Ó-kor és a Přemyslek kora. Jireček Hermengildtől, fordította Acsády Ignácz
Ó-kor és a Přemyslek kora.
Jireček Hermengildtől, fordította Acsády Ignácz
Jireček Hermengildtől, fordította Acsády Ignácz
Ó-kor. – Szárazföldünk közepén, Európa szívében egy teljesen kivirított százlevelű rózsához hasonlít s élesen kidomborodó földrajzi alakúlatával tökéletes egészet alkotva fekszik Csehország, melynek változatos története már kétezer esztendős.
A múltak homályából először Krisztus előtt a IV. században emelkedik ki a hercyni hegység. Már Aristoteles Arkyniának nevezi azt a közép-európai hegyvonúlatot, mely éjszakra a Dunától nyugatról keletnek tart. Ebbe az erdős hegységbe helyezi Strabo a Caesartól is jól ismert Bujämum országot, mely névben Vellejus és Tacitus Bojhämuma, a későbbi Böheim, a mai Böhmen (Csehország) visszhangzik. A hegységet, mely gyűrű alakban környezi az országot, a rómaiak idejében és egész a késő középkorig őserdők borították, melyek széles övet alkotva, fölötte járatlanok voltak s csaknem áthatolhatatlanoknak látszottak úgy, hogy Arminus teljes joggal nevezhette e földet „hercyni buvóhely”-nek.
Világosan ismerte az ország földrajzi alkatát Cosmas, Csehország első történetírója. A terjedelmes földet, írja ez a XI. században, körös-körűl hegyek övezik s az ország azt a látványt nyújtja, mintha szakadatlan hegysáncz venné körűl. És hogy milyen magas a fekvése, kitűnik abból a figyelemre méltó körűlményből, hogy külföldi folyó nem jut az országba, hanem az összes vizeket, kicsinyeket és nagyokat, melyek mind a különböző határhegyekben fakadnak, az Elbe mint főfolyam veszi föl s vezeti le az Éjszaki tengerbe.
A terület pontosan megfelelt az Elbe felső folyamterületének, mert még a VIII. században cseh szlávok lakták az Egermelléket az Eger folyó forrásaiig s a Lužnitz felső forrásterülete Witoraz várával Csehországhoz tartozott. Ellenben a reichenbergi Neisse területe az ország határain kivűl esett. Így Csehország vízrajzi tekintetben is egységes képződmény volt. A folyamterület határvonalával szabatosan összeesett az ország határa. Azt mondották, az ország a „vízválasztó”-ig, vagy minthogy a határhegységet ki- és befelé erdőség borította és a vizek választó vonala a határsáncz nyergén haladva úgy szólván ketté osztotta a határerdőt, „az erdő közepéig” terjed.
A határt – bármily különösnek gondoljuk is ma – egy kapuszerű átmetszés (přeseka, intercisio) jelezte ahhoz az úthoz hasonlóan, mely még ma is látható a Thüringiai Erdőben. Az erdős határhegységen csak nehány kevés ponton lehetett átjutni; ezek voltak a határútak, gyalogösvények, melyek nyomait mind a mai napig láthatni a passaui és nachodi hágón a messze szétfutó árokszerű bevágásban, a melyben a gyalogjárók tévedezés nélkűl haladhattak teherhordó lovaikkal. Az aránylag leginkább járható s bizonyára legrégibb ösvény a chambi volt Taus felé nyugaton, a linzi ösvény Hohenfurt felé délen, a chlumetzi (Kulmi) hágó éjszakon, a nachodi vagy terstenitzi keleten. A többiek csak a későbbi közép-korban keletkeztek.
A terület ilyen sajátszerű alakúlatainak ismerete nélkűl érthetetlen mard az országnak nem egy történeti eseménye, minő a cimberek visszaverése, a Marbod ellen intézett római támadás meghiusúlása, Samo hatalma, sőt a közép-kori történetnek egész lefolyása.
Csehországnak legrégibb, történetileg kimutatható lakosai kelták voltak. Valószínűleg már jóval a galliai kelták nagymozgalma (Kr. e. IV. század) előtt bírták ez országot épen úgy, mint a bojok a Duna felső vidékét. Őket is bojoknak nevezték, ha ugyan e név nem bojmi-nak hangzott (mint trokmi, remi, osismi), miből az ország nevét: Bujäm-um, Bojhäm-um könnyebben le lehetne származtatni. Ezek a kelták déli Galliából szaporodtak, midőn Caesar tanúsága szerint a volcä tektosagok a hercyni erdőnek jó lakóhelyet kináló területére költöztek. Ez a mozgalom bizonyára összefügg Sigovesnek a hercyni erdős hegységbe való vonúlásával. Ha feltűnnék, hogy a volcäk gyönyörű, a Pyrenaeusok s a kemmeniai hegyvonúlat közti hazájokat Hercyniával cserélték föl, ennek magyarázatát abban kell keresnünk, hogy született ügyes aranyásók levén, a déli Csehország aranymezőiről keringő hírek és jelentések vonzhatták őket; a cseh bányászat alapos ismerői csakugyan azt állítják, hogy a Cseh Erdőben a bányászatnak maig látható nagyszerű nyomai igen régi, történet előtti aranybányászatra mutatnak.
A határsánczon, mely a cseh kelta-országot éjszakon körűlvette, Kr. e. 120 körűl megtörtek a roppant tömegekben előnyomúló cimberek hullámai. Minthogy a Csehországon való átkelést a bojok önkéntesen meg nem engedték, a cimberek pedig erőhatalommal kieszközölni nem bírták, a néptömegek keletnek fordúltak s Csehországot megkerülve a luzsiczai, sziléziai és morva síkságon át jutottak a középső Dunához.
A volcäk, kiknek neve a walch, wälsch, vlaši alakban maig fenmaradt, hercyni lakóhelyeiket még Caesar idejében (Kr. e. 50 körűl) is megtartották, ki becsületes és vitéz embereknek mondja őket. De ép oly szegények voltak, mint a germánok, kiktől ez időben sem az életmód, sem a viselet tekintetében nem különböztek, s így a németségbe való beolvadásuk már ekkor elő volt készítve.
