Budapesti élet. Jókai Mórtól
Budapesti élet.
Jókai Mórtól
Jókai Mórtól
A Ferencz-József rakparti sétány.
Háry Gyulától
Ugyanazokban a gyors változásokban, a melyek a fővárost magát átalakították, idomúlt át a várossal együtt a budapesti élet is.
Elmúlt a hajdani jurátus világ hírhedett kávéházaival, a „Zrinyi”-vel és „Két pisztoly”-lyal együtt, a mokány táblabíró-alakok, a rendkivűliségeikről nevezetes főurak, kik közűl egy Sándor Móricz gróf alakját egész lovas-legendakör emeli ki; – aztán a haladással ellenséges lábon álló öreg nyárspolgárok, meg azoknak az ivadéka: a czéhes polgárhad, mely Úrnapján templomi zászlókkal, puskával, csákósan, egyenruhásan járta be a fő útczákat saját zenekarával, mely a pesti polgárindúlót harsogtatta. Maga az indúló is el van már felejtve, pedig egyike volt a legszebb harczias daloknak. A mai fővárosi képviselőtestület négyszáz és egynehány tagjában senki sem találná föl az ötven évvel ez előtti typusokat.
Az új találmányok és intézmények korában egész, hajdan híres, néposztályok elmúltak. A hajósok, ezüst gombos mentéikben, kik az Alföldről szállíták föl a gabonát lóvontatta hajókon; a gyors parasztok, kik négylovas szekereikkel tartották fenn Budapest és Bécs között a közlekedést; a gazdag görögök, kik a belkereskedést tartották kezeikben; a révészek, kik télvíz idején a két város közötti átjárást lehetővé tették mulatsághoz hasonló „luláj machen” jégsportjukkal, nyáron pedig az átjárást könnyítették meg a sietőknek; a „Donauwasser”-es emberek, kik a lakosságot hangos kiabálással figyelmeztették a friss dunai moslék beszerzésére; azután az ürmös borukról és gorombaságukról híres korcsmárosok, – mind, mind eltűntek.
A gorombaság különben virtus számba ment hajdanta s a pálmáért több néposztály versenyezett. Ha a művelt körökben valakit figyelmeztetni akartak a nyers modorára, azt mondták neki, hogy „te vagy a harmadik!” Tudniillik, hogy az elismert leggorombább embernek volt följegyezve a 37-es fiakker; – utána következett másodiknak a színház pénztárnoka; – negyedik volt a Sauwirth; – a közbenső harmadik hely fönn volt tartva a jó barátnak. Ez is elmúlt már. Fiakker, pénztárnok, korcsmáros mind udvarias már; csak a jó barát gorombáskodik még.
Volt azonban még egy superlativus is, mikor két veszekedő ember azzal tetőzte be a verbalinjuriát, hogy „Du Jurat!”
Maguk a híres pesti vásárok is elhalaványúltak már, melyek még harmincz évvel ez előtt is festői életképet alkottak a fővárosban. A város legnépesebb tágas útczái két oldalt végig be voltak építve vásári bódékkal, melyeknek eszterhéja alatt a bel- és külföld kalmárai kinálták a portékáikat, kiki a saját nemzeti viseletében. Ma már minden nap vásár van, s a világ minden árúczikke pompás kirakatú boltokban kinálkozik; útczai bódék nincsenek többé.
S nem sok idő fog bele telni, hogy Budapest elveszíti egyik legfestőibb sajátosságát: a dunaparti gyümölcs- és baromfivásárt is, mihelyt az új közárucsarnokok életbe lépnek.
Az új intézmények átalakítják nemcsak a néposztályokat, hanem azoknak a szokásait és jellegét is; a „dame de Halle” egészen más lesz, mint a vitorlavászon ernyő alatt forró nyárban s csikorgó hidegben egyaránt virúló orczájú, mintatermetű kofa-asszonyságok voltak!
