Erdőgazdaság és vadászat.
Erdőgazdaság és vadászat.
Felső-Ausztria nagy mértékben megőrizte erdőségeit. Erdőterülete a legújabb adatok szerint 407.773 hektár, tehát az egész területnek 34.4 százaléka, s ezen az erdőségen kivűl tűzi és élő fában nagy gazdaság van még a fás legelőkön, a jól gondozott gyümölcsösökben és mezei cserjésekben, az erdei rétek gazdag vörös fenyveseiben, a falvak és majorok termetes hárs- és szilfáiban.
Azonfölűl az erdőtulajdonnak ama formái, melyek az erődgazdaság természetének s a nagyban való erdőüzletnek legjobban megfelelnek, itt fölötte kedvezőleg alakúltak. Azok az erdők, melyek az állam és a közalapítványok (63.770 hektár), az egyházi testületek és intézetek (23.280 hektár), a magán nagybirtokosok (83.600 hektár, ebből 35.740 hektár hitbizomány) és végre a községek, mint jogi személyek (3.980 hektár) tulajdonába tartoznak, közel 43 százalékát teszik az egész erdőállománynak. Emitt a tulajdonosok minősége s a birtokok jogi természete adják meg a biztosítékát annak, hogy a birtokon észszerű és tartósan jövedelmező gazdaság űzessék, a többinél pedig a felső-ausztriai gazdák erdőkimélő érzületéből folyik, hogy a parasztbirtokban levő erdőkön is (233.050 hektár, vagyis 50 százalék) szintén többnyire jó és értelmes gazdálkodást tapasztalunk.
Az állam és a nagybirtokosok többsége saját fölméréseik, állabfölvételeik és üzemterveik alapján kezelik erdeiket, míg a többi erdők használása módját, minthogy az oly esetben, mikor a kis erdő-birtok a túlnyomó, másként nem is képzelhető, a gyakorlati élet követelményei szabják meg.
Felső-Ausztriában a szál-erdő mívelése a túlnyomó (96 százalékkal). A sarj- és közép erdő-mívelés csak a nagyobb folyók ligeteiben a természet által megszabott kedvező föltételek mellett ér el nagyobb kiterjedést, a hol ez a mívelési mód aztán csakugyan nagy tömegeket szolgáltat és jelentékeny pénzbevételt eredményez. A szál-erdőben a rá következő mesterséges fölújítással a tarvágás és a tiszta tűlevelű állabok tenyésztése a rendes szabály. A bükk, lúcz- és jegenyefenyő vegyes állabaiban az elő-fölifjítás is szokásos, de ritkán alkalmaztatik mesterséges pótlás nélkűl. Csaknem mindenütt, részben már a hegyi erdőkben is, a hol a mívelő vágások gyenge anyaga nem értékesíthető, ismételt áterdőléseket foganatosítanak és a fiatalosokat ritkítják. A parasztoknak jó karban tartott kisebb erdeiben a gazda a természet útmutatását követi: itt a szálaló vágás a szokásos használási mód, idősebb fatörzseknek az utó-növedék szabadon állítására irányzott s az esetleges szükséghez alkalmazkodó kivételével. Egyébként a szálalás részint törvényszerűleg (106.388 hektár véderdőnél), részint önkéntesen a magas hegység legfelső övében s meredek sziklás hegyoldalain nyer alkalmazást, nemkülönben a hegyi patakok víz-gyűjtő vidékein. Ama kárhozatos, és a fatenyészet legfelső határáig terjedő tarvágásokkal, melyek az alpesi bányavidék területén egykor egészen általánosak valának, ma jó formán mindenütt szakítottak.
Az erdőgazdaság, a kőszén óriási versenye következtében, nagyjában és egészében a mű- és épületfa nevelésére irányúl. A természet által nevelt hatalmas őserdők az egyhangú új divatú erdőnek engednek helyet. Az őserdei tájak nem egy barátjának vérzik is szíve e miatt, – de hát mit tehet a „különös ábrándozó” az időnek mindent egyenlősítő hatalmas áradata ellen! Ennek ellenében serény mozgalom tapasztalható az erdőmívelés terén mindenütt: a nagy számú, terjedelmes, mintaszerűen gondozott faiskolák nemcsak a belföldi erdőültetvények szükségletét fedezik, hanem kifelé is millió számra szállítják a lúcz-, vörösfenyő- és erdeifenyő-csemetéket le a monarchia déli részeibe is, részben így fedezvén fönntartási költségeiket.
