Baranyamegye. Baksay Sándortól
Baranyamegye.
Baksay Sándortól
Baksay Sándortól
A ki a Zengővár vagy a Harsány csúcsáról végig tekint e megyén: egyszerre megérti, miért hogy mindenki, a ki valaha e megyében megfordúlt, vagy róla írt, magasztalással írja, elragadtatással beszéli tapasztalatait. Egy gazdag gobelin, beszegve két hatalmas folyó ezüstjével, tele írva ragyogó színekkel, derűvel, áldással, hősi kalandokkal, nagy ütközetekkel, élettel és halállal. Maga a természet annyi bájt ruházott birodalmának ezen szögletére, hogy nem csuda, ha vonzotta az idegent, a betelepűlőket, a vándorló, a hódító népeket: a keltát, a rómait, a gótot, a vandalt, a longobardot, az avart, a frankot, a magyart, a törököt. Mindegyik készre jött, s a mit itt talált, sajnálta, vagy nem bírta lerombolni mind. Még a török is épített benne, s a merre járt, a fű nem száradt ki a nyomain.
Romok, várak és kolostorok romjai az ormokon; a bércz koponyáján sűrű fürtökben foly le a szálas erdő, mint egy lovagnak dús haja; méhében a kőszén tüze alszik gazdag rétegekben, emlői csordúlnak a bortól, lábainál fakad a kútfő; a megszülemlő forrás imbolyogva szalad ki árnyékos bölcsőjéből s csakhamar testvéreire, játszótársaira talál; azokkal egyesülve, szövetkezve, ölelkezve, pörlekedve tova csörren; az egymásra borúló termékeny dombok selymes völgyeiben patakra csordúl a patak le a Dráváig, a Dunáig. Márvány szikláin mondák ülnek, vizeiben tündérek fürdenek, erdeiben karcsú vadak szökkennek (és sötét arczú vadorzók lapúlnak), dús mezőin énekelve aratja az arató a húszszorosan megáldott kalászt. Falvaiban béke és ünnep, városaiban élénkség, erő és sokadalmak. Innen a tetőről, innen a madárszárnyáról nézve, a mint e tartományra ráborúl a sugaras ég. Szakadozott felhők a múltból, fehérebbek vagy sötétebbek, de valamennyi vérpiros szegélylyel, úszkálnak imitt-amott, Pécs fölött, Szigetvár fölött, Siklós fölött, Mohács fölött, és arra alá Eszék felé; hajtogatja a szél le Belgrádig, föl Budáig, de valamennyi itt megy keresztűl, itt találkozik, itt dörren össze, vagy itt ül meg lomhán. Az ős természet és a polgárosodás művei, a munka és az ünnep, a jövendőbe nyíló pezsgő élet verőfénye, és a múltból szakadozó felhőrongyok, csudálatos harmoniában egyesülnek e szőnyegen.
Maradjunk az ormokon, a természetnél azután szálljunk le a völgybe, a síkra, a jelenbe, s ha kifáradunk, üljünk vissza pihenni azokra a megbarnúlt kövekre, melyeket múltnak neveznek.
Ez a föld a maga 5.170 kilométernyi területén mintegy 320.000 embert táplál, hálásan jutalmazva a hűséges munkát, sokszor még a hűségtelent is. E területet három hegyláncz, megannyi öv, övedzi át, mind a három kelet-nyugati irányban, egyik a másiktól halmos síkságok által elválasztva: a Mecsek, a siklós-villányi és a baranyavári hegység. Van a három hegyláncz között némi hasonlóság, mint az egy anya szülötteiben szokott lenni. Nyugati végéről szemlélve, mindegyik alacsony agyag dombokkal kezdődik, kelet felé vonúltában fokozatosan emelkedik, s egy az egész hegyláncz fölött uralkodó szép alakú kúpban végződik, melynek egy-egy rom van a tetején. Déli homloka mindegyiknek termékeny nagy síkságra tekint le, melynek gazdag gabonáját magyarság aratja, mint magyarság szedi az összes déli homlokzatok nemesebb bort adó gerezdjeit is.
* * *
Pécs.
Cserna Károlytól
A három hegység között legterjedtebb, legmagasabb és leggazdagabb a Mecsek, mely Somogy-szélből Szigetvárnál kies dombokon kezdődvén, sziklás gerinczét dülőről-dülőre magasabbra emelve viszi Pécsváradig, s ott a 700 méter magas Zengőben végződik. De a Mecsek csak a déli síkságról nézve hegyláncz; valóságban hegycsoport, mely Baranyának egész éjszaki részét elborítja, s mint bevezetésünkben láttuk, Tolnába és Somogyba is átbocsátja nyúlványait. Völgyeiben rejtekező falvak; a falvak régi magyar lakossága nem rég még a világtól csaknem teljesen elzárva, egy-egy plebánia árnyékában őrizgette s őrzi ma is régi egyszerűségét, hagyományait, erkölcseit, hitét. – Keresetét, melyet a sárga agyagtalaj borban, gabonában szűken osztogat, fejszéjével, csákányával s gölöncsér-korongjával szaporítja a megelégedésig. Csak a sásd-mecseki pompás országút, – mely hegyről hegyre szökkenve, a hegyháti bükkerdők árnyékaiban bujkálva, végre Pécs fölött alászáll a déli lejtőre, – volt rá nézve a világ kapuja melyen völgyeinek zárt országából néha kitekinthetett. Ma már a Dombóvár felől nyíló vasút gőzkocsijai más útat is vágtak a Hollófészekbe (így nevezik a Mecsek nyugati csoportozatát). Egyik hegyről a másikra két hatalmas hídon repülve, s egy hosszú alagúton átbújva, mint a kígyó, egy-egy futó pillantást vethet róla az útazó a Mecsek rejtek völgyeibe, erdőirtó és sziklafejtő iparába. Bükkösdnél a hegyek útvesztőjéből kibontakozva az ormánsági síkság szélére lép, Szent-Lőrincznél a barcsi vonallal csatlakozik, s mindenütt a hegy lábánál a síkság peremén haladva, rohan Pécs felé. De nem versenytárs nélkűl. Az országút, – baranyai néven: derék, -- mindenütt egyenközűleg fut vele egész Pécsig; itt elválnak egymástól, s míg a gőzös délnek, Villány felé robog, az országút megtartja irányát egész Pécsváradig; ott éjszaknak fordúlva, egy gyönyörű hágón kígyó-kanyargással hegyről-hegyre siklik s a palotás Nádasd völgyein Tolnába csap át.
Mennyi patakon gázol át ez a két hatalmas út! Csekély vizűek mind, s szövetkezve sem látszik meg rajtok a nevekedés. Ha a malomkerék el nem árúlná, senki sem sejtené, hogy patak csörög a buja fű között. Vannak közöttük rejtelmesek, barlangban eredők és barlangban enyészők; szeszélyesek, mint az orrfűi és abaligeti időszaki és időjósló források, melyek most buzognak, majd pihennek, kivált eső előtt nagy zúgással bőven omlanak, de egyszerre meglassúdnak, mihelyt az eső megered. Egy-kettő, mely az abaligeti vízválasztó alagúton túl ütötte föl sáros fejét, kelletlenűl vánszorog éjszaknak, mintha búsúlna a nagy kerülő miatt, melyet a Kapossal kell tennie, s napok múlva érni el oda, a hol beljebb szülött testvérei már rég megpihentek, a Dunába. Mert a többi mind kisiet délnek az Ormánság felé: addig bujkál, addig szaladgál, míg megtalálja az egérútat a kis sáros lábú, fűzhajú Okorig, a mely kiviszi őket a rónára, s Monos-Okornál (ad Monasterium juxta Okor; régi apátság) a Szigetvár alól ide futó Almással, alább ismét a pécsi patakkal egyesűlnek, s útjokban, mintha nem igaz járatban levő szökevények volnának, háromszor is nevet cserélve, Palkonyánál a Drávába merülnek el. Tetszetősebbek azok, a melyeket a gazdálkodás haszonra ápol és szabályoz. Pécsnek száz forráson önti kristályát a Jakab-hegy, e források között leggazdagabb a város fölött fészkelő bő vizű Tetye. Tovább a pécsváradi csorgók, köztük a Béla kútja, melyet vak királyunk nevével tisztelt meg a hagyomány. Tovább az egyre izmosodó hegyvonal végpontja, az örök Zengő, melynek ormát s ormán enyésző várromjait a fellegek is meg-meglátogatják, s éjjeli szállást ott kérnek az ott lakó ismeretlen árnyékoktól. A nagy kiterjedésű hegytömböt – túl a Duna legmagasabb és leggazdagabb hegyét – gondosan őrzött gazdag erdők borítják, melyeknek egymást szeldelő vágásain kaczéran szökken át a pajkos őz, a hétől-hótól védett völgyekben kora tavaszszal nyílik a virág, s késő őszig énekel a rigó. Forrás forrás mellett buzog itt mindenfelé. Legdelibb, legelevenebb a Balázs-kút, mely gesztenyeerdő alján emberderék vastagságban önti hűs vizét, s a völgy mélyében rejtekező Várkonyt, édes méznek, szép gyümölcsnek termő hazáját végigfutva, átszalad a völgyeken, magához csalogatva patak társait, s útjában száz meg száz szegény molnárnak osztva kenyeret, Pécsváradi víz néven Villányig lemegy. Ott elhagyja a halmokkal együtt irányát, nevét és ifjúságát is. Keletnek fordúl, Karasiczává lesz, ásott mederben fut az alsó baranyai hegyek alatt a szomorú emlékű mezőkön, Kis-Kőszeg felé s a Dunába merűl ott, hol a monda szerint a kiskőszegi vár úrnője, a vöröshajú Mártha, a habokba vetette magát.
A Mecsek ezernyi apró patakja ekként két kapun megy ki: egyik – a Karasicza – a Dunába, másik – az Okor, Feketevíz – a Drávába. Csak egyetlen egy van, a mely nem keresi föl a többit, hanem különválva bujkál: a legkisebb, de legmélyebb víz, mert egykor egy országot nyelt el: Mohács fölött a Csele. Több patak, legalább említésre méltó, nincs Baranyában.
