V.
V.
Nemzetünk politikai átalakúlásának újabb korszaka a jelen század húszas éveiben kezdődik. Íróink harcza, mely fogékonyakká tette az elméket a szabad eszmecserére s az európai haladás útjainak kutatására, áthatotta az egész nemzetet, a mely a napoleoni háborúk csapásai után alkotmányának védelmére s a szunnyadó ősi erő kifejtésére oly nagy mozgalmat indított meg tisztán nemzeti alapon, törvényes eszközökkel, a melyhez foghatót ritkán találunk más nemzetek életében. A haladás, a politikai önállóság hő vágya mind általánosabbá levén: nemzetünk egy negyed század lázas tevékenységével a nyugati művelt államok sorába küzdötte föl magát.
E rendkivűl fontos átalakúlás egész folyamával a legszorosabban érintkezik a magyar költészet, a mely hol előkészíti, hol kiséri a politikai mozgalmakat, de mindig hirdeti az önálló nemzeti szellem alkotó szabadságát s ez megtermékenyíti költészetünket tárgyban, eszmékben, hangban és formában, sőt műfajokban is, miután az idegen szellemek és irányok hatásának jármát széttörte, a classicai eszményiség uralkodó hatalmától megszabadúlt s az európai romanticismus, a nemzeti mondák és történelem, valamint a népköltészet fölfrissítő elemeit is magába olvasztá. Új hang, új érzés, új nyelv nyilatkozik költészetünkben és egész irodalmunkban. A már előbb föllendűlt lyrai költészet mellett megvetik költőink a magyar dráma, eposz, ballada, románcz, regény, költői beszély és novella alapjait, kibővítik a lyrai tárgyak körét is, és az alkotmányos küzdelmekben egy, addig többé-kevésbbé elhanyagolt műfajt, a szónoki beszédet a művészi előadás magas fokára emelik. S a mint államférfiaink a szegény nép sorsának javításán, majd az alkotmány „sánczaiba” való befogadásán törekszenek: költőink képzelme is leszáll a régi mythologiai alakokkal benépesített Helikon hegyéről az egyszerű nép eszme- s érzelem-világához; a nép költészetének legszebb virágait gyűjtik és magyarázzák íróink s így az új irodalmat visszavezetik a régi s a népköltészet forrásaihoz. Az új költői tartalom új formában jelenik meg, azaz a nyugat-európai s classicai formák könnyedebb rhythmust s nagyobb szabatosságot nyernek, a régi magyar versidomok pedig művésziekké válnak. Szóval irodalmunk eszmeileg, tartalmilag és alakilag teljesen nemzetivé lőn.
A magyar költészetnek ez új fejlődése Kisfaludy Károly (1788–1830) működésével válik mind érezhetőbbé és hatásosabbá. Költészetünknek az a faja vesz nála új lendűletet, a melynek eddig irodalmunkban egyetlen kitünőbb képviselője sem volt: a dráma. Kisfaludy a „Tatárok Magyarországon” czímű drámájával aratta első babérait 1819-ben s pár év múlva ő lett a fiatalabb írók vezére, mestere, midőn „Aurora” czímű zsebkönyvét 1822-ben megindította. Hozzá csatlakoztak Vörösmarty Mihály, Bajza József, Toldy Ferencz, Zádor György, Czuczor Gergely és Helmeczy Mihály. Kazinczy föltétlen tekintélye ingadozóban volt, bár a nyelvújítás legfőbb vívmányait épen a Kisfaludy köre, az Aurora-kör, vitte diadalra az Akadémiában. E kör tűzte ki czélúl költészetünk nemzetiesb irányát, ez tette Pestet irodalmi középponttá; ennek a körnek a működése hatott a közönségre tetemesebben, mert az „Aurora” az első magyar zsebkönyv volt, a mely az új idők fuvalmát érezteté s külsőleg is csinosan jelent meg. Az „Aurorá”-ba akkori legjobb íróink legjobb dolgozataikat írták: eposzt, drámát, költői beszélyt, novellát, balladát és románczot. A német költészet hatása még erősen érzik e kör tagjain, legkivált Kisfaludyn és Bajzán, legkevésbbé Vörösmartyn; de a földolgozott tárgy hazai volt s a magyar történelem és mondák nekik szolgáltattak először gazdagabb anyagot. Nagy és jótékony hatással volt valamennyiökre Horvát István, a kitől íróink nemzeti önérzetet és erős hazafiságot tanúltak.
Kisfaludy Károly
A Magyar Tud. Akadémia képestermében levő festmény után. Cserna Károlytól.
Kisfaludy Károly számos komoly színművet és vígjátékot írt; amazok közt legkiválóbbak a „Stibor vajda”, „Iréne” és „Csák”; emezek között a „Kérők”, „Csalódások” és „Leányőrző”. Drámáin kivűl víg elbeszéléseket (Tollagi Jónás, Sulyosdi Simon) s lyrai és kisebb költői elbeszéléseket, ballada-féléket is írt. Lantján több hang rezdűlt meg, de talán legmélyebb hatást tett az a bánatos kesergés, a mely „Mohács”-ából érezhető, s a mely az ősi dicsőség siralmát a jobb idők reményével igyekszik feledtetni. Nehány népdallal is tett kisérletet, a melyekben hol borongó kedélye, hol tréfálkozó kedve nyilatkozik naiv hangon ugyan, de nem egészen népies nyelven.
Írói pályájának érdemei általános hatásán kivűl legfőkép színműveihez fűződnek. A magyar színjátszók Kisfaludy Károly fölléptéig többnyire az érzelgős német színdarabok gyarló fordításait vagy átdolgozásait adták elő, vagy olyan drámákat, melyekben a régi magyar történelemnek egy-egy nagy neve szerepelt, de nem egyszersmind alakja is. A nemzeti tárgyakat egy már kész idegen mese keretébe illesztették, az idegen hősöknek magyar neveket adtak, a cselekvényt magyar földre helyezték át, de színműíróinknak nem volt sem elég leleményök, sem elég technikai érzékük. Ily állapotban találta Kisfaludy Károly a magyar drámát. A divatos ízlésnek ő is hódolt eleinte, de aztán arra fordította legfőbb gondját, hogy ezt az uralkodó ízlést megnemesítse s a színpad durva nyelvét fínomabbal, a művelt társalgás nyelvével, egészen kiszorítsa. Drámái közűl a korábbiak nagy részt csak történelmi rajzok ugyan, melyekben a hazafias önfeláldozásnak, az adott szó szentségének, a magyar vitézségnek és nagylelkűségnek dicsérete hangzik; de a magyar társadalmi élet találóbb rajzai, a jó magyarság, az önálló lelemény nem téveszthették hatásukat a közönségre. Nyelvök áradozó, s tragikai erő ritkán van bennük. Későbbi tragédiái azonban mind a jellemrajz, mind a cselekvény megalkotásában nagy haladást mutatnak, alapeszméik igazán tragikaiak s jól kigondoltak.
Sikerűltebbek vígjátékai. Egész iránya, tárgyai, hangja és nyelve egyaránt a vígjáték atyjává teszik őt irodalmunkban. Senki sem ismerte akkor jobban a magyar társadalmi életet, a melyben a költő annyit hányódott, annak eszméit, alakjait, erényeit és gyarlóságait, mint Kisfaludy Károly. Ő vitte mindezeket először a magyar színpadra. Előzménye itt még annyi és olyan sem volt, mint a komoly színművek terén: s mégis minden ízében magyaros felfogásával s néhány jól rajzolt alakjával, egy pár egészen sikerűlt darabjával megvetette a magyar vígjáték alapját. Kisfaludy leleménye ezekben mutatkozik leggazdagabban; typusai különböző változatokban majd félszázadig állandó alakjai voltak a magyar drámának és regénynek. Különösen két typusát rajzolta társadalmunknak igen sikerűlten: a külföldieskedő, de üres fejű mágnást s az igen is nyers, de jó szívű vidéki gavallért. Sőt a „Pártütők” czímű művében már a népszínmű elemeit is föltalálhatjuk.
Kisfaludy Károlylyal egy időben lépett a nyilvánosság elé Katona József (1792–1830), egy nagy tehetségű fiatal drámai költő is, a ki munkásságának és tehetségének ugyan csak egyetlen kiválóbb jelenségét hagyta hátra, a „Bánk bán”-t, de ez maig is a legjobb magyar tragédia. Katona, egy szegény kecskeméti takácsmester fia, a mellett, hogy a jogtudományt tanúlta a fővárosban, a pesti színpadon is játszott kisebb szerepeket s a színész és drámaíró kettős koszorújáról álmodozott. Néhány csekély becsű, bár erőtől duzzadó drámai kisérlet után megírta a „Bánk bán”-ját a tizes évek közepe körűl, aztán újra átdolgozta s 1821-ben ki is adta. A censura csak ezt engedte meg, előadását eltiltotta. A mű azonban az irodalomban sem tett ekkor semmi hatást, a mi a mélyen elkeseredett, ki nem hallgatott, szenvedélyes költőt egészen elnémította. Katona nem tartozott semmiféle irodalmi párthoz vagy költészeti irányhoz; elszigetelten állott az írók között, író barátai sem voltak, s így visszavonúlva, magába temette geniusát s csupán hivatalának élt, mint Kecskemét városi főügyésze, s neve alig hatott túl szülőfölde határain. Mint költő, ismeretlenűl roskadt sírjába; nemzetünk nem tudta, hogy legnagyobb drámaíróját vesztette el benne ugyanazon évben, de néhány hónappal előbb, mikor Kisfaludy Károly koporsóját a vezér nélkül maradt írók mély bánattal állták körűl s fájdalmokban a fővárosi közönség is osztozott.
