Táplálkozás.
Táplálkozás.
A székely egyszerű, de tápláló eledelekkel él. Naponta háromszor étkezik. A reggelit ebédnek nevezi, melyet nyolcz óra tájban fogyaszt el. Délebédet 12 órakor eszik, vacsorát pedig akkor, mikor a gazdasági külső munkát elvégezte. Ebédnél (reggeli) és vacsoránál szokottabb ételek: túrós vagy tejes puliszka, zsírban rántott sós káposzta, vagy főtt aszalt szilva és vaczkor összeelegyítve, tojás-rántotta, télben disznó-költség (disznóhús) puliszkával; sült vagy főtt pityóka (burgonya) káposztalével. Udvarhely-megye gyümölcstermő vidékein télen át reszelt alma, Csíkban tört mák puliszkával, vagy pityóka és reszelt (morzsolt) tésztás leves. Nyáron ez eledelek egy része szűkebb lévén, az ebéd és vacsora rendesen árva-laska, morzsolt leves, köményleves, hagymáslé, vetrecze (savanyú lé), kaszáslé, mindannyi kenyérrel; hagyma vagy hagymás tokány puliszkával, törökbúza-kása (dara) tejjel vagy hagymás zsírral s télen töpörtyűvel leöntve; Háromszékmegyébén zsíros köleskása; a bortermő vidékeken pedig szüret után húzamosabb ideig egy pár gerezd szőlő puliszkával. Tavaszszal és őszszel bárány- és berbécs (ürű)-tokány puliszkával.
A délebéd fuszilyka (paszuly), borsó, lencse, pityókaleves, laska vagy reszelt leves kenyérrel. Vasárnap tyúkhúsos vagy marhahúsos laska; télen töltött káposzta, tehénhúsleves rízs- vagy gyöngykásával. A húsleves csak ünnepi és vasárnapi eledel, hétköznap csak ritkán fordúl elő.
A jó gazdasszony munkaidőben gyakran előveszi a füstölt sertéshúst, melyet úgy oszt föl, hogy újig tartson; e füstölt hússal hol jó tárkonyost, hol pedig almást főz, vagy pedig fuszulykán és lencsén adja föl a munkásoknak, kiknek ez a legkedvesebb eledelök. Az étkezésnél rendszerint csak egy fogás van. Kivétel csak a nagyobb ünnepek és némely vasárnap, mikor esetleg vendég is van a háznál. Ekkor a húslevesen kivűl van még sült, palacsinta vagy rétes is, sőt helylyel-közzel kőre lepcsent (sima, forró kövön sült tészta), vagy pánkó és kürtös kalálcs is. Ilyenkor a mézes pálinka, sőt a bor sem marad el. A sátoros ünnepeken kivűl Szent Márton napján és húshagyó kedd estéjén mindenütt felekezeti különbség nélkül lakomát ül a székely, valamint a katholikus vallásúak a búcsú napján. Nagy ünnepekre mindig kalácsot, tejfölös vagy szilvaízes lepényt sütnek. Ha ilyenkor idegen érkezik a házhoz, azt kalácscsal vagy lepénynyel, mézes pálinkával vagy borral kínálják meg. Ha étkezés közben idegen lép be, így köszönti az étkezőket: „Isten áldja meg a kietek ebédjét”, – a mire ez a szokásos válasz: „Jó szívvel lássuk kiedet is!”
Asztagrakás egy székelyföldi gazdaságban.
Gyárfás Jenőtől
A gazda cselédeivel és dolgosaival ugyanazt az ételt eszi s leggyakrabban velök egy asztalnál. Kenyeret legjobbat a háromszékiek és az erdővidékiek esznek. Ezt többnyire rozsból vagy elegybúzából (kétszeres) sütik, de a szegényebbek s a cselédek számára a vagyonosabbak is árpával vegyített rozskenyeret, sőt tisztán árpakenyeret is sütnek. Táplálóbb eledeleket leginkább munkaidőben esznek. Fűszerök a bors; levesbe és kalácsba a sáfrány. A kalácsba gyömbért és egyéb fűszert is tesznek. Paprikát a székely nép ritkán használ.