* * *
Említésre méltó inkább az, hogy a másik hegyláncz, a Villány-siklósi, mely bodonyi agyag dombjaiból kelet felé, épen úgy, mint a Mecsek, fokozatosan emelkedve, sziklás gerinczeinek sátorozó sorát 25 kilométernyi futás után a gyönyörű alakzatú harsányi hegykúppal zárja be; ez a hegyláncz egy patakot sem szül. Nincs forrása; a mi van, meleg: a harkányi fürdő kénköves vize, és a siklósi vár tövéből kitörő Tapolcza. Csak a gyűdi kolostor tövéből buzog gazdagon a tiszta víz, és Gyűd fölött mintegy 400 méter magasságban a sziklák között ásott csordakút vize, melynek azonban színéről ítélve, inkább a felhők között, mint a hegy gyomrában kell keresni forrásait. E hegyek mészkőszikla méhében nem fogan meg a víz, csak a szőlővessző és a bükkerdők. A szőlővessző Villánytól Viszlóig öntötte drága fekete borát a sugárnyelő domboldalakon, melyek boldog méhüket a déli napnak fogamzásra tárják; a bükkök a hegyhátat borítják és a völgyek lakóinak három nappal előre erős zúgással megjelentik a készűlő esőt. A hegyláncznak két kiemelkedő pontja van: a Tenkes Gyűd fölött; tetején fensík, csekély televénynyel a szikla alapon; alig egy ásónyomnyi e televény, de nem is kell mélyebbre ásnia, a ki vizet akar; egy ásónyomásra már szemébe csillan a víz, t. i. a távoli Dráva ezüst hátú kígyója. (Így szoktak tréfálkozni az oda való emberek). Másik orom a harsányi kúp (ennek is Sár-Somlyó a neve, mint annyi más bortermő hegykúpé a hazában). Ez annál szebb alakú, mennél távolabbról szemlélik. Legszebb mégis keletről és nyugatról, Siklós és Mohács felől nézve. Mészkő-sziklák kopár halmaza, melyek a hegy délnyugati oldalán csalódásig hasonlítanak a friss szántáshoz. Egyenes, rendes mély barázdák egymás hátára borúlva. Állítólag az ördög szántotta volna valamikor egy leányért, a mikor még ritka volt Baranyában a leány. Szerződött ugyanis egy banyával, hogy éjfélig fölszántja a hegyet egy kakason és egy kecskén, de munkadíja a banya leánya lesz. Mi szüksége volt a banyának a fölszántott hegyre, azt a történet nem hagyta emlékezetben; csak annyi bizonyos, hogy a munka jól előre haladt, s a banya, mikor ezt látta, egyet gondolt és rászedte az ördögöt. Éjfél előtt egy órával bebújt a tyúkólba s elkezdett kukoríkolni, s utána a falu valamennyi kakasa. Az ördög azt gondolta, éjfél van; ijedtében, hogy a fogadást elvesztette, futásnak eredt és végkép elköltözött a vidékről. Ebből is látszik, hogy mese; mert ki hinné el, hogy az ördög egyébként nem tudná intézni hódításait, csak ilyen nyaktörő munkával, és eléke elé fogott kecskével és kakassal, a melyeknek nyomai egyébként máig is látszanak a fölszántott sziklákon. Odébb a szántás végénél, a hegy legmeredekebb oldalán egy vízmosásos mélyedésben zumak kígyók delelnek, s háborgatóikat nyomórúdnyi farkaikkal rettenetesen elverik. Ezt állítják lent a kis városban sokan, külön-külön és egyenként, mert két vagy több ember együtt sohasem látott még zumak kígyót. Látni való, hogy a harsányi hegy délről tanúlmányozva egy rejtelmes chimera, egy zumak kígyó lakta és ördög szántotta csuda; még tüzet is lehell az aljban szőlő venyigéje; de a hegy hátja már komoly valóság; árnyékos, hűvös, gazdag erdő lepi, és ormán egy várrom ül, mely valamikor Konté, a pártosé volt. Szűk váracska lehetett ezen a minden sík nélkűli csúcson. Falaiból az éjszaki oldalon egy félkörszerű alapzat látszik még.
A vár elpusztúlt, de őrsége megmaradt nemzedékről-nemzedékre: a fal tövében a szépasszonyszőlő (Atropa Belladonna) jártatja éberen gyilkos szemeit, és a vitézek virága (Aconitum napellus), aczél sisakján viola színben játszik a sugár. Bent egy kút omladványa, mely felől Verancsics is említi azt a mesét, hogy a belevetett kacsa napok múlva a Drávában szokott kibukkanni, természetesen ez sem Verancsics idejében, vagy a miénkben, hanem akkor, mikor a hegyoldalban az ördög szántogatott. Van végre egy igaz nyom is a sok mese között. Egy mohos sziklára vésve: Comites Casimirus et Gustavus Batthyány. A mennyire e hegytetőről délnek és nyugatnak elláttak, az egész hegyláncz és annak oldalai jobbról és balról, az övék volt mind; az egész síkság, ki, a meddig a Dráva megcsillan nyugaton; és ez az ő vagyonuknak csak kisebbik részét tette ezelőtt ötven esztendővel, a mikor nevük abba a sziklába vésődött.
Ez a hegy tehát az egész hegyláncznak czímere, úgy szólván kirakata, és a kirakatba foglalva a hegy lábainál alacsonyabb hosszúkás dombsor még, tövétől tetejéig szőlőlevélbe öltözve s itt-ott beépítve nyaralóknak látszó díszes borházakkal. A villányi hegy tövében a villányiak pinczesorai, fent az oldalakban fátalan szőlőtábor, nagy testekre szabdalva, melyeknek nagysága, karózása, útjainak gondozott volta mutatják, hogy nem szegény emberekéi. Valóban, a legnagyobb szőlőgazdaság a remek építésű pinczével együtt Albrecht királyi herczegé, kinek béllyei uradalma ide szögellik ki, magába foglalván az egész Dráva-szöget Eszék, Mohács és Villány között. Borát ismeri a világ, noha a harsányi ember azt mondja rá: „Jobb volna ennél a kopári, ha annak is olyan nagy úr volna a gazdája”. Bizonyos, hogy az egész hegyláncz déli oldala egyenlő értékű vörös bort terem; a villányit a kezelés emeli a többi fölé.
A harsányi kúptól délkeletnek egy mérföldnyi távolságban egy magánosan álló terjedt alacsony hegy emelkedik a drávai ártér felé: a beremeni, apró cseppkő-képződményekben, kövűletekben gazdag hegyterület. Egészen külön álló hegy, csak egy keskeny földgerincz köti össze a harsányi hegygyel, egyszersmind igazolja az említett ördögszántás historiai tényét. Mert, mikor az ördög futásnak eredt, bocskorából mindenütt hullott a hant, ebből lett a keskeny földgerincz; végre, mikor látta, hogy nem kergetik, leült, kirázta bocskorából a földet, s ebből lett a beremeni hegy; a mi igaz is lehet, mert mészköves agyagtalaja szakasztott mása a harsányinak. A ki még tovább akarja fűzni a mesét, azt teszi hozzá, hogy az ördög végkép elrejtőzött a beremeni erdőkben, és hogy ettől fogva a harsányi fehérnép az ördögön is kifog.
És még egy kis agyag hegy, de mészkő nélkűl, domborodik a hegyláncz lábainál, Siklóstól keletre egy pár kilométernyire: a Göntér. Csinos alakú kerek domb, mintegy 20 holdnyi területen, mely időről-időre váltogatva gabonára és szőlőtermésre van kényszerítve. E hegyecskének lapos tetője évenként, augusztus 13-14-ke közötti éjjelen, egy tündéries ünnepély színhelye szokott lenni. Baranya szerbjei, s kivált szerbjeinek ifjúsága szokott ez éjjelen felgyülekezni a göntéri búcsúra. A szerb nemzeti népviselet fehér patyolatja ragyogó színekben úszik a termetes legényeken s deli leányseregen, kik nagy részint gyalog seregelnek ide, s csak alkonyat tájban öltözködnek ki a közeli magyar falvakban, hol ekkor minden háznál négy-öt szerb leányka készül a szépségversenyre és ékítgeti magát. Mert az ünnep komoly része, a szent foglalatosságok: mise, ének, éjfélig tartanak; éjfél után a zene, dal, táncz – legény, leány százával összefogódzva – tart, míg a fáklyák világát el nem oltogatja a rózsás újjú hajnal. Bor is, sör is bőven kínálkozik, de az egyébként heves vérű fiatalság megbecsüli magát és egymást, legfölebb az öregebbjén, vagy az élhetetlenebbjén esik meg néminemű emberi dolog. A java vigyáz magára és a rendre. Összeszólalkozás soha nem történik. A búcsú a görög-keleti naptár szerint augusztus 2-án, István vértanú napjára viradóra Sztiljanovics István emlékét ünnepli, ki a török elől menekűlt Magyarországra II. Ulászló idejében, s a királytól állítólag Siklós várát kapta adományban. Nem volt sem szent, sem pap, hanem nagylelkű és bölcs ember, ki mind a tíz újjával cselekedte a jót, s kit itt temettek el, s innen időjártával – úgy mondják – a sisatováczi kolostorba szállítottak.
* * *
A Villány-siklósi hegylánczczal egy alig észrevehető földgerincz köti össze a harmadik hegylánczocskát a baranyavár-batinai, más néven alsó-baranyai hegységet, mely ez itt nevezett két városka között, minden kiágazások nélkűl 15 kilométer hosszúságban nyúlik ki a Dunáig. E hegység kőtelen; legmagasabb csúcsa alig haladja meg a 200 métert; a tetejéig mívelés alatt álló agyagemelkedés; mindenütt árnyékában bujkál a föntebb említett pécsváradi patakoknak egy csatornába szorított vize, a Karasicza. Bármily kicsiny hegység is, mégis vízválasztó, sőt egyúttal népválasztó is. Éjszaki oldalán szerbek laknak föl Mohácsig, a déli oldalán magyarság le Eszékig, mindkét nemzet kevés számú németséggel vegyítve falunként. A rómaiak Mons Aureusa ez, melyet némelyek a Szerémségben keresnek, mások ellenben, kik a megye nevét is e szóból származtatják, szívesen ruházzák azt ezen hegyekre. A hegy nyugati végén áll Baranyavár, s innen a megye neve, melyet már Anonymus említ. Árpád ugyanis Ete és Bojta vezéreket küldötte Barona vár elfoglalására. E név eredetét némelyek valami állítólagos, de ki nem mutatható Castrum Varronii-tól, mások a Florus szerint itt lakott brennusoktól, ismét mások a Mons Aureus-tól (Aurea-Aurana-Vrana-Varana-Barana) származtatják. A népies szószármaztatás, egész Bor-anyáig megy inkább tréfásan, mint alaposan. Egyébként nem ok nélkűl, mert e három hegylánczot mind kedvező fekvésénél, mind talajánál fogva a szőlő hazájáúl jelölte ki a természet, s ez idő szerint Baranya a legtöbb bort termő megye az országban. Még czímerében is ott van az a két férfiú, a ki vállra vetett rúdon emel egy nagy szőlőfürtöt Num. XIII. 24. szerint. A három hegyláncz ősidőktől fogva versenyzett egymással borai elsőségéért, és mindegyiknek megvoltak a maga szövetségesei. A mecseki borokat a német fogyasztotta (fölfelé vitték), a siklósit a rácz szerette (Szlavonia), az alsó-baranyait Bácska itta. Hatalmas fogyasztók, de valamennyinél hatalmasabb a filloxera. Érdekes tudni, hogy Baranyával egyik tudós ismertetője a múlt századból Bácskának ád igazat, mikor ezt mondja: „Villánynak kitűnő bora van, mely megközelíti a sepseit”. Ám Sepse az alsó-baranyai hegységnek egy kis falucskája.
Még egy negyedik hegyet kell említenünk. Egy nagy síkság szélén,
„Melyen sárga kalász lengedez és buja fű...”
emelkedik egy 10 méter magasságú halom a sátoristyei pusztán, a mohácsi útszélben. A halom csúcsán lévő 50 négyszögméternyi kerek sík tér, mintha sátor-verésre lett volna elegyengetve valamikor. Török halomnak hívják, és azt mondják, itt állott Szulejmán sátora a „gyász emlékű nap”-on idáig hatolt a 32 bajnok, a ki Szulejmán megölésére szövetkezett, itt vagdalták el lovaik térdét a janicsárok. A halom tövében buja füves lapály: itt újította meg a harczot a király ezer pánczélosa a vélt győzelemre rohanó balszárnyon, és azután senki sem látta többé a királyt. Természet alkotta-e ezt a halmot, vagy emberkéz hordta össze, nem tudni. De azon a napon a töröknek sem volt ideje halmot hordogatni, mint a magyar történetírásnak sem volt eddig ideje felkutatni a mohácsi mezőt.
