IV.
IV.
A szathmári béke (1711) utáni félszázad nálunk is, mint Európa többi államaiban, a történelmi érzék elzsibbadásának kora. A nemzetiség, a faj eszméje csak csirájában élt s csupán a távol jövő derengő sugára kezdte itt-ott fejleszteni. A Mária Terézia trónját megmentő főurak a bájos királynő udvarában mintegy megfeledkezni látszottak nemzetiségökről, a minek nem a rosz akarat, hanem a korszellem általános iránya, főképen pedig az idegen kormánynak a nemzeti élet és szellem fejlődését akadályozó rendszere volt az oka. A franczia-német műveltség szinte elbűvölte őket s nemzeti nyelvüket és erkölcsüket szívesen fölcserélték az idegennel; de a köznemesség s a városi polgárság hű őre maradt továbbra is a nemzetiségünknek és alkotmányunknak. A köznemesség osztályából indúlt ki irodalmunk újjáalkotásának áldásos munkája, mely nem annyira egyes remek művekkel ajándékozta meg nemzetünket, mint inkább az új-kori magyar műveltség alapjait rakta le, tehát általános hatásával lendítette föl irodalmunkat.
Az idegen műveltség elérése után sóvárgó közszellem haladásának új irányát az az írói kör kezdte meg először, a mely a bécsi magyar testőrökből, gárdistákból alakúlt, s a melyhez itthon a hazában mások is csatlakoztak. A hazafiság s írói dicsőség egygyé olvadt lelkükben, s a világváros zajában, a francziás műveltségnek akkori egyik középpontjában, Bécsben, elszomorodva gondoltak vissza előbbi sivár életükre, nemzetünk elaléltságára s megértvén a kor szavát: az ó-kori remekírók, főkép pedig a franczia költők és philosophok tanúlmányozásában fáradoztak, hogy egymást buzdítva, tanítói, mesterei legyenek nemzetöknek.
A testőr-írók a XVIII. század franczia bölcselőinek eszméivel kivánták a magyar közszellemet megifjítani s a magyar műveltséget fölfrissíteni, ezért társaságukat francziás iskolának szokás nevezni. Ez iskola feje Bessenyei György, egy régi szabolcsi nemes család ivadéka, a kinek pályája az új magyar irodalomnak és közművelődésnek hajnalhasadását jelöli. 1747-ben született Berczelen s a pataki főiskolában tanúlván egy ideig, atyja ősi birtokán vonta meg magát, hogy többi testvéreivel együtt a gazdaság körűl töltse idejét. Szabolcsvármegyéé az érdem, hogy Bessenyei György egyszerre csak az „európai forrongó gondolatvilág közepébe” juthatott, Bécsbe, a hol szélesebb látkört nyerhetvén, szunnyadó szelleme munkára hevűlt s az ifjú lélek lankadatlan tüzével fordult a nyugati műveltség góczpontja felé. Különösen a Voltaire munkássága, eszméi és elvei keltettek benne erős és maradandó fogékonyságot. Féltékeny szeretettel csüngött családja multján, s mikor az ősi ház vagyoni állapota megrendűlt: úgy érzé, mintha egymaga volna hivatva azt helyreállítani. Családja elszegényedésében nemzetünk sorsát látta, valahányszor a magyarság elmaradottsága s az európai polgárosúltság közti roppant távolság foglalkoztatá gondolkozó, mélázó lelkét. Egy még életre való, hatalmas faj nagyra hivatottságának képviselőjekép jelenik meg irodalmunkban, hogy a besülyedt múlt romjain egy új világ szellemi átalakúlását tervezze, szükségét hirdesse s bízzék sikereiben. Hite és bizalma, lelkesűlése és törekvése a magyar műveltségnek kettős jelszavát hangoztatják: legyen e műveltség magyar s egyszersmind európai. „Ágis tragédiája”, mely 1772-ben jelent meg Mária Teréziának ajánlva, továbbá „Hunyadi László”, „Attila és Buda”, a „Philosophus” s annyi más, kiadott és kiadatlan verses és prózai művében mind ez eszmékért küzd nemes lelkének mély érzelmeivel, tépelődő gondolataival, gyakran zengzetes nyelvével, a mely az új-kori műveltséget először tolmácsolta magyarúl, hévvel és meghatóan, lendűlettel és erővel teljesen. A felvilágosodás, a szabad szó és szabad gondolkozás apostola levén, sokkal mélyebben gondolkozott az ember igazi czéljairól, semhogy az aesthetikai műformák szigorú szerkezetében kitűnhetett volna, a drámai alakító és jellemző tehetséget kifejleszthette volna önmagában. De tanításai, izgatása, lelkesítése megtalálták azt a formát, a melyben legjobban hathatott korára. Ötven esztendeig majd minden magyar író érezte e hatás nagyságát, még azok is, a kik a régi classicusok nyomdokain akarták a magyar irodalmat megújítani.
Bessenyei mellett s vele karöltve egy egész kics csoport fáradozott ez idétt Bécsben s itthon a hazában a franczia irodalom eszméinek meghonosításán: Orczy Lőrincz, Barcsai Ábrahám, Báróczi Sándor, Ányos Pál, Péczeli József s még számosan. Közöttük a magyar prózai stil fejlesztésére Báróczi tett legtöbbet, Ányos legigazibb költő volt, Péczeli pedig mintegy folytatója a Bessenyei izgatásainak. A két utóbbi itthon a hazában csatlakozott a testőr-írók mozgalmához, a mely bennük új támaszt nyert. Báróczi a gárdisták közt legnagyobb tekintélyt vívott ki korában Calprenčde „Kasszandrá”-jának és Marmontel „Erkölcsi meséi”-nek magyar fordításával, mely azt mutatja, hogy Báróczi volt a testőr-írók legképzettebb, legfínomabb nyelvérzékű és legtehetségesebb tagja, a ki mintegy új nyelvet teremtett, sokaktól érthetetlennek tetszőt, de élénket, fordúlatost s olyat, a melyen a nyugati műveltség eszméit először próbálta híven és hajlékonyan visszatükröztetni. Először adott példát, hogyan kell az előkelő társaság hangját, mely „csupa udvariasságból” áll, hogyan kell az érzelmesség szónoki formákat kereső pathoszát szépen kifejezni. A mit Marmontelben és Calprenčdeben látott: annak kifejezésére törekedett a magyar nyelvben is. Működésének épen ez a sikere vonta magára Kazinczy figyelmét s ezért választotta őt egyik mesterének.
