A csúcsíves építészet emlékei.
A csúcsíves építészet emlékei.
A csúcsíves építés a Fölvidéken is a tatárjárás utáni időben kezdett meghonosodni. IV. Béla intézkedéseinek, melyek a földúlt ország újjá szervezésére és védelmi képességének fokozására irányúltak, Felső-Magyarországon volt legnagyobb hatásuk, a mennyiben itt a történeti előzményekben termékeny talajra találtak, tulajdonképen természetes folytatásáúl szolgáltak annak, a mi e vidék benépesítése s lakóinak polgárosítása érdekében ez előtt történt. A XII. század folyamán nagy számban betelepűlt szász jövevények részint földmívesek, részint bányászok voltak; lassanként azonban az ipar kezdetlegesebb ágait is művelték, s a sűrűbb lakosságú helyek királyi szabadságlevelek alapján városokká kezdtek fejlődni. A IV. Béla meghívására érkezett újabb vendégek, a kik közt nagy számmal voltak az iparűző polgárok, tetemesen szaporították a lakosságot, s a király a régebbi, így példáúl a zólyomi, korponai, bábaszéki és dobronivai telepeknek a tatárok pusztítása alatt elveszett szabadságleveleit megújítja, az újabb telepeket pedig hasonló szabadalmakkal ajándékozza meg. E példát követik utódjai: V. István, IV. László és III. Endre királyok, majd az Árpád-ház kihalta után Róbert Károly, Zsigmond és a többiek a megkezdett úton tovább haladva bőkezűen adományozzák a városi szabadalmakat. Ekként a XIII. század második felében, majd a XIV. században számos kisebb-nagyobb vendégtelep várossá alakúl és gyors fejlődésnek indúl. Egymásután tűnnek föl: Pozsony, Nagy-Szombat, a Kis-Kárpátok mentén Szent-György, Bazin, Modor, továbbá a két legrégibb bányatelep Körmöczbánya és Selmeczbánya, Zólyommegyében Beszterczebánya és a már említett kisebb városok, Szepesmegyében Lőcse, Késmárk és több kisebb város, Abaújmegyében Kassa, Sárosmegyében Eperjes, Bártfa, stb. A városok e sora egymagában elég bizonyítéka annak, hogy az egykor vadon borította, alig lakott Fölvidék, mely addig az országnak legkevésbbé művelt része volt, szinte egy csapásra megváltozott, s képessé lett, hogy ezentúl a polgári műveltség terén az ország többi vidékével lépést tartson, sőt egyiket-másikat megelőzze.
A mint e városok polgárai szabadalmaik alapján szervezkedve, falaik között biztosabb állapotot teremtettek és némi anyagi jóllétre tettek szert, fő gondjukat az Isten házának építésére fordították. Ez volt legelső nyilvános építményük, mely a városnak kerekded vagy hosszanti alakú és körűlépített házak által védett terén emelkedett, a lakosság legnagyobb büszkesége, keresztény hitének és polgári önérzetének kifejezője volt. A kolduló szerzetek, névszerint a Ferencz-rendiek, a Domonkos-rendiek és a pálosok, kik ez időtájt honosodtak meg és terjedtek el az országban, s a kik szinte terjesztői a csúcsíves építésnek, a Fölvidéken gyérebben telepedtek le, s azért a városi polgárság mellett az építés terén kevésbbé tekintélyes szerepet visznek. A földmívelő és birtokos szerzetek az előbbeni korszakban teljesítették építésbeli föladatukat, e korszakbeli tevékenységük csekélyebb fontosságú.
A csúcsíves építésnek ekként kezdődő korszaka majdnem kétszázötven évig, a XV. század végeig, sőt azon túl is tartott, s ez idő alatt az építési tevékenység oly nagy lendűletet nyert, hogy hozzá hasonlót más korszakban vagy az ország más vidékén nem találunk. Az ekként keletkezett nagy számú építmény adta meg a Fölvidéknek azt a szembe szökő csúcsíves építészeti jelleget, melynél fogva az ország minden más vidékétől különbözik. E korszak fontossága azonban inkább az építmények nagy számában s kevésbbé azok művészeti kiválóságában gyökeredzik, sőt feltűnőnek kell mondanunk, hogy a fölvidéki csúcsíves építés ily hosszú ideig megszakítás nélkűl tartó gyakorlat mellett a művészeti fejlettségnek magasabb fokát nem érte el. A korábbi állapotokban és az újabb föllendűlésnek körűlményeiben rejlenek e jelenség okai. A nagyobb egyházi intézmények csekélyebb száma most is érezteti hatását, a mihez járúl, hogy a keletkező városok lakossága jobbára Németország oly vidékéről származott, a hol nem a legfényesebb diadalait ülte a német csúcsíves építés; más felől pedig e lakosság, habár aránylag jó módban élt, mégsem volt oly gazdag, hogy akár a legnépesebb városban is födözhette volna a nagyobb szabású csúcsíves templom építésének szinte beláthatatlan költségeit. A külföldön hatalmas, gazdag építkezők által megkezdett csúcsíves templomok költségek híján századokig épültek és mégis befejezetlenűl maradtak. Ezt látva, szinte hajlandók volnánk városaink lakosságának mérsékletét, óvatosságát dicsérni, ha legalább azt, a mibe belefogtak, egyöntetűen befejezték volna. Józanúl számító nyárspolgárok voltak ezek, a kiket nem szállott meg az akkor divatos építkező láz, a kik csak olyasmibe fogtak, a mi körűlményeik közt nem látszott nyilván való lehetetlenségnek. A pompára, nagyszerűségre termett csúcsíves rendszernek itt nem kinálkoztak nagy föladatok. Nem épültek nagyobbszerű elrendezésű, olyan háromhajós, bazilikaszerű templomok, melyeknek alacsonyabb oldalhajóival kapcsolatban érvényre jutna a csúcsíves építészet legjellemzőbb vonása, a külső támasztórendszer. A csarnoktemplomok körűlbelűl egyenlő számban vannak az előbbiekkel, de jobbára határozatlanok, a mennyiben oldalhajóik valamivel alacsonyabbak a fő hajónál. A szentély rendesen a nyolczszög három oldalával záródik, de elég gyakori az egyenes záradék; az oldalhajók végződésében a véletlenség és a szeszély uralkodik. Nem maradt fönn az egri székesegyház, az egyedűli, melynek szentélyét folyosó és kápolnák koszorúja övezte. A díszesebb, karcsú torony, a csúcsíves templom egy másik jellemző alkotó része, a pozsonyi Szent Ferencz-rendi templom tornyának kivételével, szintén hiányzik. A részletek is a középszerűség korlátai közt mozognak; legszokottabb a keresztboltozat, a hálós és a csillagos boltozat ritkább; a boltozat bordáinak rendesen két horonyból és lemetszett élből álló, vagy ritkábban körtvealakú tagoltságuk van; a kapuk és az ablakok béllete is egyszerű; a lombdíszítmény uralkodik; az állati alakok ritkák; hiányzik az apró, karcsú tornyocskák sokasága, a szebb koszorúpárkány, szóval mindaz a gazdagság, mely a csúcsíves rendszernek éltető eleme. Fordúlnak elő nagyobb művészettel alakított részletek is: kapuk, szépen tagolt gerinczek és bordák, ablakok geometriai dísze, s több efféle, de ezek rendszerint nem illenek be az építmény egészébe, melyből jobbára hiányzik az egyöntetűség.
Ilyetén kisebb föladatok mellett nem nyilt alkalom valamely hírneves, példáúl dél-németországi mester meghívására, a ki sajátos irányt honosított volna meg s építő műhelyében irányát tovább fejlesztő tanítványokat nevelt volna. A sok között nem akad olyan kiválóbb építmény, melyhez valamely mester neve és művészete füződnék, de nincs olyan sem, mely valamely sajátosságainál fogva mintegy kiindúló pontúl szolgálna, s mely körűl több épület csoportosúlna. Sőt a legtöbb és köztük a legfőbb építmények keletkezésének idejét sem ismerjük pontosan, azért az időbeli egymásután nyomában sem kutathatjuk a művészeti alakúlás történetét.
Az előbbeni korszakban keletkezett templomok közűl itt is a székesegyházak tudtak legkevésbbé ellenállani az új rendszerű építés divatjának; a váczi, az egri és a nyitrai román székesegyházak nyomtalanúl eltűntek és helyüket csúcsíves építmény foglalta el, de azok is elpusztúltak. A mennyit az egri székesegyházról tudunk, a szerint ez lehetett a három közt a legtekintélyesebb épület és általán a Fölvidéken a csúcsíves építésnek legtökéletesebb alkotása. Meglehet, hogy már a XIII. század végén, és pedig franczia eredetű terv szerint kezdték építeni. Erre vall az a körűlmény, hogy szentélyét félkörű folyosó és kápolnák koszorúja övezte, a melyeket Bakocs Tamás egri püspök korában a XV. század végén épített föl vagy fejezett be. Fönmaradt töredékeiből, jelesűl az egri várban, a talaj mostani színtje alatt még fönnálló pillérdarabnak nagysága és nemesen formált tagoltsága után indúlva, terjedelmes, elrendezésre nézve nagyszerű, előállításra nézve pedig gazdag székesegyházat képzelünk, a melyre még jobban ráillett az, a mit IV. Béla a korábbi székesegyházról mondott, hogy „Magyarország valamennyi egyházai fölött, mint a nemzet asszonya, trónolt fönsége székén, szépsége koronájával díszítve”. Később a törökök az épület nagyszerűségét a következő fölírattal bizonyították: „Midőn mi ebbe a faluba jöttünk, egy roppant nagy keresztény templom állott itt, melyet minekünk az Isten adott. Bolondok voltak a keresztények, hogy ily nagy munkával és sok költséggel ebben a kis faluban oly nagy templomot építettek.”
A székesegyházhoz hierarchiai tekintetben legközelebb állanak a prépostsági és társas káptalani templomok, névszerint Szepesváralján, Pozsonyban és Nagy-Szombatban.
A szepesváraljai templomnak jobban kedvezett a sors, mint a három székesegyháznak; helyébe nem emeltek egészen új csúcsíves templomot, hanem a már ismertetett nyugati részét meghagyván, csak a keleti felét építették újonnan, s azon állapotában, melyben 1478-ban fölszentelték, mai napig fönmaradt. Újjáépítése úgy történt, hogy az oldalhajóknak kelet felé eső két szakaszát kiszélesítették és a középhajóval egyenlő szélességűvé tették, a régi apsis helyébe pedig tágas hosszanti szentélyt, hozzá a nyolczszög három oldalából alakított záradékot építettek és az egész templomot újra boltozták. Ekként a templom keleti fele három egyenlő szélességű hajóból álló csarnokká alakúlt át, melynek a szélessége nem áll arányban a magasságával. Az aránytalanság hatását még fokozzák a középhajó fogyatékos szerkezetű hálós boltozatának durván formált, nehézkes bordái. A prépostság ebben az időben már nagy fontosságú volt; azért feltűnő, hogy átalakítását ennyire avatatlan kezekre bízták. Más felől e templom döntő bizonyítéka annak, hogy a Németországból származott csarnokszerű épület mennyire uralkodott. Az oldalhajóknak csillagos boltozatuk van; ez nem olyan nehézkes, de szintén fogyatékos szerkezetű. A három lépcsővel magasabban fekvő szentélynek a középhajóval való összeköttetését sem mondhatjuk kielégítőnek; a középhajónak a szentély felé ugyanis négyzetes alakú két pillér által elválasztott három nyilása van: a középső csúcsos ívű és szélesebb, a jobb és bal felőli keskenyebb és félkörívű. A szentély déli oldalának két, a záradéknak három ablaka van, mindegyik keskeny, de egészen a boltsüvegig ér, sima bélletű, egyszerű geometriai díszű. A szentély hálós boltozatának bordái kevésbbé kiszökellők, három gerinczből álló és az ablak padjáig lenyúló fali pilléreken nyugosznak, a melyek alúl egyszerű horonytaggal végződnek.
A pozsonyi prépostság keletkezésének ideje ismeretlen; eredetileg a várban volt temploma, de az 1221-ik év után a városban építettek másikat. A várbeli templom nyomtalanúl eltűnt. A prépostságnak Szent Márton tiszteletére szentelt városbeli temploma, egyszersmind plebániai és utóbb koronázási templom, egytornyú, háromhajós csarnok és az ország egyik nagyobb csúcsíves építménye. A csarnok magas és széles nyeregfödelének nagy tömege, továbbá a hosszanti falaknak zömök támasztó pillérekkel való tagoltsága, végűl a nyugati oldalon emelkedő idomtalan torony a templom külsejét nehézkessé teszik. Fekvése is kedvezőtlen, mert noha dombon épűlt, nyugati oldalát magas házak zárják körűl. Ebből a helyzetből származik az a szokatlan sajátossága, hogy nincs nyugati homlokzata; nem is lehetett, mert területét ott, a hol most a házak állanak, a város fala mentén vonúló mély árok határolta.
Az építést a XIII. század közepe táján a nyugati oldalon a toronynyal kezdették. Ez a templom középhajója előtt emelkedik, vele egyenlő szélességű; egykor a várost övező kettős fal vonalába esett, úgy, hogy külső fala folytatása volt a város külső falának, a szemben emelkedő vár ellen védelműl szolgált, s azért inkább valami erőd, semmint csúcsíves templom tornyához hasonlít. A toronytól jobbra és balra az oldalhajók szélességével egyezőleg egy-egy kápolna épűlt; az éjszakinak földszínti helyisége sekrestyéűl szolgált, a délinek földszíntje pedig talán Kunigunda cseh királyné, IV. Béla unokája után, a ki 1261-ben Pozsonyban kelt egybe II. Ottokárral, a cseh királyné kápolnájának neveztetik. A toronynak és a kápolnáknak helyzetéből következik, hogy egyiknek is, másiknak is csak a templom hajóiból volt bejárata. Az utóbbi kápolnának falait szép és gazdag tagoltságú kora csúcsíves árkádok díszítik, s művészi tökéletességük olyan mesterre vall, a ki elégséges eszközökkel és kedvezőbb helyi körűlmények közt kiváló művet tudott volna alkotni.
Kétségtelennek látszik, hogy ebben az időben a cseh királyné kápolnájának mestere vezette az építést; de a munka költségek híján lassan haladt, s a mester inkább egyes részletekre fordította gondját és művészetét. Így keletkezett az éjszaki oldalon levő két kapu. Az egyik, a fő kapu, a torony melletti első szakaszban; a másik, a kisebbik, a harmadik szakaszban nyílik. Mind a kettő jól átgondolt, a legapróbb részletekig szabatos, a cseh királyné kápolnájával egyfajtájú alkotás. Úgy látszik, hogy a mester a cseh királyné kápolnájának árkádos díszítménye előtt készíté a nyomott félkörívű, széles fő kaput, mely minden izében a kora csúcsíves művészet jellegével bír. Nyílása kifelé a szokottnál jobban tágúl; bélletét nyolcz sima oszloptörzs és ugyanannyi horony tagolja; a törzseknek egyszerű tagoltságú párkánynyal bíró kettős lábuk van. A csúcsíves művészet formáira való átmenetet jellemzően tűnteti föl az, hogy az oszlopoknak nincs fejük, hanem a törzseknek két vízirányos tagozattal közre fogott felső része, melyet két-két levél díszít, az oszlopfőnek csak látszatával bír. A béllet tagoltsága folytatódik a kapu nyilásának ívezetén. A kisebbik kapu a fejlettebb csúcsíves művészet terméke. Nyilása hegyes csúcsívű, melynek szárai kissé megnyújtottak; az egyenszárú háromszög átfogójának irányában kifelé tágúló bélletét öt pálczatag és négy sekély horony tagolja; a középső pálczatag alúl oszlopocskát alkot, fölötte pedig a hornyok szobor befogadására alkalmas kis fülkévé alakúlnak, melyet egyszerű mennyezet fejez be és e fölött folytatódik a béllet tagoltsága. E kaput kiválóan érdekessé teszi az ívmezőjét díszítő domború mű, mely a Szentháromságot ábrázolja. Az Atyaisten bő köntösben trónon ül, ölében tartja a fölfeszített Krisztust, feje fölött a Szent Lelket jelképező galamb kiterjesztett szárnyakkal egyenesen lefelé látszik röpűlni; a trón jobbján bő ruházatú angyal térdel és imádkozik, jobbján egy hasonló angyal Krisztusra mutat; az angyalok mögött fölfutó folyondáros lombozatban Krisztus jelképeűl megjelenik az oroszlán és a pelikán. E domború mű tárgyánál, a jelképes fölfogásnál, jellemző régies formáinál fogva a kora csúcsíves művészetű szobrászatnak hazánkban ritka és egyik legbecsesebb emléke.
Az építkezés ezen első korszakában elkészűlt a boltozat kivételével a templomnak 32 méter hosszú s 16 méter magas, három hajós csarnoka, melynek 9.25 méter szélességű középhajóját a 6.80 méter szélességű oldalhajóktól négy pár nyolczszögű pillér választja el; a hosszanti falakat féloszloptörzsek tagolják, melyek közűl az éjszaki mellékhajó törzseinek nyolczszögű lábuk van. Ugyanekkor épűlhetett legalább részben a szentély és annak háromoldalú záradéka is. A templom belseje a lehető legegyszerűbb; a pillérek és a féloszloptörzsek kerűlve a díszt, a legszükségesebbre szorítkoznak; egyszerűek az ablakok is. Itt semmire sem akadunk, a mi a kapuk mesterének kezére vallana.