A Kr. e. utolsó század derekán Csehország keltái ismeretlen okokból mozgolódni kezdettek. Talán a Börebistas dák fejedelem részéről fenyegetett pannoniai bojoknak mentek segítségükre s velök együtt megsemmisíttettek. A nép nagy részének mindenesetre el kellett az országból távoznia, mert Kr. e. 18 körűl Marbod foglalta el nyugatról jövő markommanjaival. De a kelták nem tűntek el teljesen Csehországból, mely ezután is megtartotta a Bujämum vagy Bojhämum nevet, a hegyek kelta elnevezései (Hercynia, Gabreta-erdő, Sudeta-erdő) Ptolemaeusig (Kr. u. II. század) fenmaradtak, valamint a fő telepek nevei is, sőt a mai szláv helynevek közűl sok szembetűnően kelte eredetre vall.
A markomannok germán nép voltak, mely már Kr. e 72-ben részt vett a rajnai germánokkal Ariovistus alatt a gallai háborúban. Vezérök Marbod, ki ifjú korában Rómában a nagy Augustus színe előtt neveltetett, eleinte a római politika eszközének látszott, mely politika oda irányúlt, hogy a birodalomnak a Dunáig előre tolt határát a germánok közötti hatalmas jó barátokkal védesse meg. Marbod az újonnan megszállt várszerű országból részint szép szóval, részint erőszakkal magához fűzte az alsó Elbe és az Odera mellett lakó törzseket, főleg a svév semnonokat, a longobardokat, a gótokat és a lugiaiakat. 70.000 gyalogból és 4.000 lovasból álló, római mintára kiképzett hadserege volt s szívesen fogadta a római kereskedőket és szökevényeket országában. Állása végűl oly tiszteletgerjesztővé lett, hogy a rómaiak, kik eleinte barátjoknak tekintették, félni kezdtek hatalmától. Hogy Marbodot megtörje, Tiberius Kr. u. 6-ban nagyszerűnek tervezett hadjáratot kezdett Bojhämum ellen. Maga Carnuntumból a Dunától éjszaknak nyomúlt előre, a Majna vize mentén pedig egy második hadsereg próbálta meg a betörést. De a hadjárat balúl végződött s Tiberius hasztalan állított sikra 12 legiót, vagyis 75.000 embernél többet. A terület nehézségei, melyeket a rómaiak vagy nem ismertek, vagy nem eléggé vettek számba, sokkal nagyobbak voltak, semhogy a két hadsereg az ország szívében egyesűlhetett volna.
Marbod ekkor hatalmának delelőjén állott s talán inkább mint valaha gondolt reá, hogy az összes germán népeket egyesítse fő hatósága alatt, hogy germán birodalmat alapítson. De a váratlan győzelem, melyet Arminius a 9. évben a rómaiakon a teutoburgi erdőben aratott, inkább gátolta, mint elősegítette ebbeli terveit. Ez okozhatta, hogy Tiberius boszúló hadjárata idején, a 14–16. évben, a germánok e legveszélyesebb napjaiban hatalma daczára tartózkodva tétlen maradt. Épen ez okozta vesztét. Arminius nyiltan ellene, a hazaárúló ellen fordúlt s a hatalmas semnonok és longobardok elszakadtak tőle. Nem sokat használt neki, hogy Arminiusnak agg nagybátyja övéivel együtt híven megmaradt mellette. Egy félig elvesztett csata után visszahúzódott országába, vagy mint Arminius gúnyosan mondá, „hercyni buvóhely”-ébe, hogy a rómaiaknál keressen segítséget. De a római segély elmaradt, sőt épen a rómaiak tudtával, kik elérkezettnek látták a pillanatot Marbod teljes megsemmisítésére, lázadt fel ellene Katwald, az ifjú gót, s nagy haderővel betört Bojhämumba. Az ország hatalmasait megnyerte magának s nagyobb fáradság nélkűl kezébe kerítette Marbod királyi városát, a közelében lévő várral, valamint a benne fölhalmozott kincsekkel együtt. Marbod a határerdőn át a római Noricumba menekűlt s Ravennába belebbeztetett, hol még 18 évig élt s mintegy 70 éves korában hunyt el. Milyen ellenséget vesztettek benne a rómaiak, kitűnik Tacitus következő szavaiból: „Fülöp az atheneiekre, Pyrrhus vagy Antiochus a rómaiakra nézve nem volt oly veszedelmes, mint Marbod, ki hatalmas tehetségű ember és számtalan nép ura levén, a római birodalmat épen a szomszédságból fenyegette.”
De Katwald uralma sem volt tartós Bojhämumban. Alig 12 évi uralkodás után a rómaiak felbujtására elűzte Vibilius, hermundur fejedelem, s ő is, mint Marbod, római kegyelmet volt kénytelen kérni. Ezt megkapta olyképen, hogy Forum Julii városát a távoli narbonne-i Galliában jelölték ki tartózkodó helyéűl. A két fejedelem nagy számú kiséretét a rómaiak a Morva (Marus) és a Vág (Cusus) folyók közt Vannius, quád fejedelem területén telepítették meg, hol még Ptolemaeus korában „bäm”-eknek neveztettek.
Ez időtől kezdve Bojhämum Vibilius hermundur fejedelem alatt állt, míg a szomszéd morva földön s a tót lakosságú Magyarországban Vannius quád fejedelem uralkodott; mindkettő barátságban élt a rómaiakkal. De végre köztük is viszály támadt s Vannius 51 körűl elűzetett. Mint egykor Marbod és Katwald, ő is római területre kényszerűlt menekűlni s kiséretével Pannoniába fogadtatott be. Még az I. század végén hermundur uralom alatt állt Tacitus tanúsága szerint a markomannok országa; de hogy egész ez ideig a saját népéből és pedig Marbod nemes nemzetségéből származó királyok uralkodtak volna benne, az Tacitus további állítása mellett is valószínűtlen.
A II. század második felében kitört a nagy markomann háború; a felső és a közép Duna mentén lakó összes népségek, a hermundurok, longobardok, nariskok, markomannok, jazygok fegyveres kézzel átkeltek a dunai határon s római területen követeltek lakhelyet. Háromszor (167, 170 és 174) kellett Marcus Aurelius császárnak a Dunához nyomúlnia, hogy visszaverje a rohamot, melyet kétség kivül a szlávoknak keletről nyugatra való hatolása okozott.