Felső-Ausztria fakereskedése főleg három irány felé vesz útját: Bécsnek, a hova, mint a belföld nagy fakereskedő piaczára, fát a tartománynak csaknem minden részéből szállítanak; Éjszak-Németországba a tartománynak Csehország felé eső éjszak-keleti részeiből, e szomszéd országon keresztűl, s végre Bajor- és Dél-Németország felé a tartomány középső és nyugoti részeiből. A felső-ausztriai fa kivitele az 1870. év 0.6 millió forintnyi értékéről 1878-ban 2.25 millióra hágott, de azóta körűlbelűl egy millióra csökkent. Ugyanez történt a szénégetéssel, meg a turfa-ásással, az erdőgazdaság e két mellékágával is; azonban a faanyagból dolgozó gyárak szükséglete szilárd maradt s a Bécs felé irányúló, még mindig élénk szállítás számos vízifűrészt és a tutajosok nagy számát tartja eleven tevékenységben.
Etető-patja Offenseeben.
Pausinger Ferencztől
A felső-ausztriai erdők évi növedékét minden hektár után negyedfél köbméterre számítják. E szerint évenkint 1.452.000 köbméter volna vágható, tényleg azonban többet vágnak. E számítás szerint, 63 százalék tűzi- és 37 százalék mű- és épületfát véve, mintegy 5 millió forint jönne ki, mely összeg azonban, a népnek a mellékhaszonvételekből származó jövedelmét, a vadászatot és az erdei mellékiparágakat is ide értve, mintegy 7 millióra szaporodik. Ez összegből 4–5 millió a munkabérekre esik. Az erdő tehát a kedvezőtlen idők mellett is még mindig bőséges forrása a nép jövedelmeinek. Ezer meg ezer munkás kéz dolgozik szolgálatában s a munka, melyet az erdő kínál, igazi áldása a tartománynak, mivel nem enyészti és nem pusztítja a nép erejét, sőt edzi és növeli.
Az erdővel és erdőgazdasággal szorosan egybe függ, valóságos testvére, a vadászat. Vadászati tekintetben Felső-Ausztria a természettől különösen meg van áldva. Míg a tartományt déli egész részében átfogó magas hegységekben a nemes szarvas, a zerge, a siket fajd teszik rendkivűl vonzóvá a nagy vadakra való vadászatot: addig a tartomány sík és halmos belseje s a bajor és cseh határmenti hegyvidék, amaz a szántóföldek és kisebb pagonyok örökös váltakozásával, ez az erdők nagy gazdagságával, a tartomány szíve pedig a Duna szigeteivel és ligeteivel az apró s helyenkint a nagy vadra való vadászatot is jutalmazóvá és kellemessé teszik.
A nemes vad tenyészetében Ő Felségének salzkammerguti magánpagonya áll az első helyen, hol az uralkodó rövid nyári szünetekre megjelenik az ősei emlékeért előtte drága helyeken, az altergaui, offenseei, ebenseei és traunsteini pagonyokban s nemes vadra és zergére vadász. Az uralkodó vadászterületén kívűl Lambert Ferencz Imre gróf steyri, az alpesi bányatársaság weyeri, Schaumburg-Lippe György herczeg steyrlingi, Württemberg Fülöp herczeg stoderi szarvas- és zergevadászatai is híresek, nemkülönben az erdőkben és vadakban gazdag grünaui vadászterület is kitűnő gondozásban részesűl. Ezeken kivűl említendők még azok a vadászterületek, melyek a császári vadászterületekkel határosak s be egészen Stiriába ennek tartozékait képezik.
Paraszt férfi és nő Kremsmünster vidékéről.
Vadászház Bodinggrabenben.
Schindler Jakab Emiltől
Felső-Ausztria a mezei vadban – nyúlban és fogolyneműekben – szegényebb, mint Alsó-Ausztria; de őzekben meglehetősen egyenlő gazdag vele s a nemes vadban, zergében és fajdban gazdagabb nála. Hogy a vadaknak csak a főnemeit említsük, az1874-től 1882-ig terjedő években sok egyéb vadon kivűl átlag 728 darab szarvas, 4.026 őz, 474 zerge, 217 süket fajd, 6.073 fáczán, 47.153 nyúl és 30.589 fogoly kerűlt terítékre, mindössze 126.000 forint értékben. Sőt 1884-ben a leterített vadak értéke 190.000 forintot tett, a mi a szarvas és őz szaporodásának köszönhető. A népnek a vadászatból származó jövedelmét az 1884. évről fél millióra számították. Ha e számokat szembeállítjuk Felső-Ausztria gazdasági helyzetével, meggyőző bizonyságát fogjuk bennök találni annak, hogy a kifejlett földmívelés, meg a jól ápolt vadállomány nagyon is megállhatnak egymás mellett, sőt hogy az utóbbi épen folyománya az előbbinek s e szerint bizonyos mértékben szükséges része egy ilyen tartományban a természet egész háztartásának.