Mintegy az 1345-ik évvel kezdődik az építkezésnek második korszaka, midőn a város is hozzájárúlt a költségekhez és a hívek is többet adakozhattak. Mindazáltal az építkezés fölötte lassan haladt; száz évnél tovább tartott, míg a csarnok három hajójának hálós boltozata elkészűlt. A csarnokot 1452-ben szentelték föl. A pénz nagyobb bőségének hatása inkább abban mutatkozott, hogy a templomot az eredeti tervnél nagyszerűbbé akarták tenni és érdekes világot vet a magyarországi csúcsíves építészet szellemére, hogy a nagyszerűséget nem az elrendezés gazdagságában, hanem a nagyobb terjedelemben keresték. Mondhatjuk, hogy a nagyszerűt keresve, kitértek előle. Az oldalhajókat egyenes fallal elzárták, tehát befejezetlenűl hagyták, a helyett, hogy azokat folytatva, a szentélyt körűlfutó folyosót alkottak volna, a mi itt szinte önként kinálkozott. A félig fölépűlt régi szentélyt pedig lebontották és 1461-ben hozzáfogtak a középhajónál valamivel szélesebb, 27.75 méter hosszú és a hatszög három oldalával záródó újabb szentély építéséhez, melynek hálós boltozatát a záróköveken levő czímerpaizsok bizonysága szerint a XV. század legvégén fejezték be. A hajók boltozatának bordái a sima törzsű pillérek felső végén kiszökellő egyszerű hengereken nyugosznak, ellenben a hosszanti falak féltörzseire kapcsolat nélkűl ereszkednek le. A szentély boltozatának bordái tagolt gerinczeken nyugosznak. A bordák tagoltsága, a szentélynek négy osztályú széles és magas ablakai, ezeknek geometriai dísze és bélletüknek gazdag tagoltsága, valamint a szentély támasztó pilléreinek formája elárúlják a templom e részeinek késő keletkezését. A XV. században épűlt a templom éjszaki oldalán levő Szent Anna-kápolna. A déli oldalon levő előcsarnok renaissance kapujával a XVI. század elején fejeződött be a templom építése.
A nagyszombati társas káptalani templom belseje és alaprajza.
Kimnach Lászlótól
A nagyszombati társas káptalani, most egyszersmind plebánia-templomot Nagy Lajos király kezdte építeni, Zsigmond király folytatta és a XIV. század végén, vagy a XV-ik legelején bizonyára be is fejezte. Egynémely sajátságánál fogva elüt az országban fönmaradt más csúcsíves templomoktól. A királyi építkezők bőkezűségéből rövid idő alatt, az eredeti terv változtatása nélkűl épűlt föl, megőrizve egyöntetű kora csúcsíves jellegét. A németországi hatás következtében dívott szokástól eltérőleg nem csarnoktemplom. Más felől azonban építője, a ki franczia is lehetett, talán a hazai körűlményekhez alkalmazkodva nem használta föl a királyi bőkezűségben nagyobb gazdagság kifejtésére kinálkozó alkalmat. A templom elrendezése ennélfogva egyszerű, fölépítése pedig fogyatékos. A középhajónál alacsonyabb két oldalhajó egyenes fallal záródik a helyett, hogy a szentélyt és annak ötoldalú záradékát folyosóként övezné. Szembe szökő fogyatkozásnak mondható, hogy a magasan kiemelkedő középhajó boltozatának nincsenek külső támasztó pillérei és támasztó ívei. A középhajónak gádorfala belűl is egészen puszta, nem tagolják a boltozat bordáihoz felnyúló gerinczek, sem nem díszíti oszlopos karzat, vagy vak árkád. Mindazáltal az egyöntetűség és a szabályosság, a helyes arányok és az egyszerű formák szabatossága ez építményt művészeti becsű alkotássá avatják. Külsejének tekintélyes hatást kölcsönöznek: a nyugati homlokzat, melynek két emeletből álló és a középhajónál magasabb oromfalát két hatalmas torony fogja közre, továbbá a szentély és a záradék három fokozatban vékonyodó pillérei. A nyugati homlokzatnak a múlt században átalakított fő kapuja a két torony közé eső előcsarnokba nyílik, mely, míg az orgonakarzat alacsony boltozatával ketté nem osztották, egyenlő magas volt a középhajóval, de annál keskenyebb, mivel a tornyok négyzetes alsó osztálya két oldalt tekintélyesen kiszökellik a mellékhajók színtjéből. A 24.37 méter hosszú, 10.80 méter széles, 18.70 méter magas és négy szakaszból álló középhajót az 5.16 méter széles, 9 méter magas oldalhajóktól két rendben három-három falazott, nyolczszögű, zömök pillér választja el. E pillérek, valamint az ezeket összekötő tompa csúcsívek és a fölöttük emelkedő gádorfal nagyon emelik a templom belsejének komoly egyszerűségét. Ezzel összhangban vannak a keresztboltozat egyszerű tagoltságú bordái, melyek, a mint találkoznak fönt a magasban, gúlaalakú, de szintén egyszerű gyámokra ereszkedve, azonnal meg is állanak, nemkülönben jóval a gyámok fölött nyíló keskeny és alacsony ablakok is. A középhajónak szélességéhez mért szokatlanúl csekély hosszaságát kiegyenlíti a hozzá csatlakozó 9.65 méter széles, 18.36 méter hosszú s három és fél szakaszból álló szentély, mely a tíz szög öt oldalával záródik. A szentély és a záradék, valamint a szentélyt a hajótól elválasztó diadalív a hajónál jóval gazdagabb alakítású. Ablakaik szélesek és magasak, különösen a záradék ablakai a falnak majdnem egész szélességét elfoglalják és változatos geometriai díszűek, a boltozat bordái a falakat tagoló s gazdagabb formájú féloszloptörzseken nyugosznak.
A garam-szentbenedeki benczés apátsági templom.
Dörre Tivadartól
A templom ezen egységes jellege csak a XVII. és a XVIII. században szenvedett változást. Ez időben Nagy-Szombat a törökök elől menekűlő esztergomi érseknek és káptalannak székhelyéűl, a templom pedig székesegyházaúl szolgált. Ekkor keletkezett részben Pázmány Péter 140 ezer forintos adományából a templomnak hanyatló renaissance ízlésű mostani fölszerelése, az oltárok, a szószék, a padok; akkor épültek az oldalhajókhoz toldalékképen csatlakozó kápolnák, a délihez három, az éjszakihoz négy, nemkülönben a Nagyasszony kápolnája és a tornyoknak hagymaalakú födele.
I. Géza király (1075–1077) alapította a Garam melletti szentbenedeki benczés apátságot. A szeszélyes kanyargású folyó regényes völgyében egy magasabb hegy keleti oldalából kiszökellő sziklán, kétségtelenűl mindjárt ez alapítást követő években keletkezett román művészetű templom és monostor a XIV. század vége felé elpusztúlt. A réginek helyén épűlt és a husziták által 1435-ben és 1441-ben fölgyújtott, majd helyreállított és 1483-ban újból fölszentelt templom a Fölvidéken legkiválóbb képviselője a földmívelő szerzetek csekély számú csúcsíves építményeinek. A husziták második pusztítása után megerődített négyszögű monostor éjszaki oldalának felét elfoglaló templom elődjénél valamivel nagyobb, 38.24 méter hosszú, 18.15 méter széles és 10 méter magas, három hajós, nehány fejlettebb forma leszámításával kora csúcsíves jellegű csarnoképület. Külseje szerzetesi egyszerűségű; falait zömök támasztó pillérek tagolják; nyugati homlokzatán négyzetes alakú, 46 méter magas, szintén igen egyszerű két torony emelkedik. Annál kitűnőbb a fő kapu. Élénk tagoltságú bélletének két-két mélyebb hornyában emelkedő oszlopocskán díszes mennyezet alatt a négy evangelista alakja áll. A mennyezetek fölött a kapu ívén folytatódó horonyban egy-egy állati alak guggol, s mindegyiknek szájából levelekkel és fürtökkel dúsan megrakott szőlővessző nő ki s fölfut az ívezet tompa csúcsáig. E dísznek vidámságát fokozzák és a kapunak sajátos könnyedség hatását kölcsönzik az ívezet külső pálczatagján végigfutó félkörívek, melyeknek lecsüggő szárai csipkés szalagként övezik a kapu ívezetét. E kapunak a fény és az árnyék játékából származó pompája vetekedik a jáki templom kapuját övező maeanderral. Az ívezetet a falból kiszökellő gyámon nyugvó két karcsú tornyocska fogja közre. A kapu vízirányos nyílását egy szépen tagolt szár két részre osztja. E szár közepén emelkedő oszlopocskán, karcsú tornyocskával koronázott mennyezet alatt Krisztusnak a négy evangelistával megegyező alakja áll. A kapunyílás gerendái két-két gyámon nyugszanak. Ezeknek alját egy-egy angyal alakja, oldalát pedig, valamint a két gerenda lapját is négy karajos keretbe foglalt fejek díszítik, melyek a prófétákat ábrázolják. Az aránylag egyszerű eszközökkel előállított keresetlen pompánál, az ékítményeknek és a szobroknak minden kérkedéstől ment, derűlt összhangzatánál fogva e kapu a csúcsíves művészet egyik legnemesebb ízlésű alkotása.
A kapun át a két torony közé eső alacsony előcsarnokba lépünk. Ebből nyílás szolgál a tornyok alatti, szintén alacsonyan boltozott szakaszokba, melyek az oldalhajók folytatásai. Az előcsarnok és a két oldalszakasz fölött orgonakarzat van. A tornyok belső sarka erős pilléreken nyugszik. A középhajót az oldalhajóktól két pár pillér választja el és a templom belsejét három szakaszra osztja. A középhajóhoz egy keskeny szakaszból álló szentély csatlakozik, melynek a nyolczszög három oldalából alakított záradéka van. Az oldalhajók egy négyzetes szakaszszal vannak megtoldva és szintén három oldallal záródnak. A fejlettebb formájú kettős talpon álló négyzetes pilléreknek leszelt sarkait mély horony, oldalait sima oszloptörzsek tagolják, mely utóbbiaknak attikai lábuk és váltakozva egy és két soros lombbal díszített fejük van. Megegyező tagoltságúak a gerinczek és a keresztboltozat hevederei és bordái, nemkülönben a diadalív, az ablakok bélletei. Különös figyelmet érdemel még a két mellékhajó keleti végében emelkedő egy-egy fali pillér, melyek közűl az éjszakinak fejezetén számos emberi félalak és fej az utolsó itéletet ábrázolja, a déli mellékhajóbeli alakok jelentménye bizonytalan. A monostor keresztfolyosójából, mely a templom déli oldalán volt, összesen hat szakasz maradt fönn. Ezek is keresztboltozatúak. Ugyan itt van egy szabálytalan alakú kápolna és alatta a sekrestye.
A templom alig száz évig maradt eredeti állapotában. A XVI. században falait, talán védelmi okból, négy méterrel magasabbra emelték és az ablakokat félig befalazták. Így nyerte a templom külseje azt a szokatlan alakot, melyben máig fönnáll. 1565-ben a monostor az esztergomi káptalan tulajdonává lett. A későbbi századok viszontagságai és a szükségessé vált javítások, végűl az 1881-iki tűzvész sokat rontottak rajta. Ekkor a tulajdonos káptalan elhatározta a templom gyökeres helyreállítását és azzal Storno Ferenczet bízta meg, a ki a fönmaradt részletek gondos megtartása mellett sikeresen oldotta meg föladatát. A helyreállított templomot 1885-ben szentelték föl.
A benczések csúcsíves építkezésének további emléke a nyitramegyei Pográny község mai plebánia-temploma, mely egykor szintén benczés apátsági templom volt. Idők folytán azonban kibővítették és annyira átalakították, hogy csakis szentélyének záradékán maradtak fönn csúcsíves részletek.
A Boldogságos Szűzről nevezett turóczi prépostság temploma Znióváralján premontrei eredetű csúcsíves építmény. IV. Béla 1252-ben alapított itt premontrei prépostságot, mely 1534-ben megszűnt. A templom egyhajós, szentélye egyenes fallal záródik, utóbb a jezsuiták kezébe kerűlvén, átalakításon esett át, mindazáltal szentélye, diadalíve, nyolczszögű pilléreken nyugvó zenekarzata és ablakai megőrizték csúcsíves jellegüket.
A csúcsíves építészet Magyarországon ugyanazon körűlményekkel járt karöltve, mint Európa nyugati országaiban: a polgári osztály megizmosodott, a városok föllendűltek, a művészet gyakorlata az egyháziakról átszállott a világiakra, az egyházi építészet alkotásai sorában föltűnik a városi plebánia-templom, mely a polgárság kezdeményezéséből keletkezik, a polgárság áhítatának kifejezője és a város legfőbb büszkesége. A Fölvidék XIII. századbeli történetéből ennélfogva önként következik, hogy ott a csúcsíves építészet emlékei java részben városi plebánia-templomok. E tekintetben első helyen áll Kassa. A XIII. század közepén német földmívesek telepe, közönséges falu volt, de a királyi kiváltságok, a kedvező fekvés és újabb jövevényekkel fölszaporodott lakóinak kitűnő polgári erényei rövid idő alatt Felső-Magyarország fővárosává avatták föl. Csúcsíves építészeti emlékeivel méltán sorakozik a Dunán túl szintén ez időben keletkezett és fölvirágzott polgári telepekhez: Buda várához és Sopron városához, sőt emlékeztet is úgy az egyikre, mint a másikra. Buda várában a német polgárok által megkezdett plebánia-templom csakhamar királyi pártfogás alá kerűl, építését királyi adományokból folytatják, de nem fejezik be; a templom egyik tornyát Mátyás király építteté. Szakasztott ilyen a kassai plebánia-templom építésének története. Miként Buda várában, ugy Kassán is Ferencz-és Domonkos-rendiek telepedtek le a templom közelében. Sopronban az egykori temetőben Szent Mihály plebánia-templom tőszomszédságában Szent Jakab tiszteletére kettős kápolna épűlt, melynek alsó része csontházúl szolgált. Kassán a plebánia-templom szintén temetőben állott és tőszomszédságában épűlt a Szent Mihály kápolna, melynek alsó helyisége csontházúl szolgált. Ez is, az is kora csúcsíves épület, azzal a különbséggel, hogy a soproni kápolna nyolczszögű, a kassai ellenben négyszögű. Azonban Kassának ez emlékei építészeti érdekességre, sőt részben művészeti becsre nézve túltesznek a fölhozott Dunán túli építményeken.
A kassai Szent Mihály kápolna.
Rauscher Lajostól
A Szent Mihály kápolna a város föllendűlésének kezdetekor, az 1260-ik év körűl épűlhetett. A művészet nélkűl falazott csontház fölött levő kápolna hajója egyszerű keresztboltozatú két szakaszból áll, melyhez háromoldalú záradékkal bíró szentély csatlakozik. Az első szakaszt a nyugati fal széltében emelkedő karzat foglalja el. Építészetileg legérdekesebb a nyugati homlokzat, kivált pedig annak merész szerkezetű tornya. A homlokzat két sarkának erősen kiszökellő és tompa csúcsívvel záródó pillérei nyílt előcsarnokot képeznek. Az e fölött emelkedő kétosztályú négyzetes torony nyugati fala a csúcsíven, keleti fala pedig a kápolna belsejében levő hevederíven nyugszik, úgy, hogy a kápolna tulajdonképeni homlokfala a torony e két fala közé esik, míg a torony másik két fala derékszögben metszi a homlokfalat. A torony alsó osztályát két támasztó ív fogja közre és ezeknek tövét áttört geometriai díszű káva köti össze a toronynyal. A támasztó ívek mintegy maradványai a homlokzat ormának, melyet a torony ketté metszett. A mester vakmerő eszméjét szerkezeti tökéletességgel valósította meg, s ugyanakkor arra is volt gondja, hogy szép formákkal gyönyörködtessen. A szerkezet szilárdságának bizonyítéka, hogy a homlokfal és a torony, mely fölötte mintegy a levegőben emelkedik, hatszáz év viszontagságai után ma is egészen ép állapotban van. A homlokzat nagy kerek ablakának hólyagos geometriai dísze későbbi eredetű. Ez épület második érdekes részlete a kapu. Bélletének tagoltsága közös lábazatból indúlva ki, megszakítás nélkűl folytatódik a nyílás csúcsáig, e fölött pedig meredek és magas orom emelkedik, melyet kelleténél fölebb, majdnem a nyílás csúcsának magasságában kezdődő két tornyocska fog közre. Az orom mezőjében levő domború mű Magyarországan a csúcsíveskori szobrászat egyik legkiválóbb emléke, a psychostasiát, Szent Mihály arkangyalt ábrázolja, egyik kezében pallost tartva, a másik kezében levő mérleggel pedig a jó és a gonosz lelkeket mérlegeli.
A Szent Mihály kápolna déli oldalától nehány lépésnyi távolságban emelkedő egykori plebánia-templomnak, 1804 óta székesegyháznak történetét elég részletesen ismerjük. Valószinű, hogy ugyanitt már a XII. században állott az első telepeseknek valamely kezdetleges, java részben fából épűlt egyhajós temploma. A legutóbbi újjáépítés alkalmával előkerűlt alapfalak és egyéb maradványok azt bizonyítják, hogy a régi templomot a XIII. század végén vagy a XIV-ik elején egy második templom váltotta föl, mely egyhajós és sokszögű záradékú csúcsíves építmény volt. Ez 1378 után nem sokára leégett, a minek kétségtelen tanúi az 1370-től 1378-ig terjedő időből való megégett sírkövek, melyeket a középső pillérek alatt találtak. A tűz által megrongált falakat annyira-mennyire helyreállították, a templomot új födéllel látták el és benne isteni tiszteletet tartottak, mialatt körűle a legújabb, most már harmadik templom építését megkezdették. Ez a XIV. század utolsó éveiben történt. A hagyomány Erzsébet királynénak, Róbert Károly harmadik nejének (1300–1380) tulajdonítja a templom alapítását. Ennél sokkal bizonyosabb az, hogy eleinte a város polgárainak áldozatkészsége födözte az építés költségeit. Utóbb Zsigmond király vette hathatós pártfogása alá az építményt, és a munka oly gyorsan haladt, hogy a királynak 1437-ben bekövetkezett halálakor a szentély, melylyel az építést kezdték, valamint a hajók java részben készen voltak. A tornyok vontatottan épűltek. Az éjszaki toronynak a középhajó koszorúpárkánya fölötti osztályát V. László alatt 1453-ban, a következőt pedig 1496-tól 1502-ig építették. A déli toronynak Mátyás király volt a pártfogója. De egyik sem fejeztetett be. A déli torony építésének korszakában keletkeztek a toldalékok, névszerint a szentély éjszaki oldalán a sekrestye, a kereszthajó déli homlokzatának emeletes előcsarnoka s a jobbról és balról hozzá csatlakozó kápolnák, melyek 1477-ig el is készűltek. Az utóbbiak a templom sulyos szerkezeti hibái miatt egyszersmind támasztékúl szolgáltak. 1491-ben János Albert lengyel herczeg a várost ostromolván, lövegei megrongálták az éjszaki tornyot, melyet 1496–1497-ben ismét helyreállítottak. 1556-ban nagy tűzvész pusztította a templomot, annak falai megrepedeztek, az éjszaki toronyban levő harangok megolvadtak, s a maradványaikból öntött új harangot nem is helyezték vissza, hanem a templom közelében az Orbán-tornyot építették számára. Mindjárt a tűzvész után hozzáfogtak az éjszaki oldalon a torony mellett egy szabálytalan kápolna építéséhez, melyet Szent József tiszteletére 1585-ben szenteltek föl. Az építkezés ezzel végleg befejeztetvén, azontúl háromszáz évig a viszontagságok hosszú sora következik, a melyek közt legsulyosabb volt Bocskay István erdélyi fejedelem ostroma 1604-ben. Az 1556-diki tűzvész után jól-roszúl kiigazított templom szerkezeti és építési fogyatkozásainál fogva alig bírt ellenállani a pusztulásnak; 1857-től 1863-ig tartó helyreállítás, majd 1875-ben eszközölt javítás után 1877-ben lebontatott és helyét újonnan épített, most már negyedik templom foglalta el.
