Szolnok-Dobokamegye. Kádár Józseftől
Szolnok-Dobokamegye.
Kádár Józseftől
Kádár Józseftől
Szolnok-Dobokamegye a korábbi Belső-Szolnok és Doboka megyékből, valamint a volt Kővár-vidéke nagy részéből 1876-ban alakúlt. Terűlete 5149.82 négyszögkilométer. A megye egészen hegyes-völgyes, de olyan alakúlással, hogy éjszaki része a Lápos völgyéig a havasi vidékekhez számítható; a Láposon alúli vidékeit közép- és alacsony hegyek ágazzák be, míg délkeleti dombos-halmos része mintegy a Kis- és Nagy-Szamostól kezdve már a Mezőséghez tartozik. A megyének az éjszakkeleti sarkán, a hol Besztercze-Naszód és Máramaros megyékkel szögellik össze, emelkedik az 1842 méter magas Czibles hegytömeg, melyből éjszaknyugatra és délnyugatra két nagy ágazat indúl ki. Egyik a bükk- és fenyűerdőkkel borított láposi hegység, mely a megye éjszaki részén gerinczével a megye határát jelöli. Kárpáti homokkő e hegység magva, de ormai trachitból valók. E hegység legmagasbb csúcsai a Priszlop (1836 méter) a megye legéjszakibb szélén, azután alább az ennél valamivel alacsonyabb Magura és a Sátor. A másik ág az ilosvai hegység, melynek fő lánczolata a Cziblestől délnyugati irányban halad a Lápos és a Szamos folyók között s dél felé hosszú és szövevényes hátakat bocsát ki magából, melyek közeit bő vízű patakok öntözik. E hegysor szelídebb jellegű, mint a láposi. Csúcsai ritka helyütt haladják meg a 800 métert. Tulajdonképen véve nem is önálló hegység, mert a Lápos és a Czibles aljáig terjedő erdélyi medenczének hegyes-halmos vidékéhez tartozik. Legmagasabb emelkedése a Gyálu Zsinyi Tordavilma község határában, a megye nyugati részén. Mészkövekben e hegység igen gazdag, különösen az a része, a mely a Lápos mentén a volt Kővár-vidékét ágazza be. A megyének a Szamostól délre eső része alacsonyabb hegyekkel és dombokkal borított erdős vidék, melynek uralkodó kőzete az agyagpala és homokkő. Kiválóbb hegyei Alparét közelében a sátor alakú Bábolna hegy, továbbá a semesnyei határban a Ripa és a gyékényesiben a Maguricza. A Sajó s a Nagy-Szamos bal- és a Kis-Szamos jobb partján fekvő vidék földje agyagos, palás és általában könnyen szétmálló kőzetekből áll.
A megye egész vízrendszere a Szamoshoz tartozik. Az itt délről éjszak felé folyó Kis-Szamos Kolozsmegyéből Kis-Iklódnál lép át a megye terűletére és annak székhelyénél, Deésnél egyesűl az éjszakkeleti irányból futó Nagy-Szamossal. Az egyesűlt folyó Deéstől éjszaknyugati irányban halad egészen Resztolczig, a hol délnyugatra kanyarodik és Szurdoknál elhagyja a megye terűletét. Hosszú kanyargó völgyében, melyet egy vasútvonal is élénkít, igen kiesen váltakoznak tágasabb lapályok és meredek hegyoldalak közé ékelődött szorúlatok és elég sűrűn sorakoznak a többnyire apró, de szép fekvésű községek. A Nagy-Szamosnak az egyesűlés előtt legnagyobb mellékfolyója balról a Sajó, jobbról pedig a vadregényes völgyű Ilosva, míg a Kis-Szamos vizét a Lóna és a Füzes patak gyarapítja. Az egyesűlt Szamosba még több patak ömlik; ezek közt kiválóbbak a Deberke, Csobánka és Gorbó. A megye éjszaki részének fő folyója a kies völgyek ölén nyugatra futó Lápos, melynek legnagyobb mellékvize a határszéli havasokból eredő Szőcs patak. A mezőségi résznek katlanszerű mély völgyeiben több kisebb-nagyobb tó van; ezek között legnevezetesebb a Czegei vagy Hódos tó, mely több apró patakot fogad magába, s a déli végén lefolyása is van.
A megye éjszaki részében gazdag vasércztelepek vannak, sőt nemes érczek is találhatók (pl. Oláh-Láposbányán); nyugati része mészkövekben, a mezőségi rész pedig sóban bővölködik. A nyugati és éjszaki részben nagyon sok ásványvízforrás van, melyek azonban inkább csak helyi használatra szolgálnak. A megye terűletének egy harmadát erdőség borítja. Az éjszaki és nyugati részek gazdagok tölgy-, de különösen bükkerdőségekben, melyeknek fáját több helyen jól berendezett fűrésztelepek dolgozzák föl épűlet-, bútor- és eszközfáknak. Fényűerdő aránylag kevés van. A termesztett növények között az első helyet a kukoricza foglalja el. Szőlő csak a délkeleti részeken terem s ott is szórványosan, de értékes termést ad. Az éghajlat, különösen az éjszaki részeken meglehetős zordon; a délibb vidékeken jóval enyhébb; bár különben a hőmérséklet évi átlaga még Deésen is csak 8.7 Celsius-fok.
