III.
III.
A XVII. század a nemzeti erő megfeszítésének százada. Irodalomban és politikában egyaránt a legerősebb fegyverekhez nyúlt a nemzet, hogy a maga igazságát minden rendű okokkal támogatva, véget vessen a vallási küzdelmeknek és megtisztítsa az országot az idegen zsoldosok zsarolásaitól ép úgy, mint a török igától. Sokszor belefáradt e, már jóval előbb kezdődő élet-halál tusába nemzetünk; de, mivel a Bocskay, Bethlen és I. Rákóczy György bécsi, nikolsburgi és linczi békekötéseit a katholikus-német párt az idegen kormány beleegyezésével, legtöbbször ösztönzésére, mindannyiszor megszegte, a hányszor csak lehetett: a harczedzett magyar készen állott az aránytalan küzdelemre s vitézsége újra a legszebb harczi babérokat aratta. A nemzeti egység eszméje a sok hiú kisérlet után erősödni kezdvén: a protestansok szívesen letették volna a fegyvert, mert be kellett látniok, hogy a haza még nagyobb veszélyben van, mint a múlt században volt: de a kitartó és elkeseredett politikai küzdelem csak a XVIII. század elején érhetett véget, mikor II. Rákóczy Ferencz kurucz katonái letették a fegyvert 1711-ben a majthényi síkon. A protestansok fegyveres küzdelme is eddig tartott. Az újítók fegyvereit átvevén a katholikus egyház: már az előbbi század végén felocsúdott aléltságából és lépésről-lépésre foglalta vissza a diadal mámorában néha könnyű szerrel, sokszor csupán az új eszme varázsával meghódított területeket úgy, hogy a bécsi békekötés (1606) után régi és új egyház körűlbelűl egyenlő szellemi erőt mutat föl.
Így változott meg irodalmunk színezete. Míg az előbbi század irodalma egészben véve protestans: a XVII. századé félreismerhetetlenűl katholikus, mert a katholikus eszme hívei jártak az új mozgalomban legelűl, ők vívták a leghevesebb irodalmi csatákat s nyerték a legnagyobb diadalokat irodalmi és társadalmi téren sokszor önerejökből, sokszor pedig az uralkodó és kormány nyílt támogatásával. Ekkép keletkezett a vallásújítók győzelmére ama visszahatás, a mely irodalmunkat az előbbi század irányával egyezőleg fejlesztette tovább, még jobban kiművelvén s elmérgesítvén a vallási vitákat, ilyenekké tevén az egyházi szónoklatot és a biblia-magyarázatokat, s kiszélesítvén vallási irodalmunk egész mezejét. Ekkép természetesnek találjuk, hogy a XVII. században nyelvünk rendkivűli haladást tett nemcsak az irodalomban, hanem a közéletben, a társalgás terén is.
E század irodalmi tevékenységének kisebb képviselőit szükségtelen elszámlálnunk, mert a vallási és világi irodalomban oly nagy alakokkal foglalkozhatunk, a kik koruk eszméit a leghívebben és a legjellemzetesebben tolmácsolván, hatásuk az egész nemzeten érezhetővé lőn. A katholikus egyház meggyengűlt hatalmának visszaszerzésére senki sem tett nálunk annyit, mint Pázmány Péter (1570–1637), a „magyar biboros Cicero”, a ki majdnem harmincz évig vezérelte az ellenreformatio harczában hitfeleit.
Pázmány Péter, e rendkivűli szónoki tehetséggel, vitatkozó hévvel s éles logikával megáldott férfiú, még külföldön tartózkodott, midőn nehány protestans predikátorral jó részt különböző álnevek alatt éles irodalmi vitát kezdett, s mikor 1607-ben visszatért hazánkba, már akkor a protestánsok egyik legfélelmesebb ellenségüket látták benne. Szónoki lángeszének az 1608-diki országgyűlésen mint a túróczi prépostság képviselője adta első kiváló jelét, s egyszerű jezsuita létére bejutott az előkelő és főrangú körökbe is, hol mintegy lelke volt a társaságnak. Nem csoda, hogy körűlbelűl harmincz főrendű családot visszatérített a katholikus egyház kebelébe, hogy a királyi udvarban is nagy szerepet vitt s II. Ferdinánd mellett a harminczéves háborúban kiváló hatással volt a politikai ügyek vezetésére, „buzgón törekedvén az udvar, a katholikus egyház és nemzete érdekeinek kiegyeztetésére”. De ekkor már 1616-tól kezdve esztergomi érsek volt, a mely méltóságát huszonkét évig viselte.