A kassai székesegyház régi alaprajza.
Feltűnő, hogy az építésnek most előadott történetében nem találkozunk mesterek neveivel, sőt olyan adatokkal sem, a melyekből azokra következtetni lehetne. Az a nehány mester, a kinek neve a templommal kapcsolatban említtetik, az 1437-ik év után szerepelt, a mikor az építés java már be volt fejezve. Önként következik tehát, hogy csekélyebb fontosságú munkát végeztek. Legkiválóbbnak látszik Crom István. Neve 1446-tól 1480-ig fordúl elő nehányszor a számadásokban, melyekből megtudjuk, hogy ő az éjszaki torony felső osztályát építé. Crompholz Miklós 1496-ban és 1497-ben helyreállította a megrongált éjszaki tornyot. Említtetnek még Crom Ágoston és Schynnagel Thadeus, a ki építő mester és 1452-ben itt templomatya volt.
Egészen alaptalan az a gyanítás, mely szerint Villard de Honnecourt franczia építő mester volna a templom tervének szerzője. Hogy ez Magyarországon járt, azt fönmaradt vázlatkönyvében foglalt följegyzések bizonyítják; de ugyanezen könyv egyéb adataiból kiderűl az is, hogy a följegyzések az 1243-ik és az 1251-ik év közé eső időből valók, a mikor Villard java korbeli férfiú és hírneves mester volt. Ebből érthető meg, hogy – saját szavaiként – „Magyarországba meghívatott”. 1244-től kezdve két-három évig időzhetett itt, tehát mintegy százharmincz évvel előbb a kassai harmadik templom építésénél. A tatárjárás után valószinűleg IV. Béla meghívására jött Magyarországba, itt résztvett az akkor föllendűlt építési tevékenységben, ezzel kapcsolatosan a csúcsíves rendszer meghonosításában, és ekként a német telepesek által gyakorolt németországi irány ellenében a francziaországinak egyik képviselője volt.
A XIII. és a XIV. században a franczia építőmesterek nem voltak ritkák Magyarországon. A XIII. században épűlt, de utóbb elpusztúlt kalocsai székesegyház, melynek szentélyét folyosó és kápolnák koszorúja övezte, annak a Ravegy Márton kőfaragó mesternek a műve lehetett, a kinek a sírköve a mostani székesegyház falába illesztve máig fönmaradt. „Martinus Ravegy lapicida jacet hic”; – mondja a sírkő fölírata. Tudjuk, hogy Zsigmond király (1387–1437) franczia építő mestereket és kőfaragókat hozatott Budára. Az elpusztúlt egri székesegyháznak folyosóval és kápolnákkal övezett szentélye szintén franczia eredetre vall.
A kassai székesegyház régi külseje.
Rauscher Lajostól
A kassai templom, noha le kell mondania Villard de Honnecourt szerzőségéről, mindazáltal azon ismeretlen nevű franczia mesterek egyikének a műve lehet, a kik ez időtájt Magyarországon megfordúltak. Ezt szentélyének sajátos elrendezéséből következtethetjük, a melynél fogva a szentélyt övező folyosó elhagyásával, a tíz szög öt oldalával záródó megnyújtott szentélyhez jobbról is, balról is a sugarak irányában elhelyezett két-két kápolna csatlakozik. Hasonló elrendezésű Francziaországban Braineben a Szent Yved, Németországban Trierben a Boldogasszony templom és Xantenben a társaskáptalani templom szentélye, de azzal a különbséggel, hogy a két előbbinél a két nyugati kápolna a kereszthajó szárához csatlakozik, míg Kassán a kápolnákat a kereszthajó szárától az oldalhajók félszakasza választja el. A brainei templom egyéb részeiben is szabatos és világos elrendezésű, háromhajós, és kereszthajója egy keskeny szakaszszal kiszökellik a hosszanti hajó színtjéből. A mi templomunk ellenben az előképtől eltérve következetlen és zavaros, nem határozottan öt, de nem is három hajós, és legkevésbbé középponti elrendezésű. Ebből a határozatlanságból, mely a maga nemében példátlan, a fölépítésben szerkezeti nehézségek állották elő, melyeket az építési technikában kevésbbé avatott mesterek fogyatékosan győztek le. Nem meglepő tehát, ha arról értesűlünk, hogy a kőzépső pillérek roszúl voltak alapozva, s ennélfogva elhajoltak, a minek következtében a különben is gyönge falak megrepedeztek. Hozzá járúlt, egyebet nem említve, az oldalhajók rendszertelen, kúszált boltozata. E hibák okozták, hogy a templomot végre is le kellett bontani.
A templomnak a külseje sem volt egyöntetű, a mit még inkább éreztetett a sok toldaléképület zavaró hatása. A nyugati homlokzaton a két torony, az oromfal, kivált pedig emennek aljában a fő kapu és a két mellékkapu nagy egyszerűsége, aránylag kicsiny volta, nemkülönben a magasan kiemelkedő középhajó és kereszthajó által megkivánt külső támasztó rendszer hiánya fölötte szembe szökő volt. Ettől csudálatos módon elütött a fölépítés néhány részletének gazdagsága és művészeti tökéletessége. A keskeny koszorú párkány fölött áttört geometriai díszű káva emelkedett, mely a templomot hoszszában és széltében szépen hímzett szalagként övezte. Ugyan e dísz ismétlődött az oldalhajók párkánya fölött. A szentélyzáradék párkányának díszét azonkivűl lecsüggő szalagok sora egészíté ki, a melyek alúl rózsákban végződtek. A záradék egyébként is gazdag alakítású volt. Mind az öt oldalán a falnak majdnem egész szélességét elfoglaló ablakok nyíltak, a sarkain emelkedő, szép tagoltságú támasztó pilléreket pedig egymás fölött és mögött öt sorban elhelyezett és élükkel kifelé álló tornyocskák élénkítették. E pillérek a koszorúpárkányt megszakítva nem csúcsban végződtek; lemetszett végüket vízirányos párta koronázta. Rendkivűl gazdag volt a kereszthajók homlokzata is. A fő kapunál díszesebb és helyesebb arányú a kereszthajó déli homlokzatának kapuja, de ezt jóval fölűlmúlja és méltóan sorakozik a záradékhoz a kereszthajó éjszaki homlokzatának kapuja, a közönségestől eltérő, derékszögű alkatánál, építészeti díszénél, nemkülönben az utolsó ítéletet, Krisztust a kereszten, s magyarországi Szent Erzsébet életének négy jelenetét ábrázoló domború műveknél fogva a templomnak legnagyobb büszkesége. E részletek vívták ki a régi templom számára a legelső helyet az ország csúcsíves építményei közt, és az újjáépítés viszontagságaiból szerencsére majdnem változatlanúl kerűlve ki legjavát képezik a legújabb templomnak is, mely 1896. évi szeptember havában szenteltetett föl.
A kassai székesegyház éjszaki kapuja.
Dörre Tivadartól
Kassa város csúcsíves építkezése, noha nem lehet tőle eltagadni, hogy a körűlményekhez mérten nagyszerű volt, még sem bírt hatást gyakorolni a szomszédos környékre, még kevésbbé a Fölvidékre. Sárosmegyében az ország határához közel fekvő Kis-Szeben városkának plebánia-temploma az egyedűli építmény, mely egy felől elrendezésével némileg emlékeztet Szent Erzsébet templomára, más felől tornyának kapuja a Szent Mihály kápolnát juttatja eszünkbe. Ebből azt következtethetjük, hogy azoknál valamivel későbben, tehát a XV. század elején keletkezhetett. Háromhajós, bazilikaszerű templom. A hajók hoszsza 18.80, szélességük együtt 9.25 méter. Félereszű tetővel födött oldalhajóit, melyek alig valamivel alacsonyabbak a fő hajónál, emettől két pár leszelt sarkú, négyzetes pillér választja el. A fő hajó középső szakaszának kiemelkedő fala kivűlről kereszthajót mutat. Előtte a déli oldalon előcsarnok van, mely bejáratúl szolgál, s fölötte magasabban nyílik a középső szakasz ablaka. A középhajóhoz csatlakozó 14.70 méter hosszú és 7.50 méter széles szentély két szakaszból áll, keresztboltozatú és három oldallal záródik, a falába mélyített ülő fülkéknek fölűl három karajos szép geometriai díszük van. A középhajóbeli sajátos csillagboltozat bordáinak gyámköveiűl az evangelisták jelképei szolgálnak, a déli hajóbeli középső szakasz bordáinak gyámkövei pedig fél emberi alakokat ábrázolnak. A nyugati homlokzat előtt négyzetes alakú torony emelkedik, de az aljában nyíló ajtó csupán a toronyba szolgál és nyers alakjában is nagyon hasonlít a kassai kápolna ajtajához.
A kis-szebeni plebánia-templom.
Háry Gyulától
Sárosmegyének legnevezetesebb csúcsíves építményei a bártfai és az eperjesi plebánia-templom. A Szent Egyedről nevezett bártfai templom keletkezésének idejét szintén nem ismerjük; építésének későbbi történetét a város levéltárában őrzött okiratokból újabb kutatás földerítette. Valószínű, hogy régebben itt is valamely kezdetleges templom állott, s annak helyébe épűlt a XIV. század elején 30 méter hosszú és 2 méter széles, háromhajós bazilikaszerű templom, melynek 24 méter magas középhajóját a 10 méter magas oldalhajóktól nyolczszögű pillérek választják el, s pedig az éjszakitól három, a délitől ellenben csak kettő, a mennyiben a nyugati szélső pillér helyét a templom délnyugati sarkába épített torony foglalja el. A pillérek közei egyenlőtlenek, lábuk eltérő tagoltságú, fejük nincs; a középhajó gádorfalán e pillérekből fölnyúló gerinczekre ereszkednek a későbbi időből való boltozat két hornyú és leszelt élű bordái. A gerinczeknek korong alakú egyszerű fejük van, melynek alját czímerpaizsok díszítik. Az egyik gerincznek végét gyámkő alakjában építészt ábrázoló férfi félalakja foglalja el. A XV. század közepén, midőn a templom kibővítése szükségessé vált, a korábbi szentély helyébe 17.40 méternyire megnyújtott 9.73 méter széles és három oldallal záródó szentélyt építettek, a melynek tengelye azonban nem esik össze a fő hajó tengelyével. A déli oldalhajó korábbi egyenes záradéka megmaradt, az éjszakihoz azonban ugyanekkor sekrestyét építettek. Ezt a munkát Miklós kőfaragó mester, bártfai polgár végezte, de oly gyarlón, hogy a szentély boltozata 1464-ben beszakadt. Az új boltozatot István kassai kőfaragó építé. 1482-ben Orbán mester építé a déli oldalon levő fő bejárat elé az előcsarnokot, e fölött s tőle jobbra és balra egy-egy kápolnát. Ugyanekkor a város falára szolgáló éjszaki oldal mentén hatalmas támasztó sarkantyúkat emeltek. A tornyot 1486-ban Frankin Stemazek János anspachi születésű mester fejezte be. A templom ma oly rongált állapotban van, hogy helyreállítása égetően szükséges.
Az eperjesi plebánia-templom az előbbinél jóval nagyobb csarnoképület, mely java részében a XV. század végéről való. A Fölvidék gazdagabb díszű templomai közé tartozik, csakhogy díszét a formák pongyolasága jellemzi. Három egyenlően széles hajóját öt pár pillér választja el egymástól. A pillérek nyolczszögűek, szögletes gerinczekkel tagoltak és magas lábon állanak. A közép és a két mellékhajó egy-egy szakaszának csillagos boltozatát nem hevederek választják el, hanem a bordák végükkel egymást átmetszve a hevederek helyén csokorrá fonódnak. Szentélye három oldallal, két oldalhajója pedig két oldallal záródik. Nyugati homlokzatán a középhajóval egyenlő széles, zömök torony emelkedik, melynek hat osztálya van, de csonkán végződik, aljában pedig egyszerű alacsony ajtó nyílik. Fő bejáratúl a déli kapu szolgál. Ez és az előtte emelkedő csarnok a legdíszesebb része az épületnek. Az előcsarnok csillagos boltozatú; külsejét díszes támasztó pillérek élénkítik, fölötte pedig tágas karzat nyílik, melynek áttört geometriai díszű kávája van.
Szepesmegyében a csúcsíves építés idejében épűlt és virágzott a legtöbb város, a miből önként következik, hogy a csúcsíves jellegű Fölvidéken e megye dicsekszik e jelleg legnagyobb mértékével. De csúcsíves építményeinek számával nem áll arányban azoknak művészeti becse. Az első helyet elfoglaló Lőcse város 1245-ben épűlt. Valószínű, hogy még a XIII. század folyamán hozzá fogtak a polgárok Szent Jakab tiszteletére szánt plebánia-templomuk építéséhez és azt a XIV. században fejezhették be. Az építés történetére vonatkozó adatok nincsenek. A templom mintája az egész Fölvidéken általánosan dívott egyszerű elrendezésnek; kereszthajó és hoszszanti szentély nélkűli, háromhajóra és két szakaszra osztott 56 méter hosszaságú és 23 méter szélességű, keresztboltozatú épület. Az eredeti tervtől építés közben eltérve, a középhajót 18.96 méter magasra emelték, míg az oldalhajók 14.86 méter magasak. Ez által a templom elveszti határozott csarnokjellegét, a nélkűl, hogy bazilikai alakot öltött volna. A középhajót az oldalhajóktól egyszerű négyzetes, csupán a sarkain leszelt hat pár pillér választja el. A pillérpárok egyenlőtlen közei szerint a szakaszok hoszsza is változó; nyugat felől az első szakasz 5.22, a második 6.48, a harmadik és a negyedik 6.64, az ötödik és a hatodik csak 4.90, a keleti szélső szakasz pedig 5.30 méter hosszú. A pillérek fölött a középhajó falából kiszökellő, hármas tagoltságú gerinczek fejét részint egyszerű lomb, részint emberi fej és állati alak díszíti. A középhajót egyszerű diadalív köti össze a szentélylyel, melyet három oldal zár és sarkaiban változatos formájú lábakon álló törzsek tagolnak. A szentély széles és magas ablakai közűl a középső három osztályú, béllete gazdagabb tagozatú, geometriai dísze szabatos. Nyugat felé a középhajó az előtte emelkedő torony aljában levő csarnokkal, az oldalhajók mindegyike pedig egy-egy kápolnával végződik. Fölépítésének egyenlőtlensége arra mutat, hogy a templom építésének vezetője is változott. Ellenben az éjszaki oldalhajóhoz épített Szent György kápolna és az úgy nevezett Capella leprosorum, mely most sekrestyéűl szolgál, nemkülönben az orgonakarzat későbbi keletkezésűek. Az éjszaki oldalhajóba nyíló fő bejárat egészen egyszerű. A mostani torony újonnan épűlt. A késmárki plebánia-templom az előbbinek mintáját követi; szintén csarnoképület, noha az oldalhajók valamivel alacsonyabbak a középhajónál. A hajók 21 méter hosszúak, s együtt 22 méter szélesek. A hajókat elválasztó pillérek nyolczszögűek, s fejük nincs; e miatt a hosszanti hevederek velük megszakítás nélkűl egybe futnak, a boltozat bordái pedig a pillérek fölött gyámkő nélkűl végződnek. A 23 méter hosszú és 11 méter széles szentély szintén négyszakaszból áll és háromoldalú záradéka van. A déli oldalon egy-egy kapu nyílik a hajóba és a szentélybe. A nyugati homlokzatnak közepén a templom térségébe épített torony áll, az aljában nyíló kapu nem a templomba vezet. Igló város plebánia-temploma bazilikaszerű építmény; fő hajója valamivel magasabb a két oldalhajónál; ablakokkal áttört gádorfala ugyan nincs, de külön nyeregfödele van, míg az oldalhajókat félereszű tető födi. E tekintetben hasonlít a kisszebeni templomhoz, a melynél azonban nagyobb, terjedelméhez mérten aránytalanúl alacsony. A fő hajót az oldalhajóktól négy pár egyszerűen formált hatszögű pillér választja el. Későbbi időben átalakított szentélye három oldallal záródik. Déli kapuja, mely fő bejáratúl szolgál, a díszesebbek közé tartozik, részletei azonban kevéssé szabatosak. Nyugati homlokzata előtt négyzetes torony emelkedik, mely később szintén átalakítást szenvedett. A göllniczbányai templom szintén háromhajós, de az előbbinél valamivel kisebb. A felkai, a szepes-bélai és a daróczi templomok kéthajósak; mindegyik három szakaszból áll; a két előbbinek szentélye három oldallal, az utóbbié egyenesen záródik.
A Fölvidék keleti felében Abaúj-Torna-, Sáros- és Szepesmegye területén volt a városi polgárság szolgálatában álló csúcsíves építési tevékenység a legélénkebb. Az imént ismertetett emlékeken kivűl a kisebb városi és falusi templomok szép száma tanúskodik erről. Ilyenek Abaúj-Tornamegyében: Abaújvár, Bárcza, Korlát, Felső-Kázsmárk, Szikszó és Szepsi; – Sárosmegyében: Komlós-Keresztes, Lapispatak, Felső-Sebes, Nagy-Sáros, Palocsa, Szinnye, Héthárs és Zboró városok, illetőleg falvak templomai. Az abaújvári (most református) templom nyugati homlokzata előtt négyzetes alapú torony áll, mely első emeletén nyolczszögbe megy át; a nyolczszög minden oldalán csúcsíves ablak van, e fölött pedig egyszerű orom, a melyből nyolcz gerezdes sisakfödél fejlődik. A szikszói és a szepsii háromhajós csarnoktemplomok későbbi újjáépítés alkalmával csúcsíves jellegüket részben elvesztették. A szikszói, melynek lőréses kőkerítése ma is áll, most a reformátusoké. A szepsii templom déli oldalán levő díszesebb kapu alkatánál fogva hasonlít a kassai templom kapujához. A lapispataki templom szentélyében a gyámokat emberi fejek díszítik. A nagy-sárosi templom kora csúcsíves művészetű. A héthársi templomot utóbb egészen átalakították. A zborói templom hajója 1662-ben újjá épűlt, azonban megmaradt sajátos elrendezésű szentélye, melyet négy, a sugarak irányában elhelyezett és sokszöggel záródó kápolna övez.