A megye folyóhálózatához alkalmazkodnak az útak is. Vaspályái legnagyobb részt a három Szamos összeszögellő völgyein haladnak, de egyik ág a Sajó völgyén is végig fut. Állami, törvényhatósági és községi útjainak fő vonalai szintén a Szamos mentén húzódnak, vagy onnan indúlnak ki s behálózzák az egész megye terűletét.
A lakosság többségének (60%) foglalkozása, leszámítva a városokat s egy pár bányászhelységet, a baromtenyésztés és a földmívelés. A nép szokásaiban, öltözetében az erdélyi részek más vidékein lakó néptől csak igen kevéssé különbözik. A kis birtokú magyar köznemesség ruházata szürke darócz posztó; a magyar és oláh jobbágyok utódai fehér darócz posztó harisnyát (nadrágot) és fekete felső ruhát, czondrát vagy szokmányt viselnek; a kővárvidékiek pedig felső ruháúl hidegebb időben fehér vagy szürke gubát. A magyarság s a teljesen elmagyarosodott örménység, valamint a magyar és részben német nyelvű zsidóság, mely 1848 óta folyton szaporodik, főleg a városokban és a forgalom útjába eső községekben lakik, míg az oláhság csekély számú oroszszal egyetemben inkább a félre eső apró falukban él. Szászok csak abban a nehány Sajó-menti községben laknak, a melyek 1876 előtt a hajdani Besztercze-vidékhez tartoztak. A szám szerint 26 magyar többségű község a megyében elszórva fekszik s műveltség és jó mód tekintetében a többséget alkotó román községekkel szemben egyaránt kiválik.
A megye hajdankoráról igen hézagos ismereteink vannak. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy honfoglaló őseink itt szláv lakosokat találtak, s itt nemcsak megállapodtak, hanem meg is telepedtek. A királyság idejében e vidékeken már királyi birtokok alakúltak. E királyi birtokok egy része Belső-Szolnok, másik része pedig Közép- és Külső-Szolnok nevet viselt, melyet alkalmasint a sót, sós helyet jelentő szláv szolnik szóból alkottak a magyarok saját nyelvük hangtörvénye szerint. A XIII. század dereka óta a megye főispánja mindig az erdélyi vajda volt. Dobokamegye, mely szalag módjára majdnem az egész Erdélyen áthúzódott, a besenyő és kun becsapások ellenében katonai és védelmi szempontból alakúlt. Kővár-vidéke az Árpád-ház alatt Kékös nevű lakatlan őserdő volt, melyet Róbert Károly király 1329-ben erdőirtás és telepítés czéljából Nagy-Bánya városának adományozott.
Árpád-házi királyaink korában a belső-szolnoki részben jobbára nagy-, a dobokaiban pedig mind kisbirtokok keletkeztek. A népesség a terűlet sajátságai szerint oszlott meg. A magyar elem a déli lapályosabb vidékeken állapodott meg. Ez okozza, hogy a XII. és XIII. században oklevélileg csak a megye délkeleti részén mutathatók ki községek, melyek mind magyar, vagy megmagyarosodott szláv nevűek. Az egész éjszaki részben egyedűl Lápos községet említik az okíratok. E rész különben csak a XV. században népesült be. A szász bevándorlás útja szintén a Szamos folyó mente volt s a bevándorlók ennek vonalán oszlottak szét. A megye déli részeit előbb a magyarság és azután a szász jövevények szállván meg, a szláv elem éjszakra vonúlt a magasabb hegyek közé, hová a későbbi bevándorlók is telepűltek.
A magyar és szász elem megtelepedése után a megye mai terűletének további benépesítése erdőirtások útján történt. A belső-szolnoki részben keletkezett nagy uradalmak tulajdonosai váraikat védelmi szempontból félreeső helyekre építették. Hogy a várak szükségletei elláthatók legyenek, erdőket kellett irtani. Ez erdőirtásokat bevándorlók végezték, a kiknek főnökeit kenézeknek nevezték. A kenézek szolgálataik jutalmáúl kiváltságokat kaptak s az irtás helyén alakúlt községek bíráivá lettek. Ez erdőirtást a megye hajdani terűletén jobbára rutén és bolgár-oláh eredetű nép teljesítette, legalább erre vall a XIV. századig keletkezett mintegy 40 község neve.
A megye jelenlegi lakosságának nagy többsége román. E népelemnek a megye terűletén való megjelenése a XIII. század közepe előtti időkből nem mutatható ki. A pásztorkodó nomád oláh nép csak az 1241-ki tatárpusztítás után szivárgott be. Ezt igazolja az is, hogy a régebbi rutén községek között csak három oláhos helynév állapítható meg, de ezek is a XIV. századból erednek: Dánpataka 1331-ből, Drágosfalva 1393-ból és Mikola 1369-ből. A XIV. század végén tehát a megye jelenlegi terűletén a román elem még alig tett számot.