A három tetőről belátni egész Baranyát, ehhez képest három csoportra osztjuk a megye területét. Mindegyik csoportnak megvan a maga anyavárosa is, mely helyzetével, népességével, csinosságával az egész vidék fölött kiemelkedik: Pécs, Siklós és Mohács.
* * *
Pécs, Hegyhát és Mecsekalja. A Mecsek hegyláncz délre néző homlokzatának mintegy középpontján, a Jakab-hegy lábainál emelkedik:
Pécs; első városa Baranyának, de a főváros után minden más várossal versenyez az elsőségért az országban is. Méltán és joggal. Népessége, gazdagsága, ipara, kereskedése, szép épűletei, számos és gazdag templomai, ezeknek nagy műkincsei, tudományos intézetei, könyvtárai, társadalma, tudósai, művészei, régi emlékei, változatosan gazdag története, gyönyörű fekvése, valóban nagy gondot adnának annak, a ki mindezekről egy rövid czikkben kimerítőleg akarna számot adni.
Zsolnay majolika-gyára Pécsett.
Háry Gyulától
A Mecsek déli lejtőjén fokozatosan emelkedő városba, mely vidáman tündökölteti vissza a déli nap ráverő sugárait, bármely oldalon közelít az ember, az első látvány meglepetése lépésről-lépésre növekedik, noha az egész várost egy tekintettel átrepűlheti. De idő kell hozzá, míg külön-külön felfogja a részleteket, az újabb és régibb tornyok változatosságát, az egyes tetőkön nyíló kápolnákat és a hegyoldalak mélyedéseiből kifehérlő villákat.
Népessége, mely 50 év alatt megháromszorozódott, ma már 36.000, ebből a nagy többség római katholikus magyar, kevesebb számú német és sokácz, pécsi nyelven bosnyák, kik közűl számosnak a neve török eredetre mutat. Négy országútnak és négy vasút-vonalnak találkozó pontja lévén, kereskedése és ipara messze ágazó összeköttetésekkel és piaczokkal rendelkezik, s valóban vannak is terményei, gyártmányai, melyek ország-, sőt Európa-szerte ismert versenyképességgel dicsekszenek. Legrégibb, mondhatni, az őskorból származó forgalmi czikkét a Mecsek déli oldala árasztotta századokon keresztűl a szőlő nedvében, melynek tőkéivel még római kezek ültették be e halmokat. Az újabb kor azonban bemélyedt a hegy gyomrába is, megnyitotta a kőszénnek szinte kimeríthetetlen aknáit, melyeket népes telepek, Szabolcs, Vasas, Somogy és a legszebb és legnépesebb Kolonia teljesen berendezett népoktatási intézeteivel, melyeknek 12 tantermében ezer növendék nyer oktatást, ötven év óta nyitogatnak és takarítanak ki, s a tulajdonos Dunagőzhajózási Társaság a maga vasútvonalán szállít tovább minden irányban, de különösen Mohács felé. A hegy egyéb kincsei, a különféle kőfajok, alkalmas anyagot szolgáltatnak a vésőnek, mely e nagy katholikus városban bőven talál munkát, s nagy számmal neveli mestereit. A kővel versenyre kél az agyag; a földhöz és a földi emberhez legközelebb álló és legrégibb iparnem, mely a Mecsek-háton, történetelőtti időktől kezdve a mai időkig a maga kezdetleges állapotában elterjedt foglalkozása volt a köznépnek: innen a Mecseken a szép mesterségek közé emelkedett, s ma már uralkodó művészetként magasodik ki a Zsolnay gyárában, melynek díszművei az országos- és világ-kiállításokon szemet kápráztatnak, s a nyugati és tengeren-túli országokban gazdagabb nemzetek előkelőinek pompáját emelik, míg bent a hazában a legelső építészek által szerkesztett monumentalis építkezésekhez szolgáltatják a díszítéseket; másfelől a közhasználatba vágó összes agyag-czikkek előállításával a külföld versenyének korlátot vetett, porczellán gyártmányaival pedig az egész hazai szükségletet képes fedezni. Ez a gyár Zsolnay Vilmos által egy közönséges téglavető telepből emelve mai virágzására, a legújabb szerkezetű és legtökéletesebb gépekkel van berendezve, s a keramiának minden ágát felölelő teljességében, úgy technikai, mint művészi fejlettségében a legmagasabb színvonalon áll. Különösen szerencsés a nagy szorgalommal és tanulmánynyal megállapított magyar motivumok alkalmazásában, melylyel egy új és jellemzetes stílt alkotott meg. Ezer munkás nyer itt állandó foglalkozást, és a gyár által fentartott ipariskolában számos növendék kiképeztetést. A Zsolnay-gyár, a budai külváros végén, a legszebb mutató vége, a legfényesebb kirakata a szép városnak. Vendégkönyvében I. Ferencz József neve áll az első lapon. Ő Felsége két ízben látogatta meg.
Bent, a belvárosban úgy, mint a három – szigeti, siklósi és budai – külvárosban mindenfelé élénk kereskedések, országos nevezetességű fafűrész-, géplakat-, bútor- és egyéb gyárak, melyeket külön-külön elősorolni sem győznénk; de méltó megemlíteni az olyan vállalatokat, melyek az országos név kereteiből is kiemelkedve, győzelmes versenyt folytatnak a külföld hasonnemű vállalataival. Az Angster orgonái a völgyi kápolnáktól kezdve a kathedrálékig országszerte annyi szent ívezeten keresztűl törő hármoniában elevenítik föl a középkori legendát, hogy ezt a hangszert az angyalok adták a földnek; egy-egy lakatnak, mely a Kindl kohói közűl kerűl ki, sok csudálója akad; a bőr-ipar élén a Höfler testvérek világ-kereskedelmet űző bőr-gyára áll; az Engel fafűrész- és talajkoczka-gyára száz embernek ád kenyeret és sok ezer szemnek gyönyörködtető látványt; és a Littke pezsgő-gyára a város közepén, földalatti pincze labyrinthjának öt soros emeletével ámulatra kelti a szemlélőt. A palotaszerű ház-sorok mellett sűrűn emelkednek ki a nagy terjedelmű középűletek, a bírósági és közigazgatási székhelyek, és valamennyi fölött, sőt az egész város fölött a hegyen épűlt nagy megyeház. A katonai laktanyák, az új színház az ország egyik legszebb színháza, a közoktatási, tudományos és közjótékonysági intézetek; minden oly teljességben, melynél nagyobbat az ország egy városa sem mutathat. Megannyi bástyája a közrendnek, a közigazságnak, a közjótékonyságnak, a közművelődésnek, melyeket a legközelebbi félszázad emelt.
Még hatalmasabb emlékekben nyilvánúl a róm. kath. egyház alkotó ereje a századok során épűlt, sokszor lerombolt és újra alkotott egyházi épűletekben, melyekkel Pécs a szó teljes értelmében körűl van bástyázva és belsejében is megerősítve, a melyek Haas Mihály találó megjegyzése szerint, Pécsnek egyéb városok fölött különösen római katholikus jelleget adnak, s a melyek között szinte elenyészik nemcsak az ágostai evangélikusok csinos kis temploma, hanem a mór stylben épűlt gazdag fölszerelésű zsidó templom is elhalványúl.
Szám szerint tizenkét szentegyház, a legtöbbje régi építmény, vagy a régi romjaiból kelve ki; egypár a törököktől örökölve s keresztényi használatra átalakítva és fölszentelve. A város körűl s közelében régebben emelkedett kolostoroknak csak a helyét ismeri már a mai kor, de méltó is, hogy ismerje és ne felejtse legalább azt az egyet, mely a magyar nemzetet legközelebbről érdekli!
A jakabhegyi kolostor Patacs fölött; a Paulinusok (szakálas fehér remeték) legelső kolostora háromszoros érdekkel bír ránk nézve: azért is, mert ez az egyetlen magyar rend, mely a magyar egyház társadalmából keletkezett; azért is, mert egészen úri rend volt, a mennyiben tagjait a magyar előkelő családokból nyerte; s végre azért, mert e szerzet hazája Baranya. Első kolostorukat Bertalan pécsi püspök építette. Magyar szerzet volt, mely a magyar aranybullával egy időben született, s azt nem is soká élte túl. Az 1786-ban feloszlatott rend utolsó tagja Kristóffy Gáspár 1845 körűl húnyt el.
Mielőtt e kolostor sírjába roskadt volna, már pótolta ennek helyét egy más és gyakorlatibb irányban Pécs egyik legtudósabb püspöke, Klimó György, ki gazdag könyvtárát a közhasználatnak átbocsátotta, s ezzel hazánkban a legelső nyilvános könyvtárt alapította meg, szellemes felirattal látván el, mely sok szép intéseit e szavakkal zárja bé: „Ditior abito, frequentius redito". (Gazdagabban távozz, sűrűbben látogass.) A számos templom és kápolna közűl csak néhány, történeti szempontból érdekeset említünk föl. A Mindenszentek temploma, a belváros éjszakkeleti sarkán emelkedő hegyoldalban, Pécs legrégibb temploma, mely a törökfoglalás idején egy maga volt a róm. kath. egyház használatában, egyszersmind ez volt akkor a székesegyház is; – közelében mutogatnak egy kis házacskát is, mely akkor a püspöki rezidenczia lett volna. Ettől éjszakkeletre még magasabb és fölséges kilátású ormon a Havi Boldogasszony kápolna, melyet valamely pestis elmúltával hálából emelt az áhítatos nép, térden csúszva hordván fel az építési anyagot. Bent a városban a polgári kórház mellett, keskeny átméretű, 18 méter magas kupolájú kerek templom, épségben fennálló, faragott kövekből rakott karcsú minaretjével; és a városi plebánia-templom a Széchenyi-téren. Mindkettő török építmény s igazolja föntebbi állításunkat, hogy Baranyában még a török sem rombolt, sőt épített, még pedig ez utóbbit hatalmasan és remekben. E templom szédítő szép kupolája közel 30 méter magas. Az európai török építmények között legmagasabb.
A pécsi székesegyház.