Ettől kezdve a Bojhämum név századokra eltűnik a történetből, míg a markomannok neve még sokáig visszhangzik. E nép teljes eltűnése előtt még egy megnyerő alak lép elő: Fritigild királyné, ki 396-ban követeket küldött Ambrus milanói püspökhöz s a keresztény vallásban tanítást kért tőle.
A markomannokat az ország birtokában szláv származású népek követik, melyeket a nyugati népek vendeknek neveztek. Az V. századnak a VI-ikba való fordúlásakor lakhelyeik az Elbéig terjedtek. Ez időben kaphatta Morvaország első szláv telepeseit, s nyílt meg a régi Bojhämum a szláv törzsek előtt. A régi népesség maradéka az új lakosságba olvadt.
A VI. század végén jelennek meg a hatalmas avarok a történelem színpadán. Fő székhelyök a magyar Dunavidék volt. Védelmök alatt terjeszkedtek a szlovének a keleti Alpesek környékén egész a bajorokig, a Dunától éjszakra pedig Cseh- és Morvaországok szlávjai csatlakoztak hozzájok. Mind e népségek sokat szenvedtek az avarok nyomasztó uralma alatt, míg végre 600 körűl ütött szabadúlásuk órája.
A szlávok olyan férfiú vezetése alatt rázták le az avar rabigát, ki meteorként tűnik föl a történet egén. Samo nevű egyszerű kalmár-ember a sennoni gallok által híressé lett Sennonae-grófságból (ma Sens Fontainebleau mellett), ki sok esztendőt töltvén a nyugati szláv országokban, e népek nyelvével, szokásaival és vágyaival megismerkedett, indította meg a fölszabadító háborút, s mikor a vállalat sikerűlt, a hálás népek reá ruházták a királyi méltóságot. Samo hatalma csakhamar nem is képzelt kiterjedést nyert. Egyik szláv törzs a másik után csatlakozott hozzá, így délen a karantán vindusok, éjszakon a szorbok a thüringiai Saale vize mentén. Az új népszövetség magva Csehország volt. De I. Dagobert frank királyban aggodalmakat keltett, hogy az avarok helyén hirtelen új hatalom támadt, mi megzavarta abbeli terveit, hogy birodalma Byzánczhoz közeledjék. Samo ugyanis urok volt a Közép-Duna mindkét partján lévő országoknak s a frank birodalom ellen foglalt állást. Csakhamar háborúra kerűlt a dolog. Dagobert hatalmas haderőt állított síkra s három osztályban nyomúlt Samo ellen, mert a frankok segítségére dél felől a longobardok is megjelentek. Nagyszerű volt a harcztér; a julii Alpesektől a Fichtel- és Érczhegységig terjedt. Az alamannok kétség kivűl a Duna mentén nyomúltak előre, míg a longobardok a karantán vindusokat foglalkoztatták. Az austrasiai fő erő Mainzból indúlt Csehországnak, hol Samo serege Wogastis-várnál (valószínűleg Togastis-vár, Taugst-vár, Tugošč, Taus a Cseh Erdőben) várta a támadást. Három napi harcz után Dagobert hada meg volt verve s egész táborának föláldozásával menekűlt (630).
Samo 658-ig, összesen 35 évig uralkodott; a monda szerint 12 szláv asszonynyal 22 fiú és 25 leánygyermeket nemzett. De halálával eltűnt az újonnan emelt hatalom, s ismét elmúlt másfél század, míg Csehországot a történetben említik.
Csehország szláv népessége több törzsből állott, melyek ugyanazon nemzethez tartozók voltak ugyan, de számra és hatalomra, szokásra és nyelvjárásra nézve több-kevésbbé különböztek egymástól. A csehek, kiknek neve az idők folyamán az egész népre (Čechové) és az egész országra (Čechy) átment, eredetileg csak a törzsek egyikét tették. Kivűlök még említtetnek: a szedliczek és lučánok az Eger, a bělina-törzs a Biela, a pšovok törzse Pšov várával (Melnik), a lutomíriciek és dečanok hasonnevű várakkal (Leitmeritz és Tetschen) az Alsó-Elbe, a lémuzok törzse a Polzen, a chrovátok nagy kettős törzse az Elbe felső folyása mentén. Délen a dudlebek és netolicek laktak, míg éjszakon, a Watawa, Radbuza és Mies mentén élők külön törzsnevet nem viseltek.
Kezdőbetű Szent Venczel képével.
A prágai cs. kir. egyetemi könyvtárban levő vyšehradi codexből (XI. század), Schmoranz Gusztávtól.
A törzs több nemzetségből állt, melyek szövetkezetekképen falusi községekben éltek s közös családi, vagy más gyűjtő nevet viseltek. Minden törzsnek egy közös, nagyobb törzseknek több vár szolgált békében központúl, veszély idején menedékhelyűl.
A Samo óta először említett fejedelem, Krok, a csehek törzsfejedelme, kinek három leánya: Kazí, Téta és Ljuboša (Libussa) volt. Halálával ez utóbbit választották fejedelemnővé. Székhelye többé nem atyai vára Krakov, hanem Chrasten vára volt, mely ettől kezdve Vyšegradnak (magas vár) neveztetett s szláv szokás szerint az országban lévő összes várak anyjának tartatott. Férjéűl Ljuboša a bělina-törzs egy sarját. Přemyslt választotta, a ki őse lett annak a fejedelmi és királyi családnak, mely tőle a Přemyslek nevet nyerte a XIV. század elejéig vezette Csehország sorsát.
A Přemyslek kora. – Az uralkodóházhoz való ragaszkodásában a nép korán a mondaszerű költészet ragyogó színeibe öltöztette a staditzi szántóvetőnek az eke szarva mellől a fejedelmi székbe történt ültetését. Azt a szántóföldet, melyen Přemysl szántott, midőn a fejedelemnő követei megérkeztek, a mogyorófát, mely a földbe szúrt ösztökéből kinőtt, századok múltán is tisztelték s IV. Károly császár a Přemysl-mező birtokosát nevezetes kiváltságokkal ruházta föl. A cseh törzsfejedelemség kezdő évei különben is telidestele vannak történeti mondákkal, s Csehország legrégibb története a legregényesebbek egyike.
