Mezőgazdaság és állattenyésztés.
Mezőgazdaság és állattenyésztés.
Felső-Ausztria nemcsak a tájképi szépségeknek egyesíti magában sokféle fajtáját a hófödte Alpesektől, a meredek oldalú hegyvidékektől és szelid halomlánczoktól kezdve egész a messze terjedő síkságig, a „welsi hangás rónáig”: hanem mezőgazdasági tekintetben is fölötte változatos képet mutat. Haragos zöld fűben gazdag rétek szakítják meg az aranyhullámú, nehéz kalászt ringató gabonaföldeket nyár szakán; illatos gyümölcsfák egész tengere terűl el tavaszszal a tartomány fölött, őszszel a kecses komló-inda kúszik a sugár-karók tetejébe s a tarka szarvasmarhák apró falkái, sűrű gyapjas nagy birkák nyájai legelésznek a zöld lombsátorból előfehérlő tanyák körűl. Mindenütt minden talpalattnyi föld serény, tehát jövedelmes mívelés alá van fogva.
Hogy a tartomány összes területének mindazonáltal több, mint nyolcz százaléka terméketlen, az legnagyobb részében (60.180 hektár) a magas Alpesekben előfordúló sziklás vagy hótól és jégtől borított területeknek tulajdonítható, melyeket maga a természet tett a mívelésre örök időkre alkalmatlanokká. De, ha kiveszszük a helyenkint mutatkozó, bár nem fölötte terjedelmes magassági behatásokat, melyek úgy az Alpesek, mint a hercyni hegység vidékét a gazdálkodásra alkalmatlanná teszik, az éghajlat – a szőlőt és dohányt kivéve – a legtöbb gazdasági növény sikeres termesztésére fölötte kedvező s a gazdálkodásnak lehetőleg szabad működési tért biztosít; a melegség és csapadék szerencsés megoszlása fölötte kedvez a tenyészetnek és termékenységnek úgy, hogy olyan rosz termés, mely általánosnak volna mondható, vagy pedig nagyobb területeket sujtana, a ritkaságok közé tartozik.
A földmíves, bizonyosan a tartomány éghajlati sajátságaival számolva, Felső-Ausztriában is, a hol a mezőgazdaságilag használt terület (697.476 hektár) az összes területnek 58 százalékát foglalja el, szívósan és rendíthetetlenűl ragaszkodik az ő régi, kipróbált háromnyomású gazdálkodásához, melynek keretében azonban nem vonakodik a megváltozott körűlményekből folyó s a haladó fejlődés által parancsolt legszükségesebb és legfontosabb változtatások alkalmazásától. A termesztett növények sorrendje fölötte változatos s nagy szélsőségek között ingadozik; de mit sem változtat a három nyomású gazdaság alapelvein, s egészen a termő talaj jóságától és fekvésétől, valamint az éghajlat helyi behatásától függ. Nevezetesen ma már elenyészett az a különbség, mely annak előtte az ugar kezelése körűl uralkodott; mert a marhatenyésztés termékeinek emelkedő értékével a szántóföldön a takarmánytermelés vált fontosabbá s ma már az ugarnak mindenütt felét, sőt kétharmadát vörös lóherével és takarmányúl szolgáló kapás növényekkel, továbbá csalamádéval, lennel, kenderrel, stb. vetik be.
Az alpesi viszonyokhoz Weyer, Ischl, Mondsee és Windischgarsten kerületében az úgy nevezett ekart-füvelő gazdaság, azaz olyan gabnatermelési mód által igyekeznek alkalmazkodni, melyet két-három évig tartó természetes fűtermelés szakít félbe. Az Inn-negyedbeli Mauerkirchen és Raab járásokban, valamint Freistadtban, Haslachban és a Mühl-negyedbeli Greinban az ottani erdős vagy hegyes vidékeken külön négy nyomású gazdálkodást űznek, melynek egyik nyomásában egy harmad-negyedrész tiszta ugarral, míg a többi részt ugarlegelőnek használják.
