A dunai ligetek Bécstől a magyar határig. Rudolf trónörökös főherczeg Ő cs. és kir. Fenségétől
A dunai ligetek Bécstől a magyar határig.
Rudolf trónörökös főherczeg Ő cs. és kir. Fenségétől
Rudolf trónörökös főherczeg Ő cs. és kir. Fenségétől
Kilátás a dunai ligetekre.
Mařak Gyulától
A Duna két áttörése közén, melyek egyike Bécstől éjszakra a Bécsi Erdőt a Bisamhegytől választja el, másika pedig a magyar határnál a Hundsheimi hegyet vágja el a Kis-Kárpátoktól, a lomha hömpölygésű folyam egy olyan síkon halad keresztűl, mely ligetek és szigetek képződésére bő alkalmat szolgáltat. A Dunának ez a területe úgy a flórát s az összes növényéletet, valamint a gazdag állatéletet illetőleg is sok tekintetben fölöttébb sajátszerű, érdekes földdarab. E ligetes vidék nagyon különböző hegységek, ú. m. a Kárpátok, Alpesek, a Lajtahegység nyúlványai, meg a Morván és Csehországon végig húzódó fensík közelében, egyszersmind pedig a Morva-mező és a Bécsi medencze között terűlvén, környéke vonásaiból többet fölvett, elsajátított s e mellett egészen különszerű mivoltát is megőrizte.
Az alsó-ausztriai dunai ligetek egy külön kis világot képeznek, s a ki e tartománynak csupán erdeit, hegységeit és síkságait ismeri, nem is sejti, hogy Bécs város tőszomszédságában egy még nagyon elhagyatott s a maga nemében páratlan vadon is van.
Magyarországon s az aldunai vidékeken még nagyobb, még vadonabb ligetterületek vannak, melyek általában véve az alsó-ausztriai dunai ligetekkel sok tekintetben egyezők; de itt a növényzet változatossága nagyobb, mivel a pontusi, az alpin és a balti flórák határainak összeszögellése következtében épen a Bécsi medencze vidékei azok, melyek fajokban igen gazdagok. De az állatvilág sem szegényebb, sem nem kevésbbé vonzó, mivel az állatok még háborítatlanúl élnek e nagy erdei és folyami pagonyokban, melyek mindenféle költöző vadaknak országút gyanánt, a belföldi állatoknak pedig menedékhelyűl szolgálnak.
Idők folytán az ember természetesen ezekre a területekre is rátette a kezét s a ligeti erdőknek azon részeit, melyeket a Duna folyásának s áradásainak hatalma többé vagy kevésbbé haszonvehetetlen földekké nem tett, birtokába tudta venni. E miatt az erdők a Duna mindkét partján vesztettek a szélességökből, a szántóföldek mindenütt közelebb, némely helyeken egészen a partszélekig nyomúltak a folyamhoz, s a javában folyó Dunaszabályozás által a folyamágy megváltozása és az avval kapcsolatos új szigetképződések, meg a hasznavehetetlen kavicsos, mocsáros, vizes és fűzes helyek terjeszkedései elé mindenkorra gát van vetve. A Duna azonban az elébe szabott úton és áradási területeken ezentúl is folytatni fogja medre megváltoztatásait és szigetképzéseit, csakhogy kis mértékben.
Noha a dunai ligetek ma már korántsem azok, a mik egykor valának: egyes helyeik még mindig teljes eredetiségökben vannak s minden szabályozás és minden emberi erőfeszítések mellett is még jó sokáig így fognak maradni. Mert a Duna épen ezen a vidéken nagyon rakonczátlan, nehezen fékezhető folyam, s bármily sikeresen dolgozzanak is hullámainak nyílt támadása ellen, semmi sem használ a vízszivárgás föld alatti munkái ellen, a minek épen a ligetképződésnél olyan nagy szerepe van.
Bécs tőszomszédságában a ligetek, melyek ezelőtt még igen kis idővel is teljes pompájokban állottak, csaknem teljesen eltűntek. A Szárhegy tövétől és a Bisamhegygyel átellenben le egészen a katonai lövőtérig, meg a Práterig az egész partmelléket egymás után gyorsan beépítették, mívelés alá fogták, szabályozták s hídakkal, házakkal, gőzhajókikötőkkel, tárházakkal, nagy malmokkal és fürdőkkel oly sűrűen megrakták, hogy csak itt-ott emlékeztetnek egyes vén fák, gyér fűzbokrokkal benőtt kis fövenyhátak s még egészen ki nem irtott vékony sudarú facsoportok a régibb időkre.
S a Práter is, mely még húsz évvel ez előtt, nehány fasoros út és ösvény kivételével, nagy vadakban bővölködő igazi őseredeti szép liget volt, ma egy fölöttébb összezsugorított park, melyben a régi pompás fákat s egyes helyeken a víz-erek mentén levő gyér ligeti növényzetet csak mesterségesen tartják fenn.
A dunai ligetek tipusa.
Pausinger Ferencztől
A terület azon részein, melyeken a voltaképi liget-tipus már csaknem teljesen helyet volt kénytelen engedni a művelődés mindent egyenlősítő haladásának, gyorsan kivánunk áthaladni, hogy annál több tért nyerjünk az odább keletre fekvő ligetek leírására.
Az országút és az állami vaspálya között s ez utóbbitól még odább keletre is jó darabra, a két Biberhaufen (hód-halom) felé apró, vízerekkel, posványos mocsarakkal s rétekkel meg-megszakított erdőrészletek terűlnek, melyek ez előtt kevés idővel még sűrű, vadon ligetek voltak. Ma ezek az úgy nevezett kagran-stadlaui ligetek ritkás, gyér homlokzatú fiatal facsoportok, melyek a növényzet, sőt az állatélet sajátszerű jellemét is már régen elvesztették.
Nem épen ritkán el-eltéved idáig nehány darab nemes vad is, sőt őzek is tanyáznak itt, azonban a vadon burjánzó növényvilág eltűntével az állatvilág is mind inkább-inkább hátra húzódott.
Utak szeldelik át az erdőterületeket, melyek a Dunaszabályozás gátja miatt a nélkűl is igen sok tért veszítettek, s az állami hídat Aspernnal és Stadlauval összekötő új úton való szünet nélkűli gyalog- és szekérforgalom, valamint a stadlaui vasúti állomás körött emelt mindenféle épületek teljesen megfosztották e vidéket a csöndes erdei magány jellemétől.