Pedig bármilyen jótékony volt is a Kisfaludy Károly hatása egész irodalmunkra: egyetlen műve sem hasonlítható a „Bánk bán”-hoz aesthetikai tekintetben. A „Bánk bán” megelőzte korát, a melyen sem fogékonyság nem volt e mű politikai czélzata, sem érzék tragikai ereje iránt. Nemzetünk fejlődésének forrongó éveiben 1830–1848-ig aztán mind lelkesebben fogadta a közönség, s a tragédia alakjainak ábrázolásában a legkitűnőbb magyar színművészek versenyeztek egymással, magyarázatában pedig a legelső magyar kritikusok. Végre irodalom és közönség elismerte, hogy a „Bánk bán” a legjobb magyar tragédia, de a diadal örömében a költő már nem osztozhatott. A nemzet lelkesűltebb perczeiben mindig e tragédiát kellett a nemzeti színpadon előadni, hogy a közönség a drámai művészettel párosúlt politikai czélzat, a költői és hazafiúi eszmék hatása alatt lelkesedjék a királyához hű Bánk erős dinastikus ragaszkodásán, megindúljon az arany bulla (1222) korának plasticai rajzán s azon a megrázó tragikai erőn, a mely a tragédia alakjait elsodorja. A nemzet elégűletlensége a zsarnok idegenekkel, a kik a kormányt vezetik, míg II. Endre Galicziában jár, már-már kitörni készűl. Az elégűletlenek vezére Petur bán, a ki Bánkot, a nádort, a király helytartóját hazahívatja, hogy megnyerje az összeesküvésnek. Bánk nejét, Melindát, Ottó herczeg, a királyné testvére el akarja csábítani s Bánknak, mikor hazaérkezik, első gondolata, hogy az elégűletleneket lecsillapítsa s Ottót lesújtsa. Míg a megsértett Bánk, a kinek a király iránti hűsége semmi csorbát nem tűr, a lázadókat csillapítja, egy kóbor szerencsevadász tudtára adja neki, hogy Melindának ez éjjel kell áldozatúl esnie. Iszonyú harcz keletkezik lelkében. Előbb gyilkosságra gondol, aztán, ha lehet, Melinda megmentésére. De késő minden. Boldogsága oda van. Bűnösnek hiszi nejét is és gyermekét megátkozza. Azt hiszi, hogy a királyné a fő bűnös, és gyanúját egy udvarhölgy kétes szavai is táplálják. A legsötétebb boszú fogamzik meg szívében s azt egy volt jobbágya, Tiborcz, az idegenek elleni keserű panaszával még növeli. Így siet Bánk a királynéhoz, a ki szemrehányásaival csak olajat önt szenvedélye tüzére. Bánk megpillantja Ottót, a mi boszúját még izzóbbá teszi s megöldi Gertudot. Ekkor érkezik haza Endre király. A lázadóknak már végük van; keményen bűnhődtek mindnyájan. Bánk a királynét vádolja; de midőn Endre párbajra szólítja őt: Bánk, jeléűl, hogy a királynét ő gyilkolta meg, leteszi kardját, és nincs senki, a ki a híres lovaggal méltónak tartaná megvívni, mert a nőgyilkost mindenki megveti. Melinda holttestének látása alatt végkép megtörik Bánk, a ki a törvény őréből annak tapodójává, a lovagból nőgyilkossá, a hű alattvalóból felségsértővé vált. Nemcsak a társadalmi rend ellen támad föl Bánk, midőn önügyében bíráskodik, hanem a saját erkölcsi alapja ellen is. Tragikuma oly erős, mint a világirodalom legjobb tragédiáié. A többi alakok szintén hűen és éles vonásokkal vannak rajzolva; alakjai valódi egyének, mint a Shakspere tragédiáié. Nyelve drámai, bár sok helyen nehézkes, de mindenütt kifejező s erővel teljes. Arany János élete vége felé néhány jelenetét angolra fordította, annyira shakspereiesnek találta nyelvét.
Katona József
A kecskeméti „Katona-kör” birtokában levő színes krétarajz után, Kimnach Lászlótól.
Midőn a „Bánk bán” jelességei mindenfelé hódítani kezdettek: már a föntebb említett Aurora-körnek legkitűnőbb tagja s egész irodalmunknak egyik első rendű alakja, Vörösmarty Mihály (1800–1855) uralkodott a magyar költészet birodalmában, hogy végrehajtsa azt a nagy átalakúlást, a melyen költészetünknek át kellett esnie, míg az idegen szellemek hatásától megszabadúlhatott s mind inkább önálló nemzeti alapon kezdett tovább fejlődni. A mit Kisfaludy Károly kezdett: azt Vörösmarty, mint a nemzeti törekvések kitartó harczosa, sokkal nagyobb tehetséggel folytatta, hirdetvén a képzelet szabadságát s a nemzeti elem alakító erejét. Nemcsak kitűnő művekkel ajándékozta meg nemzetünket, hanem általános hatásával mintegy újra alkotta egész irodalmunkat. A Kazinczytól megújított művészi nyelvet magyarossá, hangzatossá s oly széppé tette, a mely azóta is csak Arany Jánosnál emelkedhetett. Ő a magyar költői nyelv igazi megalapítója, ki a régi és új nyelvet összeforrasztotta s a tökély magas fokára emelte. Új tárgyakat ölelt fel, új gondolatokat s eszméket hirdetett, hogy a nemzeti elemet művészivé tegye s a különböző költészeti irányok legéletrevalóbb vívmányait összekapcsolja. A mondai és történelmi elemet korszakos hatással elevenítette föl költészete, a mely minden ízében nemzeti, magyaros. „Költészetének diadala – mondja Gyulai, a Vörösmarty életírója – a nemzeti szellem és költői szabadság diadala volt. Ez lángelméjének legdicsőbb emléke, melyet sem az ízlés változása, sem a jövendő remekművei nem boríthatnak homályba, a míg csak nemzeti szellem lelkesíti a magyart.”
Vörösmartyt pályája elején mint epikust tekintették a legelső magyar költőnek. A „Zalán futása”, melyben őseink honfoglalásának legfontosabb eseményét veszi műve alapjáúl, épen a megindúló politikai mozgalom erősebb hullámverései közt, 1825-ben látott napvilágot, midőn az irodalomban s a közéletben egyaránt a letűnt nagy múlt emlékein virasztott a nemzeti kegyelet. Épen ez volt az eposz hatásának egyik legfőbb oka. Az ifjú költőt erősen megragadta a honalapítás eszméje, de ezt az eszmét nem támogatta kellően a mondai vagy történelmi anyag, s így nem csoda, ha aesthetikai tekintetben a mű conceptiója ellen számos kifogást tehetett a magyar kritika. Vörösmarty alkotó ereje nem elég erős, hogy kerek, bevégzett cselekvényt alkosson, a melynek részletei szerves kapcsolatban legyenek egymással; eposzainak egyes részletei majd mindig sikerűltebbek, mint maga az egész. A „Zalán futásá”-t rövid idő múlva kisebb eposzai követték, mint a „Cserhalom”, „Eger”, „Tündérvölgy”, „Széplak”, „A rom”, „Magyarvár”, „Délsziget” (töredék) s a „Két szomszédvár”, a melyek közűl csak az utolsóban van erős tragikai összeütközés rajzolva; de mindenikben árad a költői gazdagság, elbűvöl a hangok és színek pompája, mintha a keleti költők felizgatott képzeletének czél és határ nélkűli csapongásait szemlélnők. Hősei, kivált a főhősök nem mindig keltenek elég költői érdeket: de a nyelv bája, az elbeszélés nyugodt menetét megállító ódai lendűletű fölindúlás, a classicai hexameter hangzatossága, a melyhez foghatót csak a görög és római költészetben találunk, elragadják az olvasót. Genre-képei és költői beszélyei azonban már alkotva is kitűnően vannak, kivált a „Szép Ilonka”, mely valódi remek.
Vörösmarty Mihály
A Magyar Tud. Akadémia képestermében levő festmény után. Cserna Károlytól.
Vörösmarty legtöbb kitartással a drámai költészetet művelte, ámbár mint hatalmas lyrai tehetség itt legkevesebb sikert arathatott. Költészetének fényoldalai itt is szembeötlők: eredetisége, szellemének szinte páratlan gazdagsága, képeinek és hasonlatainak ragyogó színezete, szabályos és zengő jambusai ma is rendkivűli hatásúak; de a dráma szigorú szerkezetét, a jellemek drámai rajzát, gyorsabb haladású cselekvényét nem igen találjuk e műveiben. Ifjabb korában írt színművei jó részt csak dialogusokra osztott történeti képek, de már a „Vérnász” s a „Marót bán” tragédiáiban erősebb tragikai összeütközést próbál alkotni. Azonban ebben a nemben is van egy remek műve Vörösmartynak, a „Csongor és Tünde”, a melynek alapja az Árgyrus királyfiról szóló széphistória. E műben érte el a magyar költői nyelv bájának legmagasb fokát. Jól mondja Beöthy, hogy „a szerelem költőibb, melegebb ékesszólással sohasem szólott, a költői motivumok gazdagabban sohasem áradtak”.
Lyrai darabokat pályája elejétől kezdve haláláig folyvást írt. Költészete ezekben érte el csúcspontját. Nemcsak tárgyainak gazdagságával, hangúlatainak változatosságával, hanem a különféle műfajok új alkotásaival is egészen ismeretlen irányokat jelölt ki a magyar lyrában. Dal, elegia, óda, hymnus, genre-kép, ballada, románcz, epigramma – mind e műfajokban igazi remekeket alkotott. Zengte a szerelmet, az utána való epedést s ábrándozást; lelkesűlt az emberiség haladásáért, megihlette a leigázott lengyelek sorsa; de mindenek fölött énekelte honszerelmét lelkesűlésének lankadatlan hevével, hangjának őszinteségével s reményeinek vagy bánatának igazságával. Hazafias költeményei ódák és elegiák. Siratja a pusztuló nemzetet, aggódik érette, korholja a külföldieskedőket; majd – midőn Széchenyi a „Hitel” czímű munkájával hitet lehel a nemzetbe, – hangot ád a nemzet közhangúlatának, az önbizalom és nagyság, a fájdalom és elszántság érzetének vagy balsejtelmének, hogy nemzetünk kivívja magát s dicsővé lesz, vagy elpusztúl végkép a föld színéről. E hangúlatnak a „Szózat” a legszebb kifejezése, a mely Kölcsey „Hymnus”-ával együtt maig is nemzeti éneke a magyarnak.
Vörösmarty az újabbkori ódának legnagyobb mestere, mint Berzsenyi a classicai ódáé. Van benne tűz, erő, méltóság, szónoki hév, a mely csapongó és egyenetlen, de mindig áradó s nem ritkán viharos. Egész sor remekében ad kifejezést az akkori ellenzék politikai hangúlatának s az ez után írt dithyrambjaiban, mint „Az ország háza” és a „Vén czigány”, pathosza a legmagasabbra emelkedik s a „Szózat” balsejtelme szilaj fájdalommá válik a költő lelkében.
Vörösmarty mintegy negyed századig jóformán versenytárs nélkűl uralkodott a magyar költészetben. A kik vele egy időben éltek s tagjai voltak az Aurora-körnek, vagy az „Athenaeum”-hoz csatlakoztak, mint Bajza József, Vachott Sándor, Sárosy Gyula lyrikusok, Horváth Endre, Czuczor Gergely, Garay János epikusok, többé-kevésbbé mindnyájan érezték hatását, ugyanazon tárgy- és eszmekörben mozogtak, mint mesterük, a nélkűl, hogy Vörösmarty vívmányait emelni tudták volna. A lyricusok közűl Bajza édes-bús dalaival, sejtelmes borongásával válik ki. Ritkán emelkedik ódai magaslatra, jobbadán elegiáiban siratja a „hanyatló szép hazát”, a melynek múltjában nincs öröm, jövőjében nincs remény. Sárosy néhány erőteljes alkotásával tűnt föl; míg Garaynak balladái és románczai lettek akkoriban kedveltekké.