Háry Gyulától
De micsoda ez a kupola a Scitovszky-térre néző bazilika méreteihez és annak négy tornyához képest? Roszúl mondottuk, hogy a Scitovszky-térre néz. Néz az fél Baranyára, le a Harsány hegyéig, sőt néz egész Magyarországra fel Kassáig, ott sem találja párját; ki a tengerig, a merre valaha a honfoglaló század kalandozott, Velenczéig és Dijonig; ott akad testvéreire. Építését tekintélyes történetírók Péter királynak tulajdonítják, a kit ott temettek el, s kinek sírjáúl inkább a hagyomány, mint a tudomány ki is jelölt egy sarkophagot az oldal lapján látható domborvésetű csoportozatok alapján, melyek Sámson történetéből vett jeleneteket ábrázolnak. Alig lehet komolyan venni akár az építésre, akár a temetkezési helyre vonatkozó állítást, nemcsak azért, mert Péternek rövid és zaklatott királysága alatt ideje sem volt gondolni a béke évtizedeket igénylő művére, hanem azért is, mert nem örömest hiszi azt az ember, hogy a legméltatlanabbnak koporsóját megőrizték volna azok a századok, a melyek a többi nagynak és dicsőnek Szent Istvántól Mátyásig nem tudták gondját viselni. Ötszáz esztendőről minden királyunk ki van forgatva sírjából; csak ez a háborgó nyugodnék csendesen? Haas Mihály Koller után régibb eredetűnek s eredetileg római erősségnek tartja a templomot, míg Henszlman Calanus püspököt tartja építőjének, s valamely, dijoni szerzetest az építés intézőjének ki a dijoni domról vette méreteit és motivumait. Csak az itt érintettekből is sejthető, hogy a pécsi templomnak egész történeti irodalma van, melyek részint Baranyával és Pécs városával együttesen, részint, mint Henszlman és mások művei, kizárólag magával a templommal foglalkoznak. Tűznek, gondatlanságnak, erőszaknak, kapzsiságnak annyiszori prédája; úgy látszik, sokan építették és újra építették; legújabban Dulánszky Nándor, a mostani püspök, ki a közép-kor hatalmas kezeművét az új-kor fölséges díszébe, de az eredeti terv szerint, újra öltöztette. A sugár négy tornyon, melyek eddig csonkán állottak, magas ércz sisak ragyog. Falai nagy részben újból rakattak, katakombái az avatatlan kéz által rájok halmozott terhektől megszabadúltak. Minő építészeti változtatások történtek; oltárok, oszlopok, csúcsívek, ablakok minő stil szerint alkottattak újra: ez egy egész külön tanulmány tárgya, minő nem egy jelent meg lapokban és önálló művekben is ezen építkezés folyama alatt. Legyenek itt csupán azok megjegyezve, vagyis inkább érintve, a melyek az avatatlant is megragadják és elbájolják. A délre néző homlokzatot az apostolok szobrai, a belső falakat mindkét oldalon szentírásbeli alakok, csoportozatok, földi és mennyei jelenetek ékesítik. A váltság munkája az esettől a keresztig, a keresztről levételig. A katakombába vezető lépcsőzeteket hasonlókép a váltság egész története, a teremtéstől az utolsó ítéletig, a középkor naiv szoborművészetét híven visszaadó csoportozatokban (szegények bibliája) ékesíti.
A fő oltár (sátor-oltár) négy sötétzöld márvány oszlopán, a faragványos püspöki trón, az orgona, a többi oltárok, megannyi kincsek és remekek, egyenként külön tanúlmány tárgyai, melyek folyvást újabb és újabb ékességekkel lepik meg a figyelőt, ki a templomnak tiroli színes márványkövekből, úgy szólván drága kövekből kirakott talajára már csak pihenni szegzi szemeit. Az egész újraalkotás költségeit mintegy három millió koronára teszik, melylyel ez a dicsőséges épület Európa összes templomai között az első sorban áll.
A pécsi székesegyházi altemplom lejárata a szegények bibliájával.
Dörre Tivadartól
A nagy templom nyugati homlokzata a püspöki palotára, a keleti egyéb egyházi középűletekre és a Káptalan-útczára néz; lábainál Pécs legszebb sétatere és a Scitovszky-tér négyszöge terűl. Fent a várost ölelő hegyek kigyöngyözve villákkal, melyeknek mintha borongás ülne homlokán a szőlőpusztító láthatatlan féreg miatt, de azért a vidám pécsi nép nem lett hűségtelen jó kedve régi tanyáihoz, s fellátogat pihenni és bút felejteni, honnét biztosabban lelát az aljba, a hol reményét és jövendőjét látja zsendűlni a virágzó amerikai szőlőtelepben; onnét a sátortáborra repűl tekintete, s megemlékezik, hogy nemcsak a katonák szeretik Pécset, hanem a királyok is, kik szívesen bocsátkoznak le e szép helyekre megtekinteni a hadi játékot, mely koronként a sátortábor körűl a pécsi hadgyakorlatokban ismétlődik.
Mindenben, a mit a szem lát, igazolva látszik lenni a régi példabeszéd: „Németnek Bécs, magyarnak Pécs”; és a nagy szultán örökűl maradt dicsérete: „földi paradicsom”. De a pécsi ember nem is hágy mindent a természetre; maga is igyekszik környezetét szebbé, életét édesebbé tenni. A tudomány és áhítat csarnokai mellett a művészi érték elevenen fejlődik társadalmában. A festészet, szobrászat, építészet, a zene, a színház, valamennyi megtalálja a maga közönségét, pártfogóit, tényezőit; mutatják a közterek, a temetők díszes alakzataikkal. És ezeken kivűl Pécs a rózsák városa volt már kétszáz évvel ezelőtt, és a virágok városa ma is. A pécsi nép szenvedélyesen szereti és tenyészti a virágot.
Pécsnek története nagy és nevezetes, azonos a megyéjével; azzal a különbséggel, hogy neki a jóból is több jutott ugyan, de a roszból is.
Sopianae volt a neve akkor, mikor fővárosa volt a rómaiak alsó Pannoniájának, központja a római hadi és kereskedési útaknak, s mint ilyen egészen római arczulatú város lehetett. Az egész Európában – úgy mond Haas Mihály – Olaszországon kivűl nincs egyetlen város sem, melyben annyi és annyiféle római régiség volna található, mint Pécsett. Útczái kövezete, vízvezetéke mind római eredetűek, a mi archeologiai szempontból elég szép ugyan, de a pécsiek nem igen szeretnek vele dicsekedni. Mert szép ugyan a régiség, de csak a múzeumokban. Ősi keresztény műveltségére mutat az a IV. századból való földalatti temetkezési kápolna, mely a székesegyház déli homlokzata előtt látható, s mely már maga erős bizonyság arra, hogy Szent Istvánnak nem a kereszténységet, hanem mint arra hivatott helyen, itt már magát a püspökséget kellett megalapítania. A királyi oltalom és bő adományozások, a kiváló püspökök tudomány- és művészetkedvelő buzgósága, a tartós béke, melynek az egész megye örvendhetett az Árpádok és Anjouk korában, mind összehatottak e város fejlődésére. Úgy látszik, nem nagyított Bonfin, mikor opulentissima civitas-nak (igen gazdag város) nevezte. A királyok örömest látogattak el belé, szívesen mulattak és tanácskoztak a főpapokkal, kiket gyakran választottak tanácsadókúl külügyi megbízatásokra, békeszerzésre és násznagyokúl. A hagyomány szerint itt jártak Szent István és fia, itt teszik Salamon könnyelmű fejére ingatag koronáját. Itt Nagy Lajos kardforgató keze leültet egy olajfát, mely kétszáz esztendeig hányja virágát és gyümölcsét, azután kisárgúl a vérben és tűzben a mohácsi napon. Itt Zsigmond véres kézzel veri földhöz és négyelteti ellenségeit. Itt Mátyás király dicsőséges lelke tiszteli meg a múzsát Pécs költő püspökében; ide vonúl csalódásaival Korvin János, és itt húzzák le róla jó barátai, a mit az ellenség rajta meghagyott; itt a szegény Ulászló vendégéül száll a gazdag Hampó Zsigmondnak, ki most zsugorgatja kincseit, hogy majdan szórja hazája megmentésére. Moré Filep itt gyűjti deákjait és viszi őket magával temetkezni Mohácsra. Ezzel végződnek a béke századai; azontúl vérrel és korommal írják Pécs történetét. A török megfészkeli magát benne jobban, mint Budában, és védi mind a vérig, mind a végig olyan elszántsággal, mint Budát. Van oka rá, mert, az egykorú levelek szerint, csak kereskedő bolt több volt benne 2.000-nél. Azután pusztán hagyja, de ki nem merítheti; s a kuruczoknak már húsz év múlva (1704) van mit sarczolniok, pisztolyt, kalpagot, csizmát, köpönyeget négyezrivel; a tiszteknek skárlátot, párducz és farkas kaczagányokat, azonkivűl 50.000 forintot; ennyit követelnek Pécsvárosán, s mivel Pécs városa sem ezt, sem önmagát megadni nem fogja, a kuruczok elfoglalják a várost, honnét hat hét múlva Herberstein kiűzi őket; Herbersteinék aztán kiölték és fölégették azt is, a mit a török meghagyott és a kurucz megkimélt; és a kit még ezek sem bírtak kiölni, azt négy év múlva elhordta a pestis. Az ötszáz esztendős béke fejlődését kétszáz éves harczok, égetések törlik el.
Pécs nem halt bele.
Merses profundo, pulchrior evenit (Buktasd a mélybe, megszépűlve jő fel); Rómáról mondja Horatius, de Pécsre is illik.
Pécs fejlődésében, önként érthetőleg, püspökeinek van legfőbb érdeme, kiknek sorában szentek, kegyesek, tudósok, diplomaták, hadvezérek váltják föl egymást. Történetüket egy nagy hétkötetes munkában Koller pécsi kanonok írta meg; magáét a városét többen, s köztük legkimerítőbben Haas Mihály. – Bonipert, a tudós; első, és Maurus, a szent, második a püspökök sorában; Calanus érsek, Bertalan püspök, Bálint bibornok államférfiak; Jób és Miklós hadvezérek; Vilmos, a bőkezű tudós; Janus Pannonius, a költő; a vértanú Móré; azután egész sora a tudósoknak: Gregorianczy, Verancsics, Draskovics, Dudics, Telegdi, kik a püspökségnek csak szegénységét hordozták. A katona-pap Radonai térített tűzzel-vassal és épített fáradatlanúl. Romokat takarított, ez volt az ő feladata, s a romokra visszatérvén az Árpádkori béke – egymásután rakták az oltárt Klimó György, Király József, a feledhetetlen Szepessy, kinek Pécs társadalma szobrot emelt, és Scitovszky. Hetvenöt boldog elődjének összes műveire, a századokra ragyogó székesegyház restaurálásával 1891-ben tette föl a koronát Dulánszky Nándor, a mostani püspök. Ott volt egész Baranya, ott az egész ország, a király. Az öreg Mecsek homloka kiderűlt. Négyszáz esztendő óta nem látott ilyen ünnepet, mióta Mátyás király itt járt.
A Mecsek hosszú gerincze határvonalat képez nemcsak a földön, hanem a levegő égben is. Túl rajta éjszaknak, a Hegyháton zordonabb az ég; hosszú tél, késői tavasz váltakoznak, a hideg szél keresztűl-kasúl járja a völgyeket éjszakra nyíló kapuikon, s hideg esővel csapkodja a dombok oldalát, míg nyári hőségben lomhán ül meg bennök a rekkenő meleg, megszorúl a levegő és vele együtt a búza szeme. E hegycsoportot két hosszú völgy vágja keresztűl, mindkettő éjszaki irányban; egyik a Bükkösd-Sásdi, másik a Hosszú-Hetényi; e kies és termékenyebb völgyekben sorakoznak a magyar falvak, míg a zordonabb és magasabb fekvésű helyeken a német szorgalom hódítgat. A szőlő fázik s csak ritka védettebb helyeken díszlik, de a természet bőven pótolja bérczes gyermekének ezt a veszteségét a gazdag bükkös erdőkben, s még inkább a sokféle fajú édes gyümölcsökben; a szamócza, a mogyoró, a gesztenye erdőszámra; kertekben a nemes gyümölcsök, melyeknek tenyésztése az egykori földesurak, s még inkább az e czélra egyletet is alkotott plebánosok érdeme volt már a század első felében. A hegyek erdős és kősziklás ágazatai változatos csoportozatokban dőlnek egymásra, s keskeny völgyeikben több mint hetven apró falu rejtekezik. E völgyekbe még a török is restelt leereszkedni, és ha lejutott, nem bántotta a békés kis falvakat, melyeknek népe szűk mesgyéjű szántóföldjei mívelésén kivűl erdővágással, sziklafejtéssel foglalkozik, de az agyagból. is tud pénzt csavarni. Több helyen a cserépművek készítése oly általános foglalkozása a fehérnépnek, mint másut a szővés-fonás. A hertelendi leányok kiváltképen ügyesek ez etrusk mesterségben, s bugyogós korsóikban sokkal tovább hűvösen marad a víz, mint a más vidéki kontárművekben. A falucskák többnyire maroknyi népűek, de a legtöbbje szép magyar nevű és népű, és régi eredetű, melyek elzárva a világtól sokáig megtartogatták, s némelyek ma is őrizgetik régi emlékeiket. Még Klimó püspök a múlt század közepén számos régi templomot és kápolnát vett számba íratos portaléikkal és falfestményeikkel – Mánfa, Barátúr, Szent Katalin, Szék, Szopok, Jánosi, Egyházbér, Komló, a cseppkő-barlangos Abaliget, s más helyeken melyek többnyire szent királyaink tiszteletére voltak szentelve. A hegyvidék szélein van néhány kis népességű mezővároska is, egy-egy kastélylyal, Gödre, Somogy-szélben; Szászvár, hallgató várromjával és zajos élénk kőszénbányáival; továbbá Sásd, Mágocs és Rácz-Kozár a tolnai határon.
