krözusok nyakában! Csak ezeket a melltűket láthatná Kedvességed! Isten bocsássa meg a bűnömet, de igazán azt kell hinnem, hogy az ördög adja nekik a rá való pénzt! az igaz, hogy a fél világgal kereskednek, s így aztán nem csoda, ha szépen keresnek. De már a legfőbb ideje, hogy leírjam Kegyelmednek mindazt, a mit láttam, mert ezt bizonyára szívesen fogja olvasni; azt pedig Istenemre mondhatom, hogy csupa tiszta igazság lesz minden, azon mód, a mint láttam és élveztem nemzetes Chroberski Miklós uramnak, egy itteni igen tiszteletre méltó és nagy becsűletben álló polgárnak és tanácsosnak szentelt asztalánál, a ki nem épen oly ritkán magának a király Ő kegyelmes Fölségének is szívesen látott vendége. Ez tehát a hetman úr ő kegyelmességét, a mi urunkat, meghívta magához néhányunkkal együtt húsvéti reggelire mindjárt a Mária-templomban hallgatott mise után, a hol húsvét hétfőjén a király Ő Felsége és a legeslegkedvesebb királyasszony az ő Basiája (a mint mindig hívni szokta) az egész udvarral és legelőbbkelő méltóságokkal együtt jelen volt. A misét tisztelendő Petryzy uram mondotta, kiről azt tartják, hogy a felséges úrnak igen nagy kegyeiben áll. A mint tehát a szent mise Isten kegyelméből szerencsésen véget ért, a hetman úr ő nagyméltósága hintaján nemzetes Hroberski uramnak a Brazka-útczában lévő házához hajtatott, mi pedig lóháton utána. Belépünk a nagy szobába az urunk mellet, mert ezúttal nagyon kivételes jósággal és kegyességgel volt irántunk, a mi nem épen mindennapi dolog nála, de ha egyszer jó kedvében van, akkor olyan, mint egy angyal. A küszöbön Chroberskiné ő nagysága üdvözölte őt, a mit ő igen szépen viszonzott, a leányát pedig, a nemes Ágnes kisasszonyt, a ki feslő rózsabimbóhoz hasonlóan állt ott, jóságosan homlokon csókolta, s utána megpödörte a bajszát és egyet kacsintott rá a szemével. Erre egy második, ébenfával és gyöngyházzal kirakott tölgyfa ajtó nyílt meg, nekem pedig szinte rajta feledkezett a szemem ezen a sok pompán, jóllehet nem épen új számomra az efféle; csakhogy itt polgárembernél voltunk s eddig még nem tudtuk, mi mindent láthatni Krakóban! Ime tehát hűségesen leírva, mintha csak a szemeivel látná Kegyelmed: a szoba közepén egy tölgyfa asztal, a melynél száz ember kényelmesen elülhetne, rajta egyetlenegy nagy abrosz, keresztben olyan fínoman összevarrva, hogy ugyancsak közelről nézze az ember, s akkor is csak alig látja meg rajta az öltéseket. Ezen állott mindaz, a mit le akarok írni, mert mindent jól megjegyeztem magamnak, hogy kedvességednek hűséges jelentést tehessek róla. Hat remek mívű ezüst tálon füstölt sertés-sonkák voltak. Más hat tálon két gömbölyű malacz és legalább négy rőfnyi kolbászok pompáztak sötét sáfrányszínben, a legjobb illatot árasztva és körűlvéve szentelt hímes tojásokkal, a legtöbbje mégis rákvörös színű. A hús gyönyörű, rózsaszínbe játszó szalonnával volt borítva. E tálak között remek tésztából formált alakokat láttunk, a melyek mindenféle mulatságos dolgokat ábrázoltak. Az egyiken, példának okáért, Pontius Pilátus Mohammednek kolbászokat húzott ki a zsebéből; pedig tudjuk, hogy sem a zsidók, sem a törökök nem esznek sertéshúst, ez tehát csak afféle tréfás czélzás volt e pogányokra. Az asztal kellő közepén gyönyörű bárányka állott vajból akkorára kiformálva, mint egy igazi bárány. Én azonban mindazt, a mivel az asztal meg volt rakva, szívesen oda adtam volna e bárány szemeiért, a melyek két mogyorónyi gyémántból voltak. E gyémántok fekete keretbe és egy-egy gyűrűbe voltak foglalva, a foglalatuk azonban olyan ügyesen volt a vajba rejtve, hogy csak annyi látszott ki a gyűrűkből, a mi a szemeket ábrázolta. Ezt a báránykát, a melynek a vajból való gyapját sehogyan se lehetett a valódi gyapjútól megkülönböztetni, Ágnes kisasszony készítette nagy művésziesen az édes atyja segítségével. A hetman úr is jó sokáig elnézte; de mit neki a gyémántok, mikor egész marokra való van a karabélyán! Csak a munka tetszett neki rajta, a melyet evés közben is szűntelen csodált, nem igen sokat véve az ételekből, hanem közben-közben sűrűn tekintgetve a nemes Ágnes kisasszonyra. Az öreg többször megigazgatta a karabélyát, a mi nála a megelégedésnek és jó indúlatnak a jele. Tovább az asztalon eczettel és olajjal telt ezüst korsócskák állottak, valamint négy nagy kanna régi méz-sörrel aranyozott ezüst tálczákon, szintén aranyozott serlegektől körűlvéve. Az országban termő mindenféle gyümölcs és befőtt, a mit maga Ágnes kisasszony rakott el őszszel, ezüst hajócskákban díszlett. Mert ez az ennivaló gyermek olyan szorgos, mint a méhecske, a mely idején gondoskodik mindenféle szükséges dologról. A bor természetesen üveg palaczkokban állott, de ezek aranyozott ezüst kosarakban csillogtak s ezüst csavarokba illő dugóik valának, az üveg pedig a legfínomabb csiszolású és olyan tisztán ragyogott, mint a hó. Egyéb apróbb ilyenféle dolgokat nem is említek, mert már itt az ideje, hogy a legfontosabbakra térjek, a melyek kedvességednek és szívem szerelmesének is bizonynyal nagy tetszésére lesznek, tudniillik a kalácsokra, tojásos lepényekre, mákos patkókra és a jó Isten tudná, mi mindenféle ritka süteményekre, a melyek a fő kalácsot körűlvették. Ez tojásdad alakú és nyolc rőfnyi kerűletű volt, ha ugyan nem nagyobb. Magassága két lábnyi, s már a szobába léptünkkor felénk áradt fűszereinek illata. A szélei körűl különféle alakocskákat lehetett látni: a tizenkét apostolt tésztából olyan szépen kiformálva, mintha csak meg akarnának szólalni; kivált a Judáson kellett sokat mulatnom. Emlékszik az én Drága Salusiám arra a Geiłbatowski nevezetű úrra, arra a gyalázatos lókupeczre, a ki az én vemhes kanczámért cserében egy vak gebét sózott a nyakamba, holott égre-földre esküdözött, hogy az állatnak nincsen egy mákszemnyi hibája se, és e közben megcsókolt a gazember! Nos hát szakasztott olyan rókavörös szakálla volt és épen olyan sáfrányszínű arcza, mint annak. Középütt állott az Üdvözítő Úr Jézus Krisztus, kezében zászlócskát tartva, fölötte pedig alig látható fonálon, a mely a szoba karos gyertyatartójáról függött le, egy angyal lebegett, épen úgy, mintha ép akkor szállt volna le az égből, s a szájából e szók jöttek ki: Resurrexit, sicut dixit, Alleluja! A többi kalácsok is hasonló ábrázolatok valának. Köztük kivált a fürdőt ábrázoló tetszett nekem nagyon, a melynek a közepén fehér színmézzel telt medenczéből halacskák és esdeklő nymphák látszottak ki, Cupido pedig a nyílával czélba vette őket. De a szívük helyett a kis gonosz, Isten bocsá’, a gyönyörű szemecskéikre czélzott, a melyeket a kezükkel szemérmesen védeni látszottak. Ez a munka igen művészi volt, s meg kell vallanom, hogy a legnagyobb uraknál sem láttam semmi hasonlót. A szokásos imádságok elmondása után most hozzá láttunk az Isten adományainak elköltéséhez. A hetman úr ő nagyméltósága, a ki, mint már említettem, igen jó kedvében volt, kikérte magának, hogy hagyják őt egészen a maga kényére. Mindenből csak keveset evett, bort pedig egyáltalán nem ivott, csupán sört, azt mondván: „Adná isten, hogy ne is ismernők ez italt, a mely olyan sok rosznak az okozója!” E szavakra nemzetes Chroberski uram lángvörös lett, mert értésére adódott bennök, hogy mi nálunk, a mi mértéken túl van, nem szolgál senkinek sem becsületére, és ebben igaza is van a kegyelmes úrnak. Erre a hetman úr ő nagyméltósága mindenkit megkinált a szentelt tojásokkal és minden teketória nélkül a tisztes Ágnes kisasszonynál kezdte meg a kinálást, a ki szintén elpirúlt és szendén köszönetet mondván, evett belőle egy kevéskét. Mi többiek, mint Kedvességed gondolhatja, nagy tisztelettel vártunk mindaddig, a míg ő kegyelmessége, a hetman úr megengedte, hogy az asztalhoz lépjünk, a mi nem sokára meg is történt, mivel így szólott: „Élvezzétek, tisztelt urak, gazdánk bőkezűségét, de szerényen és tisztességgel”. Ő maga azonban meghajtá magát és, miután Ágnes kisasszonyt megint homlokon csókolta, mint az előbb tevé, azt mondá neki, hogy jól teszi, ha a király Ő Felsége előtt kedves orczáját fátyollal takarja. Ezzel mindenkitől kegyesen elbucsúzván, a kastélyba hajtatott. Most kezdénk mi csak az isten áldásához hozzálátni. Legszaporábban a méz és a kalács fogyott. El is felejtettem Kedvességednek megmondani, hogy a kalácsba vagy 60 fontnyi sajt és ugyanannyi méz volt belegyúrva, a többi járúlékokról nem is szólván, és hogy csodálatosan ízletes volt. Sniatycki uram úgy falt belőle, hogy majd megfulladt tőle. Végűl az iskolás gyerekek is bejöttek a mondókáikkal, a melyek, Istenemre, tele voltak badarsággal, úgy, hogy alig hallgathatta meg az ember; mindezt természetesen a Domonkos-rendű barát urak gyömöszölték beléjük. Ezek a szegény éhenkórászok mind az öt újjukat lenyalták, de nem is mentek el üres kézzel. Mindegyikük kapott egy-egy egész kenyeret, egy bögre lépesmézet, körűlbelűl egy-egy félrőfnyi kemény füstölt kolbászt mustárral és egy darab sonkát istenesen megborsozva. Ocieski Kázmér uram majd megpukkadt nevettében egy Pilátusnak öltözött fiúcska miatt, a kinek nagyon furcsa kender-szakálla és nyírfa-mohából ragasztott szemöldöke volt. Milecki uram azon évődött, hogy a hetman úr ő kegyelmessége a szentelt lakoma helyett folyton az Ágnes kisasszonyra ügyelt, mintha csak föl akarta volna falni, a miben most meg ő utánozta a hetman urat nagy igyekezettel; hej, csak mindenben így tenné! Őszinte nyiltszívűséggel és régi jó lengyel szokás szerint költöttük el im’ ezt a katholikus ünnepi lakomát az isteni Gondviselés tiszteletére. Mindenik evett belőle kedve szerint; senki sem itta le magát, hanem mindnyájan vidám „Alleluja” üdvözlettel váltunk el, s minekutána mindenikünk lovára ült, Isten nevében a kastélyba nyargaltunk, a hol szintén nagy örvendezés volt az Úr föltámadásának alkalmából; a király Ő Felségének és a fő méltóságoknak összes tisztjei együtt ettek-ittak az alsóbb szobákban, de bölcsen tartózkodtak minden túlságtól és mértéktelenségtől, tekintettel az Úr ezen nagy ünnepére.”

Ma már természetesen nem ilyen pazar bőséggel rendezik a szentelt húsvéti lakomát; de azért az idegen még ma sem látja csodálkozás nélkül egy s más helyütt, még pedig szerényebb polgári és hivatalnoki házakban is e szokást, és talán nem fog minden gyönyörűség nélkül oly társaságban vendégűl időzni, a hol épen a święcone-t fogyasztják.

Mint a városokban és a nemesi lakokban, úgy a falusi népnél is szokás ez ünnepeken egymást kölcsönösen meglátogatni és egymással megosztani azt, „a mit az Isten adott”. A falun ezt úgy hívják, hogy „valakinél szenteltre meghíva lenni”, a városiak meg „smigusra lenni”. Ez a kifejezés azonban a városokból egyes falvakba is elterjedt már, valamint az a szokás is, hogy ifjú legények az első és második ünnepen házról-házra járnak a „smigus”-ra, és alkalmi egyházi énekeket zengenek, a miért ajándékokat kapnak.

Húsvét másodnapján egész lengyelország-szerte s minden társadalmi osztályban egyaránt szokás az öntözködés. Ez a falukon a délutáni órákban nagy mozgalmat okoz. Mindenfelé kézi szivattyúkkal, kannákkal és korsókkal látni a legényeket fölfegyverkezve, és az ember könnyen kéretlen fürösztéshez juthat, kivált azonban a leányoknak kell magukra jól vigyázniok. A ki közűlök a ház elé merészkedik kilépni, azt bizony leöntik, hogy csakúgy csorog róla a víz. Néha a leöntött leány egy fazék vagy csöbör vízzel tér vissza az útczára, hogy megtámadóinak kamatostúl visszaadja a kölcsönt. de ilyenkor ugyancsak ügyeljen ám magára, mert ha elcsípik, a kút elé vonszolják és tetőtől talpig leöntik a vödörrel; vagy ha közelben van a patak, abba is bele dobják. Ez a mulatság azonban néha a legényeknek is a torkukra forr, mert a leány könnyen magával ránt egyet-egyet közűlök és jól megmártja a vízben. Az ilyen leányra nézve ugyanis nagy dicsőség, hogy a szent „Lejek” (öntöző) napján ekkora hőstettet vitt végbe, a legényen pedig az egész éven át rajta marad a megmártás szégyene.

Húsvét keddjén Krakóban a „Rękawka”-t ünneplik, a melynek az eredete még máig sincs kiderítve. Krakó közelében Podgórze városon túl van az a sziklás magaslat, a melynek a tetején Krakus sírdombja és egy kis kápolna áll. Ebben a kápolnában hajdan húsvét harmadnapján isteni tiszteletet tartottak, a melyre a környék falvainak népe sűrűn tolongva zarándokolt és egész estig ott töltötte az időt. Délután hozzájuk csatlakoztak a krakóiak is, és mindenféle játékkal mulattak, továbbá a „szentelt” maradékait osztották ki a szegények között. A monda szerint a Rękawka-t Krakus tiszteletére, nevezetesen pedig annak az emlékére ünnepelték, hogy évszázadokkal ezelőtt a nép hajdani jó fejedelme tiszteletére a kezében (ręka) vagy a ruhája újjában (rękaw) hordta föl sírdombjához a földet.

Pünkösd. A karácsony és húsvét után a pünkösdöt ünneplik meg a legnagyobb fénynyel. Városban és falunk ki-ki friss zölddel díszíti ez ünnepre a házát. A falusi házak szalmafödelébe üröm (bylica) ágacskákat dugdosnak, a mely növénynek a lengyel népnél ősidők óta-jelképes jelentése van; a házak ajtaira lombfüzéreket aggatnak, a padlóra pedig kálmos-leveleket hintenek. A templomot is friss lombbal díszítik. Csak a mazurok és goralok nem igen követik e szokást. Annál inkább a Krakó-vidékiek; itt kivált pünkösd másodnapján van nagy sürgés-forgás és vidám elevenség. Maga Krakó jár e részben a többi város előtt jó példával. A ki csak teheti, e nap délutánján kimegy a Bielany nevű sziklás dombra, a honnan gyönyörű kilátás nyílik Krakóra és szép környékére. Ezrével tanyáz ott az ünneplő tarka sokaság, ki-ki családja és jó barátai, ismerősei körében mulat a maga módja, értelmisége és izlése szerint. Itt nagy eszem-iszom, amott lapdajáték, tovább harmonika-szó mellett rögtönzött tánczmulatság, mindenféle vásári látni való, általános dévajkodás, nagy hahotázás és zsibongás, éljenzés, közben-közben a tolongás közepette nagy ügygyel-bajjal hajtó kocsisok ostorpattogtatása. Így telik el az idő egészen az est beálltáig.