Nyelvjárás. – „Székej szűlte a magyart”, szokta nagy önérzetesen mondogatni a székely, a mit elég gyakran ilyen változatban is hangoztat: „Ha a világon székej nem vóna: magyar sem vóna”, mert azt tartja, hogy ők fia; de a magyar csak unokája Attilának.
A székelynek ez hagyományos fölfogása nemcsak eredetéről, hanem nyelvéről is, mely egészben véve teljesen azonos a magyar köznyelvvel; mindazáltal vannak némely hang-, szó- és mondattani sajátosságai, melyek a székelység nyelvét a magyarnak egyik külön nyelvjárásáúl tűntetik föl.
Magában a székelység nyelvjárásában két árnyalat különböztethető meg: a keleti és a nyugati, melyek közt körűlbelűl a Nagy-Küküllő völgye von határt. A keleti inkább a felső-tiszai, a nyugati pedig inkább az alföldi nyelvjáráshoz áll közelebb annyiban, hogy amaz a közép ë hangot változatlanúl megtartja, emez ellenben majdnem általában ö-vel cseréli föl: székëj – széköj, embër – embör, stb. Egyébként az egész székelységnek közös sajátossága, hogy a hosszú magánhangzókat kedveli: béjön – bejön, jóg – jog, jút – jut; i, í helyett sokszor ü, ű-t; sokszor pedig ë, é-t használ így: küs – kis, üdő – idő, mü vagy mű, münk – mi, mink; ës – is, éfjú – ifjú; nyíltabb hang helyett gyakran zártabbat használ poroncs – parancs, szova – szava, s hogy a hangzóilleszkedést a köznyelvnél is szigorúbban alkalmazza; ahajt – a helyt, doczka – dëszka, gyortya – gyërtya.
Szótanilag érdekesebb különösségek, hogy a névszóknál a -tól; -től és -nál, -nél ragok helyett -nól vagy = núl, -nől vagy = nűl és ni, -nitt ragokat használnak; hogy az igéknél több olyan régiességet föntartanak, a melyek a köznyelvben vagy szokatlanokká lettek, vagy csak irodalmilag fordúlnak elő, s úgy is ritkán. Ilyenek az elbeszélő, tartós és régmúlt időalakok: íra, kére; ír vala, kér vala; írt volt, írt vala, melyek közűl az íra alakot rendes múlt gyanánt oly általánosan használják, hogy a voltaképi múlt (írt) csak elvétve fordúl élő mellette. Igen szépen használják a tartós múlt idő alakját (ír vala) föltételes mondatokban, valamint a szintén régies, egyebütt már alig hallható múlt jövő alakját (írni fogott) bizonytalan állítás kifejezésére ilyen mondatokban: úgy látszik, el fogott menni az a fiú valahová, mett nincs itthon. Végűl nevezetes, hogy az ikes és iktelen igék szabályos használatát a székelység tartja fönn legkövetkezetesebben.
Mondatszerkesztés tekintetében kevés külön sajátság fordúl elő a székelyeknél. Legfeltűnőbb az, hogy a névmási alanyt gyakrabban kiteszik mint a köznyelv; példáúl: Te hová mégy? – Én haza mënyëk; – s hogy a kell igével alkotott kifejezésekben fő- és mellékmondatos szerkezetet használnak ott, a hol a köznyelv rendesen személyragos főnévi igenévvel alkotott egyszerű mondattal él; példáúl: el kell mennem helyett: el kell, hogy menjek.
Egészen sajátos különössége a székelynek, hogy általában bizonyos éneklő hanghordozással beszél és hogy a mondatokban az utolsó szót, még inkább pedig az utolsó szótagot jól megnyújtja s egyszersmind némi hangemeléssel is ejti ki.