Kevesen érezték legnagyobb férfiaink közt is az idétt, milyen fordúlatnak kell beállania a vallás irodalmi vitáiban. Pázmány még mint egyszerű gráczi jezsuita előre látja, hogy nem sokára elérkezik az ő ideje, a mikor lángelméje óriási hatalom polczáról intézi hona egyházi és politikai ügyeit. Majd minden évben kiad egy-egy magyar munkát, a melyekben a legelőbbkelő magyar protestansok műveit igyekszik erősségeikből kiforgatni, okaikat a legélesb dialecticával czáfolni, szavaikat sokszor durván elfacsarni, önérveit az egyházi s világi tekintélyekkel és a szentírás idézeteivel körűlsánczolni, ellenfeleit maró gúnyjával vérig sebezni vagy nevetségessé tenni. Irodalmi pályájának délpontján jelent meg „Igasságra vezérlő kalaúz” czímű nagy műve, mely a maga korának legelső rendű vitatkozó theologiai munkája. E kiváló könyv hatása rendkivűli volt a vallási irodalommal foglalkozókra. Még a wittenbergi egyetem is válaszolt rá; de Pázmány az erre adott feleletben most már valóságos győzőként bánt el támadóival. Voltak, a kik úgy vélekedtek, hogy az többet használt a katholikus egyház érdekeinek, mint az egész harmincz éves háború.
Pázmány élete vége felé összegyűjtötte prédikáczióit, de leginkább csak azokat, a melyek vasárnapokra szólnak. Első sorban a papoknak és hitoktatóknak akart vezérfonalat nyújtani e gyűjteménynyel, mert – mint írta – „a plebánosok nem egyaránt tudósok”. Őket kivánja fölvilágosítani kötelességeikről, hogy „hosszu ideig tartó jobbításokkal” készítsék egyházi beszédeiket s maguk is át legyenek hatva az eszme hevétől, a melylyel lelkesíteni óhajtják híveiket. Pázmány valóban lelkesűlt és lelkesített, ámbár híveit ritkán tudta elragadni. Értelme erősb, áthatóbb levén, mint érzelmének melegsége, inkább fölvilágosítani tudott, mint gyújtani. Képzelete gazdag és eleven, a mely könnyen szórta a szép hasonlatokat és képeket, noha a fönségig nem tudott emelkedni, mint egy Bossuet; de lesújtani, gúnyjának vérig sértő csapásaival egy-egy szerencsétlen ellenfélt összetörni: ehhez senki sem értett jobban nála. A nyers és vad erő, a melylyel Pázmánynak majd minden művében találkozunk, senki tollából sem folyt oly tősgyökeres magyarsággal, mint a rettegett primáséból. Jól ismervén a nép nyelvét, ennek meglepő fordúlatait és különféle árnyalatait: annak a tájnak nyelvét avatta irodalmi nyelvvé, a hol született és gyermekéveit töltötte, t. i. Biharmegyéét, a tiszai nyelvjárást. Ezzel értekező prózánkat annyira kiképezte, hogy még azok is hozzá jártak a következő század végén tanúlni, a kik különben nyelvünk kifejtését legnagyobb részt idegen minták után kisérlették meg. Ő „nem a száraz bölcselkedésnek elvont és nehéz, hanem a népnek egyszerű nyelvén szólt”, a melyet „egész frisseségében, erejében, tősgyökeres és nyers közmondásaival ő vitt be először az irodalomba”. Nemcsak mint szónok: mint író is mestere korának, a kinek hevével és erejével legfölebb ha Zrinyi Miklós versenyezhet, a protestánsok közűl pedig talán csak az egy Szenczi Molnár Albert. Katholikus kortársai és követői közűl csupán Káldy György közelíti meg e tekintetből; de Káldy bibliafordításában s egyházi beszédeiben több nyoma van az érzelmes megindúlásnak és kellemnek, a mik Pázmány stiljében majdnem teljesen hiányzanak.
Pázmány Péter „Igazságra vezérlő kalaúz”-ának (1623) czímlapja.