A gabnatermesztést, melyet a szántó területnek 64 százalékán (272.416 hektáron) űznek, valamint a talaj megmunkálását valóban gondosnak és czélszerűnek lehet mondani; sok helyt ugyan még ma is a régi fa eke hasgatja a barázdákat, de ennek is több jó tulajdonsága van. Egyébiránt a fa eke mind ritkábbá válik a vas eke mellett, melynek a bohenheimi minta szerint készűlt teste két kerekű taligán nyugszik. A vetés kézzel történik, a vetőgép aránylag ritka, a minek leginkább az egyenetlen talaj az oka, de nem kevésbbé az a sok kerületben dívó szokás, hogy az egyes földeket négy-öt barázdába osztott keskeny ágyakká szorítják össze, vagyis keskeny bogárhátra szántják. Cséplést többnyire géppel végzik, melyeknek száma már ezekre rúg, de már az alkalmazásban levő gőz-cséplőgépek is meghaladják a kétszázat.
A kereskedelmi növények között a kender korábbi években, különösen a Mühl-negyedben, bizonyos jelentőségre emelkedett, mívelése azonban általán véve csökkenőben van, minthogy a vásznat most már a házi fogyasztásban is mind inkább kiszorítják a gyapotszövetek. A saját szövésű fejérneművel teli ládák és szekrények, a paraszt gazdasszony e büszkeségei, nagyon megcsappantak, vagy el is tűntek; otthon ma már kevés „szösz”-t fonnak, a hogy a nép szája a lent nevezi. A serény rokka már nem pereg, fiatal leányok, csíntalan legények nem gyülekeznek már vidám csevegésre, mesemondásra a meleg szobába a fonni valóval jól fölszerelt guzsaly köré. A házi cselédségnek vászonneműben való részeltetése, a mi hajdan általános szokás vala, szintén megszűnt, s a félig kész tilolt és ecselt kender mind inkább a gyárszerűleg kezelt fonóintézetekbe vándorol. A Mühl-negyed legéjszakibb sarkában azonban még a vászonszövés is fönntartotta magát, s nem egy kunyhóban kiséri a szövőszék csattogása a szegény embernek a nyomorról és nélkülözésről dúdolt dalát.
Sajátszerű, noha a Duna bal partján csak egy kis területre: Steyregg, Mauthhausen, Perg és Prägarten környékén mintegy 400 hektárra szorítkozik, a takácsmácsonyának mívelése, melyet augusztusban aratás vagy kaszálás után ültetnek ki s a következő évben három „szüreteléssel” takarítanak be. Az első szüretelés a legnagyobb, de kevésbbé értékes, a két utóbbi ellenben a legtöbb és egyúttal leg is jobb fejeket szolgáltatja. Jó években, mikor egy-egy hektáron 120–150 ezer, sőt ennél is több ilyen fej terem, s mikor ezrének ára 1.20–2 forint: e mívelés jövedelme a legjobb búzavetésénél is nagyobb. Csakhogy a takácsmácsonya szorgalmas és gondos művelést kíván, mert máskülönben nemcsak a termés apad, hanem a földet is pogányúl ellepi a gyom. E növény termelésével 1815–1820 között a Gusen melletti St.-Georgenben, egy Steyregg közelében fekvő mezővároskában történt az első kisérlet s egyetlen vevője egy linczi posztógyár volt. Ma a felső-ausztriai takácsmácsonya 48.000–60.000 ezerfejes csomagokban szállítva igen könnyen talál jó minősége miatt Morva-, Csehország, sőt Németország felé is keletet.