Nagy Károlylyal ismét mozgalom indúlt az országban. Az avar háború befejeztével kezdődnek a frankok támadásai Csehország ellen. Károly legidősebb fia alatt 805-ben három hadsereg tört az országba; a mondaszerű Řip-hegy alján, ott, hol a három folyó, az Eger, Elbe és Moldva egyesűlnek, találkoztak e hadoszlopok. De eleséghiány miatt távozniok kellett az országból, melynek lakói kerűlték a nyílt mezőn való csatát. Ez időbe eshetik Csehország hűbéradó-fizetésének kezdete, s a mint a „Kaiser” nevet Caesarból, akképen származtatják a „Karl”-ból a „kral” szót, mely a cseh szlávoknál keletkezett s „király” értelemben a kelet összes népeinél elterjedt. Hogy az ország egyébiránt mily kevéssé volt meghódítva, kitűnik abból, hogy a frank hatalommal az egész IX. századon át folytak a küzdelmek, melyeknek még az sem vetett véget, hogy a nép e században megkeresztelkedett.
A kereszténység kezdetét a 845. évre teszik, midőn 14 főúr vette föl Regensburgban a keresztséget. De a kereszténység tulajdonképeni megalapítása 874-be esik, mikor Methód érsek Bořivoj fejedelmet s hitvesét, Ludmillát, Szvatopluk morva fejedelem udvarában megkeresztelte. E mellett szól a cseh egyház szilárd alapon nyugvó hagyománya, az országba átültetett Szent Kelemen-tisztelet, a szláv liturgia, valamint Cosmas krónikás tanúsága. Bořivoj ezzel függési viszonyba jutott az emelkedő Mojmarida-uradalom iránt, de ennek összeomlása után a cseh fejedelmek a frankokhoz kezdtek hajlani s ez időtől fogva az ország és művelődése a nyugatra szorúlt.
Az Altbunzlaui al-templom belseje (Szent Cosmas-Damián) Szent Venczel sírboltjával.
Gurk Edének Bécsben a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtárban levő vízfestménye után.
Bořivojnak, az első keresztény fejedelemnek unokája, Venczel, kit nagyanyja Ludmilla gondos felügyelete alatt neveltek, atyja, Vratislav, halála után 928-ban lépett trónra. Békeszerető uralkodó volt. Mikor I. Henrik német király befejezve a magyarokkal folyó kilencz évi háborút, a Közép-Elbe menti szlávokat legyőzte, Csehországba betört s egészen Prága vára közelébe nyomúlt, Venczel is hűséget esküdött neki. Venczel a regensburgi püspökkel szintén személyes barátságban állt; dicséretére fölhozták, hogy a szláv egyházi nyelvben ép oly járatos, mint a latinban s műveltsége olyan, akár egy püspöké. Németbarát politikájáért sulyosan kellett lakolnia; testvérének, Boleszlónak hasonnevű várában (Altbunzlau) megölték; de a nép s a Přemysl-család csakhamar szentjének, védőjének és patronusának nevezte.
I. Boleszló, kit e gonosztette miatt kegyetlennek neveztek, alig hogy trónra jutott, megkezdte a harczot I. Ottó császárral. A háború teljes 14 évig tartott; végre Boleszló ismét elismerte országának a birodalomtól való függését s ettől kezdve (950) Ottó híve maradt. A lechmezei csatában (955) a cseh segélyhad a császári sereg utóhada volt.
Fia és utóda, II. Boleszló, megszerzé Morvaországot s az Odera és Visztula mentén kiterjedt lengyel területet. Az alatta 973-ban újjáalapított s a mainzi érseki tartományhoz foglalt prágai püspökség Csehország mellett az új szerzeményekre is kiterjedt. A püspöki széknek ragyogó dísze volt Vojtěch (német nevén Adalbert), Szlavnik chrovát törzsfejdedelem fia, ki nagyobb hévvel, mint sikerrel, dolgozott a cseh egyház kifejlesztésén. Apostoli buzgalma végűl meghozta neki a kívánt vértanúi halált a pogány poroszok távoli földjén (997). Adalbertben nem csupán a csehek, hanem a lengyelek és magyarok is a kereszténység előharczosát, az egyház hősét tisztelték.
Az új évezredbe Csehország gyönge, de nagyratörő államúl lépett be. A nép nemzetiségbelileg egyesítve volt, mert a törzskülönbségek már kiegyenlítődtek. A nemzeti uralkodóház szilárdsága s a szigorúan monarchikus kormányforma az egyház egyesítő hatásával befejezték az ország politikai egységét.
A fejedelmi méltóság örökös volt a Přemyslek családjában. Míg az örökösödés az idősebbség (senioratus) alapján nem rendeztetett, az uralkodó maga jelölte ki utódát s ajánlotta az ország gyűlésének fejedelműl (knez). De a senioratus az idők folyamán nagyon ártalmasnak bizonyúlt. Soha sem tudták, ki lesz az uralkodó fejedelem utóda, ha meghal; az uralkodó érezte, hogy legkevésbbé lesz az valamelyik gyermeke, mert mindig akadtak idősebb családtagok. Megtörtént, hogy a család olyan tagja jutott trónra, ki szűk viszonyok közt nőtt fel, s nem értett az ország dolgához. Az ebből támadt zavarokban az ország főurai hatalmukat öregbíteni törekedtek; míg a császárok, kiket a megerősítés joga illetett, ebből annál inkább hasznot igyekeztek húzni, mert a trónkövetelők első sorban ő náluk kerestek védelmet és támogatást. Hosszú küzdelmek után a XII. század végén az első szülöttségi örökösödés emelkedett érvényre.
A fejedelmet nagy ünnepélyekkel iktatták be székébe, egy kőszékbe, mely a prágai várban a Szent Vida templom előtti szabad téren a fejedelmi palota udvarán állt. A megerősítés joga a császárt illette, ki a már beiktatott fejedelemnek, midőn az ebből a czélból személyesen megjelen tudvarában, a zászlót ünnepélyesen átadta.