Az epikusok közt Czuczor Gergely az „Augsburgi ütközet” czímű eposzával Vörösmartyt is megelőzte, de a mű kevés hatást tett. Az „Aradi gyűlés” és „Botond” czímű eposzai már sikerűltebbek; kivált az utóbbiban színei változatosak, a csaták zaja közé szerencsésen vegyűl az érzelmes elem is; a főhős, Botond alakja érdeket kelt, s nyelve és rhythmusa közel járnak a Vörösmartyéhoz. Figyelemre méltó, hogy ez időszakban a honfoglalás és a magyar történelem kiemelkedőbb eseményeit több magyar költő megénekli, hogy ez emlékek föltámasztásával buzdítsák nemzetünket a kitartásra, a küzdelem folytatására, a mitől hazánk fölvirágzása függött. Garay az epikai és lyrai téren egyaránt működött, s emitt hazafias hangja és szónoki pathosza hódították részére a közönséget. Midőn azonban az 1838-ban megalakúlt Kisfaludy-társaság figyelme a népköltészet felé fordúlt s Vörösmarty nemzeti irányának hatása alatt a műköltészet mind több elemet olvasztott magába a népköltészet forrásaiból: irodalmunk új fejlődés stádiumába lépett s a közönség ízlése lényegesen megváltozott. Nyelvünk sajátságait, költői fordúlatait, rhythmusunk törvényeit, szóval a magyar szellem összes tulajdonságait ama gyűjteményekből tanúlták íróink, a melyeknek elsejét „Magyar népdalok és mondák” czímen Erdélyi János szerkesztette s a melyeket újabban a Merényi László Népmeséi, Kriza „Vadrózsái” s az Arany László és Gyulai Pál által szerkesztett „Népköltési gyűjtemény”, stb. követtek. Egész új világ tárúlt föl íróink előtt a nép költészetének ismeretével. Népünk lelki világa, érzelmei, eszménye, dalainak hangja, balladáinak tárgya s az ősi rhythmus zengzetessége beleolvadtak a műköltészet addigi összes vívmányaiba, a melyek így új erőt, eredetiséget, frisseséget nyervén, új tartalommal és formákkal gazdagodván, még tovább fejlesztették a Vörösmarty nemzeti irányát, mely a különféle műfajok mindegyikében éreztette termékenyítő erejét és jótékony hatását.
A század harmadik és negyedik tizedében irodalmunk fejlődése oly nagy arányokat ölt, a Vörösmarty örökségébe lépett nagy szellemű férfiak száma is oly nagy, hogy e rövid szemlében legfölebb az egyes nagyobb műfajoknak csak a kiválóbb művelőiről szólhatunk.
A drámai költészetben még Vörösmarty előtt tettek életrevalóbb kisérleteket Fáy András, Gaal József, Tóth Lőrincz és mások, de a közönség a franczia romantikus iskola, a mind élénkebbé vált demokratiai áramlat hatása alatt mozgalmasabb cselekvényű színjátékok után sóvárgott s valami olyat várt az eredeti színművektől is, a mi a francziából nagy számmal fordított drámákban gyönyörködtette. Budán a magyar színészek már megtelepedtek, épülni kezdett a nemzeti színház s új költőre várt a közönség, a ki a drámai költészetnek új lendűletet adjon és színészeinket új műsorral lássa el. Ily körülmények között lépett föl Szigligeti Ede (1814–1878) a „Megjátszott cselek” czímű drámájával 1834-ben s körűlbelűl negyven évig folyvást dolgozott, több mint száz színdarabot írt, színészeinknek új műsort adott, a melyen drámákat, vígjátékokat és népszínműveket egyformán találunk. Az elsők közt „Dienes”, „Gritti”, „Béldi Pál”, „A fény árnyai” és „A trónkereső” a legkiválóbbak; vígjátékai közt a „Házassági három parancs”, „Fenn az ernyő, nincsen kas”, „Mama”, „Nőuralom” és „Liliomfi” mutatják gazdag komikai erét; népszínművei közűl a „Lelencz”, „Dalos Pista”, „Szökött katona” és „Csikós” arattak legtöbb tetszést.
Szigligeti a leleményes, jól rendezett, ügyes cselekvényben s a drámai forma iránti erős érzékben különbözik elődeitől és kortársaitól; e tulajdonságaival új korszakot teremtett drámai költészetünkben. Mindjárt pályája elején a magyar történelem drámai és tragikai eseményei vonzották őt, s itt egységes cselekvényre, hű jellem- és korrajzra törekedett. Szent István korától egészen II. Rákóczy Ferenczig történelmünknek majd minden drámai eseményét földolgozta. Igaz, hogy ezekben a műveiben a hősök egyéni szenvedélyét nem mindig hatják át eléggé a kort mozgató eszmék, sőt a cselekvény fordúlatossága, ügyes leleménye s egész szövedéke sincs mindig öszhangban a szereplők jellemével; de később a nagy drámaírók tanúlmányozása nemesíti ízlését, megszabadul a franczia romantikus iskola szertelenségeitől s írja az említett tragédiákat, a melyek közűl „A trónkereső”-t némely kritikus a legjobb magyar tragédiák sorában emlegeti.
Szigligeti Ede
Kimnach Lászlótól
Vígjátékai még több tapsban részesűltek. Eleinte történelmi, később társadalmi vígjátékokat írt. Emezek tárgyát a középosztály életéből vette legszívesebben, de nem annyira a jellembeli gyarlóságokat, mint inkább a mulatságos bonyodalmakat, a házi élet kisebbszerű összeütközéseit rajzolta kedvvel és sikerrel. A felkapaszkodó polgárcsaládot, a nyelves háziasszonyt, az összezördűlő s ismét kibékűlő házaspárt, a gyáva férjet örömest választja tárgyúl, s alakjainak elevenségében, a lelemény ügyes fordúlataiban szinte kifogyhatatlannak látszik. A „Liliomfi” czímű bohózata maig is a legjobb magyar bohózat. Azonban Szigligeti költői pályájának legfőbb érdeme a népszínmű megalapítása. Ő volt az első Kisfaludy Károly után, a ki a népi életnek nagyobb szerepet juttatott a drámában s jellemeket is rajzolt belőle. Ő vitte színpadra a magyar népdalt. Szigligeti lépést akart tartani lyránk és epikánk fejlődésével a drámai téren s az átalakúló társadalmi s politikai életnek egyik legjellemzőbb termékét, a népszínművet alkotta meg, s ezzel a német bohózatokat leszorította a magyar színpadról.
Szigligeti műveinek sikere nagy részt színi hatásukban rejlik; ugyanezt mondhatjuk Czakó Zsigmondról is, a kinek a „Kalmár és tengerész” és „Végrendelet” czímű drámái zajos tetszést arattak 1844-ben és 1845-ben. A közönség bámúlta a merész képzelmű drámaírót, a kinek izgatott, búskomoly kedélye, természetimádása, nagyzó gondolatai, vakmerő helyzetekben szereplő hősei, emelkedett, bár sok helyen dagályos nyelve valósággal elragadták a nézőt. A vele ugyanazon időben működő Jósika Miklós, Obernyik Károly, Nagy Ignácz s még többen szintén a franczia romantikus iskola hatását mutatják. Gr. Teleki László és Hugo Károly már inkább színműi hatásra törekedtek. Amaz a „Kegyencz” czímű tragédiájával első rangú drámaíróink közé tartozik; emez a „Bankár és báró” s több más színművével jó ideig kedvencze volt a közönségnek.
Teleki „Kegyencz”-e az elpuhúlt Róma mélyen sűlyedt erkölcsi világának, romlott társadalmának, szívtelen önzésének, álnok fondorlatainak megrázó képe. E tragédia szerkezet és lélektani indokolás tekintetében egyaránt nagy hiányokat mutat föl; de e hiányokat a költő képzeletének gazdagsága, a korrajznak drámai ereje s igazsága, a nyelv festőisége mintegy feledtetni bírják annyira, hogy kritikusaink e művet mindjárt a „Bánk bán” után szokták emlegetni.
Madách Imre
Roskovics Ignácztól
Teleki költői működésének ez egyetlen bizonyítéka után, egy másik, még kitűnőbb drámai költeményről emlékezünk meg, „Az ember tragédiájá”-ról, a mely az újkori magyar költészetnek egyik legkiválóbb alkotása s általában irodalmunknak egyik fő ékessége. Írója Madách Imre (1823–1864), a ki több kisérletet tett a lyrai és drámai költészetben, de csak „Az ember tragédiája” szerezte meg számára a közelismerést, a közönség tapsait s a kritika osztatlan dicséretét. Madáchnak e remek alkotása felöleli a véges ember egész sorsát, nemes valóját, nagyra törekvését, Istennel való meghasonlását, kiállott szenvedéseit a világteremtés kezdetétől fogva, mikor az ember valódi remeke volt a teremtésnek, egészen az emberi faj eltörpűléseig. Goethe, Byron és Milton hatása alatt önkeble háborgásait, mélyre ható eszméit öntötte művébe Madách, hogy az általános emberi természetet az egyéninek gazdag változásaiban példázza. A teremtés bevégzett munkája után Lucifer, a tagadás szelleme, megrontja az embert a tudás és élet fáival úgy, hogy az Isten kiűzi az első emberpárt a paradicsomból. Ekkor Lucifer, hogy Isten munkáját meghiúsítsa, megálmodtatja Ádámmal az emberiség egész jövőjét, hogy kétségbeejtse őt s kiölje benne egész nemét. Különféle jelenetek vonulnak el Ádám szemei előtt az ó-, közép- és új-kor történetének legkimagaslóbb képeiben. Látja Egyiptomban a farao korlátlan hatalmának undorító voltát, Miltiadesben a nép hálátlanságát, Rómának erkölcsi nyomorát, a keresztes hadak idején a vakbuzgóság kicsapongásait, majd a tudomány tehetetlenségét az ember boldogságát illetőleg, a franczia forradalom elvadúlt népének szenvedélyeit, a jelen érdekhajhászatát, a jövő társadalmában a haza, család és egyén megsemmisűlését, s végre a nyomorúlt eszkimóban az ember teljes sülyedését. Ádám e jelenetekben, mint főhős, minden törekvéseinek semmiségét tapasztalja, mert az Isten segélye nélkűl, önerejéből akart boldogúlni. A kétségbeesés kígyói mardossák, meg akarja magát ölni, midőn Éva, a ki nemtőként áll mellette, azzal a kijelentéssel, hogy ő anya, meggyőzi Ádámot arról, hogy most már hiába hal meg. Leborúl az Isten előtt, a ki újra visszafogadja őt kegyelmébe e szavakkal: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” A véges ember is részese a végtelen isteni erőnek s ezért nincs okunk csüggedni. Ez épen oly költői, mint mély bölcselmi eszme fönséges tanúlságként hangzik felénk a nagyszerű tragédiából, a mely 1883-tól kezdve a színpadon is fényes sikert aratott.
Még Madách előtt lépett föl Szigligetinek nehány tehetséges követője, mint Szigeti József, Dobsa Lajos, Kövér Lajos, a kiknek ügyes drámai leleményét s technikai készségét méltán dicsérik a kritikusok. Szigeti egy pár sikerűlt népszínművel szegődött erősebben mestere irányához, a melynek legkiválóbb tehetségű művelői, Tóth Ede (1844–1876) és Csepreghy Ferencz. Amannak legjelesebb műve „A falu roszsza”, emennek a „Sárga csikó”. A színpadon mind a kettő rendkivűli hatást tett tiszta népies és mégis nemes hangjával, a nép typusainak hű rajzával, a lelemény gazdagságával és szerkezetének jelességével.