Míg a francziás iskola hívei a nemzet felsőbb rétegéhez szóltak s idegen hatás alatt keletkezett eszméiket a külfölddel ismerős felsőbb osztálynak hirdették: három buzgó szerzetes a régi latin és görög költészetből merítve lelkesűlést, a magyar költészetnek merőben új formáival lép a nemzet deákos műveltségű osztálya elé. Tagjai közé számította ez osztály az egész középnemességet, sőt még az iparosok egy részét is, mert a latin nyelv ismerete és tudása akkor a középszerű műveltségnek is elmaradhatatlan föltétele volt.
Már a XVI. század első felében próbát tett Sylvester (Erdősi) János a régi latin versmértékekkel irodalmunkban s próbája meglepően sikerűlt. Onnantúl fogva egészen a múlt század közepéig folyvást ismételgették Sylvester próbáit nem annyira öntudatosan, mint inkább természetes ösztönből, hogy a magyar vers külalakját változatosabbá tegyék. Ráday Gedeon gróf a classicai és nyugat-európai versformákat egyszerre akarta meghonosítani irodalmunkban Mária Terézia uralkodásának eleje körűl. Azonban kisérletei csak később jutottak nyilvánosságra s Ráday hatása igazában véve csak Kazinczy és a hozzá csatlakozott írók törekvéseiben lett érezhetővé. Mielőtt Ráday kisérletei megjelentek: a classicai irány legbuzgóbb három munkása úttörőként lépett föl azon mély meggyőződéssel, hogy csak a régi classicai költészet utánzása képes a magyar nyelvet és irodalmat kifejteni, a magyar műveltséget terjeszteni s nemzetiségünket erősíteni. Baróti Szabó Dávid, Rájnis József és Révai Miklós körűlbelűl egy időben kezdték a classicai versmértéket alkalmazni nyelvünkben és költészetünkben, s jóllehet működésük jó részben csak a külalak meghonosítására szorítkozott: a reform, a melyet megindítottak, kiváló hatással volt a nyelvújításra s a költői nyelv kiképzésére.
Bessenyei György.
A magyar tud. akadémiai könyvtár olvasótermében levő egykorú festmény után, Cserna Károlytól.
Baróti Szabó és Rájnis jezsuita, Révai piarista volt; az első székely, Révai alföldi születésű, Rájnis pedig német szülők gyermeke, de nem kevésbbé tüzes magyar, mint társai. Elsőnek Baróti Szabó lépett a nyilvánosság elé „Verskoszorú”-jával 1773-ban, a mely még két kiadást ért jobbítva és bővítve. Révainak elegyes versei szintén nem sokára elhagyták a sajtót, s legutóljára jelent meg a Rájnis „Kalauz”-a, pedig alkalmasint ő írt társai közt legelőbb magyar distichont. Mindhárman csatoltak verseik mellé prosodiai magyarázatot; különösen Rájnis egész rendszerbe foglalta a magyar versmérték elveit. Ő volt az irodalmi kritika legfőbb képviselője akkor, ki a szabad vizsgálódás felé először tört útat s megmutatta, mikép lehet és kell a hibákat ostorozni. Baróti Szabó írta a legtöbb verset, jobbára hexameterekben. Még drámát is próbált ilyen schémában írni. Az idegen forma sok merészségre vezette s túlságba vitte: de a költői dictio megalkotásában legtöbb érdeme volt társai között. Berzsenyi és Vörösmarty is sokat tanúltak tőle. Dictiója sok helyen lendűletes, eleven és színezett. Epistoláiban és lyrai verseiben ép és lendűletesen folyó rhythmus lüktet. Társai közt leginkább értette a nyelv dialecticai sajátságait s iparkodott azokat az irodalmi nyelvbe olvasztani. Szorgalmasan gyűjté a népies szólásmódokat és szótárt is írt. Aztán egyik úttörője volt az alakúlni kezdő irodalmi társaságoknak s Kazinczyval és Bacsányival megindította 1788-ban a „Magyar Múzeum”-ot.
Révai legtöbb oldalú író s izgató volt a classicai irány művelői között. Jól értett a rajzoláshoz, festészethez és mathematikához. Írt verseket, fordította a classicus írókat, értekezett a prosodiáról, fejtegette a grammaticának s a nyelvtörténetnek addig nem is sejtett nagy fontosságú kérdéseit. Az „Antiquitates Literaturae Hungaricae” és az „Elaboratior Grammatica Hungarica” czímű nagy munkái korszakos jelenségek a magyar tudomány történetében. Ily rendszeres mű e nemben még nem jelent meg magyar embertől s eredményei méltán örök becsűek. A magyar elme Révaiban követelt magának először helyet a jelen század tudományos törekvéseiben. Ő állította föl a legfontosabb alapelveket a nyelvészetben: vizsgálni a nyelv történetét s tanúlmányozni a rokon nyelveket. Hogy az irodalmi nyelvalakok ingadozását megszűntesse: főleg a régi magyar nyelv emlékeire hivatkozott, s hogy a szók eredetét kikutassa: a rokon nyelvekkel való összehasonlítást sürgette. Ellenfelei, a kik közt Verseghy volt a legtehetségesebb, az élő köznépi nyelvet kivánták alapúl venni az irodalmi nyelv megállapításában. Ekkép Révai Schlegelt és Grimmet is megelőzve, új eszméket hirdetett s új irányt jelölt ki a vizsgáló elméknek. Ő volt korának legnagyobb grammaticusa és nyelvésze. De Révai nemcsak mint tudós tett nagy szolgálatokat nemzetének: mint irodalmi agitator a Bessenyei örökébe lépett. Szerkesztette Rát Mátyás után az első magyar hirlapot, a „Magyar Hirmondó”-t, fölkarolta a magyar tudós társaság megalapításának eszméjét, a melyet Bessenyei pendített meg először, s a kidolgozott tervet József császár elé terjesztette. Kezet fogott társaival, hogy a múlt hagyományait a jelen törekvései közé olvaszsza, hogy nyelvünket kiművelje s visszavezesse régi forrásaihoz, a melyeknek becsét sem nem értették, sem nem méltányolták akkoriban.
Révai Miklós.
Donát festménye után, Kimnach Lászlótól.