I. Přemysl Ottokár síremléke a prágai St. Vitus templomban.
Siegl Károlytól
A német népeknél sajátos királyság először (a XI. és XII. században) mint személyes, a XIII. századtól kezdve mint állandó méltóság jutott el Csehországba, de már abban az alakban, melyet a kereszténység hatása alatt nyert. A XI. században két fejedelem kapta a pápától a kitűntetést, hogy mitrát viselhet; ezek II. Spytignev és II. Vratislav voltak. De Vratislavot a császár és a birodalom iránti érdemeiért (1086) a korona adományozásával is kitűntették. Második király a XII. században II. Ulászló volt, ki hasonló okból kapta (1158) a császártól a királyi koronát. A királyi méltóságot végleg és ünnepélyesen az apostoli szék adományozta (1204) a Přemysl családbeli uralkodóknak, s ettől kezdve az ország mindig királyság maradt.
A fejedelmi család tagjai, ha vagy nem lettek uralkodók, vagy a meddig trónra nem jutottak, bizonyos országrészek fejedelmi haszonvételeinek részökre való átengedéséből nyertek ellátást. Kivált Morvaország, mely Csehországgal egy egészet alkotott, szolgált ily adományúl, míg őrgrófsággá nem lett. De a fejedelem mindenkor feje maradt nem csupán az uralkodó családnak, hanem az egész országnak is, és épen a morva részek fejedelmeinek állt legfőbb érdekökben, hogy fentartsák Csehországgal az összeköttetést, mert az idősebbségi trónöröklés mindig megadta nekik a cseh trónra való jutás lehetőségét.
Míg a kereszténység előtti korszakban a fejedelem a népnek nemcsak uralkodója, hanem legfőbb papja is volt, ez a viszony a kereszténység elfogadásával oda módosúlt, hogy a fejedelmi hatalom az egyháztól nyerte fölavatását, viselői pedig az egyház védnökei lettek.
A törvényhozó hatalom, valamint a hadüzenet és a békekötés joga is a fejedelmet a nép képviselőivel egyetemben illette. A fejedelem bírói hatalma kevésbbé a törvénytételben és itélésben, melyek a rendes biróságok jogköréhez tartoztak, mint inkább általában a jogállapot védelmében, a közbéke fentartásában, az itéletek végrehajtásában, a kegyelem gyakorlásában nyilvánúlt.
Az ország egyeteme az országos képviseletben találta megtestesűlését. A meddig a történeti emlékek visszanyúlnak, mindig ott van a fejedelem mellett az országgyűlés (sněm) mint időnként összegyűlő testület. Az országgyűlésnek fentartott legkiválóbb ügyek közé tartoztak a fejedelem beiktatása, az országos püspök választása, a határon túl terjedő hadi vállalatok jóváhagyása, köztörvények alkotása, fekvő birtok iránti perek elintézése, a felség- vagy hazaárúlás bűntényeiben való itélethozatal. A gyűlés helye rendszerint Prága vára vagy Vyšegrád, néha a fejedelem valamelyik vidéki várkastélya volt.
Az országgyűlésen nyilvánúlt a rangkülönbség a nemesség közt, mely ketté oszlott; volt fő (lachové, páni) és alsó (vládyky) nemesség. Az országgyűlésben való részvétel joga a földbirtoktól függött. A fejedelem első és legelőkelőbb tanácsosai az országos kmétek bizonyára a régibb korszak törzsfőnökeinek ivadékai voltak, de nem alkottak külön testületet.
Állami okíratok hitelességéhez csupán az országos pecsétre volt szükség, melyre Szent Venczelnek, az ország védszentjének képe volt vésve. A XIII. századi pecsét a védszentet trónszerű széken ülve, jobbjában lobogó zászlócskával ellátott dárdát tartva, balját sasos paizsra támasztva tűnteti föl. Az országos pecséttől különbözött a fejedelemszemélyes pecsétje; ámbár azon is ott volt a védszent képe és körírása. Az ország czímere eredetileg, talán már Venczel kora óta, ezüst mezőben emelkedő fekete sast mutatott. Az ezüst, két farkú oroszlánt vörös mezőben csak II. Přemysl Ottokár kezdte használni, ki e képet először mint morva őrgróf saját pecsétjébe vetet föl. Az ország zászlajában is kifejezést nyert a Szent Venczel iránti tisztelet; a szentnek egyszerű dárdáját palladiumúl talán már a XI. században magukkal vitték a háborúba, de 1126 óta e dárdán volt Szent Adalbert zászlócskája is. E hadi zászlót abban a hadcsapatban vitték, melynek parancsnoka a prágai vár grófja volt.
Az ország jövedelmei a fejedelem jószágainak bevételeiből, az úgy nevezett békeadóból (mír), a határvámból, az útvámból, a vásár- és erdőilletékből, az arany- és ezüstbányászat dús jövedelméből, a zsidó-adóból, a pénzverésből, birságokból, elkobzott javakból s végűl a lengyel-adóból állt. Ezekből fedezték a fejedelem és az ország kiadásait s a birodalmi hűbéradót. Az országos közterhek közé tartoztak a hadi szolgálat az ország határain belől, a várak építése, fentartása és őrzése, a hídépítés, az ország kapuinak és ösvényeinek őrzése; udvari szolgálat volt a fuvar, a szállásra való kiséret, élelmi szerek szállítása.
Állandó udvari tisztségek voltak a kamarás, asztalnok, kapitány, pohárnok, kardhozó, vadászmester, udvarmester (vladař) és udvarbíró (sudí), kanczellár, udvari íródeák (pisař) méltóságai. A nádorság Csehországban nem gyökerezhetett meg; mindössze két nádor említtetik a XI. században.
Az ország župákra (vármegyékre) oszlott, melyek a régi törzs-kerületekből alakúltak. Minden župának megvolt a fő helye, a župa-vár (grad) külső várral (podgradie), melyben a várhoz tartozók, a kézművesek és kereskedők laktak. Őseredetileg Vyšegrad volt az ország fő vára, az összes többi várak anyja; de később Prága vára rangban megelőzte. Prága külső vára a Pořič-ig terjedt, hol a német telep volt. A fővárat elfoglalni annyi volt, mint Csehországot elfoglalni; Prágát birni, annyi, mint Csehországot birni; azért folyt annyi harcz e vár birtokáért. Minden župa lakossága külön közállomány volt. A közigazgatást a fejedelem vártisztjei végezték, kik nagyobb részt a župa nemességéhez tartoztak. Minden vár egy főesperesnek, vagy legalább egy főbb papnak székhelye is volt. Prága fő vára fontosságának emelkedésével az itteni župa-tisztségek országos tisztségekké lettek; ilyen tisztség négy volt: a kamarási, a bírói, a jegyzői s a várnagyi állás, melyek közűl a három első szoros kapcsolatba jutott a törvényszékekkel és az országos telekkönyvvel.
