Egyházi zene.
Egyházi zene.
A szép és kies Bukovinának mai népességében a románok és rutének a lakosok ős törzsei. Mindkét nép a görög-keleti egyház híve, a melyben a hangszeres zene nem honos, az ének azonban fontos részévé vált az isteni tiszteletnek. Mint valami illatozó virágkoszorú, úgy fonja át az ének-zene a keleti szertartásokat és az összes isteni tiszteleti cselekvényeket s hűséges kisérő társa az a görög-keleti kereszténynek bölcsőjétől egészen sírjáig. Egyházi énekük háromféle: 1. magánének, 2. egyszólamú váltóének (antifona) és 3. összhangzatos, többszólamú karének.
A kereszténység, mely a vallásos érzések kifejezésének egyik eszközéűl mindig a szót s az éneket választotta, számtalan költői és zenei terméket hozott létre, ilyenek: a himnuszok, a dicsőítő és magasztaló, vasárnapi és ünnepi énekek, melyek a római császároknak minden irtó dühöngése mellett is fönmaradtak s a hitnek leronthatatlan erősségei valának. Ily módon több mint két század folyamán hihetetlenűl fölszaporodtak az ének-szövegek és a dallamok a keleti egyházban. János, ki elébb a damaskusi kalifa minisztere volt, később pedig a Szent Száva kolostorában szerzetes (meghalt 776-ban), a szövegeket és dallamokat rendszerbe szedte, az egész anyagot nyolcz fő hangnem szerint csoportosította s ezen művét „Oktoichos”-nak nevezte. Az egyszólamú egyházi énekre nézve az Oktoichos szolgál mind máig változatlan szabványúl. Azt, hogy ünnep- és vasárnapokon a szövegek melyik fő dallamra, melyik contus firmus szerint éneklendők, a „Tipikon-könyv” mutatja. A dallamok följegyzésére a görög abc betűit használta, melyeket a szöveg fölé írt.
A XII. század vége felé Kukuzelos János, ki elébb demestikos didaskalos, vagyis a konstántinápolyi Aja-Sophia császári énekeseinek karmestere volt, később pedig szerzetes egyik athosi kolostorban, a görög egyházi magánének hangjelzésére sajátszerű, czikornyás hangírási módot talált föl; a görög neuma-írás ez, mely a konstántinápolyi pátriárkhai egyházban, s részben Románia egyházaiban mai napig is használatban van, bár a psaltikiának ez a hangjelzése nagyon elősegítette a görög egyházi magánének hanyatlását, mivel azt még képzett zenészek sem értik. Az énektanítók vagy protopsalták jelenleg a görög semiotika (hangjelzés) azonos jegyeinek öt egészen különböző faját használják, melyek Forkel szerint 990 jegyet foglalnak magukban. E vonalzat nélküli, bonyolúlt, zavaros hangjegyzési rendszer használata oly nehéz, hogy a dallamok csak sokszori előénekelés útján, gépiesen tanúlhatók el s így aztán az ének az énekesnek önkényes változtatgatása, toldogatása által ősi dallamát és eredetiségét teljesen elveszti.
Lapusznean Sándor, Moldva fejedelme, a konstántinápolyi pátriárkha példájára országában énekiskolákat alapított (1558), melyekben az egyszólamú templomi éneket görög és bolgár szláv dallam és szöveg szerint tanították. Később az egyházi énekek görög és szláv szövegeit román nyelvre fordították s úgy énekelték a görög dallam szerint.
Abban az időben, mikor Bukovinát Ausztriához csatolták, az egyszólamú templomi ének mindazon kolostorokban s plebánia-templomokban, a hol román nyelven tartották az isteni tiszteletet, a régi görög dallamokkal zengett. Ez a dünnyögő, zsoltározó éneklésmód mai napig fönmaradt. Sok ilyen dallam hatalmas, magasztos jellegű; ezekben a cantus firmus bizonyos meghatározott alaphangra támaszkodik ugyan, mindazonáltal rendesen ki-kitér átmenetileg idegen hangkörökbe is, a nélkül, hogy szabályos összhangosítással volna ellátható. Az úgy nevezett „ison”, egyedűl megengedhető összhangzati kisérete e dallamoknak, az alaphangból s annak ötödik hangjából áll, mely éneklés közben megszakítás nélkül s kevés változatossággal együtt zeng azzal, nem törődve a dallam menetével. Azokban a kolostorokban és templomokban, melyekben az isteni tisztelet nyelve az egyházi szláv volt, az énekeket abban az időben ó-orosz és bolgár dallamok szerint énekelték. Úgy az ilyen, mint az amolyan egyházi éneklést a papok, a szerzetesek s a templomi énekesek részint az érthetetlenné vált görög hangjelzésű könyvekből, részint menzuralis jegyekkel írt régi orosz könyvekből, vagy pedig mnemotechnikai begyakorlás útján tanúlták. E nehéz énektanúlási módszernek dr. Morariu-Andrievici Szilveszter, Bukovina érseke könyve 1879-ben mai hangjegyzéssel s ütembeosztással nyomtatva jelent meg és román szöveggel ellátottan magában foglalja az Oktoichos görög dallamait és más egyházi énekeket. E dallamok sajátszerűsége azonban sokban összeütközik a mai hangjelzés törvényeivel. Az egyházi szláv nyelvű énekeknek ez ideig nem voltak efféle gyűjteményeik, s attól lehetett tartani, hogy a csekély számú egyházi énekesek kihaltával végkép feledésbe merűlnek. Egy nyomtatott gyűjtemény 1879-ben jelent meg Worobkiewicz Eugen Emmanueltől.