A classicai iskola működése nemcsak hogy meg nem szűnt, hanem ellenkezőleg a külső formát még csak ezután hatotta át belső tartalom, ezután férkőzött az idegen lejtésű sorokba költészet részint Kazinczynál, Daykánál, Bacsányinál, részint meg Földinél is, legkivált pedig Virág Benedeknél, a ki a merev formalismus korlátait kitágította a költői eszme és nemzeti érzelem befogadására. A hazafiság eszméjét, a mely minden költőnkkel közös, Virág mintegy fejlesztő eleműl használja és értékesíteni tudja a római költők, kivált Horatius philosophiai nyugalmát és sokszor egészen a fenségig emelkedik. Összes működésének, költeményeinek, érzéseinek és gondolatainak egy alapja van: a hazaszeretet, a mely élteti s a nemzet jövőjében bízni tanítja. A régi dicsőségnek e korban nincs lelkesebb magasztalója Virágnál. A török háborúba indúló seregeket a Zrinyiekre és Nádasdyakra emlékezteti, azt hivén, hogy ezeknek bátor lelke lebeg most is a magyar katonák fölött. S midőn a nemzet elkorcsosulását szemléli: keserű panaszt, szenvedélyes kifakadást zeng lantja, mintha előkészítené az elméket a Berzsenyi hatalmas és megrázó hangjaira: „Romlásnak indúlt hajdan erős magyar!” De Virág honfi bánatát a multak dicső képe föl-földeríti s ilyenkor önérzettel hirdeti:
Én majd Budának bérczeiről vitéz
Hangon kiáltom: Jobb szerencsénk
| Árpád kesergő magzatinak magasb |
| Hajnala kezd pirosodni, bízzunk! |
Költeményei, a melyek egyenkint láttak napvilágot, összegyűjtve 1799-ben és 1823-ban jelentek meg, a mikor már egy nála is hatalmasabb tehetség, Berzsenyi Dániel (1776–1836) uralkodott a classicai alakú magyar költészetben. Virágot is magyar Horatiusnak nevezték kortársai, de ez elnevezés kétségkivűl Berzsenyit illeti meg a magyar költők közt első sorban. Berzsenyi a Horatius szemével vizsgálja mintegy kora szellemét, de saját lelkét önti az események hatása alatt kelt érzelmeibe. Ösztönt és irányt Horatiustól vesz: de saját lángelméje sugalmát követi. A magyar Helikont görög és római istenekkel népesíti be, de az áldozat, a melyet azoknak bemutat, hazai föld terméke, hazai szív áhítata, fájdalma vagy kétségbeesése. Az ó-kor világnézetét, felfogását nemcsak kereszténynyé alakítja, hanem kiválóan nemzetivé, magyarrá is. A classicai költészet puszta utánzását önálló alkotássá emeli, a korlátolt formákba a classicismus forrásaiból táplálkozó nemzeti szellemnek öntudatosan teremtő szabadságát iktatja, mely a tárgyválasztásban, a költő felfogásában, a conceptiójában és hatalmas nyelvében érvényesűl. Berzsenyi épen oly önálló nemzeti classicismust alapított meg a magyar lyrában, mint a milyen önálló német classicismust alapítottak meg Goethe és Schiller némely drámai s lyrai műveikben. Ez átalakításhoz fűződik a Berzsenyi költői tehetségének legnagyobb dicsősége. De Berzsenyi némely költeményeiben már szakít a classicai formákkal s áthajlik a tisztán nemzeti versidomokhoz és hirdeti a magyar költői szellem teljes önállóságát. Fölemeli szavát a régi magyar versformák védelmére s vitatja azoknak tiszta rhythmusát a nyugat-európai vers-idomokkal szemben, a melyeket Ráday nyomán Kazinczy és követői honosítanak meg irodalmunkban.
Most áttérünk azon irány művelőire, a mely a francziás és a classicai iskolától függetlenűl, a régi históriás énekeknek mintegy folytatásáúl lépett föl a múlt század vége felé. Ez irány művelőihez közel járnak a francziások, részben ugyanazon versalakokat használják, de párrímmel. Tárgyaik választásában és eszméikben van köztük a legnagyobb különbség. Ez írók magához a néphez kivánnak szólni, a nép ízléséhez, műveltségéhez alkalmazkodni, versformájuk, nyelvük egyaránt nemzeti. A mennyit a műköltészet forrásaiból merítenek: ugyanannyit olvasztanak magukba a régi magyar és a népköltészetből is, bár emebből inkább csak a kifejezést s a nyelvet tanúlják. Ízlésök fejletlenebb, mint akár a francziásoké, akár a classicai iskoláé; fő törekvésük a magyarosság. A középosztály örömmel és lelkesedéssel fogadta fölléptüket, mert a régi regényes irány folytatását látta működésükben.
Ez iskola, a melyet népiesnek szokás nevezni, Dugonics Andrást (1740–1818) tiszteli megalapítójáúl. Dugonics mellé sorakoztak gróf Gvadányi József, Pálóczi Horváth Ádám, némileg Verseghy Ferencz, Földi János és Fazekas Mihály is. Dugonics pályája elején classicai tárgyakat dolgozott fel a régi költészet formáiban, de igazi hatást nemzeti tárgyú regényeivel és színműveivel tett s ezeknek köszönhette népszerűségét. 1788-ban jelent meg „Etelka” czímű regénye, a mely írója nevét országos hírűvé tette. Olvasták a palotákban és kunyhókban egyaránt, s a fő hős, Etelka, neve a legszebben hangzóvá és a leggyakoriabbá lőn a magyar leányoknál. Az első regény sikere fölbátorította Dugonicsot s kevés idő mulva megírta „Az arany pereczek”, „Jolánka”, „Cserei, „A gyapjas vitézek” és „A szerecsenek” czímű regényét s egyiket-másikat színművé is átalakítota. E regények nem annyira ügyes compositiójukkal, sem nem tiszta szerkezetükkel arattak sikert: hanem inkább ama politikai vonatkozásokkal, a melyekkel Dugonics egyes szereplő hőseit, legkivált az „Etelka” czímű regénye alakjait, mint az idegen kormány gyűlölt tagjainak képmásait megszólaltatta. E szereplők rajzában hevesen fakad ki II. József alkotmányellenes reformjai s egész kormányrendszere ellen, a melynek élesebb kritikusa nem volt a magyar írók közt Dugonicsnál. Jóllehet a helyes történeti fölfogásnak nyomára is alig találunk Dugonics regényeiben és színműveiben: a nemzeti múlt s a régi nagyság hagyománya lelkesedést keltett olvasóiban, a kik eladdig csak külföldi regényekkel táplálkoztak. Dugonics mint erős magyar szellemű író és mennyiségtudós a nemzetiség erősbítését tekintette legfontosabb feladatának s épen a mennyiségtani műszók megmagyarosításával akarta kimutatni, mennyire alkalmas nyelvünk a legelvontabb tudomány tárgyalására is. Ép úgy, mint Faludi: ő is gazdag és becses gyűjteményt hagyott hátra a magyar példabeszédekből és jeles mondásokból, a mi leghívebben mutatja, mennyire ismerte Dugonics a magyar nép eszejárását.