Tejszállítás a havasi legelőkről.
Eljasz Valértól

S az estve sem kevésbé zajos és vidám e napon Krakó környékének falvaiban. Mihelyt besötétedik, beláthatatlan messzeségig ezrével gyúlnak ki az örömtüzek, melyek közűl a közelebb esők a csöndesen hömpölygő Visztula habjaiban tükröződnek, míg a távolabbiak már a Kárpátok vidékén ragyognak, mint valami ködben úszó csillagok. Itt egyesével, amott párosával lobognak, sőt egymás mellett több is kigyúl, s valamely halomról nézve igazán tündéri szép látvány ez a sok égő máglya, kivált holdvilágnál. Az ünnepnek úgy első, mint második napján ár órán át égnek e tüzek, sőt néha több napon is meg-meggyújtják őket. A legények rendesen egy-egy marék szalmát gyújtanak meg tüzüknél, és az égő csóvát hosszú pálczákra kötve, hadonáznak és idestova futkároznak vele, vagy a levegőbe dobják föl; mások meg földre dobott zsúpkévéket gyújtván meg, azokat énekszó mellett átszökdösik. E máglyák gyújtásának Sobotki-égetés (szombat-gyújtás) a neve, de ma már e szokás, melynek a leírása 1835-ből való, mind ritkább, holott hajdan egész Lengyelország-szerte el volt terjedve; sőt már Krakó környékén is kihalófélen van, némely helyütt pedig nem pünkösdkor, hanem Keresztelő Szent János napján (június 24) gyakorolják.

E szokást a régi hagyományok búvárai különfélekép magyarázzák, de abban úgy szólván valamennyien megegyeznek, hogy pogány eredetű. Különben kétségtelen, hogy neve, a Sobotki, egy származatú a sobota (szombat) szóval, ez pedig ez ünnep keresztény eredetére vall; és a krakói nép is úgy tudja, hogy e tüzeket a Szentléleknek tüzes nyelvek alakjában történt pünkösdi megjelenése emlékére gyújtják. Továbbá az ezen alkalommal énekelt dalok sem kedveznek annak a föltevésnek, hogy e szokás pogánykori eredetű.

Az úrnapját és annak nyolczadát, a mely sokszor a Szent Iván bőjtjével esik egybe, vagy legalább e nap táján végződik, Lengyelországban is, mint másutt, a szokásos egyházi szertartásokkal és körmenetekkel ünneplik. A körmenetnél kis leányok virágot szórnak a szentséget vivő pap útjára, nagyobbacskák szent képeket visznek, s valamennyien menyasszonyi díszbe vannak öltözve. Asszonyok ily képeket nem vihetnek, s a leányok közűl is csak szeplőtelen hírűek részesűlhetnek e tisztességben. Szűzi tisztaságuk jelképe a fejüket ékítő koszorú, a melynek elvesztése a népies szólásmód szerint egy értelmű az ártatlanság elvesztésével. Ezzel a fölfogással kapcsolatos talán az a szokás is, a mely némely vidéken még ma is él, hogy t. i. a fiatal lányok, a falusi köznemesség leányait sem véve ki, illatos füvekből és virágokból font s különös ismertető jelekkel megjelölt kis koszorúkat (mindenik tizenkettőt) visznek a templomba, ott azokat az oltárra teszik, vagy a falra aggtják s ott hagyják egész úrnap nyolczadáig, a mikor a káplán megszenteli e koszorúkat, a melyeket aztán ki-ki haza visz. E koszorúk, azt hiszik, oltalmat nyújtanak a villámcsapás ellen s a marhát minden mételytől megvédik. Ezért a ház és az istállók ajtai fölé is oda függesztik őket. A Raba vidékén a vízbe fúltak fölkeresésére is használják e szentelt füzéreket. E czélra az ilyen koszorút rá illesztett gyertyácskával egy tálba teszik, s aztán alkonyatkor vízre bocsátják. A koszorú, úgy tartják, addig a helyig úszik, a hol a vízbefúlt a meder fenekén fekszik. Ott megáll s egy helyben kering a halott fölött. Krakó más vidékén egészen más czéllal bocsátják Szent János ünnepe előestéjén vízre e koszorúkat, de ez a szokás is az úrnap nyolczadán font koszorúkkal van kapcsolatban.

Természetes, hogy a fiatal leányok kiváncsiak úrnapjára font koszorúik jövendő sorsára. A vízbe tehát velük; s ha már most a koszorú sokáig kereng egy helyben, akkor még jó soká várhatnak a vőlegényükre; ellenben ha azonnal lefelé úszik, akkor nem sokára meglesz a lakodalmuk. Szerencsétlenséget jelent, ha a koszorú alámerűl, vagy ha a rá illesztett gyertyácska elalszik. De természetesen a legények is jól ismerték a leányok e szokását. A mint tehát alkonyat beáltával a deszkácskákra illesztett gyertyás koszorúkat a vizen elindították, ki-ki hamar utánuk evezett egy-egy ladikon, hogy közűlök épen a szíve választottjáét halászsza ki. Így ünnepelték hajdan e szokást Krakó városában és környéke falvaiban. Századunk közepe óta azonban egy jóval fényesebb, de az eredeti hagyományos gyakorlat mélyebb értelmének és titokzatos bájának híjával lévő, puszta színpadias látványosság lépett helyébe. A Visztula partján végig s a Wawel királyi kastély falainak tövében fölállított emelvényeken ezrével szorong a sistergő röppentyűk jeladására oda csődűlt sokaság, hogy a harsogó zeneszó mellett meg-megújúló tapsviharral és éljenrivalgással üdvözölje a tűzijáték egyes sikerűltebb mozzanatait. A folyón nagy számmal úsznak a gyertyákkal megvilágított s a legváltozatosabb összeállítású koszorúk, a fiatalság csónakokon követi őket; végűl pedig egy koszorúkkal és zászlócskákkal díszített és pazarúl megvilágított nagy bárka úszik méltóságosan lefelé, a melyen a tömérdek színes mécs bűvös fényében állva ifjak és leányok vegyes kara énekel. A tűzijáték legkápráztatóbb remeklése és az erre fölhangzó tetszésnyilvánítások egetverő lármája közben tűnik el lassan a bárka a nézők szemei elől.

Úrnapjához Krakóban még egy népmulatság fűződik. Az ünnep nyolczadán ugyanis, a körmenet után az egybegyűlt sokaság Zwierzyniec külvárosba megy. Onnan nyávogó zenével és dobszóval másik tmeg jő eléjük. A nagy tolongás közepette egy turbános és sárga csizmás, tatárnak öltözött alak tetteti magát, mintha a megvadúlt lovát fékezné nagy nehezen, pedig a lova csak amolyan váz, melylyel ő maga ugrándozik. A kezében nagy pálczát tart, melylyel az útjában állókat ütlegeli. Mellette más tatárok mennek gyalog, mindannyian hadi jelvényekkel díszítve, előtte pedig egy tatár nagy zászlóval halad. Valamikor ez a menet csak a zwierzynieci Norbert-apáczák kolostorának udvarán mutogatta magát; később azonban szokássá lett, hogy egész a krakói érseki palotáig vonúlt, ma pedig a Ring-téren állapodik meg, a legfőbb államitisztviselő háza előtt. Ott, valamint az érseki palota előtt hódolat jeléűl a zászlókat meghajtják, a tatár pedig tánczoltatja a lovát, a mi közben ugyancsak püföli a körötte tolongó sokaságot. A csapat, miután megkapta a szokásos ajándékokat, a Zwierzyniecbe megy vissza, s ott elkölti szerény lakomáját. Ezt a népmulatságot a műveltebbek „konik zwierzyniecki” (zwierzynieci lovacska) néven ismerik, a köznép azonban „lajkonik”-nak nevezi. A hagyomány azt tartja róla, hogy annak a hajdani győzelemnek az emlékére ünneplik, melyet Zwierzyniec külváros lakói arattak a tatárokon, mikor azok épen az úrnapi körmenet alatt Krakó városába berontottak. Erről a győzelemről azoban a történetírás semmit sem tud, s így valószínű, hogy a zwierzynieci lovacska sem más, mint az, a melyről már egy más népmulatság leírása közben előbb (313., 316. l.) emlékeztünk. Krakó német eredetű lakói e lovat az ő nyelvükön „Leibpferd”-nek nevezhették; ebből a szóból erdhetett aztán a nép ajkán részben elcsavart, részben lefordított lajkonik (konik = lovacska) elnevezés, a minőhöz hasonló a lasowiakoknál a német Oberförster szóból lett felemás oberleśnica (főerdész).

Némely vidékeken Szent Iván napjának előestején a házak szalmafödeleit ürömágacskákkal szokás földíszíteni, míg ugyanezt másutt, mint láttuk, pünkösd szombatján teszik. Június 23-a és 24-e közötti éjjel, vagyis Szent Iván éjszakáján, úgy tartják, a páfrány virágzik, s a ki ilyen virágot szerezhetne magának, az annak segítségével minden vágyának teljesűltét elérhetné. Azt is hiszik általában, hogy ez éjszakán Szent ános megszentelia vizet, s hogy csak ettőlfogva lehet baj nélkül förödni, mert addig a gonosz szellemek hatalmában van a víz, a melybe épen ezért könnyen belefúlhatnak, vagy valami betegséget kaphatnak tőle a fürdők. Ezt a hiedelmet a régi idők egyházi tilalmai kelthették, melyeknek pedig csak az lehetett a czéljuk, hogy a népet az egészségnek ártalmas korai fürdéstől óvják. Némely vidéken (így a lasowiakoknál) egészen a legutóbbi időkig megvolt, és az orosz uralom alatt álló ruténeknél még ma is megvan az a szokás, hogy Szent Iván napja előtti éjjel játékok és dalolás közben az egész falu népe megfürdik, „Kupała” (lengyelesen „Kąpała”), vagyis „fürdőkészítő” Szent Jánost ünnepelvén, a mely névből némely régiségbúvárok valami ős-szláv Kupala nevű istenséget okoskodtak ki, mint a kinek a tiszteletére ez ünnepi szokást gyakorolnák. A vizeket megáldó Keresztelő Szent János tiszteletével kapcsolatos az a szokás is, hogy a kútakat ezen a napon tisztítják.

Nagy-Boldogasszony (vagy Mária mennybemenetele) napja. Ez ünnepnek a lengyel népnél „Füves Boldogasszony napja” a neve, mivel e napon (aug. 15.) az aratás ünnepélyes befejeztéűl mindenféle gabonaneműt és takarmányfélét megszentel a pap az isteni tisztelet alatt, hogy az immár learatott Istenáldása az embereknek és állatoknak javukra váljék. E napon tartják az isteni tisztelet után az ú. n. Okrężne* vagy Dożynek (aratás vége), vagy Wieńcowiny (koszorúzás) ünnepét is. E mulatságot rendesen az uraság rendezi mindazok számára, a kiknek az aratásnál dolguk volt; a hozzá való előkészűleteket azonban az aratók és a marokszedő munkásnők teszik meg. Az ünnep előestején a vidéken termett legszebb és legnemesebb gabonából, többnyire tiszta bózából koszorót fonnak a legelső marokszedő leány házánál, a ki ehhez segítótársakat választ magának; az egészet azonban egy éltesebb és az ilyemiben már tapasztaltabb asszony vezeti. A koszorú váza három abroncsból áll, melyek egyike az egésznek az alapja, a másik kettő pedig egymást keresztezve borúl rája s azzal együtt koronát alkot. A koszorút kötő leányokat koszorúleányoknak, a mulatságra meghítt asszonyokat nászasszonyoknak (tulajdonképen menyasszonykikérőknek) hívják, a gazdákat kérőknek. A koszorú kötése közben a leányok alkalmi dalokat énekelnek. Így példáúl a ropczyci kerűletben ezt:

Okrężne = arató ünnep, az okrązyć = „kerengni” (okręg = kör), „körben járni” szótól, tehát tulajdonképen az ezen ünnepen szokásos körmenet neve.

„Búzakalász, nyújtózzál,
Az abroncsra fonódjál!
Lányok, ti is fonjatok,
Nekem kalászt adjatok
Az én koszorúmba.

Ki-ki szedjen jó korán
A virágból szaporán,
S adja ide fölfűzve,
Az abroncsra föltűzve
Szépen koszorúba.

Bokrétába a rózsát,
A fehérét s pirosát,
Szalagokkal fonjátok,
S nékem ide adjátok
Az én koszorúmba.”

Másnap a koszrút rendesen négylovas kocsin viszik a templomba. A koszorúleányok virágdíszt viselnek a hajukban, a lovak lombbal vannak ékesítve, a kocsis nagyokat pattant az ostorával, a leányok pedig ezt éneklik útközben:

„Koszorúnkat viszszük az isten házába,
Elől a lánysereg, az anyák nyomába’.
Nyugat felől szellő lebben az útunkra, –
Legény, a templomba vidd a koszorunkat.
Ti meg szálljatok le a kocsiról, lányok,
A templomba mi is menjünk be utánok.”

A templom előtt a búzakoszorút leveszik a kocsiról, s a leányokkal együtt érkezett legények egyike a fejére teszi és beviszi a templomba. Ezt kétfelől a koszorúleányok kisérik, hátúl pedig az asszonyok (az „anyák”) következnek. A templomban annyi ilyen koszorú van, a hány nemesi birtok és egyéb jószág van a plebánia terűletén.

A templomból haza menet így énekelnek a hajadonok:

„Koszorúm csak volna,
Rutából van fonva.
Kinek adjam vajon?
Te neked, galambom,
Neked és nem másnak.

Koszorúm csak volna,
Télizöldből fonva,
Kinek adjam vajon?
Jancsi, neked adom,
Neked és nem másnak.”

Énekszóval térnek be az urasági lakba, a hol a földesúr a feleségével és gyermekeivel eléjök menve köszönti őket. Az a legény, a ki a koszrút vitte, vagy a leányok elseje, a koszorút a fején víve, egész kiséretével a házné elébe lép. Majd újabb énekek következnek, a melyekben az uraságot, annak családját és gazdaságát dicsérik. A gazda átveszi a koszorút, megajándékozza és meghívja a munkásokat a délutáni aratóünnepre, a melyre majdnem az egész falu megjelenik.

Halottak napja. A városokban ilyenkor koszorúkat szokás vinni a sírokra, a melyeken e napon számtalan mécset gyújtanak. A faluk lakói ellenben sem koszorúkat nem tesznek a sírokra, sem lámpácskákat nem gyújtanak azokon. E helyett azonban miséket mondatnak a megholtak lelki üdveért és bőkezűen megajándékozzák a szegényeket. Mint a német, úgy a lengyel népnél is elterjedt az a hiedelem, hogy a tisztítóhelyen szenvedők lelkei e napon meglátogatják az élőket és éjfélkor a templomba mennek. Megholt papok mondják ilyenkor a misét, megholt gyermekek ministrálnak nekik, valamely megholt aggastyán csönget a gyűjtőperselylyel, és csupa megholt hívek imádkoznak az Isten házában. A ki elég bátor ilyenkor oda menni, meg is láthatja őket de könnyen rajta is veszthet s az életével fizetheti meg vakmerőségét. E hiedelmeknek is van talán valami részük abban, hogy Raupachnek „A molnár és gyermeke” czímű alkalmi német színműve a lengyel színpadon is meghonosúlt.

Szent András előestéje (november 29.) az eladó leányok nevezetes sorsvető alkalma. A legkülönfélébb módokon igyekszenek ez este megtudni a jövőjüket. Példáúl letörnek egy-két gallyacskát a nyírfa-seprűről, s ezen a seprűcskén keresztűl olvasztott viaszt öntenek hideg vízbe. Az így támadó alakokból aztán mindenféle következtetést vonnak jövendőjüket illetőleg, s e közben Szent Andrást hívják segítségűl. Majd meg egy nyaláb fát visznek be a szobába s megolvassák, hány darabot karoltak föl találomra. Ha páros a szám, akkor nem sokára meglesz a lakodalmuk. Varrótűket is szoktak egy vizes edénybe dobni, s a kinek a tűje legelőbb merűl le a vízbe, az hal meg leghamarabb. Ha pedig egy-egy legény és lány dob be egyszerre egy-egy tűt a vízbe, és azok egymás felé úsznak, akkor házaspár lesz belőlük.