A magyar drámai költészet újabb művelői közűl csak Rákosi Jenőt, Toldy Istvánt, Dóczi Lajost, Bartók Lajost s kivált Csiky Gergelyt (1842–1891) említjük meg, a kik a színi hatást költői erővel igyekeznek párosítani. Közűlök legmaradandóbb hatást tett Csiky mind költői dictiójával, változatos leleményeivel, mind eleven realismusával s nagy termékenységével. Szigligeti óta a magyar színpadon az ő műveit adták legtöbbször, a melyek közt a társadalmi színművek különös tetszést arattak. Csiky a mostani magyar társadalom tükrévé tette színműveit s oly éles megfigyelő tehetséggel és sokszor a megszólalásig hű vonásokkal jellemezve vitte színpadra alakjait („Proletárok”, „Mukányi”, „Vasember”, stb.), hogy a kritikusok nem ok nélkűl nevezték őt el magyar Sardounak. Legfőbb ereje mindig a jellemzés művészetében volt. Darabjainak szerkezete és cselekménye ellen nem egy kifogást tettek a kritikusok, de azt mindnyájan elismerték, hogy találóbban és biztosabb kézzel egy magyar drámaíró sem tudta rajzolni az emberi természet gyöngeségeit, mint Csiky; hogy néhány humoros és gúnyos jelenete, kitűnően sikerűlt életképe majdnem fölűlmúlhatatlan, gazdag leleménye kifogyhatatlan. Az Akadémia számos eredeti alkotását megkoszorúzta, sőt a Plautus fordítását is. Ez és Sophokles fordítása irodalmunk legsikerűltebb drámai fordításai közé tartoznak.
Tompa Mihály
Roskovics Ignácztól
A népköltészet jótékony hatása, mely már a múlt században Horváth Ádám, később Csokonai, s a jelen században Vitkovics Mihály s még inkább Kisfaludy Károly néhány dalában érezhető, első sorban lyrai költészetünket alakította át és hozta közelebb a nemzeti szellemhez. Kriza János és Erdélyi János mint a népiessel szövetkező határozottabb nemzeti irány hírnökei léptek föl, s utánuk három nagy tehetségű költőnk, Tompa Mihály, Petőfi Sándor és Arany János szelleme uralkodik a magyar verses költészetben. A két első mint lírai, Arany pedig mint elbeszélő költő legfőbb büszkesége irodalmunknak.
Tompa Mihály (1817–1868) irodalmi hírnevét az 1856-ban kiadott „Népregék, népmondák” czímű kötete alapította meg, a mely húsz nap alatt második kiadást ért, mert a regék népies hangja, a felfogás költőisége s egyes jeleneteinek egyszerű bája nagy tetszést arattak. Víg költői beszélyeiben népes humor, kedélyes tréfa és derűlt komikum az uralkodó elemek s ezek avatják a „Szuhay Mátyás”, a „Vámosujfalusi jegyző” s a „Három a daru” czímű költői beszélyeit irodalmunk e nemű legbecsesebb termékei közé. „Virágregéi”, a melyekben az emberi élet változásait példázza, szintén több kiadást értek. Azonban bármily nagy hatásúak voltak Tompa elbeszélő művei: költői ereje lírai műveiben tűnik ki leginkább. Dús változatosság tárúl itt elénk mind tartalom, mind forma tekintetében. Gazdag képzelme szeret a múlt emlékein borongani épen úgy, mint a természeti képeken, a melyeket az érzelem melegével von be. Múzsája nagy fogékonyságot bír a családi örömök, a barátság iránt; énekli a hit sugalmait, a természet változásait, a szerelmet, az elmúlás különféle jelenségeit s mindenek fölött a hazaszeretet. Lyrájának alaphangja a férfias bánat, mely szebbnél szebb elegiákban hangzik. Nemes és megható érzése azonban sokszor az ódáig emelkedik, vagy gazdag szemléletességben olvad föl. Legtöbb művéből – mint Beöthy írja – „lemondás szól hozzánk egy magas lélek sok álmáról, de oly lemondás, mely melegen tartja a szív vonzalmát minden isteni és emberi iránt. ” Népdalai közűl több átment a nép ajkára; de legmélyebb hatást az ötvenes és hatvanas években írt hazafias elegiái és ódái tettek, mint „A madár fiaihoz”, „A gólyához”, a „Pusztán”, „Az öreg szolga”, a „Sírboltban”, „A sólyom”, „A titkos beteg”, „Új Simeon”, stb. E költeményekkel igyekezett Tompa hitet és reményt önteni a nemzetbe, vagy a néma fájdalomnak és kínzó önvádnak lesújtó szózatával könnyíteni honfi bánatán. 1849 után kétségbe vonta a nemzet életét, fenmaradását, s keserve e szókban tört ki:
– – pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!
Néhol szelíd merengése magas pathoszba csap és szilaj haragja utoljára megint ellágyúl. Legtöbbször mégis a természetbe menekűl enyhűlést szerezni; itt talál alkalmas tárgyat, a melyhez gondolatát köthesse, a melybe eszméjét foglalja. Így vált képviselőjévé annak az allegoriai költészetnek, mely 1849 után majdnem húsz évig uralkodott irodalmunkban. E téren senki sem múlja fölűl akár a levert nemzet elhaló sóhaját, akár az üdűlő szív felolvadt panaszát zengje, a mely reményt keres és erősbűlő önbizalomban óhajt megnyugodni. Allegoriáinak az a ritka érdeme van, hogy élénk s mégis rejtelmes színezetű képek, a melyekből a megáradt kedély egész bensősége szól hozzánk oly erővel és megrázó vonásokkal, a milyenekkel csak öntudatos művész festheti tárgyait. A fátyol alól is lyrai közvetetlenséggel hatnak s mint képek is szívünkhöz szólnak. Valami nemes és jól eső búskomolyságba ejtenek ez allegoriák ép úgy, mint általában a Tompa hazafias elegiái és ódái, a melyek, ha elragadni nem mindig tudnak is, mélyen megihletik szívünket s meghatják elménket. Tompa lyrai költeményei az 1849 utáni gyászos korszak legkiválóbb költői alkotásai közé tartoznak, s Arany János egy pár remekét kivéve, irodalmunknak e korban első rangú és legértékesebb kincsei.
Mint Tompa az 1849 utáni idők lyrai költője: úgy Petőfi Sándor az 1848 előtti évek forrongásainak, viharral fenyegető nyugtalanságának, a harczba vitt nemzet merész reményeinek páratlanúl jellemző kifejezője. A legnagyobb magyar lyrai költő, a ki a világirodalom elsőrangú lyrikusaival is bátran kiállja a versenyt. Költészetének varázsát nagyban emeli az ifjú költő viszontagságos élete, kalandos ifjúsága, regényes szerelme, bámúlatosan gyors fejlődése, az 1848–49-ki mozgalmakban való élénk tevékenysége s a csatatéren történt halála (1849 július 31). Életében majdnem annyi költészet nyilatkozik, mint műveiben, s ez az oka annak a rendkivűli hatásnak, a melyet költészete nálunk s a világirodalomban tett. Születésén városok versenyeztek sokáig, míg ki nem derűlt, hogy ő Kis-Kőrösnek egyik kisszerű házikójában látta meg először a napvilágot 1823. január 1-jén. Halálát a nemzeti gyász napjaiban senki sem hitte el, s így egész mondakör képződött mysticusnak tetsző alakja körűl. Hányt-vetett életének s műveinek varázsa ma is oly élénk, mint volt az ötvenes években, s Arany János épen oly szépen, mint igazán mondja róla, hogy míg másokat a haladó idő terhe elaggít: Petőfi folytonosan „gyarapúl névvel”; a mit ő alkotott: abból „semmi sincs elveszve, firól-fira száll, mint egy közös eszme.”
Naiv, méla, álmodozó, de általában élénk kedélyű gyermek volt, a ki az iskolai pálya egyhangúságát hamar megúnta, s türelmetlenné és daczossá kezdett fejlődni. Egyéniségének meleg vonzódása a népjellem természetes, eredeti, tősgyökeres sajátságai és nyilvánúlásai iránt nemcsak hogy folyvást megmaradt, hanem napról-napra fokozódott. Alig tizennégy-tizenöt éves korában valami leküzdhetetlen vágy zsibongott lelkében, hogy a közönséges, semmi izgalmat nem adó egyhangú iskolai életet újjal cserélje föl. Sokat tanúlt, folyvást olvasgatta a korabeli írók műveit s maga is próbákat tett. Önérzete szilárdúlni kezdett s erős becsvágy ébredt keblében. A fényes jövő sejtelme, a biztos remény, a büszke önbizalom különféle vágyakat érleltek meg benne. Az iskola padjait odahagyva, felcsap katonának, majd ismét folytatja iskoláit, a kóbor deákból színész lesz, s végre is költészete pályát tör előtte. Mintegy bele-belekap az élet árjába erős kézzel, hogy fölküzdje magát s előre törekvő szelleme szétszakítsa a mindennapi élet korlátait. Szűntelenűl uralkodott lelkén a pillanat hatása s ő késznek nyilatkozott sorsával szembe szállni. És a mint tehetségének öntudatára jutott, s neve mind ismeretesebbé kezdett válni: csak mintegy végső játékát játszotta el kalandos vágyainak, s ettől fogva a művészet szelleme, heves fölindúlásai, költői izgalmai vezették rövid pályáján. Így lőn Petőfi 1842-től fogva az ifjúságnak, pár év múlva pedig az egész nemzetnek bálványa, a ki egy csoport kitűnő tehetséget messze maga után hagyott s a legelső magyar költők egyikévé küzdötte föl magát lángelméjével. Előre érezvén a nagy idők közelgő viharát, mint egy újkori próféta várta és hirdette a forradalmat. Kardot vett kezébe lantja mellé és szinte túlharsogta az ágyúk dörgéseit harczi dithyrambjaival, s halálával pecsételte meg föllengző álmait és a világszabadság utáni büszke ábrándjait.
Petőfi Sándor
Barabás Miklós 1848-ki kőrajza után.