Felső-Ausztriának az időjárás szerint hol bőven, hol meg nagyon is szűken jövedelmező terméke a komló. Egeket hasogat a termelő öröme, ha a komló ára felszökött s keresetté válik az árú; de halálosan elcsügged, ha az ár leszáll s a szép készlettel senki nem törődik. De a komlótermelőnek a rendes mértéken még fölűl is van gondja elég. A legtöbb, legnagyobb, szorgalmasan és értelmesen megmunkált komló-telepek a Mühl-negyedben vannak, mintegy 478 hektárral, s túl a Dunán, a schwanenstadti járásban, meg a braunaui járás egy részében, Uttendorfban 179 hektárral. A legjobb komlót szolgáltatják a Mühl-negyed neufeldeni és lembachi járásai, s az itteni komlótermelők teljes erejükkel azon dolgoznak, hogy árújoknak méltó helyet biztosítsanak a világpiaczon. Oszintén hisznek a komlós zsákban felejtett mühl-negyedi fanyelű bicskáról szóló mesében, melyet egy hazafiatlan serfőző aztán szégyenkezve talált meg a valódi „saazi komlóban”. A felső-ausztriai komló minősége valóban is kitűnő, az ahhoz értő fölismeri ama pompás fűszeres illatról, mely egész helységek fölött elárad, midőn aratás idején a falu apraja-nagyja azzal foglalkozik, hogy leszedje a haza hordott indákról gazdagon alácsüngő virágtobozokat. A folyosó, a pitvar, a szobák, a padlás mind tele vannak a könnyű szellős cserényekre szárasztani rakott terméssel s csak ritkán, nagyon ritkán fordúl elő az a gyanús fokhagymaszag, mely a rosz komlónak az árúlója. Ezért a felső-ausztriai komlótermelő évenként 4.000–5.000 métermázsára menő komlótermésével bátran kelhet versenyre a cseh- és bajorországi matadórokkal.
Kevésbbé vonják kétségbe a Felső-Ausztriában termelt káposztának a nagy értékét. Ebből száz meg száz ezer halványzöld és kőkemény káposztafej vándorol ki a nagy világba, a Dunán le Bécs felé, az ellenkező irányban Welsen át Német- és Francziaországba. A melegágyban és szabadban nevelt plánták kiültetése oly parczellákra történik, melyek éveken át csak erre a czélra használtatnak, s melyek a szorgalmas megmunkálhatásra, a többszöri híg trágyázásra, az őszszel nagyon is szükséges őrizhetésre való tekintetből lehető közel esnek a lakóházhoz. 4.500 hektárnál több van ily módon beültetve s alacsony számítással 6.000–7.000 jól kifejlett plántát számítva egy hektárra, terem mintegy 30 millió káposztafej, melyekből 60 darab számít egy „Schock”-ot és 12 Schock egy „Pfund”-ot. Óriási mennyiséget taposnak be a hatalmas kádakba, hol megsavanyodik s késő nyárig csaknem az egyedűli főzeléke a parasztnak és háza népének. Az aschachi káposztát tartják a legkitűnőbbnek.
Bora a felső-ausztriainak, igaz, nem terem; azonban arra való alma- és körtefajtákból készített „must”-ja bőségesen kárpótolja ezért. Ha a gyümölcsfák virágai megtartják tavaszi igéretüket, akkor a must nem kevés dolgot ad; a hordók utáni kereslet a hihetetlenségig élénkké lesz, a vasútak, úgy szintén a dunai hajók ezer meg ezer mázsa friss gyümölcsöt szállítanak Német- és Magyarországba, mialatt otthon nem ritka az olyan paraszt, a ki 400–500 hektoliter mustot sajtol és rak pinczébe. Az ily gyümölcstermő évek nagyon egyenlőtlenűl szoktak ugyan megoszolni, s megesik, hogy a meglevő készletnek már egész a végére jutottak; szomorú tekintettel méregeti utolsó tele hordóit a családapa, s egyre sűrűbben nyúl a borszaporító vizes kancsóhoz, mert egész elmegy a kedve, ha a drága és a mellett nem is kielégítő pótitalra, a sörre és pálinkára kell gondolnia. De hát jó az Isten s van rá gondja, hogy megint legyen egy-egy jó gyümölcstermő év s a paraszt újra megtölti hordóit kedvencz italával, – gyengébbel a legközelebbi fogyasztásra, erősebbel a későbbi bizonytalan időkre. Czélszerű zúzó malmok, hordozható csavarsajtók itt is mindenütt kiszorították már a régi nehézkes, idomtalan eszközöket, ú. m. a félköralakú teknőt, melyben hatalmas kőkorong gurúlt lassan előre, hátra, meg a legvastagabb fatörzsekből ácsolt termetes sajtókat. Jó gyümölcstermő évben 600.000 métermázsa lágymagú és 70.000 métermázsa csontmagú gyümölcsöt számítanak összes termés gyanánt.
