Szobrászat és festészet.
Szobrászat és festészet.
Felső-Ausztria kevésbbé volt fogékony a renaissance iránt, mert egy felől a XVI. századbeli olasz művészek csakis a nagy udvarokat keresték föl, a hol jól fizetett föladatok kecsegtették őket, más felől pedig a népnek a régihez való ragaszkodása ismét idegenkedett attól a művészettől, mely mégis hivatva volt, hogy száz évvel utóbb abban nyilvánúljon legélénkebben a felső-ausztriai nép jelleme.
Láttuk, hogy az építés csak vonakodva alkalmazkodott a renaissancehoz; hasonlóképen a szobrászat is csak szűk korlátok között követte az új iskolát. A felső-ausztriai renaissance szobrászat művei: egyes oltárok, síremlékek, síriratok, keresztkútak, továbbá fémből és elefántcsontból készűlt tárgyak. Az oltárok közűl fölemlítendő Altmünsterben a plébánia-templom keresztelő kápolnájának, Mondseeben a mostani plébánia-templomnak oltára, végűl Grünauban a plébánia-templomnak szép főoltára, Peysser Jánosnak, az „éjszaki Phidias”-nak, e valóban jelentékeny műve, mely 1531-től 1713-ig a kremsmünsteri kanonokrendi kolostor templomának dísze volt, azonban az olasz márvány kiszorította helyéből. A síremlékek közűl is csak nehányat sorolunk föl. Ilyenek: Garsten plébánia-templomában a Losensteiner családnak gúlákkal és szobrokkal díszített szép kő koporsói, továbbá a hellmonsödti templomban a Starhemberg-féle síremlékek gazdag építészeti keretben levő életnagyságú szobrokkal. Korai renaissance síriratokban Felső-Ausztria templomai és temetői elég gazdagok; különösen nemes ízlésűek vannak Ottensheimban, Eferdingban és Lorchban.
A renaissance-festészet Felső-Ausztriában egészen terméketlen volt, tevékenységének nincs semmi nyoma. Az idők folyamán elveszté minden díszét a művészet kedvelő II. Rudolf császár által 1604-ben újjá épített és gazdagon berendezett linczi kastély is. Csak annyit tudunk, hogy Passzauban és Olaszországban képeket rendeltek, s hogy a linczi vásárokon képeket árúltak és vásároltak. A bilincsek, melyek eddig a művészet gyakorlatát akadályozták, csakis akkor hullanak le, midőn a XVII. század második felében a katholikus szellem újra föléled és ekkor egyaránt nagyszerű és vídám alkotási vágy támad mindenfelé a tartományban.
A nagyszabású barokk építés a testvérművészetektől emlékszerű műveket követelt, mert amaz óriási templomok, termek és előcsarnokok szobrászi és festői díszének méretekre és fölfogásra nézve szintén nagynak kellett lennie. E korszak művészi fölfogásában a festői elem volt uralkodó, természetes tehát, hogy a festészet szabta meg a többi művészet irányát.
A szobrászat csak részben őrízve meg önállóságát, a pompakedvelő építészetnek szolgált és kiválóan díszítő művészetté fejlődött. S minthogy valamennyi művészet között a szobrászat állott leginkább az olaszok hatása alatt, azért csakhamar modorossá fajúlt a mesterek kezében, kik túl akartak tenni Berninin.
A szobrászok között első sorban kell fölemlítenünk a riedi Schwanthaler művészcsalád ősét, Tamást, kit III. Ferdinánd császár jutalmúl a kincstárnak készített egy művészi munkáért czímeres levéllel tüntetett ki. Minden mester nélkűl nagy jártasságra tett szert a mintázásban és kivitelben; 1626-tól 1697-ig űzte művészetét. Felső-Ausztria művészeinek valljuk még Schwanthaler János Pétert, Ferenczet, Ferencz Jakabot, Jánost és Pétert. Schwanthaler János Péter egyik fia, Ferencz, elhagyta a riedi atyai házat és 1785-ben családjával állandóan Münchenben telepedett le, a hol Lajos, a bajor udvari nagy szobrász, a Schwanthaler nevet halhatatlanná tette. Azonban Felső-Ausztria és kivált Ried, a hol a Schwanthaler család ősi házát kegyelettel gondozzák, büszke rá, hogy ilyen Istenáldotta nemzetség bölcsője volt.