A lőcsei templom belseje az orgonakarzattal.
Háry Gyulától
Szepesmegyében sokkal nagyobb az e fajta emlékek száma. A három- és kéthajós templomokat már fölsoroltuk; a többi, számszerint mintegy huszonöt, kivétel nélkül egyhajós. Közűlök az egyenes záradékúak kezdetlegességüknél fogva egyben-másban a román építészettel egyeznek, azért a legegyszerűbbek nehányát már a román építészet emlékei sorában említettük. Az egyenes záradékúak nagyobb számban olyanok, melyek boltozatának bordái a hajó közepén emelkedő nyolczszögű pilléren nyugosznak. Azok, melyek három oldallal záródó szentélylyel bírnak, inkább csúcsíves jellegűek, ámbár ezeken is fordúlnak elő példáúl félköríves ablakok. Nyugati oldalukon többnyire egy négyzetes alapú, csekély magasságú torony emelkedik, de találhatók olyanok is, melyeknek külön álló haranglábuk van, nehánynak meg épen nincs tornya. Valamennyi torony kisebb-nagyobb átalakúlást szenvedett a XVII. és a XVIII. században. Egyenes záradékú a körtvélyesi, a nagy-szalóki, a jamniki, a lomnitzi, a poprádi, a csütörtökhelyi, az odorini, a toporczi; három oldallal záródik: a markusfalvi, a szepes-szombati, a szepesolaszii, a görgői, a káposztafalui, a mühlenbachi, a malduri, a nagy-őri, az ó-falui templom. A görgői templom boltozatának bordái emberi alakokkal díszített gyámokon nyugosznak. A káposztafalvi templom szentélyének zárókövei emberi fejet ábrázolnak. A malduri templom lapos fa mennyezetű. Az ó-falui és a toporczi templomok déli kapujának gazdagabb tagoltságú bélletük van.
Az innen keletre és délre fekvő megyékben csekélyebb a csúcsíves építmények száma, s nevezetességre nézve sem mérkőzhetnek az előbbiekkel. Zemplénmegyében a sárospataki plebánia-templom hat szakaszból álló háromhajós, egyenes záradékkal. Nyugati homlokzata előtt ötszögű torony emelkedik. A déli sarok támasztó pillérén 1492 évszám olvasható, ellenben az éjszaki fal az 1543-ban épűlt városfalon nyugszik, a miből következik, hogy a régebbi templomot a XVI. században átalakították. A hajó boltozata nem csúcsíves. E megyének kisebb építményei a nagy-mihályi, a kis-azari, a sztropkói, a homonnai és gálszécsi plebánia-templomok; valamennyi egyhajós és három oldallal záródó. A homonnai templomnak tetemesen megnyújtott szentélye s a szentély éjszaki oldalán emelkedő tornya a kolduló szerzetek templomaiéhoz hasonlít. A gálszécsi templom hajója újabb; csúcsíves szentélye három szakaszból áll; háromoldalú záradékának középső falán torony emelkedik. Beregmegyében a beregszászi templom háromhajós, a hajókat elválasztó három-három pillér nyolczszögű, a mellékhajók falát nem tagolják pillérek, a keresztboltozat bordái gyámokon nyugosznak, megnyújtott szentélye is keresztboltozatú, három oldalú záradékának azonban csillagboltozata van. A torony az éjszaki oldalon van, négyzetes alakú és a templom térségébe nyúlva a középhajó egy részét is elfoglalja. Három kapuja közűl legérdekesebb a déli, melynek bélletét négy vaskosabb meg két karcsúbb gerincz és sekély hornyok tagolják s megszakítás nélkűl folytatódnak a háromszor megtört csúcsos ívezeten. Az ív mezőjét egymást metsző léczekből alakított dülények díszítik. A kapunyílást ketté osztó száron levő 1522-ik évszám azt bizonyítja, hogy a XVI. században is építettek rajta. Mármarosban a mármaros-szigeti, Szatmármegyében a szatmár-németii és a nagy-bányai templomok elpusztúltak. Ugocsamegyében a nagyszőllősi egyhajós és egy tornyú; mintájára épültek a környékbeli még kisebb templomok. Borsodmegyében, Miskolczon az avasi templom hét szakaszból álló, háromhajós tekintélyes csarnok; az oldalhajók folytatása félkörű folyosóként övezi a szentélyt, mely a tízszög öt oldalával záródik; a nyugati homlokzat tornyának két sarka a hajók első pár pillérén nyugszik. Ugyan e megyében a sajó-vámosi református templom egyhajós, egytoronyú s három oldallal záródó kisebb építmény. A fölvidéki csúcsíves építés egyik déli határát jelöli a Mátra hegység tövében Gyöngyös-Pata hevesmegyei község plebánia-temploma. Szabálytalan egyes hajójának déli és éjszaki oldalához egy-egy mellékhajószerű toldalék csatlakozik. Tornya, mely a nyugati homlokzat déli felén áll, nagyságánál és alakjánál fogva tekintélyes hatású; alja négyzetes alakú, zömök; két emelete nyolczszögű; ezt csúcsívekből formált hatalmas koszorú-párkány, e fölött a nyolcz szög mindegyik oldalán emelkedő magas orom és ebből fejlődő nyolczszögű sisak fejezi be.
A Fölvidék középső részének csúcsíves építményei külön csoportot képeznek. Az Érczhegység tájékán a tatárjárás, kivált pedig az Árpád-ház kihaltával támadt trónviszály elintézése után, Róbert Károly alatt a bányaművelés és a bányatermékeket értékesítő ipar s kereskedelem nagy lendűletet nyert. A régebbi, valamint az újabban keletkezett városok gyors virágzásnak indúltak. Az építési tevékenység is megélénkűlt. Bányászatának fontosságánál fogva különösen három város emelkedik ki, névszerint Zólyommegyében Beszterczebánya, Barsmegyében Körmöczbánya, Hontmegyében Selmeczbánya. Ezek fekvésüknél és elrendezésüknél fogva is sajátos jellegűek. Az előbbi inkább sík területen, a két utóbbi ellenben magasabb hegyektől övezett szük katlanban fekszik. Elrendezésük azonban megegyező. A német telepesektől alapított városok templomai, melyeket eddig ismertettünk, a fő tért díszítik. E három város amazoktól eltérően két részből áll: várból és a tulajdonképeni városból. A vár csekélyebb dombon áll, melynek falakkal és tornyokkal megerősített tetején emelkedik a templom és a csontház. A város e domb alján terűl el. A beszterczebányai templom egyhajós, megnyújtott szentélyű, melynek a nyolczszög három oldalából alakított szentélye van; nyugati homlokzata előtt zömök torony emelkedik. Ennek alsó osztályában levő félköríves ablakok a román művészetre vallanak. Valószínű, hogy a torony maradéka ama XIII. századbeli templomnak, melynek helyébe a XIV. században csúcsíves templom épűlt. De ez nem maradt sokáig érintetlenűl. A XV. század végén hat kápolna hozzáépítésével bővítették ki, majd 1494-től 1505-ig szentélyét megnyújtották. 1761-ben a késő renaissance ízlésű helyreállítás a hajót és a szentélyt eredeti jellegéből majdnem egészen kivetkőztette. A kápolnák azonban jobbára elkerülték az átalakítást. Legkiválóbb köztük az 1877-ben művészetszerűen helyreállított Szent Borbála kápolna. Ennek szép csillagboltozata van; a bordák gyámjait valószerűen alakított, élénk mozdúlatú és szépen kimunkált hat mellszobor helyettesíti. Az egyik, mely Szent Istvánt ábrázolta, elpusztúlt, a többi öt Szent Lászlót, Imrét, Adalbertet, Jeromost és Mártont ábrázolja. A templomtól néhány lépésnyire van egy második templom. Ez a XVI. században keletkezett kéthajós, késő csúcsíves építmény. Valószínű, hogy az egykori csontház helyét foglalja el. A körmöczbányai plebánia-templom késő csúcsíves építmény; két hajója és szokatlanúl hosszú szentélye van. A hajókat elválasztó két pillér nyolczszögű, karcsú, de fölötte nyers formájú. A hajók keleti szakaszához délről és éjszakról csatlakozó kápolna mintegy kereszthajót alkot. A déli kápolna nyugati oldalán előcsarnok van; és ebből nyílik a fő bejárat. A nyugati homlokzatnak majdnem egész szélességét négyszögű, zömök torony foglalja el, mely a rajta levő fölírás szerint 1577-ben épűlt. Már végpusztulás fenyegette a templomot, midőn 1884-ben hozzáfogtak helyreállításához, a minek befejeztével 1887-ben fölszentelték. A csontház művészet nélkűl épűlt kettős kápolna. Selmecznek plebánia-temploma háromhajós csarnok volt, de utóbb várlakká alakíttatott át. A XV. században a város fő terén is épűlt egy kisebb, egyhajós templom, melyet a XVI. században akként bővítettek ki, hogy két oldalfalát áttörték, és a támasztó pillérek közé alacsony oldalhajókhoz hasonló két kápolnát építettek. A középhajó csillagboltozatának bordái angyalokat ábrázoló félalakokon nyugosznak. Az ablakok szélesek; halhólyagos geometriai díszük fölötte nyers alakítású. Ide sorolhatjuk Liptómegyében Rózsahegy város plebánia-templomát és Gömörmegyében a rozsnyói székesegyházat. Az előbbit, mely a város végén emelkedő és egykor fallal megerősített halmon fekszik, ismételt újjáépítés majdnem egészen megfosztá csúcsíves jellegétől. Az utóbbi szintén a városon kivűl, hasonlag a beszterczebányaihoz; egy kisded dombon áll s a múlt század végeig plebánia-templomúl szolgált. A XV. század végén épűlt. Fő hajója és éjszaki mellékhajója van; három szakaszos hosszanti szentélye a nyolczszög három oldalával záródik; a déli mellékhajó helyét egy nagyobb, meg egy kisebb kápolna és köztük előcsarnok foglalja el; az előcsarnokból nyíló kapu alkata és pártával végződő pillérei a kassai templom éjszaki kapujára emlékeztetnek. Nyugati végében nyolczszögű pilléreken orgonakarzat emelkedik. Több részlete, kivált pedig a hajókat elválasztó hornyolt pilléreket és a csillagboltozat bordáit összekötő geometriai dísz a csúcsíves építés hanyatlásának azon állapotát mutatja, a mikor a díszítő formák a szerkezettel való szerves kapcsolatukat elvesztik és puszta játékká fajúlnak. E tekintetben a rozsnyói székesegyház az ország egyik legjellemzőbb építménye.
A mátraverebélyi templom és szentélyének két fülkéje.
Kimnach Lászlótól
A három bányaváros környékén a kisebb telepek, melyek szintén tekintélyes bányavárosokká fejlődtek, nemkülönben számos falu is épített csúcsíves templomot. Zólyommegye mintegy középpontja ezen építési tevékenységnek, melynek hatása kiterjed Hont-, Bars-, Turócz-, Liptómegyékre, míg Nógrád- és Gömörmegye valamivel távolabb áll tőle. E megyék egyik legjellemzőbb vonása a megerősített plebánia-templom, mely az országban itt dívott legáltalánosabban. Majdnem valamennyi plebánia-templom, nagy és kicsiny egyaránt, falkerítéssel övezett temetőben épűlt. Ily módon kivétel nélkűl védelemre alkalmas, megerősített templomok voltak azok, melyek a város vagy a falu mellett halmon, valamint jobbára azok is, melyek a helység közepén, sík területen állottak. Az utóbbiaknak jellemző képviselői példáúl Zólyommegyében a zólyom-lipcsei, Liptómegyében a német-lipcsei, Turóczmegyében a turányi, Barsmegyében a geletneki templom. Ez a XV. század végén épűlt, egyhajós, a falu közepén fallal övezett terjedelmes és szabályos négyszögű területen áll; a fal lőrései ma is láthatók. Valamennyit a Szászországból származó minták nagy egyszerűsége jellemzi. Elrendezésükre nézve többnyire szabálytalanok és oly változatosak, hogy egymáshoz hasonlók csak a legegyszerűbbek közt találkoznak. A háromhajósak szentélye rendszerint három oldallal záródik, de példáúl a turócz-szent-mártoni háromhajós, bazilikaszerű templom szentélyét egyenes fal zárja, a melyen egymás mellett két ablak van. Az egyhajósoknál uralkodó a háromoldalú záradék; Zólyom-, Liptó- és Turóczmegyékben egyenes záradékúak is vannak. Az egy vagy több szakaszból álló hosszanti szentély szabály szerint sokszöggel, ellenben a négyzetes, vagy ritkábban négyszögű szentély egyenes fallal záródik. Vannak kéthajós templomok is, de, miként a hármas és az egyes hajójúak, úgy ezek is eltérnek egymástól. Legnagyobb részöknek csupán a szentélye csúcsíves boltozatú. Viszont nem találkozik olyan szentély, melynek boltozata nem csúcsíves. A csúcsíves boltozatú hajók ritkaság számba mennek; egy részük, s pedig a kisebbek vízirányos fa mennyezetűek, másik részüknek, a nagyobbaknak, későbben épűlt dongaboltozatuk van. Ez abból magyarázható, hogy a kisebb templomok részint eredetileg így épültek a XIV. és a XV. században is, részint pedig vízirányos mennyezettel korábban keletkezett templomokhoz későbben csatolták a csúcsíves szentélyt; a nagyobbaknak idővel megrongálódott csúcsíves boltozatát jobbára dongaboltozattal, néha meg vízirányos fa mennyezettel, a tornyok sisakját pedig hagymaalakú födéllel cserélték föl. Az átalakúlás, melyet e templomok szenvedtek, többnyire ebből áll. Egyéb részleteiben a későbbi megújítás vagy helyreállítás nem sokat változtatott. A háromhajósak, melyeknek boltozatát nem építették újjá, bazilikaszerűek. A hajókat elválasztó pillérek alakja vagy leszelt élű négyzet, vagy nyolczszög. A boltozat egyszerűtagoltságú bordái ritkán nyugosznak törzseken vagy gerinczeken, gyakrabban gyámokon, sokszor pedig egyenesen mennek át a fal sikjába. Az ablakok béllete rendszerint sima; a kapuk tagoltsága is egyszerű. Növényi, valamint alakos dísz ritkán fordúl elő; a pilléreken, a gyámokon és a záró köveken azonban itt-ott találkozik emberi fej és állati alak is. A bányavidék csúcsíves építményei e szerint kerűlik a formák nagyobb gazdagságát, ennél fogva alkalom híján kevésbbé mutatkozik rajtuk a hanyatlás ismertető jele, a szerfölötti czikornya.
Zólyommegyében a zólyom-lipcsei templomnak négyzetes pillérekkel elválasztott három hajójának boltozata újjáépűlt; a szentélybeli boltozat bordái hármas tagoltságú és emberi fejekkel végződő féltörzseken nyugosznak. Turóczmegyében Szent-Márton város imént említett háromhajós és egyenes záradékú temploma bazilikaszerű; középhajóját, melynek gádorfala egykor magasabb volt és magas keskeny ablakai voltak, az oldalhajóktól félkörű hosszanti hevederek választják el.
Liptómegyében a szent-miklósi szintén bazilikaszerű templomnak szokatlanúl széles (mintegy 9 méter) középhajóját a jóval keskenyebb (mintegy 4 1/2 méter) oldalhajóktól két pár nyolczszögű pillér választja el. A középhajó déli gádorfalán kerek ablakok vannak.
Barsmegyében Új-Bánya város temploma szintén bazilika alakú, de tornya nincs, ezért szentélyének három oldalú záradékát nem tekintve, szembeszökően hasonlít a cisterciták templomához. A középhajó gádorfalának szintén kerek ablakai vannak. A hajókat négyzetes pillérek választják el egymástól. A boltozat 1726-ban újjáépűlt. Nyugati homlokzatán nincs bejárat; falán szép magas ablak nyílik.
Nógrádmegyében a mátra-verebélyi templom kisebb háromhajós. Ezt a XIV. század végén a Veréb család építé; a XVII., majd a jelen században újjáépítés közben összes boltozatait átalakítva eredeti jellegétől megfosztották; de megmaradt a szentély déli falának két fülkéje, mely e vidéken a késő csúcsíves művészet gazdagabb díszének képviselője.
Gömörmegyében a csetneki templom terjedelmes, de a legszabálytalanabb elrendezésű háromhajós bazilikaszerű templomok egyike. Hajói csak két szakaszból állanak; középhajója mintegy háromszorta szélesebb az oldalhajóknál; mind a három hajónak van sok szöggel záródó szentélye, s ezek hosszabbak a hajóknál és a mellékszentélyek szélesebbek hajóiknál; a fő szentély viszont jóval keskenyebb a fő hajónál, melynek nyugati végében zömök torony emelkedik.
Hontmegyében Bakabánya város temploma egyhajós; de déli oldalához vele egyenlő hosszú kápolna csatlakozik, mely a fő hajótól három pillérrel elválasztott mellékhajót alkot. A hajó szentélye négyzetes és egyenes; a kápolna ellenben háromoldalú záradékkal bír. Ilyenféle elrendezés Liptómegyében kétszer fordúl elő. A szent-máriai templom fő hajójának déli mellékhajója van, melyet amattól leszelt élű két pillér választ el, s ezek mindegyikét a román művészetre mutató négy-négy emberi fej és lomb díszíti. A német-lipcsei templomnak pedig éjszaki mellékhajója van, melyet a vele egyenlő széles fő hajótól két pillér választ el. Ide tartozik még Nógrádmegyében Csécse falu temploma. Ez vízirányos fa mennyezetű egy hajóból áll, melynek éjszaki oldalához egy alacsonyabb, szintén lapos mennyezetű toldalék csatlakozik, de úgy, hogy azt a hajóval a falba tört egy szélesebb és három keskenyebb csúcsíves nyílás kapcsolja össze.