Horváth Ádám kevés becsű eposzai mellett néhány dalával tett hatást a korabeli olvasó közönségre. Ő volt, a ki társai közt a népköltészet hangját és nyelvét legszerencsésebben tudta átvinni a műköltészetbe. Néhány dala a nép ajkára is átment. Maradandóbb hatású volt gr. Gvadányi József lovas generális működése, a mely a korszellem átértésében s annak ostorozásában egészen hasonló a Dugonicséhoz. Mondhatni, hogy e két magyar író volt a múlt századi magyarság leghevesebb védője, legforróbb szívű barátja s az idegen szokások, erkölcsök, nyelv és ruházat legelkeseredettebb gúnyolója. Gvadányi legnevezetesebb munkáját, az „Egy falusi nótáriusnak budai utazása” czímű verses regényét az „elaludt vérű magyar szívek felserkentésére” írta. Jóllehet e mű inkább csak laza összefüggésű kalandokból áll: azok a rajzok, a melyekben Gvadányi a magyar vidéki s az elnémetesedett városi életet egymás mellé állítja, még a jelen század első felében is kedvelt olvasmánynyá tették. A nótárius kalandjai, csalódásai, kifakadásai, gúnyja s hol keserű, hol derűlt humora maig is emlékezetben vannak, valamint „Rontó Pál” és „Gróf Benyovszky Móricz” czímű verses regényének komikus részletei is.
Ez írók mellett még számosan fáradoztak azon, hogy a népet olvasmánynyal ellássák, de csak azokat említjük közűlök, a kik ez iskola szellemét a classicai iskola vívmányaival kivánták összekapcsolni. Földi János verseivel és értekezéseivel egyaránt sürgette a rím és időmérték összekapcsolását. Követője Fazekas Mihály volt, a ki híres munkájában, a „Ludas Matyi”-ban először emelt szót az elnyomott jobbágyság emberi jogainak védelmére, midőn Döbrögit, a zsarnok földesurat Matyi, a kitől előbb Döbrögi vásárra vitt lúdjait erőszakkal elvétette s még hozzá meg is csapatta, fogadásához híven háromszor megveri s így rajta boszúját tölti.
Gróf Gvadányi József
Mansfeld J.-nak az Orsz. Képtárban levő metszete után.
Több tehetséges fiatal író ugyanekkor az elszámlált költészeti iskolák irányainak egyesítésén fáradozott, sőt tanúlmányaik körébe vonták a német költészetet is. A művészi szépet vallották legfőbb elvöknek s a költői formákat hol a régi magyar költészetből, hol a classicai iskolától, hol pedig a franczia-német költészetből vették át. Ez irány művelői közűl Kazinczy Ferencz volt a legtevékenyebb és legfínomabb ízlésű író, a ki új aesthetikai elveit elméletben és gyakorlatban egyaránt megvalósítani törekedett. Kazinczy mellett Verseghy Ferencz, Bacsányi János, Szentjóbi Szabó László és Dayka Gábor törekedtek a különféle irányok összeolvasztásán s valamennyien becses művekkel gazdagították irodalmunkat. Leginkább lyricusok voltak: ódákat és elegiákat, epigrammákat és satyrákat írtak, s e mellett a műdalt is megkisérlették a németek után, szerencsésen vegyítvén az érzelmesség, könnyed báj és kecsesség elemeit magyaros felfogásukkal s egyszerű kifejezéseikkel. Kazinczyn kivűl Verseghy és Bacsányi tettek nagyobb hatást, nemcsak mint költők, de mint aestheticusok és nyelvtudósok is: Verseghy a versek dallamosságának vagyis a rhythmusnak természetét fejtegette s az időmérték mellett kardoskodott; Bacsányi a franczia forradalom eszméit hirdette, izgatott a fennálló hatalmak ellen, s nemcsak az elnyomott magyar nép, de általában az emberiség szabadságáért rajongott. Amaz mint nyelv-philosoph lett leghíresebbé, emez, mint Ossziánnak nyelvünkön való első ismertetője és művészi érzékű aesthetikusa.
E költői iskoláknak sok egymással közös tulajdonságai vannak s hű kifejezői a kornak, a melyben keletkeztek. Legjellemzőbb közös tulajdonságuk az az erős hazafi érzés, a mely műveiket átlengi. Irányuk tehát különböző, de küzdelmük czélja csak egy: a magyar nyelv kifejtése, csinosítása, a műveltség terjesztése, szóval a nemzetiségnek s mind annak, a mi vele összefügg, ápolása, fejlesztése és fölvirágoztatása. E közös czél elérésére indúlnak meg e különböző áramlatok, a melyek egymást támogatják s előkészítik az 1790/1-ki fölbuzdúlást s a küzdő térre ragadják irodalmunk legnagyobb agitátorát, Kazinczy Ferenczet.
Hogy azonban Kazinczynak félszázados írói pályáját, a melynek eredményekben gazdagabb fele a jelen század két első tizedére esik, egy helyütt tárgyalhassuk: előbb szólnunk kell ez időszak három legkiválóbb költőjéről, a kik az elszámlált költői iskolák egyikéhez sem tartoznak igazában véve, bár egyiknek is, másiknak is vannak közös tulajdonságaik vagy a classicai, vagy a népies, vagy a németes iránynyal. Kármán József, Csokonai Mihály és Kisfaludy Sándor a múlt század végén s a jelen század elején a legkitűnőbb s legnagyobb hatású magyar írók voltak.
Kazinczy Ferencz.
A Magyar Tud. Akadémia képestermében levő festmény után.
Kármán József (1769–1795) a magyar nyelv szelleméhez ragaszkodván, távol minden idegen hatástól, pusztán nemzeti alapon igyekezett jellemző kifejezéseit, egyszerű, de tiszta előadását, numerosus prózáját megalkotni s oly irányt mutatni, a mely a költői nyelv kiképzésében a legtöbb sikerrel biztathatott. Sürgette egy irodalmi középpont létesítését s ő volt az első, a ki Pestet irodalmunk középpontjává kívánta tenni. Erre nézve megalapította az Urania-kört s megindította az Urania czímű évnegyedes folyóiratot 1794-ben, a melyben eszméit közölte. Írókat és közönséget egyaránt irányához akart csatolni, de törekvései a mind erősebbé vált reactio nyűge alatt hajótörést szenvedtek. De egy kis terjedelmű regénye, a „Fanni hagyományai”, maradandólag fentartja nevét. Kármán e regényében oly biztos lélektani tapintattal, fejlett ízléssel és eleven színekkel rajzolja egy szerencsétlen leánynak szerelmi sóvárgását, a női szív megindító érzelmeinek oly mély ismeretével írja le a szerelem kizárólagos és föltétlen hatalmát, a mire eddig még nem volt példa irodalmunkban. Sokan azt hitték, hogy e megható rajzot csak nő írhatta, s ez a legnagyobb dicséret Kármánnak lélektani ismeretére s a szenvedély elhatározó voltának költői alkotására. A természet képeit ő vegyítette nálunk először igazi művészettel az indúlatok festői rajzába, a mi nem kisebb érdeme. Kármán erős bírálója elmaradottságunknak s nemzeti hibáinknak, és az erről szóló s „Nemzetünk csinosodása” czímű dolgozatában a stilnek olyan erejével, oly fenséges emelkedett pathoszszal szól, a minővel nem találkozunk Kölcseyig.