Népköltészet. – A székely népköltészet kincses bányáját Kriza János tárta föl „Vadrózsák” czímű népköltési gyűjteményével. E könyvből tűnt ki, hogy a székely nemcsak életrevaló és szorgalmas, hanem igazán költői tehetségű nép is; hogy az emberi életnek jóformán minden helyzete balladát; dalt, nótát, vagy legalább rigmust fakaszt a székely nép lelkéből. A gazdag székely népköltészetnek azonban legértékesebb gyöngyszemei a balladák. Míg az alföldi magyar nép lelkét a pusztai élet romantikája ragadja meg: addig a székely nép lelke és képzelete legtöbbször a történelmi emlékezések világában jár; ott keresi és találja meg azokat a drámai történeteket, melyeknek tragikuma olykor a csodás és a misztikus erejével hat kedélyére. Az élet nehézségeivel küzködő székely lelke borúsnak látja az életet, siralomvölgyének a földi létet, melyben a feltörekvő embert saját szenvedélyei és a sorsát intéző világ-hatalom vas akaratú kényszere a legtöbbször lesújtja. Az előadás módjában is nagy a különbség a székely és az alföldi magyar nép balladaszerű költeményei között. Míg emezek dalszerűek, rimes versszakokra oszlók: addig a székely népballadák csak ritkán osztódnak versszakokra és a rithmus mellett csak mellesleg fordúl elő bennök a rim. Gyorsan, többnyire párbeszédben pördül le a történet a szűkszavú székely balladában. A kifejezés ereje és a gondolati rithmus okozza, hogy a dallamosság a versszakok és a rimek hiánya mellett sem hiányzik belőlük s hogy eredetileg valamennyit dalolta a nép. Egy nehánynak („Görög Ilona”, „Kádár Kata”, „Kőmíves Kelemenné”, stb.) fönn is maradt a dallama.
A szerelem, e mindennél erősebb érzés, szolgáltatja a legszokottabb anyagát e balladáknak. Különösen szereti a nép megénekelni a boldogtalan szerelmesek szomorú történetét. Rendszerint gazdagság és szegénység, előkelő és alacsony születés szolgálnak a szomorú történet magjáúl. Kádár Katának, a jobbágyleánynak gyászos vége, ki csak a halálban egyesűlhet a gazdag nemes úrfival, nem egyedűl álló; ehhez hasonló sok van a székely népballadákban; de föltűnően több az eset arra; hogy az előkelő leány szerelmes a szegény legénybe, mint viszont. E szerelmi viszonyoknak mindig jó végük van a népmesékben: a szegény legénynek felesége lesz a király-kisasszony, a király megosztja vele királyságát, országát; a népballada nem ismeri a kedvező véget; ott nem egyenlítődik ki a születésbeli nagy különbség. De megvan a költői igazságszolgáltatás. Kádár Kata és szerelmes ifja sírjából virág hajt ki s a két virágszál összeölelkezik. A török császár leányának s a székely katonának holttestét a tenger befogadja, szépen eltakarja.
Szerelem és szeretet: e két érzés közt való különbséget valósággal kiélezi s nem egyszer állítja szembe a székely népballada. Ennek legérdekesebb példája az Áspis kígyó, mely a legénynek kebelébe búvik, szívét szorongatja, piros vérét szíjja, gyönge derekát majd általszakítja, s a mikor a legény sorba kéri apját, anyját, bátyját, öcscsét, ángyát, hogy vegyék ki kebeléből a kígyót: ezek mind egymáshoz útasítják a szerencsétlent, míg végre is a kedvese menti meg.
A hitvesi, anyai és gyermeki szeretet gyakran tárgyai e balladáknak s nem egyszer régi történeti emlékezésekkel kapcsolatosan. Bátori Boldizsárné arany bölcsőben rengeti szép „futkosó fiát”. Altató dalúl elmondja, hogy a kis fiú apja nem Bátori Boldizsár, hanem az erdélyi kapitány. Bátori Boldizsár az ajtón át meghallja felesége e vallomását s halálra ítéli a bűnös asszonyt.