A keresztelőt rendesen már néhány órával a gyermek születése után megtartják. Mihelyt tehát a gyermek világra jött, azonnal hozzá lát az erre fölkért asszony a keresztelő-lakoma elkészítéséhez, az apa pedig a komaság elvállalására kéri föl ismerőseit. A gyermeket nem szabad a komának az ablakon át kiadni, mert ettől elbetegesednék. Balkézre sem szabad venni, különben balog lesz. A templomba menet a keresztszülék sokat beszéljenek, nevessenek és daloljanak, hogy a gyermek vidám és bátor legyen. Ha a kisded sír a keresztelés alatt, akkor szépen fog nőni és jó csengő hangja lesz. Ha e közben templomi törlőkendővel sikerűlne a gyermek arczát megtörűlni, akkor világéletében nem lenne semmi baja sem. A templomból való hazatérés is rendesen nagy vígassággal és énekszóval történik, mert különben vajon ki is sejtené, hogy keresztkomák mennek el a háza előtt. Rendesen így köszöntenek be, a mint haza érnek: „Ime, komámasszony, megjövénk a templomból; pogányt vittünk oda s most angyalkát hozunk haza”. A ház elé érve, a keresztanya egy gallyacskát tör le a legközelebbi fáról s azzal háromszor könnyedén meglegyinti a csecsemőt, hogy engedelmes és jó gyermek váljék belőle. Ez alatt a vendégek már egybegyűltek a házba. Mindenikük vitt magával valami ajándékot a gyerekágyas számára; ez vajat, az sajtot, vagy kolbászt, amaz meg egy darab szalonnát, stb. Mihelyt a keresztszülék a kisdeddel visszatértek, megkezdődik a lakoma, vagyis nagy eszem-iszom hangos dalolással és lármás beszéddel. A Raba vidékén a keresztszülék, ha leány az újszülött, szalmából fonatot készítenek, ha pedig fiú, akkor cséplőt kötöznek egybe két pálczából. A fonat készítése közben így énekelnek:

„Fonjuk bele, fonjuk végig
Keresztlánykánk egészségit.

Bár áldásunk annyit érne,
Hogy a haja földig érne.

A fonatba néhány krajczárt dugnak „pántlikára”, s azután a keresztapa fölmászik vele egy, a ház előtt álló fára s annak a tetejébe akasztja. E közben a keresztanya a többi asszonynyal ezt énekli:

„Érik már a fán az alma,
Nem sokára lerázzuk;
Fonatunkat a meggyfára,
Szilvafára akaszszuk.
Marysia nőjjön szépen
Erőben és egészségben,

A fa tetejéig érjen,
Éljen boldogúl!
Fáján ím az alma
Pirúl s majd lehúll;
Szedd le hamar, Jánoska,
Marysiának add oda!”

A cséphadaró odakötözése közben pedig ezt:

„A hadarót jó erősre,
Gyerek, te is kapj erőre.

Hadarónk ha jó erős lesz,
A fiúból jó cséplő lesz.”

A hadarót fölviszik a ház orma alatti hiúba (kalenica), vagy pedig egy fára akasztják föl.

A lakodalmi szokások szigorúan megszabott hagyományos formaságokkal járnak, a melyekben a részleteket illetőleg egyes eltérések mutatkoznak ugyan vidékenként, egészben véve azonban és nagyjában mindenütt egyezők. A lakodalmi szertartások a következő részekből állnak: az eljegyzés („eligérkezés”, zmówiny), a „vesszőfonás” (rózgowiny), a „hajfonás” (rozpleciny), az „esketés” (slub), a „haza vitel” (przenosiny) és a „főkötő föltevése” (czepiny). Teljes egészében megvan még e sorozata e szertartásoknak a lasowiakoknál, a kiknek lakodalmi szokásait az alábbiakban vázoljuk, itt-ott azonban egyetmást egyéb vidékek szokásaiból is szövünk közbe.

A Boldogságos Szűz tövises ösvényen vezeti a bűnhödő lelkeket.
A Boldogságos Szűznek Stachiewicz Pétertől való legenda-sorozatából.

Mihelyt a szülék fiukkal megállapodtak arra nézve, hogy honnan válaszsza a menyasszonyát, szándékukat egy „bölcs gazdával”, rendesen valamelyik rokonnal közlik, a ki már az ilyenkor követendő eljárást jól ismeri, s megkérik, hogy puhatolja ki „a másik fél”-nél, hajlandók lennének-e a házasságra és milyen hozományt szántak a leányuknak, mely alkalommal a megbízott azt is elárúlhatja, hogy viszont a fiú mit várhat a maga szüléitől. Mihelyt e tárgyalások szerencsésen dűlőre jutottak, következik a forma szerinti eljegyzés (zmówiny).

E látogatásra egy „bölcs gazdasszonyt” is meg szokás hívni. Ez és a „bölcs gazda” a dziewosłęby (kérők) közös nevet viselik. A legény házából borral, sörrel vagy pálinkával telt üveget visznek magukkal, melyet a bölcs gazdasszony a vőlegénytlől kapott szalaggal fon körűl, a mibe egy kis ruta-bokrétácska van tűzve. Előbb csak a kérők lépnek be a házba, a legény pedig künn az ablak alatt lesi, mi fog történni. Ez az „eligérés” mindig éjjeli időben történik. A leány szüléi már előre tudják, miről lesz szó; de tettetik magukat, mintha azt sem tudnák, ki megy hozzájuk. A kérők azt mondjákt, hogy eltévedtek s éjjeli szállást kérnek; kereskedőknek vallják magukat, a kik azt hallották, hogy itt egy „üszöcske” eladó. Meg szeretnék venni, de csak azért, hogy másvalakinek adják el. Feleletűl azt kapják, hogy jobb lenne, ha az illető közbenjárók nélkül maga menne alkudni. Erre a legény belép, s a kérők megmondják, hogy épen ez a szóban lévő vásárló. A leány apja most így szól hozzá: „Hallod-e, barátom, a helyett, hogy ezeknek az embereknek pár forintot adsz a közbenjárásért, mindjárt magad is megcsinálhatod a vásárt”. Ez után következik a „lábkarolás”, vagyis a fiatalok mélyen meghajolnak és előbb a szülék, majd a kérők, esetleg a többi jelenlévők lábai felé nyúlnak, köszönetük jeléűl. Most a vőlegény az „áldomás” (litkup = a német „Leihkauf”) megivására szólítja föl a társaságot, hogy azok, a kik őt ide hozták, meg ne nehezteljenek rá. A „bölcs gazdasszony” a palaczkot az asztalra teszi, a menyasszony atyja pedig így szól a leányához: „Kezdd el te, mert te vagy mindennek az alapja”. A leány a legényre köszönti poharát s tölt neki. Ha ez is ivott, a leány az asztalra teszi a palaczkot és leoldja róla magának a szalagot, mint a vőlegény első ajándékát. Most az öregek egymást megvendégelik, a mi után meghívják a vőlegény szüléit s a mindkét részről való atyafiságot is. Ezeknek megérkeztével megkezdődnek a tárgyalások a két fél vagyoni helyzetét illetőleg, a melyek hajnal hasadtáig tartó lakmározás közben folynak.

A „vesszőfonás” (rózgowiny) előtt eleget tesznek az összes előzetes egyházi és állami törvényes formaságoknak. Ha a menyasszony szegény és a lakodalmat nem tarthatja a maga költségén, akkor megkér egy asszonyt, hogy legyen e napon a „szakácsnéja”, és sorra járja vele a házakat egy kis „adomány”-ért. A hová belépnek, mindenütt így köszönt be a szakácsné: „Dicsértessék a Jézus Krisztus! a menyasszony egy kis segítséget kér”. A leány mindenkinek átkarolja a térdét, a mely szertartás, mint már említettük, a lengyel paraszt hagyományos alázatosabb köszönésmódja. A házbeliek erre azt felelik: „Isten adjon neked áldást, boldogságot!” – és tőlük telhetőleg megajándékozzák. Ugyanekkor történik a nászkiséret egybeállítása, a melyhez a kérők, vagyis násznagyok, nyoszolyóasszonyok, vőfélyek, nyoszolyóleányok és a zenészek tartoznak. A zenéről a vőlegénynek kell gondoskodnia. Ha vagyonos, akkor két hegedűst, egy klarinétost és egy bőgőst fogad; ha szegényebb, beéri egy hegedűssel és egy bőgőssel. A nyoszolyóleányok többnyire nyolczan vannak, a vőfélyek kilenczen, násznagyok és nyoszolyóasszonyok heten-heten.

A menyasszony után az első hely a legidősb nyoszolyóleányt illeti, a vőfélyek közt pedig a legidősebb vőfélyt. Ez egyúttal a lakodalom „udvarnagy”-a, de van helyettese is, a „másodudvarnagy”. A násznagyok (swaty) legöregebbike a starost; a nyoszolyóasszonyok (swaszki) legidősbje a tulajdonképeni koszorúvivő (vagy starost-né), mivel ő viszi a templomba a két kis koszorút és a jegygyűrűket, a hol ezek szokásosak.

Az első hirdetést követő két vasárnap a menyasszony a legidősb nyoszolyóleánynyal jelenik meg a templomban. Mind a kettőnek télizöldből és rutából font koszorú van a fején, s a hajukból számos tarka szalag lóg a vállukra. Akárkivel találkoznak a templomból haza menet, mindenkit térdkarolással üdvözölnek, a mivel a menyasszony az illetőnek az áldását kéri; épen ezért mindenki, a ki ez üdvözlésben részesűl, így szól: „Isten adjon neked szerencsét és áldást!”

Maga a lakodalmi ünnep az utolsó hirdetés utáni hétfőn este felé a „vesszőfonás”-sal (rózgowiny) kezdődik. A vőlegény a legidősebb vőfélylyel és a zenészekkel az apja háza elé megy s ott addig muzsikáltat, a míg be nem bocsátják és vendégségre nem marasztalják őket. Most a „vessző” elkészítéséhez látnak, a mi közben az egybegyűlt fiatalság tánczol. Ezalatt a menyasszony a nyoszolyóleányokkal a maga házában előkészíti a vessző körűlfonására való rutát és télizöldet. Ennek megtörténte után a legidősebb nyoszolyóleánynyal, a ki a második hirdetés napja óta állandó kisérője s az összes szertartások alatt folyvást mellette van, a vőlegény házába megy. Ott megint térdkarolással üdvözli az összes jelenlévőket s felkéri, hogy menjenek mind a menyasszony házába. A vőlegény kezéből átveszik a vesszőt, melyet majd a menyasszonynál fonnak körűl. Ének- és zeneszó mellett vonúl oda a menet. A vesszőt egy, az ilyesmiben már jártas vőfély készítette el. Az erdőn levágott egy körűlbelűl két hüvelyknyi vastagságú zsenge tölgyfácskát s abból egy rőfnyi pálczát faragott, melyet rovással két egyenlő félre osztván, a felső végét hét ágra hasította, középütt egyet hagyván s mellette jobbról is, balról is hármat-hármat. Ez mintegy az élet fáját jelképezi s a részleteket illetőleg vidékenként más-más alakban készűl. Mihelyt a zenészek a menyasszony házában elhelyezkedtek és a fiatalság egy kis tánczra perdűlt, a menyasszony a világosság közelébe asztalt állít, arra pedig egy sütőteknőt, a melybe egy egész kenyeret tesz és abba tűzi bele a vessző nyelét. Most a nyoszolyóleányok mindenikét térdkarolással kéri föl a vessző körűlfonására. A leányok mind körbe állanak az asztal köré s ezt éneklik: „Kezdd el, kedves N. (a menyasszony neve), kezdd el a kör közepébe állva, – anyácskádtól úgy is el kell válnod, szegény árva, szegény árva!” Erre a bánatos fölszólításra a menyasszony egy csomócska télizöldet vesz a kezébe s elkezdi vele a vessző középső ágát körűlfonni, mialatt a többiek énekelnek. A legidősb nyoszolyóleány aztán tovább fonja, majd a többi hat nyoszolyóleány mind oda lép sorban és mindenik körűlfon egy-egy ágacskát a többiek éneklése közben, míg csak az egész vessző körűl nincs fonva.

Az aknába temetett bányász legendája.
Stachiewicz Péter wieliczkai legenda-sorozatából.

E munka bevégeztével ezt éneklik: „Anyuskám, szívecském, adj a vesszőhöz ékességet, kendőcskét, övecskét, a koszorúhoz pedig selyemszalagot”. A menyasszony anyja erre előadja a kamaából a kívánt dolgokat: egy fehér kendőcskét, egy keskeny sárga női övet és egy piros szalagot a ruta-koszorúhoz, a mely már előbb megfonva készen oda volt téve a füvek között, s mindezeket átadja a legidősb nyoszolyóleánynak. Ez előbb a kendőcskét, majd az övet is rá köti a széthasogatott vessző alsó végére úgy, hogy a végeik a fácska aljáig lógnak le, utoljára pedig szintén a vessző ágainak az aljára, a kendő és az öv fölé illeszti a koszorút s a piros szalaggal oda köti a vesszőhöz, a melynek a földíszítése ezzel immár teljes. Most így énekelnek a nyoszolyóleányok:

„Kedves vőlegényünk,
Szépen kérünk téged,
Tedd meg hamar nékünk
Azt a szivességet:

Hozz egy kanna vizet!
Érte majd elviszed
Ezt a virágszálat,
N.-et (a menyasszony neve), a mátkádat.”

Erre a fölszólításra a vőlegény atyja egy korsó sört visz be és megkinálja vele a nyoszolyóleányokat. Ezek isznak, azután pedig ezt éneklik:

„A sörünk kihörpentettük,
A vesszőt földíszítettük;

Most perdüljünk egy kis tánczra,
kezdjetek egy víg nótára!”

Most a legidősebb nyoszolyóleány a jobbjával megfogja az életfát, a mely eddig még mindig a teknőben lévő kenyérbe volt tűzbe; melléje áll egy második, a ki meg a balkezével fogja meg a vesszőt, s a jobbjával átkarolja az elsőnek a derekát, a többi nyoszolyóleány szintén páronként sorakozik, és így lépnek a két első nyomában a zenészek elé, ezt mondván: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” „Mindörökké amen!” felelnek a zenészek. Erre a leányok kérdik: „Tetszik-e kendteknek a mi munkánk, vagy sem?” a zenészek azt felelik, hogy nagyon is tetszik nekik, mire a leányok ezt a versikét éneklik:

„Dicsértessék az Úr neve, – és most tánczra kelve,
Ugrálja ki görbe lábát ki-ki egyenesre.
Dicsértessék az Úr Jézus, neve szent legyen,
Jertek ide és mondjátok: Örökké amen!”

Ha a szoba ilyenkor szűknek bizonyúl, a mi rendes dolog, akkor így szólítják föl a nem tánczolókat, hogy menjenek az útból: „Jó emberek, kérünk, menjetek innen előlünk, hogy a koszorúnkkal tolongásba ne kerűljünk”. Miután helyet engedtek nekik, párosával körűljárják a szobát, majd a zenészek előtt megállva, egy szokásos dalocskát énekelnek, azután egyszer körűltánczolnak, meg ismét megállnak s újra eléneklik az előbbi verset, és ez így art egy jó óráig. E táncz végeztével a vőlegény és a menyasszony az első násznagyúl (starost) kiszemelt egyén elé lépnek, átkarolják a térdét s megkérik e tiszt elvállalására. Most hozzá lépnek a nyoszolyóleányok és átadják neki az életfát, mondván: „Kedves starost urunk, fölszabadítást kérünk (a vessző átvételét); a koszorúnk virágos és termő, tömött és szorosan van fűzve”. Ezzel fölemelik a vesszőt s a levegőben megsuhogtatják; a starost e közben vonakodik átvenni s így szól: „Még nem tánczoltatok eleget, hogy fölszabadítsalak benneteket”. Erre énekszóval azt válaszolják, hogy az ilyen ember nem való starostnak. Mindazonáltal újból fölszabadítást kérnek tőle, most még azzal toldván meg iménti szavaikat, hogy rázza meg a zsákját a ládikájuk fölött. E közben a legidősb nyoszolyóleány föltartja a kötényét, mintegy váltságdíjat kérvén a vesszőért. Erre a starost egy eltört fazék néhány cserepét dobja a kötényébe. A leányok haragot színlelnek s azt mondják, hogy az effajta pénzt nem ismerik és nem fogadhatják el. „Természetes, hogy nem ismeritek, – mondja a starost, – mert az még más király idejéből való.” Ezt általános hahota követi, a mire a megsértődést tettető nyoszolyóleányok újra énekelni kezdenek. Jól tudják ők, – így szól az énekük, – hogy ezek csak cserepek, és hogy a násznagy csak azért fizeti ki őket ilyen pénzzel, mert egy árva garasa sincs; de még ha volna, sem adna senki emberfiának egy fillért sem; mert olyan fukar önző ember, a ki csak magának él, csak egymagában szokott lakmározni. Most úgy tesznek, mintha a faképnél hagynák s a vezetőjüket éltetik. de mivel a starost kedvteléssel nézi a vesszőt, így szólnak: „Nini, hogy kacsintgat a starost a mi koszorúnkra!” Visszatérnek hozzá s harmadszor is ismétlik előbbi kérésüket. Most a starost az első leánynak néhány krajczárt dob a föltartott kötényébe s el akarja tőle venni a vesszőt. De hiába, mert a leányok nem hajlandók od’adni s így énekelnek: „Nem adom, nem adom a szép ruta-koszorút, mert még nem láttam, nem láttam egy pohár italt sem”.