A magyarok és a szászság között nagy pusztítást okozott az 1241-ki tatárjárás, mely a megye terűletére a radnai szoroson át nyomúlt. Nagyon apasztotta még a magyarságot az 1437-ki alparéti paraszt-lázadás is, mely majdnem kizárólag ezen a terűleten folyt le. Mindezeknél azonban erősebb s mondhatni, végső csapást mértek a magyarságra Básta császári vezér és Mihály vajda pusztításai, a melyeket a későbbi török dúlások tetőztek be. Hogy mekkora volt e pusztúlás, világosan bizonyítja az, hogy az erdélyi részekben sehol annyi „desolata et deserta reformata ecclesia” nincs, mint épen Szolnok-Dobokamegyében. A hol a magyarság és a szászság elpusztúlt, vagy pusztúlásnak indúlt, mindenütt románság tódúlt a helyére. A románság azonban a megmaradt magyar elemből vagy épen semmit, vagy csak nagyon keveset olvasztott magába. Ez kitetszik abból is, hogy a magyarság ott, a hol olyan félreeső helyeken élt, hová a pusztító ellenséges csapatok nem juthattak el, mint példáúl Magyar-Décsében, még maig is épen és érintetlenűl megvan s határneveit, melyek már a XIII. századbeli oklevelekben előfordúlnak, maig is használja. Annál többet olvasztott magába a románság a rutén elemből, a melylyel vallási és egyházi közösségben élt. A szász elem, mely szenvedett veszteségeit sehonnan sem tudta pótolni, részint a magyarságba, részint a románságba olvadt. Ezt igazolják az 1300-ban már meglevő Szászárma, Középfalva, Szász-Bréte, Szász-Zsombor, Szász-Nyires, Kerlés, Girolt, Szász-Encs és Szász-Máté, stb. szász községek, melyeknek mái lakossága legnagyobb részt román, kis részben magyar és csak legkisebb részben szász.
A megye székhelye Deés rendezett tanácsú város 9670 lakossal. A Kis- és Nagy-Szamos egybefolyásánál, szelíd emelkedésű hegyektől környezett katlanszerű völgyben épűlt. Utczái, bár a város fekvése miatt nem lehetnek szabályosak, az új építkezésék folytán mindinkább szélesebb és rendezettebb alakot öltenek. Alig van az ország e részében város, mely Deésnél szembetűnőbben fejlődött és szépűlt volna, a mit egyre élénkűlő forgalma és kereskedelme segített elő. A város külseje, bármelyik oldalról tekintve, igen tetszetős. Deés régi bányaváros; sóbányáit már II. Endre király kezdette műveltetni, ki a sóbányák élére kamaragrófot állított s egyúttal Deést is a szabad városok sorába emelte; e kiváltsága azonban később teljesen feledésbe ment. A sót Deésről részint tengelyen szállították az országba szerteszét, részint pedig a Szamoson a Tiszáig s a Tiszán tovább egészen Szolnokig. A sóbányászatot azonban 1717 körűl megszűntették s a bányahivatalt 1747-ben a szomszédos Deés-Aknára helyezték át.
Lakosai eredetileg szászok voltak, a kik azonban a Hunyadiak korában teljesen elmagyarosodtak. A várost többször érte pusztúlás. Básta a lakossága nagy részét legyilkoltatta. Később, Nagy-Várad elpusztúlása után új telepűlőket nyert és Apaffy Mihály fejedelem 1665-ben a nemes városok sorába emelte s a véghelylyé lett várost Kolozs és Doboka megyék segítségével palánkkal vétette körűl. 1703-ban és 1706-ban a labanczok égették föl; 1717-ben pedig a krimi tatárok rabolták ki és rombolták le.
Deés nevéhez legrégibb históriás énekünk, a Pannoniáról szóló ének (a fehér ló regéje) szerint az a hagyomány fűződik, hogy a honfoglaló magyarok, midőn a Kárpátokon áthatolva e helyig jutottak s itt megállapodtak.
Istent ők ott imádának,
Háromszor Deust kiáltának;
Arról nevezték ott az várost
Szamos mentében az nemes Dézsnek.
Háromszor Deust kiáltának;
Arról nevezték ott az várost
Szamos mentében az nemes Dézsnek.
E régi ének naiv szómagyarázata idővel helyi hagymánynyá lett, mert a város melletti Óvár nevű dombon ma is áll egy avúlt torony, melynek 1578-ból származó fölirata szintén így szól a város nevének keletkezéséről.
Deés főtere és a Törvényház.