Azt is meg kell említenünk, hogy még e század két első évtizedében Budapest lakossága nagy részben német volt; Buda egy részében pedig rácz is. A magyarságot csak nehány iparos s a megyei birtokosok és tisztviselők tették, meg a dicasterialis hivatalnokok; ezek mellett a nemes ifjúság, a királyi táblai jegyzők magyar ruhában s karddal az oldalukon. Csak a harminczas években kezdődött meg a magyarság élénkebb életjeladása. Az 1838-iki árvíz halomra dönté a régi Pest legnagyobb részét. Az újjáépítésben azután már nagy része volt a nemzeti szellemnek s ennek hatása alatt kezdett Pest is (Buda még nem) magyar jelleget ölteni. Az 1848-iki politikai gyors átalakúlás aztán egyszerre átidomítá az egész város szellemét, nemzetiségét. Mindenki magyarnak vallotta magát; egész Budapestnek minden osztálya versenyzett egymással buzgóságban, áldozókészségben a nemzeti ügy iránt. S ezt az általános hangúlatot a bekövetkezett korszak sem tudta megváltoztatni. Az ötvenes években eszközölt népösszeírás szerint Pestnek 166 ezer lakosa közűl 32 ezer volt magyar, 34 ezer német; Budának 50 ezer lakosa közűl 28 ezer német, 7.500 magyar, a többi más faj; de a 17 ezer mózeshitű lakosságnak legnagyobb részét is a némethez lehetett nyelv szerint osztályozni. És mindezen nyomott arány mellett is 1860-ban Budapestről indúlt ki az egész országra a politikai nyilatkozatúl vehető magyar divat; ettől fogva néhány évig lehetett látni minden útczán, minden szalonban a népviseleteknek minden vidékről eltanúlt összes sajátosságait: a fodros, rezgős főkötőket, a gyöngyös pártákat, a csipkés kötényeket, dudoros ingvállakat, fűzött vállderekakat a hölgyeknél; az attilákat, budákat, mentéket, sarkantyús csizmákat a férfiaknál; a darutollas süveg, a czifra szűr, a fürtös guba bejutott a szalonokba is, s azokkal együtt a magyar szó is mind írva, mind mondva, mind énekelve. Ez idő alatt Budapest minden néposztályában valóságos keleties nemzeti jelleget mutatott. Ez négy-öt évig tartott; akkor elmúlt. Divatnak hosszú volt; nemzeti lelkesedésnek rövid! Most már a magyar fővárosban minden osztály olyan öltözetben jár, mint Európa más fővárosi népe. Nemzeti népies ruhát csak ritkaságképen láthatunk.
S a népmulatságok sem bírnak a hajdani eredetiséggel, a minek az okát majd kiderítjük.
A Svábhegynek a leírásánál megkisértjük egy pünkösdi búcsúnak a bemutatását, melyben Budapest egész népélete benfoglaltatott, s mely még tíz évvel ez előtt is nagyban divatozott és valószínűleg ismét újra föl fog elevenedni, mihelyt a főváros átadja a közönségnek mulatozó helyűl az államtól megvásárolt 1.200 holdnyi területű gyönyörű budakeszi erdőt.
Addig azonban a budapesti népkedélyre legélénkebb vonzó ereje továbbra is az eddigi látványosságoknak és rendezett mulatóhelyeknek lesz, milyenek: a színházak, a kiállítások, a múzeumok, a Városliget és Városmajor, a Margit-sziget, az állatkert, a czirkuszok, lóversenyek, corsok, melyeket külön be fogunk mutatni. Sokakat elvon a klubb-élet. Az előkelőbb osztályok kaszinói, klubbjai, a munkások egyesületei, olvasó körei, dalegyletei, tornázó és tűzoltó társaságai mind megannyi központjai a népéletnek, melyek aztán időszakonként megint egy közös nagy góczpontban gyűlnek össze: a képviselő-választások alkalmával. S egy ilyen nagy politikai mozgalom jelenete érdemes lesz arra, hogy mint Budapest népéletének is sajátossága, élethíven be legyen mutatva.
S végűl koronáját képezi a Budapest fővárosi népéletének az a felséges ünnepély, a mely egy emberöltő alatt rendszerint csak egyszer fordúl elő; de akkor aztán a magyar népéletnek minden pompáját és erejét egy napon, egy helyen összpontosítva mutatja be, a minőhöz hasonlót Európának egy fővárosa sem mutathat föl: a magyar király koronázásának ünnepélye.
A Svábhegy és a Zugliget.
A Városliget.
A Margit-sziget.
A dunaparti élet.
Közlakomák, mulatságok.
Ájtatosságok.
Társadalmi és politikai élet.
A királykoronázás.