Petőfi költészete nagy változást idézett elő irodalmunkban, de e változás tulajdonképen csak tovább fejlesztése a Vörösmarty irányának. Működésének irodalomtörténeti fontossága abban van, hogy lyránkat nemzetibbé tette tartalomban és formában; a népdalok forrásaiból merítve, megalkotta a specificus magyar dalt, s e fejlődés hatása egész költészetünkre jótékony vala. A nép gyermeke lévén, a ki kora ifjúságától kezdve, úgy szólván bebarangolta hazánkat: mélyen vésődtek emlékébe a nép életének tarka jelenetei, a melyek mind dalra fakasztották. Oly tárgyakat énekelt meg, a melyekre addig senki sem gondolt, s a naiv örömnek, elegiai mélázásnak, a határtalan kedvcsapongásnak, a szilaj fölhevűlésnek, eszményi lelkesedésnek, daczos türelmetlenségnek, makacs nemzeti büszkeségnek oly gazdag változatossága zendűlt meg lyráján, a milyenhez fogható nincs a világirodalomban. Költészete oly dúsan árad, oly élénk és meleg színekkel von be minden, szemébe ötlő tárgyat, minden előtte lejátszódó jelenetet, annyi művésziest födöz fel még a legprózaibb tárgyakban is, hogy valóban bámulatos. A divatos ízlést szíve legmélyéről fakadó s mindig egyéniségétől sugalt őszinte és egyszerű hangjával pár év alatt átalakította. Eleven rajzaival, a jellemzetes és egyéni iránt való erős érzékével egyaránt kivált a túlságig vitt eszményi irány hívei közűl, a kik nem sokára az ő nyomaiba léptek.
Petőfi minden ízében magyar költő; a szerelemnek, a családi élet boldogságának, a természet szépségeinek, a hazaszeretetnek, a nemzet feltörekvésének, a szabadságnak, a demokratia eszméinek s a forradalomnak költője. Dalai, a melyek költészetünk legbecsesebb gyöngyei, a nép egyszerű érzelmeit, legsajátosabb jellemvonásait tárják elénk hol pajzán játszisággal s meleg érzelmességgel, hol szilaj tűzzel s mélázó borongással. A magyar népdalok minden életre való eleme benne van az ő dalaiban, még pedig mindenütt művészien, különös bájjal és eredetiséggel alakítva. Érzelmeit nem annyira énekli, mint drámailag játsza előttünk. Mint szerelmi és bordalai, épen oly kitűnőek táj- és genre-képei is. A lényeges, jellemzetes vonásokat néhány ecsetvonással senki sem tudja hívebben megérzékíteni, mint Petőfi. Érzéseit a természet képeire árasztja s a tárgyakat érzései hevében mintegy föloldja. Ide járúl derűlt humora s vídám szeszélye, nyelvének keresetlen, egyszerű bája s népies zamata. Alakító tehetsége oly erős, hogy e tekintetben alig van párja Arany Jánoson kivűl irodalmunkban. Példákat lehetetlen, de szükségtelen is idéznünk. Költeményei nagy részt minden európai nyelvre le vannak fordítva, s valódi remekei is oly nagy számmal vannak, hogy válogatni is alig tudnánk közűlök.
Petőfinek óriási hatása az ötvenes években kezdett íróinkon nagyobb mértékben mutatkozni. Egész csoport ifjú író lépett nyomába, kik közűl csak Tóth Kálmánt (1831–1881) említjük meg, a kinek szerelmi dalai, melyekben a szerelem fájdalmai gazdag változatosságban, könnyedséggel és népies hangon szólalnak meg, nagy népszerűségre jutottak. A Petőfi utánzói ellen Arany Jánoson és Tompán kivűl néhány maig is élő jeles költőnk lépett föl elméletben és gyakorlatban, hogy a nemzeties műköltészetnek folytatóivá legyenek a lyrában is. Ezek nemes ízlésükkel s a forma iránti erős érzékükkel jótékonyan hatottak irodalomra s közönségre egyaránt. A legkiválóbbak Gyulai Pál, Lévay József és Szász Károly, kik becses műveket alkottak a lyrában is, noha Gyulai és Szász Károly irodalmi munkásságának sulypontja nem a lyrai költészet, hanem amazé a kritika és irodalomtörténet, emezé a műfordítás terén van. Szász Károly a világirodalom régibb és újabb remekei (Nibelungenlied, Tennyson, Moore, Burns, Byron. Hugo Viktor, Lamartine, Heine, Goethe, Schiller, Dante és Shakspere több darabja) közűl számosat fordított nyelvünkre a „különböző egyéniségekhez való simúlás ritka adományával”, a legnehezebb formák nehézségeinek, mondhatni, könnyű legyőzésével s mesteri technikával. Ő a műfordításnak nálunk Arany János mellett a legkiválóbb képviselője. Ezeken kivűl Vajda Jánost kell fölemlítenünk, a kinek költészete erőt és mélységet mutat, s lantján a szenvedély egy-egy kitörése, vagy valamely sötét indúlat, vagy bölcselmi eszme találnak megragadó kifejezésre.
Petőfi elbeszélő költeményei közűl legkitünőbb a „János vitéz”, a melynek irodalomtörténeti fontossága abban van, hogy a népmesék naiv képzeletét s idylli kedvességét beleolvasztván a műköltészetbe, egy hatalmas tehetség félénk géniusát fölbátorította s öntudatos működésre serkentette. Arany János (1817–1882) e mű hatása alatt fogott a „Toldi” czímű trilogiájának első részéhez, hogy lángelméjével megkettőztesse a Petőfi törekvését, mely a népköltészet termő ágait oltotta műköltészetünkbe. Azért írta Petőfi elragadtatásában hozzá, midőn a „Toldi”-t kézíratban olvasta:
Mit én nem egészen dicstelenűl kezdék,
Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!
Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!
A mily nagy átalakítást hajtott végre Petőfi a lyrában: ép olyat vitt véghez Arany az eposzban és balladában. A népies és művészi ő nála jelenik meg a legtökéletesebb öszhangban nemcsak a földolgozott tárgyak változatosságát tekintve, hanem a költői alkotásban, a verselés művészetében, a nyelv bámúlatos gazdagságában, erejében s bájában is. Nemzeti egyéniségünket a leghívebben és legplasticusabban kiemeli, s „mindent összeszed a hagyományból és népéletből, a miben nemzeti jellemvonás nyilatkozik és alkalmas a költői földolgozásra”. A hun-magyar és a Toldi-monda legjobban megragadja képzeletét s ezekből írja legfőbb műveit. Elbeszélő költészetünket ő vezette vissza a nemzeti eposzhoz előbb a Toldi-trilogiával, aztán a „Buda halálá”-val. Amannak előbb csak első és utolsó részeit írta meg 1846-ban s 1848-ban, a középső részen, úgy szólván, évtizedekig dolgozott s csak 1879-ben adta ki. Mind a Toldi-trilogia, mind a „Buda halála” valódi remekei s örök díszei irodalmunknak.
A Toldi-trilogia első részében a hős-idylli képek egész sorozata tárúl elénk. Ott látjuk a nagy erejű, nemes szívű ifjút, Toldi Miklóst, a kit testvére ki akar forgatni apai örökségéből, s a ki véletlenűl gyilkosságba sodortatik, de bűneért kiengesztelve az erkölcsi világrendet, lerázza kényszerhelyzetének jármát, a király udvarába jut s a diadal mámorát élvezi. A második részben a férfiú küzdelmének, hősiességének, tévedéseinek, vezeklésének, szerelmi convulsióinak vagyunk tanúi. Toldit Lajos király össze akarja házasítani az előtte ismeretlen Rozgonyi Piroskával, de ennek kezét negédes ötletből a harczjátékon másnak szerzi meg; azonban midőn meglátja, szerelme ellenállhatatlan erővel ragadja meg, Piroska férjét szabálytalan párviadalban megöli, miáltal örökre elválasztja magát kedvesétől, a ki lassan hervad el egy kolostorban. Arany ritka művészi tapintattal oldotta meg ez erős tragikai összeütközést. Toldi megsértette a lovagi törvényt, boldogtalanná tette kedvesét is, magát is, de azért nem semmisűl meg. Kolostorban vezekel bűneiért, mint alacsony szolga, az üldözés és önvád kínjai közt vergődik, de szenvedéseiben megtisztúl, visszavívja előbbi helyzetét, nyugalomba vonúl, de boldogság nélkűl. A harmadik részben előttünk áll az öreg Toldi unalmas nyugalmával, elégűletlenségével, a mint épen régi hű szolgájával együtt sírját ássa. Ekkor érkezik egy futár Budáról, hogy a magyar czímer idegen kézbe kerűlt. Toldi még egyszer megmenti a magyar becsűletet, győzedelmeskedik, de régi bújában lassankint végkép elpusztúl. Az egész költemény mesteri szerkezete, lélekfestő ereje, az ifjúság feltörekvéseinek, a férfiú hosszas küzdelmeinek s az öregség évődéseinek, humorának jellemző s a megszólalásig hű rajzai, művészi és mégis népies zamatú előadása teszik e művet elbeszélő költészetünk legelső remekévé.
Arany János
Roskovics Ignácztól
A „Buda halála” első része annak a nagy hun-trilogiának, a melynek már egész cselekvényét megalkotta Arany, de csak az első részt dolgozhatta ki. Buda megosztja Etelével az uralkodást, de a hűbéres Detre viszályt szít a testvérek között, s ez lesz alapjává Buda vesztének s Etele tragicumának. Buda ellopatja öcscsétől a Hadisten kardját, mire Etele iszonyúan fölindúl, bajt vív bátyjával, a ki megfutamodik, de öcscse megöli. E műben „a népmese egyszerű bája egyesűl a tragédia fenségével”. Nyugalmas epikai hangja, kerek compositiója, éles és eleven jellemrajzai a naiv eposzokhoz teszik hasonlóvá, de a „fordulatok erősbűlő drámaisága s a szenvedélyek fejlődésének beható, szabatos rajza az újkori művészre” vallanak Aranyban. A trilogia második részének, a „Csaba királyfi”-nak teljes vázlata s egyes kidolgozott részei, mint a „Keveháza”, a költőnek még emelkedését és izmosodását mutatják, s mind inkább fájlalnunk kell, hogy életének e legnagyobb alkotását be nem fejezhette.
Kisebb epikai műveit („Az elveszett alkotmány”, „A nagyidai czigányok”, mely utóbbi a legkitűnőbb magyar komikai eposz, s végre a „Bolond Istók”, mely csak töredék ugyan, de a sötét humornak páratlan kifejezője irodalmunkban) nem említhetvén, csak balladáiról és lírájáról szólunk még röviden. Arany a magyar balladát a skót és székely balladák alapján alkotta meg, eltanúlván azoknak hangját és szerkezetök titkait. Tragikai erőre nézve Goethet is megelőzi. Néhány balladája a legerősebb tragikai hatású; a költő szinte páratlan erővel rajzolja „a szenvedély démonismusát, monomaniáját, a lelkiismeret furdalásai között szenvedő lélek látomásait”. Tárgyait a történelemből és a népéletből meríti, s pedig általában a komorabb, sötétebb tárgyakat kedveli. Gyulai a ballada Shaksperejének nevezi őt, a ki a legnehezebb compositiókat is bámúlatos könnyűséggel tudja megalkotni, a legmerészebb szerkezet akadályait legyőzni s a legmesterségesebb versalakokban is, úgy szólván, játszva lüktet rhythmusa.