Nagy számmal vannak az egyhajós templomok. Zólyommegyében a radványi jellemző példája a megerősített kisebb templomnak, magas és meredek dombon fekszik, melyre födött lépcsők vezetnek föl, és tornyokkal ellátott fal övezi. A badini templom mellett még fönnáll a csontház. Az ó-hegyi eredetileg szintén egyhajós volt, 1850-ben bővítették ki a két mellékhajóval. Említésre méltók még Zólyom, Libetbánya, Jakabfalva, Szászfalu, Dubova, Lopej, Szelecz, Bucs, Felső-Micsinye, Ocsova, Dubravicza helységek templomai. A zólyomi templomnak két mellékhajója van, de azok oly keskenyek, hogy inkább folyosóhoz hasonlítanak. Breznóbánya egykori csúcsíves templomának romjai közt csupán a szentély áll. Liptómegyében a szent-mihályi templom hajója és szentélye egyenlő széles. Ennek, valamint a közép-szlécsinek szentélye öt oldallal záródik. Szmrecsány község templomának lapos fa mennyezetét változatos festett mustrák díszítik. Átalakítás következtében csak egyes részletek maradtak fönn a liptómegyei Szent-Péter, Nagy-Palugya, Szent-Iván, Szent-András, Dovalló, Nagy-Dobrócz és még néhány község templomán. Turóczmegye kisebb csúcsíves emlékei a mosóczi, nagy-jesseni, szent-mihályi, szent-máriai, tót-prónai, pribiczi, neczpáli templomok. A barsmegyebeli Geletnek község templomáról már szólottunk. Ugyan e megyében a szlaszkai templom kerítő fala egykor szintén tornyokkal volt megerősítve. Ezeken kivűl csúcsíves építmények Lúcska, Berzencze, Jano-Lehota, Lutila, Trubin, Vieszka községek templomai. Nógrádmegyében az alsó-sápi templom nyolczszögű tornyának három-három oldala a nyugati homlokfalból kiszökellő gyámokon, két oldala pedig a homlokfalon nyugszik. A gácsfalui templomot az ajtó fölötti fölírás szerint a Toma család 1350-ben építé. Gömörmegyében a krasznahorka-váraljai és a geczelfalvi templom még elég jó állapotban van. Több falusi templom eredetileg is jelentéktelen épület volt s idővel még inkább azzá vált.
A nyugati részen Árvamegyében nem találkoznak csúcsíves plebánia-templomok. A trencséni plebánia-templom egészen átalakúlt. Nyitramegyében legkiválóbb e fajta emlékek a szakolczai és a vág-újhelyi templom. A szakolczai háromhajós csarnok, noha oldalhajói valamivel alacsonyabbak a középhajónál; szentélye szabályos, oldalhajói szabálytalan nyolczszög három oldalával záródnak; nyugati homlokzatán a középhajó első szakaszába épített torony emelkedik. Ez utóbbit, valamint a hajók boltozatait, pilléreit újabb időben átalakították. A mellette levő nyolczszögű csontház boltozata is új. A vágujhelyi plebánia-templom a XV. században épűlt és eredetileg egyhajós volt, 1672-ben két oldalhajóval bővítették, azonkivűl többszöri helyreállítással annyira átalakították, hogy a támasztó pilléreken, a szentélyzáradékon és nehány ablakon kivűl egyéb nem maradt meg a régi templomból. Megemlítjük még a privigyei, csejtei, kósi, brezáni, német-prónai kisebb plébánia-templomokat. Pozsonymegyében nagyságuknál fogva leginkább kitűnnek a Kis-Kárpátok aljában fekvő Szent-György, Bazin és Modor városok templomai. Mindannyit késő csúcsíves formák, szabálytalan elrendezés és akár avatatlanságból, akár hanyagságból származó építésbeli fogyatékosság jellemzik. A szent-györgyi plebánia-templomnak a városon kivűl a Kis-Kárpátokból kiágazó halmon igen szép fekvése van. Fő és éjszaki mellékhajóból áll, melyeket két nyolczszögű pillér választ el, s mindegyik keresztboltozatos; a mellékhajót ablakkal áttört egyenes fal, a fő hajóhoz ferdén csatlakozó szentélyt három oldal zárja, dél felől a mellékhajó helyét kápolna és nyilt előcsarnok foglalja el; az egyenes fallal zárt nyugati szakaszban széles orgonakarzata, a szentély alatt kápolnája van, melybe tizenkét lépcső vezet. A bazini templom nyugati homlokán zömök torony emelkedik, három hajóját ferdén elhelyezett négy pár pillér választja el, jelentékeny hosszaságú szentélyének három oldalú záradéka és csillagos boltozata van. Ennek a záró köveit díszítő czímerek arra vallanak, hogy az építésben része volt a Szent-györgyi és Bazini grófoknak. A szentély déli oldalához csatlakozik az Illésházy család kápolnája. Modor város mostani temetőjében levő templom két mellékhajója, miként a zólyomié, keskenységénél fogva inkább folyosóhoz hasonlít; tornya nincs, szentélyét, melyhez két kápolna csatlakozik, három oldal zárja. A Kis-Kárpátok mentén számos kisebb csúcsíves emlék találkozik, mint példáúl az alsó-diósi, a csesztei plebánia-templomok, s még több, mely idővel elveszté eredeti jellegét.
Külön csoportot képeznek a Csallóközben a XV. század folyamán épűlt késő csúcsíves plebánia-templomok is. Számuk mintegy harmincz. A sziget talajának mivoltához képest téglából épűlt majdnem valamennyi. A kőnek hiányából származó e sajátság azonban csakis az építéshez használt anyagra szorítkozik; a részletek, mint a gerinczek, a bordák, a zárókövek, a gyámok, az ajtó- és ablakbélletek mind kőből faragottak; a téglaépítészet valamely jellemző formája még kivételképen sem fordúl elő. Általában tagolatlan falak tömegéből álló zömök, kivűl és belűl egyszerű, szervezetlen építmények ezek, kevés és szegényes rajtuk a faragott dísz. Egymáshoz annyira hasonlók, mintha valamennyi egy mester műve volna. Legtöbbjük egyhajós és három oldallal záródik, de egyenes záradék is találkozik. Van nehány háromhajós is, meg olyan, melyet a hajó tengelyére állított két pillér két részre oszt; toldalékhajók is fordúlnak elő. A nyugati homlokzaton álló egy vagy két torony négyzetes alakú, zömök, egyiken másikon a nyolczszögű sisakfödél körűl emelkedő négy kisebb torony emlékeztet némileg a csúcsíves építészet karcsuságára. Vannak olyanok is, melyek eredetileg román művészetűek voltak és utóbb újjáépítéskor váltak csúcsívesekké. Valamennyi több-kevesebb átalakítást szenvedett a XVII. és a XVIII. században, némelyeken csak részletek maradtak fönn. A somorjai reformátusok temploma eredetileg pillérekkel elválasztott kettős csarnok volt, utóbb két oldalt egy-egy alacsonyabb toldalékhajóval kibővíttetvén, kettős fő hajóból és két mellékhajóból, tehát összesen négy hajóból álló, a maga nemében páratlan templommá alakúlt át, melynek hoszsza és szélessége egyaránt tizennégy méter. A kettős hajóhoz csatlakozó és három oldallal zárt szentély hoszsza meghaladja a tíz métert. A nyugati oldalából kiszökellő torony sisakját négy kisebb torony szegélyezi. A csütörtöki templomnak az előbbihez hasonló kettős hajójához csupán éjszak felől csatlakozik egy alacsonyabb mellékhajó. Két zömök tornyának köríves ablakai vannak. A várkonyi templom fönmaradt részletei kora csúcsíves jellegűek. A püspökii háromhajós csarnoktemplom kőből épűlt.
A pozsonyi Ferencz-rendi kolostor udvara és a Szent János kápolna alaprajza.
Háry Gyulától
A kolduló szerzeteknek a csúcsíves építés idejében keletkezett, amúgy sem nagy számú telepei a pusztulásnak legszomorúbb képét mutatják. Közűlök egy sem maradt fönn ép állapotban; nagyobb részükről csak hírből van tudomásunk. A fönmaradottak után ítélve e szerzeteknek építésmódja szegénységükhöz képest fölötte egyszerű volt; szilárdságra nézve távolról sem közelítik meg a földmívelő szerzetek építményeit; fontosságuk leginkább abból áll, hogy a városok egyik kellékéűl szolgáltak és szintén volt részük az építési tevékenység föllendítésében. Ezek a szerzetesi telepek rendszerint a város végén épültek; jobbára egyhajós templomuknak két-három szakaszból álló, terjedelmesebb szentélyük van, mely három oldallal záródik; a templom éjszaki oldalához csatlakozik a jobbára egyemeletes, szűk és barátságtalan kolostorépület; ugyanitt a szentély fala mellett emelkedik a torony.
Beregszász, Eger, Szatmár-Németi és Gölnicz városokban a Domonkos-rendi kolostorok nyomtalanúl elpusztúltak; csak annyit tudunk róluk, hogy a XVI. század elején még fönnállottak; valószínű tehát, hogy a XIV. században keletkeztek. Kassán a Domonkos-rendi templom a legrégibb csúcsíves építmény; hajója a XVII. században egészen újjáépűlt; csupán szentélye és tornya régi, de ezek is nagy átalakúlást szenvedtek.
Nem kedvezett jobban a sors a Ferencz-rend csúcsíves építményeinek sem. Néhány egészen elpusztúlt, mint példáúl a beregszászi, a nagy-szőllősi. A nagyszombati, melyet Nagy Lajos király alapított, 1633-ban, majd 1836-ban egészen újjáépűlt. Hasonló sors érte az egri és a szakolczai kolostorukat és templomukat. Kassai templomuknak csak a szentélye csúcsíves. Nógrádmegyében Szécsényben a Ferencz-rendi templomon csupán a szentély háromoldalú záradéka mutat a csúcsíves művészetre; tornya szintén újjáépűlt, elég jó karban van a kolostorépület keleti szárnyában levő egykori káptalanterem, most sekrestye; ellenben a fölötte levő terem, mely könyvtárúl szolgálhatott, nagyon megrongált állapotú. A káptalanterem négyzetes alakú, közepén nyolczszögű pillér emelkedik és ide futnak össze a csillagos boltozat szép tagoltságú bordái. A pillér lábát domború művű állati alakok fogják körűl, melyek a pokolnak az egyház által legyőzött hatalmát jelképezik. A galgóczi Ferencz-rendi templom 1465-ben keletkezett késő csúcsíves építmény; hajóját a XVII. században újjáépítették, tornya a nyugati homlokzaton van, kapuja díszesebb. Az előbbieknél jóval érdekesebb a liptómegyei Okolicsány mezővárosban levő Ferencz-rendi templom. Ez a Fölvidéknek legjobb karban levő e fajta emléke. Késő csúcsíves építmény; a rajta előfordúló évszámok (1489. 1490) és czímerpaizsok tanúsága szerint Mátyás királynak és Bakocs Tamás esztergomi érseknek köszöni keletkezését. Vegyest sötét barna színű faragott kőből és téglából gondosan épűlt háromhajós csarnok; hajója és szentélye egyaránt négy-négy szakaszból áll; a középhajót az oldalhajóktól nyolczszögű, karcsú pillérek választják el; boltozata részint csillagos, részint hálós; a szentély déli falában ülőhelyűl szolgáló, díszes keretű fülkék vannak. A szentély déli oldalán emelkedő négyzetes toronynak hagymaalakú sisakja új, az aljában levő kapu csúcsíves; ellenben négyszögű és félköríves ablakai, nemkülönben a sekrestyének szintén négyszögű ablakai a renaissance építészetre emlékeztetnek. A Ferencz-rendiek pozsonyi kolostorát és templomát IV. Béla alapította, Ottokár pusztítása után IV. László király újra építé és Lodomerius esztergomi érsek szentelé föl 1297-ben. Hajójának boltozata 1590-ben bedűlt. Két szakaszú és három oldallal záródó szentélye elég ép állapotban maradt fönn. Ennek legérdekesebb részletei a sima törzsű oszlopok, melyeken a diadalív, a hevederek és a bordák nyugosznak, továbbá a gazdag lombdíszű zárókövek. A hajó déli oldalának keleti végében emelkedő torony jóval későbben, a XIV. században épűlt. A hajó párkányáig érő alja négyszögű; felső része a szokástól eltérően nem nyolcz, hanem hatszögű, két osztályból áll, és szintén hatszögű sisakkal végződik. A felső résznek 30 méter magas, könnyedén fölfelé szökellő, sugár alkatán a széles és magas ablakok, azoknak gazdag béllete, a három karajos övvel díszített párkány, az egymás fölött és mögött emelkedő ormok, meg a tornyocskák, melyek ezeket közre fogják, majd az áttört változatos geometriai dísz és a felső párkány vízhányó állatjai, végűl a karcsú sisak, s annak élét szegélyező levelek a csúcsíves építést teljes gazdagságában tűntetik föl. A legújabb időben Schulek Frigyes vezetése alatt eszközölt lelkiismeretes helyreállításból változatlanúl kerűlt ki e becses alkotás és továbbra is megmarad a csúcsíves építés formai gazdagságának ez országbeli egyik legjellemzőbb képviselőjeűl.
A minoriták Lőcsén a XIV. század elején telepedtek le; itteni templomuk és kolostoruk a kolduló szerzetek egyik nagyobb és díszesebb építménye volt. A templom háromhajós csarnok; a középhajót az oldalhajóktól eredetileg öt pár pillér választá el. A gondatlanúl épített hajó csakhamar düledezni kezdett; azért a két első szakaszát elfalazták, megmaradt részét pedig új boltozattal látták el. Tartósabb volt a szentély, mely három szakaszból áll és három oldallal záródik, keresztboltozatának bordái részint három, részint öt féltörzsből alakított gerinczeken nyugosznak. A hajó ablakai négy, a záradéké három, a hoszszanti szentélyé két osztályúak és három meg négy karajos egyszerűen formált geometriai díszük van. A nyugati homlokzaton emelkedő, utóbb részben átalakított zömök torony külső fala a város falán nyugodott, és alja a fal mentén vezető út átjárójáúl szolgált. A déli oldalon van a kapuja, mely igen egyszerű. Az éjszaki oldalának egész hoszszában elterűlő keresztfolyosó szabálytalan négyszögű udvart alkot, melynek szakaszai keresztboltozatúak. A szentély melletti négyzetes káptalanterem keresztboltozatának hevederei és bordái a középen álló nyolczszögű pilléren nyugosznak. E telep sok viszontagság után, mialatt a jezsuiták, majd a premontreiek kezén is megfordúlt, elhagyatott állapotba jutott. Nyitramegyében Privigyén 1496-ban karmeliták tartózkodtak. A városon kivűli halmon levő templomuk sok viszontagságon átesett kisszerű épület.
A pozsonyi Ferencz-rendi kolostor Szent János kápolnájának belseje.
Háry Gyulától
Őzséb esztergomi kanonok 1246-ban alapítá remete Szent Pálnak magyarországi rendjét. Ez szabályainak a budai zsinaton 1308-ban történt megerősítése után gyors virágzásnak indúlt, Róbert Károly, kivált pedig Nagy Lajos hathatós pártfogását élvezte és oly nagy kedveltségű volt, hogy számos főpap és a legelőkelőbb családok tagjai léptek kötelékébe. Okíratok tanúsága szerint a Fölvidéken, jobbára Gömör, Borsod, Abaúj és Zemplén megyékben a XIV. század folyamán húsznál több pálos rendi telep keletkezett. Azonban valószínűnek látszik, hogy nagyobb részük két-három személyből álló remeteség volt, melynek nem volt saját temploma és tagjai a közeli helységekben és várakban végezték az isteni tiszteletet. Ez a körűlmény lehet az oka, hogy pálos rendi csúcsíves templom az egész Fölvidéken csak három találkozik. Ezeknek helyei Hontmegyében Mária-Nostra, Pozsonymegyében Mária-Völgy, végűl Zemplénmegyében Tőke-Terebes. A két elsőt Nagy Lajos király alapítá 1352-ben és 1377-ben. Mind a három egyhajós, megnyújtott szentélyű és három oldalú záradékú. A mária-völgyinek hajója ferde négyszög, s nyugati homloka előtt magas négyszögletű torony emelkedik. A mária-nostrai templom nyugati homlokát két torony fogja közre. Mindkettő szentélyében a fali pillérek fejét szép virág és lombozat díszíti. A tőke-terebesi gondosan épített egyszerű, szabályos templom, dülényes boltozatának bordái egyenesen a fali pillérekre ereszkednek, diadalíve és a szentélybeli ablakok béllete gazdagabb tagoltságú.
A karthausi remete szerzetnek egyetlen telepét Márton nevezetű szerzetes 1319-ben alapította a Fölvidék legéjszakibb részén, a Szepességen a Dunajecz folyó mellett Lechnicz falu közelében, azért lechniczi vagy másként vörös klastromnak is nevezik. 1710-ben a kolostort a kamalduli szerzet foglalta el, 1772 óta elhagyatott állapotban van. A kolostor négyszögű, terjedelmes udvarának közepén áll a tekintélyes nagyságú, de egyszerű egyhajós templom, melynek szentélyzáradéka kivűl egyenes, belűl háromoldalú; a szentély két oldalán egy-egy szintén egyenes záradékú kápolna van; az éjszaki kápolna mellett emelkedik a torony.
Pozsonyban a Clarissa apáczák elpusztúlt kolostorának egyhajós temploma tornyánál fogva nevezetes. Ez ötszögű, de nem négyszögből megy át e szokatlan alakba, hanem részben a templom nyugati és déli falán, részben e falak sarkán levő támasztó pillérek tetején, részben pedig e pillérek közéből kiszökellő, zömök tagoltságú gyámokon nyugszik, látszatra nézve, mintha java része a levegőben szabadon állana. Három osztálya közűl az alsó egyszerű, csupán sarkait díszítik tornyocskák, s párkánya alatt három karaju öv fut körűl. A második osztály alsó felében a sarkokon és az oldalokon szép mennyezet alatt levő szobrok a keleti bölcsek hódolatát ábrázolják, fölső felét változatos geometriai dísz három szalagban övezi. A harmadik osztály sarkain tornyocskák, széles ablakainak bélletében pedig szép oszlopocskák emelkednek. Liliom virágban végződő három karajos koszorú párkány fejezi be e sajátos alkotmányt, melyet az idők viszontagsága csakis sisakfödelétől fosztott meg. A Clarissa apáczák nagyszombati temploma egyszerű kis épület.
Kórházi kápolna Beszterczebányán, Selmeczbányán, Körmöczbányán és Nagyszombatban maradt fönn.