Az éjszaki szelek megtörnek a hegy gerinczein, néha át is törnek, s le-lecsapnak kegyetlen erővel a déli oldalra, mely a hegy lábainál kezdődik, s rombolnak is kivételesen és ritkán. De itt már egészen megváltozik a természet ábrázatja; míg odafent fogait csikorgatja a tél, eminnen már a tavasz teregeti hímes szőnyegeit; ennek a földnek már telei enyhék és rövidek, nyara szellős, ősze hosszú és édes. Egy kis Lombardia. Még bent a Mecsekben, de már délre nyíló völgy torkában a kastélyos Bükkösd és Helesfa ontja jó borát a vasút mentén, mely itt kikanyarodik a mecsekalji síkra és egyszerre megáll, bevárni a barcsi vonatot Szent-Lőrincznél, hol régenten állítólag a Johanniták konventje állott, ma Esterházy-birtok a termékeny tarcsai pusztaszélben; a városka szembetűnőleg emelkedik szerencsés pontján a két összefutó vasútvonalnak, melyek itt egyesűlve vonúlnak Pécs felé, mindenütt lábainál a Mecseknek, melynek itt még kopár oldalában, mint fecskefészek az eresz-aljon, vagy mint anyja emlőjén a kisded, függenek messze ki barnálló templomaikkal Boda, Bakonya és Kővágó-Szőllős, s bentebb a várromos Töttös. Lent a síkon szép népű magyar falvak, franczia nevű szentek nevét viselve, Szent-Gál és Szent-Dienes; és a tájéknak népre, népességre, vagyonra, legelső községe Szabadszentkirály, az egyetlen nemes és pedig régi nemes községe a kevés nemességű Baranyának. Nevét Szent István királyunknak köszöni, nemességét pedig, az érdekes monda szerint Zsigmond királynak, és két ármányos asszonykának, kiknek bátor hűsége a király sorsát jóra vitte. Mikor ugyanis ő Felsége az országrendek által letartóztatva, a Garaiak őrizete alá Siklósra kerűlt, ez a két szentkirályi asszony, névszerint Kata és Éva, lopták ki a várból, cserépárúk között alkalmas rejtekhelyet rögtönözve ő Felségének. A király nemességgel és Szabadszentkirály birtokával jutalmazta a két asszonyt, utódaik megszaporodtak, betöltötték az egész Szentkirályt, melynek lakosai között ma is sok a Kata és Éva vezetéknevű. Szép nép; a legszebb a szép népű Baranyában, egyszersmind a legszebb beszédű is. Alább Görcsöny, hol a községet keresztűlmetsző országút egy középkori temetőt vág ketté, és az útat szegélyező magas partból egy egész embercsont-réteg fehéredik ki. – Fentebb Pelérd népes községe egy szép völgyben, a Somogyból ismert Czindery László idejében és birtokában egy sikerrel folytatott kisérletező uradalmi gazdálkodás székhelye, s még nevezetesebb a hazai selyemtenyésztés történetében, melynek iskolája Tolnamegye ugyan, de bölcsője és fészke Pelérd, hol Passardi János ezelőtt 200 évvel kezdte a selyemtenyésztést, és állította az első selyemfonót.
Pécstől tovább kelve a Mecsek alatt fehérlő országúton már mindenütt lugasok alatt járunk; az egész hegyoldal ősi időktől fogva benépesítve szőlővel, melynek felét s több mint felét kiette a féreg. Nem tesz semmit: azért mégis Baranya termi ez idő szerint a legtöbb bort. De mi volt akkor még, mikor ez az ostor le nem csapott ezekre a hegyekre? A hegyhomlokzat nyugati végén a Zengő aljában messze kifénylő kies ponton Pécsvárad, ikertestvére Pécsnek, kisebb és szegényebb, de távolra csakúgy, még szebben tűndökőlve, mint királyi nénje; két szentegyháza a magasban fehérlik, fölötte szőlős lejtők és erdős meredekek, lábainál a várkerítéssel övezett egyetemi uradalmi épületek. Hajdani benczés apátságát, melyben az ország első orvosi tanintézete virágzott egykor, Szent István alapította s látta el vagyonnal, jövedelemmel és oly szolgálattevő személyzettel, kiknek száma és foglalkozási neme eléggé megvilágosítják országunk akkori műveltségi állapotát; volt ezek között 110 szőlőmívelő, 6 timár, 12 esztergályos, 10 szakács, és 5 aranymíves, stb. A templomi gazdag fölszerelés mellett még 35 darab könyv is említtetik a szent király ajándékai között. Jól gondoskodott. Száz esztendő mulva itt talált titkos menedéket a véres testvérharczok ártatlan áldozata, a száradóban lévő Árpád-királyi törzs egyetlennek maradt csemetéje, a szegény Vak Béla. Ághegyről lemetszett gyenge hajtás, melyet a halálra vált II. István kiemel rejtekéből és törzsökébe visszaolt. A vak királyban felfrissűl és új sudarakat hajt a haldokló királyi ház, és tovább lombosodik másik két századig.
A Zengő völgyeiben köröskörűl, ős gesztenye-erdők árnyékában a népes magyar Hosszú-Hetény, Szent-László, és Várkony, honnét a már említett szép hegyi út Tolna felé siettében, szédítő mélységű völgyek fölött két sebes patak magas hídjain átfutva Nádasdra visz, melynek hosszú sorban csínnal épűlt házai, a pécsi püspök szép nyaralója és parkja fölött egy magas dombon sötétlő templom-romra néznek.
* * *
A Siklós-Villányi hegyalja és az Ormánság. A Mecsektől, akár a Villány felé szágúldó gőzkocsin, akár az országút sima hátán robogva, ellapúló dombok s kiszélesedő völgyek változatos tájképein kifáradt szemünk előtt egy új világ, még szebb, mint az imént elhagyott, nyílik meg a Siklós-Villányi hegység lábainál. E hegységnek nincs messze terjedő háta, mint a Mecseknek. Éjszaki oldalát föl a tetőkig erdők és szőlők lepik, déli homlokán sok a kopár szikla, de több a szőlő. Az egész kis hegyláncz félkörben fogja be a Drávára dűlő síkot, körűlbelűl olyan alakban, mint a Kárpátok az egész országot. Erős vörös bort termő hegyek innen is, túl is; de az elsőség mégis a déli oldalé. A hegyláncz keleti tövében három vasút találkozó pontján van a híres ború Villány; odébb, mindenütt a hegyek lábainál néhány széles, rendes útczájú, borban és búzában gazdag magyar község; politikailag úgy, mint társadalmilag kiképződött értelmes faj, mely háztartásában, szokásaiban, viseletében sokat ád magára, olvas és tanúl, közügyek iránt érdeklődik; sok köztük a kész szónok, és sok, a ki irodalmi ismereteivel, fogalmazásbeli könnyűségével meglep. Férfiai még viselik a szűrt; de a díszöltözet atilla, bekecs és buda; a szakállt nagy mértékben szabályozza az utolsó divat. A nők kapnak a selymen, a tarkán, a czifrán, a drágán, a divaton, noha még nem sikerűlt nekik semmivé tenni a termet deliségét, melyet az ingváll biztosít. Oldalfűzős, magas szárú drága topánka a lábakon; csak a fejnek maradt meg régi dísze, a fehér recze-konty, melyet ünnepeken divatos kalap és napernyő védelmez a naptól. E községek élén Nagy-Harsány viszi ősidőktől fogva a vezérszerepet, a hasonnevű magas hegy aljában hosszan elnyúló, régi templomú, csinos mezővároska, alig 1200 főre menő lakossággal. Külseje után sokkal népesebbnek vélné az ember, s ez onnét van, mert a városka fölött elvonúló pinczesor megannyi háznak tetszik, és jóval több a pincze, mint a ház, mert még más három falunak is itt a szőleje és pinczéi.
E hegyaljai községek koronája, egyszersmind nemcsak a hegyaljának, hanem az Ormánságnak is és az egész Dráva vidéknek forgalmi főhelye Siklós; csaknem a hegy tövében, s mégis mintegy a síkságból kiemelkedő népes és igen csinos méhkas, melyben évről-évre erősbödve pezsg az élet, forr a munka, versenyez az ipar és elevenkedik az üzlet. Fő útczájának emeletes házsorai alatt ernyős boltok hosszú sora, és a boltok telve emberekkel, a kisebb-nagyobb vendégfogadók tágas udvara telve vidéki szekerekkel, mert a vidék száz faluja ide tart hetenként kétszer adni a míg van, és venni a mit lehet; vagy más egyéb „bajában”. Így nevezi a jó baranyai ember enyhítő szóval azt a járványt, a melynek orvosa a doctor juris, receptje a váltó és patikája a takarékpénztár. A város közepén egy török mecset áll a maga igazi török állapotában, és a város fölött emelkedik egy sziklás magaslaton a siklósi vár, a Garaiak, a Perényiek, a Batthyányak régi vára, tanúja és emléke azoknak a bajnok kalandoknak, melyeket a Zrinyiek a Dráva hoszszában Kanizsától Eszékig vívtak. A várkastély földszíntje és első emelete a csinos román kápolnával, valamint egykor sugáran kimagasló, de a gyakori villámütések által több ízben megrongált s e miatt végre lebontott tornya középkori építmény, itt-ott az ajtók homlokán, s a kápolna oszlopain ismeretlen czímer látható: egy emberfej, melyből három emberláb térdben meghajló helyzettel ágazik ki. A nagy négyszögben épűlt kastély második emelete újabbkori alkotás; éjszaki és déli homlokzatán tágas erkély fut végig. Alig lehet elhatározni, melyik szebb látvány: ez erkélyekről szemlélni-e a tájékot, vagy a vár körűl elterülő vidék bármely pontjáról nézni ezt a várat, egykor Zsigmond királyunknak is kénytelen-kelletlen tanyáját. A vár udvarában egy mély kút van, még nem rég is taposó malomkerék szerkezet volt rajta; a kút vize a vár tövében fakadó hévvízzel áll összefüggésben. A várkastély földalatti építményei dermesztő hatású sötét börtönczellák, háromszoros vasajtókkal, és az öles falak szűk ablaklyukai háromszoros keresztvasakkal elzárva. Az éjszakkeleti sarkon álló, csúcsívesen boltozott czella valamikor márványkoczkákkal volt kirakva, s maig is kivehető falfestményekkel ékesítve. Az egész várkastélyt régi falak és izmos bástyák környezik, de a külső kerítés és tornyok romjaiból csak a nyugoti vonalon áll fenn egy darab.
A siklósi vár és kapuja.