Ugyanilyen sors lett osztályrésze az úgy nevezett asperni községi ligetnek is. A csaknem áthatolhatatlan bozótú két Biberhaufen, melyeket csöndes álló vizek, apró vízerektől átszeldelt fűzesek és az áradási terület nagy kavicszátonyai vesznek körűl, már zajtalanabb, a művelődés hatásától kevésbé érintett szigetek. Az előbbiek mindig megvoltak s az utóbbi években teljesen elzárta őket a Dunaszabályozás gátja a folyamtól s annak áradási és újjá alakító hatásaitól; az utóbbiak új alkotásai a Dunának, s minthogy azon a területen fekszenek, melyen a folyam kénye, kedve szerint dolgozhatik, csakis a szabályozás óta keletkeztek; ilyen új alkotások a fajokban még igen szegény növényzetű, de rendkivűl sűrű fűzesekkel borított áradványi kavicshalmok, mind meg annyi apró, egymástól kavicspadok által elválasztott szigetek, mely kavicspadok a víz emelkedésekor folyóágakká és apró tavakká változnak. Önként érthető, hogy ez a növény- és szigetvilág egészen ki van szolgáltatva egy-egy nagy áradás szeszélyeinek; nyárban a nemes vadak, különösen a szarvasok, úgy szintén egyes őzek, melyek a kikövezett ártéri gáton való átjáráshoz már hozzá szoktak, föl-fölkeresik e hűvös, folyton széljárta fűzeseket, melyekben legfölebb olykor-olykor zavarja meg őket nyugalmukban egy-egy halász.
A Duna partmellékének lakói két nagy csoportra osztják a ligetterületeket, ú. m. az úgy nevezett „száraz ligetek”-re (Hare Auen) és „nedves ligetek”-re (Haufen).
Ez a népies osztályozás egészen alapos és igazolt, mert az úgy nevezett „száraz liget”, vagy jobban mondva szárazföldi liget úgy növényzete, valamint tájképi ábrázata szerint is nagyon sok tekintetben más jellemű, mint a folyam hatásainak sokkal inkább kitett nedves ligetek vagy szigetek.
A Duna balpartja gazdagabb száraz ligetekben; itt az erdők sűrű sorait csak egyes helyeken hárította el a földmívelés s azokon is csak kis darab földeken; ellenben a jobbpart mentén a szóban levő területnek csupán a nyugati részein szegélyezi a folyamot egy keskeny liget-szalag s odább az is csaknem teljesen elenyészik.
A Lobau-liget.
Mařak Gyulától
Egyike a legérdekesebb és legismertebb „száraz liget”-eknek a nagy Lobau; egy keskeny vízfolyás, az úgy nevezett stadel-enzersdorfi ág, kigyózik ezen körös-körűl úgy, hogy ezt a nagy ligetet is mindenfelől víz környékezi.
A Lobau közepén egy tágas rét terűl; a nagy lapálynak egyes kis bozótok, pompás sudar szilfák, valamint itt-ott levő magános tölgyek adnak élénkítő változatosságot; s a mélyen bevágódó völgyteknőkben és árkokban az évenkénti nagy áradások idején fölszivárgó forrás-tiszta víz gazdag mocsári növényzetet hagy maga után. E nagy rétnek a szegélyzetét erdészetileg beosztott erdő-állományok képezik; dús alj-növényzetű sudár fák, csaknem áthatolhatatlan bozótok, égerfa-csoportok, vad gyümölcsfák, magas növésű füvek, széles levelű növények s a különféle növényalakokból álló tenyészet dús gazdagságú fajai váltakoznak itt egymással az árnyas ösvények- és apróbb rétektől szeldelt talajon. A fölszín nem sík; völgyteknők, emelkedések és hullámzatos mélyedések hirdetik, hogy itt valaha a Duna ugyancsak garázdálkodhatott. A vadak számára pompás tanyákat rejteget ezen, a Duna szeszélyeitől most már megmenekűlt liget. A sűrűségeket nagy vadak népesítik; igen sok őz, valamint mezei és tengeri nyúlak, fáczánok és foglyok vidám sürgése, forgása örvendezteti itt a vadász szemét.
A madárvilágnak is nagy számú képviselői vannak a Lobaun, de főképen azok a fajok találhatók meg ott, melyek inkább a mezei berkek, síksági erdők és sűrű csalitok honosai s az ember közellététől is kevésbé idegenkedők. Kisebb ragadozó madarak, ölyűk, füles és mocsári baglyok, rigó-félék, éneklő madarak seregei, szarkák, szajkók s odvas vén szilfákban fészkelő karicsok vagy szalakóták, vércsék és csókák élénkítik a tájat. Itt-ott egy-egy zsombékon vadkacsák költenek, a folyamágak fövenyes partjain pedig apró parti szalonka-fajok futkároznak.
Állat- és növény-világon, mint mondtuk, inkább az átmeneti terület jelleme mutatkozik itten; a magános szigetet bélyegző ős természetesség részben még hiányzik, s épen a különféle nemek ezen összebonyolodásában áll e „száraz ligetek”-nek a változatossága.
A Lobaun nem hiányzanak a Bécsen alúl eső ligeteken elő nem forduló tűlevelűek sem, csakhogy azokat emberi kéz honosította itt meg mesterségesen; egyébiránt sok egyéb olyan növény is fordúl itt elő, melyek a Bécsi Erdő, sőt egyenesen az igazi alpin terület sajátjai, s melyeknek magvait majdnem kizárólag madarak, vagy emlősök is hozták át ide.
A Lobau nagy erdőtlen lapályán a legutóbbi években nehány darab rétet már szántóföldekké változtattak, helységek azonban még nem keletkeztek rajta; csupán két vadászház, meg két, úgy nevezett parti ház, vagyis munkások és hajósok számára való pajta ott az egyedűli lakóhelyek; gyeppel és csalittal részben már benőtt s vad tengeri nyúlaktól össze-visszaturkált régi földművek, ieiglenesen épített útak maradványai, tüzelő és tanyázó helyek s egyéb effélék az emlékei annak a nagy időnek, melyben a Lobau gyülekező helye volt Napoleon seregeinek az Aspern melletti ütközet előtt és után; látható itt még nehány franczia katona-sír is, úgy szintén még több helymegjelölés is emlékeztet ama mozgalmas napokra.