Arany nagyobb epikai művei s balladái mellett folyvást írt lyrai költeményeket is, a melyek az egyszerűséget és fönséget, az érzelem komoly magasztosságát s annak ellágyúlását, a hangúlatok művészi vegyítését, az elegiai fájdalom, csöndes szemlélődés, lelki meghatottság mozzanatait oly magas fokon juttatják érvényre, mint alig néhány magyar lyrikus művei. Annak az állapotnak pedig, a melyben a kétségbeesés harczot vív a hittel, a tépelődés a reménységgel, a lemondás a bizalommal, Arany a legművészibb kifejezője nálunk. Lyrájának alaphangja az elegia, mely néha az ódáig emelkedik, máskor pedig humorban olvad fel. Legszívesebben családi életének boldogságát veszi lantjára, de hatásra nézve hazafias elegiái a legelsők. A fájdalom és panasz hangjának emelkedettsége az ő lantján szólt a legmeghatóbban.
Arany János hatása alatt, bár önálló iránynyal, művelte az epikai költészetet Szász Károly, a kinek e nemben legbecsesebb művei a „Salamon” és „Trencséni Csák”. Arany Lászlónak az „Elfrida” és a „Délibábok hőse” czímű művei újabb költészetünknek legkiválóbb termékei közé tartoznak.
Báró Jósika Miklós.
A Kisfaludy-társaság birtokában levő festmény után, Kimnach Lászlótól.
A verses alakú epikai költészetről a prózai elbeszélésekre és regényekre térve át, a melyekben Kisfaludy Károly után szintén gyors haladást és művészi fejlődést vehetünk észre: elsőnek Fáy Andrást (1786–1864) említjük, a ki az első magyar társadalmi regényt, a „Bélteky ház”-at 1832-ben írta s ebben az átalakúló magyar társadalomnak néhány kitűnően festett alakját mutatta be tanító czélzattal ugyan, de természetes nyelven, eredeti rajzokban. Számos novellát és mesét írt s hosszú pályáján, mint egy vidám bölcs, a haladás eszméire tanította nemzetünket, kedélyesen tárván föl az élet sok gyarlóságát, félszegségét s folyvást jó tanácsokat osztogatva. Kovács Pálnak főleg derűlt hangú novelláit olvasták nagy kedvvel; Csató Pál pedig a komoly tárgyú elbeszélésben adott figyelemre méltó műveket.
A költői képzelet legmerészebb csapongásai Vajda Péter keleti novelláiban találhatók, a melyek írójuknak a természet és emberi méltóság, a szabadság és jogegyenlőség iránti meleg vonzalmát mutatják. Vajda a nyelvben és kifejezéseiben bizonyos pompázó föllengősségre törekszik s idegenkedik a nyugalmas próza hangjától. Egy ideig nagyon tetszett az olvasóknak, azonban a magyar regényirodalom tulajdonképeni megalapítójának, Jósika Miklósnak művei nem sokára egészen más irányba vezették a közönség ízlését.
Báró Jósika Miklós (1794–1865) egy ősnemes erdélyi család ivadéka, Kisfaludy Sándor regéinek, Scott Walternek és a franczia romantikai iskolának hatása alatt lépett föl és első regényével, az „Abafi”-val (1836) egyszerre ünnepeltté tette nevét. Az „Abafi” sikere gyors munkára ösztönözte, s „Az utolsó Bátori”, „A csehek Magyarországon”, „Zrinyi a költő” és számos más regényeivel példátlan nagy olvasó közönséget hódított s megkedveltette a magyar regényt a főúri salonokban is. Legszívesebben s legnagyobb hatással a történeti regényt művelte, de írt társadalmiakat is. Amazokban a letűnt fényes korszakok emlékeit, a Nagy Lajos és Mátyás, valamint az erdélyi fejedelmek dicsőséges korát tárta föl különös kedvvel, részletesen rajzolva bérczes szülőföldjének tájait, várromjait, épületeit, sőt a régi családoknál fenmaradt bútorokat, fegyvereket s más házi eszközöket is. Elbeszéli a régi várak ostromait és titkait, a várurak torzsalkodásait, a lovagok szerelmi kalandjait, vadászatait; rajzolja a fejedelmi udvarokat, a jósnők varázsolásait, a kalandorok nagyzásait és szemfényvesztését, szóval a régi magyar társadalmat, bár inkább csak külsőségeiben, mint a kort mozgató eszmék és szenvedélyek megkapóbb rajzaiban. Gazdag, szinte kifogyhatatlan leleménye, érdekes meseszövése, jellemei nagy részének typikus volta, női alakjainak eszményi iránya, erős erkölcsi érzéke, népies jeleneteinek keresetlen humora maig is vonzó hatást tesznek olvasóira. Történeti ismeretei párosúltak a világfi széles látkörével s épen e tulajdonságai segítették változatos jellemrajzaiban s cselekvényeinek érdekességében. Ő adott rá először példát, mikép kell a történelem alakjait a valósághoz hívebben rajzolni, a régi magyar köz- és családélet képeivel a nemzeti szellemet ébresztgetni s egy újabb társadalom megalakúlását előkészíteni. Jósikának e törekvése nagyon előmozdította regényeinek népszerűségét, a mely napjainkban csökkent ugyan, de azért az író érdemei elévűlhetetlenek.
Báró Eötvös József.
Benczúr Gyula festménye után.
A történeti fölfogás mélységében, a kor- és jellemrajzok biztosságában messze fölűlmúlta Jósikát két kitűnő magyar regényíró: báró Eötvös József és báró Kemény Zsigmond, kik a jelen század irodalmi és politikai küzdelmeinek legtevékenyebb bajnokai közé tartoznak. Eszméik a nemzeti fejlődés újabb fokozatát jelölik s költői műveik irodalmunk első rendű termékei.
Eötvös Józsefnek (1813–1871) a „Karthauzi” czímű regényét, mely egy franczia grófnak önéletrajza, elragadtatással fogadta a közönség. Ez nem történeti regény, hanem a harminczas évek forrongó eszméinek és szenvedélyeinek, az újkori egyén tragikai küzdelmének és világfájdalmának megkapó rajza, a kétely és hit, a gyógyíthatatlan bánat és vallásos vigasz költői vegyűlete. Benne van „korunknak egész szenvedése, melynek számára nincsen boldogság”, az aristokratiának előítélete s emléke, a demokratiának reménye s ábrándja. A „Karthauzi” bölcselmi szemlélődése és vallásos fölemelkedése az európai társadalom eszmekörébe vezette a magyar közönséget, a melynek e könyv maig is kedvelt olvasmánya. Eötvös másik két regénye, „A falu jegyzője” s a „Magyarország 1514-ben”, politikai eszméinek költői megtestesítése. Mind a kettőben az emberi jogok méltósága, az emberiség jogegyenlősége mellett, a jobbágyok elnyomatása ellen szólal fel. Amabban az 1848 előtti magyar társadalmat, a nemesség kiváltságait, a jobbágyság elviselhetetlen terheit, megyei rendszerünket beszéli el keserű gúnynyal, humorral és fínom ironiával, érzelmesen és pathoszszal, de mindig magas költői emelkedettséggel. Emebben a mohácsi vész előtti Magyarország állapotát rajzolja a kor uralkodó eszméivel, a pórlázadás fenyegető tanúlságaival, a melyek a jobbágyok fölszabadítására czéloztak.
Eötvösnél biztosabban senki sem fogja föl a kor eszméit és szenvedélyeit. Azonban a kidolgozásban, néhol a jellemek fejlesztésében nem mindig szerencsés, nyelve is kissé nehézkes és nem eléggé magyaros. De e hiányokat gazdag eszméi, reflexiókba mélyedő s mégis érzésben áradó költészete nemcsak pótolják, de sokszor teljesen feledtetik is. „Művei némely részletében – írja Gyulai – a művészen gyakran erőt vesz a philosoph, de az egész véghatása mindig költői. Kevésbbé mulattat, mint mások; de mindig fölemel és nemesít. Phantasiája néha kimerűl, kedélye soha; a fájdalom és vígasz, az emberszeretet és hit e gazdag forrása kimeríthetetlen.”
Báró Kemény Zsigmond.
Cserna Károlytól
A magyar történelmi regényt Kemény Zsigmond (1816–1875) emelte eddig legmagasabbra. Ő is, mint Jósika, bérczes kis hazája történetéből merítette legtöbb regénye tárgyát. De míg Jósika ritkán tudott mélyebb pillantást vetni a kort mozgató eszmék titkaiba: Keménynek épen a történelmi éles látásban, az uralkodó eszmék és szenvedélyek megelevenítésében van a fő ereje. Martinuzzitól kezdve az említett két század minden kiválóbb emberét apróra ismeri, cselekvésök okait nyomozza és bonczolja épen oly mély történeti, mint lélektani érzékkel. Rajzolja a katholikusok és protestansok küzdelmeit, az Erdélyben kifejlődött kisebb protestans felekezetek rajongását, a bécsi és konstantinápolyi cselszövényeket, a papság és aristokratia hatalmaskodását, az erdélyi fejedelmi udvart, szóval a XVI. és XVII. század egész szellemét, köz- és magánéletét.
Regényei valóságos tragédiák, s pedig „nem annyira a bűnök tragikumát rajzolja, mint inkább a nemes szenvedélyek, mondhatni, az erény tévedéseit.” „Gyulai Pál”, az „Özvegy és leánya”, a „Rajongók”, a „Zord idők” történelmi, a „Férj és nő”, a „Szerelem és hiúság”, a „Ködképek”, a „Szív örvényei” társadalmi regényeiben és beszélyeiben hőseit nagy részt túlzott nemes érzésük, erényük sodorja vészbe. Tragikai fölfogása, zordon fensége, a derűltebb, idyllibb képeknek majdnem teljes hiánya okozza, hogy regényei fárasztólag hatnak, s azokat igazán tanúlmányoznunk kell. De így aztán valódi műélvezetet találunk Kemény művészeti czéljának a történeti igazsággal való szoros kapcsolatában, kitűnően festett jellemrajzaiban, a szív legtitkosabb rejtekének bámúlatos ismeretében, az összetett szenvedélyek bonyodalmainak lélektani bonczolatában, megrázó monologjában, a melyek oly hűen festik az egyén lelki állapotát. Mindig teljességre törekszik és egyenítésre, kerűlve a typust. Szerkezetei nehézkesek, a forma iránt kevesebb érzéke van, az elbeszélés könnyedsége s bája nincsenek hatalmában; de eszméi, eredeti gondolatai, a művészet, tudomány, az élet és tapasztalat köréből vett képei és hasonlatai, meglepő ötletei mindenütt gazdagon áradnak. A természet és környezet hatását senki sem tudja hívebben rajzolni regényíróink között. Az a lelki állapot pedig, – írja Gyulai – „midőn az ész dialektikája elaltatja a szívet, vagy a szívé az észt, a midőn a képzelődés nagyítja vagy kicsinyíti a tárgyakat, a szenvedélyt tüzeli vagy hűti, a mámor és kiábrándúlásnak, a tettre ragadtatás és a tett visszahatásának hangúlata, a kósza álmodozás, a sejtelmes borongás a legköltőibb tolmácsra találnak Keményben. Regényeinek e helyei a magyar költészet legszebb lapjai közé fognak tartozni mindenha ”.