Az egyházi karéneklés az itteni szemináriumban csak az 1840. év körűl kezd észrevehetőbben mutatkozni. Egy Patraszewszky nevű bevándorlott kántor tanítgatta a szemináriumi kart az egyszerű karénekekre, és pedig csak gyakori előéneklés segítségével, mivel a mai hangjegyek úgy a tanítóra, mint az énekesekre nézve érthetetlen jelek voltak. E tanítás eredménye azonban nem elégíté ki az akkori püspöknek, Hakman Eugennak, várakozását, s azért szakértő zenészeket hivott meg, a milyenek voltak: Prohaska, Zwoniczyk, König, Konopassek, Pauer, s ezekre bízta a görög-orthodox egyházi karének ügyének föllendítését és előmozdítását. S ezzel nagy lépés történt az elébbmenetelre; mert a hangjegyek ismerete s részben a hangjegyek szerint való éneklés meghonosúlt s némileg szabályosabbá lett maga az éneklés is. Minthogy azonban az énektanítók sem a román, sem az egyházi szláv nyelvet nem tudták, s így rájuk nézve a görög-keleti isteni tisztelet idegen volt, ezenfelűl alkalmas egyházi zeneszerzemények sem voltak: a chorál-ének nem fejlődhetett sikeresen. Ez ügynek helyes mederbe való terelése azzal kezdődött, hogy Worobkiewicz Izidor görög-keleti lelkész, ki arravalóságának s zenei tehetségének nyomtatásban is megjelent liturgikus énekszerzeményeivel már elébb tanújelét adta, kiképzés végett 1868-ban a bécsi konzervatoriumba küldetett s a sikeresen kiállott vizsgálatok után a czernowitzi összes iskolák görög-keleti ifjúságának énektanítójává neveztetett ki.
A szemináriumi kar zenei képzettsége ma már kiváló; előadásainak programmjában nemcsak homophon, hanem nehéz polyphon (ellenpontozatos) stilű egyházi énekművek is vannak, melyeket illetőleg 1880-ban Bukovinában tett látogatása alkalmával maga Ő Felsége, valamint 1887-ben boldog emlékű Rudolf trónörökös is dicsérőleg nyilatkoztak. Az ide való zenészek, kik a görög-keleti egyház karénekeinek szellemét fölfogván, liturgiai karénekek, zsoltárok, himnuszok, stb. szerzésében kitűntek: Miculi Károly, Mandiczewszky Eusebius, Worobkiewicz Izidor és Porumbesku Cziprián. Az egyházi szónoklat és zene ápolására alakúlt Academia ortodoxa czímű egyesűlet, nemkülönben az Armonia nevű román énektársúlat, valamint az állami főgymnasium vegyes kara s a Lumina nevű egyesűlet is derekasan közreműködtek abban, hogy a mindeneknek Ura magasztos énekek összhangzataival dicsértessék és magasztaltassék.
Az 1882. évben egyesűlet alakúlt Czernowitzban a római katholikus egyházi zene ápolására és fejlesztésére. Ez egyesűletnek czélja a valódi egyházi zenének fejlesztése általában, s a valóban becses egyházi zeneműveknek a lehető legtökéletesebb előadása az egyház ünnepnapjain.
A huculok kołomyjka-táncza.
Zuber Gyulától
Az evangélikus egyházi karének művelését a közelebb alapított Czernowitzi evangelikus egyházi énekegyesűlet tette föladatává s ezt dicséretesen teljesíti is.
A görög-katholikus vallású oroszok templomaiban az istentiszteleti cselekvényeknél lélekemelő karének hangzik föl, mely a férfi és női hangok egyesítése folytán immár valódi egyházi népénekké lőn.
A czernowitzi izraelita templom vegyes karának éneke szintén méltó a megemlítésre. Szombatonként a szokott szertartási énekeket énekelik, míg nagyobb ünnepeiken figyelemre méltó műének-szerzeményeket adnak elő teljes szabatossággal.