Egy pihenő hely a Lobaun: fehér-nyárfa-csoport.
Mařak Gyulától
Legszebb a Lobau tavaszszal, mikor minden zöldel és virít, csalit és bokor teljes virágdíszben pompázik, az illatozó harmatos rét fölött bogarak és tarka pillangók zümmögnek, a vén szilfák koronái susognak, búgó vadgalambok röpdesnek, vízi madarak egész falkái szállnak surranó repüléssel a kéklő folyam mentén, a terjedelmes rétekre félénk őzek lépnek ki a sűrűsökből s a ligeti erdők fái a leszálló nap utolsó vörhenyes sugaraiban fürödve, meg-megrezzennek a lágy szellőtől. – Ragadozó madarak lomhán szállongnak a szigetek felé éjjeli tanyáikra; itt egy óvatos szarvas fejét lesütve s fiatal agancsait a galyaktól óva csörtet elő nagy vigyázatosan a sarjerdőből, amott fáczánkakasok szárnytollaikat csattogtatva hangos kiáltozással szállnak le elülni az alacsonyabb bokrokra; mindinkább alkonyodik, mind hosszabbra-hosszabbra nyúlnak az árnyékok a réten, nedves hideg párázatok szállonganak föl a mocsáros völgyteknőkből s vérvörösen hanyatlik alá a nap a Bécsi erdőnek finom párázatban úszó kúpjai mögé. Velünk szemben a rotunda ragyogó kúpolája emelkedik a Práter magas fái közt, a mögött pedig a pompás város háztetőitől környezve és sárgás porfelhőbe burkolva az égbe nyúló István-torony; odább éjszakról szálas erdők és alacsony cserjék közűl a fallal kerített, hullámzó gabnaföldei közt a ligetek szegélyén oly békésen fekvő Stadtl-Enzersdorf templomtornya tekint át hozzánk. Valóban szép földdarab ez a semmi esetre sem vadregényes, hanem inkább egy kies parkhoz hasonló Lobau.
Kelet felé egy magas fáktól s nádas lepte partoktól szegélyezett széles folyamág választja el a Lobaut az úgy nevezett mühlleiteni ligetektől. Ezeket általánosságban véve a Lobau folytatásaúl tekinthetjük, csakhogy e ligetek sokkal kisebb terjedelműek. Ezeken is rendre váltakoznak sűrű sarjerdők magas faállományokkal, kis és nagy rétek káka- és nádlepte völgyteknőkkel.
A mühlleiteni ligetek vízben sokkal szegényebbek, mint a többiek legnagyobb részt, minek észrevehető hatása van a növényzetökre; e miatt ugyanis a bozótok ritkásabbak s a kúszó növények, magas fűvek és széles levelű növények buja egyvelege sincs meg; víz-ér kevés szeldeli e ligeteket s mostanában ez a kevés is többnyire egészen ki-kiszárad. A szántóföldek széle felől semmi vízfolyás nem szegélyezi e faállományokat, a minek az a következménye is van, hogy itt már a tölgyfa is nagyon szerepel s valóban pompás példányokkal díszíti az erdőket.
Mühlleiten kis falunak gyönyörű a fekvése egy sűrű erdő szélén; nagyobb ligetei nyugat felé terjednek, kelet felé a lapály és a schönaui folyamág közén mindinkább keskenyedik a zöld szalag, hogy aztán a wolfswirthi szántóföldeknél és Schönaunál végképen megszakadjon. Valaha itt is sokkal nagyobbak voltak a ligetek, lassanként azonban a szántóföldek mind elébb-elébb nyomúltak s évről-évre mind több-több erdő tűnik el s ad helyet a földmívelésnek. Azok a kis erdők és mezei berkek, melyek Sachsengang körűl és Schönautól éjszakra a Faren patak mentén vannak, egykor nyilván a ligetek területéhez tartoztak.
A Lobaut és a mühlleiteni ligeteket a sajátképi szigetekről egy széles folyamágy választja el, melyben évekkel ezelőtt egyszer az öreg Duna folyt, s melyben némely helyeken még most is sok víz van, míg egyebütt csak nagy vízálláskor telik meg itt-ott, s rendes időkben csak terjedelmes kavics- és homokzátonyok látszanak rajta, melyeket egyes kiemelkedő pontokon zöldesszürke növényleplek szakítanak meg.
A híd melletti torony Fischamenden.
Mařak Gyulától
Komoly és mélabús a jelleme ennek a tájnak. Terjedelmes kőmezőit sötétzöld mocsolyák s a föld fölé alig nehány méternyire emelkedő fűzcsoportok díszítik, mely utóbbiakat a szél termesztette úgy, hogy magvaikat ide hordta a sivár lapályra; ezek mögött a szigetek sötétlő erdői emelkednek fehér nyárfáikkal és zúgó lombkoronáikkal. Mielőtt azonban az osztrák Duna területének e legérdekesebb részeire átmennénk, hadd szóljunk még a jobbparti ligetekről.
Itt a Práter volna első helyen előhozandó; ez azonban, mint e czikk elején említők, már régóta nem vad liget többé. A Práter a Freudenau keleti csúcsával, csenevész bokrok és alacsony gátak közt végződik a Duna főmedre és csatornája egyesűlésénél; odább azután a kaiser-ebersdorfi meg az alberni ligetek következnek, a mint a Schwechat patak torkolata körűl csoportosúlnak, – most már szintén inkább csak alacsony sarjerdők, lomha folyású vagy álló vizektől körűlvéve, melyek nyárban rothadó növényi anyagokból veszedelmes lázokozó kigőzölgéseket fejlesztenek. E keskeny ligeteket a Duna-szabályozási munkálatok erősen megnyirbálták annyira, hogy most már említést is alig érdemelnek.