Felső-Ausztriában a földbirtok csaknem egészben parasztgazdaságokra esik, voltaképi úri nagybirtok csak igen kevés található. Kevés birtoknak (mintegy 0.3 százaléknak) van 115 hektárnál nagyobb kiterjedése; de ezek között is sok a parasztbirtok s azonfelűl ezeknek csaknem a fele a terjedelmes legelőket szolgáltató alpesi vidékre esik. Még a kolostoroknak sincs valami nagy fekvő birtokuk, s a mi van is, csak erdőségből áll. Azonban a talaj fölaprózása sem túlságos. Átlag véve 8.6 hektár esik egy birtokra s csak 35.411 birtok marad alatta a 0.78 hektár kiterjedésnek, vagyis egy holdnak. A mezőgazdaságnak fő részben a 2.8 hektártól 28 hektárig, vagyis 5 holdtól 50 holdig terjedő kis- és középbirtokok, meg az átlag jól kikerekített területű nagy parasztgazdaságok adják meg jellegét. Ezeken a parasztudvarokon gyakran találni hatalmas épületeket terjedelmes lakó és gazdasági helyiségekkel, melyek közűl azonban az előbbiek kevésbbé használtatnak a lakás czéljaira, mint inkább élelmiszerek, kender, gyümölcs és effélék eltartására. Többnyire egyenoldalú zárt négyszöget képeznek ez épületek s az általok így körűlzárt udvar tekinthető az egész gazdaság középpontjának. Az étkező és cselédszobák, az istállók, a színek és csűrök ajtaja az udvart két, sőt három oldalán körűlfogó s néha egész egy méter magasságú tornáczaljra nyílik; ekék, boronák vannak itt a falhoz támasztva, s a szerszámokat is itt tartják és javítgatják. A csűrnek többnyire tárva-nyitva álló kapuja bepillantást enged a szérűn álló szekerekre és egyéb szerszámokra, melyeknek a színben nem akadt helyök. Az istálló felőli oldalán van a trágyadomb, fájdalom, mindig a saját levében förödve. Az átszivárgó trágyalé többnyire ellepi az egész helyet, a míg végre valamely természetes lefolyást találva, az udvaron kivűl válik a körűlmények között hasznossá vagy kártékonynyá. A legtöbb parasztudvarban folyó vizet is találni, melyet néha igen messziről vezetnek oda, sőt néha sajátságos emelő gépek, úgy nevezett vízi kosok segítségével szivattyúznak föl ide a völgy aljáról. A vízi kosok alkalmazása Felső-Ausztriában nagyon gyakori; több mint 900 van itt működésben, holott példáúl Salzburgban vagy Alsó-Ausztriában csak négy-öt fordúl elő.
Felső-ausztriai paraszt udvar.
Sieger Viktortól
Az eddig vázolt mezőgazdasági állapotokkal egybehangzik az egész tartományban jó formán mindenütt ugyan arra a czélra törekvő állattenyésztés. Az Alpesek vidéke kivétel ugyan, de az aránylag csak kis terjedelmű s az állattenyésztésre vonatkozó természeti sajátságok tekintetében Salzburgnak és Stiriának szomszédos nagy területeivel annyira azonos, hogy azokkal egybefoglalva jellemezhető.
Az utolsó (1880. évi) számlálás szerint van Felső-Ausztriában 56.758 ló, 555.155 szarvasmarha, 80.139 juh, 24.250 kecske és 197.144 sertés, s e gazdag állatlétszám nagyobbára tenyészeti czélokra is becses, vagy termelési tekintetben hasznos állományokká fejlik. Különösen a ló- és marhatartás tett a tartomány jóllétének emelésére igen sokat.
A Traun és az Enns közti területen találhatók jelenleg a legtermetesebb, nehéz pinzgaui lovak, melyek a nóri vagy alpesi fajtához tartoznak. Ez a hatalmas testű pinzgaui ló felűlmúlhatatlan igás állat, mely bár lassan, vigyázatosan halad, de fölötte megbízható és jóindulatú s roppant nagy terheket elbír. Legnagyobb büszkesége a nagy teherkocsik fuvarosainak egy négy tarka vagy almás pinzgaui csődörből álló fogat, ragyogó sárgaréz díszítésekkel gazdagon megrakott szerszámmal. Egy ilyen fogat néha 3.000, sőt 4.000 forintba is kerűl. A kocsi elé való úri lovat, valamint a fürge ügetőt az Inn-negyedben tenyésztik és nevelik, hol apaállatokúl többnyire angol félvér, úgy nevezett anglo-norman méneket tartanak. Mind e két tenyésztést hathatósan támogatja az állam s ügyel az ivadék értékes voltára, melyből legtöbbet a szomszéd Bajorország vásárol, különösen csikókat.