Még Kemény előtt lépett föl Kúthy Lajos, a negyvenes évek egyik legolvasottabb írója. „Hazai rejtelmek” czímű regénye, jóllehet, mint egész, elhibázott mű, rendkivűli tehetségről tanúskodik. Kúthy sem a fölfogásban, sem a jellemzésben nem erős, de néhány alföldi táj- és genre-képe mind a színek elevenségére és gazdagságára, mind a nyelv költőiségére nézve a magyar próza legszebb termékei közé tartozik. Társadalmunk derűltebb oldalait, a fővárosi és vidéki élet furcsaságait Nagy Ignácz festette a „Magyar titkok” czímű munkájában s más kisebb-nagyobb novellájában. Pákh Albert pedig mint humorista tűnt ki genre-képeiben.
Ugyancsak a negyvenes években lépett föl a legtermékenyebb magyar regényíró, Jókai Mór, a kinek népszerűsége szinte páratlan összes íróink között. Rendkivűl gazdag leleménye, bámulatosan eleven, sokszor korlátlan képzelme, könnyed, élénk, soha nem fárasztó, de mindig mulattató elbeszélő tehetsége, a melyben lángelméje a legtöbb hatással nyilatkozik, nemcsak a magyar, hanem az egész európai olvasó közönséget meghódították. 1846 óta, mikor a „Hétköznapok” czímű regénye megjelent, egészen mostanáig folytonosan újabbnál újabb regényekkel s kisebb elbeszélésekkel fokozta az iránta mutatkozó érdeklődést. Körűlbelűl kétszáz kötet műve jelent meg már eddig, a melyek között vannak ugyan politikai, humoros költemények, és színművek is, de legnagyobb részét elbeszélő prózái teszik. E téren ugyanaz a nagy átalakúlás fűződik működéséhez, mint a Tompa, Petőfi és Arany nevéhez a lyrai és epikai költészetben. Jókai is fölfrissítő és gazdagító eleműl oltotta be a népiest elbeszélő prózánkba. Ő is kiválogatta a népmesék, mondák, jellemzetes kifejezések, közmondások, magyaros szólamok legszebbjeit és nagy számmal, művészi érzékkel s könnyedén, természetesen, eredetien alkotta át azokat saját czéljaihoz, mintha csak lángelméje mindent önmagából merített volna. Az idealis és realis élet festői színeit senki sem tudja élénkebben csoportosítani, előadását természetesebbé, folyékonyabbá és frissebbé tenni, mint ő. Nyelve tősgyökeres magyar. A népies szavak, sőt a tájszók nagy részét is használja és pedig mindenütt a maguk helyén. Elbűvölő ereje épen e mindenkitől érthető és élvezhető nyelv használatában, színezésének csodálatos pompájában s ezernyi változatosságában, mindent bearanyozó, kifogyhatatlan derűlt humorában, elbeszélő módjának a népmesékre emlékeztető egyszerűségében, átlátszó tisztaságában, páratlan elevenségében és világosságában rejlik.
Jókai nagy számmal írt történeti és társadalmi regényeket egyaránt. S nemcsak a hazai, de a külföldi életből is kedvvel válogatja tárgyait. Legsikerűltebb művei mégis azok, a melyeknek cselekvénye a közel múltban játszik, főként az ötvenes és hatvanas években, vagy az 1848 előtti s az 1848–1849-ki mozgalmas időkben. A „Magyar nábob”, „Kárpáthy Zoltán”, „Egy az Isten”, „A kőszívű ember fiai”, „Az új földesúr”, „A politikai divatok”, „A szerelem bolondjai”, „Régi jó táblabírák”, „Tengerszemű hölgy”, „Az élet komédiásai ”, „Mire megvénülünk” és számos más regényében a magyar élet minden jelenetét, alakját, erényeit és gyarlóságait oly kifogyhatatlan dús képzelő erővel állítja elénk, mint senki íróink között. Regényei ma már valósággal közkincsek, a melyeket nemcsak a magyar, hanem a külföldi közönség is jól ismer.
Jókai mellett számos kitűnő elbeszélővel dicsekedhetik még irodalmunk. Hogy csak a régiebbek közűl említsük föl a legkiválóbbakat: Vas Gereben (Radákovics József), Degré Alajos, Pálffy Albert, Gyulai Pál, Bérczy Károly, Beöthy László, P. Szathmáry Károly, Vadnai Károly, Abonyi Lajos (Márton Ferencz), Győry Vilmos, Beöthy Zsolt, Kazár Emil, Tolnai Lajos és Csiky Gergely több jeles regénynyel és beszélylyel gazdagították irodalmunkat. Az újabbak közűl legtöbb hatást Baksay Sándor beszélyei és Mikszáth Kálmán rajzai tettek. Nőíróink is szép számmal vannak e téren, a kik közűl Beniczkyné Bajza Lenkét, Wohl Stefániát, Gyarmathy Zsigánét, Büttner Linát említjük föl. Elbeszélő prózánk magas fokra fejlődött, s legújabb íróink közt is nem egy van, a kire biztató reménynyel nézhetünk.
A szépirodalom fejlődése maga után vonta a tudományos irodalom haladását is, a mire a nemzet áldozókészségével alkotott Akadémia tett legtöbbet kivált a negyvenes évek óta. A magyar szellem a régebbi időkben is sokszor vett részt az európai tudományos mozgalmakban, nem egy kérdésben előzve meg a külföldet. Így például Bólyai Farkas a század elején első mathematicus volt nemcsak nálunk, hanem egész Európában. Azonban az összes tudományágak történelmének bármilyen rövidre szabott vázlata sem férhetvén e dolgozat keretébe: csak azokról emlékezhetünk meg néhány szóval, a melyek közeli kapcsolatban levén a szépirodalommal, ennek fejlődésére szembetűnőleg hatottak.
Az aesthetikai, kritikai és irodalomtörténeti téren Kölcsey után két jeles írónk lépett föl: Bajza József és Toldy Ferencz. Mindkettőnek sokkal nagyobb az általános hatása, mint egy-egy művöknek sikere. Amaz a kritika legfélelmesebb képviselője volt „Kritikai Lapok” (1830–1836) czímű füzeteivel; emez Vörösmarty eposzait magyarázgatta kedvvel és kitartással s megkezdte a magyar irodalomtörténet anyagának összegyűjtését. Bajza sokat foglalkozott a különféle műfajok elméletével, de csak az epigramma és regény elméletét írta meg, bár ez utóbbit csak töredékben hagyta ránk. Inkább a műbírák véleményeit tanúlmányozta, mint kitűnő műveket. Mintegy hírnöke volt Kossuthnak: ugyanazon nyiltság és véleményszabadság mellett küzdött a tudományok s a szépirodalom világában, mint Kossuth később a politikában. A classicai szép eszményeért harczolva sok tehetségtelen verselőt riasztott el az irodalom teréről és sok ósdi véleményt rontott le. „Éles dialektikával védte – írja Gyulai – a nyelv és költészet újabb vívmányait s a diadal biztos érzetében törte össze a kritika elleni balítéleteket s természete, köre és jogai körűli balfogalmakat.” Gondosabb ízléshez szoktatta az olvasókat szigorú és határozott irányú folyóirataival, a melyek oly tekintélyt vívtak ki számára, hogy az újabb, kiváló tehetségek mind Bajza és társai köré sereglettek.
Bajza József
Cserna Károlytól
Toldy Ferencz (1805–1875) egyike a legnagyobb hatású magyar íróknak. Hű szövetségese Vörösmartynak és Bajzának, a kiknél a külföldi irodalomban nagyobb jártassággal bírt s mintegy összetartotta a régi és újabb irodalmi pártokat. Tovább félszázadnál működött az írói pályán, annyi lelkesedéssel és kitartással szolgálván irodalmunk s a magyar tudomány ügyét, hogy 1830-tól egészen 1875-ig alig történt e téreken valami nevezetesebb mozgalom, alig keletkezett egy-egy szépirodalmi, vagy tudományos folyóírat, melynek Toldy ne lett volna kezdője, vagy legalább egyik fő tényezője. Hazafi lelkesűlését a búvár szorgalmával párosította s 1830-tól haláláig nemcsak régi irodalmunk eltemetett kincseit támasztotta új életre, hanem majd minden régibb nevezetes magyar író műveit ő adta ki gondos szerkesztésben, az író életrajzával és méltatásával. Rendkivűli érdeklődéssel bírván irodalmunk és nemzetiségünk iránt: egész csoport írót tüzelt a munkára, irányt jelölve, eszméket adva nekik, pályája első felében inkább csak a szépirodalom, később a tudományok köréből is. Kazinczy óta nem volt oly erélyes agitatora irodalmunknak, mint Toldy. Rendkivűl sokat dolgozott, munkát munkára írt, az Akadémiának és Kisfaludy-társaságnak folyvást egyik vezére volt, különféle irodalmi vállalatokat szerkesztett a nyelvemlékek és történelmi kútfők kiadásától kezdve a régi magyar költők tára félben maradt gyűjteményeig s megalapította az oknyomozó irodalomtörténetet, melynek ő a valódi atyja.
Toldy pályájának épen ez az egyik legfőbb dicsősége. 1828-tól kezdve, midőn a magyar költészet vázlata „Handbuch der ungarischen Poesie” czímmel megjelent, folyton gyűjtötte adatait a magyar irodalom és tudomány történelméhez, hogy elénk állítsa a magyar szellem működésének teljes képét a legrégibb időktől napjainkig. Szinte legyőzhetetlen akadályok álltak útjában. Nemcsak hogy gyarló és töredékes kisérletek voltak előtte ez egészen új tudományszakban, de a régi irodalom emlékeihez sok helyen hozzájuk sem lehetett férkőzni; íróink kritikai vizsgálatával pedig csak az ő hatása alatt kezdtek szorosabban foglalkozni. S mind e mellett megírta irodalmunk történelmét a mohácsi vészig két kötetben, költészetünk történelmét pedig Kisfaludy Sándorig szintén két kötetben. Aztán rövid vázlatban közzétette a magyar irodalom egész történetét a legrégibb időktől kezdve napjainkig s ezzel megvetette e tudomány alapját, a mivel örök hálára kötelezte nemzetünket. Bárki vizsgálja múltunk szellemi emlékeit: csak az ő kutatásainak eredményein indúlhat meg s csak az ő adatait gyarapíthatja újabb meg újabb, őt sokszor kiegészítő, sokszor helyreigazító pótlásokkal, mint a hogy e tudomány mostani első művelői, Gyulai Pál, Imre Sándor, Szilády Áron, Beöthy Zsolt, stb. teszik.