Keleti irányban haladva, magasabb faállományok és sűrűbb berkek közé jutunk, melyek a Dunának Ziegel-Wasser nevű széles ága mentén terűlnek. Egy meredek lejtőn fekszik itt Mannswörth falu. Római leletek bizonyítják e helység régi voltát; e falut illetőleg az első ismeretes emlékezet 1058-ból származik, mikor is IV. Henrik császár a st.-pölteni káptalannak Mandeswerdében a Schwechant (Schwechat) és Viskaha (Fischa) közén három telek királyi földet ajándékoz. A középkorban egy nemesi udvar volt benne jelentékeny földbirtokkal. Ma két hosszú s széles utczából álló szegény helység; mellette ma egy nagy legelő van, mely egészen a Dunáig terjed, s egy szekérút visz belőle az ártéri gáthoz.
Mannswörth alatt fekszik a Ziegel-Wassertől körűlfogva a kis Zainetau, egy szakaszokra osztott jelentéktelen erdő, alacsony sűrűsökkel és kevés szálas fával; odább keletre a hosszú keskeny Poigenau sorakozik utána, az a gyönyörű szép zárt terület, melyen illatos erdei rétek, igen változatos facsoportok, egyes hatalmas vén tölgyfák, magas nádastól szegélyezett csöndes víz-erek és tiszta vizű tócsák láthatók, s mely tele van virággal és buja tenyészettel, de nyárban egészségtelenűl mocsáros mint minden mezei liget a Duna jobb partján.
Ez után következik az előbbihez igen hasonló Fischamend községi liget mocsáraival, magános nádasaival s kicsiny sűrűseivel. Élénkebb élet uralkodik ezen a területen, mivel rétjeit legelőkké változtatták s útak mennek róla a Duna felé; a síkság felé a jobb part összes mezei ligeteinek keskeny szalagját egy sajátszerű magas és nagyon meredek esésű lejtő határolja, melyet a népnyelv Gstätte névvel nevez s mely Mannswörthnél kezdődik és Német-Óvár tájaig nyúlik le. A mily elszélesedve húzódnak a Duna bal partján a szántóföldekkel váltakozó ligetek a Morva-mező felé, épen oly éles s mintha csak vonalzóval volna kihúzva a határ a jobb parton.
Meredeken hanyatlik alá az a partoldal, mely századokkal ez előtt a Duna medrének a partját képezte; a felső párkányról az egész területen mindenütt szép kilátás nyílik a ligeti erdők mindnyájára, a Duna ezüst szalagjára s azon túl a téres Morva-mezőre.
Ez a partoldal részint agyagból, részint kavicsból áll; tengeri nyúl, ürge, róka és borz összefurkálta, néhol mindenféle füvek és virágok, másutt ellenben sűrű tövisbokrok, sőt egyes fák is borítják, s őzek és nyúlak gyakran látogatják; a hosszú partoldal egyformaságát több helyütt vízmosások, mély gödrök, horpadások és meredek agyagfalak szakítják meg, melyeket felhőszakadások idején az ide nyúló szántóföldekről lerohanó víz hoz létre.
A Fischamend községi liget keleti végén felűl, a fensík párkányán, a Fischa folyócska mindkét partján fekszik Fischamend igen régi helység, melynek határában római korbeli tárgyakat lelni. Neve a közép-felnémet Viskagemunde (a Fischa torkolata) szónak a változott alakja; házainak és templomának építése módja, valamint a Fischa hídja mellett álló s vas hal jelvénynyel ellátott régi vaskos tornya egy igazi alsó-ausztriai régi városkának a jellemével bír.
A Fischa a városka alatt hirtelen hajlással keletre kanyarodik s jó darabon épen a tövében foly a meredek partoldalnak, egyközűen a Dunával, hogy aztán a Hirschensprung nevű foknál a Dunába szakadjon. A liget mellett tágas legelők és széles vízállások vannak, melyeket ligetek és homoktorlatok választanak el egymástól; ezeken felűl nádasok, cserjések és virágzó kertek között igen kiesen fekszik a fehérlő városka a partoldal tövében; egy szekérút megy innen egy szálas erdőn keresztűl a dunai gőzhajó-állomáshoz, keleten pedig a Duna és a Fischa közt a ligetekkel, nádasokkal, bozótokkal és szálerdőkkel díszlő, igazi eredeti vadságában levő hosszú keskeny Marktau húzódik lefelé, míg csak a föntebb említett Hirschensprungban, e csaknem áthatolhatatlan s nemes vadaktól bőven lakott sarjerdőben véget nem ér. Ez áradásoknak igen kitett terület, melynek a Duna és Fischa közé zárt talaja télen, nyáron át van ázva s helyenként gyakran el is öntve, ezért elég alkalmat nyújt festői csoportozatú vizi növények, nád- és kákabozótok képződésére. Kócsagok, bibor-gémek és bakcsok minden évben el-ellátogatnak e kedvező helyekre, a Fischában pedig vadkacsák és búvárok nagy mennyiségben tanyáznak.
A Hirschensprung után még néhány kis fákkal sűrűn benőtt sziget következik; ezeken felűl a magas fensík szélén fekszik Maria-Ellend igen régi helység, e mögött pedig a szántóföldeken túli szelíd emelkedésű lejtőn a szép tölgyfákból álló nagy ellendi erdő terűl. Maria-Ellendtől keletre a jobb parton is félbeszakadnak egy kis darabon a ligetek s meredek, sárgásbarna agyagfalak esnek alá egészen a Dunáig; e mellett épűlt Horvát-Haslau kis falu, az egyetlen horvát telep a Duna jobb partján. Az első települők a XVI. század második felében érkeztek ide a törököktől igen sújtott szülőföldjükről.
A kutatóra és a természet kedvelőjére nézve kétségkivűl legérdekesebb részét teszik e területnek azok a nagy szigetek vagy nedves ligetek (Haufen), melyek a Lobau és az albern-mannswörthi ligetek közt kezdődnek s egy felől Fischamendig, más felől Schönauig terjednek le. Állat-, valamint növénytani tekintetben annyi változatosságot és tanulságosat nyújt ez az elzárt kis világ, hogy sokkal nagyobb térre lenne szükségünk, hogy e gazdag anyagot csak félig-meddig is behatóan tárgyalhassuk; hadd adjunk itt róla csak egy rövid átpillantást.