Erre a vőlegény egy kancsó sört vesz elő és oda adja a starostnak, a ki sorba kinálja a nyoszolyóleányokat és ekkor megint el akarja tőlük venni a vesszőt. De még mindig hiába. A leányok ugyanis most azzal állnak elő: „Nem adom, nem adom a zöld vesszőt, a míg N. (a menyasszony neve) meg nem hajol előttünk”. Most oda megy hozzájuk a menyasszony, valamennyit térdkarolással üdvözli, és csak ekkor kapja meg a starost a vesszőt. Erre mindnyájan szétoszolnak, a starost pedig a vesszőt kezében tartva, nagy méltósággal körűljárja a szobát, mi közben a leányok ezt éneklik: „Bíró urunk tánczba megyen, vele tánczol a pálczája, egy fiatal bűnös lélek álljon, álljon majd alája”. A fiatal bűnös legelőbb is a legidősebb nyoszolyóleány, majd sorban a többi, a kikkel a starost egymásután körűltánczolja egyszer-egyszer a szobát. Valahányszor eléje lép, vagy elválik tőle egy-egy, mindig térdkarolással üdvözli. A starost természetesen mindig valamely idősb családapa.

Miután e táncz véget ért, kezdődik a vesszőnek a szülők szobájába való „kivitele”, a mire ezzel a versikével adják meg a jelt a nyoszolyóleányok:

„Be veled, te zöld koszorú,
Apám, anyám szobájába!
Nyisd ki, anyám, szobácskádat,
Itt a vessző, vigyázz rája.
Nyisd ki az új ház ajtaját.
Tedd el lányod koszorúját!”

Ez ének alatt az egész násznép a starost és a zenészek vezetése alatt a kamarába megy s oda helyezi el a vesszőt éjszakára. Ezzel ér véget a „vesszőfonás” szertartása; a kinek azonban kedve van, az akár hajnalig is ott marad és tovább tánczol.

Kedden korán reggel legelőször is a „Stella maris” (Tengeren járók csillaga) kezdetű egyházi éneket játszszák a zenészek a Boldogságos Szűz tiszteletére. Ennekutána a menyasszony a legidősb nyoszolyóleánynyal, valamint a vőfélyek is, bejárják a falut s meghívják a lakodalmi vendégeket. Ez ugyan csak puszta formaság, minthogy mindenkit már többször is meghívtak, de mégis annyira megkivánják, hogy e szertartás elmulasztása esetén a kihagyottak képesek lennének el nem menni az esküvőre. Mikor már mind egybegyűltek s egy kis reggelit ettek, a nyoszolyóleányok énekszóval serkentik a mátkapárt a lakodalmi ruha felöltésére. Eddig ugyanis a vőlegény csak a rendes ünneplőjébe volt öltözve, a menyasszony pedig ugyanabba a ruhába, a melyet a második hirdetés vasárnapján viselt. Most azonban a vőlegény ú. n. „gyász-szalag”-gal, vagyis kékes pántlikával köti össze a nyakán az ingét, bokrétát tűz a sapkájához és egy többszörösen összehajtogatott fehér kendőt az öve mellé, a honnan az egész a térdéig ér le. A menyasszony is csak anyiban változtat addigi öltözékén, hogy ő is fölteszi a gyász-szalag”-ot a nyakára, a fejéről pedig levesz minden díszt; a haja simára van fésűlve és egy vagy két varkocsba fonva ereszkedik le a vállán. A mint a mátkapár ekként öltözve belép a szobába, a legidősb nyoszolyóleány egy kis széket állít a szoba közepére, épen a mestergerenda alá, oda, a hol a ház építésének az évszáma van beróva. A többi koszorúleány körűlállja a széket és érzékeny énekkel adják tudtúl a „fölkontyolás” szertartásának kezdetét. Most a menyasszony a székre ül, az első nyoszolyóleány el kezdi fölbontani a hajfonatait, mire a többi nyoszolyóleányok is sorban oda lépnek és folytatják a munkát, míg a menyasszony haja teljesen ki nincs bontva. Ez alatt az anyja már oda adta az első nászasszonyank (a „starostné”-nak) a leánya fejdíszét. Ez egy hagyományos alakban rételt fehér kendő, a mely rutával, télizölddel és színes szalagokkal van ékítve. E fejdíszt az első nászasszony teszi föl a menyasszony fejére, miközben a nyoszolyóleányok ezt éneklik:

„Készítsd el a fátyolt, anyám,
S édes bátyám, kötözd reám;
Csavard, kötözd szépen körbe

Ékességűl esküvömre;
S míg a fátyolt reám adod,
Keservesen sír a húgod.

A „fölkontyolás” e jelenete valóban megindító és nem is esik meg könyhullatás nélkül. A menyasszony anyja a legidősb fiának átadja az említett „fátyol”-t (podwika), vagyis egy hoszszában többször összehajtogatott kendőt. A fiú azt a húga nyaka köré keríti és a mellén a „gyász-szalag”-gal összeköti, a kendő csücskei azonban szabadon függnek le egész a térdeig. Most a menyasszony föláll a helyéről, köszönete jeléűl térdkarolással hajtja meg magát az anyja, a nászasszony, a nyoszolyóleányok és a bátyja előtt, mire a leányok megint énekelnek:

„Nyisd ki, anyám, kamarádat,
Add ki a zöld életfámat;

Nyiljék az új ház ajtaja,
Koszorúmat add ki rajta!”

E fölszólítás után az egész násznép a starost és a zenészek vezetése mellett a kamara elé megy, a honnan a menyasszony anyja kihozza a vesszőt és átadja az első násznagynak. A leányok ismét énekelnek:

„Megy a bíró hídon át,
Hosszú rajta a kabát,

A mint megyen ki a rétre,
Vessző virít a kezébe.”

Zeneszó mellett tér vissza az egész társaság a lakószobába. Ott a nyoszolyóleányok az örömszülőket gyermekeik megáldására szólítják föl, mire a menyasszony szüléi az asztalhoz ülnek, a starost pedig, ki ez alatt a vesszőt folyton a kezében tartja, maga mellé szólítja a mátkapárt, s a mint melléje állottak, megkezdi az ú. n. „bocsánatkérés” mondókáját, vagy ha ő nem eléggé ura a szónak, akkor egy nálánál ügyesebb adja elő a szokásos beszédet, melynek többféle szövege járatos. A lasowiakoknál pl. többnyire ez a mondóka: „Kérlek mindnyájatokat, barátim, szomszédim és testvéreim, bátorításért… Dicsértessék a Jézus Krisztus! Te pediglen vőlegény és te menyasszony, készűljetek a szentegyházba esküvőtökre, örökös frigykötésre. Szüléitek fölneveltek és tehetségükhöz képest meg is ajándékoztak benneteket. Ha valamikor megbántottátok őket és nem kértetek tőlük még bocsánatot, most kérleljétek meg őket. Ti pedig, szülők, bocsássatok meg igaz szívvel, igaz lélekkel gyermekeiteknek, és áldjátok meg őket jövendő életük útjára. ha mindig az Isten lesz a szívetekben és elmétekben, ha kölcsönösen megbecsűlitek egymást, akkor gyarapodni fog minden jószágotok csűrben és kamarában, benn a házban és künn a mezőn. Most pedig jőjj, e menyasszony és vőlegény, karoljátok át szüléitek térdét, hogy megnyerjétek áldásukat éltetek útjára, – amen!” Ezzel a starost a lakodalom „udvarnagy”-ának adja át az életfát, míg a nyoszolyóleányok ezt éneklik:

„Nosza rajta, húzzátok rá, ki-ki kedvét töltse,
Te meg N. (a menyasszony neve) hajolj szépen, mélyen le a földre.
Nosza rajta, húzzátok rá, ki-ki kedvét töltse,
Te meg N. (a vőlegény neve), hajolj szépen, mélyen le a földre.”

A zene játszik, az ifjú pár térdkarolással búcsúzik el szüléitől, a kik ilyenkor rendesen könyezve így áldják meg őket: „Az Isten adjon nektek szerencsét és áldást!” Ha a menyasszony árva leány, akkor a nyoszolyóleányok a térdkarolás alatt még ezt is éneklik:

„Anyám, az égből szállj le,
Szükség van rád megint,
A napsugáron szállj le,
S a szentek véled mind,
A fényes napsugáron
Kövessenek mindnyájan.

Elment a Boldogságos
És szóla Szent Fiához:
„Jer holnap esküvőre!”
De Jézus tud már róla
S anyjáho ígyen szóla:
„Bízd azt a jótevőkre!”

a térdkarolással járó mély meghajlást háromszor ismétlik a jegyesek a szülék előtt és azután jobbról balra menve, háromszor megkerűlik az asztalt, a melynél a szülék ülnek. Mikor ennek vége, így énekelnek a nyoszolyóleányok:

„Forogj, kedves koszorúm,
Forog körbe szomorún,
Édes apám asztalát
Járjad körűl szépen,

Minthogy, azt már látom,
Itthon semmiképen
Sincsen maradásom.”

Most az „udvarnagy” a levegőben megcsóválja a bokrétás vesszőt és így szól: „Utánam!” Erre a mátkapártól és a zenészektől kisérve háromszor, jobbról balra menve, megkerűli az asztalt az egész násznéptől kisérve, mi közben a menyasszony anyja, vagy a legidősb nászasszony mindnyájatokat szenteltvízzel hinti meg. Az asztalon kenyérszeletek vannak, melyekből mindenki vesz egyet, hogy a pitvar előtt álló koldúsnak adja. Az asztal háromszori megkerűlése után a menet ugyanily rendben hagyja el a szobát. A menyasszony a pitvar küszöbén, a vőlegény pedig a ház kapujában áll meg, s midketten körűlkarolják a kimenők térdeit, hogy mindenkitől, akár kicsiny, akár nagy, áldást és szerencsekivánatot kérjenek. Az udvarban, a pitvar előtt valamennyien megállanak. Ott az udvarnagy egy időre átadja a vesszőt helyettesének és megkinálja a vendégeket az örömapától kapott palaczkkal. Mikor ezt kiitták, a palaczkot és a poharat, a miből ittak, átdobja a háztetőn, a mihez a zenészek tust húznak. Itt-ott ilyenkor egy-egy pisztoly- vagy puskadurranás is hallatszik. Most a szertartásmester vagy udvarnagy megint átveszi helyettesétől a bokrétás botot. A legidősb nyoszolyóleány erre hozzá lép s a vessző mindenik ágára egy-egy almát tűz föl, az udvarnagynak pedig szép szalagot köt a nyakára és bokrétát tűz a sapkájára, a mit a leányok e nótával kisérnek:

„Szent kereszt, te légy velünk,
Jó órát adj most nekünk;

Szűz Mária, kisérj minket,
Védd a mi kis seregünket!”

A lasowiakok karácsonyi lovaglása.
Ajdukiewicz Zsigmondtól

Ezzel az egész menet gyalog útnak indúl. E menet közben a zene szól, és halkan éneklik hozzá a nyoszolyóleányok a szokásos versikéket. A kocsiúton már készen várnak a kocsik. Az elsőn a mátkapár, az udvarnagy, a legidősb nyoszolyóleány, a starost (első násznagy) és az első nászasszony helyezkednek el; a másodikon a többi nyoszolyóleány, és a következőkön a többi vendégek meg a zenészek. (A krakowiákoknál a vőfélyek lóháton kisérik a menetet.) Elhelyezkedés közben az udvarnagy a menyasszony felé fordúlva, ezt énekli:

„N. most te ülj föl,
A hajadat tűzd föl,

Tűzd föl koszorúba fonva,
Úgy sem vagy már hajadonka.”

A menyasszony fölszáll a kocsira, de nem ül le, mert ha tovább nem is, de legalább három szántóföldnyi hosszú darabon állva kell mennie, a mi alatt a kocsiból szalmát és szénát hint az útra, – „már nem tudni, minek az emlékezetére.” Zene- és énekszó közben robognak tova a kocsik, a milyen gyorsan csak a lovaktól telik. Ha szentkép vagy kápolna előtt haladnak el, a nyoszolyóleányok keresztet vetvén magukra, ezt éneklik; „Vőfélyek és násznagyok, emeljetek kalapot, Krisztus Urunk és a Szent Szűz szenvedésit látjuk ott!” Az esketés előtt a mátkapár meggyón és áldozik. Utána pedig az udvarnagy leveszi a koszorús vesszőről az almákat, melyek „őt illetik.” Csak a középsőt, vagyis a középső ágra tűzöttet adja oda az új asszonynak.

Haza ugyanazon rendben mennek, a milyenben a templomba vonúltak; otthon egyet isznak a vendégek, ezután pedig a leányok az udvarnagyot tánczra serkentik. A zene polonaise-t játszik. Az udvarnagy, a vesszőt jobbjában tartva, a vőfélyek kiséretében egyszer megkerűli a szobát, azután kézen fogja a legidősb nyoszolyóleányt és egyszer körűl tánczol vele. Így sorban az összes nyoszolyóleányokkal, majd a nászasszonyokkal. Valahányszor a tánczosnőjét váltja, a többiek ezt éneklik: „Udvarnagyunk tánczol, zöldel a pálczája, szép leányzó, szép leányzó áll alá, alája”. E polonaise után az udvarnagy fölállítja az asztalokat, a szakácsné fölhordja az ételeket, s a leányok megint énekszóval adnak jelt a lakoma megkezdésére. Az ifjú pár csak köleskását kap, azt is sótlanúl, „hadd tanúlják meg a sót és a jó táplálékot megérdemelni.” a többi vendég ellenben mindenből bőven jól lakhatik, a mit csak az illető vidék konyhája elő tud teremteni. A lakoma közben is énekelnek úgy, hogy a szegény nyoszolyóleányoknak majd eláll a lélekzetük a sok dalolástól. Alig hallgatnak el egy-egy kicsit, már megint rá kell kezdeniök. Majd az új asszonynyal évődnek, a miért nem adott föl eleget a jó „barszcz”-ból; majd a nászasszonyokat faggatják, azt mondván, hogy „a mit nem győznek megenni s meginni, azt a hónuk alá dugják.” Asztalbontáskor pedig ezt éneklik: „Kedves udvarnagyunk, kedves udvarnagykánk, vezesd ki a leánynépet, mert az asztal alatt összegyűrték kötényüket”. A zene megint rákezdi a polonaiset, s az udvarnagy megint azon módon vezeti a tánczot, mint a templomból való hazamenet után. Az asztalokat kihordják, s most tovább folyik az ének, játék és táncz, meg a lakmározás késő éjszakáig.

Sőt másnap is tart a mulatság majd a menyasszony, majd a legidősb nászasszony, majd az első nyoszolyóleány házánál. Mindenütt nagy eszem-iszom van és az étkezés után polonaise-tánczolás, a mely után egyéb, nem épen hagyomány követelte tánczok is következhetnek. Csak este történik a „hazavitel”. A menet a menyasszony házánál gyülekezett egybe, hogy az új asszonyt az ura hajlékába kisérje. De a menyasszony elbújt, a miért is a nyoszolyóleányok azzal vádolják a vőfélyeket, hogy nem vigyáztak rá elég jól:

„Ti vagytok az okai, legények,
Hogy N.-nek hűlt helye, szegénynek.

Az erdőbe tévedett,
Bizonyára ott veszett.”