Boni, Daria, Carlone, stb. olasz szobrászok mellé számos felső-ausztriai sorakozott, kik közt Sattler Leonhard a legjelentékenyebbnek mondható. Már 1711 előtt St.-Florianban volt, a hol ekkor fogtak a nyugati szárny gazdag szobrászati díszű kapujának kiviteléhez. E kapu volt első műve, s ezt elkészítvén, élete végeig, 1744-ig, az apátság szolgálatában maradt. Kőből, fából és elefántcsontból faragott szobrai, nemkülönben a diadaljelvények és a bútorok, melyek St.-Florian homlokzatát, lépcsőit s termeit még ma is díszítik, egyaránt tanúságai egészséges formaérzékének, valamint sokoldalú díszítő tehetségének.
Sattler mellett a felső-ausztriai apátságok építésének történetében még számos névvel találkozunk, ezek azonban kevésbbé jelentékenyek és tevékenységök inkább kézmívesi természetű. Ilyenek: Guggenbichler Meinrad (1670), Auer Jakab (1695), Holzinger Ferencz (1720). Ez utóbbinak sikerűlt a stuccomárvány készítését elsajátítani, a minek hosszú ideig az olaszok voltak egyedűli mesterei. Holzinger stucco díszítményei kiállják a versenyt Carlone, Maderni, Castelli és mások műveivel, és a ki látja St.-Florianban a roppant oszlopokat, az alakokkal, gyümölcs-bokrétákkal és keretekkel gazdagon díszített mennyezeteket, az ajtó- és ablakbélések fínom rajzú sík diszítményeit, az bizonyára megelégedéssel fogja csudálni e felső-ausztriai mestert.
A kedves női angyal, melynek rajzát a barokk szobrászat mutatványaúl ide csatoljuk, szép mozdúlattal egy kép keretét támasztja a linczi Szent-József-templom egyik oltárán, melynek szobrászati díszét Carlone és Martinian karmelita szerzetes közösen készítették.
Önként értetik, hogy a mennyiségre és milyenségre egyiránt jelentékeny építészeti tevékenység a tágabb értelemben vett művészi ipart addig nem sejtett virágzásra juttatta; az asztalosok, aranyozók, lakatosok, órások, ötvösök, kárpitosok és szövő művészek föladata volt a nagyszerű dísztermeket berendezni, a pompakedvelő élet kényelmes otthonává tenni. És a föladat, melyet ez iparágaknak meg kellett oldaniok, annál nagyobb volt, mert a barokképítés egy felől hatását java részben a díszítő művészetekre alapítja, más felől pedig a fából, fémből, vagy szövetből készűlt díszítményre egészen rányomja fölfogásának emlékszerűségét. Felső-Ausztria várkastélyai, de még inkább kolostorai, s azok között ismét St.-Florian, továbbá a kremsmünsteri és a schlierbachi tömve vannak az akkori művészi ipar valódi kincseivel.
Érdekes jelenség, hogy a felső-ausztriai mesterek által űzött művészi ipar a forma és a kivitel régi hagyományait a XVIII. század közepéig, sőt tovább is hűen megőrízte úgy, hogy az ember mindig hajlandó kivált az asztalos és lakatos munkákat régiebbeknek tartani. A kézműveseknek a hagyományokhoz való e ragaszkodása a régi gyakorlatból sok jót mentett meg a mai kor számára, és a kinek ilyesmi iránt van érzéke, ma napság is örömét lelheti a falusi kovácsoknak vagy paraszt ácsoknak a mai kézművesség hatásai által nem érintett munkáiban.
A freskoképek, minthogy alkalmasabbak a boltozatos vagy szögben hajló síkok díszítésére, lassankint kiszorítják a vászonra festett s a falakba és mennyezetekbe illesztett olajfestményeket. A vallásos apotheosis, a mythologia és az allegoria kizárólagos tárgya a képirásnak, melyet a fölfogásban szellemes elfogulatlanság, a kivitelben mesteri gyakorlottság jellemez.
Angyal-alak a linczi József-vagy karmelita-templomból.
Siegl Károlytól
Kiváló fontosságú körűlmény az, hogy Felső-Ausztriában a barokk korszakbeli festők nem követték az Olaszországból hívott mestereket, mint példáúl az építők és a szobrászok; a felső-ausztriai képirók, kik az emlékszerű festményeket is többnyire vászonra festették, már befejezték volt alkotásaikat, mikor a freskofestésben járatosabb olaszok a tartományba kerűltek és azt oltárképeikkel elárasztották. Mondhatjuk, hogy a barokk korszakbeli festőkre olasz művészek csak közvetett hatást gyakoroltak; hisz tudjuk, hogy csakis Reselfeld tanúlt Loth Károlynál Velenczében.