Három kápolna kiválik a fölsorolt egyházi építmények sokaságából és külön említést érdemel. Meglevő templomhoz későbbi toldalékúl csatlakoznak, faragott kőből, szilárdan épültek, kicsiny terjedelműek, helyes arányúak, egyöntetű, szabatos kimunkáltságúak és a csúcsíves építés formai gazdagságát legteljesebben tűntetik föl. Kapujuk és tornyuk nincs; három szakaszból és három oldalú záradékból álló egyszerű elrendezésüknél fogva kivűl a támasztó pillérekre, belűl a falak, a fali pillérek, a bordák, a hevederek tagoltságára és az ablakokra szorítkozik gazdagságuk. Mind a három a XV. század végén keletkezett, tehát rajtuk itt-ott olyan formák is találkoznak, melyek elárúlják a hanyatlás korát, a mi azonban nem zavarja egységes hatásukat és nem árt művészeti becsüknek.
A pozsonyi Ferencz-rendi templom éjszaki oldalához csatlakozó toldalék Szent János tiszteletére szentelt kettős kápolna. Alsó helyisége temetkezésre szolgált; csak egy szakaszból és záradékból áll; rendeltetéséhez képest a szokottnál díszesebb, a mennyiben fali pilléreit gerinczek tagolják, boltozatának egyik záró kövére pedig czímerpaizs van faragva. A felső kápolnába a templomból nyolcz lépcső vezet föl. Ennek belsejében a csúcsíves művészet teljes pompájával találkozunk; tagoltság borítja egész hoszszában és szélességében. Erősen kiszökellő fali pilléreinek körtealakú gerinczei magas talpon és lábon állanak; ezekből megszakítás nélkűl fejlődnek a hevederek, nemkülönben a szakaszok keresztboltozatának és a záradék csillagboltozatának bordái. A középső gerinczek aljában kiszökelő oszlopok lombdíszű feje fölött mennyezetes fülkék képződnek, melyekben újabb időbeli gipsz szobrok állanak. A záróköveket czímerpaizsok díszítik. A pillérek közében alacsony kő padok vannak; fölöttük a falból mélyen kifaragott pálczatagokból és gazdag geometriai díszből álló vak árkád emelkedik. A széles és magas ablakok az árkádoknak mintegy folytatását alkotják és azok tagoltságával megegyezően a déli falbeliek négy, a záradékbeliek három osztályúak és három meg négy karajú geometriai díszük van. Külseje egyszerű; nyugati ormának falát négy osztályú vakablak, párkányát levélcsokrok és keresztvirág díszítik.
Az Oltári-szentség tiszteletére szentelt kápolna, mely a szepesi székesegyház és a Nagy Boldogasszony kápolnája, mely a csütörtökhelyi plebánia-templom déli oldalához csatlakozik, édes testvérek. Mind a kettő faragott kőből épűlt. Ismeretlen nevű, de kitűnő mesterük a helyes arányokra, a szerkezeti alkotó részek tömegének formás föltagolására és a dísznek a szerkezettel való szerves kapcsolatára fordított legnagyobb gondot, s minthogy csupán erre szorítkozott, elkerűlte a késő csúcsíves művészetnek a XV. század végén dívott szertelenségeit és két oly művet alkotott, melyek kicsiny voltuk mellett szép anyaguknál, szabatos kimunkáltságuknál és nemes formáiknál fogva méltán foglalnak helyet az e fajbeli kiválóbb emlékek sorában. A szepesi székesegyház déli mellékhajójának hosszanti falába tört két nyíláson át jutunk az Oltári-szentségről nevezett kápolnába. Az átjárati nyílások tompa csúcsú ívei két fali és közben szabadon álló egy pilléren nyugosznak. Ezek lába és törzse nyolczszögű; a törzsnek a leszelt élek helyén támadt négy oldalát egy-egy mély horony, a közibük eső négy oldalt pedig hármas talpon álló és oszlopalakú gerincz tagolja. A pillérek e tagoltsága megszakítás nélkül folytatódik az íveken, azzal a különbséggel, hogy a gerincz folytatásúl szolgáló tag körtealakú. A kápolnabeli fali pillérek talpa, lába és törzse hatszögű; a törzseket sarkaikon pálczaalakú gerinczek tagolják, közepükön pedig mennyezetes fülkék díszítik, melyekben későbbi időből való szobrok állanak. A pilléreknek nincs fejük; az egyszerűbb hálós boltozat bordái egyenesen a gerinczekből fejlődnek. A kápolna külsején a támasztó pillérek uralkodnak, melyek öt fokozatban vékonyodva, lécztagokkal, egy-egy zömök gúlával, tornyocskákkal, levélcsokrokkal és keresztvirággal díszítve és a koszorúpárkányt megszakítva karcsúan nyúlnak föl a magasba. A támasztó pillérek egyik-másik formája, nemkülönben a külső és belső bélletükön egyformán tagolt, széles és magas ablakok geometriai dísze a késő csúcsíves művészetre vallanak, a mi azonban nem rontja a kápolna helyes arányú külsejének jó hatását. A nyugati homlokzatot egy négyzetes alakú kápolna csupasz falai födik el. A kápolna belső hoszsza mintegy 17 1/3, szélessége 7 1/2 méter.
Nagy Boldogasszony kápolnája Szepes-Csütörtökhelyt.
Háry Gyulától
A csütörtökhelyi kettős kápolna ennél hosszaságban mintegy öt, szélességben másfél méterrel kisebb, de művészetileg jóval becsesebb. Az alsó kápolna, melybe a felsőből a nyugati fal mellett levő lépcső vezet le, szintén isteni tisztelet helyéűl szolgált, a világosságot minden pillérközben két-két alacsony ablakon át nyeri, hálós boltozatának dűlényeket és négyzeteket alkotó és körtealakú bordái mélyen lenyúlva összefolynak a falból kiszökellő vékony oszloptörzsekkel. A boltozatnak nagyobb szilárdság czéljából még egy bordája van, mely a tetején a hosszanti tengely irányában fut végig. A templomból csupán egy keskeny ajtó nyílik a fölső kápolnába. Belsejében a boltsüvegeken kivűl nincs egy tenyérnyi hely sem, melyet valamely fínoman faragott dísz nem élénkít. A hosszanti oldalok fali pilléreinek élével befelé álló félnégyzet alakjuk van, az éjszaki oldaliak összefolynak az ablakok bélletével, a záradékbeliek tompa szögűek. Valamennyit egymással váltakozva körte-, lécz- és pálczaalakú gerinczek, meg hornyok és díszes mennyezetű fülkék borítják. Minden gerincznek külön-külön sokszögű talpa és kettős kehelyalakú feje van; ezeken nyugosznak az egyszerűbb hálós boltozat bordái. A pillérek közébe eső falat vak árkádok ékesítik, melyeknek fölfelé mintegy folytatásai a hatalmas ablakok. A kápolna nyugati végében az első pillérpárig érő térséges karzat van, mely szabadon függő és hajlított két csúcsíven nyugszik. Külsején a dísz a kisebb-nagyobb mennyezetes fülkékkel, tornyocskákkal díszített támasztó pillérekre szorítkozik. Ez épület szép anyagának, összhangzatos arányainak, pompás díszének, szinte aprólékosan gondos kimunkáltságának hatása alatt kiváncsian kérdezzük: vajon mely megrendelő bőkezűsége és mely mester művészete hozta létre e félreeső, elhagyatott helyen a magyarországi csúcsíves építés legremekebb alkotását? Hagyomány szerint a dúsgazdag Zápolyai család valamelyik tagja, talán István nádor neje, Hedvig alapította mind a két kápolnát és mindkettő külföldről, talán a bécsi építőműhelyből meghívott mesternek a műve lehet. Ez a kápolna nem tagadja meg korát. Vannak rajta részletek, melyek elárúlják a késő csúcsíves művészetet. Ámde csodálatos, hogy a hanyatlás korában élt mester helyenkint, jelesűl a pilléreken szinte szertelen gazdagsággal árasztotta el építményét, de a mellett elkerűlte a fölösleges, a lerivó czikornyát, nem vetemedett a czéltalan, kérkedő formákkal való játékra, pazar kedvében is megőrizte a díszítmény és a szerkezet közti szerves kapcsolatot.
Csúcsíves fa templomok Máramarosmegyében, Gyula-Monostoron, Bártfalun és Szandán.
Cserna Károlytól
A Fölvidéknek erdőkben való gazdagságából könnyű megérteni, hogy a lakosság fából alkotta házait és templomait, s hogy az építés ezen módjának gyakorlata a magyar, német, szláv és rumén nép körében nemzedékről nemzedékre szállott. Ekként míg több helyen a régi fa alkotmányokat idővel kő épületek váltották fel, számos helyen a nép századokon át hűen ragaszkodott a régi gyakorlathoz, az elkórhadt fa épületet kijavította, vagy helyébe újat emelt, ha a falu lakossága más vidékre vándorolt, magával vitte saját keze alkotta templomát, s közben lépést tartott az építészet fejlődésével s alkalmazta annak újabb formáit. A midőn a római vallást a görög váltotta föl a fa templom elrendezése alkalmazkodott a vallásos szertartás követelményeihez. Ekként a fából való építés, a szokás talajában mélyen gyökeredző népies művészetként egészen a múlt század közepéig élt és kiválóbb emlékei, a fa templomok mai napig szép számmal vannak. Nem számítva a művészetileg értéktelen, kezdetleges alkotmányokat, a milyenek szegényes helyeken, jobbára Árva-, Liptó- és Trencsénmegyében elvétve fordúlnak elő, a fa templomokat két csoportra oszthatjuk, a szerint a mint csúcsíves vagy bizanczi formákat vettek föl. A csúcsíves jellegűek legnagyobb számmal Bereg-, Máramaros-, Szatmár-, Ung- és Ugocsamegyében fordúlnak elő, sőt csaknem egyedűl ezekre szorítkoznak, számuk fél századdal ez előtt még több százra rúgott, azóta legnagyobb részük elpusztúlt ugyan, mindazáltal az érdekesebbek közűl még nehány fönmaradt többé-kevésbbé korhadt állapotban. Közűlök a legrégibb sem idősebb százötven évnél. Fejlődésüknek történetét nem ismerjük, de a vidék népességének multjából szinte önként következik, hogy az építésnek ezen sajátos módját a német telepesek művelték, s a XIV. és XV. század folyamán ezeknek révén honosodtak meg a fa templomokon a csúcsíves formák. Midőn utóbb a reformatio e vidéken a római kath. vallást egészen kiírtotta, a fa templomok majdnem kivétel nélkül a görög szertartású ruthén és rumén nép kezére kerűltek. E gazdacsere alkalmával külsejük és fölépítésük érintetlen maradt, belső elrendezésük és fölszerelésük azonban a görög szertartás szerint átalakúlt. Az új tulajdonosok a templomok birtokba vételével elsajátították azoknak művészetét, több mint kétszáz éven át törhetetlen hűséggel ragaszkodtak hozzá, azt mint sajátjukat szeretettel művelték, a régiek helyébe és mintájára újabb és újabb templomokat ácsoltak és ekként a csúcsíves faépítészet e vidéken ötszáz évnél tovább tartott. E templomok kivétel nélkül temetőben állanak, melyet vesszőből font sövény kerít. Korlát által ketté osztott hajójuk nyugati része az asszonyok, keleti nagyobb része a férfiak helyéűl szolgál, három oldallal záródó szentélyüket a hajótól ikonostasion választja el, a nyugati oldalon levő bejárat előtt zárt, vagy nyitott előcsarnok van. Hoszszában fektetett talpgerendákon, ritkábban kő alapon emelkedik tölgyfából összerott boronafaluk, melynek nincs sem deszka, sem zsindely burkolata. A kicsiny ablakokkal áttört zömök falakon szépen faragott zsindelylyel födött, széles ereszű, meredek nyeregtető nyugszik. Vannak olyanok is, melyeknek egymás fölött két sor ablakuk és a fölső sor alatt félereszű födelük is van, a mi külsejüknek bazilikaszerű jelleget kölcsönöz. Hol az előcsarnok, hol meg a női osztály fölött a nyeregtetőből emelkedik ki a torony, melynek alacsony árkádos erkélye fölött gyakran négy saroktoronynyal övezett gúlaalakú, karcsú sisak födele van. A templom külseje zömök alkotásánál fogva komor, a mit még fokoz a fa sötét színe és a széles eresz mély árnyéka. Ellenben az erkély, mely körűl szépen faragott léczekből csipkéhez hasonló övezet van, s még inkább a karcsúan fölszökő sisak szertelen élénkséget kölcsönöznek a toronynak. Ezen ellentétben rejlik a templom külsejének szokatlan, szinte megkapó hatása. A torony nélküli templomok mellett szabadon álló tornyok szolgálnak haranglábúl. Ezek gyakran tekintélyes alkotmányok, s alakra nézve hasonlítanak a templomok tornyaihoz. Sárosmegyében is találkozik nehány német eredetű fa templom, így példáúl Hervartón. De ezek a három oldalú záradék kivételével egészen kivetkőztek csúcsíves jellegükből. A byzanczi művészet hatása mutatkozik a Sáros-, Szepes-, Liptó- és elvétve a többi megyében előfordúló fa templomokon, melyek az oroszországi és galicziai falusi templomokhoz hasonlítanak. Gyakoriak köztük az olyanok, melyeknek görög keresztalakú elrendezésük van. Külsejüket az előcsarnok, a hajó és szentély fölött emelkedő, kupolaalakú alacsony torony jellemzi. Ilyenek példáúl Sárosmegyében Felső-Polyánk, Regató, Krusztyova, Andrásvágás, Kocsán községek templomai. Ide sorolhatjuk Szepesmegyében a kézsmárki és Liptómegyében a nagy-palugyai fa templomot. Mind a kettő görög keresztalakú, szokatlanúl terjedelmes építmény. A kézsmárki 1717-ben, mintegy ötezer forint költséggel épűlt; 34.68 méter hosszú és 30.31 méter széles.
A román építészet emlékei megsínlették a tatárjárás viszontagságait, majd a csúcsíves művészetnek a régi iránt kegyeletet nem érző divatja nehezedett rájuk. Viszont az utóbbinak alkotásait először a török, majd a győzelmesen terjeszkedő reformatio pusztította. A XVI. században és még inkább a XVII. században, midőn az ország éjszakkeleti határától Budapestig nem találtatott egyetlen katholikus pap, a reformátusok elfoglalták a gazdátlan templomokat, azoknak falain levő festményeket bemeszelték s kidobtak belőlük mindent, a mi a katholikus vallásra emlékeztetett. Az ellenreformatio alatt a katholikusok kezébe visszakerűlt a templomok nagyobb része, az akkor divott késő renaissance művészet azonban szintén kevés kegyeletet tanúsított a régiség iránt. A mi pedig a viszontagságokkal daczolt, azt megrongálta az idő, az emberi műveknek természetes, de nem a legnagyobb ellensége. Ekként aránylag csekélyebb számmal maradtak fönn a középkori templomok teljességének lényeges kellékei: a falfestmények, az üveg képek, továbbá a berendezési tárgyak, úgy mint az oltárok, a szentségházak, a keresztelő medenczék, melyek az egyházi építészettel szoros kapcsolatban gyakorolt festészetnek, szobrászatnak, s a művészet egyéb ágainak akkori állapotáról tanúskodnak.
Az egyházi falfestészetnek emlékei a Fölvidéken is jobbára a legújabb időben kerűltek elő a mészréteg alól, mely századokon át védelmet nyújtott nekik. Tekintélyes számuk, továbbá az a körűlmény, hogy félreeső falvak kis templomaiban is sűrűn fordúlnak elő, szinte kétségtelenné teszi, hogy minden templom belsejét több vagy kevesebb falkép díszítette, sőt akárhányszor a külsejére is jutott ilyenféle dísz, mely rendszerint Szent Kristóf hatalmas alakját tűntette föl. A nagyobb képsorozatok Krisztus, Mária és a szentek, köztük Szent László életének jeleneteit, továbbá a szentek egyes alakjait, köztük a lelkeket mérlegelő Szent Mihály arkangyalt, a sárkányölő Szent Györgyöt ábrázolják. A művészetileg becsesebbek külföldi hatást árúlnak el. Nagyobb részük kevésbbé becses. Ezek a XV. század vége felé keletkezett, az akkoriban általános forgalomban levő minták nyomán készűltek, megőrizvén azoknak a középkori merevségből kibontakozó szabadabb fölfogását és ábrázolási módját. Önálló művészi egyéniség nyomai ennélfogva nem mutatkoznak rajtuk; művészeti irányt, vagy iskolát csakis a használt minták szerint különböztethetünk meg, vagy a szerint, hogy az egyik vidéken példáúl Szatmármegyében a vörösbarna, más vidéken meg, így Szepesben a világos zöld szín uralkodik. Valamennyi úgy nevezett al secco festmény.
A deákii román művészetű kettős templom fölsőjében némi festék maradványok jelölik a legrégibb falképet, mely a XIII. században, a templommal egy időben keletkezett. Az apsis ablakainak két közfalát, jóval az ablaknyílás fölé emelkedő egy-egy hatalmas mandorla foglalja el. Ezek egyikében az egykori ábrázolásnak csak a helyét látni; az enyésző nyomok sejtetik, hogy a másikban Krisztus támla nélküli trónon ült, fejét dicsfény övezte, testét bő köpeny takarta, s fölemelt jobbjával áldást osztott.
Róbert Károly már III. Endre éltében és még inkább annak elhaltával jogot formált a magyar trónra. Viszontagságos, hosszú közdelem után, melyben Tamás esztergomi érsek hűségesen támogatta, a rozgonyi csatában (1312) a szepesi szászok segedelmével legyőzte ellenségeit és biztosította magának az uralmat. A magyar nemzet történetének e korszakos eseményét, az Anjou háznak trónra jutását állítja elénk a szepesi székesegyház román részének falán, az éjszaki kapu fölött levő, 4.60 méter hosszaságú és közel 2 méter magasságú falkép. E történeti jelképes ábrázolás művészeti értékénél és tárgyának jelentős voltánál fogva páratlan a magyarországi emlékszerű festészeti művek sorában. Mária folyondáros díszű teremben drága kövekkel és gyöngyökkel kirakott aranyos trónon ül, ölében tartja Jézust, jobbjával a király fejére teszi a balfelől térdelő Tamás érsek által fölajánlott koronát. A király mögött Frank szepesi várnagy, Tamás mögött Henrik szepesi prépost térdel; amaz szakálltalan ifjú és egyenes kardot tart, emez szerzetesi ruhát visel és az ország almáját tartja. Mária, az ország védasszonya, a mennyei pártfogást, a három történeti alak pedig a földi támogatást jelképezi, a melynek segítségével Róbert Károly elérte czélját. A három történeti alakot hézagossága daczára könnyen olvasható fölírás ismerteti. Frank várnagyot az ifjúság virágának nevezi (Flos iuventutis camerarius, castellanus Fran de), Tamásnak nevét és egyházi méltóságát (Thomas archi.) jelöli meg, Henrikről pedig azt mondja, hogy ő festette a képet (Henricus praepositus fecit illud opus inpingi). A két papi alak közt levő táblán rímekbe szedett fohász van így:
Ad te pia suspiramus
Si non ducis deviamus
Ergo doce quid agamus
Virgo mei et meis miserearis
Anno domini MCCC decimo septimo.