Pázmánynak kiváló protestans ellenfelei akadtak ugyan a vitatkozásban, mint példáúl Komáromi Csipkés György, Alvinczi Péter, stb.; de senki sem mérkőzhetett széles tudományával, eleven előadásával és erőszakosságával. A protestansok csak Erdélyben tudtak roppant hatásától menekűlni, a hol a református fejedelmek udvarában mindig volt egy-egy híresebb pap, a ki az erdélyi protestans egyház és iskolák ügyét vezette s élén állott az irodalmi táborozásnak is, mint Dajka János, Geleji Katona István, Tofoeus Mihály, stb. Rendesen az ilyen vezér köré csoportosúlt az a számos főrendű író, a kik között ott találjuk magát Bethlen Gábort, aztán Kemény János és Apaffy Mihály fejedelmeket s a kegyes Lórántffy Zsuzsánnát, I. Rákóczy György nejét. Az erdélyi fejedelmi udvarban égett ez idétt legmagasb lánggal a magyar műveltség világa, mely egy Comenius Amost, egy Opitz Mártont, Bisterfeldet, Basiret s kivűlök a legtudósb magyar protestans papokat, tanárokat és írókat vonta körébe. E magasra lobogó fény a külföldre is vetett nehány tüzes súgárt azoknak személyében, a kik csak tanúlmányaik folytatására mentek idegen országba, de ott nagy tehetségükkel európai hírnévre jutottak. Ezek közt Szenczi Molnár Alberté (1574–1634) az érdem, hogy a zsoltárok franczia minták után igazi költői ihlettel magyar versben fordítva már 1607-ben megjelenhettek, s azóta több mint száz kiadást értek. Szenczi Molnár Albert zsoltárfordítása új irányt jelöl a XVII. század vallási lyrájában, kivált külső formáival, a melyekbe ő oltott elevenséget, mozgalmasságot és szabályos rhythmust. E fő munkáján kivűl irodalmi tevékenysége épen olyan gazdag sikerben, mint élete viszontagságokban s a sors különféle csapásaiban. Csak keveset tartózkodhatott hazánkban; életének nagy részét külföldön élte át, örökös szegénységben, zaklatottságban és üldöztetésben. De írói nagysága, minél távolabb esik tőlünk az ember szenvedése és hányattatása, annál inkább emelkedik. Hittudományi és nyelvészeti munkáit jobbára meghaladta a tudomány: de zsoltárai maig is zengenek a magyar református templomokban s a tőle megjavított Károli-féle bibliát maig is ott láthatni minden református család házában.
Gróf Zrinyi Miklós.
Tromas János egykorú festménye után, Bouttats Gerhard metszete.
A világi költészetnek csak egyetlen faja tudott lépést tartani a vallásos irodalomnak e rendkivűli haladásával, t. i. az epika, a melynek első rangú képviselője Zrinyi Miklós gróf, horvát bán, korának egyik legkitűnőbb költője, államférfia és hadvezére, a kinek vitéz tettei egész Európa keresztény népeinél csodálatot gerjesztettek. Zrinyi irodalmunk legrokonszenvesebb alakjai közé tartozik, a ki karddal és tollal szolgálta hazánkat s mint író és vitéz katona egyformán küzdött nemzeti önállóságunkért. 1618-ban született, de atyja nem sokára elhalván, olyan gyám mellett serdűlt föl, mint Pázmány Péter, a kinek hatása Zrinyi életén és munkáin mindenütt visszatükröződik. Mély, de nem türelmetlen vallásosság vert gyökeret lelkében, s képzeletét a classicai és korabeli költészet alakjai és a hadi élet korán kezdődő zaja zsibongták körűl. Próbái, a melyeket a költészet és hadi élet mezején megkisérlett, egyaránt fényesen sikerűltek. Itt a törökökön nyert győzelmeiért egész Európa ünnepelte őt, s a katholikus fejedelmek, köztük a pápa is, versenyeztek kitűntetésében; amott az „Adriai tengernek Sirenája” czímű költeményeiért maig is csodáljuk. E gyűjtemény Bécsben jelent meg 1651-ben s legtekintélyesebb darabja az „Obsidio Sigetiana” czímű 15 énekre osztott eposz, a mely compositiójának mesterien megalkotott kerekdedségére és bevégzettségére, jellemrajzainak művészi elevenségére és lélektani pontosságára, előadásának jellemzetességére s nem ritkán fönségére nézve egyike a legkitűnőbb magyar költői műveknek, a melyek ez eposzt csak nyelvben és verselésben múlják fölűl, de nincsenek több költői leleménynyel megalkotva.