Az általános tipustól elütő balladák egyik legszebbike és tartalmi tekintetben egyik legnevezetesebbike „Julia szép leány”, mely e régi klasszikus mondást: „a kit az istenek szeretnek, azok fiatalon halnak meg”, példázza keresztény vallásos fölfogással. A szép fiatal Julia betegeskedni kezd, sárgúl és halványodik, mint gyönge lépecskének sárgúló viasza, sárga viaszának földön futó füstje. Meghal, mert a mennyei szűzek karának híja esett s az Isten báránya – Jézus – maga jött érte, hogy fölvigye a mennyei karbeli szűzek közé az örök életre és boldogságra.
Julia szép lány ëgykoron kimöne,
Búzavirág szödni a búzamezőbe,
Búzavirág szödni, koszorúba kötni,
Koszorúba kötni, magát ott mulatni.
Föl is fö’tekinte a magoss egekbe;
Ëgy szép gyalog ösveny hát ott jődögel le,
Azon ereszködék fodor fejér bárány,
A napot s a hódat szarva között hozván;
A fényős csillagot a homlokán hozta;
Két szép arany perecz aj! a két szarvába,
Aj! a két ódalán két szép égő gyërtya;
Mennyi szőre szála, annyi csillag rajta.
Szóval mongya neköm fodor fehér bárány
Mëg ne ijeggy töllem, Julia szép lëány!
Mett most esött héja szüzek seröginek,
Ha eljönél velem, én oda vinnélek
A mënnyei karba, a szönt szüzek közi,
Hogy bételnék, veled azok kegyös rendi;
A mënnyei kócsot adnám a kezedbe;
Első kakasszókor jőnék nézésödre,
Másod kakasszókor tégöd mëgkérnélek,
Harmad kakasszókor tégöd elvinnélek.
Búzavirág szödni a búzamezőbe,
Búzavirág szödni, koszorúba kötni,
Koszorúba kötni, magát ott mulatni.
Föl is fö’tekinte a magoss egekbe;
Ëgy szép gyalog ösveny hát ott jődögel le,
Azon ereszködék fodor fejér bárány,
A napot s a hódat szarva között hozván;
A fényős csillagot a homlokán hozta;
Két szép arany perecz aj! a két szarvába,
Aj! a két ódalán két szép égő gyërtya;
Mennyi szőre szála, annyi csillag rajta.
Szóval mongya neköm fodor fehér bárány
Mëg ne ijeggy töllem, Julia szép lëány!
Mett most esött héja szüzek seröginek,
Ha eljönél velem, én oda vinnélek
A mënnyei karba, a szönt szüzek közi,
Hogy bételnék, veled azok kegyös rendi;
A mënnyei kócsot adnám a kezedbe;
Első kakasszókor jőnék nézésödre,
Másod kakasszókor tégöd mëgkérnélek,
Harmad kakasszókor tégöd elvinnélek.
Az annyához fordul Julia szép lëány,
Szóval mongya neki: anyám, édös anyám!
Én is csak kimönék búzavirág szödni,
Búzavirág szödni, koszorúba kötni,
Koszorúba kötni, magamot mulatni
Föl is fö’tekinték a magoss egekbe,
Ëgy szép gyalog ösveny hát ott jődögel le,
Azon ereszködék fodor fejér bárány,
A napot és hódat szarva között hozván;
A fényős csillagot a homlokán hozta;
Két szép arany perecz, aj! a két szarvába,
Aj! a két ódalán két szép égő gyërtya;
Mennyi szőre szála, annyi csillag rajta,
Szóval mongya neköm fodor fejér bárány:
Mëg ne ijeggy töllem Julia szép lëány!