Cserna Károlytól
Siklóstól egy futamatnyira
„Candida qua geminas ostendunt culmina turres”
„fehérlő halmokon kettős tornya látszik” a híres búcsújáró Gyűd-nek; távolabb, nyugoti irányban magas jegenyefáktól szegélyezett jó kőút vezet Harkány-ba, melynek kénes fürdővize vastag oszlopban buzog föl egy terjedelmes park közepén. A fürdő hűvös árnyékai, tiszta útai, rózsa- és oleander-ligetei, szálló- és fürdőhelyiségei berendezéséből azt hinné az ember, hogy itt egy fényűzési fürdőbe tévedt, ha nem látná a sok mankót fölhalmozva egy kamrában, melyeket hálás meggyógyúltak hagytak ott emlékűl. Ha ezeknek a mankóknak csak fele mond is igazat: akkor valóban istenáldás ezen a földön ez az alvilágból fölbugyogó kis Flegeton, melynek fölösleges vize egész patakban fut ki a határból, mint egy kigyó, s még akkor is megtartja fekete színét, mikor másik patakkal füstölögve szakad össze egy mederben. Harkány tövében van egy régi falucska, Terehegy; ennek urát, Teremhegyi Bika Jánost küldötte egykor II. Lajos idejében Baranyamegye követűl a rákosi országgyűlésre. Itt végződik a hegyaljai úrias, vagy mint ők nevezik, tarka népviselet; a következő falvak már minden átmenet nélkűl fehérben virágoznak. Az Ormánság, melynek mindenütt a Dráva-szélben, föl egész Somogyig terülő erdős, ligetes, fekete homokos talajú szép lapályán mintegy negyven apró faluban fehérben jár a nép, maga szőtte vászonban hétköznap és fínom patyolatban ünnepen. Csak a kötény piros a fiatalságnál, tarka fehérvirágú kék a középkorúaknál, fehér az öregeknél és gyászban járóknál. Viseletük bővebben van már rajzolva e munka I-ső kötetében a „Magyar népviselet”-ről szóló czikkben. Az Ormánság egy része – a legtermékenyebb – Bő-köz nevet visel. Falvai, melyek rendszerint egyetlen útczácskából állanak, kicsinyek, csekély népességűek; több van köztük 400 lelken alúl, mint felűl álló; ezerig egyik sem számlál. A házak somogyi szokás szerint nagyrészint talpakra, s eredetileg kémény nélkűl építvék, szalma tetőzettel, mely azonban az udvarokat beárnyékozó gyümölcsfák és a kertek sűrű szilvásai közűl alig látszik ki. Az ormánsági nép a somogyi drávamenti néppel építkezésben, szokásban, vallásban, erkölcsben azonos; szójárásban és viseletben is csak kevéssé különböznek. Egyszerű, tisztességtudó, tanulékony nép; kevés közötte a rosz, a szóbeli, a gyanús, a rovott multú. Nem olyan sok oldalú, nem olyan olvasott és tudós, mint a siklósvidéki, de a mit tud, jobban tudja, tudniillik zsoltárját és bibliáját. Olvasni, írni mindenki tud, mindenek fölött pedig énekelni, mert ez a magyarságnak legdalosabb ága. Bor az egész Ormánságban nem terem, korcsma gyéren van; ha van is, legény, leány nem tudja, merre van; de tudja a faluvégi játszót, a hol járja a labda és a dal. És noha tagadhatatlan, hogy igen nagy távolságról is ellátogat a pécsi és siklósi hetivásárokra, s nem egynek közűlök megvan a föntebb érintett baja is: mindazáltal az ormánsági népnek még csak egy iskolája van: a szép, fehérre meszelt templom a falu közepén a villogós bádogzatú toronynyal; tizet, tizenkettőt is meg lehet egy-egy pontról számlálni, oly sűrűn vannak itt a falvak.
Van hát templom minden kis faluban; szép magasra emelt s fehérre meszelt falai kiemelkednek a közönséges házak fölött, melyekre szintén nem ártana egy kissé több mész és pedig sűrűbben. De az ormánsági ember nem akarja a maga házát az Isten házához tenni. Ez az egyetlen, a miért áldoz sokat, mindent. A templom egyik oldalán van a paplak, ez is rendszerint csínos, tágas, mert ő úgy akarja; másikon van az iskolaház a tanítólakással; ez is tágas és csínos, mert a vármegye úgy akarja. Egyébként ha választani kellene, melyik maradjon, melyik pusztúljon: minden tétovázás nélkűl az iskolát engedné pusztúlni, mert iskola nélkűl még mindig megmarad helységnek a helység, de templom nélkűl csak gyülevész a nép. A mi ellenben az iskolát illeti, „lám a mi gyermek korunkban még nem volt iskola, mégis milyen szépen tud nálunk mindenki írni, olvasni, sőt énekelni is.” És ez utóbbit a képzettség magasabb fokának tartja a többinél. Mikor a szolgabíró azt kérdezte az egyszeri bírójelölttől: „'Tud-e írni, olvasni?” – azt felelte „Írni, olvasni nem tudok, de tudok énekelni.” – Bámúlatos ragaszkodással viseltetik helyi egyházi intézményeihez, melyeket minden alap híján önmegadóztatással tart fenn, a mi egy-egy családnak évenként 10–30–50 forintjába kerűl a búza, bor, fa, széna, tengeri, disznó-láb stb. összes értékében, melyet lukmának nevez. Egy-egy nagyobb építkezés miatt nem sokat fáj a feje. Ráfogja a tetőgerendákra, hogy korhadtak, a falra, hogy megsülyedt: ez elég ok arra, hogy új templomot építsen. Közpénztárában egy fillér sincs, a magáéból sem telik: tehát vállal évről-évre eklézsiai közmunkát; ebben is testvér a somogyiakkal; most egy tábla urasági földet arat le, majd egy egész erdőt vág ki és fuvaroz piaczra, majd egy darab országútat hord meg kővel, s az ilyen közmunkából a félholt sem marad ki, és az elzüllött falu terhe sem szökik meg; az így begyűlt pénzt fordítja építkezéseire. Maga dolgában nem szakasztja meg magát; munkája, melyre az asszonynép tisztán öltözködve jár, félig ünnepszámba megy; de a falustól fölvállalt munkát becsülettel és serényen teljesíti, el is végzi a megszabott időre. Hogy nem magának arat, az nem tesz semmit. Úgy szedi a markot, mintha már is tégláit rakná annak a szép templomnak, mely képzeletében régen fölépűlt már. És mikor felépűl a templom, és mikor annak majdnem 4 öl magasságú falára ráborúl a kék virágos deszka-mennyezet, melynek koczkáit ügyes asztalos-kéz a földmívelő életéből vett motivumokkal (sarló és ekevas, kék fürtökkel megrakott szőlőtő, nagy búzakévék, stb.) ékesíti: felteszi a kérdést az ennyi szépség szemléletén dagadozó ormáni kebel: Melyik szebb már most: a pécsi püspök temploma-e, vagy a czúni szent eklézsiáé? Azt feleli rá a czúni kurátor: „A mienk. A pécsi asztalosok nem tudnának ilyen szép nehéz kötött kévéket festeni.”
A temetők pompája még ide nem jutott el. Míg a hegyaljának sziklás földű temetőiben egyre szaporodnak a sziklába vájt sírok, a kőből rakott sírboltok, és versenyeznek egymással a vaskerítés közé rakott márványoszlopok: az Ormánságban kemény faoszlopokba vésett tulipán-koszorúk közűl szól egy-két gyöngéd sorban a fájdalom. Igen kedves halottakról a fejfára szegezett kék selyem kendőcske beszél, mely eleinte gyakrabban, később egyre ritkábban újúl meg; végre csal megfakúlt foszlányait lengeti a szél, búsan hirdetve, hogy az az édes élet feledve és a seb hegedve. Csak a menta marad meg a sírokon.
Ezek a falucskák általában mind régi helyek a maguk ős lakóikkal, de minden történeti nevezetesség és helyi érdekesség nélkűl. Még bent a hegy alatt az első ormánsági község Diás-Viszló, és a hegy túlsó oldalán Szava; lakosai, a hagyomány szerint, utódai volnának annak a 25 sátoralja czigánynak, kiket Zsigmond pécsi püspök Ulászló király rendeletére egyházmegyéjébe fogadott, s kik itt hadiszereket készítettek. Bizonyos, hogy e falu lakosai között ma is sok a sötétbarna színű és zenéhez értő ember. Az ormánsági községek között legnépesebbek Kis-Csány, Oszró csinos parktól körűlvett szép templomával; ettől jobbra Vaiszló mezővároska, és balra a Somogyból ide szakadt Sélye. A három városka mögött egy nagy terjedelmű erdőség, Draskovics grófok vadas erdeje, – azontúl erdőség mindenfelé, mely összeborúl a somogyi erdőkkel, az erdők között ligetek és a ligetekben rejtőzködő falvak. Kint az Ormánság szélén, már egészen nyilt helyen Kisasszonyfa, Istvánffy történetírónk születéshelye.
* * *
A mohácsi piaczon.
Cserna Károlytól
Baranyavár-batinai hegység (Alsó-Baranya). A batinai hegység alakzatában és fekvésében kisebb kiadása, kőtelen mása a siklósi hegyláncznak. Keleti irányban, minden elágazások nélkűl a Dunáig nyúlik s derékon vágja ketté azt a nagy síkságot, mely Szekcsőnél, s mondhatni, Pécsváradnál kezdődve, a Karasicza és Duna folyása között le a Dráváig terűl, melynek iszapos agyagtelevénye a termékeny Baranyának legáldottabb földje. A megye föntebb ismertetett részeinek lakossága általában magyar: ezt a részt ellenben három népfaj lakja. Legnagyobb része németség, mely itt kétszázad óta a Karasicza mentén megtelepedve, a többi fajoktól elzárkózva, csínos falvakat alkotott, melyeknek a neve szembeszökő ellentétben áll a lakosság nyelvével, mivel a falvak neve általában oly magyaros hangzású, hogy lakója alig tudja kimondani. Ki hinné, hogy Árpád, Szederkény, Himesháza, Villány, Virágos, Bóly, Kisfalud, Nyárád, Udvar nevű községekből áll ez az egész úgy nevezett Schwäbische Türkey, melynek sváb népe nem igen töri magát az állami nyelvért, ha csak az iskolák, s főként a bélyei uradalom által fentartott iskolák nem segítenek rajta. Az itt 100.000 főre menő németséghez képest elenyészőleg csekély a németek között elvegyűlő szerb-sokacz falvak 15.000-re menő népességszáma. A magyarság sem sokkal több, kik mintegy húsz községben, de a legszebb fekvésű falvakban laknak; ezek bírják a legtermékenyebb és legterjedtebb határokat. Itt is ők az őslakók.
Mindenkinek, a ki a dunai hajókon Bajáról Mohács felé utazik, szemébe tűnik az a csínos kis kápolna, mely Bátán alúl a Dunára függő hegy oldalából alá fehérlik. E kápolnánál kezdődik Baranyamegye éjszaki határa; a kápolna alatt fölfutó út Szekcsőbe kanyarodik be, Baranyamegyének egyik legnagyobb, rangban negyedik, s több mint 5.000 főnyi népességű, egyszersmind egyik legrégibb városkájába. Anonymus szerint Árpád e helyet Edőnek, az Ete fiának adományozta, ki itt várat épített. Igen sokáig a Szekcsői Herczegh család bírta, később a Bésán s ennek kihaltával a Bésán-Jankovics család uradalmának székhelye lett. Vársánczok nyomaival keresztezett s távolból most is váralakot mutató meredek agyag-emelkedések tövében, a Dunára néző házsoraival tetszetős mutató-vége Baranyának. Itt, sőt valamivel feljebb, a tolnai határban oszlik meg a Duna, kisebb ágával baracskai Duna néven a bácskai síkot mosogatja, öreg ága pedig nyugot felé, egész Mohács alá kanyarodik s még azontúl jó két mérföldnyire külön ágyban futva, Kis-Kőszegnél (Batina) újra magához fogadja elvált testvérét. Ez a két ág alkotja a gazdagon termő, de a vízáradások miatt csalóka Mohácsi (Margittai) szigetet, lapos tavaival, szakadékaival és nagy erdőségeivel, melyek közűl a legnagyobbnak Karapancsa a neve.