De mindjárt ezt is hozzá teszik:

„N.-et nem kell keresnetek,
Az ajtaján zörgetnetek,

Majd csak megtér nem sokára,
Mint bárányka jászolára.”

De a vőfélyek ezalatt minden zeget-zugot fölkutatnak, a melléképületeket is bejárják, hogy a menyasszonyt meg azt a mindenféle holmit, a mit az új asszony számára a szülői házból elvihetnek, előkeressék. Ha végre amenyasszonyt, a kit néha valamely más házban találnak meg, előkerítették, az udvarnagy elé vezetik és az ő felelősségére bízzák. A másod-udvarnagy e közben előszerezte a székecskét, mely a „főkötő föltevésé”-nek szertartásához szükséges. Az örömanya a starostnak átadta a leánya ágyneműjét, a vőfélyek mindent, a mit a menyasszony keresése közben összeszedtek, fölnyalábolnak, a gazda pedig búcsúpoharat iszik a vendégei jóllétére. Mikor mindezzel elkészűltek, a nyoszolyóleányok sirató nótákba kezdenek, a melyekkel a menyasszony nevében elbúcsúznak a szülői háztól. Így indúl útnak a menet, a mi közben a leányok ezt éneklik:

„Elkomorúlt és gyászba borúlt, ez a ház immár,
Szárnyra kel innen, szárnyra kel innen a tarka madár;
De kiderűl fönn, de kiderűll fönn a csillagos ég,
Most hogy N.-nel (a vőlegény neve) útra kel N. (A menyasszony neve), az új feleség.”

A menyasszony sír, el akar szaladni, de hiába; két oly markos legény, mint az udvarnagy és a helyettese, nem egykönnyen ereszti ki a karjai közűl még a legügyesebb leányzót sem. A vőlegény házának a kerítése elé érve, ott a rácsos kaput zárva találják, mire a leányok ezt a nótát kezdik rá:

„A kapucska bezárva,
Arany gyűrű a zára,

Kinyitni ki lesz serény,
Ha nem N., a vőlegény?”

A vőlegény ki is jön és kinyitja a rácsos kaput, de az udvarban a ház ajtaja előtt megint csak megáll a lakodalmas nép, mert az is zárva van; most tehát a vőlegény anyját kérik a leányok énekszóval, hogy bocsássa be őket. Az anya ki is nyitja az ajtót, a nyoszolyóleányok pedig arra intik a menyasszonyt, hogy a jobb lábával lépje át a küszöböt s így Isten áldását vigye be magával a házba.

Kézen fogva vezetik át a küszöbön és be a házba a menyasszonyt. Ez alatt a vőlegény anyja már oda tette az asztalra a kenyeret és sót, a vőlegény pedig az arájával háromszor megkerűli (balról jobbra menve) az asztalt. A leányok előbb szidják a küszöböt, a mely olyan magas, hogy az ember majd kitöri rajta a lábát, mikor átlépi, azután így énekelnek: „Milyen vidám lesz, milyen vidám lesz ez a szobácska, hogy belé költözött, hogy belé költözött egy tarka madárka”.

Ez alatt a vőlegény megint az udvarnagynak adta át a menyasszonyát. Az udvarnagy oda áll vele a zenészek elé s dalra kezd. Ezt elénekelvén és a szobát a menyasszonynyal egyszer körűltánczolván, átadja őt a második vőfélynek és így tovább valamennyinek, s mindenik énekel hozzá egy-egy szokásos dalocskát s egyszer körűltánczolja az új menyecskével a szobát. E dalok a földmíves nehéz munkáját, az élet gondjait, a menyasszonyra majdan férjétől, még inkább pedig az anyósa részéről váró kellemetlenségeket emlegetik. Az egyik vőfély tetteti magát, mintha nem tudna énekelni s végűl hosszas gondolkodás után ezt énekli:

„Széna, szénácska, le vagy kaszálva,
Majd megforgat az N. (a menyasszony neve) villája.
Szénácska, beh nedves a föld alattad,
Az N. oly üde, akár a harmat.”

Most a nyoszolyóleányok kerűlnek sorra, kezdve a legidősebben egészen a legifjabbig. A dalok, melyeket egymást fölváltva énekelnek, többnyire szépek és megindítók. Majd a barátnőjüktől búcsúznak és a most már mindenkorra oda veszett szabadságát siratják; majd meg azt a reményüket hangoztatják, hogy házas élete boldog lesz; de e mellett a vőlegényt hol dicsérik, hol meg csipkedő megjegyzésekkel boszantják. Mindez a menyasszonyt annyira meghatja, hogy könyek szöknek a szemébe; erre az utolsó nyoszolyóleány e szókkal vigasztalja; „Ne sírj, ne sajnáld a koszorúdat, mondass inkább egy misét az Úrnak; az Ő kegyelmébe ajánld magadat és az édesanyádat, s élted fogytáig maradj minden bajtól óva!”

Ezen szavak éneklése és az utolsó körtáncz alatt a vőfélyek ugyancsak ügyelnek az ajtóra és ablakokra, hogy azokon át a főkötő-föltevés elől szökni igyekvő menyasszony valahogy el ne illanjon. Az udvarnagynak van rá gondja, hogy az utolsó nyoszolyóleány kezéből az övébe kerűljön, a második vőfély pedig ezen közben már oda készítette a székecskét a szoba közepére. A menyasszony kiszabadítja magát, a zsámolyt kétszer, háromszor is fellöki; de végre az udvarnagy maga ül a székecskére s a helyettese segítségével a térdeire ülteti a menyasszonyt. Mikor így végre lefogták, a nyoszolyóleányok a következő énekkel indítják meg a főkötő-föltevés szertartását:

„Már most el kell, édes N.-em, már most el kell menned,
A kontyodra, a kontyodra főkötőt kell tenned!
Szól a kakuk az erdőben,
N.-nek húll a könye bőven;
Kakuk szólott számtalanszor,
N. sír a boldogságtól,
Kakuk végre elhallgatott;
Hát neked az Úr mit adott?
Legszebb ajándékát adta néked,
Erdei madárnak szép zöld rétet.”

A legidősb nászasszony, a starostné, most az új asszonyhoz lép, leveszi a fejdíszét s főkötőt akar tenni a helyére. Némely vidéken a menyasszonynak ilyenkor levágják a hajfonatát és a főkötőbe teszik. A lasowiakoknál azonban ez nem szokás. Itt a starostné fölemeli a menyasszony varkocsát, és mindenkép rá igyekszik tenni a fejére a chemełkát, vagyis egy faabroncsot, a mely köré a hajfonatot csavarják, és fölébe teszik a fehérítetlen czérnából készűlt főkötőt. Csakhogy mielőtt ez sikerűlne, addig a menyasszony több ilyen abroncsot összetör, és a starostné nem is boldogúlna véle, ha kérésére a vőfélyek a menyasszony karjait le nem fognák. A főkötőre végűl a starostné olyan fehér kendőt borít, a milyet az asszonyok viselnek, és ezzel véget ér a főkötő-föltevés szertartása. Az első vőfély ugyan azzal csúfolódik, hogy a nászasszony ferdén tette föl a menyasszony főkötőjét; de a nászasszony ezzel nem sokat törődik, és azzal vág vissza, hogy a menyasszony azért mégis csak asszony, a kinek a vőlegény az ura. Majd a menyasszonynyal a zenészek elé áll és énekszóval elmondja, hogy a vásáron volt, a hol üsző-borjacskát vett, és kérdi, nem akadna-e valaki, a ki megvenné tőle? Ez tehát ugyanannak a tréfás színjátéknak az ismétlése, a mivel a menyasszony kikérése kezdődött. Vevőnek a vőlegény jelentkezik, a kinek a starostné a menyasszonyt át is adja, hogy mielőtt az árát kifizetné, „körűlvezesse”. A vőlegény ezt látván, kijelenti, hogy ilyen csodát nem vehet meg; a starostné ellenben nagy haraggal támad rá, hogy miként találhat ki ilyen kifogást, és kikapja a kezéből a menyasszonyt, tánczba indúl vele, mi közben így énekel: „Se nem sánta, se nem vak, ugrik mint a kecskebak”. S valóban, nem is látszik most a menyasszonyon semmi hiba. A vőlegény szívesen tánczolna is most már vele, de erre megint az előbbi játék ismétlődik; csak a harmadik kisérletre tánczol vele a menyasszony annak rendje szerint. Miután így meggyőződőtt róla, hogy életepárjának semmi baja sincs, így szól: „Nos hát, nem bánom, kifizetem”. Erre valami italfélét vesz elő, s legelőször a nászasszonyt kinálja meg vele, utána pedig az egész vendégsereget. A menyasszony anyja ez alatt föladta a vacsorát, miközben az első vőfély úgy tesz, mintha az életfával (bokrétás vesszővel) ki akarná söpörni a szobának minden zugát, azután pedig leoldja róla a krajkát (övet) és a szalagot; az övet magának tatja mg, a szalagot pedig helyettesének, a második vőfélynek adja, a vesszőt meg az új párnak. Ezek térdkarolással mondanak érte köszönetet és a vesszőt elteszik a családi ereklyék közé. A vacsoránál már az ifjú asszony végzi a háziasszonyi tisztet; és ezzel véget is ér a lakodalom, minthogy a zenészek már úgysem akarnak játszani, nem lévén kötelesek csak a főkötő-föltevésig szolgálni. Másnap, a ki még győzi, megjelenik még egy utólakomára, és déltájig ott mulat, csakhogy ekkor már zene nélkül, minthogy a zenészeket a vőlegény már elvitte magával. A mint mondani szokás: „Fenékig ürítik a hordókat, a nászasszonyok az utolsóig megeszik a kolbászokat, a leányok a maradékokat, a násznagyok a csontokon rágódnak, a balga fiatalságnak pedig nehéz a feje”.

Búcsúk. A lengyel nép az év bizonyos napjain különféle csodatételekről vagy búcsúikról nevezetes helyekre szokott zarándokolni. Ilyen majdnem minden kerűletben van. A közelebb fekvő helyekre, zászlókat és szent képeket víve, gyalog szokott menni a nép, többnyire papjának a vezetése alatt; a távolabbi és híresebb búcsújáró helyekre pedig, milyenek Galicziában Leżajsk és a Kalwaria Zebrzydowska, a lengyel királyságban pedig Częstochowa, olyan vezetők kalauzolása mellett zarándokolnak, a kik jól ismerik az oda vivő útakat, és az illető helyeken otthonos szokásokat. E nagyobb útakat is gyalog teszik meg és az útba eső összes nevezetesebb templomokba betérnek. Útközben ájtatos énekeket zengedeznek, melyeknek egyes versszakait mindig hangosan kikiáltja előbb a vezető. A híresebb búcsújáró helyeken néha 30–50 ezer zarándokot is látni együtt, Częstochowában pedig százezernyi tömeg sem ritkaság.

A Tur-ral (ökörrel) való járás.
Falat Gyulától

Temetés. A halál közeledtét rendkivűli jelek jósolják meg. Ilyenek a kutya vonítása, a kuvik huhogása, továbbá ha az óra minden látható ok nélkül hirtelen megáll, vagy magának a „Halál”-nak megjelenése, a ki éjjel vagy az ablak alatt, vagy a betegnek az ágya előtt mutatkozik. Ha a fejénél jelenik meg, akkor a beteg menthetetlen, ha ellenben a lábánál, akkor fölgyógyúl. A kinek egyszer az a végzete, hogy a betegségébe bele haljon, azon nem segíthet semmiféle orvos. Mikor a beteg már nagyon oda van, elhívják hozzá a papot; mikor pedig haldokolni kezd, „sima szalmára”, vagyis a padlóra terített, sima, tördeletlen zsúpszalmára fektetik, és szentelt gyertyát gyújtanak. A haldokló nagy lelki nyugalommal várja a végét, s ha még szólni tud, maga kéri a hozzátartozóit, hogy ne sirassák hangos jajszóval; jámbor intelmeket intéz hozzájuk, elbúcsúzik övéitől és jó barátaitól, s még a végső pillanataiban is keresztet vet magára, a hogy szokva volt, mikor hazúlról valami nagyobb útnak indúlt. Csak az a gondolat irtóztató neki, hogy gyónás nélkül kell meghalnia, ha csak nem csatában esik el; ott ugyanis elég, ha keresztet vetve magára, buzgón fölfohászkodik az Úrhoz. A halál pillanatában ily bátorságot csak a mély és szilárd hit adhat.

A koporsót egyszerű gyalúlt deszkákból készítik láda alakra, minden czifrázás nélkül. Be sem festik, s a födelére csupán egy keresztet mázolnak korommal. A halottat megmossák és a „halotti ruhájába” öltöztetik. Férfi számára fehér vászonból varrnak hosszú halotti inget fekete övvel, továbbá olyan nadrágot, a minőt mindig viselt, szintén fehér vászonszövetből. A fejét vagy befödik, vagy födetlenűl hagyják, a lábára harisnyát, ritkábban csizmát húznak. A feje alá a koporsó-deszkákról legyalúlt forgácsot teszik. Az asszonyt nyári ünneplő ruhájában öltöztetik; csak a rendes általvető kendőjét nem adják rá. A leányt koszorúsan, menyasszonyi ruhában fektetik koporsóba. Továbbá skapulárét, olvasót, és ha olvasni tudott, imakönyvet tesznek a mellére. A halott feje alá nem tett gyalúforgácsot a ház kerítése elé dobják, hogy az arra menők lássák és Istentől „örök nyugodalmat” kérjenek számára.

Míg a halott a házban van, oda mennek a rokonok s ismerősök és imádkoznak a lelki üdvösségeért. Mikor a koporsót kiviszik a házból, háromszor megérintik vele a küszöböt és így szólnak: „Békesség legyen e házban!” Míg a templom harangjai meg nem szólalnak, addig az elköltözöttnek lelke, úgy vélik, még a testében lakozik s mindent lát és hall, a mi körötte történik. Csak a harang megkondúlására száll a lélek az úr ítélőszéke elé. A temetési kiséret igen népes szokott lenni. Elűl rendesen egy az effélékben jártas férfiú halad, a ki a szokásos zsolozsmák éneklését kezdi. Ugyanő mondja a halott nevében a búcsúztatót vagy a házból való kiindúlás előtt, ha a faluban templom van, vagy pedig a falu határának utolsó szentképe előtt, ha a plebánia temploma másutt, a községen kivűl van. E búcsúztatók többféle szövegűek; a tartalmuk azonban majdnem mindenütt körűlbelűl ugyanaz. Végezetűl az előimádkozó három Miatyánkot és három Üdvözlégyet mondat a gyülekezettel az elhúnytnak lelki üdveért, a mi után mindenki oda lép a koporsóhoz, és mint Alsó-Ausztriában is szokás, búcsúzása jeléűl átöleli. Mikor a koporsót a sírba lebocsátották, mindenki egy-egy marék földet dob rá. A sírokra keresztet tűznek, vagy fát ültetnek, néhol azonban minden jel nélkül is hagyják a hantot. A temetést a halottas házban serény tör követi.

Népdalok. A lengyel népnyelv a „költészet” szót nem ismeri. A wiersz (vers) szó pedig e nyelvben csak „sor”-t jelent, és nem tévesztendő össze, mint némely néprajzi írók már megtették, a wiersza (varsa) szóval, a mely a lengyel népdalokban többször előkerűl és egy, a lasowiakoknál, valamint egyebütt is ismeretes hálót jelent. Mindaz, a mi nem próza, a lengyel népnek „dal”, még pedig teljes joggal, minthogy a rimes közmondásokon és találós meséken kivűl a többi kötött nyelvű népköltészeti termék mind dalban, vagyis énekszóban él és száll ajkról ajkra.

A tősgyökeres lengyel népköltészetre csak a jelen században irányúlt a figyelem. Körűlbelűl 1820 óta Lengyelország minden vidékén gyűjtik és közzé is teszik a népdalokat, meséket és mondákat. Galicziában e törekvéseknek főkép Zaleski Venczel a képviselője, a ki ez ország történetében egyébként is fényes nevet vívott ki magának. Zaleski élete végső éveiben cs. kir. helytartó volt és mint a népdalok lelkes kedvelője s buzgó gyűjtője, Waclaw z Oleska álnéven gyűjteményt adott ki belőlük, a mely a maga idején a leggazdagabb volt s mindenkorra becses fog maradni.