Cserna Károlytól
Deés épűletei közűl nevezetesebbek: a főtéren a XV. században épűlt csúcsíves református templom, melyet hajdan erős kőfal vett körűl. E templomtól éjszakra van szintén e téren a Báthory s később a Rákóczy fejedelmek szállásáúl szolgált épűlet, melyet Mária Terézia gróf Haller Pálnak adományozott; ma a város tulajdona s a polgári fiúiskola van benne elhelyezve. Előtte van a megyei szinház, melyet 1886-ban nyitottak meg. Ugyancsak a főtéren emelkedik a csinos városháza, a megyeháza és a honfoglalás emlékére emelt oszlop, melynek tetején a mondai turul-madár lebeg kiterjesztett szárnyakkal s keletre néző helyzetben. A város déli részén levő Honvéd-téren van az 1848 november 24-ki ütközetben elesettek emlékét megörökítő oszlop. A város többi épűletei közűl említendők: a Ferencz-rendi barátok bérháza, melynek egyik részében a „Hungária” szálló van, a másikban pedig a kaszinó, mely társas kör keletkezésére nézve második e hazarészben; továbbá az összes igazságszolgáltatási hivatalokat magában foglaló Törvényház, mely a városnak egyik legszebb középülete, aztán a Szamosvölgyi-vasút igazgatóságának palotája, a pénzügyigazgatóság, a posta- és távíró-hivatal épűlete, a szép parkban álló „Rudolf” közkórház, a gymnasium új kétemeletes épűlete és a honvédkaszárnya. A város számos jótékony és közművelődési egyesűletein kivűl különösebb említést érdemel az 1898-ban alakúlt megyei történelmi, szépirodalmi és néprajzi egyesűlet, melynek múzeumában már is több értékes dolog van összegyűjtve.
Deéssel majdnem össze van épűlve Deés-Akna 2300 lakosú község, melynek sóbányáit már a rómaiak is mívelték. A vízzel telt régi bányák üregeinek sós vizét ma fürdői czélokra használják.
A megye egyes vidékeinek részletes áttekintésére legalkalmasabb Deésről indúlnunk ki, mint a honnan kelet, dél és nyugat felé egy-egy fő völgy, éjszakra pedig élénk forgalmú országút vonúl. E Nagybánya felé vivő országút, mely kies völgyeken és erdős magaslatokon halad át, sok tájképi szépséget tár föl az útazó előtt. Ez útvonalon első említést érdemlő község az 1300 lakosú Alsó-Kosály. Itt hajdan a rómaiaknak erődített táborhelyök volt, melynek nyomai ma is láthatók. Alsó-Kosályról az éjszaki irányban fölfelé menő völgyben Felső-Kosály és Pecsétszeg községeken át Hollómezőre jutunk, hol gyönyörű kilátás kinálkozik a falutól éjszakra fekvő, 681 méter magas vízválasztóról. A kígyódzó vonalú országúton fölkapaszkodva a hegy tetejére, a déli és nyugati vidék apró zeg-zugos völgyeit körűlfogó hegyek eltörpűlnek alattunk és éjszakkeleti irányban egyszerre föltűnik a Czibles hármas csúcsa, tovább éjszak-nyugati irányban pedig a Sátorhegy és a Rotunda. Köröskörűl, a meddig a szem ellát, mindenfelé tölgy-, bükk- és fenyű-borította zöld hegyek láthatók, szemben pedig a kiszélesedő Lápos völgye, melyen ezüst szalagként kanyarog végig a Lápos vize.
Alsó-Kosálytól nyugatra csakhamar Kapjon községbe érünk, hol a megye egyik legszebb kastélyát találjuk, mely egykor Bocskay István tulajdona volt, s később a gróf Haller család birtokába jutott. E kastély udvarában fedezte föl Torma Károly régészünk azt a római fölírásos követ, mely őt a római határtöltésnek, a Limes Dacicusnak tanúlmányozására indította. Kapjonon túl van a Szamos szűkebb völgyének kezdetén Kápolna kis oláh falu. Hajdan város volt. 1437 szeptember havában a föllázadt parasztok ellen indúló magyar nemesség itt kötött szövetséget a székely és szász nemzettel. Odább éjszakkeletre, a Szamos mellett fekszik Galgó, melytől ugyancsak éjszakkeletre Blenkemező község felé egy szűk völgy nyílik. Blenkemezőnél e völgybe éjszaknyugati irányból a Bába patak mentén egy másik szűkebb völgy, a Bába patak völgye torkollik. Itt fekszik Bába községe, melynek közelében van a megye egyik legérdekesebb természeti szépsége, a festői bábai szoros mészkő-szikláival és egymás után sorakozó mészégetőkemenczéivel. Galgó előtt a vaspályát és az országútat egyaránt meredek homokkőfalhoz szorítja a kanyargó Szamos, mely Galgón túl délnyugatra mindinkább jobbra hagyja az országútat. A vasút ezentúl a Szamos kanyargását követve halad, majd a Szamos szélesebb árterében, majd egészen a hegyek lábához szorúlva, míg több kisebb-nagyobb falut elhagyva, a járás székhelyére, Nagy-Ilonda 990 lakosú községbe ér, mely az Ilonda pataknak a Szamosra nyíló keskeny völgyében fekszik. Nagy-Ilonda szomszédságában van egy bérczektől körülvett kies völgyben a büdöpataki fürdő alkalikus vasas, kénes jódforrásokkal. Büdös-patak hajdan önálló község volt, ma a szomszédos Rév-Körtvélyes községéhez tartozó puszta.