A lovakénál sokkal számosabb fajtát mutat föl Felső-Ausztria a szarvasmarhában, melynek különböző tipusai öszszel, mikor az állatok egy része künn látható a tarlón, vagy a réten, igen változatos képet nyújtanak. Noha kisebb csoportokban vannak szétszóródva, annyi darab egyben-egyben, a mennyi az egyes birtokhoz tartozik, – mivelhogy itt községi legelők nincsenek, a közös legeltetés pedig egyátalán nem szokásos, – mégis azonnal fölismerhetni a legelő állatokon az illető vidék jellegét. Így a délnek, Stiria felé fekvő weyeri, steyri s részben windischgarsteni járásokban a borzderes csoportba tartozó mürzthali fajta, a Salzburggal határos Ischl, Mondsee, Gmunden vidékén s odább Frankenmarktban, Vöklabruckban, Schwanenstadtban és Lambachban a bő tejeléséről híres és igen keresett, hátán, hasán, könyökénél és térdein fehér foltokkal tarkázott sötét piros pinzgaui fajtát láthatjuk, – mind a két fajtát eredeti hazájával összefüggésben találjuk itt. A Traun-negyed egy részében, különösen a neuhofeni, st.-floriani és kremsmünsteri járásban a déli Stiriából és Karinthiából származó fakó, selyemszőrű, puha bőrű és viasz szinű, csaknem átlátszó szarvú és patáju mariahofi és lavantthali marhát tenyésztik. A Mühl-negyedben figyelmünket a fehérrel tarkázott világos vörös „Kampete”-marha köti le, mely Stiria felső Ennsvölgyéből származik, itt új hazájára talált s az Inn-negyedben a dél felől terjeszkedő pinzgaui fajtával kereszteztetvén, az inn-negyedi tájfajtát szolgáltatja.
Piaczra menő tejesasszony.
Greil Alajostól
De van Felső-Ausztriának egy sajátos fajtája is, melynek eredeti hazáját meghatározni eddigelé nem sikerűlt s melyet azért bennszülöttnek, itt keletkezettnek tartanak. Ez az engels-zelli és peuerbachi járásokban s még Haagban is tenyésztett s egykor igen kedvelt fekete foltos fejér welsi marha. E tájfajta abban, az értelmes gazda előtt ugyan ajánlatosnak nem igen mondható hírben állott, hogy végtelen kevés és rosz takarmánynyal is beéri, mely tulajdonság, ha értelmetlenül zsákmányolják ki, csakugyan szembeötlően előidézi a fajta satnyúlását és kelendőségének csökkenését. Csaknem hihetetlen, hogy e tájfajta létszáma mennyire leapadt. Száma, megbízható becslés szerint, alig tesz 50–60.000 darabot, vagyis 10 százalékát az összes marhaállománynak, habár tagadhatatlan, hogy e tájfajta aránylag sok, ha nem is igen zsiros tejet, s igen jeles, hízékony ökörborjút tud szolgáltatni. E kettő, a tej és a hús, a fő czélja a felső-ausztriai marhatartásnak.
E körűlmény a hivatalos statisztika átlagos számai szerint azt mutatja, hogy az évenkint kifejt tejmennyiség 303 millió litert tesz, s ebből magában a tartományban kerek számban 145 millió liter fogy el, míg a többi részint vaj-, olvasztott vaj- és sajtkészítésre használtatik, részint mindenfelé elküldetik; így példáúl Bécsbe harmincz millió liter megy. A mennyire a távolság megengedi, a tejet a „városba” szeretik küldeni, mely czélra apró, könnyű kézi szekerkék vannak általános alkalmazásban, melyeket aztán rendesen egy tisztán öltözött, izmos szolgáló, a „piaczra járó”, húz hegyen-völgyön keresztűl a végtelen hosszú, poros országúton, vagy mezei ösvényen télen úgy, mint nyáron. A „városban” aztán elsőben is házról-házra sorra veszi és kiszolgálja a rendes vevőket, azután az útczán csap egy kis zöldségvásárt, s csak úgy dél felé veszi ismét útját haza felé, többnyire fölötte bonyodalmas leszámolást forgatva fejében.