A nép maga is megkülönböztet „világi” és „áhítatos”, vagyis vallási dalokat, illetőleg énekeket; amazok közt megint śpiewki-nek (dalocskáknak) nevezi a kisebbeket és megkülönbözteti a tulajdonképeni daloktól. Emezek és a vallási énekek csupán éneklésre, míg a śpiewki hegedűszó és táncz mellé valók, tehát valóságos tánczdalok, tánczversikék.

A lengyel népköltészet legnagyobb részét e tánczdalok teszik, nemcsak azért, mert ezeknek a forrása valósággal kimeríthetetlen bőségben buzog, hanem azért is, mivel ezek nevezhetők a szó valódi értelmében népköltészeti termékeknek, vagyis igazán a falusi nép lelkéből fakadnak és a leghívebben tükrözik úgy e nép, mint egyúttal az egész nemzet jellemét. Minthogy a tánczdal a zenészek előtt való éneklésre van szánva s többnyire előttük, a táncz közben rögtönözve terem is, már ezen természeténél fogva is rövid, két- vagy négysoros, ritkán hosszabb. Mivel pedig a zenésznek hallás után kell játszania, hogy a zenéjére a legény a párjával tánczolhasson, dallama és üteme a lengyel nemzeti tánczok dallamához és üteméhez simúl.

Alig is van valami kedvesebb, mint a néplélek pillanatnyi hangúlatának ez a röptében való ellesése és megragadása, a mint az ily alkalmakkor minden előzetes készűlet és szándékosság nélkül történik.

Mikor példáúl a béreslegény kiáll a tánczosnőjével a zenészek elé, oda kiált nekik:

„Karcsú legény vagyok én,
Bárkivel kiállok én,

Ki a bőrit félti, gyáván
Otthon ül a kályha padján.”*

Itt, valamint egyebütt is, a fordító kissé szabadabban bánt el a rímmel, a mi különben az eredetiek mesterkéletlen külalakjában is gyakori. Fő gondját a különféle tánczdalok rhythmusára fordította, már a mennyire ez a magyar hangsulyos verseléssel összefért ; a hol azonban az értelem tolmácsolása ezt csak a kifejezés erőszakolásával engedte volna meg, ott a rhythmustól is eltért a mely különben a 2/4 és 3/4-es ütemek ismétlődéséből áll.

avagy:

„Szegény Maciek meghalt, itt fekszik ő kelme,
De hegedűszóra, tudom, talpra kelne;
Mert a mazur csupa élet,
Tőle a holt is föléled.”

És nem is sejti, hogy hangja, taglejtése és dalocskájának minden szava a lengyel nemzeti lélek hű kifejezője, a melyben lelki derűltség, kiapadhatatlan jókedv, katonás délczegség, férifassággal párosúlt gyöngéd üdeség és a legnemesebb fölbuzdúlásra mindig kész szív nyilatkozik. Ugyanaz a harczias, hetyke hang, ugyanaz a vidám, élénk, de szakgatott, szinte parancsló dallam zendűl meg énekében akkor is, ha sebzett szíve keserű könyeket fakaszt szemében; meg akkor is, midőn mély bánatba merűlt lelke Istennél keres vigasztalást, segítséget. Az ellágyúlt búskomorság ritka, szinte ismeretlen vendég e népnél.

Zaleski Venczel (írói néven Wacław z Oleska)
Reichan A. vízfestménye nyomán.

A mily fogékony e nép a természeti jelenségek iránt, melyekkel szoros kapcsolatban él, ahhoz képest dalaiban is rendesen valamely természeti képből indúl ki, ahhoz fűződik az énekmondó alkalmai érzése vagy gondolata. E módon sokszor valóságos gyöngyei bukkanak föl a gondolatoknak és érzéseknek, melyekben a tréfa, pajzánság, sőt a maró gúny is föl-fölcsillan a kecses külalak aranyos keretében. Lássunk csak néhányat példáúl e dalocskák közűl:

„A Visztula folyik, folyik, haba a habot tolja,
Derék lány a magafélét soh’sem ócsárolja.”

„Folyik, folyik a Visztula, zúgva tör előre,
A ki henyél, szegény marad, adta lusta bőre!”

„Ne igyál a vízből, lovam, zavaros az alja,
Leány, ne higyj a legénynek, mert mindegyik csalfa.”

„Az erdő zúg, az erdő zúg, susog a lomb a fán,
Nem láthatom, nem hallhatom az én kedves babám.”

„Derülni kellene, s ború száll az égre,
A mi szerelmünknek szellő szárnyán vége,
Szellő elsöpörte, folyó elsodorta,
Mintha egymást soha se szerettük volna.”

„Egy stalei lányka ugyancsak megjárta,
A szerelmes szíve megrepedt bújába;
Jött egy ügyes drótos, hogy majd megfoltozná,
De belé szeretett, alig fogott hozzá.”

„Legyek csak plébános, majd esketek sokat,
De magamnak tartom a legszebb lányokat.”

„Lányok, ha tudnátok, hogy a vén legény
Milyen csudálatos furcsa teremtmény!
Tüzet rakatsz vele: elég a bajúsza,
Ha meg vízért küldöd: sánta lábát húzza.”

„Juhocskáim föl, föl, kosok mardhattok,
Rudowi legények, lőcslábúak vagytok;
Hátra felé kajla mindnek a két lába,
Elől puhos, úgy megy tánczra a korcsmába.”

A tartalmuk e dalocskáknak ép oly változatos, mint maga az élet. Olyanok azok, mint a tiszta víztűkör, melyben a föld népe a maga teljes képmását, az egész lelkét híven megpillanthatja minden örömével és bánatával, gondjával és bajával, melyben mindaz benne van, a mit szeret és gyűlöl, a mit remél és óhajt, ép úgy, mint a mit el szeretne kerűlni.

Az anya bölcsőben fekvő kisdedét így altatgatja:

„Csicsí, baba, csicsí, tente szívecském,
Ha nem akarsz verést, aludj szépecskén;
Aludj, lelkem, aludj, nőjj meg nagyra, szépre,
Hogy a libuskákat kihajthasd a rétre.”

A legelőn így ingerkedik a pásztor:

„Harmatos fűbe ne hajtsd, juhászné, a nyájad, a nyájad,
Nedves lesz tőle, meglátod, nedves a lábad, a lábad!
Ökreid ne hajtsd, ne hajtsd a rétre utánam, utánam,
Tiéddel együtt úgy sem legelhet a nyájam, a nyájam.”

A szerelmes legény kitörő érzelmét tolmácsolja e dalocska:

„Bogárszemű lányka, édes kedvesem,
Majd kiugrik érted, úgy ver a szívem.”

A szerelmében boldog leány így dicsekszik:

„Csillagok sorában a hold szépen ragyog,
Tetszem a legénynek, habár szép nem vagyok.”

A szántó, mikor elúnja magát a reggelire való várakozásban, ekként sóhajt föl:

„Istenem, jó istenem!
Kis pacsírta szánt velem,

Fürjecske kergeti, –
Hej! Hol a reggeli!”

A katonasorba kerűlő legény bizony nehéz szívvel gondol a válásra:

„Császárom, császárom, ne vígy háborúba,
Mert anyáink sírnak mély gyászba borúlva.”

De ha már egyszer besorozták, duhaj kedve támad:

„Húzzátok, húzzátok a krakói nótát,
Ulánusnak viszik el az apám fiát,
Tegnap ulánusnak, ma meg bakancsosnak,
Húzzátok, húzzátok, ha már besoroznak.”

A katonaélet keserűségeiről szól ez is:

„A lánykával alig kezdtem csókolódzni,
Jött a fránya írás: el kell masérozni.”

Húsvéti öntözés.
Kossak Adalberttől

A férjhez menő leányt így bíztatják:

„Négy álló hétig csupa dinom-dánom,
Élted fogytáig tart a szánom-bánom.”

A mazurokat azzal boszantják, hogy ilyen-olyan ostobák, de ők erre nem sokat hederítenek, mert bíznak a kemény ökleikben:

„Láttátok-e, hogy jön
A mazur világra?
Heted nap nyílik ki
A szeme világa.

De a nyolczadikon már
Talpra áll és vígan jár,
A barátját szereti,
Ellenét eldöngeti.”

A Krakó-vidéki azzal kérkedik, hogy ő

„Milyen kemény, helyre legény,
Milyen délczeg, milyen deli;
Piros sapka van a fején,

Újjnyi patkót hord a csizmán,
A köntöse fehér szukmán,
Ejhaj, dana, dana!”*

Az eredetiben „dane”, a mely a lengyel népdalokban igen gyakori s olyanféle zenei kitoldása a versszaknak, mint a mi magyar kurjantásaink.

A goralokat azzal csipkedi a nóta, hogy nagyon fösvények, csak igérnek, de nem tartják meg az igéretüket.

Mindezek a kis tánczversikék röptében kapják el a föl-fölmerűlő újabb jelenségeket. Így Boszniáról és Herczegovináról is van már bennük szó, s megemlékeznek az ott vívott harczokról is.

Az efféle tánczversikék és a tulajdonképeni népdalok között mintegy középhelyütt állnak a nem tánczhoz való hosszabb versszakok, a melyek azonban mégis a tánczdalok dallamára és rhythmusára vannak szabva.

Ilyen az a tréfás kötekedés, a melyben a vargát arra bíztatják, hogy csináljon topánkát ökörbőgésből, a mire ő késznek nyilatkozik, csak sodorjanak neki hozzá esővízből szurkos fonalat (dratvát); ez is meglesz; de most meg varrjon a szabó tulipiros pipacsból pruszlikot; erre is vállalkozik, csak vessenek neki ágyat a hullámzó tengeren. Jól van, megteszik, csak feküdjék rá, de úgy, hogy baj ne érje.

Vagy a legyecske temetése:

Milyen lárma az erdőbe,
Hogy a falu hangzik tőle!
Tölgyfáról a légy lepottyant,
Hátgerincze ketté roppant,
Eltörött a lábaszara,
Megsérűlt tüdeje, mája!

Megtudják a többi legyek,
Csapatostúl gyülekeznek,
Idestova futnak-lótnak
Orvosért a haldoklónak.
„Nem segít már rajtam semmi,
Inkább papért kéne menni!”

El is mennek, a halottat megsiratják, nagy pompával eltemetik, sírját szép emlékkel jelölik.

Sobótka-ünnepi tűzugrás
Ajdukiewicz Zsigmondtól

A csupán éneklésre szánt valódi dalok nagyobb részt ú. n. dumki-k, vagyis románczok, balladák, legendák. Némelyiküket a legjelesb lengyel költők is földolgozásra méltatták. A férjgyilkos asszonyról szólót, ki „az urát a kertjébe temette s a sírjára télizöldet ültetett”, Mickiewicz használta föl „A liliomok” czímű balladájában. Słowacki „Balladyna” czímű szomorújátéka pedig abból a szintén igen régi balladából meríti tárgyát, a melyben az egyik leánytestvér a másikat eprészés közben megöli, hogy egy hatalmas nagy úrnak a feleségévé lehessen. Nem kevésbé régi a koldúsbotra jutott vitéz dala is, a ki ugaron, erdőn át bolyong és sokáig küzd az éhhalál ellen, míg végre ereje fogytán leroskad hű paripája lábai elé, melyekkel ez maga ássa meg a gazdája sírját. Mikor megásta, bánkódva néz a sírba utána s így siratja:

„Kelj föl, édes gazdám, fiatal uracskám,
Én vagyok a te jó, hűséges lovacskád!
A mikor még rajtam ültél, lovagoltál,
Mindig kijutott a szemenszedett abrak,
Most pedig még szecskát, még szecskát sem adnak.
Nem sokára hollók, varjak tépnek szélylyel…”
Meghallá a vitéz édes testvérkéje,
Forró könyek gyűltek, gyűltek a szemébe.”

A csatában elesett vitéz, kit az anyja, húga, vagy a szeretője sirat, egyébként is igen kedvelt hőse a balladáknak. Nemkülönben a csalódott szerelmes is. A hűtlenűl elhagyott, sőt csábítójától a halál torkába taszított leányról énekel a „Kasienka” balladája is, mely egész Lengyelországszerte ismeretes:

„Jas’ lovát itatta a folyónál lent,
Kasiát rábeszélte, s a lány véle ment.”

Mielőtt útra keltek, a leány a legény únszolására „aranyat, ezüstöt vitt magával bőven”. Utjokban eleinte nem is szólnak egymáshoz. Majd mindketten neki bátorodnak. Jas’ elveszi a leánytól aranyát, ezüstjét s még drágább kincsét, a szűzi koszorúját, s aztán haza kergeti. Mikor nem akar haza térni, kincsét, a szűzi koszorúját, s aztán haza kergeti. Mikor nem akar haza térni,

„Derékon ragadja s a folyóba dobaj
Ott, a hol legmélyebb a folyónak sodra.”

Kasia hiába esdekel „sólymá”-hoz, a legényhez, a ki szívtelen durvasággal így válaszol:

„Nem azért dobtalak a víz fenekére,
Hanem hogy ott maradj s ki ne kerűlj élve.”

Szerencséjére a leánynak halászok vannak a közelben, a kik a szegény Kasia szavát meghallják s kimentik a vízből. A leány most haza tér s a templom kapujában állva, keservesen sír:

„Lányok és asszonyok, rólam tanújatok,
Így jár, a ki apát, anyát odahagyott;
Így jár, ki övéit hűtlenűl elhagyja,
Megveri, mint engem, a Mindenek Atyja.”

De nem minden leány enged oly könnyen a csábításnak, mint a szegény Kasienka, és a szerelemnek sem mindig ilyen gyászos a vége. Erről egy másik, költői bájjal teli hosszabb ének szól, a mely az iméntihez hasonlag szintén általánosan el van terjedve a nép között. A szerelmes ifjú egyre azt hajtja benne: „Mégis csak az enyém léssz, kedvemre fogsz hajolni.” A leány erre mindig azzal felel, hogy „mégsem leszek a tiéd, nem hajlok a kedvedre”. Mindenképen menekűlni kiván tőle. Majd kis madárka szeretne lenni, hogy a bokrokban elrejtőzhessék; majd arany gyűrű, hogy az úton tova gurúlhatna; vagy halacska, hogy a rohanó folyóban elúszhatnék; végűl csillagocska az égen, a mely az embereknek világít. De üldözőjének baltája van, a mivel a bokrokat kivághatná; a tova gurúló gyűrű megpillantására sólyomszemekkel, a halacska kifogására sűrű hálóval van fölfegyverkezve; sőt még a csillag elérésére is fogadkozik, olyan jó a nyíla. Mit tehet immár a leány, mint hogy végűl megadja magát a kitartó ostromnak, mondván:

„Látom, immár látom, Isten rendelése,
Bárhová fordúljak, reám akadsz végre;

Így hát a tiéd leszek
S mindent kedvedre teszek.”

A mire a legény, diadalán ujjongva fölkiált:

„Húzzátok rá, hadd vígadjon a szívem,
Feleséghez segített a jó Isten!

Enyém léssz hát valahára,
S hajolsz szívem óhajára!”

Igen megható az árváról szóló dal is, a mely a lengyel parasztnép között szintén országszerte hallható. A fiatal árvaleánykát egy falun keresztűl vándoroltában megrohanják a kutyák. Senki sem megy segítéségre, míg az Úr Jézus meg nem szánja s egy darabka kenyérrel meg nem oltalmazza. Ezután azt parancsolja neki, hogy menjen a temetőbe s ott az édesanyja sírján keressen menedéket. A sírra a rajta nőtt három ágacskáról könnyen rá fog ismerni. Ez ágacskák egyikét szakítsa le, csóválja meg a sírhant fölött, mire az anyja majd jelt ád magáról. Úgy is történik. Az anyja meghallja, s mikor megtudja, hogy a leánya szólítja, szívesen ajánlkozik, hogy őt a sírba maga mellé befogadja; csak azt kérdi, miből fog majd ott táplálkozni. Az árva fogadkozik, hogy majd megél ő Isten kegyelmével a földalatti gyökérszálacskákból, csak fogadja be az anyja. Ez hát bele nyugszik, csak az a kivánsága, hogy az árvának a mostohaanyja legalább a szennyes ingecskéjét mossa ki. Gyermeke szívszakgató nyomorának látása azonban arról győzi meg, hogy ezt is hiába várná a szerencsétlen árva a lelketlen mostohától. Ekkor három angyal jelenik meg, kik az árvát fölvezetik az égbe, míg ugyanekkor az ördögök a gonosz mostohát a pokol kapui mögé ragadják. A mostoha most az árvát az égben, emez meg azt a pokol mélyében látja. A mostoha esdekel és rimánkodik, hogy bocsássák vissza a földre, majd egészen máskép fog most az árvával bánni, mint ennek előtte. Az ének e szókkal végződik:

„Hiába, te gonosz, ne remélj kegyelmet!
Gondodra volt bízva ez az árva gyermek;
De te csak kínoztad a szegény kis árvát,
Szenvedd hát a pokol örök égő lángját!