Mohács mezeje és a csele-pataki emlékoszlop.
Kimnach Lászlótól
Az öreg Duna Szekcső alul a parti hegyekkel és a hegyek alatt fölsiető országúttal együtt kanyarodik a közeli, német népű, szép nyilt útczás Bar falucskáig, és még tovább az átkozott patakig, melynek nevét jobb volna végkép elfelejteni, s a melynek partján egy jobb szándékkal, mint művészettel alkotott kép mutatja a mohácsi gyász legfőbb mozzanatát. Ott búcsút vesz egymástól folyó és hegy. A Duna lesiet Mohácsnak, nyaldosva, harapdálva és fogyasztva ennek sárga partjait; a hegyek megrakva a mohácsiak szép villáival, tova futnak, s félkörben alkotják annak a szomorú amphitheatrumnak, zöldelő falát, melynek völgyeiből és halmairól, megannyi páholyból, a fehérházas Lancsuk, a szép templomú Nyárád, a kastélyos Német-Bóly és Maiss, szépen épűlt, gazdag és gazdagodó német községek, egész Busigliczáig néznek le az ország egyik legszebb rónaságára, melynek szélén minaretszerű karcsú tornyaiban emelkedik:
Mohács. Mintha az átelleni Alföldből szakasztotta volna ide a Duna. Még a délibáb is, ez az egész Pannoniában ismeretlen tünemény, átszökken néha e síkokra, ölébe veszi, és megrengetvén, megkettőzteti, darabokra szaggatja, vagy megnyújtja ezeket az egyébként is nyúlánk tornyokat, melyek körűl több mint 14 ezer ember, – fele magyar, a többi német és szerb, – él egymás között családiasan békés életet, s folytatja földmivelői foglalkozását oly egykedvűséggel, mintha nem is az ország egyik előkelő forgalmi pontjában laknék. A város éjszaki végén emelkedő vasúti és gőzhajói állomás körűlrakva kőszén-hegyekkel és raktárakkal, nincs hatással a három nemzetre; míg a hegy, a sziget és a róna önti neki búzáját, borát: miért kormozná be magát üzlettel és kereskedéssel? E tekintetben legkonzervativabb és legkevélyebb a magyar. Míg bírja a kaszát, addig nem talicskáz szenet, legfeljebb fuvaroz. Külön városrészben lakik, és ez a városrész legtisztább. Különben is a rónaság és a sziget legszebb része az övé. A kereskedés egyiknek sem kenyere.
E régi és nehéz emlékű városban keresné az ember azt, a mi régi, a mi a multra emlékeztet, de semmit sem talál; egy, a püspöki palotában látható régi festmény a mohácsi ütközetről, és egy, az ütközet napjának évfordulóján, Király József pécsi püspök alapítványából tartatni szokott ünnepély mindaz, a mi a nagy veszteségre emlékeztet. De az évforduló-nap megjelölésében hiba is van. Az ütközet augusztus 29-én történt a júliusi (görög) naptár szerint, és ennek évfordulója ma a Gergely naptár szerinti szeptember 10-ke volna.
Mohács útczái szűkek, kátyúsak, s mivel a nép mezei munkával él, csöndesek. Csak vásárkor élénkűlnek meg, mikor az egész Baranya, sőt a bácskai és alsó pestmegyei Alföld, sőt Slavonia és a Szerémség nyelvben, viseletben tarka sokasága is felgyülekezik abban a sokadalomban, mely nem férvén meg a nagy vásártéren és tágas mellékpiaczokon, áradatával becsap a távoli szűk útczákba is. A bácskai szerb, német és magyar termetben, bizalmasságban és telt erszényben ide is elhozza otthoni versenyét. A bezdáni és szeremlei bokorugrós szoknyák; a kokárdás szűrbe öltözött mohács-alji sokacz becsületes arcza; a rácz leányka aranyos bóbitájával, mint egy kis páva. És a sokacz menyecske sulyom alakú kapiczájával, mint egy Minerva, – még pánczélja is van, mint Minervának; csakhogy piros selyemből, a mi Minervának még nem volt, noha ő volt a szövés-fonás isten-asszonya; sőt Minerva még a tánczhoz sem értett, sem az énekléshez: ebben a tekintetben Minervánál is elébb állnak a mi szép szerb asszonyaink. Bizonyos ellenben, hogy Minerva írni-olvasni jól tudott... És az alsó-baranyai atillás és dolmányos magyarság selymes fehér népével, nagy szemű és karcsú termetű, fehér arczú, fekete hajú nép, a minőnek első vezéreinket írja a történetíró. Dalolva, vágtatva és kerűltetve válik a nép e sokadalomból mindenfelé; csak egy út csendes. Baranyavár felé nem hallik egyéb a gyorsan forgó kerekek zörgésénél. Ez az út temetőn visz keresztűl, a Sátoristyei pusztán, ezen a csudálatos némaságú mezőn, melynek áldott földét a legtökéletesebb európai kultura vette hatalmába, és osztotta virágágyakra inkább, mint dülőkre, s mégis a munka legélénkebb napjaiban is oly hallgató, mint egy alföldi puszta ünnep reggelén. Itt kezdődik Albrecht főherczeg dús uradalma. Itt a Fekete kapunál a határdomb, a Török halom. Itt, akármilyen jó kedve hozta eddig, megcsöndesedik a vásáros ember is, és a nyugvó nap sugarainál, – mintha most is lángban állana az égbolt, – körűltekint a síkon. Fent Lancsuk áll, mintha fehér kővé változott volna a rémülettől, balra Nyárád tornya gyászban sötétlik; jobbra Kölked rejtőzik a fák között, ő látta legközelebbről, a mi történt. Messze távolban emelkedik a Baranya hegye (Harsánynál); az ütközet egész idáig terjedt ki, úgy mond a török történetíró. Lent a vislaki vér-füves lapály, melynek vize egy napon vérré változott: Nyakavágó Szent János alkonyán, 1526-ban. Ez a mohácsi mező és idáig terjed!
Komló-szüret Főherczeg-Lakon.
A főherczeglaki kastély.
Cserna Károlytól
Itt kezdődik Albrecht főherczeg béllyei uradalma, mely a Mohács, Villány és Béllye által határolt hosszúkás háromszögben, a mohács-eszéki országút által hasítva, s a villány-eszéki vasútvonal által metszve és határolva, 33 adóközségben 11 négyszögmérföldnyi örök birtokot foglal magában. A 12 gazdasági és 7 erdészeti területre osztott gazdaság középpontja Főherczeg-Lak a baranyavár-monostori vasútállomás közelében. Az uradalom belső összeköttetésben a magyaróvári gazdasággal, tetemes összegeket fordít újabb beruházásokra, csatornázásokra, védtöltésekre, gépműhelyekre, kisérletekre, és számos, e vidéken, sőt az országban is ismeretlen termelési ágak meghonosítására. Földjeit gőzekék hasogatják, erdeit tanúlt kezek tisztogatják, istállóiban ezer darab (allgaui, keletfrieslandi és shorthorn faj) fejős tehén két millió liter tejet szolgáltat eladásra és sajtkészítésre. Külföldi szállításra közel 100 hold föld termi a komlót. A laki gazdaság terjedelmes parkjának mintegy kiegészítőjéűl, szokatlanúl kellemes ékessége az útszélben 30 hold területre terjedő komlóültetvény, egész erdeje az erős dróttal egymáshoz kötözött karókra felfutó kúszó növénynek, mely a nyár végső heteiben várja illatos tobzaira a két-három hétig tartó szüretet; mivel pedig a szedés lassú, de sietős munka, naponként négyszáz embernek kell hozzálátni három héten keresztűl, a mi itt egyre-másra ötezer napszámot tesz.
Az egész uradalom tiszti létszáma negyvenen felűl van, s a szolgálati személyzet mintegy 800 főből áll, 300 forinttól 4.000 forintig terjedő fizetéssel s ugyanilyen összegekig emelkedő nyugdíj-biztosítással. A kezelési és szolgálati nyelv mint az egész tiszti személyzet is magyar; magyar a teljesen fölszerelt nyolcz tanterem nyelve is, melyeket az uradalom tart fenn, s melyekben ötszáz növendék nyer gondos oktatást.
A blázsoviczai erdő a béllyei uradalomban.
Cserna Károlytól
Az uradalmat beszegő két nagy folyó körűl, s kivált a kettő összefolyásánál alakúlt tavak és szakadékok, Mohácstól kezdve Eszékig, a halászatból is bő jövedelmet szolgáltatnak. A kopácsi tó egy húzásra 6–800 métermázsa hallal adózik; a zsákmány nagy része Budapest, Pécs és Eszék között oszlik meg; az olcsóbb úgy nevezett fehér halfajok szárított alakban Szerbia és Románia bőjtjét látják el. A 33.000 holdnyi erdőség kisebb, de értékesebb része az uradalom közepe táján tölgyes és bükkös; ezek között a keskendi vadas és a történetileg is emlékezetes Busiglicza, török írók szerint Les temploma, a mohácsi ütközet alkalmával egyik sztratégiai pont, honnét Bali bég, a Jajja basa, balra húzódva, az ütközet kezdetén a magyar tábort meglepte és elfoglalta; ott veszett a szegény király szegény szakácsa is, a szegény Gondos Illés. A busigliczai erdő és országút-szélben vadászlak áll, és a vadászlak belsőségein 13 tágas és mély őskori verem egy csoportban, köztük erős téglával és kővel kirakva hét, a többi egyszerűen kiégetve, melyeknek eredete igen régi. A nép szilosoknak nevezi, s itt ismét Plinius szavai jutnak eszünkbe: Pannones syros appellant. Az erdők nagyobb része, lágy erdő, a Duna kanyargó szakadékaira dől, telve vadakkal; melyeknek nyugalmát csak néha veri fel királyi fegyverek dördülése. Ezekben az erdőkben (királyok vadaskertje) királyok vadásznak királyi vadakra. Legközelebb Mohács alatt, fent a blázsoviczai erdőkben a német birodalom hatalmas uralkodója riogatta fel a rengeteg csendjét, és lent a kopácsi tó ezüst jegenyéi két hétig ünnepelték azt, a kit ma is siratunk és feledni nem tudunk. – Szép koronánk, ékességünk!
