A székelyek. Kozma Ferencztől; Népköltészet, Benedek Elektől
A székelyek.
Kozma Ferencztől; Népköltészet, Benedek Elektől
Kozma Ferencztől; Népköltészet, Benedek Elektől
A székelyek eredetére vonatkozólag régi és általánosan elterjedt hagyomány él, mely idők folytán krónikás följegyzésekből, a régi székely jogi intézményekhez és szokásokhoz, továbbá a Székelyföld egyes helyeihez fűződő mondákból alakúlt meg. E hagyományos mondák szerint a nagy hun birodalom összeomlása után mintegy háromezer hun vitéz elválva társaitól, a Hargita lakatlan környékén húzódott meg s azokból lett a székelység.
E hagyományt sokáig történeti igazságúl tekintette a magyar történetirodalom is. Az újabb kritikai történetírás azonban a hun eredetűséget kétségbe vonja, de a nélkül, hogy biztosan meg tudná magyarázni a székelyek eredetét, vagy meghatározni azt, hogy mikor telepedtek le mostani lakóhelyökre.
Egyik elmélet azt vitatja, hogy a székelyeket Szent László vagy legközelebbi utódai az anyaországból telepítették mai földjükre; hogy ők is olyan magyarok, mint a többiek, s hogy a székely név tulajdonképen, nem is nemzetnév, hanem foglalkozást jelentő elnevezés és annyit tesz, mint határőr. Van olyan elmélet is, a mely azt mondja, hogy a székelyek eredetileg besenyők voltak, vagy pedig az Etelközben künn maradt magyarságnak valamelyik töredéke, mely a besenyő és kun betörések idején a gyimesi és ojtozi szorosokon behatolva, a Hargita környékén szállott meg; s ott ismeretlenűl élt mindaddig, míg az erdélyi gyarmatosítás idején, a XII. században, a magyar királyság rájok nem talált s őket hatalmának körébe nem vonta. Egy harmadik s legújabb elmélet szerint a székelyek ama kabarok (kozar-, bolgár- és hun keveréknép) ivadékai volnának, a kik a magyarsághoz még Lebediában csatlakoztak s Árpád seregében előhadúl szolgáltak. Mostani lakó helyökre azonban csak később, Erdély megszállása után telepedtek volna le.
Bármilyen homály födi a székelyek eredetét s bármilyen bizonytalan is mai lakóhelyökre való telepedésök ideje, annyi tény, hogy, mióta róluk említés van az oklevelekben, mindig mint katonailag szervezett határőrző nép szerepelnek. Ez a határvédő foglalkozás fejlesztette ki köztök azt a katonai egyenlőségen nyugvó társadalmi és politikai szerkezetet, a melyen idők folytán a székely nemzetnek külön alkotmánya fölépűlt.
A székelyek mindnyájan szabadok és egyenlők voltak. Nem volt köztük egyéb, mint vagyonbeli különbség. A vagyonosabbak lovas katonai szolgálatra voltak kötelezve, a szegényebbek pedig gyalog katonáskodtak. Így vált aztán az egész népfaj két osztályra: lovas katonákra vagyis népiesen lófőkre (primipilus) és közszékelyekre vagyis darabontokra (pixidarius). A XIV. és XV. században már egyes főemberekkel (primor) is találkozunk, kik vagyonosabbak és előkelőbbek lévén, több jogot és kiváltságot szerezve maguknak, külön székely főrenddé lettek; ezért van, hogy már a XV. századon inneni okíratokban a székelyek három rendjével: főemberek (primores), lófők (primipili) és közszékelyek vagy darabontok (pixidarii) rendjével találkozunk.
Mivel a székelyek, mint nemzet, nemesek is voltak: eredetileg senki sem volt köztök jobbágy. Idő folytán a főemberek rendjének megszilárdúlásával jobbágyság is keletkezett vagy azokból a székelyekből, kik büntetésből szabadságukat elvesztették, vagy a kik elszegényedve valamely főember szolgálatába szegődtek, vagy a kiket a hatalmaskodó főemberek erőszakkal jobbágyokká tettek. A lófők és a közszékelyek soha sem nézték jó szemmel a jobbágyság ez elszaporodását. Nemzeti gyűléseiken több izben kimondották, hogy a főemberek bocsássák szabadon necsak azokat, kiket erőszakkal tettek jobbágyokká, hanem azokat is, kik önkényt adták magukat jobbágyságra. Sőt, ha ez utóbbiak újra jobbágyokká lennének, fejök vétessék.
A székelység földje terűletileg hét székre volt fölosztva: Maros-szék, Csík-szék, Sepsi-szék, Kézdi-szék, Orbai-szék, Aranyos-szék és Udvarhely-szék mint anyaszék. A közigazgatás e székekben nemek és ágak szerint volt berendezve. Összesen hat nem volt: Halom, Őrlöcz, Jenő, Medgyes, Adorján és Abrán. E nemek mindenike négy-négy ágra, összesen tehát huszonnégy ágra oszlott. Az egyes községekben a két fő állást: a hadnagyságot és a bíróságot e nemek és ágak évenként fölváltva töltötték be még a XVI. században is. A székelység feje a székelyek ispánja volt, kit mindig a király nevezett ki. E tisztség később egyesítve volt a vajdai hivatallal. Ez a méltóság Zápolyai János utolsó vajdával megszűnt, de a székely ispánság emlékezete továbbra is megmaradt a fejedelmek s a magyar királyok czímében. Hatásköre megoszlott a kinevezett főkapitány és a választott főkirálybíró között.