Mett most esött héja szüzek seröginek;
Ha elmönnék vélle, hogy oda vinnének
A mënnyei karba, a szent szüzek közi,
Hogy bételnék velem azok kegyös rendi;
A mënnyei kócsot a kezembe aggya,
Első kakasszókor jőnek látásomra,
Másod kakasszókor ingömöt mëgkérnek,
Harmad kakasszókor ingömöt elvisznek.
Szóval mongya neki: anyám, édös anyám!
Én is csak kimönék búzavirág szödni,
Búzavirág szödni, koszorúba kötni,
Koszorúba kötni, magamot mulatni
Föl is fö’tekinték a magoss egekbe,
Ëgy szép gyalog ösveny hát ott jődögel le,
Azon ereszködék fodor fejér bárány,
A napot és hódat szarva között hozván;
A fényős csillagot a homlokán hozta;
Két szép arany perecz, aj! a két szarvába,
Aj! a két ódalán két szép égő gyërtya;
Mennyi szőre szála, annyi csillag rajta,
Szóval mongya neköm fodor fejér bárány:
Mëg ne ijeggy töllem Julia szép lëány!
Mett most esött héja szüzek seröginek;
Ha elmönnék vélle, hogy oda vinnének
A mënnyei karba, a szent szüzek közi,
Hogy bételnék velem azok kegyös rendi;
A mënnyei kócsot a kezembe aggya,
Első kakasszókor jőnek látásomra,
Másod kakasszókor ingömöt mëgkérnek,
Harmad kakasszókor ingömöt elvisznek.
Sirass anyám, sirass, éltömbe hadd hajjam,
Hadd hajjam éltömbe, hogy siratsz hótomba.
Hadd hajjam éltömbe, hogy siratsz hótomba.
Lëányom, lëányom! virágos kertömbe
E’ső raj méhömnek gyönge lépecskéje;
Gyönge lépecskének sárguló viaszsza,
Sárog viaszszának fődön futó füstye,
Fődön futó -füstye s mënnybe ható lángja!
E’ső raj méhömnek gyönge lépecskéje;
Gyönge lépecskének sárguló viaszsza,
Sárog viaszszának fődön futó füstye,
Fődön futó -füstye s mënnybe ható lángja!
A mënnyei harang húzatlan szólalék,
A mënnyei ajtó nyitatlan mëgnyílék,
Jaj! az én lëányom oda bévezeték.
A mënnyei ajtó nyitatlan mëgnyílék,
Jaj! az én lëányom oda bévezeték.
Valami sajátságos mélabú borong a székely népballadákon s ugyanezt mondhatjuk a székely népköltészet egyéb termékeiről is, különösen a szerelmi- és a katona-dalokról. Nem állítjuk, hogy a székely nép szerelmi dalait a gondolatok mélységében, a képek gazdagságában egyik-másik nép szerelmi költése felűl nem múlja, hanem az egyszerű természetességben fölűlmúlhatatlan. Képekben nem szegény; a szerelmes szív megtalálja a természetben az ő bánatával vagy boldogságával rokon képeket. A csöndesen folyó viz, mely télben megaluszik (csak az ő szíve nem nyugszik meg soha); a szélvész üldözte, záporeső kergette madár; a kőszikla, melyből könnyebb poharat csinálni, mint két igaz szívnek egymástól elválni; az üzenetet vivő fecskemadár; a gyászfekete holló, mely sorsunk roszra fordúltát adja tudtúl; a sokféle virág, melyekhez a szerelmes az ő kedvesét hasonlítja, – és így tovább, mind a képek egész serege. Legszebbek a szerelmi dalok közt is a bánatos, mélabús, kesergő dalok, melyekben nem természetesebb, de mélyebb, erősebb az érzés s a képek gazdasága is nagyobb. A szerelem „átkozott gyötrelem”; ha boldogtalan szerelmes szíve följajdúl, szinte halljuk a keserű szemrehányásban kitörő zokogást:
Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelëm,
Mért nem virágoztál minden falevelën!
Mért nem virágoztál minden falevelën!