Hozzá csatlakozott Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) is, e nagy, de még teljesen ki nem forrt izmos tehetségű ifjú költő, a ki a költészetnek mind a három mezején, a lyrain, epikain és drámain egyaránt munkás volt, de csak a két első nemben alkotott maradandó becsű műveket. Működésének java része azon időre esik, midőn a magyar költők és írók közűl többen, mint a Martinovics-féle mozgalom részesei, börtönben sínlődtek, mások pedig megfélemlítve elnémúltak, mert a szó- és gondolat-szabadságot erős békókba verette az idegen kormány. Csokonai versenytárs nélkül uralkodott néhány évig a magyar költészetben, míg Kisfaludy Sándor neve ismertté nem lőn. S jóllehet Csokonai rövid élete folytonos tusa volt balkörűlményeivel és szegényes sorsával: kedélye nem borúlt el, hanem – kivéve szerelmi convulsióit – derűlt maradt, bízván jövőjében s a nemzet pártfogásában. De sorsa mindvégig siket maradt esengéseire s lehető legszerényebb reményeit sem teljesítette. Költői tehetségének azonban igazságot szolgáltatott az idő, s a mostani irodalmi közvélemény Csokonait a magyar költészet egyik legkitűnőbb alakjának tartja mint lyrai s még inkább mint elbeszélő költőt. Csokonai ódákat, elegiákat és dalokat írt, a melyek nagy költői erőt és nemes érzést lehelnek. Az emberiség s kivált nemzetünk művelődéseért lelkesűl s a polgári érdem mindig készséges szószólóra talál benne. A franczia forradalom iszonyaitól irtózik, szelíd lelke a béke olajágaért eseng. Szerelmi ódái, a melyeket Vajda Juliannához írt, kit ő Lillának nevez költeményeiben, továbbá népies dalai egyaránt friss, egészséges és erős képzelmet mutatnak. Nyelve könnyed és természetes, távol minden keresettségtől és mesterkedéstől, de nem egyszer pórias is, a miért korában igazságtalanúl ítélték meg. Jó kedvében sokszor nincs határ, de fájdalmát mindig mérsékelni tudja. Szelíd és mélázó, érzelmes és gyöngéd. Tárgyban, költői alkotásaiban s nyelvében legmagasabbra emelte korában a népies elemet és a népies versformákat. A lélek halhatatlanságáról írt bölcselmi költeménye pedig mind maig egyetlen a maga nemében.
Csokonai Vitéz Mihály.
John Frigyesnek az Orsz. Képtárban levő metszete után. Cserna Károlytól.
Még nagyobb hírre jutott Csokonai, mint elbeszélő költő. „Furcsa vitézi versezet”-e, a „Dorottya vagy a dámák diadala a farsangon”, kitűnően megalkotott komikus eposz. Fő eszméje az, hogy a férfiak nem akarnak házasodni, a nők pedig minden áron férjhez akarnak menni, ha máskép nem, hát boszúval hódítani: végre is a szerelem állítja helyre a két nem közötti természetes viszonyt. E víg eposz komikai ere kifogyhatatlan, néhány alakja a megszólalásig híven van rajzolva. Csokonai „a legképtelenebb helyzetekben is ragyogtatja a költői elhitetés ritka művészetét”. Különösen Dorottya alakját valódi virtuositással alkotta meg. Ecsetvonásai sokszor gorombák, de mindig találók, sőt szabatosak; képei, hasonlatai jellemzetesek s csaknem a kegyetlenségig gúnyosak. A költő öntudatos alkotó ereje a komikus hangúlatot a legkisebb részletekben is folyvást fokozza és egész kedvvel színezi ki az indúlatok némajátékát s mozdúlatról mozdúlatra kiséri a leányok, főkép Dorottya dühének nyilvánulásait.
Kisfaludy Sándor (1772–1844) ős nemes család sarja. Előbb testőr, majd rendes katona. Mint lyrai költő sok tekintetben Csokonait is fölűlmúlja, de mint epikus messze mögötte marad. Vörösmarty fölléptéig ő volt a nemzet legnépszerűbb költője. „Himfy szerelmei” czímű művét (a mely két részben jelent meg: az első, a „Kesergő szerelem”, 1801-ben, a második, a „Boldog szerelem”, 1807-ben) a magyar közönség elragadtatással fogadta, olvasták és énekelték mindenfelé s a fiatalság e mű énekeinek hangja mellett ábrándozott a szerelemről. Kisfaludy Sándort nemcsak tehetsége és hívatása, hanem hányatott élete és műveltsége is a lyrai költészet terére vonták és kifogyhatatlanná tették a szerelem gazdag hullámzásának élénk és hangúlatos rajzában. Petrarca szonettjeinek hatása alatt nyúlt lantjához; eszméket és képeket kölcsönzött mesterétől, de mindenütt önszíve fölindulását énekelte egy rendkivűl gazdag képsorozatban, a mely összesen négyszáz dalból áll. Himfy (t. i. maga Kisfaludy) meglátja Lizát s megszereti, de ez nem viszonozza a költő szerelmét. A bánatos költőt szerelmesének e kemény szívűsége bujdosóvá teszi s keble háborgását a csaták viharával óhajtja csillapítani. Gyötrelmei folyvást növekednek s szíve nem lel nyugalmat. Már halálra is gondol; de szerelme némi reményt nyújt neki, s megmenti az önkínzó gondolattól. Vége levén a háborúnak: a költő ott hagyja Olaszországot s eltökéli magában, hogy még egyszer fölkeresi Lizát. Azonban csak újabb csalódás fogadja. Lisa mást szeret s ez a tudat hervasztja szivét. De nem sokára kiderűl a félreértés: a leány mindig szerette a költőt, a ki most oltár elé vezeti őt s a legboldogabb családi életet éli vele falujában.
A „Kesergő szerelem” kétség kivűl sokkal jelesebb, mint a „Boldog szerelem”. Amabban ragyogó képzelem, kiapadhatatlan, mély szenvedély és megragadó hév nyilatkoznak; emebben az érzések helyét sokszor szemlélődő okoskodás foglalja el. Szenvedélyének lobogó lángja alig fér meg az általa szerkesztett tizenkét sorú Himfy-versszakban, melynek a vesszakok hosszú során át mind végig változatlan rhythmusa és kötöttsége mintha akadályozná érzelmeinek áradatát s rendkivűl gazdag képzeletének működését.