Az összes szigeteket festői változatosságú egyveleggé teszik a pompás szálerdők, sűrű sudaras berkek buja alj-növényzettel, áthatolhatatlan bozótok, kúszónövényektől össze-visszakötözött fák, kisded rétek, embermagasságot meghaladó terjedelmes káka- és nádgyepűk, magas szakadékos agyagpartok, homokos lapályok, sáros vízenyős helyek, mocsáros és lápos ingoványok, nagy terjedelmű kavicshordalékok, széles vízágak, patakszerű apró csermelyek, forrás módjára fölbuzgó mocsolyák, széles levelű vízi növényekkel borított posványok s fűzesektől lepett fövenyhalmok, – mindezek tarka rendetlenségben elegyednek össze egymással s olyan ős természetességű vadonnak a képét tárják elénk, minőt bizonyára senki sem gyanítana egy világra szóló nagyvárosnak a tőszomszédságában.
A Duna és valamennyi ága a dús csapadék által minden évben olyan nedves levegőt idéz elő, mely az édesvíz tevékenységével egyetemben érthetővé teszi azt a bujaságát és változatosságát a növényzetnek, melylyel az állatvilág gazdagsága is összhangban áll. A rovarok, különösen pedig a szúnyogok valóságos csapássá válnak itt a meleg évszakban, s vannak olyan meleg esték, melyeken a pocsolyáktól környezett bozótok némelyikébe csaknem lehetetlen embernek behatolnia. Csúszómászók és kétlábúak is vígan és meglehetős számos fajjal tenyésznek itt; a magas fűben sziszegő kígyók és gyíkok, valamint a megszámlálhatatlan vízi és szárazi békák egy csöppet sem emelik e táj kecsességét. A békákról, a gyakran roppant nagy harcsákról, a termetes süllőkről, csukákról és sok egyéb effélékről, melyek langyos nyári estéken, sőt a téli zivatarok idején is száz meg száz halászt foglalkoztatnak a Duna partjain, ne szóljunk itt többet.
Rohrwörth.
Mařak Gyulától
Szintén sokféle és érdekes itt a tömegesen jelentkező nyüzsgő madárvilág; már azoknak a fészkelő és vándormadaraknak a száma is tetemes, a melyek ezeken a tájakon ütik föl tanyájukat, de össze sem hasonlítható azokkal a sokféle színű és alakú madárseregekével, melyek minden év tavaszán és őszén a szárnyas népség fő útvonalán, a Duna mentén vonúlva, e csöndes ligetekben tartják pihenő állomásaikat. S a tél is nagy seregeivel szaporítja az itt telelő honi fajokat olyan idegen éjszaki vendégeknek, melyekre nézve az itteni folyammellékek azon vidékekhez képest, melyekhez szokva vannak, meleg déli tájak gyanánt tűnnek föl.
Hadd mellőzzük a kisebb emlős állatokat is, hiszen azok ez áradásoknak kitett szigeteken úgyis csak gyéren képviselvék. Tengeri nyúl épen nincs is, a mezei nyúl csak egyesével fordúl elő. A görény és menyét ritka, a nyuszt minden évben csak egyenként jelenik meg, bizonyítván, hogy még a négylábúak is milyen messzire képesek elvándorolni, mert a Morva-mezőtől nyugatra eső erdők a legközelebbi lakóhelyeik, melyekből a Lobaun át vízben szűkös időkben meglehetősen száraz lábbal tudnak ide eljutni. A vidráknak a nedves ligetek (Hafuen) valódi paradicsomaik, de szintén bámúlatos számban tanyázik ez a ragadozó állat úgy a főága mellett a Dunának, mint különösen a mellékágakban és mocsárokban, a sarjerdőben, mint a partszakadékokban.
Egy szép, de Közép-Európában mindenütt ritka állat, a szorgalmas hód, 1850-ben még előfordúlt a dunai szigeteken. A Kreuzgrund és Rohrwörth közti csöndes magányos Dunaágakban, az úgy nevezett oldal-siókban („Einrinnen”) állottak az utolsó hódpaloták, de a sajátszerű gyarmatok és furcsa lakóik már régen eltűntek örökre. Őzet itt is látni mindenütt, e gyöngéd vad azonban sokat szenved szigorú teleken a jégzajtól és az áradásoktól. Mint minden ligetben, úgy különösen a szigeteken jóval nagyobbra és magasabbra nő az őz testben is, szarvait illetőleg is, mint a hegységeken s más vidékek erdőiben. Ugyanez az eset a nagy vadaknál is. A széles és dús ágbogú agancsokkal ékesített szarvasoknak igazi díszpéldányai népesítik a zátonyoknak sűrű sarjerdőit és szellős nádasait. Idegen vándorok is mutatkoznak olykor-olykor e területen; a legutóbbi tizenöt év még vaddisznót, farkast és vadmacskát is ejtettek itt zsákmányúl, de ezek csak ritka vendégek.
Az évszakok hatása alatt gyökeresen meg-megváltozik a ligetek jelleme, melyeknek arczúlata első sorban a növényzettől függ. Hogy e vidékek tipusáról az olvasónak röviden a növényzettől függ. Hogy e vidékek tipusáról az olvasónak röviden képet nyújthassunk, járja be velünk e csöndes tájakat tavasz nyiltakor, nyár utolján és télben.
Tavasz van; világoskék az ég s melegek a napsugarak, melyeknek a homokpadon elömlő fényében ezernyi apró kagyló csillog kristálytisztasággal; zöldesen villog a Duna s alacsony benne a vízállás. Kavicstorlatokon át s lenge sarj-fűzesek közt, melyekből nagy szemű parlagi szalonkák, apró homoki libuczok és lilék röppennek föl hosszan nyújtott kiáltozással, vízágak és pocsolyák mellett haladunk el; a nád már magas s a nagy bokrétájú vízi virágok, meg az üde zöld levelek közt halak és számtalan békák surrannak ide-oda; lépteink alatt itt forró kavics ropog s odább egy lépéssel már mély iszapba süppedünk. Itt vadkacsák kelnek szárnyra, mind párostúl, ijedtükben fészköket odahagyva, amott egy-egy fölriadt vidra siklik be a tiszta vízbe. Egy meredek esésű parton fölkapaszkodva, behatolunk a ligeti erdő titkaiba. Magas nád-fűvek, sűrű bozótok, iszalaggal és vad komlóval körűlhálózott égerfák akadályozzák haladásunkat lépten-nyomon.