A mi a hústermelést illeti, évenkint mintegy 20.000 jól táplált s meghízlalt kitűnő ökör s valami 18–19.000 borjú kerűl elszállításra, most már főleg Bécsbe, míg az előtt jobbára Német- és Francziaország felé történt a kivitel. Ez állatokat a kereskedő egyenest az istállóban vásárolja meg, míg a tehenet, igás ökröt és növendék marhát a piaczon, vásárokon veszik és adják. A legnevezetesebb ily vásárok a timmelkamiak és mondseeiek a Hausruck-kerületben, a salzburgi határ közelében, hová 2.000–3.000 drb marhát is fölhajtanak. E vásárok fölötte élénk és mozgalmas festői látványt nyújtanak. Az Alpesek hatalmas előhegyeitől szegélyezett gyönyörű tájék közepén ott heverész a piros tarka pinzgaui marha nagy mennyiségben, miközben a fontos képpel körűlte járó emberek figyelmesen vizsgálgatják rendre. Majd előkerűlnek a kiabáló, élénken hadonázó kupeczek, a kik minden részökről történt újabb árfokozást, s még inkább a vevő részéről történt minden árengedést a szokásos parolával kisérnek, – hullámzik a nép és állatok tábora s föléje borúl a szép tiszta ég sátora, elömlik fölötte a verőfény, a minőt csak őszszel láthatni a hegyvidékeken.
Mint itt, azonképen van, csakhogy kisebb arányokban, gyűlőhelye a pinzgaui marhának Schörflingben, Schwanenstadtban, Gmundenben, stb.; – a „kampete”-nek Leonfeldenben és Rohrbachban, a Mühl-negyedben, a mürzthalinak Weyerben, Grossrammingban, Arzbergben, stb., Welsben ellenben a tartományban található mindenféle kedvelt fajták keverékét találjuk, melyben pinzgaui és welsi tarka van legtöbb. Szórványosan, vagy egészen kis csoportokban juh és kecske is kerűl a piaczra. A juhtenyésztésnek azonban, a Weyr és Windischgarsten körűli vidék egy részét kivéve, semmi jelentősége nincs, s ép úgy apadóban van, mint a kecsketartás.
Nagy mennyiségben tartják és tenyésztik azonban a sertést. Az 1880. év végén történt állatszámlálás 197.414 mag-, növendék- és hízósertést mutat föl. A magyar és lengyel kereskedők által bevitt s e létszámba bele nem foglalt állatok száma, melyek az év kezdetén kerűlnek házi fogyasztás czéljából leölésre, szintén 80–82.000 darabra tehető. E sertéseket a vándor kereskedő sovány állapotban állítja a paraszt udvarába oly föltétel mellett, hogy ez az árát később, őszszel adja meg, vagy hogy minden átadott s most már meghízlalt két állat közűl egyet fizetés fejében neki hagy.
Ennyi háziállat őrzése és gondozása, a mihez még azonkivűl többnyire jókora mennyiségű tyúk, kacsa és liba is járúl, egészen elfoglalja a háziasszony idejét, a ki még a tej, baromfi és zöldség jövedelmét is kezeli, míg az állatok bevásárlása és eladása, különösen a marháé és lóé, a gazda hatásköréhez tartozik, a ki jobban is rátermett az ezzel járó hosszadalmas alkudozásokra és nagy számú áldomásozásokra, melyek azoknak szinte elmaradhatatlan járulékai.
Az erdészeti részben tárgyalandó vadállományon kivűl van Felső-Ausztriának gazdag halászata is, mely különösen a nemes halak nagy választéka miatt is figyelemre méltó. E halállomány, melyet a kapzsi emberek már nagyon apasztani kezdettek, még mindig számos halásznak biztosít megélhetést és élelmet a lakosságnak. A tavakban és hegyi patakokban pompás lazaczok és pisztrángok fordúlnak elő, a Duna és mellékvizei lazaczban, süllőben, márnában, pontyban, csukában, harcsában, spár- vagy durdahalban, ragadozó pontyban, s különösen a nagy mennyiségben tenyésző paduczban és fehérhalban gazdagok.