Az ó-vári torony Deésen.
Cserna Károlytól
Az országút Rév-Körtvélyesnél elválik a vasúttól és éjszaknyugati irányban Nagybánya felé haladva, csakhamar a 800 lakosú Kis-Nyiresre ér, melytől délre van a Runku sziklahegy cseppkőbarlangjával s az abban eltűnő búvó-patakkal. A barlang 25–30 méter magas üregének boltozatáról 1–2 méter hosszú csepegőkövek csüngenek alá. A barlangban elbúvó kis patak délre, mintegy három kilométernyi távolságra, a vasút mentén fekvő Hosszúrév falunál bukkan ismét fölszínre.
Hosszúrévtől kezdve útunkat ismét a Szamos-völgyében folytathatjuk. Lemény és Letka vidékén hatalmas mészkő-sziklák verik vissza vonatunk dübörgését, s Kucsuláton alúl a szoros oly keskeny, hogy a Szamos és a vasút csak nehezen törtet át rajta az 1020 lakosú Aranymezőnél kiszélesedő völgybe. Folytonosan délnyugati irányban haladva, elérjük a megyének e részen végső községét, Szurdukot, báró Jósika Miklós kedvelt lakóhelyét, ki itteni udvar házában írta „Abafi” czímű, regényét, melylyel írói pályáját megkezdette. Közelében a hegyek sziklafalaiban. több barlangnyílás látható, melyeknek némelyikéhez érdekes regéket fűz a nép.
Szurdukról átmehetünk a Gorbó patak völgyébe. A völgyet szegélyező sziklás hegyeket hatalmas tölgyerdőség borítja egészen a járás székhelyéig, Csáki-Gorbóig, mely hajdan egész vidékével együtt a kolozsmegyei Almás várhoz tartozott. Dombon levő kastélya egy régi római vár helyén épűlt. E kastély ma báró Jósika Sámuel tulajdona. Benne van elhelyezve a járásbíróság, az elemi iskola, a Jósika család könyvtára és a kaszinó. Az 1300 lakosú Csáki-Gorbótól szűk völgyön délkeleti irányban Cserneken át jókora magasságú hegy élére jutunk. Alattunk éjszakra fekvő mély völgyekben Veczk, Aszód és Bezdéd községeket pillantjuk meg. Jobbra a Kecskehát hegy zárja el dél felé a kilátást, de annál szebb tárúl föl keletre, hol a Deberke patak mentén Alparétot találjuk. Ez 1200 lakosú községtől délre, körűlbelűl egy óra járásnyira emelkedik a Bábolna hegy. Itt gyűltek össze 1437 tavaszán a nemesség ellen föllázadt parasztok. A sánczok, melyekkel a hegy lankás oldalát megerősítették, még most is láthatók. Alparéttól egy pár kisebb-nagyobb községen át erdős hegyek aljában visz tovább az út, míg a Deberke patak torkolatánál a Czicz hegy mellett visszaérkezünk Deésre. Deésről a Kis-Szamos balpartján déli irányban Dengelegen át a 623 lakosú Nagy-Iklódra érünk. Ősi várkastélyának ma nyomai sem látszanak. Nagy-Iklódon alúl a Lóna patak völgyében először is a vasút mellett fekvő s 1200 lakosú Kendi-Lóna községbe érkezünk, a hol a gróf Telekiek szép kastélya és minta-gazdasága érdemli meg figyelmünket.
A deési református templom.
Cserna Károlytól
Nem messze van innen Doboka 1140 lakosú község, a volt Dobokamegyének egykori székhelye. Régi várának nyomai még láthatók. Valaha a mesés Miczbántól származott, de már régen kihalt Dobokai család birtoka volt, melyet még V. Istvántól kaptak. Innen szép völgyön visz föl az út a 940 lakosú Magyar-Derzsére, melynek faragott kövekből épűlt temploma erődítve volt. Közelében két völgy összetalálkozásánál fekszik az 1370 lakosú Pánczél-Cseh, élénk forgalmú helység, melynek régi csúcsíves református temploma szintén kőfallal volt körűlvéve. Említést érdemelnek még e vidéken az 1020 lakosú Vajdaháza, az 1437-ki parasztlázadás egyik vezérének, Vajdaházi Nagy Pálnak szülőhelye; továbbá föntebb éjszakra Récze-Keresztúr, mely a Keresztúri nemzetség ősi birtoka volt.