A mindennél nagyobb erejű szerelem megbabonázza és megbénítja akaratát annak, a kiben lángra gyúlt, a ki miatta magával tehetetlenné lett.
Mint általában minden népnek, a székelynek is a faluja a haza. A földhöz, a hol született, erős szeretettel ragaszkodik, s vigyék bár csak a szomszéd vármegyébe katonának, visszasír a szíve, idegenűl érzi magát a testvérnépek közt is. Hát még a régi világban, mikor vitték Lengyel- meg Taliánországba!
Visznek, visznek Lengyelország felé,
Sírva nézek kedves hazám felé.
Sírva nézek kedves hazám felé.
Tánczba menő fiatal székely leány és legény.
Gyárfás Jenőtől
Azon kesereg, hogy ott majd lengyel leányt kell ölelnie; pedig:
Ha ölelëm, fájnak a karjaim,
Ha csókolom, húllnak a könnyeim.
Ha csókolom, húllnak a könnyeim.
Alig ismerünk erre a kesergő népre, ha mesemondását hallgatjuk, vagy azt halljuk, a mint tánczközben nagyokat ütvén tenyerével a csizmaszárára, vidám, csipkedő versikéket kurjongat. Ha megszólal a muzsika, alig bír tánczos kedvével; úgy kirakja a csűrdöngölő figuráit, hogy nincs az a tánczmester, a ki ezt utána csinálja, s közben rímes tánczszókban rikkantja ki érzelmeit.
Kicsi nekem ez a csűr,
Kirepűlök, mint a fürj.
Kicsi. nekem ez a ház,
Majd kirugom a falát.
Kirepűlök, mint a fürj.
Kicsi. nekem ez a ház,
Majd kirugom a falát.
Kedves ingerkedéssel bíztatja a czigányt
Húzzad, czigány, disznót adok,
– Nem túrja föl az udvarod!
– Nem túrja föl az udvarod!
A táncz hevében gyakran szíve titkát is elrikkantja. Mindmegannyi szerelmi vallomások e versecskék:
Ó de ügyes, ó de jó,
Ó de kedvemre való
Piros orcza, fekete szem,
Ez engem a földbe teszen
Ha ezt el nem vehetem:
Nem ihatom, ehetem,
Magamat eltemetem.
Ó de kedvemre való
Piros orcza, fekete szem,
Ez engem a földbe teszen
Ha ezt el nem vehetem:
Nem ihatom, ehetem,
Magamat eltemetem.
Szóval, tánczközben sem nyughatik a székely népnek mindig munkálkodó lelke; a népköltésnek értékes gyöngyei merűlnek föl ebben a fajtában is.
A székely egyike a világ legkitűnőbb mesecsináló és mesemondó népeinek. Míg dalaiban a bájos egyszerűség, igazi természetesség ragadja meg lelkünket: meséiben lehetetlen meg nem csodálnunk hatalmas képzelő erejét, találékonyságát, tőrűl metszett, egészséges humorát. Bárhol volt a bölcseje azoknak a meséknek, melyeket a székely mesemondóktól hallunk, igazi székely népmesékűl hatnak ránk; a nép rájuk nyomta a maga bélyegét; az ő hamisítatlan, eredeti eszejárását megtaláljuk valamennyiben, ép úgy az idegenből közéje szakadtban, mint abban, melynek eredete nyilvánvalóan székely. A trágárságot nem szereti, de annál jobban az igazi, tőrűl metszett, kaczagtató humort. Nem a csodás elemekkel tele tömött mesék az ő legkedvesebb meséi, hanem azok, melyekben saját magára és a maga eszejárására ismer; melyekben az életbölcsesség egészséges humorral párosúl, bár bohónál bohóbb ötletei gyakran a képtelenségbe csapnak át.
Mindez bizonysága annak, hogy a székely népköltészet a maga egész teljességében mily sokféle kincscsel bővölködik.
Maros-Vásárhely.
Háry Gyulától