II. Přemysl Ottokár pecsétje.
Wachsmann Frigyestől
II. Přemysl Ottokár pecsétje.
Wachsmann Frigyestől
Az igazságszolgáltatást, mint rendes bíróságok, az udvari, a minden egyes župában lévő župai törvényszékek, és az országgyűlés intézték. Külön bíróság volt a határbíróság, mely a hely színén intézte el a határvillongásokat. Ki voltak véve a rendes bíróságok illetősége alól az I. Břetislav alatt Nagy-Lengyelországból bevándorolt és a Litava folyónál megtelepedett gedčánok, a zsidók, kik ember-emlékezet előtti idők óta szanaszét éltek az országban, a vendégek vagy külföldi kereskedők, kiknek árúháza, a híres týn, Prága külső várában állt, a prágai németek, kik már II. Vratislav (1061–1092) alatt álló lakhelyűl bírták a külső vár egy külön részét, az egyházi és zárdai emberek, kiknek száma az egyházi és kolostori élet virágzásával egyre növekedett. A lakosság ez osztályai a fejedelem személyes bíráskodása, az udvarbíróság alatt álltak.
A bírói eljárás egyszerű, részben ősrégi formákban mozgott. Bírói próbák voltak: a vízpróba forró és hideg vízzel, a tüzes vas próbája. Kétféle volt a bírói párbaj is: a nemesek karddal, a nem-nemesek bottal vívták. Nagyon szigorú, néha kegyetlen volt a főben járó ítélet végrehajtása; ehhez járúlt a jószágelkobzás, mely vagy szabadságvesztéssel, mi az egész családot sújtotta, vagy száműzetéssel járt.
A szláv vagyonjog a családközösségen alapúlt, mely vérrokonság, vagy befogadás álta egymással kapcsolatban lévő egyének egyesűlése volt. A fekvő birtok (dědina) mívelhető telkekből és legelőből (občina) állt. A család- vagy faluközösség föloszlásával a legelő maradt azután is a lakosok, vagy szomszédok közös tulajdona.
Az ingatlan jószágok kezdettől fogva a család tagjainak ellátására voltak rendelve; szegény nem volt, szegény csak a bűntény miatt kitaszított volt. Örökösödés útján való átszállás nem fordúlt elő, de a saját birtoknak felosztásai meg voltak engedve. Ezek voltak a vagyonközösségek (spolky), melyek sok nemesi családban egészen az újkorig fenmaradtak s biztos védelmet nyújtottak az elszegényedés vagy a háramlás ellen.
A Přemyslek a kereszténység terjesztése, templomok építése, kolostorok alapítása és javadalmazása körűl rendkivűli buzgalmat fejtettek ki. Példájokat követte a nemesség és a nép, melynél azonban sok pogány eredetű szokás még jó ideig fönmaradt.
A prágai püspökség Cseh- és Morvaországra egyaránt kiterjedt egész a XI. század második feléig, mikor Morvaország részére az olmützi püspökség alapíttatott. Eredetileg a prágai püspököt a fejedelem szokta javaslatba hozni, s jelöltjét a papság és az országgyűlés együtt vagy elfogadta, vagy nem. A választottat a fejedelem a császár udvarába küldötte, kinek kezéből átvette az investiturát, mire a mainzi érsek fölszentelte. Haza térve, a legünnepélyesebb módon kisérték a prágai várban lévő püspöki székesegyházba, hol beiktatták. A püspöki tized gabonaadóból állt, melyet a főesperesek hajtottak be. Egyházi tekintetben az ország főesperességekre oszlott, az egyes templomoknál pedig plebánosok végezték az egyházi teendőket. A decanatusok csak a XIII. században keletkeztek.
A szláv liturgia Csehországban, noha a morva érsekség megszűnt, a prágai püspökség pedig teljesen latin módra volt szervezve, sokáig nem ment feledésbe, sőt új támaszt nyert az 1031 körűl Sázawában alapított benczés kolostorban, melynek első apátja a vyšegradi szláv egyházi iskola növendéke, Prokop volt.
A német birodalomhoz való viszonyt illetőleg már említettük, hogy a cseh fejedelem megerősítésének s az országos püspök investiturájának joga a császárt illette, ki azonban magában az országban nem gyakorolt semmiféle hatalmat. A cseh hűbéradó eredetileg 120 válogatott ökörből s 150 márka ezüstből állt; tényleg e fizetés akkor, mikor II. Vratislav a királyi méltóságot kapta (1086), alakilag II. Frigyes császár alatt szűnt meg (1212). E helyett az ország 300 zsoldost küldött a császárnak római útja alkalmával. A cseh fejedelem köteles volt a császár hívására ennek udvari gyűlésein megjelenni, mikor azok Csehország közelében tartattak. Közvetetlen befolyásra a birodalomban a csehuralkodók csak azóta tettek szert, mióta a birodalmi főpohárnoki tisztet nyerték s a választó fejedelmek testületébe léptek. Ennek kezdete II. Ulászló királyságának idejébe esik.
A cseh történet legnépszerűbb alakja a XI. században Břetislav fejedelem, Udalrich fejedelem és a szép Božena, a křeseyni falusi leány fia. Mint a morvaországi rész fejedelme egy német nőt vett el, Juditot, kit a schweinfurti apáczazárdából regényes módon szöktetett meg. Csakhamar trónra jutása után ép oly regényes hadjáratot intézett Nagy-Lengyelországba, hogy a vértanú Vojtěch-Adalbert testét Gnesenből elhozza. Szerencsésen el is szállította a szentnek földi maradványait nagy zsákmányolt kincscsel együtt Prágába, de ez önhatalmú tettével a pápa és a német király kegyét egyaránt eljátszotta. Ez utóbbi fegyvert fogott, de a tausi határerdőkben sulyos vereséget szenvedett. Újra megkezdve a háborút, a német király egész Prága váráig nyomúlt, mire Břetislav meghódolt s azután híve maradt a királynak. Ez időben a lengyel Szilézia Csehországra szállt.