Az egész uradalom a gazdaságnak nem mesterségére, hanem művészetére szolgál mintáúl. Az az út, mely éjszakról délre keresztűl vágja, egykor a hadak útja volt; ma béke, fejlődés, virágzás és boldog gyümölcsözés útja. És nemcsak a nagy uradalomban nagyban, hanem az uradalom területén lévő községekben is szemlélhető a mintagazdaság hatása a paraszt gazdaságokban, ezeknek takarmány-termesztésében, ló- és szarvasmarhatenyésztésében, építkezésében. Ezen uradalom egész területén a községekben mindenfelé csoportosan, vagy elszórtan, egymásután emeIkednek a szilárd anyagból cseréptetőre épített, oszlopos tornáczú parasztházak egy méter magasságra emelt padlózattal. A fényesen tartott útczai homlokzatokat Sepsén és Kölkeden és egyebütt is, három frissen zöld redőzetű ablak díszíti; az udvar belső részében emeletes csűr, alja ólaknak, emelete magtárnak rendezve be, dicsekedve hirdetvén, hogy nemcsak a jó pap tanúl holtig, hanem a jó gazda is. És ha mégis egyik, vagy másik háznál a boldogúlás útja megsüpped: lakója az oka és nem a föld, nem az erdők, nem a folyók, nem a hegyek, nem az élénk forgalom, és nem az uradalmak, melyek a munkás kéznek osztják a kenyeret, a pénzt, a kényelmi, sőt fényűzési czikkeket, az egész szép életet. Az ember tanulékony; a jó is ragad, nemcsak a rosz; a szorgalom épít, az ízlés rendez, az okosság takarít. Egy százezer holdas gazdaság területén, a hol 80 holdnyi komló letakarítására 5.000 napszám kell, nem szabad szegénynek lenni senkinek.
Itt a Dráva-szögben és fent a hegyalja tündéri tövében tíz népes magyar község virágzik; köztük Béllye, az Eugen herczeg építette várkastélylyal; körűlötte a magyar reformatio egyik bölcsője, Laskó, hol a Páduában képzett olasz műveltségű Sztáray Mihály nagy hatással énekelte avatag nyelven maga készítette zsoltárait; Herczegszőllős, hol a reformátusok egyik első zsinatán megalkottattak a herczegszőllősi zsinat kánonai, melyeknek ősi példánya mult évben került napfényre; a hegy tövében Csuza és Vörösmart termő szőlők alatt gazdag síkságra néznek, római régiségeken járnak. A hegy keleti végén Baranyavár, és a nyugatin Kis-Kőszeg, vagy Batina; itt keltek által hajdan hadak, és itt kelnek át a béke művei ma a nagy közlekedési réven, mely Bácska és Baranya terményeit kicseréli. A hegyvonal éjszaki árnyékában, a Karasicza keleti folyásánál a régi római Quadriburgum alatt Baán; Bodolya a Csibogáti török út torkában; és a Duna közelében Márok, Darázs, Isép, hol a jó szívű sokacz lakik, kevés némettel, szerbbel és magyarral barátságosan elvegyűlve, kikkel legfeljebb a lótenyésztésben versenyez és kerültet; a sokacz elkerűli a szerbet, a német a sokaczot, és a németet a karancsi magyar.
A béllyei uradalomtól keletre terűl el és egész Siklós alá kiszögellik Lippe herczegnek szintén nagy kiterjedésű dárdai uradalma, melynek székhelye Dárda, élénk mezővároska Eszék közelében. Fentebb egy másik uradalom, Német-Bóly Monte-nuovo herczegé, mindkettő legnagyobb részben német lakossággal, melynek zárt határai között elvétve találkozik néhány szerb-sokacz község, és csak a szélein egy-két magyar.
* * *
Baranyamegye, mint hajdan, úgy ma is az ország legnépesebb megyéi közé tartozik, kilométerenként 62 főre menő, s az 5.170 kilométeren összes 320.000-nyi népességével, melyből 170.000 magyarnak, 110.000 németnek, a többi horvátnak, szerbnek és bosnyáknak vallja magát. Ezek között 240.000 a római katholikus, 13.000 a görög-keleti, 13.000 az ágostai és 45.000 a református vallást követi. A megye hét közigazgatási járásra van osztva: A Mecsek-hegy vidéke a pécsi, pécsváradi és hegyháti járásokat foglalja magába; itt a lakosság nagyobb részben magyar s általában római katholikus. A siklós-villányi hegység környéke a siklósi és szentlőrinczi járásokra terjed ki, s népessége egészen magyar és legnagyobbrészben református; végre a baranyavár-kiskőszegi hegy éjszaki és déli lapályain a mohácsi és dárdai járások terülnek nagyobbrészben német és római katholikus, tetemes számú magyar református és görög-keleti szerb népességgel. Ez a lakosság a városi nép kivételével általában földmíveléssel foglalkozik, magyarán mondva parasztság; az úri rend, a tehetősebb birtokos osztály, még csak most van alakulóban, régebben egyáltalában hiányzott, mivel e megyének középnemességét elszélesztette a kétszáz esztendős török szélvész, s midőn ez elmúlt, nem volt kinek visszatérnie, s a ki vissza kivánkozott is, nem ismerte meg többé az ő helye. Innen van, hogy volt idő, és pedig nem is oly régen, hogy az egész Baranya, a papi és alapítványi, és csekély számú középnemességi birtokok kivételével, három nagy-úri család, úgy mint Károly Lajos főherczeg, az Esterházy és Batthyány családok birtoka volt, s legtöbb benne a Batthyányaké. A béllyei, dárdai, szentlőrinczi, siklósi, üszögi, bólyi, sellyei uradalmak, megannyi tartománygrófságok a feudális időkből, 8–15 mérföldnyi területükkel. E nagy uradalmak termékeny határaiban nem volt sulyos a különben is kevés igényű jobbágyság állapota, és még kevésbbé volt az régebben, a törökjárás előtt, mikor ez a föld épen olyan virágkert volt, mint ma, és határain köröskörűl olajágból volt plántálva az eleven sövény.
* * *
A Mecsek környéke czím alatt összefoglalt három megyén még egyszer végigtekintve, megelevenedik szemeim előtt az egész tartomány népe és története, jelene és múltja.
Miként országszerte általában mindenütt, úgy e tartományban is a legtermékenyebb területeket, a folyamok és vizek mentét, a hegyek déli lábainál elterülő síkságot, kizárólag az ős tulajdonos magyar faj lakja. Az erdőt is szeretjük, a szőlőt is szeretjük, de csak úgy, ha búza terem a tövében. Ez a magyarság ős lakója e földnek. Nevekedett ugyan a múlt században betelepűlt tótságnak ma már egészen megmagyarosodott ivadékaival: de valóságban s nagy egészében az első honfoglalók leszármazásának mondható, talán a Bojta és Ete hadából. Legalább egy régi és közös eredetre vall a három megye három nagy vize mentén mintegy 150 községben élő 150.000-nyi kálvinistaság tájbeszédének népviseletének, szokásainak minden eltérési árnyalatok mellett is felismerhető azonossága. E községek nagyobb része a török harczok idejében is fennállott, szervezett egyházi életet élt itt a hadak útjában is; és ha a harczok megritkították is, a fogyatkozást kipótolta a Dráván-túli magyarság áttelepülése, mely koránt sem olvadt fel s enyészett el a szláv elemben, nem is a török elől menekűlt (ide, a török torkába), hanem a faji és vallási összetartozandóság ösztöne által vonzatva szivárgott át.
A magyarság után számban legerősebb németség, mely Somogyban széjjel szórva s csak néhány községben lakik, Tolna-Baranyában egy jól összefüggő területet foglalt el azon a szalagszerű vonalon, mely a 36° 10–20’ délvonalak között Simontornyától Dárdáig fut le. Takarékos, munkás, szapora és terjeszkedő faj; földjét jól míveli.
A megtermett görög-keleti szerb, és a barátságos sokacz, a magyarnak ez a legjobb komája, kinek minden faluban van egy háza, azaz ismerőse, kivel vendégbarátságban él (a rómaiak hospitiuma ez), a török kiűzetése után telepűlt a Duna és Dráva partjaira, nem oly erős és ellentálló faj, mint látszik, s a hol más fajokkal elvegyűlve él, fogy vagy beolvad.
A Mecsek-környéki három megyének története is, bizonyos szempontból, egyetlen a maga nemében. A Kupa lázadása óta öt századon keresztűl harcz nem taposta földjét. Békesség országa volt, és a kik mindent vesztettek, Salamon, Vak Béla, itt találták föl békességüket; futó és üldözött királyok menekvést, s a győzelemben kifáradtak üdülést itt találtak. Hű szolgáikat, rokonaikat e földek adományozásaival, ispánságaival jutalmazták. Míg a határszéleket körös-körűl német, cseh és tatár dúlta, s bent lázadt kunok és főurak emelgették fegyvereiket: itt műveltségben és tudományban virágzott és gyümölcsözött a béke, és szaporodott a nép.
Bezzeg kijutott azután. A gazdag rónák csataterekké váltak, a völgyekben tej és méz helyett patakozni kezdett a vér, és folyt közel kétszáz esztendeig. A török árvíz töltést szakasztott Béllyénél, ott két ágra válva ellepte az országot. – Attól fogva
Hac iter est bellis, quoties fortuna lacessit... (Luc.)
A hadak útja ez itt, valahányszor a sors irigyünk lesz.
A hadak útja ez itt, valahányszor a sors irigyünk lesz.
A hadak útja. Annak készítették már a rómaiak; erre vezették az Aquincumtól Sirmiumba irányzott vonalat, melynek Béllye alatt állandó hídat raktak; az egykori hídfő előtt terjedő lapályt ma is hadak útjának, s az egykor tíz öl széles és tíz öl magas hadi útnak ma is látható maradványait ördög útjának nevezi a nép. Ezen régi útnak nem ugyan nyomain, de vonalán építtette Mária Terézia királynő a 4 1/2 kilométer hosszú s átlag 3 1/2 méter magas műútat 20 méter széles alapon, melynek végén egy a királynő és József császár arczképeivel díszített föliratos emlékoszlop áll. Szulejmán is itt verette hídját, mely azután a török támadások állandó hadmíveleti pontja volt, s melynek fölégetése 1664-ben második Zrinyi Miklósnak legnagyobb haditette volt.
Erre az útra indúlt ki a szerencsétlen II. Lajos nem egészen háromezeredmagával Budából, miután az inasoknak jól lelkére kötötte a kopóit. „A kopókkal jól bánjatok, hetenként kétszer megmossátok.” Ez volt utolsó szava; azután hanyatlott alább-alább Tolnának, Szekcsőnek, Mohácsnak, 1526-ban, augusztus 29-kéig.
Útközben, egész az ütközetig baljós jelek mutatkoznak. Fekete paripája már az első napon kidől. Később egy titokzatos idegen kér hozzá bebocsáttatást, és nem engedi magát elutasíttatni. Végre az udvarnokok engednek, komédiát rögtönöznek, és egy közűlök a király képében fogadja az idegent. Az idegen szárazon elmondta a mit akart.
„Jól tudom, hogy te nem az vagy, a kinek magadat mutatod; de mondd meg a királynak, hogy ha nem tetszett engem elfogadni, tessék neki az ütközetben elesnie.”
A többit elmondja a török történetíró, szebben mint a magyar krónikások:
„Az átkozott král, sebben legyőzve, szégyentüzétől égő szívvel, lovastúl-fegyverestűl belevetette magát a folyóba.”
A baranyai leány még szebben, mint a török történetíró:
Lajos király lefordúlt a lováról,
Belebukott Csele patak árkába,
Csele patak tele szederindával,
Oda van a Magyarország királya.
Belebukott Csele patak árkába,
Csele patak tele szederindával,
Oda van a Magyarország királya.
Lefordúlt a lováról; a többit elvégezte a szederinda.
Igen. Budán és a Rákoson, és Hatvanban, és Mohácsnál. Megannyi Csele patak mindenfelé.
Valamennyi tele szederindával,
Oda van a Magyarország királya!
Oda van a Magyarország királya!
Mohács.
Cserna Károlytól