Kisfaludy Károly.
A Kisfaludy-társaság birtokában levő festmény után. Cserna Károlytól.
Regéiben, a melyek közűl néhányat, minők a „Csobáncz”, „Tátika”, „Dobozi Mihály”, stb., nagy tetszéssel fogadott a közönség, meglehetősen egyhangú, szűkkörű maradt. De az bizonyos, hogy e regéknek erős nemzeti iránya, romantikus tartalma, elegiai hangúlata és külformája mind visszatükrözik a század elején uralkodó politikai és közhangúlatot. „A törzsökös, a durván hív magyar érzéseit zengi, melyek eltűntek mind a magán, mind a közéletből, de jól esik neki, hogy ő még érezheti s nehány rokonkebelre találhat.”
Ugyane komor felfogás, e reménytelenség, sőt kétségbeesés, a múltnak e dicsérete, a jelennek e mély megvetése hangzik Berzsenyi Dániel lantján is, a kinél mélyebben senki sem érezte a század elején nemzetünk hanyatlását s az 1809-ki nemesi fölkelés kudarczát. Bármerre nézett e hazában: sehol sem intett felé bíztató sugár s „A magyarokhoz” czímű ódájában fejezte ki szilaj kétségbeesését, prófétai haragját, hogy nemzetünknek többé nincs is mit keresnie a föld színén. Később haragja csillapodni kezdett s némi reményt merített a megindúlt szellemi mozgalmakból, a melyek őt is magukkal ragadták. De korán kifáradván: bölcselmi eszméi közé temetkezett, s kevesebb ódát és elegiát írt. Nemes érzéseit, kevéssel megelégedését művészien fejezte ki „Életphilosophia” czímű költeményében, a hol többi közt így szól:
Úgy éltem, hogy életemet
Úgy éltem, hogy életemet
| Visszaélni nem bánnám, |
| Végezni ne fájlalnám; |
| Megcsókolgattam rózsáját, |
| Megizzadtam vas pályáját. |
Láttam a mosolygó tavaszt,
Láttam minden időszakaszt
| Láttam az égető nyárt, |
| S minden földi láthatárt: |
| Ha örök időket élnék, |
| Ezeknél többet nem érnék. |
Lassankint arra a meggyőződésre jutott Berzsenyi, hogy a kinek oly dicső múltja van, mint a magyarnak, még sem veszhet el egészen nyomorúltan; s a kinek oly hazaszerető, önfeláldozó vezérei vannak, mint nemzetünknek az Eszterházyak, Wesselényiek, Festeticsek, Széchenyiek, stb., s az írók közt, mint Virág, Kisfaludy Sándor, Kis János, legkivált pedig Kazinczy: annak élnie kell a jövőben is. Senkinek a pályája sem hatotta őt meg annyira, mint a Kazinczyé, a kinek alakja valóban annál óriásibb méretekben tűnik föl mi előttünk is, mennél távolabbról tekintjük őt.
Kazinczy Ferencz a magyar irodalom újjáalkotói között az első sorban foglal helyet s munkásságának roppant hatását még ma is érzi irodalmunk. Előzőinek eszméi közűl a legéletrevalóbbakat mind egyesítvén, oly mozgalmat indított meg már ifjú korában, a mely a vezérszerepet csakhamar biztosítá számára. Ő az eszmék haladásának, a magyar költői és prózai stil szépítésének, a magyar nyelv fejlesztésének és csinosításának, az ízlés nemesítésének és fínomításának s az európai műveltség terjesztésének áldozta életét. A Bessenyei és Révai nagy hagyományainak egyesítésén fáradozott, s fényes tehetségei, szeretetre méltó, simúlékony jelleme, fínomúlt ízlése, a külföldi irodalmakban való nagy jártassága mintegy önkénytelenűl ragadták a reformátori pályára, melynek elvitázhatatlan érdemei vannak azokban a bámúlatos eredményekben, a melyek a múlt század végétől Széchenyi István gróf föllépteig nyelvünket és irodalmunkat, innentől pedig egész nemzetiségünket, politikai állásunkat és európai helyzetünket újjá teremtették.
Berzsenyi Dániel
A Kisfaludy-társaság birtokában levő festmény után. Cserna Károlytól.
1759 október 27-én született Ér-Semlyénben (Biharmegyében). Korán fölébredvén fogékonysága az irodalom iránt, oly sajátságok fejledeztek lelkében, a melyekkel mint író a legkorábbi és legállandóbb sikereket aratta, s a melyekre irodalmunknak legégetőbb szüksége volt: nagy és mély fogékonyság a művészi szép, az eszményies iránt és az erre való törekvés, továbbá társadalmi és irodalmi fínom műveltség, hajlékonyság, a melyekből nemes, válogató, sőt kényeskedő ízlése fakadt. Alig húsz éves korában, miután egy-két csekély értékű próbát tett az irodalmi téren, már kezdi belátni, hogy nemzeti irodalmunk csak a régi classicai népek s a francziák, olaszok, angolok és németek irodalmi remekeinek átültetésével boldogúlhat, hogy a művelt magyar úgy tudjon szólni mint a művelt franczia. Belátta, hogy gyalúlni kell nyelvünket a fínomabb érzés árnyalatainak kifejezéseihez, át kell venni az idegenek művelt társalgásának szólásformáit, a melyek nemzetünket lassanként a külföldi eszméknek és fogalmaknak is birtokába juttatják. Gessner idylljeinek fordítása még kéziratban megszerzi számára az irodalmi tekintélyt. E fordítást az akkori magyar írók egyhangúlag a legkitűnőbb magyar fordításnák találják, s Báróczy, a magyar stil eddigi mestere, nemcsak az írót üdvözli Kazinczyban, hanem a merész kezdőt is, és arra kéri: legyen ébresztő példája az elzsibbadt magyar ifjúságnak, legyen második Prometheus. Kevés idő múlva (1789) megjelenik a „Bácsmegyei” czímű Werther-féle regénye, a melyben már akkor páratlan stilérzéket és aesthetikai ízlést mutatott. Egyszersmind a versmérték s az orthographia kérdéseinek vizsgálatába minden magyar írót belevont. De evvel nem elégedhetett meg. Hogy az írók buzgalma mennél nagyobb hullámokat vessen: a nagy közönséghez fordúlt, hogy először a „Magyar Múzeum”-ot, a melyet társakkal, aztán az „Orpheus”-t, a melyet egymaga indított meg, mindenütt ismerjék a hazában, a hol a nemzetiség szent ügye iránt érdeklődnek.