A nyárfák oly sajátszerűen erős illatúak, az utolsó ibolyák már sápadoznak, az első gyöngyvirágok ellenben most kezdenek illatozni, a medvehagyma és egyéb hagymás növények most nyitják virágaikat, minden fakad és zöldel, sűrű lombsátor terjeszkedik fölöttünk, melyben fülemülék csattognak és aranyos sárga rigók surrognak süvöltözve, szerelmes gerliczék és örvös galambok turbékolnak a magas fehér nyárfák koronái közt és varjak ülnek károgva fészkeik mellett.
Most egy tisztásra érünk.
Karcsú szürke törzsek nyúlnak föl magasra, tetemes számú ragadozó-madárfészkeket tartva villaszerű ágaikon; vörös és fekete kányák, ölyvek, rárók és kisebb sólymok pompás életet élnek itt; a nőstények fészkeiben ülnek, míg a hímek fent az étherkék levegőben gyakorolják repűlésbeli ügyességöket; imitt-amott még egy-egy félre fitúlt régi nagy sasfészek is fityeg egy-egy vastag ágon, mint bizonysága annak, hogy itt hajdan még nagyobb ragadozó szárnyasok is tanyáztak. Odább a szálerdő szélén egy tüskés bokrokkal, magas fűvekkel és egyes nádcsomókkal benőtt vágáson kell áthaladnunk; itt fáczánok röppennek föl kiáltozva és mindenünnen tánczoló repüléssel szállonganak föl a földön fészkelő kéklő réti, fehéres mezei és rozsdabarna nádi örvölyök; amott egy őz néz félénken az idegen betolakodókra s a közeli széles schönaui Dunaág fölött zsákmányra lesve kereng egy-egy halászsas.
Most pedig a bennök elénk tárúló sajátszerű élettel két, nem igen nagy erdőrészlet köti le figyelmünket; mind a kettő magas nyárfákból áll, melyeknek vaskos törzsei közt sűrű alj-növényzet van és apró iszapos vízerek kanyarognak. A fákat mindenfelé kerek és lapos fészkek lepik el, a földet pedig vastag guano-réteg borítja; félig rothadt, részben már kikezdett halak fertőztetik itt a pohos legyekkel és zümmögő szúnyogokkal telt levegőt. Fent a fatetőkön élénk élet uralkodik, teljes nászi díszben levő szürke gémek s zöldes színt játszó esetlen kárókatonák álldogálnak fészkeiken s a faágakon, vagy ide-oda röpkednek zajosan és rikácsolva. Szakadatlan nyüzsgés-mozgás tölti be az egész erdőt, hajnaltól estig száz meg száz együtt fészkelő madár vonúl vadászó helyéről a Dunához és más széles folyamágakhoz, hogy költő nőstényeiket vagy éhes fiókjaikat eledellel ellássák. Halászat és evés az egymásra örökké gyorsan következő alapelvei e madárnépségnek, s alig képzelhető el, hogy mennyi halat kénytelen itt a Duna a tavasz folyamán, kivált pedig nyárban szolgáltatni, mikor már az új madárnemzedék is kijár a kéklő vizekre.
A fehér csüllők alvó helyeikre, a fövenytorlatokra szállinkóznak; egy falka bíbicz visongva röpdesi körűl az iszapos helyeket, halak szökdelnek ki magasan a hullámokból legyek után kapdosva s üde esti szellő lebben végig a Duna mentén. Bealkonyodott, s minket egy csónak szállít át a fő folyamág rengő árjain; a ligeti erdők zöldelő falakként szegélyezik mind a két partot, a meddig csak a szem ellát; mély csöndesség uralkodik, csak olykor-olykor szakítja meg egy-egy gőzhajó az este nyugalmát.
A kavicsos partokon halászok állnak szoborszerű mozdúlatlanságban, szájukban pipa, rajtuk rongyos ruha, arczuk naptól barna, kezökben kis háló, – tengeri rablóknak nevezi őket a nép e vidékeken. Főkeresetforrásuk a halászat, mely, hiányos szerszámaikat tekintve, tiszta szerencse-játék; tőrrel való madárfogás, a nagy számmal ide kerűlő hullák fölkutatása, famászás és fészekszedés pedig a mellékes jövedelemforrásaik; s a nyomorúságos csónakokon bármilyen időben való evezés, az alig egygyéállott jégtorlatnak híd gyanánt való használása, olyan ügyességek, melyekben e félig vízben, félig szárazon élő kétlakú-féle emberek valóságos mesterek.
Hüvös, teljesen sötét nyárutói éjszaka borúl a környékre; egy csónakon gyorsan siklunk tova a Dunán. A folyam fölött alá s föl húzódó nedves köd hidege csontot, velőt átjár, s a part magas nád-fűvét harmat lepi meg, mely itt minden éjjel dúsan borít el mindent.
Távol keleten lassanként viradni kezd; az ég egyik felét mind hosszabbra-hosszabbra nyúló világos sávok futják be, míg a másik fele még ólom-barna színben úszik. Csak az erdei bagoly kiáltozása, a parlagi szalonka hosszan nyújtott füttye, az éjjel halászó gém rikácsolása, valamint a szántóföldekről s kis patakoktól a ligetekbe haza térő baglyok végtelen sorának surranó szárnycsapása zavarja föl a szép szeptemberi éjszaka fönséges nyugalmát.
Homokbuczkákon, fűzeseken át haladunk egy folyamág mentén a Rohrwörth felé, melynek magas törzsű berkei sötét falakként állanak előttünk. Egyszerre csak egy üvöltés, egy mély, hatalmas és messzire hallatszó hang zendűl meg; mint orgonahang szólal meg a magas agancsú szarvas nászdala; a deli harczosnak nem messziről egy méltó versenytárs ad választ, s csakhamar minden zátonyról a legkülönbözőbb irányokból hallhatók a harsány hangok. Most itt van a várakozás ideje; mi egy kis folyamág partján, egy szálerdő szélén állunk. Gyöngén locscsan a víz majd itt, majd amott; halászó vidrák pocsolnak, épen mellettünk pedig kacsák csapnak le zúgva, hápogva surrannak szanaszét s csak mint árnyak különböztethetők meg a laza kavics mellett. Kisértetiesen suhan el fölöttünk egy-egy gém, hogy reggeli falatra tegyen szert, és sivalkodó vízi szárnyasok surrognak a levegőn át szakadatlanúl.