Deéstől ugyancsak délre, de a Kis-Szamos jobb partján, a vasút mellett fekszik a megye második városa, a 6202 lakosú Szamos-Újvár. Régi várkastélyát Martinuzzi 1540-ben építtette. 1603-ban 74 falu tartozott hozzá. E várnak Erdély történelmében a fejedelmek idejében meglehetősen nagy szerepe volt. Itt fojttatta meg Báthory Zsigmond fejedelem a törökpárti politikát pártoló Báthory Boldizsárt és Kovacsóczy kanczellárt. A vár börtönében a XVII. században a szombatos felekezet alapítója, Pécsi Simon, és Béldi Pál neje hosszabb ideig sínylődtek. II. Rákóczy György 1655-ben kibővíttette a várat. 1786 óta tartományi fogház, később pedig országos fegyintézet lett, Szamos-Újvár nagy részt örmény lakossága igen élénk kereskedést folytat, mit pénzintézetein kivűl vasúti forgalma is előmozdít. Népes vásárai vannak, melyeken nagy vidék lakossága szerzi be szükségleteit.
A megyének a Mezőséghez tartozó délnyugati részén legnépesebbek a Kolozsmegye felől déli irányból éjszaknyugatra húzódó széki és czegei völgyek, melyek egymással Szamos-Újvárhoz közel egyesűlnek. A czegei völgyben van az erdélyi részek legnagyobb álló vize, a czegei vagy Hódos tó, mely félóra járásnyira hosszú, de legnagyobb szélessége sem igen haladja meg a 300 métert. E tó partján fekszik Czege község, a gróf Wass család ősi birtoka a család díszes kastélyával. Czegétől délre van Szent-Gothárd, melyet Árpád-házi királyainktól több szomszédos községgel együtt szintén a Wass család kapott hazafias érdemeiért adományúl. Czegétől éjszaknyugati irányban a jó bortermő Császárin, továbbá Vasas-Szent-Iványon, hol a Kendyeknek egykor erődített kastélyuk és családi temetkező helyük volt, áthaladva, a Szamos-Ujvár közelében fekvő Mikola községbe érünk, mely híres és sűrűn látogatott búcsújáróhelye a görög-katholikusoknak. A község lakosai vászonra és üvegre festett szent képekkel és szentelt gyertyákkal kereskednek s azokkal Romániát is bejárják. Mikolától délre a széki völgynek legnevezetesebb helye Szék, hajdan úgy nevezett taksás város, mely külön képviselőt küld az országgyűlésre. Szék ma csak nagyközség, csinos házsorokkal s 3400 főnyi, nagyobb részt magyar lakossággal. Sóbányája 1795 óta be van tömve. A reformáczió előtt épűlt nagy temploma hármas hajójú. Falain újabb időkben régi falfestmények kerűltek elé a lehúllott mészréteg alól, de újra bevakolták. Ferencz-rendi kolostorát és templomát 1752-ben Mária Terézia alapította.
Szamos-Újvár: Az országos fegyintézet; Martinuzzi háza; a főtér az örmény katholikus templommal.
Cserna Károlytól
Mikolától Deés felé haladva, Szamos-Újváron és Szamosújvár-Németin át Szent-Benedekre érünk, hol hajdan a Benedek-rendi szerzeteseknek kolostoruk volt, melyet később, miután világi kézre jutott, várkastélylyá alakítottak át s ma a gróf Korniss család tulajdona. Ettől délkeletre van Bálványos-Váralja, a megye mezőségi részének egyik népesebb (1700 lakosú) és tiszta magyar községe. Fölötte egy hegyormon egykori várának már csak alapfalai látszanak. A hagyomány szerint ebben a várban tartotta fogva Apor vajda Ottó királyt: Bálványos-Váraljától éjszakkeletre a Melles patakának a Nagy-Szamosba ömlésénél fekszik Bethlen, a járás székhelye és a bethleni Bethlen grófi család ősi fészke, három nagyobb szabású udvarházzal s 2700 lakossal. Vára, melynek Erdély történetében nevezetes szerep jutott, 1338 körűl kezdett épűlni. Víz vette körűl s négy bástyája volt II. Rákóczy Ferencz idejében még fönnállott. 1589-ben 36 község tartozott hozzá. Básta császári vezér 1602-ben a várat föladó székely őrséget hűtlenűl levágatta. Itt fejezték le 1674-ben Bánffy Dénest. Utóbb a vár elpusztúlt.
Bethlentől délre a Melles patak mentén a két Oroszfalut elhagyva, egy alacsony hegyek közt levő tágasabb völgyben a 900 lakosú Apanagyfalu, az Apaffyak ősi fészke tűnik föl. Szent Gellért tiszteletére épűlt régi temploma ma a reformátusoké. Mellette van báró Bánffy Dezső volt miniszterelnök udvarháza. Apanagyfalutól keletre egy hegymagaslaton van Szász-Fellak. Régi kettős földvárának ma helye is alig látszik. Innen délnyugatra Vicze község, a Kapi és Mindszenti családok törzsfészke van, melynek kastélyában Apaffy és később II. Rákóczy Ferencz fejedelem is többször megfordúlt. 1000 főnyi lakossága nagyobb részt magyar. Viczével szomszédos a 730 lakosú Magyar-Borzás, a hol II. Rákóczy Ferencz idejében híres salétromfőző volt. Alább, a túlsó völgyben Dellő-Apátit érjük, mely hajdan apátsági székhely volt. 1437 okt. 6-án az alparéti paraszt-lázadás fejei itt léptek egyezségre a nemesekkel s ugyanitt szervezkedett 1514-ben a Dózsa-féle pórhad egy része is. Apátin fölül következik Veresegyháza, a hol régen a „veres barátok”-nak volt kolostoruk. A szomszéd község a 920 lakosú Kékes, mely járási székhely. A Wesselényiek itteni udvarházában a volt Dobokamegye gyakran tartotta közgyűléseit. A község nyugati felén át útunk magas hegytetőre visz, honnan a völgyekben elszórt falvakat igen jól láthatni. Déli irányban véve útunkat, s egy hegyhátra följutva, jobbra egy völgykatlanban Noszoly község tűnik szemünkbe. A falu mellett egy kis tó van, mely fölött egy toronyalakú hegycsúcs emelkedik; ezt a nép „Angyalok várá”-nak nevezi. Nem messzire van innen Búza község, hol az erdélyi fejedelmek korában a Csákyaknak várkastélyuk volt.