Mikor az 1790–1-ki országgyűlés megnyílt s a nemzeti öntudat lángja mintegy varázsütésre kigyúlt: Kazinczy nemcsak az irodalomnak, hanem önmunkásságának is diadalát ünnepelhette. Ez alatt folyvást újabb és újabb munkákon dolgozott. Fordította Goethét, Wielandot, Klopstockot, Herdert, Webert, Lessinget, Youngot és Moličret, Anakreont és Horatiust s a Shakspere német átdolgozásait; eredeti dalokat és ódákat írt; levelezett az ország majd minden írójával, sőt a külföldiekkel is; mások munkáit saját költségén kiadta, vagy azoknak kiadót keresett. Ily nagy munkásság közepette szakították ki őt családja köréből (1794), mivel a Martinovics kátéját leírta magának, s csak hetedfél évig tartó fogság után, szellemi és anyagi erőben megtörve jutott vissza az utána síránkozó édesanya szárnyai alá.
Kiszabadúlván fogságából: újra kezébe veszi a reformator elejtett zászlaját, hogy három évtizedig lobogtassa azt, míg csak egy új irány, mely az ő nyomában kelt, ki nem ragadja a magyar műveltség vezetését kezeiből. Innen kezdve az élet terhes gondjaival küzdött az 1804-ben nőűl vett gr. Török Zsófiával s növekvő családjával együtt, de az élet gondjai az irodalom és műveltség iránti nagy érdeklődését pillanatra sem tudták elcsüggeszteni. 1806-ban a zempléni Sátorhegy alatt, Széphalmon vonúlt meg s innen vezette nagy erélylyel irodalmunk ügyét körűlbelűl húsz évig; innen indította meg és folytatta a nyelvújítás harczát Sylvester grammaticájának kiadásával, a „Tövisek és Virágok” czímű művével, Dayka és Báróczy életrajzaival, munkái kilencz kötetével s az ellene írt támadásokra adott különféle feleleteivel.
A nyelv újítását tulajdonkép nem Kazinczy kezdte. Szórványos jelenségek már előtte is fordúltak elő a XVI. századtól kezdve, de a mozgalom különösen a XVIII. század vége felé öltött nagyobb arányokat. Mert nyelvünk állapota a XVIII. század első felében az idegen műveltség s legkivált a latin nyelv uralkodó használata miatt nagyon megromlott. A társaséletnek legszükségesebb magyar kifejezései is feledékenységbe mentek; a képző, határozók és kötőszók terjengőkké váltak, a nyelv tisztaságának érzéke kiveszőfélben volt. Íróink szinte kivétel nélkűl érezték a nyelv bővítésének szükségét s ezért tettek kisérleteket új szavakkal, új szófűzésekkel, de ehhez sem elég tanúlmányuk, sem elég ízlésük nem volt. Kazinczy emelte elvvé s rendszerré mindazt, a mi addig e téren csak homályos ösztönből, tartózkodó kisérletkép történt. Ő tette e törekvést öntudatossá, ő jelölte ki a mozgalom tulajdonképeni czélját és irányát, a nyelvtani szempontokat mindenha föláldozván az aesthetikainak. Tudta, hogy a nyelv művelése maga után vonja a nemzet egész fölfogásának átalakúlását s épen ezért ellenfeleinek, az orthologusoknak, a kik a nyelvszokásra, a nyelv egyéni sajátságaira hivatkoztak, nemcsak rendszerét, de szűkkörű fölfogását is élesen megtámadta. Az orthologusok roszalták a fordításokat, a melyek révén legjobban terjednek az új szavak. Kazinczy pedig ezt írta pályája vége felé ide vonatkozólag: „Ámbár tudám, mennyivel áll fentebb, a ki teremt, mint a ki másol: inkább vágyék nem rosz másolónak találtatni, mint nem jó alkotónak”. Folyvást sürgette az alapos tanúlmányt s nem fáradt ki soha, hogy az újítás szükségét beláttassa írótársaival, a kik a nyelv tisztaságát féltették, míg ő annak bővítésén működött. Nem kell halmozni, mondá, az újításokat, hogy az írás tarka ne legyen s éreztetni kell az olvasóval, hogy azokra szükség van. Aztán „az újítás édes legyen”. Semmitől sem irtózott annyira, mint a stil tarkaságától. Ellenfeleinek gyakran elmondja, hogy didacticus munkák és predikácziók írására elégséges a magyar nyelv szókészlete, de nem az tragédiák és eposzok, komédiák és érzékeny játékok írására és fordítására. Czélja és iránya helyességéről való meggyőződése egyre szilárdúlt, mind hatalmasabbá és föltétlenebbé vált. Elméletben és gyakorlatban hirdette elveit és a fínomúlt ízlés nevében hosszabb szavainkat megrövidítette s elvagdalta a megnyúlt képzőket, régi szókat fölelevenített, tájszókat általánosított, ismert szóknak új jelentésű árnyalatokat adott, vagy egészen új szókat alkotott s a szókötésben is költőibb fordúlatokat és alakzatokat iparkodott megállapítani. Költői s prózai nyelvünket művészivé tette, habár az eredetiség és magyarosság gyakori föláldozásával is; mert ő nem annyira a magyar nyelv természetét vette alapúl, hanem az idegen nyelvek költői szépségeit ültette át mindenestűl nyelvünkbe. Ezért sokszor mesterkélt és erőltetett, de a művészire való törekvés minden művében, minden sorában érezhető. Rendkivűl fínom ízlése nem egyszer túlságba viszi annyira, hogy példáúl Sallustius fordításában az eredetinek minden jellemzetességét, még numerusát is utánozni akarta. Prózai munkái, a melyek legnagyobb részt műfordítások, a magyar irodalmi nyelvet művészivé tették, erőt és erélyt oltottak bele, hajlékonyságot, csínt, merész fordúlatokat kölcsönöztek neki. Minden műfajnak külön stilt alkotott s írótársait is erre ösztönözte. A „fentebb szépség” s a classicai eszmény lebegett előtte nemcsak verses, hanem prózai munkáiban, sőt még leveleiben is. Mint költőnek csak epigrammái a maradandóbb becsűek; mint író, mint a magyar művészi stil megalkotója korszakos fontosságú, mint irodalmi agitator a legnagyobb.