Ép oly sok alakban, mint a vadászat, tárúlnak elénk az erdei tájképek is, melyekkel a tartománynak a hatalmas Duna folyó ligetei s a Dachstein jégmezői között eső különböző vidékein találkozunk. Itt van mindenekelőtt a Duna balpartján vonúló hegyi vidék, melynek 30 százaléka erdősűlt. A Cseherdő gránitos nyúlványai, e széles hátú, nyugodt alkotású hegység, mely a Plöckensteinban 1.375 méter magasságra emelkedik, leginkább a bükk, jegenye- és erdeifenyővel váltakozó lúczfenyvesek elterjedésére kedvezők. Itt találkozunk ama komoly, messze nyúló szálerdő képeivel, melyet Stifter Adalbert, a tartomány költője, örökített meg „Tanúlmányai”-ban. Alant pedig, a Duna hordalék-talaján és iszaphomokján a sarjerdő üde zöldje élénkíti a szigetek partjait. Sajátos különlegességét képezik e területnek a nagy szabású úsztató készűlékek, melyek között Schwarzenberg Adolf herczegnek 1787 és 1789 közt alapított úsztatója foglalja el az első helyet. E nagyszerű vízi úton, mely egy 54 kilométer hosszúságú, a hegységen átvezető csatorna közvetítésével vezet a Moldva vidékéről a Zwettlbachba és a nagy Mühlbe, még ma is évenkint mintegy 70.000 köbméter tűzifa kerűl a Dunára. Az 1800 óta fönnálló aisti úsztató 84 kilométer hosszúságban nyúlik s 50.000–60.000 köbméter tűzifát szállít a Mauthhausen melletti Au nagy gereblyéhez. A harmadik nagy úsztató a greinburgi uradalomé a Nagy Naarn folyón és mellékpatakjain (54 kilométer), 20.000–30.000 köbméter fát gyűjt a kaindlaui gereblyéhez s azt ép úgy, mint a másik kettő, nagyobb részben a bécsi nagy rakodó piaczok felé úsztatja.
Erdőség és vetések a halmos vidéken.
Mühlbacher Ferdinándtól
A Traun és Enns közötti termékeny s gyümölcsben gazdag halmos vidéken az erdő csak 16 százalék. Az apró, de jól gondozott erdőcskék és csenderesek, melyeknek szegélye gyakran gyümölcsfákkal van beültetve, tanúságot tesznek róla, hogy az itteni mezei gazdák jó erdő-gazdák is s birtokaikon gyakran találni kitűnően sikerűlt fenyves-ültetvényeket.
A Traun és Inn közötti hegyvidéken, mely a Weilhart-, Lach- és kobelnausi erdőségben 800 méter magasságra, a Hausruckban pedig annál is magasabbra emelkedik, több az erdő (25 százalék). A lúczfenyő, az erdeifenyő, a bükk és nyír itt az uralkodó, tölgy és kőris, juhar és szilfa, valamint a vörösfenyő is csak szórványosan fordúlnak elő. Mindenféle erdei ipar és élénk fa-forgalom teszi elevenné ez erdőben gazdag vidéket, melynek az úsztatásra és tutajozásra alkalmas vizek, mint a Duna, Salzach és Inn, Ager, Mattig és több mellékpatak sokasága mind nagy hasznára vannak. Az Inn-negyedben ennek előtte terjedelmes állami erdőségek voltak, ezeket azonban az 1862 és 1869 közti időben, nagyobb részt a szolgalmak megváltása után, kerekszám 28.000 hektárnyi kierjedésben eladták. E területnek csak mintegy a fele kerűlt szilárd kezekbe s maradt jó gondozás alatt, míg e hatalmas erdőség másik fele az elaprózásnak esett áldozatúl, vagy épen letaroltatott.
Az Elő-Alpesekben, melyek a homokkő jellegzetes formáit tűntetik föl, már szélesebb, zártabb foltokban lepi el az erdő (37 százalék) a vidéket. Erős, buja növésű lúczfenyők és bükkök, vörösfenyővel és nemes lombos fajokkal keverten alkotják itt az erdő rendes képét. A jegenyefenyő a szokásban levő vágatás mellett is egyre hátrább szorúl. Míg az erdőkezelés formái az Alpesek szegélyén már a havasi gazdaság sajátos természetével olvadnak össze, addig az éjszak felé kifutó halmos vidék egyes erdőgondnokságaiban a legkifejlettebb gazdasági elveket találjuk alkalmazásban.