Toldy Ferenc
Cserna Károlytól
Nagy érdemeket szerzett az irodalomtörténeti és kritikai vizsgálódás terén Erdélyi János (1814–1868) is, a ki az 1840-től fejlődő kritikai irány egyik első művelője volt. Ő is hirdette a kritika jogait, műgondra tanító, eszme tisztító hatását; sürgette az általános és különös, az egyetemes és egyéni összhangját költészetünkben, s kivált Petőfinek az 1848–9-ki események után elszaporodott utánzói ellen küzdvén, az eszményi irányra mutatott, mely egyedűl képes költészetünket visszavezetni a Vörösmarty, Petőfi és Arany által kijelölt ösvényre. A művészet bölcselete, a történeti szellem folytonosságában látott örök törvények nevében mély meggyőződéssel, alapos tanúlmánynyal emelte föl szavát az új magyar költészet életre való vívmányai mellett. A magyar kritika alapvonalait nem pusztán a művelt ízlés, a képzett elme fogékonyságával, a bíró részrehajlatlanságával iparkodott megállapítani, hanem philosophiai bő ismereteivel, az eszmék lánczolatát fürkésző, a történeti szellem fejlődését nyomozó elemzéseivel is. Intett és tanított, magyarázott és fölvilágosított. Inkább philosophus volt, mint kritikus, inkább a történeti fejlődés vizsgálója, mint egyes művek bonczolója. A magyar népköltésről, irodalmunk egy századnegyedéről (1830–1855) írt tanúlmányai, továbbá a „Pályák és pálmák” s más kisebb dolgozatai irodalmunknak e nemű termékei között első sorban említhetők.
Erdélyi mellett, a ki pályája második felében jó részt bölcseleti tanúlmányokba mélyedt s az egyetemes irodalomtörténet megírásán fáradozott, négy magyar műbíráló, Greguss Ágost, Gyulai Pál, Salamon Ferencz és Szász Károly lépett föl az ötvenes évek elején, hogy a Petőfi és Arany tisztán nemzeti irányát védelmezzék a túlhajtott népiességbe sülyedő lyrai költők ellen, s hogy figyelemmel kisérjék irodalmunknak minden kiválóbb jelenségét. Greguss Ágost inkább az aesthetika elméleti részét művelte, ámbár kitünő művek taglalatával is szívesen foglalkozott (A balladáról, Arany János balladáiról, Tanúlmányok), sőt a meseírásban s a műfordításban is több kisérletet tett. Salamon Ferencz és Szász Károly az ötvenes évek irodalmi termékeinek rendes kritikusai voltak. Amaz mélyreható, magvas gondolatokban gazdag tanúlmányaival állott az újabb nemzeti költészet legkiválóbb képviselői, Arany és Petőfi mellé, s egész egyéniségét, összes munkásságát jellemző különös eredetiséggel fejtegette műveiket s más kitűnő magyar költők (Zrinyi, Csokonai) műveit is. Emez a világirodalomban nálunk szinte páratlan jártassággal alapos tanúlmányt kötvén össze, nem annyira a magyar, mint inkább a világirodalom remekeit (Nibelungenlied, Király-idyllek, Divina Commedia, A világirodalom eposzai) magyarázta fínom ízléssel, beható tárgyismerettel és nagy fogékonysággal.
Erdélyi János
Barabás Miklós festménye után, Cserna Károlytól.
De senkinek sincsenek nálunk a kritikai vizsgálódás terén oly megbecsűlhetetlen érdemei, mint Gyulai Pálnak, a ki a régibb magyar műbírák nyomaiba lépett s a hagyományok iránti őszinte kegyeletét a világirodalom, a magyar költészet remekeinek tanúlmányával kötvén össze, a legkitűnőbb magyar költők műveit éles, átható elmével, az eszmék szokatlan bőségével és világosságával fejtegette. Az irodalmi kritikának ő a legelső művelője nálunk mind a fölfogás mélységére s új szempontjaira, mint az elemzés fínom művészetére s a dialektika eredetiségére, mind a stíl szabatosságára, az előadás nemességére és a nyelv hangzatosságára nézve. Irodalomtörténeti monographiái (Vörösmarty Mihály életrajza, Katona József és Bánk-bánja) épen oly mintaszerűek, mint emlékbeszédei, melyeket az Akadémiában és Kisfaludy-társaságban tartott. Ez utóbbiak irodalmunknak legkitünőbb essayi közé tartoznak, melyek a jellemzés biztosságát az írók és államférfiak hatásának mélyre ható vizsgálatával, a művészi formát az előadás szabatosságával párosítják. Az értekező prózát Gyulai emelte nálunk eddig a legmagasabbra. Hatása alatt kezdte pályáját Beöthy Zsolt is, a ki ép úgy, mint Gyulai, eleinte leginkább a dramaturgiával foglalkozott s a „Tragikum”-ról írt nagy becsű munkája, melyet az Akadémia a Karácsonyi-jutalommal tűntetett ki, ritka bizonysága az író széles látkörének, alapos és sokoldalú tanúlmányainak, akár a különféle műremekeket, akár a legkiválóbb aesthetikusok elméleteit tekintve. Irodalomtörténeti dolgozatai méltán sorakoznak a Gyulaiéi mellé s hasonló műgondról és éles itéletről tanúskodnak, mint mesterei.
A nemzeti történelem oknyomozó művelése a jelen század politikai küzdelmeivel indúlt meg s öltött nagyobb arányokat. E téren a negyvenes években Jászay Pál „A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után” czímű művével és gr. Teleki József „A Hunyadiak kora” czímű nagy munkájával tűntek ki. Utánok Horváth Mihály és Szalay László lettek a legnépszerűbbek. Amaz nemzetünk egész történelmét megírta először négy, később nyolcz kötetben, s ezen kivűl számos monographiát adott, a melyekben úgy erős hazafi érzésével, mint művei szerkezetének világosságával, síma és könnyed előadásával messze túlszárnyalta előzőit. Ő volt a magyar történetírás legtermékenyebb művelője s újabb történetíróink mestere. Szalay szintén belekezdett a magyar történelem megírásába, de művéből csak hat kötetet végezhetett be, az őskortól kezdve 1706-ig haladván. Azonban e töredék így is első rendű történelmi mű, melynek szerzője a szigorú tárgyiasságban, a külső és belső viszonyok közti kapcsolatok éles vizsgálatában, kivált pedig alkotmányunk fejlődésének nyomozásában Horváth Mihályt is túlszárnyalta. E két nagy történetíró nyomdokain számosan indúltak a hatvanas és hetvenes években, s általában a magyar történelem művelése oly széles körűvé lett, akár íróink tanúlmányait és sokoldalú kutatásait, akár a földolgozott művek számát és becsét, akár a közönség folytonos érdeklődését tekintsük, hogy e tudományszak haladásával nálunk egyetlen más tudományágé sem versenyezhet. Legjelesb történetíróink az említetteken kivűl: Szabó Károly, Salamon Ferencz, Pauler Gyula, Szilágyi Sándor, Fraknói Vilmos, Thaly Kálmán, Károlyi Árpád, Marczali Henrik, stb. A műtörténelem terén kiválóbb érdemeket szereztek Henszlmann Imre, Ipolyi Arnold, Pulszky Ferencz, Rómer Flóris, Torma Károly, Keleti Gusztáv, stb. Mind a politikai, mind a műtörténelem terén számos írónk munkálkodik újabban, kik úgy az anyaggyűjtésben, mint a földolgozásban igazi hivatottságnak adták már jeleit eddig is.
Politikai irodalmunkat gr. Széchenyi István alapítota meg a „Hitel”, „Világ” és „Stadium” czímű korszakalkotó műveivel, a melyek új eszméket hirdettek a magyar közönségnek. Többen léptek nyomába, a kik közűl mint államférfiak, írók és publicisták a legnevezetesebbek: b. Wesselényi Miklós, gr. Dessewffy Aurél, Szalay László, Csengery Antal, b. Kemény Zsigmond, Lukács Móricz, Trefort Ágoston, gr. Lónyai Menyhért, s a legelsők: b. Eötvös József, Kossuth Lajos és Deák Ferencz. Eötvös József, mint „A XIX. század uralkodó eszméi” czímű nagy becsű munka írója, európai hírnevet vívott ki magának. Kossuth az újkori Magyarországnak egyik legelső embere, egy időben a nemzet vezére, a ki nemcsak mint magyar szónok a legnagyobb, de az újkori európai szónokok bármelyikével is versenyez képzeletének és felindúlásának elragadó hevével, mesteri, szinte elbűvölő előadásával. Több beszéde korszakalkotó s forma tekintetében is a legszebbek közé tartozik, melyeket valaha nagy államférfiak válságos körűlmények között elmondottak. Kossuth egyszersmind a magyar politikai hírlapirodalom valódi atyja. Föllépése előtt már hatvan év óta szerkesztettek hírlapokat, de ezek alig voltak egyebek, mint újdonságok gyűjteményei. E tekintetben csak a „Jelenkor” (1830–1848) mutat némi haladást. Kossuthnak az 1841-ben megindított „Pesti Hírlap”-ja volt az első magyar közlöny, a mely az akkori ellenzék politikai meggyőződését tolmácsolta nyiltan és szabadon, nem bánva, ha akár a kormány, akár az aristokratia, akár a főpapság érdekeivel ütközik is össze a reform-eszmék hirdetésével s azoknak rohamos valósításával. Ezért hatása rendkivűli volt.
Az 1848-ki mozgalmak, a censura eltörlése gyorsan növelték politikai lapjaink számát, de 1849 közepe körűl a katonai absolutismus első napjaiban a legtöbb magyar hírlap megszűnt. Az ötvenes és még inkább a hatvanas években lassanként ismét föléledt a politikai eszmék harcza, s az utóbbi harmincz év alatt szépirodalmi, politikai s különféle szaklapjaink annyira szaporodtak, hogy 1892 elején 676 lap jelent meg hazánkban.
A megzavart egyensulyt hazánk és a monarchia másik fele közt Deák Ferencz (1803–1876), a „haza bölcse” s államférfiaink egyik legnagyobbika állította helyre. Deák keveset írt, de minden sorát a tiszta értelem, világos fölfogás, páratlan logika, mély és igazi meggyőződés sugalták. 1833-tól kezdve néhány év kivételével haláláig folyvást az elsők közt működött nemzetünk jóllétének előmozdításához, az ötvenes évektől kezdve pedig 1870-ig ő volt a nemzet vezére. Mint szónok nem aratott ugyan oly zajos sikert, mint Kossuth, de azért a legnagyobb magyar szónokok közé tartozik. Elragadni nem, csak meggyőzni és fölvilágosítani törekedett hallgatóit, s e törekvés senkinek sem sikerűlt oly mértékben, mint Deáknak. Nem igen használt szónoki vagy költői díszítményeket, csak annyit, a mennyit – Csengery szerint – az antik józanság példányaiban is találhatni. Beszédeinek, államtudományi, publicistikai munkáinak, sőt még leveleinek stílje is gondos, bár egyszerű; több benne a szabatosság, mint a kellem, több a világosság és férfias lelkesűlés, mint az elragadó hév. De megvan bennök a lélek ama fönséges emelkedettsége, a hangnak ama meggyőző pathosza, melyekre csak az igazság mély sugalma képesítheti az írót és szónokot. Deák pályája nemcsak a magyar nemzet, de az egész monarchia történetével össze van forrva. Műveltségünk haladása, tudományos irodalmunk minden ágának föllendűlése és virágzása sok tekintetben az ő államférfiúi lángelméjének s politikai bölcsességének köszönhető.
Cserna Károlytól
