A Mezőség. Bedőházi Jánostól
A Mezőség.
Bedőházi Jánostól
Bedőházi Jánostól
Az erdélyi belső medenczének azt a dombos-völgyes részét, melyet leleten a Marosba ömlő Lucz patak, éjszakkeleten a Sajó folyó, éjszakon a Nagy-Szamos, nyugaton a Kis-Szamos, délnyugaton az Aranyos, délen és délkeleten a Maros folyók fognak közre, Mezőségnek nevezzük. A Mezőség terűletén négy megye osztozik. Középrésze Apahidától Kis-Fülpösig, mely ez irányban a Mezőség legkeletibb községe, Kolozsmegyéhez, ettől éjszakra, a két Szamostól és a Sajótól határolt rész Szolnok-Dobokamegyéhez, délen az Aranyos és a Maros folyókig terjedő része Torda-Aranyosmegyéhez, délkeleten a Marosig és a Lucz patak alsó folyásáig terjedő darabja pedig Maros-Tordamegyéhez tartozik.
A Mezőség földje a felső mediterrán képződményeknek abból a sajátságos réteg-csoportjából áll, melyeket Koch Antal egyetemi tanár „mezőségi rétegek”-nek nevezett el. E mezőségi rétegek uralkodó kőzete a pala néven ismeretes szennyes sárga vagy kékes színű hasadékos, palás elválású tályag. E tályag mellett a sárgás-fehér, kékes-zöldes és néha e színek foltjaitól tarkázott kvarcz-andezit, vagy dáczit-tuffa is előfordúl általában vékony táblás rétegekben, de néhol breccia-szerű padokban is. A Mezőség harmadik kőzete a csillámos homokkő, melynek táblás rétegei a középső részekben csak kisebb mértékben fordúlnak elő, míg az éjszaki részekben tetemes vastagságú homokkőpadokban is. A bethleni hídfőnél e homokkő-padok 30 méter magas sziklafalat alkotnak. E homokkövek, valamint az előbb említett tályagok, nem ritkán elmeszesednek, s homokos vagy agyagos márgarétegekbe mennek át. De legfontosabb kőzete a Mezőségnek a kősó, melynek telepei rendesen gipszszel együtt vannak beágyazva a tályagokba. Deésaknán, Széken, Kolozson e sótelepeket részint még ma is aknázzák, részint pedig aknázták még a közelmúltban is. Szász-Nyires körűl, a Bandó patak balpartján 6 méter magas falat alkot a földből kibújt sószikla. A Mezőség nagy számú sósforrásai és konyhasókivirágzásai biztos jelei annak, hogy e sótelepek az egész Mezőségen el vannak terjedve.
A Mezőség geologiai alkatát főleg azok a fejletlen völgyek által tagolt, széles hátú dombsorok jellemzik, a melyeknek lejtői a rétegek dőlése irányában szelíden ereszkednek alá, az ellenkező oldalakon pedig meglehetős meredekek. E meredek, szakadásos oldalú dombokat a nép közönségesen „ripák”-nak (partoknak) nevezi, míg a hosszan elnyúló széles tetejű dombokat „kecskehát”-aknak. E dombok meredek oldalai, hol a réteg-fejek kiállanak, esős időben vagy tavaszi hóolvadáskor átáznak, a tályag meglágyúl s a dombnak egy része lecsúszik a meredekség aljáig, a hol aztán leggyakrabban-egy vonalban elhelyezkedett apróbb kúpocskákká vagy boglyaszerű halmokká torlódik. Ilyenek: a sólyomkői czukorsüveg-alakú kúpok, a Nagy-Báton és Czoptelke közötti halmok egész csoportja, a Viz-Szilvás és Szamos-Újvár közelében levő kúpok. Legjellemzőbbek azonban a Nagy-Czég mellett emelkedő boglyaszerű halmocskák. A csuszamlások egyfelől némi változatosságot adnak a különben egyhangú dombsoroknak, másfelől pedig jellemzik is a Mezőséget. Jellemzik első sorban alakjukkal és elhelyezkedésökkel, másodszor pedig azzal, hogy az ilyen omlásos helyek rendszerint terméketlenek. A lecsuszamló omladék a közeli terűlet egy részét elborítja; a záporesők után keletkező vízfolyások tovább sodorják az omladékot s néha nagyobb termő terűletet is betemetnek vele, terméketlenné tevén azt mindaddig, míg ismét új televény nem képződik rajta.