Előbb a székely ispán, később pedig a főkapitány és a főkirálybíró időnként lustrát tartottak székenként, azaz a székelyeket az ágak és nemek alapján számuk, vagyoni képességök és hadi készültségök szerint pontosan összeírták. Ha ez összeírás a vagyoni körűlmények újabb alakúlását derítette ki: a három rend állapotában változás is történt. A kik ugyanis az utolsó lustra óta elszegényedtek, egy fokkal lejebb szállottak: lófőkből közszékelyekké lették, s viszont, a kik megvagyonosodtak, közszékelyekből lófőkké lettek.
A székelyek hadi kötelezettsége első sorban a keleti határvonal őrzéséből állott. Ha a háború benn az országban, vagy keleti és éjszaki ellenséggel folyt: akkor minden fegyverfogható székely tartozott táborba szállani s egészen a hadjárat végeig szolgálni. Egy hónapig saját költségükön szolgáltak, azontúl pedig a királyén. A székelység harczi vitézsége minden időben nagy hírű volt. Mátyás király történetírója, Bonfinius, azt mondja, hogy „e nemzet a hadban legzordonabb és semmiképen meg nem szelidíthető”. I. Lipót pedig a tőle való diplomában egyenesen a legharcziasabb emberfajnak nevezi.
A székelység, mint szabad és nemes nemzet, semmiféle adót nem fizetett, az ökör-adót kivéve. Ez abból állott, hogy a királynak megkoronáztatása, házassága és első fiának születése alkalmával mindén hat ökör után egy-egy ökröt adtak. Ez adó behajtása úgy történt, hogy először a tulajdonos különválasztotta ökreinek felét és a másik feléből a király kiküldött embere választott egyet. Az így kiválasztott ökröket azután székenként Maros-Vásárhelyre összehajtották s ott az illető szék nevének kezdő betűit rásütötték minden, egyes ökörre. Ez volt az úgy nevezett ökör-sütés. Az utolsó ilyen ökör-sütés Izabella királyné idejében történt. Ez adó néha 40.000 darabra is fölment.
A székelység, mint Erdély törvényes nemzeteinek másodika, nemcsak a „három nemzet” közös gyűlésein vett részt, hanem külön nemzeti gyűléseket is tarthatott.
A székely birtok a fiú örökösre szállott. Fiú örökös nem létében jogi fikczióval a leány, mint fiú-leány örökölt, de gyermekei között újra a fiú örökösödés lépett életbe. Ha a családnak magva szakadt, birtoka a szomszédokra szállott. Ha valaki hűtlenség czímén elveszítette birtokát, a rokonaira szállott és nem a kincstárra. Mikor később az ilyen esetekben a kincstár öröklése szokásba jött, ki volt kötve, hogy a birtokot csak székelynek és székely földön lakónak adhatják.
Az igazságszolgáltatás 12 székbíró föladata volt, kik minden 15 napban egyszer törvényszéket ültek. E székbíróságtól a pereket a székelyek egyetemes székéhez lehetett fölebb vinni, a mely Udvarhelyen tartotta üléseit. Harmadfokú bíróság a székely ispán, vagyis az erdélyi vajda volt. Ha a pör tárgya három forintnál nagyobb értékű volt, a királyig lehetett vinni. A székelyek ispánja a helyszínén is bíráskodhatott a melléje ez alkalomra választott 12 bíróval. A főkirálybíráknak az volt a föladatuk, hogy felügyeljenek az igazságszolgáltatásra s ezért évenként háromszor számba vették az itéleteket.
A székelyek régibb közművelődési állapotairól nagyon keveset tudunk. Az egyházi élet már a XIV. században fejlett és rendezett volt. Valószinű, hogy ez egyházak, de még inkább az egyes kolostorok mellett voltak iskolák is. Hogy az írástudás már ez időben a korhoz képest eléggé el volt terjedve köztök, bizonyítja az is, hogy a legrégibb krónikák, mint a bécsi Képes krónika és Thuróczi krónikája azt mondják, hogy „a székelyek a szkitha betűket még nem felejtették el. De azokat nem írással, hanem pálczákra való metszéssel rovás módjára használják”. Ezek a régi krónikásoktól emlegetett állítólagos szkitha vagy hun betűk fönn is maradtak egyes régi templomfölíratokban, mint példáúl a csik-szentmiklósi róm. kath. templom belső falán és az énlakai unitárius templom mennyezetén. Ez utóbbi ma is megvan. A nehézség a dologban az, hogy e fölíratok mind későiek, a XVI–XVII. századból valók, s így nem lehet biztosan eldönteni, azonosok-e a régi krónikákban említett szkitha betűkkel. A XVI. századon kezdve már az iskolázásnak egyre szaporodó nyomaira akadunk, s azt is tapasztaljuk, hogy a székelység derekas részt vett minden időben a magyarság irodalmi, tudományos és közművelődési mozgalmaiban is.
—