A hal-állomány csökkenésének megakadályozása céljából a mesterséges haltenyésztés felé fordúlt a figyelem s ily módon kezdték a különböző vizeket ismét benépesíteni. Még a paraszt birtokosság is oly élénken érdeklődött e dolog iránt, hogy az utóbbi időkben több, mint 50 ily mesterséges haltenyésztésből évenkint másfél–kétmillió, megtermékenyített petét és eleven halat lehetett a különböző vizekbe kitelepíteni. E haltenyésztések között sok az apró, melyek szerény szerkezeteikben csak mintegy 4.000–10.000 petét keltetnek ki. A legrégibb és legnagyobb haltenyésztés, mely nem csupán Felső-Ausztriára, de a többi örökös tartományra is kétségkivűl serkentőleg hatott, a Zipf melletti neunkircheni, 1863 óta áll fönn, s nemcsak hogy millió meg millió megtermékenyített petét küldött már szét mindenfelé, hanem vidékének vizeit is benépesíté pisztrángokkal, valódi és korcs-lazaczczal. jelenleg 500.000–700.000 megtermékenyített petét helyez el évenként kelesztőiben. A kelesztő-kunyhóval tavak állnak összeköttetésben, melyekben a növendékhal egy részét nevelik s a már eladó nagy halakat tartják. Egy külön e czélra emelt épületben a tavakból fogott domolykót és az itt „Renke”-nek nevezett halat felfüstölik s legújabban bádogszelenczékbe rakva is árúlják.
A gmundeni tóban, mely egymaga 300–400 métermázsát szolgáltat évenként a füstölt állapotában annyira kedvelt kereskedelmi czikket képező Reinanke vagy Renke nevű halból, e becses faj szaporítása czéljából az ottani csász. kir. erdőhatóságok 12–14 liter megtermékenyített petét (mintegy 135.000 darabot) helyeznek el a legjobb ívó helyekre. A lazacz szaporítását ellenben a Duna folyamvidékén a Linczben székelő felső-ausztriai halászegyesület vette a kezébe, 590.000 darab ily fajtájú élő halat eresztvén el a Dunába, Traunba, Ennsbe, Agerbe és Innbe.
Hogy a mezőgazdasági tevékenység egész képét kikerekíthessük, hátra van még egy pillantást vetnünk a mezőgazdasági iparágakra, a mennyiben ezek a házi gazdasághoz tartoznak, vagy hulladékaik és mellékterményeik által hatással vannak a gazdaságra. Így példáúl a repczéből, a Welsben található nagyobb gyár kivételével, csak kisebb vállalatok ütnek olajat, s a szeszfőzéssel is majdnem kivétel nélkűl csak a parasztok foglalkoznak. A marhatartásra és ökörhizlalásra jelentékenyen emelő hatása van a sok kisebb serfőzéseknek, melyekből minden mezővárosban, különösen az Inn-negyedben van egy-kettő, de ezek készítményeinek fogyasztása csupán a legközelebbi vidékre szorítkozik. A nagy serfőző gyárak többnyire magok hizlalnak bizonyos mennyiségű ökröt, a kisebbek ellenben hulladékaikat a marhahizlalóknak adják el, vagy pedig meghatározott összegért vállalják el hizlalóba az állatokat, a mely eljárás mellett legjobban tudják értékesíteni a sörfőzésből hátramaradt hulladékot, míg a marhatartó gazda is hizlalásra szánt ökrei számára ily módon találja meg az utóhízlalásra a legolcsóbb módot.
Ha már most eredményeikben együvé foglaljuk Felső-Ausztriának emez egyenkint tárgyalt mező- és állatgazdasági állapotait, világossá válik előttünk, hogy e tartomány a nyerstermelés terén valóban előkelő helyen áll, s hogy e terményeinek nem csekély részében képes a többi tartományokat is részeltetni.
Megbízható számítás szerint a mezőgazdasági termelésnek a belső szükséglet fedezése után fönnmaradó egész fölöslege kerekszám 11 millió forint értéket képvisel. Főkép a jóllét e legbiztosabb alapjának köszönheti tehát e tartomány a monarchia anyagi művelődési életében elfoglalt állását.