A mezőségi tályagoknak vizet át nem eresztő természetéből keletkezik a Mezőségnek egy másik jellemző tulajdonsága is. Nevezetesen az eső- és hóvíz, mivel nem szivároghat be könnyen a talajba, a mélyebb helyeken, a völgyek fenekén összegyülemlik s kisebb-nagyobb időszaki vagy állandó tócsákat, mocsarakat, lápokat, sőt tavakat is alkot. Ilyen kisebb, többé-kevésbbé állandó tócsák és tavak nem ritkán bizonyos magasságban is előfordúlnak. Így Apahidától keletre a Darvas-hegyen két ilyen kis tó van. Ördöngös-Füzestől éjszakra a „La Osinyigoj” nevű hegy délkeleti oldalán is van egy; Kudu és Kaján faluk között a „Dealu Csetaté”-n van a negyedik. Ilyen még az az állandó tócsa is, mely a mikolai és füzesi patakok közti vízválasztó éjszaki oldalán van. A mezőségi völgyi tavak keletkezésénél itt-ott, és pedig a nagyobb tavak némelyikénél kimutathatóan közremunkált az emberi kéz is. Világosan észrevehetők még ma is több helyen azok a mesterséges gátak és dugások, melyeknek rendeltetésök a víz fölszorítása és összegyűjtése volt részint azért, hogy a fölgyűlt vizet malmok hajtására használják, részint hogy halastavakat csináljanak.
A kolozsi sósfürdő és környéke a Mezőségen.
Dörre Tivadartól
Régebben, míg a folytonos rablóhalászat ki nem pusztította, a mezőségi tavak rendkivűl gazdagok voltak halban. A halászatnak e tavakon ma két fajtája van divatban: egyik a vészszel való halászat, másik a gyalmászat.
A vész nádból font, czikázó vonalú kerítés a tóban oly módon fölállítva, hogy minden egybehajló két szárny csúcsánál egy kasnak nevezett köridomú kerítés van. A halászok csónakba ülve, a vészszel ellentétes irányban, de ahhoz folytonosan közeledve, elkezdik a tó vizét hosszú rudakkal csapkodni és kavarni. A megriadt halak a vész kerítésébe menekűlnek s onnan a csúcs szűk nyílásán át a kasba, a honnan aztán a halászok merítő-hálókkal kiszedik. Érdekesebb ennél a gyalmászat. Mikor télen a tó befagy, a halászok a tó egyik végén egy „asztal”-nak nevezett terjedelmes négyszögű léket vágnak. Ettől kiindúlva, két felől mindig szélesedő irányban kisebb lékeket vágnak egy bizonyos pontig, a hol ismét keskenyedőleg vágják a lékeket, míg azok egymással végűl majdnem összeérnek, hová egy „kivonó”-nak nevezett háromszög alakú nagyobb léket vágnak. Mikor ezzel elkészűlnek, a gyalomhálót, melynek két végére hosszú köteleket kötnek s a kötelek végére egy-egy hosszú rudat erősítenek, az „asztal”-on beeresztik s a rudak és a kötelek segítségével öltögetően egyik léktől a másikig húzzák, míg végre a kivonóhoz érnek, hol keresztbe téve a gyalomháló végéhez erősített két kötelet, a gyakran tekintélyes zsákmánynyal megterhelt gyalomhálót kivonják.