A megye legkeletibb sarkában, a Sajó partján fekszik Kerlés 1100 lakossal, a gróf Bethlen család kastélyával és szép parkjával. E falu mellett emelkedik a történelmi nevezetességű Cserhalom nevű domb, hol Salamon király 1068-ban megverte Ozul kun vagy besenyő vezért. Ebben a csatában szabadított meg Szent László egy elrablott magyar leányt egy kun vitéz kezéből. Ezt a jelenetet nemcsak a volt Dobokamegye választotta czímeréűl (1748-ban), hanem régi festőink is többször megörökítették a templomok falain. Vörösmarty Mihály is megénekelte „Cserhalom” czímű eposzában. Kerléstől keletre, a megye utolsó községe, Árokalja van 900 lakossal. Ennek határában találták 1793-ban a dák-korszakból azt a két bronz kereket, mely a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának egyik ékessége.
A kerlési kastély a Cserhalom tetején.
Cserna Károlytól
Deéstől éjszak-keleti irányban, a Nagy-Szamos jobb partján első község az 1660 lakosú Kozárvár, melynek régi vára a község nyugati részén emelkedő dombon állott. Kozárvártól keletre Csicsó-Mihályfalva következik, melytől éjszakra a Csicsó patak völgyében fekszik az 1846-ban ide telepített tót lakosságú Lábfalva község; e fölött emelkedett hajdan a hazánk történetében annyira emlékezetes Csicsóvára. Már csak egyetlen torony maradványa áll még, melynek tetejéről fölséges kilátás nyílik a környékre. E vár 1304-ben László erdélyi vajda kezén volt, Wass Miklós azonban 1321-ben Róbert Károly király hatalmába juttatta. Zsigmond király Csicsóvárát a hozzá tartozó uradalommal együtt a Bánffyaknak adta, kiktől Mátyás királyhűtlenség czímén elvette és István moldovai vajdának adta hűbérűl. Ez idő óta a moldovai vajdák bírták 1540-ig. Ekkor János király nejének, Izabellának, adta nászajándékúl. 1544-ben elhatározták lerombolását. Uradalmához, mely 1563-ban Számos-Újvárhoz kapcsoltatott, 60 falu tartozott. A lerombolt vár helyén ma a hegy likacsos kvarcz-trachitjából keresett malomköveket készítenek.
Csicsó-Mihályfalván túl Bacza község fekszik, 840 lakossal. Szép kastélya hajdan Bocskay István fejedelemé, utóbb Mikes Kelemené, a „Törökországi Levelek” halhatatlan írójáé volt. Baczával szomszédos a vasút mellett fensíkon fekvő Retteg, egykor város, ma 2300-nál több s nagyobbára magyar lakosságú község. Rettegtől keletre a második község Csicsó-Keresztúr, a Torma család ősi fészke. E községgel szomszédos Kudu, melynek a Szamos felől való részén nevezetes földvára volt. Az itt történt ásatásokból sok kő és bronz régiség kerűlt a hazai múzeumokba. Kuduról két irányban mehetünk tovább. A Naszád felé vezető éjszak-keleti úton Szeszárma községhez érünk, mely hajdan város volt. Erődített kastélyát a hozzá tartozó 16–20 faluval együtt a Harinai Farkas család tagjai bírták, de Báthory István fejedelem 1576-ban hűtlenség czímén elvette tőlök. Egykori várának s hatalmas templomának alapfalai még látszanak. Kudutól egyenesen keletre a Nagy-Szamoson és a Sajón átmenve, Somkerékre jutunk, a hol a vajdák és fejedelmek korában országgyűlést is tartották. E községnek 1130, nagyobbára magyar lakosa van. Közel fekszik ide Sajó-Szent-András, hol nem régiben néhai Fehérváry Károly nagybirtokos és volt országgyűlési képviselő saját költségén díszes református templomot építtetett. Alább van Kentelke, melynek határában kunhalmok láthatók. E halmokról a hagyomány azt tartja, hogy a kerlési vagy cserhalmi csatában elesett kunok csontjait takarják.