Břetislavot tartják a senioratus megalkotójának Csehországban; követte a trónon fia, II. Spytignev, kinek utóda az idősebbség jogán II. Vratislav lett. Ez az investitura-viszályban IV. Henrikkel tartott, ki ezért a királyi méltósággal tűntette ki (1086). Kormányzása idején Csehország nagy virágzásnak indúlt; az ország gazdag volt nemes érczekben; Prága és Vyšegrád külső várai élénk kereskedelmökkel tűntek ki;a prágai Pošič-on lévő német község leginkább kereskedőkből állt; gazdag zsidó mindkét külső várban sok akadt; a kereskedők árúháza (týn, laeta curia) a jobbparti külső várban gyűlőhelyök volt a külföldi kalmároknak.
A másik fejedelem, ki a királyi méltóságot viselte, II. Ulászló volt, vakmerő, harczias, de ép oly okos, mint tetterős és politikus ember. Részt vett a második keresztes háborúban s visszatértekor meglátogatta Konstantinápolyt, Kievet és Krakót. Fontosabb következményei voltak Frigyes császárhoz való csatlakozásának, midőn a császár Milánó ellen nyomúlt. Még a hadjárat kezdete előtt kapta a császártól a királyi méltóságot, mire bátor csapatával a tiroli Alpeseken át Lombárdia rónáira vonúlt. A csehek leleményessége és vitézsége nagyban elősegítette a vállalat sikerét. A milanói táborban tartott ünnepélyes hálaistentisztelet közben a császár drága koronát tett a király fejére s kegyének másnemű bizonyítékaival is elhalmozta. 1164-ben Ulászló haddal ment Magyarországba, hogy a magyar királyt a byzáncziak ellen segítse.
A XIII. századdal kezdődött a Přemyslek uralmának legfényesebb korszaka Csehországban. Jót igért már a XII. század vége, mikor a két testvér, I. Přemysl Ottokár és Ulászló Henrik a haza javára véget vetettek viszálykodásaiknak s abban egyeztek meg, hogy Přemysl legyen Csehország fejedelme s az uralkodó család feje, Ulászló pedig megtartja Morvaországot. I. Přemysl Ottokár örökre megszerzé családjának a királyi méltóságot, a mely addig csak személyi volt, mert 1204-ben az egyház feje is elismerte a cseh királyságot, II. Frigyes pedig 1212-ben a későbbi időkre is jóváhagyta. Ekkor Csehországnak a birodalom iránti kötelezettségei más, az új királyságnak nagyobb önállóságot biztosító alakot öltöttek; de az ország választotta király megerősítésének joga továbbra is a császáré maradt. Az idősebbségi trónöröklés végleg eltöröltetett s azt az első szülöttség alapján szabályozták.
De mennél függetlenebbé lett Csehország a birodalomtól, annál élénkebbé vált közöttük az érintkezés, mire az uralkodóházak rokonsági viszonyai nem csekély hatással voltak. A XIII. század elejével kezdődik a német elem bevándorlása Cseh- és Morvaországba; a német városi élet érvényesűlni kezd, a királyi udvar, a nemesség, a világi papság mindinkább a német szokásokat vette föl, főleg mivel I. Venczel király, Přemysl legidősebb fia és utóda, kinek anyja Hohenstauf-leány volt, a németséget határozottan előmozdította. E mellett az ország a háborítatlan béke, dús természeti kincsei s az élénken űzött kereskedés által nagyszerű virágzásnak indúlt.
Az egeri vár.
Bernt Rudolftól
Ekkor, a legmélyebb béke idején tört reá a tatár zivatar. Batu, Dsingiszkán egyik unokája alatt özönlöttek a kegyetlen tatárok számlálhatatlan tömegei az orosz földre s onnan nyugatra. A fő sereg 1241-ben haladt át a Kárpátokon s elárasztotta Magyarországot, míg a második sereg Urdinj, Baidar és Bediaj vezetése alatt Lengyelországra rontott. Venczel király Nyugat-Európa azon kevés uralkodóinak egyike volt, kik a fenyegető veszélyt ideje korán egész nagyságában fölfogták s ezt nemcsak a maguk országairól, hanem az egész kereszténységről elhárítani próbálták. Hogy a tatárok az akkor oly gazdag és a közép-európai kereskedelem útjai mentén fekvő Csehországra is gondoltak, az kitűnik abból, hogy mongol kémek mint zarándokok vagy koldusok járták be az országot. Venczel király azzal biztosította magát, hogy a keleti határútakat és bejárókat eltorlaszoltatta, Prága várában és más helyeken erődítéseket emelt, mely munkában a közmunkától különben fölmentett papoknak és barátoknak is részt kellett venniök. Legközelebbi szomszédjaitól, a bajor herczegtől és a thüringiai tartománygróftól segítséget kért s fölvéve a keresztes háború jelvényét, hatalmas sereggel vonúlt Königsteinon és Budisszinon át Liegnitz felé, hol azonban sziléziai Henrik be nem várva a cseh segélyhadat, a tatárokkal csatát vívott s azt el is vesztette.
A tatárok maguk előtt látván a friss csehhadat, hirtelen az Óriás- és a Szudeta-hegység mentén oldalt Morvaországnak fordultak. De a király a lengyel határon maradt s nem bízott a tatárok e gyors távozásában, mert hadi cselfogásaik közé tartozott eltűnni, hogy váratlanúl, mint a villám, ismét megjelenjenek. Morvaországból, melyet szörnyen elpusztítottak, s aztán a magyar-bródi országos kapun át gyorsan Magyarországba húzódtak. Venczel király maga ment Morvaországba s ott Harczos Frigyes osztrák herczeggel egyesűlt, hogy megtámadják a közös ellenséget, mely úgy tett, mintha állandóan meg akarna magyar földön telepedni. De szerencsére 1242-ben eltávozott, s Nyugat-Európa egy szörnyű gondtól szabadúlt meg.