A Mezőség apróbb tavai az újabb időben, egymásután tűnnek el. Lecsapolják a vizöket, s a hol egykor káka és nád között a vízi szárnyasok tanyáztak, ma már legtöbbször sásos fűvel benőtt rétek vannak, néhol pedig kukoriczaföldek és csak az egykori kifolyásnál megmaradt pusztúló malom hirdeti, hogy itt hajdan tó vagy mocsár volt.
Általában véve a Mezőség igen sajátságos arczúlatú vidék. A nagyobb erdők hiánya, a nagy kiterjedésű s többnyire fűves növényzetű legelők és rétek az alföldi pusztát juttatják eszünkbe, de azzal a különbséggel, hogy itt omlásos oldalú, széleshátú dombok sorozatai ágaznak szanaszét, míg a pusztához a síkság fogalmát is oda szoktuk kapcsolni. Általában egyhangú vidék, de semmiesetre sem olyan kopár pusztaság, a melynek „sem erdeje, sem fája nincsen”. Igaz ugyan, hogy a Mezőség déli és nyugati részein csak imitt-amott van egy-egy fiatal kőris- vagy akáczerdőcske, de éjszaki és keleti részeiben az erdő egyáltalán nem ritkaság. Ott sincsenek ugyan rengeteg őserdők, de vannak 300 holdnyi terűletű tölgyerdők is és egyes helyeken nemcsak az akácz és fűzfa zöldel, hanem nagyobb csoportokban a bükk és gyertyánfa is. Ha nincs is annyi szőlő, mint a két Küküllő és a Maros mentén, de azért Gyulatelke, Marosháza, Császári, Mező-Záh, Mező-Sámsond mint jó bortermő helyek ismeretesek az erdélyi részekben.
A Mezőség általában, de különösen keleti és középső részeiben nagyon termékeny. A kipusztúlt hajdani nagy erdőségek vastag televény réteget hagytak hátra. A dombok lankás oldalain kitűnő szántóföldek vannak. Fő terméke a búza és kukoricza, mely utóbbi jó termésű években oly magasra nő, hogy a lovas ember sem látszik ki belőle. A völgyekben és a dombok alján téres legelők és dús kaszálók terűlnek el, melyek e vidéket a marhatenyésztésre kiválóan alkalmassá teszik. Az erdélyi nagy testű, hosszú szarvú igavonó marhának itt van igazi hazája.
A Mezőség lakosai legnagyobb részben román földmívesek. Magyarok tömegesen és nagyobb számmal csak keleti szélein laknak. Itt nemcsak a ruházat és a népszokások, hanem a falvak külseje is elárúlja, hogy a lakosok tulajdonképén székely eredetűek. Házaik, bár többnyire csak vesszőfonatú falakkal építvék, rendesen csinosak, de vannak szilárdabb építésűek is, valamint nem egy helyen találunk szépen faragott, kékkel és pirossal festett kapuzábékat (kapufélfákat). A házak mellett a jól épűlt istállók, csűrök és pajták, a tisztán és rendben tartott udvarok szorgalomról és viszonylagos jóllétről tanúskodnak. Ellenben a Mezőség belsejében s a nyugati részekben levő oláh falvak már szegényesebbek. A házak inkább csak viskók, melyeknek falait vagy vesszőfonatból alkotják, vagy földből verik; kéményök nincs; a füst a födél résein szivárog ki. E falvakban a fa hiánya miatt a nép általában szárított trágyával szokott tüzelni, melynek kellemetlen fojtó füstjét esténként vagy reggelenként, ha a faluhoz közeledünk, már messziről megérezzük. A háztelkeknek rendesen nincs kerítésök, sem gyümölcsös vagy veteményes kertekkel nincsenek körűlvéve. A nép öltözete darócz és durva vászon. Tápláléka főkép kukoriczamálé. Mivel anyagi helyzetével, szellemi és erkölcsi kiművelésével mostanáig jóformán semmit sem törődtek, a mezőségi oláhot tekinthetjük az erdélyi részek leghátramaradottabb s a föld termékenysége mellett is legszegényebb népének.