A nyelvújítás harczát nemcsak említett munkáival vívta, hanem rendkivűl számos leveleivel is. Kazinczy, mint levélíró nemcsak nálunk első rangú, hanem a világirodalom bármely jelesével is kiállja a versenyt. Levelei mindenről szólnak, mindenről fölvilágosítanak, a mi a nyelv, a költészet irányai, a költői és prózai stil, a hazafias törekvések, a kritikai mozgalmak, a politikai és társadalmi haladás ügyére vonatkozik. Bécstől Kolozsvárig, Somogytól az ország legkeletibb határáig mindenkivel levelezett, a kiről föltehette, hogy vagy zászlaja alá szegődik, vagy győzelemre törekvő eszméit bármikép gyámolíthatja. E levelek legtöbb sikerű eszközei majd félszázados írói küzdelmének, a mely nemzetünk történelmének egyik kiválóan fontos korszakával oly bensőleg össze van forrva.
Kölcsey Ferenc
Einsle Antalnak Szatmármegye székházában levő festménye után. Cserna Károlytól.
Nyomában egész sereg író lépett föl, a kik a széphalmi mester fő törekvését, a classicai eszmény szolgálatát írták zászlajukra s a kik, mint költők, a német idealista, érzelmes költők hatása alatt írták epistoláikat, érzékeny sonettjeiket, enyelgő vagy gúnyos epigrammáikat s meséiket. Kazinczy tanítványai közt Kis János volt a legconservativebb; roppant számú eredeti és fordított munkái jó hatással voltak az ízlés terjesztésére s a magyar ifjúság tanítására. Szemere Pál (1785–1861), az „Élet és Literatura” szerkesztője, az új irodalmi irányok föltűnését a fejlődés különböző stadiumaiúl ismerte föl s négy írói nemzedékkel versenyt munkálkodott félszázadig tartó irodalmi pályáján. Fáy Andrástól kezdve most élő legelső íróinkig sok fiatal tehetséget vonzott az írói pályára, sokat lelkesített, ösztönzött azok közűl, a kik valamennyien dicsőségei nemzetünknek. Már ifjú korában ő volt irodalmunk egyik legtanúltabb philologusa. S míg első röpirata gátat vetett az orthologusok fölűlkerekedésének: sonettjei a németes irányhoz szítók előtt az első magyar költők sorába iktatták őt. Eleven formaérzéke és fínom ízlése tűnik ki legjobban. Tőle van legelső igazi drámai műfordításunk, a Körner „Zrinyi”-je, a mely irodalomban s közönségnél egyaránt nagy elismerést szerzett számára. Sokszor különcz, de mindig szellemes aesthetikai dolgozataiban philosophiai elemzést és grammatikát, költészetet és kritikát, komoly vizsgálódást és tréfás ötleteket halmozott össze, a mire csak olyan sajátos lángész volt képes, mint Szemere. Általános hatása közel áll a Kazinczyéhoz, habár nem volt is akkora tekintélye, mint a széphalmi mesternek.
Vele együtt csatlakozott a Kazinczy irányához Kölcsey Ferencz (1790–1838) is, a ki mint költő, műbíráló és szónok egyaránt magas színvonalon áll a jelen század irodalmi és politikai küzdelmeiben. Philosophiai, történeti, irodalmi és philologiai tanúlmányai mellett csak ünnepélyes óráit szentelhette a költészetnek, a melynek lyrai fajában néhány valódi remekkel ajándékozta meg nemzetünket. Méla érzések, egy önmagába zárkózott lélek fölindúlása, korán támadt s hamar eltűnt remények, csalódás és ábránd, legkivált pedig a hazaszeretet voltak költészetének forrásai. Hazafias keserve, mély honfi bánata hasonlít a Kisfaludy Sándoréhoz és Berzsenyiéhez, de még azokénál is komorabb és kétségbeesettebb. Hazafi fájdalmában „van valami szent, – írja Gyulai – a tragikum szentsége, a görög tragédiák chorusának hangja, mely megzendűl koronként a nemesis csapásai alatt haldokló hős felett”. „Zrinyi első éneke”, „Zrinyi második éneke”, a „Rákos nymphája”, s legkivált „Hymnus”-a, mely utóbbi nemzeti énekké lőn, a múlt nagyságának enyészetét s a jelen kor reménytelenségét siratják; búsan tűnik elé hazája képe, mint Róma Caesar álmain, s omladékain reszketve fogna szétomlani; majd áldást kér nemzetére, a mely megbűnhödte már a múltat is, a jövendőt is. A szemlélődés az érzelem mélységébe sülyed lyráján, s borongó kedélye nem talál vígaszt. Ha néha földerűl is: folyvást aggódik hazájáért, a mely egészen szívéhez van nőve. Az ősi dicsőség s a gyász annyi emlékeitől alig tud elfordúlni képzelete s vissza-visszaszáll azokhoz a szerelem utáni mélázásai között is, mintha érezné, hogy hazafi bánata kiapadhatatlan.
Kölcsey mint műbíráló lépett először a közönség elé. Kritikusi hajlama korán fejlődött s a Voltaire, Schiller, Bayle és Engel műveiből nyert táplálékot. Huszonöt éves korában Szemerével együtt megírta a „Felelet”-et a túladunai orthologusok ellen válaszúl azoknak Kazinczy ellen intézett „Mondolat” czímű pamphletjére s megkezdte annyira nevezetes bírálatait a Csokonai, Kis János és Berzsenyi műveinek taglalatával. Bírálatai rendkivűli hatást tettek. Még ellenségei is elismerték, hogy oly emelkedett, magas szempontokból kiindúló, oly művészeies kidolgozású, eszmékben oly gazdag, oly művelt ízlésről tanúskodó, oly mély elemző tehetséget mutató, philosophiai és philologiai ismeretekben annyira bővelkedő kritika még nem jelent meg a magyar irodalomban. Nem sokára megírta a Körner „Zrinyi”-jéről s a komikumról szóló nevezetes tanúlmányait is, a melyek őt a dráma első aesthetikusává avatták nálunk. Nincs magyar kritikus, a ki oly termékenyítőleg hatott volna az utána következő írókra, mint Kölcsey.
Az irodalmi mozgalom politikaivá változván: Kölcsey is a politikai pályára lépett, s mint az 1832/6-ki országgyűlés tagja, a legelső tekintélyek rangjára emelkedett a magyar nyelv, a színügy, a vallásszabadság, az örökváltság, stb. ügyében mondott beszédeivel. Mint országgyűlési, megyei, később mint akadémiai szónok az első volt, a ki e műfajokban valóban sikerűlt mintákat adott irodalmunkban. A magyar akadémiai szónoklatot ő alapította meg. Szónoki művei prózai irodalmunk legszebb termékei közé tartoznak. Erősebb szenvedély ugyan ritkán lüktet soraiban: de költői fölfogása, pathosza, emelkedettsége mindig meghat. Nyelve a Kazinczy hatását mutatja ugyan, de nem oly idegenszerű s bája inkább a művészileg rendezett körmondatokban, mint az elevenségben van.