Si non ducis deviamus
Ergo doce quid agamus
Virgo mei et meis miserearis
Anno domini MCCC decimo septimo.
(Hozzád kegyes Szűz fohászkodunk, Ha nem vezetsz, eltévedünk, Oktass tehát, mit tegyünk. Könyörűlj, oh Szűz, rajtam és enyéimen. Az Úrnak 1317-ik esztendejében). A megrendelő neve és az évszám mellől azonban hiányzik a harmadik fontos adat, a festő neve. A tárgy jelentőségének helyes fölfogása, az ennek megfelelő emlékszerű előállítás, az egyszerűségénél fogva komoly, nagy szabású elrendezés, Máriának a többinél nagyobb alakja, méltóságos tartása, arczának formái, a fejét takaró köpeny, annak hajtékai, végűl Jézus alakja arra vallanak, hogy a művész olasz volt, vagy olyan idegen, a ki ismerte a XIV. századi olasz mesterek, Giotto és a sienai Duccio műveit, azokat használta előképekűl, a nélkül azonban, hogy azok tökéletességét utólérte volna. A térdelő négy alakot előkép nélkül szabadabban, de egyszersmind kevesebb biztossággal rajzolta. Ezek majdnem életnagyságúak; arányaik elég helyesek, tartásuk merev, elfogúlt, a ruházat alsó hajtékai elmosódottak. A járúlékokat, így a koronákat a művész elnagyolta. A kép századokon át mészréteg alatt volt, ezért színezéséről, melyben a kék, vörös, zöld és sárga uralkodik, nem lehet ítéletet mondani, a mi értékéből nem sokat von le, mivel jelessége amúgy sem a színezésben állott.
Falkép a szepesi székesegyházban.
Forberger Vilmostól
Szepesmegyében Zsegra félreeső falu csekély terjedelmű plebánia-templomának falképei 1871-ben kerűltek elő a mészréteg alól. A hajó éjszaki fala mentén az alsó négy mezőben az angyali üdvözletet, Krisztus születését, Krisztus körűlmetéltetését és a keleti bölcseket látjuk. Ezek fölött öt képben Szent László üldözi a leányt rabló kunt és megszabadítja a leányt. A két ivmező egyikében Mária mennybe menetele ábrázoltatik, a másikban pedig a félholdon álló Szent Szűzet az Atya- és a Fiuisten megkoronázza. A diadalív falát az utolsó ítélet, továbbá Szent István és Szent László alakja, a szentély falait Jézus szenvedésének az utolsó vacsorával kezdődő és a sírbatétellel végződő nyolcz jelenete foglalja el. A szentély három ívmezője közűl kettőből a festmény elpusztúlt, a harmadikban Jézus a vele egy padon szemben ülő Mária fejére koronát tesz. A hajó falán levő festményeket ott olvasható fölírás szerint újra festették, de úgy, hogy azoknak eredeti jellege áldozatúl esett. A diadalíven levő ábrázolás, meg a szentélybeliek elkerűlték a megújítás veszedelmét. A bemeszelés ezeket is nagyon megrongálta, egyes részletek rajza szembeszökően fogyatékos, mindazáltal az elrendezésen és az alakokon fölismerhető, hogy valamely XIV. századbeli avatottabb mester olasz előképek szerint készíté.
A lőcsei templom fő oltára és szentségháza.
Háry Gyulától
Ellenben a lőcsei plebánia-templom falképei a XIV. századbeli cseh iskola hatását árulják el. Kétségtelen, hogy egykor egészen festmények borították e templom belsejét, a falakat, sőt négyzetes pilléreinek oldalait is. Nagyobb részük elpusztúlt, de azért e templom még mindig leggazdagabb falképek tekintetében. Az éjszaki mellékhajó falát 34 képből álló három sorozat foglalja el. A sekrestye mellett egymás fölötti két sorban hét-hét kép a fő bűnöket és a könyörűletesség cselekedeit, tovább pedig két sorban tíz-tíz kép Szent Dorottya mártiromságának húsz jelenetét ábrázolja. E képek a 70-es években eszközölt helyreállítás daczára is megőrizték lényegüket. Valószínű, hogy a XIV. század vége felé, ha nem is egyszerre, de rövid időközben készűltek. A fő bűnöket egy-egy lépkedő állaton: oroszlánon (kevélység), bikán (fösvénység), disznón (bujaság), rókán (mértékletlenség), kutyán (irígység), medvén (harag), szamáron (röstség) ülő férfi és nő alakja jelképezi. A földből lángok csapnak föl. A levegőben két-két bőregérszárnyú, kiaszott testű ördög incselkedik. Ezen egyformaság keretében a hét ábrázolás rendkivűl változatos, mindegyik bűnnek legsajátosabb vonását élénken tűnteti föl. Még fokozza a hatást a nem csekélyebb jellemző erővel előállított fölső sorozattal való ellentét. Az emberi lélek jámborságát, nemességét látjuk a könyörűletesség hét cselekedetében. Öt kép három-három alakból áll. Krisztus fogadja a jótéteményt, melyet egy férfi nyújt, a ki mögött egy ájtatos nő áll. A ruházás jelenetében egy ifjú segédkezik, s egy gyermek mossa Krisztus lábát. A hetedik jelenetben Máriát két férfi temeti, mögöttük két nő áll. Emitt a háttérben kéttornyú templom, a többieknél lakóház, jobbára fallal övezett várkastély áll. Föltéve, hogy e két sorozat nem egy, hanem két mesternek a műve, találékonyságuk még akkor is meglepő. Egyébkénti fogyatkozásaik mellett legfőbb művészeti becsük az, hogy a festészet ama kezdetleges állapotában ezen két különböző természetű tárgy mindegyikét mivoltának megfelelő fölfogással jellemzően állította elő. Ez leginkább szembeszökik, ha a két sorozatot egymással szembe állítjuk. A bűnöket jelképező alakok nem biztosan ülnek az állatokon, inkább a levegőben lógnak fölöttük; a könyörűletesség cselekedeteinek csekély járatossággal rajzolt alakjai bizonytalan, elfogúlt tartásúak. De mind ezt feledteti egy felől a bűnök rút voltának változatos, de mindig találó, más felől a jó lélek gyöngéd, megnyerő vonásainak élénk, megkapó föltűntetése. A Szent Dorottya mártiromságának húsz képe drámaiság tekintetében bágyadt s inkább elbeszélő jellegű. Az alakok XIV. századi német divatú ruhát viselnek, szertelenűl karcsúak, csupán derekukban hajlékonyak, egyébként pedig merev s mesterkélt mozdulatúak, a cselekvést bágyadtan fejezik ki. A világos zöld és a sötétebb vörös szín uralkodik rajtuk. A fölsorolt képeken kivűl a szentély falain prófétákat, apostolokat, Krisztus életének jeleneteit, továbbá az éjszaki előcsarnokban Máriát Jézussal, Szent Antalt, a feszületet, a koporsóban álló Krisztust ábrázoló festmények nyomai kerűltek elő. Ezeknek egy része a XV. századból, a legutóbbi 1515-ik évből való.
Jekelfalva szepesmegyei falu templomának sekrestyéjében a mészréteg alúl előkerűlt falkép töredékén nehány merev tartású alak koronás női szent elitéltetését és lenyakaztatását ábrázolja.
Kassán a Szent Mihály kápolna belsejét is falképek díszítették egykor. Közűlök csak egynek a maradványa látható még a szentélyzáradék egyik ablaka alatti falon. Ennek a képnek is a psychotasia, a lelkeket mérlegelő Mihály arkangyal volt a tárgya.
A máramaros-szigeti templommal együtt elpusztúlt falképek töredékeit csak hiányos másolatokból ismerjük. Ugocsamegyében Fekete-Ardón a bedűlt templom nehány falképe nagyon megrongált állapotban maradt fönn. Közűlök különösen érdekes az, mely Metterciát, a középkori szent családot, Szent Annát Mária nevű három leányával és ezek gyermekeivel ábrázolja.
Gömörmegyében újabb időben több kisebb falu, névszerint Geczelfalva, Rima-Brezó, Kiette, Ochtina, Hisnyo, Kraszkó, Rima-Bánya templomában födöztek föl falképeket. A geczelfalvi templom diadalívét, egy szakaszos hosszanti szentélyének és háromoldalú záradékának falait, ívmezőit képek borítják. Tárgyuk Jézus élete kezdve a diadalíven levő angyali üdvözlettől. A boltsüvegeket az evangelisták jelképei, próféták és egyházatyák alakjai töltik ki. Ez utóbbiak, kivált pedig egyes jelenetekben az alakoknak nagyobb száma, és ülő helyzetben is nyugtalan tartásuk arra vallanak, hogy e képeket a középkor végén nagyobb természetességre, élénkebb kifejezésre törekvő, de a rajzolásban járatlan festő készíté. Valamennyi együtt véve érdekes, mert bizonyitja, hogy a templomoknak falképpel való díszítése mennyire általánosan dívott és hogy a falfestés gyakorlata mennyire elterjedt.
A beszterczebányai templom bejárata fölötti kis kápolnában fönmaradt és Szent Kristófot, meg Szent Sebestyént ábrázoló töredékek a csúcsíves kori falfestészet becsesebb emlékei közé tartoznak. A garam-szent-benedeki templom helyreállításakor az éjszaki mellékhajó hosszanti falán két falfestmény kerűlt elő. Egyik a zsidók átkelését a tengeren, a másik a sárkányölő Szent György legendáját ábrázolja. Azon a tenger vörös, ezen Szent György, valamint társa középkori pánczélba öltözötten lóvon űl; a hátterében látható város fala mentén emelkedő torony nyitott erkélye és sisakja élénken emlékeztet a fa templomok tornyaira. Megemlítjük még a turócz-szentmártoni templom szentélyében az apostoloknak, Donch lovag donatornak és nejének alakját, melyeknek maradványai tűz alkalmával lepattogott mészkéreg alatt mutatkoztak, továbbá Szent Kristóf óriási alakját a turóczmegyei Szucsány község templomának külsején, a hevesmegyei Fel-Debrőn Kain és Ábel áldozatát ábrázoló festmény maradványait, végűl a bártfai templom külsején Szent Kristófnak és az Árpád házbeli három szentnek alakját. Ezeket Emerici János és Krausz János mester 1521-ben festette. Az üvegképekből, melyek egykor a templomok ablakaiból bizonyára nem hiányoztak, még hírmondó sem maradt fönn.
A németországi csúcsíves templomok legsajátosabb berendezési tárgya, a szárnyas oltár, Németországon kivűl, Magyarország felső vidékén talált legigazibb otthont. Az ország más tájain, akár azért, hogy ott kevésbbé terjedt el, akár a miatt, hogy a háború és a hitújítás jobban pusztította, csak elvétve akadunk a nyomára. Ellenben a Felvidéken a pusztítás daczára nagy számmal maradtak fönn, de itt is többnyire csak Szepes-, Sáros-, Zólyom-, Turócz- és Liptómegye területére szorítkoznak. E megyékben találkoznak kisebb templomok, melyeket ma is három-négy szárnyas oltár díszít. Számuk összesen mintegy nyolczvanra tehető. Az elpusztúltakat, melyekről csak hírből van tudomásunk és azokat, melyeknek töredékei a templomok lomtáraiban hevernek, a fönmaradottakhoz számítva, arról győződünk meg, hogy a XV. század második felében és a XVI. század két első tizedében, tehát hetven év alatt mintegy 500–600 kisebb-nagyobb szárnyas oltár készűlt. Nem látszik tehát túlzottnak az a föltevés, hogy talán Németországnak sincs hasonló terjedelmű vidéke, mely e tekintetben túltenne az említett öt megyén. E tény rendkivűli fontosságú már csak azért is, mert, egyebet mellőzve, magában döntő bizonyítéka annak, hogy az ország e vidékén azon időben mily föltétlenűl uralkodott a német művészet hatása.
A szárnyas oltár szerkezetileg és formailag önmagában befejezett építészeti mű ugyan, de a szobrok, a domború művek és a festmények oly lényeges alkotó elemei, hogy inkább a szobrászat és a festészet szempontjából van jelentősége. Fából alkotott, s aranytól ragyogó pillérekkel, ívekkel, tornyocskákkal, gyámokkal, mennyezetes fülkékkel díszített polcza, szekrénye, szárnyai és oromzata csak keretéűl szolgálnak a szintén fából faragott szobroknak, domború műveknek és a deszkára festett képeknek. E szerint a szárnyas oltárok nagy száma bizonyítéka annak is, hogy a Fölvidéken ez időtájt a német művészet hatása alatt mily lendűletet vett a szobrászat és a festészet.
A lőcsei templom Mátyás királyról nevezett oltárának polcza.
Háry Gyulától
Művészeti értékre nézve nem ütik meg ama németországi mesterek műveinek mértékét, a kik a német szobrászat és festészet történetében kimagaslóbb helyet foglalnak el. Itt-ott találkozunk rajtuk az önálló művészi képesség nyomaival; egyik-másik technikai kiválóságával vonja magára a figyelmet. A jobbak kiállják a versenyt a németországi úgy nevezett műhelyi termékekkel; nagyobb részük azonban ezeknél is alsóbb rendű munka. Valamennyi kizárólag a német művészet egyenes és föltétlen hatását árúlja el. E körűlménynél fogva első pillanatra némi alappal látszik birni az a föltevés, hogy ezen oltárok német mesterek művei és részben itthon készűltek, részben pedig külföldről hozattak be. Különösen Stoss Vid, a ki hosszabb ideig a nem messze eső Krakkóban is dolgozott és Wohlgemuth Mihály tekintettek a jobb művek mestereiűl. Azonban egy felől nincs adat, mely Stoss magyarországi tartózkodását bizonyítaná, más felől a kiválóbb oltárok, melyeknek keletkezése idejét ismerjük, a német szobrásznak részint krakkói tartózkodása előtt, részint pedig azután készűltek. A Wohlgemuth-féle műhelyi festmények nem mérkőzhetnek az itteniekkel, melyeket neki tulajdonítanak. Noha ezen oltárok faragványaikkal és festményeikkel egyetemben annyira német jellegűek, hogy bátran német készítményeknek tekinthetők, mindazáltal a német szerzőségre valló ezen belső okokat lerontják a külső okok. Ezek közt első az oltárok nagy száma. Ha a németországi műhelyek még oly bőviben voltak is a faragóknak és a festőknek, annyit még sem engedhettek át Magyarországnak, a mennyi ily sok oltárnak mintegy hetven év alatt való elkészítéséhez szükséges. Az ekkor keletkezett templomok építéséhez megkivánt építő- és kőfaragó-mesterek nem kerűlhettek valamennyien a külföldről; a föllendűlt tevékenység következtében hazai mesterek is képződtek a csúcsíves templommal kapcsolatos minden művészeti ágban. Már a XIV. században is találkoztak olyan mesterek, mint Kolozsvári Miklós festőnek fiai, Márton és György, kiknek hírneve a külföldre is eljutott. Ezek készítették Szent György prágai lovas szobrát, mely a korbeli bronzöntésnek páratlan alkotása. (L. Csehország II. részének 349 lapján levő képet.) A XV. és a XVI. századi följegyzésekben számos fölvidéki festőnek és szobrásznak a neve fordúl elő. Köztük van nehány, a kinek a műve is fönmaradt. Krom István kassai szobrász 1464 körűl készíté a kassai és bártfai templom szentségházát; Poprádon fönmaradt két oltárszárnyat a rajtuk levő fölírás (Nicolaus de Leuczia a. D. 1484 pinxit) szerint Lőcsei Miklós 1484-ben festé; a lőcsei templomban egy síremlék fölírata azt mondja, hogy az ottani fő oltárt Pál szobrász készíté (Margarethae quondam Dni Pauli sculptoris filiae qui supremum Altare Eccleziae hujus sculpsit). Nehánynak elpusztúlt művéről hirből van tudomásunk. Kolozsvári Tamás mester (Magister Thomas pictor de Kolosvár) 1427-ben készíté a garam-szent-benedeki monostor-templom oltárát, Miklós és Jakab kassai mesterek 1466-ban a bártfai templom fő oltárán dolgoztak. A Krisztus testéről nevezett lőcsei egyesűlet XV. és XVI. századi számadási könyvében a következő festők neve fordúl elő: Pál 1437–1450-, János 1469–1482-, Gáspár 1489–1493-, János 1511–1517-, Theophilus 1512–1523-ik év között, Pál 1534-, Lőrincz 1539-ik évben. Ezek között lehetnek az ottani templombeli falképek festői is. Zólyomban 1492-ben Walach János, Beszterczebányán 1503-ban János nevű festő említtetik. Van tudomásunk olyan magyar festőkről is, kik a külföldön tanúltak. A boroszlói festő-czéh följegyzései említik, hogy Beynhard Jakab ottani műhelyében 1484-ban Miklós (Nicolaus der Unger), 1488-ban Walter (Walter Unger), Hevlér Lénárt mesternél pedig 1505 István nevű magyar festő tanúlt. A fölsorolt nevek is elégséges bizonyítékai annak, hogy a Fölvidék nagyobb városaiban: Lőcsén, Bártfán, Kassán, Beszterczebányán voltak faragó és festő műhelyek, a melyekben az oltárokat rajzokban és metszetekben ide kerűlt német minták szerint jobbára Németországon is járt hazai munkások készítették. Ekként a német eredetű művészet magyarországi újabb otthonában is német szellemben folytatódott.
Szárnyas oltár a liptó-szent-andrási templomban.