A Mezőség népe gazdasági és műveltségi tekintetben azért sem igen haladhatott előre a múltban, mert e vidéken a járható útak majdnem teljesen hiányoztak. Az állandó útak építését nagyon megnehezítette a csúszós és könnyen sülyedő talaj, továbbá a kavics hiánya, a melyet, mivel a palarétegek között csak helyenként fordúl elő, messziről kellett szállítani. Az útak e hiánya miatt a mezőségi ember késő őszszel, télen és kora tavaszszal falujából ki sem mozdúlhatott. Ez az állapot és a Mezőség fölszíni alakúlásának sajátossága okozta, hogy e vidéken város és azzal együtt polgári elem nem fejlődhetett. A mezőváros számba vehető Kolozs, Szék és Maros-Ludas helységek is csak a szélein feküsznek. Kolozsvártól Maros-Vásárhelyig légvonalban csaknem száz kilométer hosszúságban egyetlen várost vagy tekintélyesebb községet sem találunk. Újabb időben a közlekedésre nézve is kedvező változás állott be. Bár a kolozsvár–predeáli, a kocsárd–marosvásárhelyi és a szamosvölgyi vasútak e vidéknek csak szélein haladnak el, de a maros–ludas–beszterczei vasút a Ludas patak és a Budatelki patak völgyein át épen közepén metszi e terűletet és igen sokat tesz arra, hogy a Mezőség a különböző piaczokon értékesíthesse terményeit; továbbá az Apahidától Szászrégenig a Mezőséget épen hoszszában átszelő és jó karban tartott országút is nagyban hozzájárúl a forgalom és az érintkezés megkönnyítéséhez.
A Mezőség sekélyes patakjai részben a Maros, részben pedig a Szamos vízrendszeréhez tartoznak, s ennek következtében nagyobb völgyei is e patakok mentén vonúlva, vagy déli, vagy pedig éjszak-nyugati irányban húzódnak. A Marosra nyíló tekintélyesebb völgyek a következők: a Mezőség legkeletibb szélét öntöző Lucz patak völgye; ettől nyugatra a szabadi és a paniti völgyek; a terjedelmes mocsarakban és tavakban gazdag Nyulas patak s az annak folytatásáúl szolgáló Kapus völgye, mely Maros-Lekenczénél éri el a Marost. Leghosszabb az az egyvégtiben húzódó kettős völgy, melyen délre a Ludas, éjszakra a Budatelki patak fut s mely a Mezőségnek csaknem a közepét egészen átszeli éjszakról dél felé. E völgyben az ellenkező irányban futó két patak mentén a Mezőséget jellemző völgyi tavak úgy sorakoznak, mint a zsinórra fűzött gyöngyszemek. Itt van a Mezőség egyik legnagyobb tava, a mező-záhi tó is. A terűlet legnyugatibb részén van a csáni vagy Horgas patak völgye, mely az Aranyosra torkollik. A Szamos felé futó völgyek között legnagyobbak a széki és a czegei völgyek. A széki a czegei völgybe nyílik; mely a Füzes patak mentén, Szamos-Újvár felé húzódik. E két völgyben is egész tósorozat van, melyek között legnevezetesebb a Hódos vagy másként czegei tó. A mezőségi völgyek többnyire összeszorúló hosszúkás teknő- vagy öblösebb katlanalakúak s mindenikbe számos mellékvölgy torkollik; az ilyen összeszögelléseknél néhol tágas térségek képződnek. A völgyeket szegélyező, itt-ott megszakadó s 400–500 méternél sehol sem magasabb dombsorok között a falvak szétszórva, gyakran egymástól nagy távolságban feküsznek.