Mennél inkább közeledik a nap fölkelte: annál hűvösebben, annál nedvesebben tapad rá a Duna ködje az átnyirkosodott ruházatra. Rövid szüneteket leszámítva, únos-úntalan orgonálnak a szarvasok. Keleten mindinkább vídúl az ég; még nincs ugyan a lövésre kellő világosság, de azért csak előre, hogy annál közelebb legyünk, ha majd teljesen megvirad.
Egy szakadékos magas part fölött, égerfák és nyárfa csalit közt siklunk előre térdig fölázva a harmatban úszó széles levelű magas növényektől, bokros csalánok- és szálas dudváktól. Egyszerre csak lövéshez hasonló durranással szöknek szárnyra egy pillanat alatt a vigyázatos kacsák; észrevettek bennünket, s a bizalmatlan gémek is hosszan nyújtott figyelmeztető kiáltozással lebegnek el a víz tűkre fölött. Ilyenkor mozdúlatlanúl kell várakozni, mert a hirtelen zajtól megzavart szarvasok félbeszakítják reggeli dalukat. De ez nem igen soká tart; a távolban megint megszólal egy hang, majd egy második, azután megint egy s végre közel hozzánk ismét megzendűl a vezér-szarvas búgó mély hangja is a reggeli csöndben. Most vigyázva, egy ágacska letörése nélkűl surranjunk az égerfa berken át. A hang zengése után ítélve helyünkön vagyunk, meglapúlva nehány ugrással túl jutunk a csaliton s ott térdelünk a meredek esésű part szélén.
A vízben csobogó lépteket hallunk; vad jár ott, mely a sekély folyamágon gázol keresztűl, s rövid szüneteket tartó bőgő ordítással ugrat meg a vén bajnok egy-egy gyönge tolakodót. Tisztán hallhatólag nyikorog a kavics a kemény csülkök alatt. Most ideje alátekintenünk a csöndes víztükrön át a szemközti kis zátony fehérlő homoktorlatára és alacsony fűzesére; nehány darab ünő jár-kél föl s alá a gyér bokrokon levelészve, s a vénebbje, úgy tetszik, a vadakat előlünk elfedő bozóthoz közeledik. De hát hol a szarvas?
Most a földön valami alaktalan tömeget veszünk észre s hatalmas agancsokat, melyek ide-oda mozognak. A szarvas az! a víz partja mellett a hűvös iszapban hentereg, hogy új erőt merítsen; majd föláll s indúl figyelmesen az ünő után. Itt a kellő idő, de, fájdalom, még nagyon homályos van. Minden percz egy-egy örökkévalósággá válik s a szem szorongva lesi a viradó nap közeledtét; a falka mind belebb-belebb nyomúl a fűzesbe s mind ritkábban-ritkábban zendűl meg a már eltompúló hang. Ekkor egyszerre csak förharsan tőlünk balra egy hatalmas kihívó bőgés. Magas, dús elágazású agancsok tűnnek elé lassan a sűrűsből; a versenytárs ez, mely az elvonúló ellenségnek bőszülten lopódzik utána. A hatás nem marad el. A falkabeli szarvas megáll, dühösen visszafordúl, egy tompa kiáltással ad kihívó jelt a csatára, s magasra emelt fővel nyomúl vissza kevély léptekkel imént elhagyott üzekedő helyére. Most itt a pillanat; vigyázva puskát emelünk, a czélpont már látható, lehet lőni; ekkor a szarvas megáll, hogy agancsát erősen hátra hajtva még egy utolsót bőgjön, hanem most szaporán és habozás nélkűl eldördűl a harsány puskaszó s messzire elhangzik a csöndes ligeteken. Egy hosszú futamodás jelenti, hogy a golyó talált; nagy szökésekkel rohan a megréműlt szarvassuta a rejtekhelyet adó fűzes szigetbe, míg a hatalmas agancsos hím a magasan fölhabzó vizen át, egészen mellettünk a meredek partoldalon keresztűl, égerfák és nyárfabokrok közt nagy csörtetéssel a szálerdő felé iramodik.
Kékes füst ül a csöndes víz fölött összeolvadva a reggeli könnyű párázatokkal; távol keleten ragyogva kél föl a nap a Kis-Kárpátok csipkézetes csúcsai megől, megaranyozva a tájat, s távol a folyamon túl a Bécsi medencze tar lapályai mögött a Bécsi Erdő hosszú lánczolatát, mindezek fölött pedig a Schneebergnek magasra nyúló csillogó csúcsát látjuk.
A szarvas nyomán széles vörös vonalat vesz észre szemünk; a golyó megtette hatását; most már oda kell visszasietnünk, a hol a vadász a kutyájával várakozik; csak most következik a legnehezebb munka, a zsákmány fölkeresése. Eltelt egy óra, a nap már becsületesen süt s a forró sugarak ezernyi ezer szúnyogot csaltak elé rejtekhelyeikről, arczunk s kezeink körűl mindúntalan ott rajzanak ezek az alkalmalan vérszopók. Ismét helyünkön vagyunk, a kutyát nyomra vezetjük s ő izgatottságtól remegve szimatolja a sötét piros vércsöppeket, melyek félig megszáradva tapadnak a széles lapukra; – ekkor a vadásztól hosszú pórázra eresztve, neki iramodik, mi pedig nyomban követjük.
Megtámadott szarvas.
Pausinger Ferencztől
A keskeny égerfa-berken hamarosan átjutunk, a ritkás szálerdőben csak itt-ott akadályozza egy-egy alj-bozót a gyors keresést; most azonban a nyom egy csöndes érhez vezet, egy álló vízhez, melyet nád és fehér virágok lepnek el. Térden fölűl érő pocsolyában gázolunk, melyből iszapos part emelkedik ki; pompás egy hely kéklő szitakötők czikáznak a víztükör fölött s lombos ágak csüngenek alá mélyen a magános hely fölé.
Ez időtájban minden a legdúsabb zöldben áll; az elérés már közel van; nemzedékek kerekednek egymás fölé; a tavaszi növények elsenyvednek a nyár elhatalmazó gyermekeinek nyomása alatt; a talaj nedvessége párolog s a növényélet buja pezsgése dohos, egészségtelen gázakat szűl. A sekély víz is rosz bűzű posványképződésekre szolgáltat alkalmat az utolsó hónapok forrósága alatt.