Zrinyi egy nagy eszme hordozójává avatja ez eposzt, miáltal a különben jelentéktelennek látszó várvédelmet az egész nemzet életére kiható rendkivűl fontos eseménynyé teszi. A magyar elfajúlt, vétekbe sülyedt s a nemezis boszújától csak erényei képviselőjének föláldoztával szabadúlhat meg. A nemzet erényeinek megtestesítője a költő egyik szépapja, Zrinyi Miklós, a ki 1566-ban a nagy Szolimán szultánt is meg tudta állítani diadalútjában, s maroknyi seregével az utolsó csepp vérig védelmezte a romhalmazzá lőtt várat. Az Isten maga elvégzi a magyar nemzet megbüntetését s fölingerelteti Alekto furiával Szolimánt. Így kerekedik föl a szultán roppant seregével s ellepi hazánk Dunántúli részét. Zrinyinek, a magyar hősnek, Isten ekkor már csudálatos módon tudtára adja, hogy csak az ő halála lesz képes kiengesztelni szörnyű haragját. Kisebb-nagyobb harczok gyakran történnek s e harczok a legszebb, legidyllszerűbb episódokkal váltakoznak a műben. Szolimán majdnem kétsége esik s nem hisz a győzelemben, de ekkor egy postagalamb útján értesűl, hogy a várbeliek végső ínségben vannak. Zrinyinek nincs menekvése. Az ördögöknek egész tábora segíti a törököket, a kik a főhőst ötszázad magával a fellegvárba szorítják. Zrinyi közeledni érezvén végóráját, miután Gábor arkangyal az ördögöket elűzi, kiront a várból, rettenetes mészárlást visz véghez, maga elejti Szolimánt is, de utoljára mégsem bírhatván a nagy számú ellenséggel, kis csapatával együtt hősi halált hal. Lelkét Isten trónja elé viszik az angyalok s ott megkoszorúzzák.
Gróf Zrinyi Miklós költeményei első, 1651. évi kiadásának czímlapja.
Ez a műnek, a legkitűnőbb keresztény magyar eposznak, lehető legrövidebbre vont tartalma. Zrinyi jóllehet Virgilius és Tasso nyomdokain indúlt, annyi önállóságot találunk művészetében, hogy bízvást eredeti, költői lángelmének mondhatjuk, a ki épen a megalkotásban és kidolgozásban a legnagyobb mester, mint általában a költői lángelmék szoktak lenni. Rajzolni nemcsak közvetetlenűl, de közvetve oly éles színekkel és elevenen: ehhez alig értett valaki jobban irodalmunkban. Hőseit úgy csoportosítja, hogy mindegyik iránt állandó az olvasó érdeklődése s legállandóbb a fő hős, Zrinyi iránt, a ki bámulatunkat egy perczig sem veszti el. Kár, hogy verselése sok darabosságot mutat, miért is igazi hatást csak a műértőkre tett e valódi remekmű.
Míg Zrinyi Miklós a művészet lényeges és alkotó elemeit szinte pártatlan könnyűséggel tudta nagy művében értékesíteni: kortársa, Gyöngyösi István, inkább a művészet külső elemeit alkalmazta mesterileg, miért is hatása már korában remdkivűli volt s tartott egészen a jelen század elejéig. A korabeli krónikások nyomán indúlt, de a történeti elbeszélésbe regényes elemet olvasztott s nem annyira csatákat, mint inkább szerelmi viszonyokat rajzolt. A „Márssal társalkodó Murányi Vénus”, a „Poraiból megélemedett Phoenix”, „Rózsakoszorú”, stb. czímű műveinek jelentőségét s nagy hatását eleven leírásai, festői rajzai teszik, a melyek könnyed, szabályos rhythmusban jelennek meg. Oly zenei lejtésű alexandrinokat, mint Gyöngyösi, csak a jelen század nagy költői írtak.
A XVII. század epikai költészetével épen nem tartott lépést a lyra, a melynek művelői Balassa nyomain haladnak, de legfölebb az a bánatos elegiai hang kelt némi érdeket, a melyen a haza s önmaguk szenvedéseit panaszolják. Rimai János, Beniczky Péter és Kohári István a legkiválóbb utánzói Balassának, de a magyar lxra velük épen nem emelkedik. Csak a következő században vehető észre a magyar lyrában némi emelkedés Ráday Pálnál, Amade Lászlónál és Faludi Ferencznél. Az első az egyházi lyrában alkotott néhány, mind a nyelv nemességére s erejére, mind az érzés buzgóságára s komoly hangjára nézve kiváló éneket; a másik kettő pedig világi lyránkba oltott könnyedséget, fordulatosságot, jókedvű enyelgést, derűlt bölcseséget, csinos ötleteket és képeket.