Háry Gyulától
A lőcsei templom kilencz oltára elég jó állapotban maradt fönn, s valamennyi ma is eredeti helyén áll. Ezeknek sorában találjuk a művészetileg becsesebbeket. A fő oltár 18 és 1/2 méter magas tekintélyes alkotmány. A polcznak mély fülkéjében asztal körűl ülő szobrok az Utolsó vacsorát ábrázolják; a szekrényben Máriának; idősb Jakab és János evangelistának 2 1/2 méter magas szobra áll. A szárnyak előlapján négy domború mű az apostolok oszlását, Jakab evangelista fejvételét, János evangelistát Pathmos szigeten és ugyan ennek olajban főzetését, hátulsó lapján pedig nyolcz festmény Krisztus szenvedését ábrázolja. Ezek id. Kranach Lukácsnak 1509-ben megjelent Krisztus szenvedését ábrázoló fametszeteinek fölhasználásával készűltek. A szekrény fölötti rendkivűl gazdag oromzatot, mely a szentély záró kövéig ér, apostolok szobrai élénkítik. Az itt levő és Urbanovitz Márton által emelt síremlék szerint ez oltárt Pál lőcsei szobrász készíté, 1508-ban kezdette meg és 1515-ben fejezte be. Havi Boldogasszony oltára a fű oltár után legnagyobb és legdíszesebb. Szekrényében Máriának majdnem életnagyságú alakja áll, két szárnyának elő és hátsó lapján levő festményeinél fogva, melyek Mária életének tizenkét jelenetét ábrázolják és németalföldi jellegűek, művészeti becsre nézve az első helyet foglalja el az ország e fajta emlékei sorában. Krisztus kinszenvedésének oltára az előbbivel egyenlő nagyságú, mintegy 12 1/2 méter magas, de annál valamivel egyszerűbb. Fő alakja Krisztus, a ki jobbjával a mellén levő sebet mutatja, jobbján Mária, balján János evangelista áll. A szárnyak előlapjának négy mezőjét két-két szent alakja foglalja el, hátulsó lapján pedig Mária életének négy jelenetét látjuk. Ezen oltárnak kiváló művészi érdeket kölcsönöz áttört művű lombozattal pazarúl díszített polcza. A lombozat Mátyás királynak és nejének Beatrixnek czímerét övezi. Az oltár tehát Mátyás egybekelésének éve 1476 és halálának éve 1490 közt készűlt. E faragott és aranyozott lombozat, melyen már észrevehető a renaissance hatása, formáinál, elrendezésénél és szabatos kimunkáltságánál fogva a legszebb e fajta művek közé tartozik.
A kassai székesegyház szárnyas oltárai közűl négy maradt fönn, de egyik sem ép állapotban. A fő oltár egyike az e fajta legnagyobb emlékeknek. Czikornyás díszű polczának innenső oldalán több alakból álló faragvány Krisztus föltámadását ábrázolja. A polczon emelkedő hatalmas szekrényben középütt Máriának, ettől jobbra az új testamentomi, balra pedig magyarországi Szent Erzsébetnek életnagyságot meghaladó szobra áll. A szekrény szárnyain szépen faragott keretbe foglalt 48 festmény közűl 24 Krisztus szenvedését, 12 Mária és ugyan annyi magyarországi Szent Erzsébet életének jeleneteit ábrázolja. Az előbbi két sorozatbeli festmények gyarló kézművesi termékek. Ellenben a Szent Erzsébet életét ábrázoló sorozatot avatottabb festő jobb minták után festette. Ámbár ezeknek sincs nagyobb művészeti becsük, mégis gondos kimunkáltságuknál, élénkebb drámai hatású elrendezésüknél és az alakok kifejezésénél fogva jóval túltesznek azokon a festményeken, melyek Wohlgemuth Mihály nürnbergi műhelyéből kerűltek ki. Nincs is semmi alapja azon föltevésnek, mely szerint e képek is ama műhely termékei volnának. Oromzatát a század elején leszedték és széthordták; az oltár alkata után itélve, ez tekintélyes lehetett. A bártfai templomnak szárnyas oltárokban való gazdagsága meglepő. Egy mellék oltára egészen elpusztúlt; az 1466-ban készűlt fő oltárból, mely a legnagyobbak egyike volt, Szent Egyednek két méternél magasabb és Szent Jánosnak és Zachariásnak egy és egy negyed méternyi magas szobra maradt fönn. Tizenkét kisebb-nagyobb szárnyas oltár többé-kevésbbé jó állapotban ma is fönnáll és a templomnak a maga nemében páratlan díszeűl szolgál. Nincs köztük egy sem, mely nagyobb művészeti becscsel bírna. Kiválóbbak: Krisztus születésének és a Szent keresztnek oltára. Továbbá említésre méltó Mária oltára, melyen a keletkezés idejét jelölő 1505 évszám háromszor fordúl elő. A beszterczebányai templom Szent Borbála kápolnájának szárnyas oltára szintén egyike e fajbeli legnevezetesebb emlékeinknek. Szekrényében Máriának, Szent Borbálának és Jeromosnak, a kápolna két védszentjének szobra áll; a szárnyak két-két mezőjében domború művek Szent Orsolyának és társnőinek a hunok által való megtámadtatását, a tízezer hivő vértanúságát, Szent Péter fölfeszíttetését és egy ismeretlen legenda jelenetét ábrázolják. A karcsún fölszökellő gazdag oromzatot a fölfeszített Krisztus, a két lator és több szent alakja élénkíti. A liptó-szent-andrási templom két szárnyas oltára közűl a Szent András oltára kicsiny és egyszerű volta mellett is érdekes, a mennyiben a szekrényben álló szobor, noha helytelen arányú, mégis jellemzően állítja elénk az áhítatos olvasásba merűlt szentet. Megemlítjük még a szepes-szombati templom hat, a kis-szebeni, a német-lipcsei templom négy-négy, a szepesi, a nagy-őri, a szmrecsányi, a jakabfalvai, a szászfalui és a lúcskai templom három-három szárnyas oltárát.
A pozsonyi Szent Márton templom egykori szentségházának vasrácsos ajtaja.
Kimnach Lászlótól
A csúcsíves templomnak másik sajátos berendezési tárgya a szentségház. A régebbi időben, sőt a kisebb templomokban későbben is a szentély falába vájt, s többé-kevésbbé díszes keretbe foglalt csúcsíves fülke szolgált szentségházúl. Utóbb a templom térségében szabadon elhelyezett, önálló építészeti alkotmány alakját ölté magára, karcsú építményként fölszökött a templom boltozatáig és a fejlett csúcsíves művészet elárasztá formáinak egész gazdagságával. A Fölvidék nehány e fajta emléke kiállja a versenyt a külföld legjobb alkotásaival.
A Szent Mártonról nevezett koronázási templomnak Pozsonyban a szentély éjszaki falához illeszkedő, nem egészen szabadon álló, s mintegy 15 méter magas szentségházát a múlt században lerombolták. Ezen toronyalakú hatalmas alkotmánynak a falon csak csekély nyomai maradtak. Nagyságán kivűl formáinál fogva is kiváló dísze lehetett a templomnak, a miről tanúskodik vasrácsos ajtaja, mely a pusztulást elkerűlte. A rajta levő fölírás szerint Fischer Zsigmond bécsi lakatos (Sigmund Fischer schlosser zu Wien) valószínűleg a XV. század második felében készítette e bár késő csúcsíves jellegű, mindazáltal jó izlésű és szabatos kimunkáltságú művet. XVII. századbeli följegyzések dicsérik a beszterczebányai szentségházat, mely utóbb elpusztúlt. Jó állapotban fönmaradt szabadon álló szentségház többek közt a lőcsei, a bártfai, a kis-szebeni, az ó-bányai, a rozsnyói templombeli. Ezt a rajta levő fölírás szerint Coloa Péter készíté 1503-ban (Anno Domini 1503 hoc opus factum est per Petrum Coloa). Formái elárulják késő keletkeztét. Nagyságra, művészeti befejezettségre, valamint épségre nézve valamennyin túltesz a kassai székesegyház szentségháza. Hatszögű alapból fejlődik s szakaszonként vékonyodva 16 méter magasságot ér el. Állítólag Krom István kassai mester műve. Noha a XV. század közepe táján épűlt, megőrizte a csúcsíves művészet jobb idejebeli helyes arányokat és szabatos formákat. A díszes mennyezetek alatt álló szobrok három kivételével újabbak.
A kassai székesegyház szentségháza.
Háry Gyulától
A csúcsíves-kori faragó művészetnek még két alkotásáról kell szólanunk. Az Olajfák hegyét ábrázoló és Németországban oly gyakori szoborcsoportnak a Fölvidéken előfordúló egyetlen példányával Beszterczebánya dicsekszik. A kőből faragott és színesre festett, az előtérben életnagyságú szobrok és a háttér domború művei a templom délkeleti falához illeszkedő csúcsíves boltozatú fülkét foglalják el. Az előtérben Krisztus térdel, tekintetét a szikla ormán megjelenő angyal felé fordítja s összetett kézzel imádkozik. Előtte Péter fekve, ettől jobbra és balra Jakab és János szunnyadoznak. A háttérben a kert ajtaján a Judás által vezetett poroszlók tódulnak be; egyik-másik a kerítésen át mászik be. A fülke hátúlsó falára festett kép bástyákkal és falakkal megerősített középkori várost, talán magát Beszterczebányát ábrázolja. A XV. század végén uralkodó művészeti fölfogást a valószerűségre való törekvés, szerfölött nyugtalan mozdulatok, nyers formák, élénk kifejezés jellemzik. Méltán sorakozik németországi társai közűl a legjobbakhoz. Minden vonása elárúlja, hogy ismeretlen mestere csak német lehetett. A boltozatának záróköveit díszítő czímerek arra vallanak, hogy Königsberger Mihály, a város egyik kiváló polgára, készítteté. A garam-szent-benedeki templom berendezési tárgyai közé tartozott a fafaragó művészetnek az országban egyik legrégibb és a maga nemében páratlan emléke: a szent sír vagy Krisztus koporsója, melyet nem régiben állítottak helyre és vittek az esztergomi székesegyházba, a hol most is őriztetik. A kis kereken járó és egészen megaranyozott alkotmány mintegy 2 méter hosszú, 1.35 méter széles, 1.58 méter magas ládából, s e fölött emelkedő 1.75 méter magas és kontyos tetővel födött épületkéből áll. A láda oldalait színezett, domború művek díszítik. A hosszanti oldalakon Krisztus sírjának őrei külön mezőkben hármasával vannak és szunnyadásukból álmélkodva ébrednek föl, az egyik keskeny oldalon Krisztus a tisztítóhelyből kiszabadítja a lelkeket, a másikon a szent asszonyok gyülekeznek Krisztus sírjához. Az épület oldalain közfalakkal elválasztott nyílások vannak; ezeken át látható Krisztusnak bent fekvő holtteste, a közfalak előtt pedig tíz alacsony oszlopon és díszes mennyezet alatt egy-egy apostol színezett szobra áll; két oszlopról a szobor eltűnt. A kontyos födelet a koszorúpárkány fölött körűlfutó és virágból formált káva, tornyocskák, mennyezetek, ormok s szépen faragott mustrák élénkítik. A szobrász Krisztus arczán a halott eltorzúlt vonásait szinte visszataszító hűséggel utánozta. Az apostolok közűl idősb Jakab vándorbotot tart és kalap van a fején; a többinek nincs ismertető jele; mindegyik írásszalagot tart. Ámbár ezeket is a természethűségre való törekvés jellemzi, formáik azonban még sem oly szerfölött nyersek, mint a beszterczebányai Olajfák hegyének szobrai. Ennél fogva a garam-szent-benedeki szent sír a csúcsíves művészetnek a korábbi, a beszterczebányai Olajfák hegye pedig kései szobrászatát tűnteti föl. Az ezek közti időre esik a szárnyas oltárok legnagyobb része.
Szent-Györgyi és Bazini György gróf síremléke a pozsony-szent-györgyi plebánia-templomban.
Háry Gyulától
A keresztkútak jobbára kőből készűltek, zömök kehelyalakúak, egyszerűek. Ennek tulajdonítható, hogy aránylag tetemes számban maradtak fönn. A fa templomoknak kisebb berendezési tárgyai fából voltak, köztük az áldozó kehely is. Találkoznak még fából faragott keresztkútak, melyek kétségtelenűl a csúcsíves művészet idejéből valók. Ilyen példáúl Sárosmegyében Hervartó község fa templomának keresztkútja. A középkori hagyományokhoz való ragaszkodásból magyarázhatjuk meg, hogy többek közt a zólyomi kő templomot a XVII. század elején fából való keresztkúttal látták el. A kőből való keresztkútak közt találkoznak olyanok is, melyek zömök alakjukkal és tisztes egyszerűségükkel elárúlják a román művészet korába visszanyúló régiségüket. Ilyenek példáúl a pető-szinyei, a geczelfalvai, kivált a garam-szent-benedeki templom keresztkútja. Ez alacsony törzsű román oszlop alakjával bír; durván formált attikai lába, sima törzse és egyszerű levelekkel övezett kehelyalakú feje van, mely medenczéűl szolgál. Bizonyára az I. Géza király által itten épített legrégibb templom maradványa. A nagy-lomniczi és a kis-szebeni a kőből faragott és gazdagabb díszű keresztkútak közé tartozik. Választékosabb kehelyalakjuk és helylyel-közzel gazdagabb díszük is van a bronzból öntött keresztkútaknak. Magyarországon a bronzöntés már a XIV. században oly fokán állott a technikai fejlettségnek, hogy a nyugati országokkal is kiállotta a versenyt, a miről Szent Györgynek Kolozsvári Márton és György mesterek által öntött prágai lovas szobra tanúskodik. A magyar mesterek e fajta nagyobb művei elpusztúltak, de megmaradt nehány keresztkút, melynek mint a középkorban virágzó magyar bronzöntés emlékénék kétszeres becse van. Megemlítjük közűlök a csetneki (1454), a sztrázsai, az iglói, a lőcsei, a késmárki (1472), a szépes-olaszii, a bártfai, a kassai, a pozsonyi és a beszterczebányai templombelit. A kassai a legrégiebbek és díszesebbek egyike; zömök, román kehelyalakja és román jellegű díszítménye van. A pozsonyi 1409-ből való, alkata zömök, csak széles talpa és ezen nyugvó csészéje van, a melynek falát a feszület, Szűz Mária és Szent János domború alakja díszíti. A beszterczebányai mint művészi alkotás és mint öntvény valamennyit fölűlmúlja. Hat karajos talpát domború művű és áttört szörnyalakok, a pokol hatalmának jelképei díszítik; a talpából fölnyúló szár közepét 1475. m. jodocus fölírással ellátott gomb szakítja meg, e fölött pedig szépen formált levelek kelyhet alkotnak és azon nyugszik a medenczéje, melynek oldalát csúcsos tornyocskák, csúcsíves fülkék tagolják, a fülkéket pedig az apostoloknak, a pokol fölött győzedelmeskedő keresztség jelképeinek domború művű alakjai foglalják el. A medencze régi födelét most új pótolja.
Schomberg György síremléke a pozsonyi koronázó templomban.
Háry Gyulától
A csúcsíves-kori szobrászati művek sorában tekintélyes helyet foglalnak el a síremlékek, melyek a XIV. század elejétől kezdve, a midőn általánosabb szokássá lett a templomba való temetkezés, mind jobban benépesítették a kisebb templomokat is. Nagy számuk és művészeti előállításuk egy felől a szobrászat gyakorlatának elterjedtségét, más felől pedig tökéletességét bizonyítják. A templom terében külön építményként szabadon álló mennyezetes síremlékek nem fordúlnak elő, a külön álló kő koporsó is ritkaság számba megy; a templom falába, vagy padlójába illesztett kő, gyakrabban vörös márványlap a szokásos, a melyen az elhúnytnak czímere, vagy pánczélba öltözött alakja domborúan ábrázoltatik. A XIV. századból csak czímeres síremlékek maradtak fönn. Ezek azonban a következő században is divatoztak. Ilyen példáúl Perényi Jánosnak a terebesi templomban 1458-ban fölállított síremléke, mely tökéletes kimunkáltságánál fogva remeke a kőfaragásnak. A XV. században az elhúnyt vértezett alakjának ábrázolása volt szokásos, és ez hagyományként átszállott a XVI. századra is. Egészben véve csúcsíves-kori fölfogás jellemzi ezen merev tartású alakokat, melyeknek arczán a művész az egyéni vonásokat törekszik ábrázolni. A XV. század végéről, még inkább a XVI. századból valóknak majd nagyobb domborúsága és élénkebb tartása, majd meg az itt-ott előforduló ékítmények elárúlják, hogy a renaissance fuvallata ez időtájt a fölvidéki szobrászatot is érintette. A legrégibbek egyike és valamennyi közt legbecsesebb az 1467-ben elhalt Szent-Györgyi és Bazini György grófnak síremléke a pozsony-szent-györgyi plebánia-templomban. Ez hatalmas koporsó vörös márványból; födelén az elhúnytnak képmása van. Ehhez hasonló és méltó társa ugyanitt az 1566-ban elhalt Serédi Gáspár koporsója. Kiváló alkotás továbbá Sirokay László egri kanonok (1487) síremléke Siroka község templomában Sárosmegyében. A falba illesztett vörös márványlap az elhúnytnak teljes püspöki díszbe öltözött zömök alakját tűnteti föl; az arcznak egyéni vonásai vannak; a díszítményes részletek, jelesűl az alak feje mögött kifeszített kárpit virágos mustrája kora renaissance jellegű. A sok közűl megemlítjük még: Tarczay Tamásnak 1493-ik évből való síremlékét a héthársi templomban, Desőfi Istvánét ugyanitt, Máriássy Istvánét (1516), melyen az elhúnyt, a szokástól eltérőleg, nem oroszlánon, hanem levágott fa törzsön áll, a szepesmegyei márkusfalvi templomban, Palóczy Antal és Mihály közös síremlékét (1519) Sárospatakon, Perényi Imre nádornak Terebesen levő síremlékét (1519), melyen négy angyal is ábrázoltatik: kettő az elhúnyt mögött kifeszített renaissance mustrájú szőnyeget, kettő pedig a lábainál egy-egy czímeres paizsot tart. A későbbiek közé tartoznak a Thurzók síremlékei a lőcsei templomban, végűl Hrabovszki Györgyé 1585-ből a trencsénmegyei Predméren. Schomberg György, esztergomi érseki helyettesnek (meghalt 1486-ban) a fölírás szerint 1470-ben készűlt és a pozsonyi koronázó templomban levő síremléke az előbbiektől eltér, a mennyiben az elhúnytat fülkébe állított vörös márványból faragott életnagyságú szobor tűnteti föl.