Ha az Ilosva pataka mellett fekvő Csicsó-Keresztúrról éjszaki irányban az Ilosva patak völgyébe teszünk egy kirándúlást, az első község, melybe érkezünk, a 700 lakosú Alsó-Ilosva, melynek határában Caracalla Severus Alexander idejében az „ala I. Tungrorum Frontoniana” táborhelye volt.
Torma Károly e táborhelyen számos fölirásos téglát ásatott ki, melyek most az Erdélyi Múzeumot gazdagítják. De a vidék udvarházaiban, főleg Alsó-Ilosván a Hye Adrien udvarában sokat láthatni az innen kikerűlt faragványos, fölíratos kövekből és szobrokból. A mindinkább szűkűlő, sűrű erdőkkel szegélyezett Ilosva völgyében Ispánmező 1340 lakosú és Felső-Ilosva 1100 lakosú községeket elhagyva, az 1640 lakosú Felső-Puszta-Egrestől nyugatra egy 697 méter magas hágón túl a Lápos folyóba szakadó Szőcs patak völgyébe érünk, mely a Cziblesből ered. E patak mentén két község, Alsó- és Felső-Szőcs, fekszik 1100, illetőleg 1666 lakossal. Odább éjszakra, a Czibles közelében van Tőkés, melynek lakói a környező erdőségekben szénégetéssel foglalkoznak. Az itt égetett szenet Vajda-Hunyadon használják föl. Tőkésről kiindúlva szokták a turisták a Cziblest megmászni. Egykor e vidék nagy vadászatoknak volt színhelye; báró Wesselényi és Újfalvy Sándor vadászatait ma is emlegetik vadász körökben.
A Szőcs patakának a Láposba való szakadásánál a 850 magyar lakosú Domokos községet találjuk. Itt kétfelé ágazik az út. Éjszaki irányban a Lápos völgyén fölfelé haladva a 2794 lakosú Oláh-Lápos nagy és csinos községbe érkezünk, mely a XVIII. század közepétől az újabb időkig a kincstár birtoka volt. Most csak egy vasöntője van s az is magános kézre jutott. E vasöntőben gazdasági eszközöket készítenek. Oláh-Lápostól éjszaki irányban tovább menve, csakhamar Rojahida falut pillantjuk meg hatalmas vasolvasztóival. 1850-ben kezdte itt az állami kincstár az érczolvasztást, de a 80-as évek végén már megszűntette. A völgy, melyen régebbi időben a Huszt felé vezető országút ment végig, fölebb folyton szűkűl; a hegyek magasodnak, s a bükkösök között már fenyű is kezd előtünedezni. E tájon jobbról egy sebes futású patak szakad a Láposba. E patak mentén Rákosfalva fekszik, melynek határában még ki nem kutatott, de őskori állatok csontjaiban gazdag barlang és egy vastartalmú szénsavas forrás van, a „Borkút”. Innen nem messzire a 600 lakosú Horgospataka községbe érünk. Érczolvasztó kohójának fojtó füstjét, mely széndioxid tartalmú, már messziről megérezzük. Még följebb, a hatalmas Priszlop hegy alatti szűk völgyben Oláh-Láposbánya, a megye legéjszakibb községe és legnagyobb érczbányatelepe fekszik 1235, nagyobb részt magyar lakossal. Városias színezetű község; körűle fenyves erdőség terjed; a völgyben érczzúzók dörömbölése vonja magára figyelmünket. A község felső részében levő szénsavas „Borkút” vizét az ugyanott folyó Tocsila patakkal együtt zúzók hajtására használják.
Domokos községtől nyugati irányban haladva, csakhamar a Lápos mindkét partján elterűlő Magyar-Lápos községébe érkezünk. E 2432 főnyi s legnagyobbrészt magyar lakosságú nagyközség egyúttal a járás székhelye is. Egykor Csicsó várához, ennek lerombolása után pedig a szamos-újvári uradalomhoz tartozott. Országos vásárai híresek. Magyar-Lápostól nyugatra, a Debrek patak jobb partján van Borkút falu, melynek ásványos vizét csak a község lakói használják. Föntebb éjszakra van Sztojkafalva, melynek csinos és jól berendezett fürdőjét gyomor-, máj- és lépbajosok látogatják. Kellemes ízű, sós savanyú vize palaczkozva nagy keletnek örvend. Közelében emelkedik a bazalt kőzetből álló nagy és szép alakú Sátorhegy, melynek tetejéről a szelídebb Kapnik völgyébe ereszkedünk alá. A Sátorhegytől délre fekszik Nagyhegy község, melynek ásványos vizét hűléses bajokban a környék lakói sikerrel használják. A szomszédos Csernefalván át az egykori Kővár-vidék legnépesebb községébe, Kápolnok-Monostorra érünk. Innen kezdve útunk Szurduk-Kápolnokig a legváltozatosabb tájakon halad, míg éjszaki irányban a megye legéjszakkeletibb községébe, Füredre jutunk, melynek kénes-sós vizét fürdésre használják.