Ha a XVII. század lyrájában megható és igaz hangokat keresünk, ezeket nem a műköltészetben, hanem az úgy nevezett kurucz költészetben találjuk, a mely az epikában is mutathat ugyan néhány érdekes próbát, de sokkal gazdagabban nyilatkozik a lyrában. A harczias és kesergő dalok, a melyekben gúny és fájdalom majd mindig egygyé olvad, jobbára az idegen elnyomás ellen szólanak. Néha-néha az üldözött protestans siralma is megzendűl bennük, de inkább az elnyomott hazán való kesergés az állandó alaphangjuk. Boszú és gyűlölet érzik rajtuk, de olykor kétségbeesés is, a mely később humorban enyhűl. A híres Rákóczy-nóta valósággal a „nemzeti szenvedés rhapsodiája”. A kurucz költészet elnémúltával a XVIII. század elején a nemzet is belenyugszik a szathmári béke eredményeibe, kipiheni a százados harczokat, szakít az eddigi politikai iránynyal, meghódol a tényleges hatalomnak, kezet fog királyával az ország politikai intézményeinek újjáalkotásában, s a régi hagyományok és vágyak lassankint elhalaványúlnak emlékezetében. Több mint félszázadig tart a pihenésnek e korszaka, a melyet irodalmunkban hanyatlás korának szoktak nevezni, mivel a költészet egyetlen ága sem mutat újabb lendűletet. Csupán a magyar prózának támadnak mesterei, a kik idegen országban, senkitől nem olvastatva, oly magas fokra emelik a magyar prózát, hogy az maig is mintáúl szolgál íróinknak. E mesterek: Zágoni Mikes Kelemen és Faludi Ferencz. Az első a régi magyar irodalomnak legkitűnőbb humoristája, a második legjelesb moralistája. Amaz életének nagy részét száműzetésben, Törökországban, a Mármora-tenger partján, Rodostóban töltötte; emez Olaszországban, mint jezsuita. Amannak eredeti műve, a „Törökországi levelek”, emennek fordításai, „Nemes ember”, „Nemes asszony”, „Nemes úrfi”, „Udvari ember”, „Bölcs ember”, stb. tettek később prózánk fejlődésére kiváló hatást.
Mikes száműzetésének unalmát egy, képzelt nagynénjéhez írott levélsorozatban igyekszik feledni s e levelekben előadja a Rákóczy kivándorlásának körűlményeit, felújítja erdélyi emlékeit, rajzolja a törökországi társadalmi és politikai állapotokat és átszövi mindezt eleinte az ifjú szív naiv lelkesedésével, később a férfiú élesebb látásával és humorával, majd végre élete vége felé, mikor a vallásban talál egyedűl vigaszt, megható lemondásával. Hangja mindenűtt őszinte és keresetlen. Szívének nemessége és fogékonysága, szelíd humora, vallásos lemondása, Rákóczyhoz való hű ragaszkodása s hazája utáni vágya, szóval egész belvilága mind igaz és őszinte hangon nyilatkozik, s épen ez őszinteség adja meg prózájának azt a frisseséget és elevenséget, a mely sehol sem engedi hangját elbágyadni vagy nehézkessé lenni. Nincs magyar mű, a mely az emberi kor változásainak oly művészi áthajlásait prózában szebben érzékítené meg, mint Mikes, a kit e fajban egy magyar író sem ért utól maig sem.
Mikes „Törökországi levelei”-ben, a melyek valóban classicus becsűek, inkább a népies és a régi nyelv öltött művészies külsőt: Faludinál ellenben az újító, gazdagító tehetség nyilatkozását látjuk. Az eszmék, a melyekkel Faludi korára hatni kiván, az olasz és angol irodalomból kölcsönzöttek, de e kölcsönzött eszmék közűl a magyarországi állapotokra vonatkozóakat úgy tudja előadni, mintha azokat egyenesen tapasztalatból szerezte volna. Az erkölcsi tisztaság megőrzésére és javítására irányzott műveivel, s a hazafiság igaz érzelmétől sugalt e fáradhatatlan törekvés Faludit korának egyik legöntudatosabb írójává avatja, ki e sivár időszakban a hatás eszközeit nyelvünk fejlesztésének eszközeivel kapcsolta össze. Nyelve tiszta, hajlékony, magyaros. Faludi jól ismeri a nép nyelvét s az újabb európai nyelveket egyaránt és valamennyit forrásúl használja stiljében. A népies szólásmódoknak, kifejezéseknek, fordúlatoknak egész gyűjteményét foglalja össze és alkalmazza. Újításra, nyelvünk bővítésére törekvő tolla mintegy hírnöke a következő kornak, a mely a magyar nyelv öntudatos kiművelését s a nemzetiség megszilárdítását tekintette legfontosabb czéljának.