A jámbor tartalmú nép-énekek között a kolendy, vagyis a Krisztus születéséről szóló karácsonyi énekek a népköltés valódi gyöngyei; még pedig nem külalakjuk remeksége miatt, mert épen a legnagyobb egyszerűség a sajátszerű jellemvonásuk; nem is a bennük lévő gondolatok rendkivűli mélysége miatt, hanem inkább azért, mivel épen oly népiesek, a mily igaz vallásos szellem leng rajtuk végig. A gyermekded naív hit fog bennük kezet az üde, őseredeti költészettel, s egyűvé olvadva, hű képét alkotják a nép életének, jellemének és gondolkodásának. Ez énekekben a dallamtól kezdve a legapróbb részletekig minden tősgyökeres lengyel színezetű; ilyen maga a szent család is, bár mennyei fönség magasztos fénye árad el rajta; hát még az istálló, melyben a Megváltó született, és az a tarka sokaság, mely ajándékaival az újszülött Urat üdvözölni megy!

Beállt az éj, melyen „ki kell nyílnia a liliomnak, a szeplőtelen Szűznek”. A szent család úton van; József sietni szeretne, de Mária kéri, hogy lassabban menjenek. Végűl az öreg előre megy szállást keresni, s egy korsót is visz magával vízért. De sem szállást, sem vizet nem talál, sőt még le is hordják és gúnyt űznek belőle. József, a jó öreg, bánatosan lehajtja ősz fejét s nem tud hova lenni, míg végre egy polgárember meg nem szánja, és a saját lelki üdvére gondolva, útat nem mutat neki amaz istálló felé, a honnan világosság látszik. Ezt a nyomorúságos istállót több karácsonyi ének megható költői bájjal írja le. Fából van ácsolva, rozoga szalmatetővel födve, s olyan roskatag, hogy Józsefnek előbb meg kell támasztania. Hézagos falain keresztűl sivít a tél fagyos szele. A szalmatetőről lefüggő pókhálók egyetlen díszei e palotának, melyben a kis Jézus bölcső helyett csak egy kis jászolra, abban puha pehelydunnák helyett szúrós szénára talál, s hol a sanyarú szegénység bíbor és drágagyöngyök helyett csak nyomorúságos pólyákba tudja őt fektetni. Szegény istállócska, mégis micsoda fényben ragyog annak általa, a ki benne e világra született:

„Elhagyottan álló,
Szegényes istálló
Égi fénynyel megtelik;
Benne bepólyázva,
Sugár-koronába
A kis Jézus feküszik.

Talpig fehérben,
Előtte térden
Esdekelnek angyalok;
Hajuk aranyszálán
Mennyei szivárvány
Csillogó fénynyel ragyog.”

A „konik Zwierzyniecki” (zwierzynieci lovacska) menete Krakóban.
Ajdukiewicz Zsigmondtól

Ez istállócskából akkor fény árad ki, „hogy az egész égbolt lángba borúl tőle”, s a rajta megjelenő angyalok zenéje és éneke messzire elhallik a földön. A környéken pásztorok tanyáznak, a kiknek alakjaiban tőrűlmetszett lengyel parasztok lépnek a színre. Éjféltájban vagyunk, mindnyájan mélyen alszanak nehéz napi munkájuk után; kiki ott, a hol épen elálmosodott: az egyik a szénbaboglyán, a másik a padláson, a harmadik a félszerben, a negyedik a pajtában. Ők is meghallják az angyalok énekét és zenéjét. Egyikük fölébred s azt hiszi, fényes nappal van. Föllármázza tehát pajtásait, Kubát, Macieket s Kázmért, hogy ugorjanak hamar talpra s mondjanak egy Miatyánkot. De biz’ azok csak nagy lassan czihelődnek föl; némelyiket épen az üstökénél fogva kell fölczibálni. A pásztorok ez ébredése, valamint az istállóba sietésük, meg az a mód, a hogy az ajándékokat átadják és a jászolnál időznek, széles teret nyitott, hogy e kolendákban a néphumor kedvére nyilvánúlhasson. Egy változat szerint az ébredő pásztorok a nagy fényességet tűzvésznek tulajdonítják s azt hiszik, „hogy talán az egész világ lángba borúlt”. Szörnyű réműlet fogja el őket, s némelyik ijedtében gurúlva gömbörödik le a szénapadlásról vagy boglyáról. Mikor magukhoz tértek, a legöregebb és legokosabb társuk, a kinek rendesen Bartosz a neve, megmagyarázza nekik, hogy mit jelent a nagy fényesség, és azt tanácsolja, hogy kapkodja össze mindenik, a mi épen a keze ügyébe esik, és siessen vele Bethlehembe az isteni gyermek üdvözlésére. De jó lesz a hangszereiket is magukkal vinniök. Hamarosan útra kelnek s visznek magukkal „vajat, czipót, csibét a kisdednek; sajtot, frisset és ízeset, a szent Szűznek; körtét, szilvát, almát a jó öreg Józsefnek”, továbbá mindazt, a mit a lengyel parasztkonyhája, éléskamrája és majorsága még adhat: kolbászt, szalonnát, tojást, kacsát, libát, pulykát, lencsét, kását, mézet, tejet, tejfölt, rákot s más effélét. Ezenfelűl:

„Kuba fut a nyájhoz, hogy egy ürüt fogjon,
Hogy ajándék nélkülmaga ne kulogjon,
Stasiek egy juhot kap a lábánál fogva,
Bartek egy kecskével állott be a sorba,
Jasieknek nem jutott, csak egy kicsi bárány,
Jacek ordít: hát én itt maradjak árván?
Véletek akarok én is kutyagolni,
Csak a csizmám kéne előbb megpatkolni.”

Jaceket sürgetik, hogy siessen; a másik meg segítségért kiabál, mert a kecske föl akarja öklelni; ezt bíztatják, hogy csapjon a botjával a rakonczátlan állat nyaka közé. Majd Simonkát is nógatják, hogy ő is menjen velük, de ez a lábát fájlalja; nosza üljön föl hát a kecske hátára; s így aztán az egész társaság szépen útnak ered.

De ez az út sem minden kaland nélkül esik meg. Matyi bácsi példáúl, az öreg, lélekszakadva fut a többi után, mert „farkast látott!” Ijedtében elejtette a sajtjait. Szerencse még, hogy volt nála egy kis árpadara, meg hogy vele van a furulyája; különben üres kézzel kellett volna megjelennie az áldott kisded előtt. Lőrincznek a gidája elszakította a kötelét, s a mint utána iramodott, a réz-sípját kiejtette az iszákjából. Iván a tejfölös bögréjével alig tudja a többit utólérni s nagy sietségében tűszőjét is elfelejtette fölcsatolni. Maciek és Wojtek útközben hajba kaptak s veszekedésük közben vagy hatban tojást zúznak pocsékká.

De mi mindenféle népség zarándokol még velük a kis Jézus jászolához! Mazurok, rutének, litvánok, szóval egész Lengyelország tarka változatosságú néptörzseivel. De a külföld is képviselve van: ott látjuk a magyart, németet, hollandit, olaszt, francziát és spanyolt, a dánt, angolt és portugalt s legvégűl a czigányt is. És mind valamennyi a maga sajátszerűen színezett, tájszólásilag, vagy egyébként jellemzett nyelvén beszél.

A mazur példáúl így köszönt be:

„Ej ide,
Ne oda,
Hadd szóljon
A duda!

Dalunk a kiszdednek
Szépen zengedezzen,
Hogy a kisz uraczka
Velünk örvendezzen!”

A rutén így kezdi:

„Halleluja,
Pomyluja!
Az egyiket hívjátok,
A többit se hagyjátok,
Ide ugorjanak,
Gombóczot hozzanak
Mind az Uracskának!”

A lett vagy litván ezenképen:

„Az erdőből a lett
Hamar ott termett
S verset szökellett;
Az isteni kisdednek
Főzött jó czékla-levet.
A kałuchát osztja az újjával,
A kadiuchát rakja tele hájjal:
Wiotalis Keptas!”

A magyar nyalka legénynek van jellemezve, a ki víg énekszóval köszönt be (szavai között a legem, legem, maletana érthetetlen zagyvalékon kivűl csak a hát és az izé árúlják el származását); ajándékai kenőcsök és jóféle szíverősítő csöppek a Szűzanya számára. A német után a franczia következik, a ki hivatlanúl is nagy kiváncsian oda tolja az orrát, és „mon Dieu”, „bon jour”, meg „o bon Dieu!” fölkiáltásokkal elegyíti a beszédét.

Az istállóban eleinte a legbuzgóbb áhítattal kérik a kis Jézus áldását; valamennyien fájlalják, hogy az egész világ urának ilyen nagy szegénységben kellett a földre szállania; mindezt a legkülönfélébb változatokban mély költőiséggel éneklik meg. Még az ajándékok átadása is nagy tisztelettel és félénk áhítattal történik. De lassanként fölmelegszenek, s mindinkább neki szabadúl a pajkos jókedv, és utoljára az egész amolyan igazi lengyel paszitával végződik. Miután az ajándékokat sorban kirakosgatták, énekelni kezdenek. De mindjárt az első kisérletnél csúfos kudarczot vallanak. Kuba ugyanis ajándék nélkül érkezett. Legalább énekeljen tehát. No, hiszen énekel is aztán!

„Kiereszti hangját, mekeg, mint a kecske,
Szegény öreg József hallja hűledezve.
Mondja neki: Fiam, ne oly nagyon szépen,
Mert a kisdednek még baja esik, féltem!
Inkább, Isten nevibe’,
Húzzatok rá ízibe’
Egy kolendát, jámborok,
Hogy kedvünkbe járjatok!”

Erre aztán olyan muzsikaszó, táncz és dinom-dánom, olyan eszem-iszom és duhajkodás keletkezik, a milyen csak egy igazi lengyel paraszt-lakomán látható. Fogalmat róla csak egy ilyen kolendának az eredetiben való közlése adhatna.

Egy másik kolenda elmondja, mint ringatja a népség távozta előtt álomba a kis Jézust; elnevezi az újszülött Üdvözítőt gyöngyöcskének, gyönyörűséges angyalkának, a világ legeslegszebb virágának, a legkecsesebb rózsácskának, a legkedvesebb liliomnak, szemet gyönyörködtető csillagocskának, a legtisztább ragyogású napvilágnak; igér neki édes bogyót, vajas kenyeret, szép almácskát s minden jót, a mit csak e nép ismer, – hogy aludjon el szépen. Jézuska megáldotta őket picziny kacsóival; a jó öreg József már útnak szeretné őket indítani, dús ajándékaikért, meg a szép mulatságért köszönetet mondván nekik a szokásos lengyel „Isten fizesse meg” szavakkal; de még mindig nagyon nehezükre esik a válás. Úgy szeretnének akár örökre ott maradni.

Pásztorokon és parasztokon kivűl a legkülönfélébb mesteremberek is mennek a jászolhoz, s midenik igér valami ajándékot: a szabó ingecskét, ruhácskát, a szűcs jó meleg bundácskát, a pék szép fehér kenyeret. Végtelen fájdalom járja azonban át a Szűzanya szívét, a mint a kötélverő kötelet, a kovács pedig szegeket visz ajándékba; ámde a kolendának nem szabad e fájdalmas hangon végződnie, miért is itt közbeszövődik a varga mulatságos esete. Ezt ugyanis először be sem akarják bocsátani, mert „szurokszagú”. Végre azonban mégis csak beeresztik, de József azt mondja, hogy a kis Jézuskának nincs szüksége czipőcskére. Ekkor a szegény jámbor csüggedten kimegy és fölsóhajt:

„Én édes Istenem,
Ugyan mit vétettem,

Hogy egy pár czipő sem
Segíthet ki engem?”

A három napkeleti király is szerepel a kolendákban. Gyönyörű úgy dallamát, mint szövegét tekintve, kivált az a kolenda, a mely így kezdődik:

„Világ urai s bölcsei,
Hová, hová siettek?
Tán a kisded jászolához
Hajt a jámbor lelketek?

Kormánypálcza nincs kezébe
Trón nem áll a kalibába’;
S kínhalála jósigéje
Száll előtte szájról szájra.”

Krakói parasztlakodalom.
Kozakiewicz Antalnak a bécsi cs. kir. műtörténelmi udvari múzeumban lévő vízfestménye (1881) nyomán.

Az Űdvözítő születésének pillanatát a nép képzelme a lehető legünnepélyesebbnek óhajtván föltűntetni, a természet egész rendjének csodálatos megváltozását színezi ki, s mindenféle négylábú és szárnyas állatot vezet be az istállóba. Sőt még a fák is megérzik a nagy eseményt és csodálatosan szokatlan gyümölcsöket teremnek: a tölgyfán alma, a fenyűfán körte érik. Az állatoknak is egészen megváltozik a természetük: az oroszlánok fát hordanak párosával igába fogva, a medvék szántanak, a kutya meg a nyúllal testvéri egyetértésben pihen s egy tálból esznek. A kunyhó rengeteg sok négylábú és szárnyas állattal telik meg; több van benne együtt, mint valaha Noé bárkájában volt, a hová csak egy-egy pár jutott minden fajtából, míg ide csapatostúl zarándokolnak.

Az érkezett vendégek elszállásolásáról a gazdaságban jártas kakas gondoskodik; ő helyezi el a látogatókat mind úgy, hogy valamennyinek meglegyen az élelme. Erre aztán ének, zene és tánczmulatság következik. A medve, a mely semmiféle muzsikához sem ért, legalább egy Miatyánkot morog. A madarak közt természetesen a fülemile a kar vezetője. Ő énekli a szopránt, a tengelicz az altot, a seregély a tenort, míg a gerle basszus-hangon turbékol. A szegény didergő verebecske is csipog, s mind valamennyi arról a csodáról énekel, hogy az Istenség testet öltve földre szállott. A búbos-pacsirta is ott csiripel fiókáival a kályha mögött meghúzódva s a tél zord fagyát panaszolja…

Jóllehet a kolendák éneklésének szokását kunyhóban és nemesi udvarházakban s palotákban egyaránt meleg szeretettel ápolják, még sincs máig sem teljes gyűjteményük egybeállítva. A mint idő haladtával keletkeztek, úgy különböző korok jelleme is látszik meg rajtuk. A legrégibbek a közép-korból valók; de már a XVI. században műköltők is utánozzák ezeket. A legismertebb karácsonyi énekek legtöbbje azonban a XVII. és XVIII. századból való. Teljesen hibás azonban a „kolenda” szónak valamely pogány szláv „Kolend” vagy „Kolad” istenség nevéből való származtatása, a milyent soha sem ismert a régiség. A „kolenda” szó ugyanis a lengyelben ajándékot és egyúttal karácsonyi éneket is jelent s kétségtelenűl a latin „Calendae” szó származéka. Újév napjára, vagyis januárius hó Calendae-jára a régi római naptár szerint (Calendis Januariis), régi idők óta mindenütt s így Lengyelországban is szokás, hogy az emberek egymást szerencsekivánatokkal és ajándékokkal üdvözlik. A tanúló ifjúság ez alkalommal az egyházi és világi elűljárókat alkalmi versekben és ugyanakkor az Üdvözítő születésére vonatkozó énekeket is adott elő, a melyek szintén „kolenda”, vagyis karácsonyi és újévi „ajándék” számba mentek. A bethlehemi jászol népszínjátéka is ehhez csatlakozó járúlék lett utóbb, a mely szokás aztán a nép közé is eljutott. Ez a „kolendák” eredete, a melyek e szerint a keresztény művelődés termékei, nem pedig holmi ősi pogány istenség tiszteletére való visszaemlékezések.