A XVII. század második felében a felső-ausztriai festők nagy sorát a következők nyitják meg: Peitler Kelemen, ki szülőhelye, Ebelsberg, plébánia-templomát, a linczi kapuczinus templomot és a wilheringi kolostort igen jó képekkel díszíté, továbbá a Grabenberger testvérek Linczből, kik szám szerint négyen a garsteni és kremsmünsteri apátsági templomban sikerrel kisérlették meg a freskofestést. Az ecsetnek legnagyobb mesterei azonban: Reselfeld, Halbax, a két Altomonte, meg a kremsi Schmidt.
Reselfeld Károly Riesenfeld báró támogatásával Olaszországban nyerte kiképeztetését s Felső-Ausztriában 1684-ben kezdte meg művészi tevékenységét. Angerer Anselm garsteni apát rábirta, hogy a kolostor szolgálatába álljon, a hol azután 51 évig élt és úgy az apátság, mint Kremsmünster, Schlierbach, St.-Florian, Admont és számos felső-ausztriai templom számára festett. Képei jelentékeny és iskolázott tehetségről tanúskodnak, szerkesztésök és rajzuk komoly és pontos, színeik azonban, kivált a nem átlátszó árnyékok kevésbbé tetszetősek. De nem szabad felednünk, hogy festményei nagyon megrongálódtak.
Halbax Mihály, ki a korabeli német művészek között kiváló helyet foglal el, s kit VI. Károly igen nagyra becsűlt, 1693-ban vagy 1694-ben kerűlt St.-Florianba, a hol élete végeig, 1711-ig, szakadatlanúl festett részint oltárképeket, de különösen falképeket, s ezeket is többnyire vászonra. Reselfeld leginkább vallásos tárgyakat ábrázolt, Halbax ellenben a történeti allegoriát művelte. E mester eszmékben gazdag, rajza tökéletes, bár egy kissé elpuhult; színezésében sok hangúlat van.
A két Altomonte (tulajdonképen Hohenberg) Márton és fia, Bertalan, egy egész emberöltőn át folytatott művészi tevékenységnél fogva Felső-Ausztriába tartoznak; Bertalannak sírja is itt van. Altomonte Márton Bacizo J. B. tanítványa, s miután Varsóban és Bécsben már hírnévre tett szert, 1719-ben Felső-Ausztriában lépett föl, s itt St.-Florianban. Wilheringben, Lambachben, Kremsmünsterben és Linczben dolgozott. Bertalan, ki 1722-től fogva sokat atyjával közösen festett, utóbb folytatta annak nagy föladatát és 69 éven át a tartomány apátságainak és templomainak szentelte ecsetjét, végűl élete alkonyán visszatért St.-Florianba, s itt, hol ifjúságát tölté, hol élettársat talált, mint kilenczven éves aggastyán 1783-ban halt meg. E két művész már roppant termékenységénél fogva is tüneményszerűnek mondható. Felső-Ausztriában 230 Altomonte-féle festményt (oltárképet és freskót) ismerünk, ezek közűl 130-at az ifjabb festett, nem is szólva a művészek számos vázlatáról és rajzáról és az ismeretlen számú, úgy nevezett böjti képekről, mely utóbbiak kivitelét azonban valószinűleg segédeikre bizták. A két Altomonte művei, a mi ilyen tömeges termelés mellett nem is lehet másként, igen különböző becsűek; képeiket, mikor nem a kapzsi haszonvágy vezette őket, vagy ha a megrendelést nem kicsinyelték, nagyszerűen és szépen gondolták ki, rajzuk föltűnően önálló, színezésük hatásos. Márton keményebben rajzol és nyersebben színez, míg Bertalan különösen kedveli a távlati rövidűlés játékát, a messze kilátást nyújtó hátteret, keresi a gyöngédebb hangúlatot, de ebbeli törekvésében néha erőtlenné és bágyadttá válik. Az ifjabb Altomontét azonban már érintette a modorosság, mely a mozdúlatot és hangúlatot kivetkőzteti az igazságból s így megfosztja hatásától is.