A tartomány déli részeiben az erdőkben gazdag Alpes-vidék emelkedik, melynek nagyobb része 600 métertől 2.968 méter (Dachstein) magasságig terjed s 54 százalék erdős területet foglal magában. Számos tavak és nagy folyók gondosan űzött halászatokkal, s patakoknak messze elágazó erezete e vidéket a tartománynak vízben a leggazdagabb részévé teszi. Az Enns és Steyr, a Traun és Alm régi vízi vagy tutaj-útjai, mindenik hasáb, asztalos és építő fát szállító sajátos alakú tutajaival, továbbá a hallstatti, trauni és az Atter-tó, a fő közvetítői a fa szállításának, mely a sok mellékpatakból és kisebb tóból érkezik beléjök. A lúczfenyő és bükkfa, az Alpesek ez uralkodó fája, vörös- és jegenyefenyővel keverten képezik az állabalkotó fanemeket; a hárs- és szilfa, éger és hegyi juhar csatlakoznak hozzájok az üde keleti és éjszaki hegyoldalakon, a havasi égerfa a lápásokban, a tiszafa az egyes völgyek régi zárt erdőségeinek oltalma alatt. A törmelék-halmokon és a sziklás vidék kő-mezőin a gyalogfenyő is felkúszik és a sötétzöld czirbolya, az alpesi erdőség e gyöngye, gyakran még dús csoportokban szegélyezi (mint a Hallstatt fölötti Hierlatz-vidéken) a fatenyészet legfelső övét.
Az Alpesekben a nagy erdőbirtok az uralkodó. Nagyobb kiterjedésüknél fogva ide számíthatók a kincstári Salzkammergut erdőségei, a steyri uradalom, aztán Spital és Klaus vallásalapítványi jószágok, a st.-wolfgangi uradalom, valamint nehány újabban keletkezett nagybirtok, végre a kremsmünsteri uradalom egyes részei az Alm-tó mellett. A fára, alomra és legelőre szóló erdőlési jogok, a fa kihozatalát nehezítő nagy akadályok, továbbá a tetemes áldozatok és megszorítások, melyek itt az erdőbirtokos terhére a közjóllét érdekében gyakoroltatnak, az erdőgazdaságot a helyzet mostohaságával folytatott állandó küzdelemmé teszik. A számos egyéb erdei szolgalmakhoz járúltak a Steyr és Enns mellékén terűlő nagy erdőségekben az úgy nevezett „fa-engedmények”, vagyis oly természetű szerződések, melyeknek értelmében ez előtt, egész az ötvenes évekig szokásban volt az erdő vágatását a szomszéd steyri és belföldi vasgyáraknak határozatlan időre, „tetszés szerint és fölmondásra”, agy bizonyos fordaszerű egyszeri levágásra átengedni, s e szerződések nem egy nagy erdőbirtokot zsugorítottak kicsivé.
A Chorinsky-zsilip.
Schindler Jakab Emiltől
A tartomány legnagyobb erdőbirtokát a Salzkammergut képezi. Ez olyan bányászati közigazgatási terület, melynek határai lassankint az ausseei, hallstatti, ischli és ebenseei sóbányák fabeszerző területéből fejlődtek ki. Az állam összes földbirtoka itt 145.560, erdőterülete pedig 85.650 hektárt tesz, mely utóbbiból 53.315 hektár Felső-Ausztriára, 22.551 hektár Stiriára és 6.784 hektár Salzburgra esik. Mint mindenütt, a hol a nagy bányaművelés és kohóüzlet teljesen attól függött, ha vajjon fa-szükségletét állandóan fedezni képes-e, úgy a Salzkammergutban is már korán rendszeres erdőhasználat s a fa-szállításnak leleményes berendezése fejlett ki. A legrégibb erdőgazdasági szabályrendeletek s a mai üzleti intézmények czéljainak is megfelelő első erdő-becslések a XVI., az erdőknek kitűnő részletes fölmérése pedig a XVIII. századból valók. A Wunderbaldinger Miksa erődtanácsos által 1837 és 1856 közt végrehajtott erdőrendezés képezte aztán alapját az osztrák birodalmi erdőségek berendezését megszabó általános rendeletnek is, s e munka, noha az újabb üzemrendezések felűlmúlják, térképészeti részeiben ma is mintaszerűnek mondható.
A Salzkammergut szállító építkezései, vízfogói és gereblyéi, fölvonói, vízí-csúsztatói és kikötő helyei az alpesi erdőgazdaság vízi építkezéseinek példányképei, melyeknek a szakirodalom mindenütt hasznát vette. A koczkakövekből épűlt hatalmas vízfogó az erdős hegység magányában, a lejtőkön, szakadékokon és árkokon keresztűl kigyózó fa-csúsztató merész építésű szerkezete, a favágó magános karámja a vágás szélén, melyhez üde sűrűségek csatlakoznak, mindezek hangúlatos járúlékai az alpesi vidéknek. Hány ezer meg ezer ember nem zarándokolt már a Goisern melletti Chorinszky-zsiliphez, melynek vendégkönyve egész kincses tára a fejedelmi és más nagyhirű neveknek!
A Salzkammergut szállító vagy úsztatási épületeinek építői között vannak férfiak, kiknek híre messze túl hatott traunvölgyi hazájuk határain. Seeauer Tamás erdőmester, a kit „az öreg”-nek híttak (meghalt 1609-ben 110 éves korában), a halstatti tó vízfogójának építője, úttörő volt a folyamhajózási intézmények terén. Neki köszönhető a hires trauni zuhatag csatornája, meg a Moldvának Budweistól Prágáig terjedő szabályozása. A tartomány fejedelmei által nemességre emeltetvén, családja ma is él a Seeau grófokban. A Salzkammergut gosaui völgye a vad patakok szabályozása terén is érdemes munkákat tud fölmutatni a régi időből. Arctin báró tiroli vízépítész munkái 1808-ban szintén útat törtek ezen a téren.
Mesterséges tó a Chorinsky-zsilipnél.
Schindler Jakab Emiltől
Erdőgazdaságára és sófőzésen alapúló fa-használati és fa-szállítási módjára nézve a Salzkammergut sokáig külön zárt világ volt; csak az újabb idő, mely a Traun völgyét is vasúti vágánynyal látta el, enyésztette el határait. A sófőző házak most kőszénnel kezdtek tüzelni s ez jelentékenyen megváltoztatá a nagy erdőgazdaság alapjait. Ma már a lehető legjobb épület- és műszerfa-termelés a főczél, a mi azt vonja maga után, hogy a vízen való szállítás hajdani módja lassankint szűkebb határok közé szorítkozik, s erdei útak építésére fordúl a nagyobb figyelem.
Az erdőgazdaság nagyszabású üzemtervek keretében foly. A mészhegység jelentékeny emelkedése és sajátságos alakúlása, helylyel-közzel a szolgálmányosokra való tekintet, sőt a tájképi szépségeknek számbavétele is az erdőségeknek közel fele részére a szálaló üzemet szabja meg, mint a gondos fenntartásra törekvő erdőgazdaság elengedhetetlen föltételét. A szolgálmányosok számára járó terhek értéke minden hektárnyi erdőterület után két forintot tesz, a mi olyan teher, hogy annál csak a salzburgi és tiroli államerődségekben van nagyobb. E körűlmények, kapcsolatban a szálalás nagy kiterjedésű alkalmazásával, mely az erdőtenyészet legfelsőbb övében egyértelmű a minden haszonról való lemondással, természetesen nagyban csorbítják a gazdaság jövedelmét. De erdőmívelési tekintetben a Salzkammergut erdőségei rég idő óta a legjobban kezelt magashegységi erdők hirében állanak Felső-Ausztriában. Az egész felső Traunvidéknek a sótermelés és az erdei ipar adják meg jellegét. A Salzkammergut durva tutajosa, a ki nyugodt tekintettel vezeti át tutaját a Traun esésein, a merész favágó, a ki sulyosan megterhelt kézi szánkójával bátran siklik alá a sima hópályán, a viharbarnított arczú délczeg vadász, a ki a vadorzóval szemben életét koczkáztatja, úgy szintén a hajtó, a ki járhatatlanoknak látszó sziklafalakon kúszik föl a zerge után, ezek mind oly alakok, melyek itt teremnek az „erdőháti” vidéken, tanúi egy jóra való, eredeti népnek.
Az erdő mindenütt rá nyomja a nép életére és szokásaira a maga üde bélyegét. A Steyr völgyebeli szénégető, a mühl- és inn-negyedi szivós erdei paraszt, a cseh határmelléki edzett faúsztató, mint szintén a welsi puszta dúdoló hajcsára, oly jellemzetes tipusok, a kikhez hasonlók csak a tenger mellékén teremhetnek.