II. Přemysl Ottokár csillaga még atyja életében fényleni kezdett. Mint Morvaország őrgrófja és Csehország ifjabbik királya békés úton megszerzé (1251) Ausztria herczegséget s a Babenbergek örökségére azzal biztosította jogát, hogy Margit herczegnőt vette hitvesűl (1252). Mint Csehország királya csakhamar Stiria részbirtokosa lett s 1254-ben keresztes háborúra indúlt a még mindig pogány poroszok földjére. 1260-ban Kroissenbrunnál, Ausztriában a Morva vizénél megverte a magyarokat s azzal egész Stiriát megszerzé. E diadal s a nagy fény, melyet a pompakedvelő király űzött, csakhamar birodalma határán túl is messze terjedő hírnévre juttatták; gazdagsága miatt a nyugat „arany-”, a tatárság pedig, melynek khánja Oroszország belsejéből követeket küldött hozzá Prágába, „vas-király”-nak nevezte.
Ottokár teljes boldogságához csak fiörökös hiányzott; e szempontból bontotta fel babenbergi Margit osztrák herczegnővel kötött házasságát s 1261-ben Kunigunda orosz herczegnővel kelt egybe. 1267-ben a pogány poroszok ellen második keresztes hadat indított, de csekély sikerrel. Kevéssel ezután megszerzé Karinthia, 1268-ban Krajna herczegségeket, Isztria őrgrófságot s Friaul egy részét Pordenonával. Eger is Ottokár kezébe kerűlt mint birodalmi zálog. Így Ottokár birtokai a Fichtel- és az Érczhegységtől s a Szudetáktól egészen az Adriáig terjedtek.
II. Přemysl Ottokár síremléke.
Siegl Károlytól
Az Eger-vidék, melyen eredetileg szlávok laktak s mely Csehországhoz tartozott, a IX. század derekán Német Lajos idején német földdé lett s alkotórészét tette a Csehország ellen alakított őrgrófságnak, valamint a regensburgi egyházmegyének. A XI. század elején a Felső-Eger mentén a Vohburg őrgrófoknak voltak jószágaik, kiket Eger vára (csehűl Cheb) alapítóinak mondanak. Mint helységet, Egert először 1061-ben említik.
Adelhaiddal, az utolsó Vohburggal való házassága utján Frigyes sváb herczeg a Vohburg-féle jószágok egyik birtokosa lett s azokat királylyá és császárrá való választása és házasságának 1153-ban történt fölbontása után is megtartotta. Rőtszakállú (I.) Frigyes császár Eger várát nagyobbszerű, császári várlakhoz méltó módon átalakíttatá. Ezzel s mivel fontos kereskedelmi út mentén feküdt, lendűletet vett a várhoz tartozó város is, mely a nürnbergi városi joggal élt. II. Frigyes császár szintén kedvelte a várost, melyet több ízben meglátogatott.
Ottokár hatalmának és szerencséjének tetőpontján állt. Alatta Csehország belső állapotaiban tökéletes átalakúlás ment végbe. Számos város alapításával, melyekben tisztán, vagy legnagyobb részt az I. Venczel, vagy Ottokár által behívott németek laktak s mint királyi városok egyenesen a korona alatt álltak, teljesen megdöntötte az ó-szláv megyei szervezetet; a polgárság iparosságával és gazdagságával nagy fontosságra vergődött s a királyi városok, melyek leginkább a nagy kereskedelmi utak mentén alapíttattak, csakhamar hatalmas tényezőkké lettek a politikai életben. A városok egy része a szász, a másik, köztük Prága ó-városa, a sváb joggal élt; német jog szerint számos falu alapíttatott szerződésszerű kötelezettségekkel; a klastromok, melyekben nagyobb részt német szerzetesek voltak, jószágaik benépesítésére törzsrokonaikat hívták az országba.
A cseh királyra azonban csakhamar veszélyessé vált az a fordúlat, mely a német birodalomban Habsburgi Rudolfnak királylyá választásával (1273) állt be. Már „a nem igen hatalmas gróf” megválasztása is mély hatást tett Ottokárra, ki bizonyára maga is a német koronára áhítozhatott. Mikor egy év és nap lefolyása alatt nem kérte az új királytól az adományozást, 1275-ben a birodalmi törvényszék elé idézték s mivel meg nem jelent, birodalmi átokkal sújtották. Ez megadta a jelt az összes elégedetlen elemeknek, hogy föllázadjanak Ottokár ellen; a belső osztrák tartományokban sok eddigi hive nyílt ellensége lett, magában Csehországban pedig épen a hatalmas nemesi családok, kivált a Rosenbergek éreztették vele elégedetlenségöket. 1276-ban Ottokár kénytelen volt Csehországon kivűli összes szerzeményeiről lemondani. Csehországot pedig hűbérűl venni a birodalomtól.
Ottokár még egyszer szerencsét próbált, ezúttal szláv segítséggel. Ezzel akarta megszerezni azt, a mit előbb német érzelmei mellett sem birt elérni, 1278-ban támadt az új háború, mely a király vereségével és halálával végződött. Ausztriában, a Morva vizénél dőlt el a nagy király sorsa. Rudolf királyt egész mélyében megindította, midőn a puszta földön maga előtt látta ellenfelének vérbe borúlt holttestét.
Csehország történetének ez volt legválságosabb pillanata. Az országnak nem volt feje, mert a korona örököse még gyermek volt, s a győztes fél örökre véget vethetett Csehország önállóságának. De a bölcs Rudolf nem ezt tette; ellenkezőleg ő volt az, a ki Csehországot sulyos megaláztatásából fölemelni igyekezett. Ottokár fia, II. Venczel számára a saját leányát, Gutát, jelölte ki hitvesűl s ezzel kimutatta, hogy nincs szándékában Csehországot megsemmisíteni.
Az ország csakugyan hamar magához tért, mikor II. Venczel király trónra lépett, sőt új hatalomra vergődött, mikor ugyanez a II. Venczel 1300-ban a lengyel királyságot megszerzé, míg utóda, III. Venczel, a magyar királyi czímet is megszerzette s ezzel oly hatalomra jutott, mely II. Ottokár fénykorán is túltett. E lendűletet azonban a hirtelen bukás követte, midőn III. Venczel királyt az olmützi várlakban orgyilkos tőr megölte (1306). A Přemyslek nemzetsége azzal a dicsőséggel tűnt el a történelem színpadáról, hogy utolsó sarjának fejét három korona fénye övezte!