St.-Florian apátság császárterme mennyezetén levő középső kép.
Siegl Károlytól
Csudálatos jelenség a művész világban „kremsi Schmidt” név alatt ismeretes Schmidt János Márton, a kiről már volt szó az Alsó-Ausztriát ismertető czikkben, s a ki 1770-től 1801-ig számos oltárképet festett Felső-Ausztria apátsági és plébánia-templomai számára. A mindinkább hanyatló művészetnek utolsó művelője egyébként ügyesen bele tudja magát élni más mesterek sajátságaiba; legszívesebben utánozza Rembrandtot; képeit barnás mély színek és szelid verőfény jellemzik; a természetet tanúlmányozza kitűnően rajzol, alakjainak kifejezése megkapó, a valóságot bizonyos átszelleműlt vonással enyhíti, a fölfeszített Krisztusnak és a vértanúknak fájdalmát mérséklettel és nemesen állítja elénk.
E kiváló mesterek mellett még számos hazai művész dolgozott Felső-Ausztriában, így: Steeger András Károly, Rhuckenbauer Fülöp, Heindl Wolfgang András, Schmied Bernát, a „gmundeni Schmied” egyházi és történeti festők, Burgauer Ferencz csendéletfestő, Gürtler Mária Natália és férje Xaver Ferencz arczképfestők, stb., a kik mindannyian tehetséges művészeknek mondhatók, s tiszteletre méltó helyet foglalnak el a tartományba hívott idegenek, névszerint Wolf, Rumpp, Steidl, Degler müncheni, Hamilton és Bosschaert németalföldi, Franzia, Tassi, Ghislandi, Sconzani, Ruffini stb. olasz festők mellett.
Ama kor allegoriai freskofestményeinek legjellemzőbb vonásait egyesítve látjuk a St.-Florian apátság császártermének mennyezetét díszítő nagy képben, a két Altomonte művében, melyet az egyik, Márton rajzolt, a másik. Bertalan festett. A Sconzani által készített dúsgazdag építészeti díszszel kerített tér közepén Jupiter trónol, lábainál egy török holtteste hever, Ausztria és Hungaria győzelmi pálmát nyújtanak feléje; jobbra egy genius lebeg és zászlót tart e fölirással „Imperium sine fine dedi”; a művészet, a tudomány, a kereskedelem és a földmívelés szintén megjelennek, hogy a török uralomtól megszabadúlt országokat áldásaikban részesítsék; balra a világosság géniusa győzedelmeskedik és a győzelem istennőjére koszorúkat szór. A közép tér négy oldalán a mezőket szintén ábrázolások töltik ki. Az éjszaki mezőben VI. Károlyt látjuk diadalkocsin, a déliben Fama babért szór Ausztria népeire, a keletiben erdélyiek és szerbek török fegyvereket és tábori jelvényeket aggatnak egy pálmafára , a nyugotiban Bellona becsukja a háború templomát. Török foglyok, hadi zsákmányok és a keresztények győzelmének egyéb jelképei egészítik ki a díszítményt.
A graphikus művészeteket Felső-Ausztriában is a XVII. század végén kezdették méltányolni. Schnepf Ildefonz kremsmünsteri benczés (1549–1722), a tollrajznak valóban szellemes művelője, alapítá az apátság rézmetszet-gyűjteményét, s Peitler Kelemen és Vischer György mellett egyik kezdeményezője volt a tartományban a rézmetszetű sokszorosításnak.
Látjuk tehát, hogy ama nagy, az unokák előitéletéből „barokk”-nak nevezett korszakban a szellemi erők föléledtek, a művészet legmerészebb és leggazdagabb alkotásai jöttek létre, s oly gyümölcsök termettek, melyek talán mindenkor utólérhetetlenek maradnak.
Az ünnepi hangúlatot azonban kijózanodás váltotta föl; minthogy tovább előre menni lehetetlen volt, szükségszerűen beállott a hanyatlás. II. József korának fagyos levegője, a tanúlt klassziczizmus, az akadémiai szellem, a mint az építészetet merev vonalak korlátai közé szorítva, élénkségétől, erejétől és kecsességétől megfosztá, épen úgy elhalaványította az az éltető melegségű eget, a nagy allegoriákat és a vidám jeleneteket. Ezek helyét az archaeologiai kutatás, a nem értett antik iránti lelkesedés és a klasszikus kánonhoz való meddő ragaszkodás váltotta föl.