Népies színjáték. A lengyel népnél kétféle népies színjáték fejlődött ki: a farsangi, melyről már volt szó, és a karácsonyi vagy jászol-játék. A bethlehemes játékok, melyek véleményünk szerint mintákúl szolgáltak a farsangi játékoknak, az iskolákban és kolostorokban keletkeztek, a hol a hívőknek képes ábrázolatokban mutatták be a Megváltó születését. A kolendák régi szövegei, melyek ú. n. canticumokban (egyházi énekekben) maradtak fönn, két fő részből állanak. Az első rész azt a jelenetet adja elő, mikor az éjjeli örködéssel megbízott egyik pásztor „roppant nagy tűzfényt” pillant meg az ég alján, a mire a pajtásait fölveri álmukból, s azok nagy ijedten fölriadva csudálatos éneklést és zeneszót hallanak. Így adják tudtukra az angyalok az Üdvözítő születését, egyúttal fölszólítván őket, hogy menjenek Bethlehembe a kis Jézus üdvözlésére. Ezt ugyan nem értik, mert hisz addig semmit sem hallottak Krisztusról, azonban a legöregebbik pásztor megmagyarázza nekik e nagy eseményt, mire ők ajándékokat víve és kolendákat énekelve útra kelnek. A második rész az isteni kisded jászolánál mutatja be a pásztorokat. Legmélyebb alázattal rakják ott le ajándékaikat a Megváltó elé, miközben kolendákat énekelnek. Vannak azonban olyan szövegek is, a melyekben kolendák még nem fordúlnak elő. Ezekben a Bethlehembe zarándokló pásztorok csak arra kérik legöregebb társukat, hogy legyen „orator”-uk, vagyis szószólójuk. Bethlehemben ez a szószóló kolendák helyett csupán beszédet mond, melyet a többiek karban ismételnek. E darabok egészen népies természetűek; a cselekvő személyek nevei, ajándékaik, beszédmódjuk és viselkedésük mind tökéletesen lengyel színezetű. E játékok az iskolákból és kolostorokból a nép közé jutva, még jellemzőbekké váltak egyes újabb alakok szerepeltetése által, minők: a Krakó-vidéki, a mazur, a goral, a litván, a rutén, a zsidó és a czigány. Szóval ez alakok közt egész Lengyelország minden épe képviselve van.

Idő haladtával a darab e két említett részéhez még egy harmadik járúlt, a mely Herodes királyt lépteti föl; később pedig ez a rész egészen önálló darabbá is fejlődött. Herodes és a nála megjelent három napkeleti király egész sereg miniszter, katona, egy rabbinus, a Halál, az ördög és egy boszorkány sat. fölléptére adott okot. A darab menete rendesen a következő: Herodes, különféle híresztelések miatt nyugtalankodván, ki akarja puhatolni, hol született Krisztus, és ez okból udvari embereit egy írástúdó rabbinusért kűldi. Ez csak erőszakos fenyegetésekre vallja ki, hogy Jézus Bethlehemben született. Szavainak hitelét csak megerősítik az épen akkor oda érkező napkeleti királyok. Herodes erre elrendeli a kisdedek lemészárlását; de alig adják neki hírűl, hogy parancsait végrehajtották, megjelenik egy angyal s megjósolja neki, hogy szörnyű véget fog érni. Erre borzalmas sorban vonúlnak eléje a Halál, az Ördög és az ennek szolgálatában álló boszorkány. Herodes midenkép meneűlni szeretne; oda igéri a Halálnak biborát, trónját, minden hatalmát; de hiába. Ekkor az Ördög ezt súgja a fölébe: „Tökfilkó, ha már úgy is a Halál martaléka vagy, inkább öld meg magad magadat!” S az Ördög nyilván czélt ért, mert örvendezve tánczol és ezt énekli: „Én vagyok a Lysa Góra ördöge; a király hátából hasítok övnek való szíjat.”

A Halál ezt látván, eltávozik. Herodes csakugyan megöli magát, s példáját udvari emberei is követik. Most több ördög siet elő, hogy elhordják a holttesteket, s e közben így énekelnek:

„Hu, hu, hu!
A kik ezen házban laknak,
Mi nékünk kolendát adnak.”

Végűl Szent József lép elő s perselyével pénzt kéreget a nézőktől, mialatt az angyalok s utánuk a három király kolendákat énekelnek a szín mögött.

Tánczok. A lengyel tánczok Galiczia határain túl is ismeretesek. Egy részük a nép egyetemének az alkotása, mások ellenben csak egyes néptörzsek sajátjai voltak eleintén és csak utóbb váltak az egész nemzet közös tulajdonává. Amazok: a polonaise, vagy népies nevén „lengyel táncz” és a polka. Emezek pedig: a krakowiak, a mazur, az oberek vagy obertas, a kis táncz, a zsiványtáncz s még egy egész sereg. Az obertas, mint a hozzáértők már elég régóta megjegyezték, nem egyéb, mint szökellő ütemben tánczolt mazur, épen így a „kis táncz” és a zsiványtáncz is. Ez a Tátra vidéki goralok saját táncza, míg ellenben a náluk szintén igen kedvelt „kis táncz” egyebütt sem ismeretlen.

Lengyel nemzeti táncz Podoliában.
Falat Gyulától

Nagy különbség van természetesen a között, hogyan járják az egyes tánczokat a műveltebbek és hogyan a falusi nép; a lényeg azonban itt is, ott is ugyanaz. A népnél mindig körben állnak föl a tánczhoz és körben is lejtenek a párok, s mindig az első pár vezet. Ez már azért is szükséges, minthogy a népnél majdnem minden táncz csak egy figurából áll, s így nem kell a figurák változását vezényelni. E helyett egy-egy táncz közben többször is megkerűlik a kört; de a táncz minden változásánál a tánczosok valamelyikének a pusztán hallás után játszó zenészek számára elő kell énekelnie a kívánt dallamot. Az olyan tánczrendező, a ki már nem egy lakodalmon vezetett s a mint mondani szokás: „nem egy kályhában sült kenyérből evett”, többnyire a következő sorrend szerint parancsolja a tánczokat: polonaise, mazur, obertas, krakowiak.

„Nem ismerek tánczot, – írja egy franczia utazó, a ki 1645 táján járt Lengyelországban, – a mely annyi kedvességet, méltóságot és bájt egyesítene magában, mint a polonaise. Ez talán az egyetlen táncz, a mely a legtisztesebb személyekhez, még fejedelmekhez is, és a lovagi öltözethez a legjobban illik. E táncz telve költőiséggel és nemzeti sajátszerűséggel, a mely leginkább ünnepélyes méltóságában mutatkozik. Nem tombol benne hevesebb szenvedély, hanem inkább olyan, mint valami ünnepi díszmenet.” S ilyen is maradt a polonaise egészen a mai napig, és ugyanaz a komoly méltóság jellemzi a népnél is, a mely, ha kevesebb művésziességgel is, de szintén tánczolja. Csak az a kár, hogy ma már a falusi népnél mind jobban feledésbe kezd menni annyira, hogy, a hol nincs meg a kijelölt helye a lakodalmi szertartások keretében, mint pl. A lasowiakoknál, ott már a nevét is alig ismerik és puszta értelmetlen sétálgatás lett belőle, a mivel két táncz közt pihenőt tartanak, vagy a táncz kezdete előtt járják.

„A mazurban, – úgy mond egy hozzáértő, – a táncz minden alapeleme megvan. Kivált sok van benne a harczias délczegségből. Már a lépése igen kifejezően utánozza a paripáját ficzánkoltató lovast; a lábbal való dobogás is a türelmetlenűl toporzékoló paripát juttatja eszünkbe; a „hołubiec” (vagyis a tánczosnak, avagy a tánczospárnak hangos bokázással önmaga körűl való megfordúlása) a ló sarkantyúzását jelzi; a tánczosnak élénk, inkább szökellő, mint csoszogó lépése majd a vágtatást, majd az ügetést, majd a lépésben járást utánozza. A fejmozgatás is a ló ide-oda fordítását ábrázolja. A lovas hol ügyesen forgolódik, hol meg sebes nyargalása közben hirtelen megáll s összeüti csizmája patkós sarkait. A legény, a ki jobbjával könnyedén ragadja magával a balkezénél fogva vitt leányt, épen úgy száguld vele, mintha lóháton szöktetné meg. A leány ellenben kissé visszahúzódik tőle, mintegy a nőink természetével járó szemérmes tartózkodást fejezvén ki a szerelmi kettősben. Végűl nem épen sokáig tartó futás után a lovagja derékon kapja s véle pörgettyűként körűlforogva, csattogó bokázással fejezi be hirtelen a tánczot.” A mazur és a krakói paraszt nép mazurtánczában csak a körben forgás a lábbal való dobogás és a bokázás fordúl elő, a mi meglehetős egyhangúvá teszi e tánczot. Olyan az, mint a mazur élete, mely meglehetős egykedvűségben telik el, de mégis sok benne az erő és kitartás.

Zsivány-táncz a Magas-Tátrában.
Kossak Adalberttől

Hogy a goralok mivé fejlesztették a mazurt, azt az úgy nevezett „kis táncz” és a „zsiványtáncz” leírásából fogjuk látni. „Kicsi”-nek azért nevezik az egyiket, mert aprózóbb ütemben tánczolják, mint a mazurt, melyet ép azért némely vidéken amazzal ellentétben „nagy táncz”-nak neveznek. A „kicsi”-nek leírását a goral nép-élet egyik jeles ismerőjének, Witkiewicznek tollából im itt adjuk: „A legény a tánczban a párjával a szerelmi élet egész történetét eljátszsza annak leghevesebb, egész az őrjöngésig fokozódó kitöréseiig. A madarak hívó szava, a hímgerle turbékolása és kerengése mind benne van e tánczban. A leány közömbösséget színlelő, mereven egyenletes apró léptekkel fut a szoba egyik végéről a másikig, mindúntalan ki-kitérve a legény elől, a ki leszegett fővel, előre hajolva követi, egyet-egyet dobbant, meg-megrázkódik, maga körűl perdűl, majd ide-oda hánykolódik, mint az őrült, s mind kisebb körökben forog a leány körűl, hol tapsolva, hol pedig utána nyújtva a karjait. Végre a leány megadja magát, mire a legény akkorát szökik, mintha puskából lőtték volna ki, s mindketten heves rohanással egymás karjaiba borúlnak. Alig hasonlítható valami ahhoz a hévhez és valósággal őrjöngő szenvedélyességhez, a melylyel e táncz a szerelmi élet örök regényét kifejezi.”

Ugyanez a regény, csakhogy a lovag-ember előkelőbb formáiba öltöztetve, fejeződik ki a polonaise-ben és a mazurban, valamint a krakowiakban és az obertasban is. Csak a „zsiványtáncz”-ban nincsen nyoma sem a szerelmi regénynek. Ezt csak férfiak tánczolják. Mindenik egymás után kiáll a középre sorban s előbb letűzi a földbe „ciupaga” nevű fokosát, a lengyel parasztok szokott módjára elénekli a zenészeknek a maga nótáját s e közben rá kezd a „kis táncz”-ra. Egymásután valamennyien beálltak a körbe, s ekkor az előbbi szerző szerint „olyan őrjöngő tánczolás következik, mintha valamennyinek elment volna az esze, és az egészet összetartó egységes ütem határain belűl kiki a maga kedve és heve szerint rögtönzi igen változatos mozdulatait és ugrásait. Itt egy szelíd, nyurga, szőke fiú előbb szorosan összeillesztve a lábszárait, csípőre tett kezekkel nagyot szökik állóhelyéből s azután meredten oldalvást esik úgy elnyújtozva, mint egy óriási szeg. Amott meg az a vörös képű vaskos ficzkó, a kinek az arczáról csak úgy csurog a veríték, ölnyi magasat ugrik, fölhúzza a térdeit, szöktében egyet csap kezeivel a bokáin s nagy dobbanással a földre toppan. Amaz egy helyben szörnyű finom kecsességgel tipeg előre hajolva, mintha a saját lábai szépségében gyönyörködnék. Más meg oly vad tombolással rúgja a padlót, mintha ki akarná lyukasztani, vagy a sarkait akarná rajta szétzúzni. Ez a teste egész sulyával leguggol a földre, hogy aztán hirtelen fölpattanjon, mint egy rakéta. Az egyik őrűlten révedező szemekkel tekint a semmibe, a haja égnek áll, majd a szemeit dörzsöli és a feje fölött hadonáz, szóval egészen úgy viselkedik, mintha a mámor elvette volna az eszét; a lábai egészen a tudtán és akaratán kivűl látszanak ideges remegésben ide s tova rángatódzni. Valamennyi ordit, ránczigálja egymást, toporzékol, hányja-veti a kezét-lábát, s az egész csoport olyan, mint egy őrűlt sebességgel forgó keréknek a küllői. Majd kissé csöndesedik a zene, mire a tánczolók mozdúlatai is meglassúlnak; kezökbe kapják a fokosaikat, magasra emelve összeakasztják azok kampóit s lassú körtánczot járnak, mintha pihenni akarnának. De a hegedűs hirtelen összehúzza csontos homlokán ereszként kiálló bozontos szemöldökeit, álla alá kapja a hegedűjét, s még vadabb ütemben húzza, mint elébb, mire a tánczolók csoportja még féktelenebbűl kezd tombolni és őrjöngeni. Kezeik s lábaik veszettűl hadonáznak a levegőben, a fokosok aczélja szikrát szór, s mindez egy őrűlt forgataggá gabalyodik. E táncz teljes erejével nyilvánúl a goral nép lelkének viharzó szenvedélyessége, s nem csoda, ha még a legizmosabb, előbb rák-vörös ficzkók is holt-halaványokká válnak a hegedűs előtt az izgatottságtól.”

Az obertas a népnél nem egyéb gyorsabb ütemben tánczolt mazurnál. Ezt is körben járják épen úgy, mint a mazurt. A zenéje tüzes és délczegen ropogós. Jellemét és rhythmusát legjobban festik a tánczdalocskák, melyekkel kisérik:

„Ej, haj, obertásom.
Elittam a kucsmám, tüszőm,
Oda van a kucsmám, tüszőm,
Ördög vigye obertásom.

Obereczek, gonosz zacskó,
Csakúgy húll a pénz belőled;
Jó, hogy van egy kis galambom,
Majd megvarrja a tüszőmet.

A krakowiakot szintén körben tánczolja a nép, csakhogy míg a mazur háromnegyedes ütemű, addig ez kétnegyedes és sokkal tüzesebb amazoknál. Nem is túlzás, a mit a róla szóló tánczdalocska mond:

„Hogyha vígan járom,
A krakói tánczom,

Döng, recseg a padló,
Szikrázik a patkó!

A krakowiakot nézve, s látva, mint dobogtatják a tánczolók szikrázó patkóikkal a padlót, igazán nem győzzük eléggé csudálni, hogy a csizmáik darabokra nem szakadnak, és hogy a padló deszkái szilánkokká nem hasadoznak. Képzeljük még hozzá a tüszőkön levő száz meg száz érczkarika csörgését, a tánczosok és tánczosnők tarka ruháit, valamennyinek merész, kihívó, szinte daczos tekintetét, – s mindez oly képpé egyesűl, a milyent Lengyelországon kivűl alig lát az ember valahol. Ha a mazur mintegy a hajdan nehéz fegyverzetű lengyel huszárság harczmodorának a képe: a krakowiak a dzsidások könnyű lovasságát ábrázolja, mely szélvésznél sebesebb rohanással támad az ellenfélre.

Csupán a polkában nincsen semmi harczias, a miért e tánczot a szakértők inkább nőies, még hozzá városias jellegűnek tartják.

Látnivaló, mint rajzolják a különféle tánczokban önmagukat a nép különböző rétegei: a polonaise a művelődés a művelődés legmagasb fokán álló osztályok táncza, melyben a higgadtabb értelem és a komoly méltóság uralkodik; a ropogós mazur és a krakowiak, a fürge obertas, a szenvedélyes „kicsi”, a vad „zsivány-táncz” mind megannyi különféle fokozatai a véralkatnak és művelődésnek.

Idegen tánczok közűl a nép csak a rutén kozakot, meg a stájcrost ismeri, a mely nem más, mint a német keringő (Walzer), s nyilván Stiriából kerűlt ide, mint a neve is mutatja. A mazur és obertas azon formájához, a melyet a lengyel falusi nép tánczol, egy hasonló táncz is honosúlt meg, melyről egy, már inkább polgári tánczdalocska a keringőt jellemezve így szól:

„Egy, kettő, három, egy, kettő, három,
Újjhegyen lépked,
Nem tom, mit kedvel
Tánczán a német.”

A keringőben természetesen nincs meg az a heves lábdobogás és a szikrázó patkók összeverése, mely a lengyel tánczokat annyira jellemzi, s ez az épen, a mit a lengyel ember olyan furcsának, szinte érthetetlennek talál.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem