A Svábhegy és a Zugliget.
A Svábhegy és a Zugliget.
A Svábhegy elnevezést a budai hegységnek az a középcsoportja, melyet az Isten-hegy, Vezérhalom, Széchenyi-, Orbán- és Márton-hegy alkot, s a melyekhez még a János-hegyet és Zugligetet számíthatjuk, még Budavárának a törököktűl visszafoglalása idejében nyerte. Itt táboroztak ugyanis a hatezer főből állott sváb segédcsapatok, melyek mind a vár ostrománál, mind a fölmentést erőszakoló nagyvezér hadainak visszaverésénél vitézűl harczoltak.
Hunyadi Mátyásnak is kedvencz helye volt e vidék. Oláh érsek följegyzése szerint itt volt a király vadaskertje, a Nyék, mely három magyar mérföldnyi területet foglalt el, s azon a szép fensíkon a János-hegy alatt még negyven évvel ez előtt is úgy híttak egy óriási hársfát, hogy Mátyás király fája. A Király-kút még ma is őrzi Mátyás emlékét.
Hogy a múlt századokban az egész Svábhegy rengeteg erdőség volt, azt több adat engedi sejteni. Wagner Kristóf egykorú történetíró azt jegyzi föl, hogy a budai hegyeken termő bor a közeli meleg források miatt kéntartalmú. Azok pedig a Svábhegytől távol esnek. De erősebb bizonyíték az, hogy hajdan a városnak a most majdnem egészen száraz Ördög-árok mentén nagy malmai voltak, melyeket a Svábhegyről lefutó Pál-patak vize hajtott.
Beszélő emléke ennek az a svábhegyi mesterséges cisterna, melyet Mátyás király a forrásvizek összegyűjtésére építtetett. Tömör kőépület ez faragott oszlopfejekkel. Csúcsíves az ajtaja, lóhere-alakú az ablaka. A vasajtót, mely a belsejébe vezet, egy akkora kulcs nyitja föl, hogy két ember kell az elfordításához. A belseje pedig egy hosszú, embermagasságnyi folyosót tár föl, mely mélyen behatol a hegyoldalba. Két oldalán tizenhat apró alagút van a sziklába vájva, mely a forrásvizeket egy közös medenczébe gyűjti össze. Innen folyik át a föld alatt a kristálytiszta ivóvíz a „Király kútjába”, a honnan hosszú csővonal vezette föl a vizet, önnyomás útján, a mélyebben fekvő budai vár kútjába. A Mátyás idejebeli vízvezeték égetett agyag-csöveire gyakran rábukannak mai nap is az útcsinálás munkálatai közben. Későbbi időkben ólom, majd öntött vascsövek helyettesíték a régi vízvezetéket. Ma már a Duna látja el az egész Svábhegyet a vízvezeték bőséges forrásával. Megfordúlt a világ! Hajdan a Svábhegy bocsátott alá patakokat; most pedig a hegyre folyik föl a víz!
A Város kútja (Király-kút) a Svábhegyen.
báró Mednyánszky Lászlótól
A krónikák és a romemlékek bizonyítják, hogy a budai hegységnek fényes múltja volt már akkor is, a mikor Nyék volt a neve. Nemcsak Mátyás királynak vadas kertje tette azt nevezetessé, hanem az ájtatosság menedékhelyei is, melyeknek nyomait kő és pergamen ma is őrzi.
A Zúgligetet (Auwinkel) a közelmúltban inkább „Sauwinkel”-nek ismerték Mátyás király Nyékjének vadkanjairól, s az a pompás üde forrás, mely vizével hajdan egy halas-tavat táplált, most is „Disznófő” nevet visel. A budai hegyek és völgyek új elkeresztelése a város rendelkezése folytán a negyvenes években ment végbe, a midőn egy-egy kőpadot állítottak föl a kiválóbb helyeken, s azokra Döbrentei által készített emlékmondatokat véstek; így az Istenhegyen: „Istenhegy volt hajdan e táj nevezete, S újra így hívása Isten tisztelete”, – a Vezérhalmon pedig: „Száznyolczvan év hirdet téged Vezérhalom; Rólad szállt Budára mentő diadalom.” Szent Antal szikláját is ekként nevezték el Vajda-bércznek, Vajda Péter a költő nevéről, kinek ez volt kedvencz tanyája. Ma napság a Zugliget a legpompásabb nyaralókkal van beépítve, melyeket díszkertek, gyümölcsösök körítenek. Kényelmes vendéglők: a „Fáczán”, „Szarvas”, „Disznófő” legkedvesebb mulató helyei a fővárosi közönségnek. Az egész Zugliget mellékvölgyeivel, a Csillag- és Harangvölgygyel egy darab Svájcz a budai hegyek közt, mely a főváros környékének legfestőibb része.
Innen hajdan meredek erdei ösvény, most már kényelmes kőút vezet föl a kimagasló János-hegyre, melynek vulkán alakú erdőfedte kúpjához csak gyalog lehet fölmenni. Hajdan e hegy tetején Szent János szobra emelkedett; innen a hegy elnevezése; jelenben egy magas toronyszerű gloriette koronázza, melynek erkélyéről fölséges kilátás nyílik a Duna két partján elterűlő kettős fővárosra, a tornyos helységekkel rakott tengersíma alföldi rónára, a helységekkel tarkálló Csepel-szigetre. Keletnek a Lipótmező tűnik föl az elmebetegek menedékének nagyszabású épületeivel.
Éjszak és nyugat felé egy végtelen rengeteg terűl el a János-hegyen túl, melynek erdőpalástja egyik hegyhátról a másikra borúl át. Ennek az árnyékos útjai vezetnek el a Mária Remetéhez, a Makkos Máriához, a Szép Juhásznéhoz, a Pálosok kolostorához.
A Vajda-bércz a Zugligetben a „Menny” és „Pokol” sziklákkal.
Feszty Árpádtól
Itt volt első Károly királytól kezdve egész II. Lajosig e szigorú fegyelmű szerzetesek kolostora, kik minden napot az éjféli önkorbácsolással kezdtek meg (egy ilyen jelenetnek egyszer állítólag Mátyás király is tanúja volt titokban), s kiknek a kapuján még a királynak is tilos volt belépni a perjel engedelme nélkűl. Szent Lőrincz tiszteletére épűlt a kolostor. Ereklyéi közt Remete Szent Pál csontjait őrizték. Itt fordította le a szent-írást egy szerzetes, Báthori László, húsz éven át ki nem mozdúlva az odújából, egy barlangból, melyet a Hárshegy oldalában ma is mutogatnak.
A Szép Juhászné nevét Mátyás királynak egy népmondai kalandjáról örökölte a táj. Ma ez elnevezés egy jóhírű vendéglőnek a czíme.
A Mária Remete még most is látogatott búcsújáró hely. Itt mutogatták egy kegyes asceta egyszerű barlangját a sziklába vágott fekvőhelylyel és asztallal együtt.
Egészen el van temetve az erdők közé a Makkos Mária kolostora. Hajdan trinitáriusok lakták. Mikor József császár eltörűlte e rendet, lehordták a tornyát s a kápolnát majorrá alakították át.
E hajdani kolostortól olyan erdei út vezet a tulajdonképeni Svábhegyre, hogy csak a meszelt faderekakról lehet oda találni.
Negyven évvel ez előtt a Svábhegy maga is még ősvadon volt. Fűvészek és rovargyűjtők számára valódi kincsbánya. Virágos növényzete közt a legritkább fajokat lehetett találni; a pompás rovarok és lepkék, a halálfej sphinxek és éji pávaszemek, különösen a ritka szép oleander-pillangók messze földről ide csalogatták a természettudósokat. Az erdőkben biztos tanyát tartott a borz; a menyét ellátogatott a tyúkudvarokba s a rókák úgy el voltak szaporodva, hogy úton-útfélen lehetett szép kifejlett példányaikkal találkozni. Gyönyörű nagy kígyókat lehetett látni a bokrok között és a fákra fölfutva; a mély útakban óriási békákat, melyeknek a hangja bőgéshez hasonlít, itt „csirke-békáknak” hítták őket; a János-hegyen viperák is voltak s kígyóalakú skinkek. A madárvilág is gazdagon volt képviselve. A Farkas-völgyben még erdei sasok fészkére is lehetett találni, s nem ritka látvány volt, mikor a baglyot körűl csiripelve üldözte az apró madársereg. Akkor volt szép a Svábhegy, a mikor még a vad állat volt benne otthon; az ember csak úgy vetődött ide, mint kóbor bujdosó, vagy világkerűlő különcz. Egy elrejtett zugában a hegynek látszott valami várrom forma, a hol egy misanthrop dán báró lakott, a ki senkivel szóba nem állt. Egy félreeső hosszú házban tanyázott egy orvos, a ki senkit nem gyógyított; ellenben volt két harangja, a melyekkel a delet és estét harangozta. Egy kősivatag közepén lakott egy czápaszemű gnom, a ki a kőbűl élt. Az ő kövébűl épültek a többi házak. Mélyen egy völgyben eldugva volt a tanyája egy silentiárius ügyvédnek, kit az igazság keze üldözött ki a világból. Az istenhegyi sűrű erdő minden bejáratánál ott állt a tilalomfa. Ez erdőnek a sűrűjében emberszem elől elrejtve állt egy magyar főúr vadásztanyája, ki később a politikai életben nagy szerepet játszott. Bajos volt azt megközelíteni a szomszédjában letelepűlt baromorvos elvadúlt nagy kutyái miatt.
Innen rajta volt a hét ház; ma is meglevő paraszt gunyhócsoport. E házak egyikében rejtőzött egy titkos milliomos, a kit a kertjén kivűl soha sem lehetett látni. Itt biztosan érezte magát; nem verte föl senki a házát; de, a mint beköltözött a pesti palotájába, ott megölték s elrabolták százezreit. A legdíszesebb épülete volt a hajdani Svábhegynek az Óra, egy csokoládégyáros háza, kinek legtöbb szőlős-kertje volt a hegyen. Ennek a háznak a homlokzatán volt az óra, mely az időt regulázta messze hangzó erdőknek, melyet aztán az erdőkerűlők kürtjének tutulása adott tovább az erdőknek és lakóiknak. Innen, az órás házból intézte Görgei 1849 május havában Budavár ostromát.
S az ősrengeteg nyugati szélében volt az egyetlen kocsma, a melyet „Adliczer”-nek híttak. Ez volt a magyar színészek kedvelt mulatóhelye, mely néha napján összegyűjtve látta a magyar színészet matadorait, a kik még tudtak örűlni a tréfás mulatságoknak, a melyek nem kerűltek semmibe s nem hagytak maguk után keserűséget.
A Svábhegyet, mint üdűlő helyet, igazán a színészek és az írók fedezték föl. Ők kezdtek el legelőször ide építkezni, s lassanként egy helikoni telep támadt a Svábhegyen, melynek legmagasabb helyét báró Eötvös Józsefnek emeletes nyaralója foglalta el. A Svábhegyen születtek az 50-es években a magyar drámák és regények, politikai röpiratok és tudományos munkák. Itt tanakodtak komoly hazafiak a nemzet jövendője fölött.
S a művész- és íróvilágnak, mely akkor a Svábhegyet dominálta, első gondja volt templomot építtetni az Istenhegyre. Az építéshez való költséget is úgy énekelték és deklamálták össze hangversenyeken. Szép, karcsú tornyos templom lett belőle. Festő is akadt (Than Mór), a ki az oltárképet, Szent Lászlót, a védszentet, ingyen megfesse. S a templom után jött az iskola szintén olympusi obolusokból.
Kezdett a Svábhegy divatba jönni. Egy-egy lovagvár tornya emelkedett ki az erdők zöldjéből. Svájczi nyaralók koronázták a tetőket. Egy ilyenben lakott nyaranta Albrecht főherczegnek a családja is. Megtudta a világ, hogy a Svábhegynek a levegője panacea! Ide epidemia nem jön soha. Itt minden betegség meggyógyul. Különösen a gyermekekre nézve ez a paradicsom.
Pünkösd hétfőjén aztán az egész népé volt a Svábhegy. E napon, mintha az egész város kimozdúlt volna a helyéből, úgy tódultak föl a hegyi utakon már hajnalhasadtakor a mulató csapatok: dalárdák, czéhek, egyesűletek, iskolák zászlóikkal, énekelve, dobolva; – nyalka stuczer, gitárral nyakában imádottja előtt walzerezve; termetes törzspolgár, nyakába akasztott kulacscsal, felesége karján az elemozsinás tarisznya, kis gyerekszekérbe felpakolva a két legifjabb csemete, azt a nagyobb fiú és leány elől húzva, hátúl tolva mozdítja előre; fiatal serdűlő leánykák, arczuk a hegyi légtűl pirosra festve; czilinderes gavallérok hölgyeik nagykendőjével a karjukon; izmos munkás legények rúdra akasztott seres hordóval a vállukon; kevély bakák piros pozsgás szakácsnőik kiséretében. Útközben egy szál czigány üdvözli az érkező karavánokat, solo trombitán hangicsálva a Klapka-indulót, meg a Schneider Fáni-polkát. Az érkező csoportok nem keresnek házat, ereszt, vendégfogadót, hanem árnyékos fát, bokrot. Ott állítják fel a bográcsot. Targalyat szednek, tüzet raknak, főzik a paprikás gulyást s mellette csapra ütik a hordót. Szép leányok elindúlnak mezei virágot szedni; erdő, mező most virít javában; nagy bokrétákat kötnek, s mind koszorús fejjel térnek vissza. Elolvasott hírlapok szolgálnak abroszúl, a melyekre kiterítik a háziasszonyok lakomáik kincsét. A mézes-kalácsos sátorok körűl tolong a gyermeksereg; szerelmes legények választottaiknak czifra szíveket vásárolnak. Kucséber narancsos kosarának, görbe bot, czifra nyelű bicsak-árúló tót portékájának van erős kelete. Itt harczias dalokat énekelnek; amott kergetősdit játszanak; a bokrokon hölgykalap, tarka kendő lobog. És közben vagy ötven kintorna gyakorolja a zeneművészetet, versenyezve hat czigánybandával, meg a budakeszi sváb paraszt kapella trombitáival és öreg dobjával; a mi aztán a hány, annyiféle nóta egyszerre és összekeveredve, felűlmúl minden eddig kitalált zeneélvezetet. A lemenő nap negyvenezer embert is lát tánczolni, újjongni, tombolni a Svábhegyen. A zöld gyepen egész szérűk vannak már taposva a polka- és csárdás-táncztól. A „Csillag” kocsmáros alig győzi egész háznépével a szolgálatot. Ott van az élvezetek Eldorádója: zenekar, népénekes-társaság, hinta, kerengőjáték (Ringelspiel); közbe döng a fagolyó a tekepályán; izmos legények ütik magasra ököllel a „balmot” (léggel tölt óriási lapda). Van ott czélbalövés, birkózás, karómászás; csörög a koczka a krajczáros Monte-Carlónál, hol vándor kucséber adja a bankot – fügekoszorú nyereménynyel. Ez alatt az ideális mulatozók elvándorolnak a Normafához s föl a János-hegyre, és gyönyörködnek a fölséges kilátásban. Aztán a fölkelő hold látja ugyanazt a népfolyót visszahömpölyögni a hegytetőről. Zilált öltözetek, összegyűrt kalapok, fűzöld foltos fehér ruhák és anginét pantallók, neki pirult arczok, egymást támogató alakok, danoló csoportok, hahotázó, bőrükbe nem férő őstypusai a fővárosi parasztnak; szilaj párok, kiknek nem volt elég a táncz, még hazatértükben is polkáznak az úton; disputáló polgárok, hetyke iparos legények, kik fogadott kintornással kísértetik magukat hazáig; exaltált családapák, kik minden áron a szabad ég alatt akarják tölteni az éjszakát, két oldalt támogatva a feleségtől, meg a leánycselédtől; közben egy sikongató szép leány, a kit felültettek egy szamárra s az neki viszi a tüske bozótnak. S ez a látvány így gombolyodik le ezernyi változatban késő éjfélig; de azért a gyepen még tánczolnak holdvilág, lámpafény mellett a kintorna körűl s a lombsátor alatt még reggel is hangzik a budakesziek öreg dobja és bombardonja. És az egész zsivajgó néptömeg között nem látni egy zsandárt. Ritkán fordúl elő itt verekedés, vagy más egyéb kihágás. S az egész élvezetnek az adta meg a javát, hogy gyalog kellett feljönni érte. De hát még lemenni! Az apostolok lova volt az egyedűli közlekedési eszköz. Azért esett olyan jól!
A fogaskerekű vasút és svábhegyi nyaralók.
Háry Gyulától
De csak addig volt a Svábhegy paradicsom, a míg a spekulánsok meg nem tudták, hogy az. Egyszerre csak ellepték a Svábhegyet a szőlőtermesztés vandáljai. Elpusztították az őserdőket; szőlőt ültettek a helyükbe; kivágták Mátyás király mulató kertjének négyszázados hársfa-óriásait, a terebély juharfákat; elűzték a berkekből a rigókat s a múzsákat, és szőlőt ültettek mindenüvé.
A Svábhegy aztán azzal állt rajtuk boszút, hogy mikor bort akartak belőle facsarni, a vizet is megtagadta tőlük. Az őserdők kiirtásával elapadtak a források, s míg azelőtt a király kútja Budavárát is ellátta friss ivóvízzel, most a svábhegyi lakosoknak a Dunárul kellett fölhordatni szekérrel az ivóvizet. Ez volt a Svábhegy pusztulása.
A véletlen (azt mondják, egy regénynek a hatása) oda hozott ekkor egy svájczi vállalkozót (Cathry), a ki megkisérté a lehetetlent, a költő fantazmagoriájának megtestesítését, egy fogaskerekű vasútnak az építését föl, a Svábhegy tetejéig. Ugyanez összevásárolta a vasút közelébe eső telkeket. Előtte való évben úgy elpusztítá egy apocalypticus jégeső az egész Svábhegyet, hogy örűlt, a ki menekülhetett a telkétől. S a vállalkozó azon a gyakorlati oldalon kezdte, hogy a parczellázott telkekre nyaralókat építtetett, a melyeket sok évi törlesztésre árúba bocsátott. Így támadt nehány év alatt egy új villacsoport, mely mai napság már egy egész városrészszé nőtt kényelmes, ízléses épületekkel s pompás kertekkel és parkokkal, melyeknek középpontja az Eötvös nyaralójából átalakított pompás vendéglő.
A Stefánia-út a Városligetben.
Vágó Páltól
Ez előtt tizenöt évvel, mikor a fogaskerekű vasút megnyílt, ezen czikk irója a Svábhegyről megemlékezve így irt:
„Kényelmes serpentina vezet föl a tetőre s a látogatót díszes kioszkok fogadják; árnyékos fasorok borúlnak össze a sétány fölött, a villák udvarain szökőkútak vízsugara tánczol bőséges vízvezetéktől táplálva, – fenyőfák ligete, – népkert, – híres hazafiak szobrai. . . . . . . . Ne nevessetek rajta: nem a Svábhegyet írtam le, hanem a Monte Pinciót Rómában.”
És ma már e záró mondatot ki lehet törűlni; mert a Svábhegy utolérte ez ábrándképet: pompás kocsiút, árnyékos ligetek, nagyszerű vízvezeték, díszkertek, nagy hazafiak, Eötvös József, Széchenyi István művészi szobrai; sőt a mi a római díszhegynek nincsen, a Svábhegy tetején keleti pompával ellátott fürdő és – uszoda. Ez még álomnak is sok lett volna.
A Svábhegy manapság elsőrendű mulatóhelye a főváros közönségének, piaczczal, boltokkal ellátva, telefon-hálózattal a fővároshoz kötve. S a múltat, a mikor még a tulipánok helyén vadvirágok nyíltak, a mikor az őserdők fáin még sasok tanyáztak, a harasztban futó kigyó zörgött, az udvaron végig sétált a tüskés borz, a mikor a róka kedélyesen pislogott ki az odúja nyílásán, a kövek közt sütkérezett az aranyzöld gyík, az egész boldog ősvadon képét, melyben éjjel a fénybogarak világítottak, – csak a vén poéta álmodja még vissza, a ki azokat mind szemeivel látta.
A fillokszera elpusztított minden szőlőt, csak egy-egy villatulajdonos engedi még meg magának azt a fényűzést, hogy védekezéssel, amerikai fajokkal dicsekedésből kertet csináljon szőlővenyigékből; de az elpusztúlt telkeket kertekkel, ligetekkel ültették be, s ez elég kedvező csere.
A főváros közönsége tudatára jutott annak, hogy az egészség az első alaptőke, a mely a többi gazdagságot meghozza, s ennek a hypothecája a Svábhegy. Az erdei levegőben arany van. S a főváros pazar kézzel siet a Svábhegyet paradicsommá átalakítani. A vízvezeték maga másfél millióba kerűlt. (Igaz, hogy egyúttal Buda várost is ellátja.) Az egész hegycsoportot makadámozott útak szelik minden irányban keresztűl. Éjente lámpások helyettesítik a fénybogarakat, meglehetősen utólérve, sőt meghaladva azoknak a világítási képességét. S legközelebb, mint fentebb említettük, egy nagy területet vásárolt a főváros az államtól, egy őserdőt a Svábhegy folytatásában, mely, ha át lesz adva a nagy közönségnek, ellátva tanyákkal és mulatóhelyekkel: abban Budapest oly népkertet fog birni, a minővel egy világváros sem dicsekedhetik.