A vadnyom a legsűrűbb bozótba vezet bennünket; égerfa-berek ez embermagasságú dudvákkal, náddal, csípős csalánokkal s tövises bokrokkal; kúszó növények fonják körűl a fákat s bonyolódnak testünk felső részére, megállásra kényszerítve bennünket.
A kutya mind jobban húzza a pórázt s mi mind lassabban tudunk utána menni. A vadászkést elő kell vennünk s azzal vágnunk útat lépésről-lépésre.
Neszünktől itt egy magas szarvú karcsú őzbak ugrik föl ijedten csöndes tanyájáról, amott a vadgalamboknak, melyek szeptemberben gyülekeznek össze, nagy rajai szállnak föl csattogó repűléssel az égerfák koronáiról.
A kutya mindinkább serénykedik, magasra emelt orral kezd szimatolni; ügyelni kell, – amott a lombokon keresztűl, tőlünk csak nehány lépésnyire a szarvas vörhenyes teste ötlik föl.
Még él! –
Alig vette észre közellétünket, már fölugrik s galyakat tördelve, ágakat magával ragadva hangos csörtetéssel iramlik előre; a kutyát szabadon eresztjük; nehány izgalmas pillanat telik el, míg a vadállító harsány csaholás örvendetes hangja füleinkig hat; – most már a lehető legszaporábban kell felé sietnünk. Teste egész sulyával tör, furakodik s nyomúl az ember a sűrűn át; végre egy tisztás villan elénk.
Egy széles, félig náddal lepett víztócsában áll nehézkesen s betegen, inas lábaitól alig bírva, a szarvas, agancsai tele vannak a letépett kúszó növényekkel s közömbösen tartóztatja föl a túlságosan vitézkedő kutyát. Egy rövid puskalövés dördűl végig a ligeten s a hatalmas vad élettelenűl rogy össze.
S minő állat egy ilyen öt mázsás dunai szarvas! Hosszú vaskos test, vastag nyak, hatalmas szügy, rövid fej hajlott kosorral, a bikáéhoz hasonló göndör szőr az agancs-rózsái közén és a homlokán, magas, szélesen szétálló barna agancsok elefántcsont fehérségű végekkel és lapiczka alakú koronákkal, – ezek bélyegzik őt meg ős szarvassá, a milyen kint a sík földön és az állatkertekben már régóta nem található többé.
Jégzajlás a Dunán.
Pausinger Ferencztől
Később, még októberben is, mikor fönt a fák koronáin a vadszőlő lombfüzérei már piroslanak, a lombozat színt változtat és egyes levelek az első fagyoktól lehámolva a földre hullonganak, van szépség a ligetekben. A terjedelmes homoktorlatokon ezer meg ezer vadlúd álldogál pihenőt tartva, de az első hideg nap tova hajtja őket a Duna melletti rövid tanyázásból délibb tájakra.
Majd beáll a tél a vidéken. A szigeti erdők elvesztik ékességöket, a sűrűsök száraz seprők gyanánt merednek fölfelé s a vad komló barnává és aszottá hervad a kőrisfa törzsén; a kisebb erekre jégkéreg borúl, a homok és az iszapos helyek kemény padlattá fagynak s hó lepi be a földet.
A Dunán hatalmas jégdúczok úsznak lefelé s a kavicstorlatokon meg a nyílt vizeken számtalan vízi vad nyüzsög szanaszét; éjszaki vendégek ezek: rózsapirosan csillogó búvárludak, tarka jeges-kacsák, nagy búvárok s még sok egyéb különféle fajok. Ezek fölött kóvályog az őket reggeltől estig folyvást aggasztó hatalmas sárgásszürke halászsas, szintén téli vendég a szigeteken.
Mikor este a nap hideg vöröses ködök közt nyugovóra hajlik s merev fagy gémberíti meg a földet, lassan röpülő sasok érkeznek ide fárasztó vadászat után a környék minden részéből, hogy a csöndes, magányos Gödenwasseren s a lecsüngő galyazatú magas fehér nyárfákon nyugvó helyet keressenek. Nagyoknak látszanak e hatalmas madarak, ha egyenesen állnak a száraz ágak közt. Olykor balúl üt ki a tél a zátonyokra nézve. Mikor hirtelen áradás támad megindítva a jeget: a jégtömegek a schönaui ligetekbe tódúlnak, a hullámok kicsapnak s jéghegyek úszkálnak az erdőkben szanaszét, fákat zúzva össze, fiatal törzseket kaszabolva le s elpusztítva minden élő lényt. Valóban ős vadságú szép területet képeznek – ezek a magányos dunai szigetek!
A folyam bal partján, Schönau falutól már nyugatra, sőt még keleti irányban is meglehetős nagy darabon puszta, csak gyéren bokros, szakadékos agyag partok s elhagyatott kopasz földek szegélyezik a Dunát; a vízból is csak egyes hosszan elnyúló homok- és kavicstorlatok emelkednek ki; a távolban azonban már az orthi ligetek nagy erdősége örvendezteti meg a folyam mentén lefelé haladó vándor szemeit; a fák koronái fölött messzire láthatólag emelkednek Orth várkastély ősrégi tömör tornyai. Az orthi liget, ez az igazi „száraz liget”, alakjára és terjedelmére nézve a Lobauhoz hasonlít, tájképi jellemével azonban meglehetősen különbözik tőle. A nagy szálas erdőrészletek, melyekben tisztás égerfa-berkek, számos tölgyfák, egyes vén erdei fényűk vad gyümölcsfákkal, hullámos területen fekvő hosszú keskeny rétekkel, erdészetileg szabályozott ösvényekkel és útakkal váltakoznak, azt mutatják, hogy ezt az erdőséget jobban ápolják és okszerűbben kezelik, mint valamennyi eddig leírt ligetet.
A Gödenwasser.
Mařak Gyulától
Különösen az éjszakra Orth várkastély- és faluig terjedő állományok hasonlóbak a síksági erdőkhöz, mint a dunai ligetekhez. Itt a föntebb mondott állatokon kivűl mókusok is fordúlnak elő, mik pedig az eddig említett területen sehol sem találhatók. A Dunához közelebb nehány keskeny víz-ér fut keresztűl az orthi ligeteken s a partjaikon dúsabban fölburjánzó tenyészet által ős vadonabb jellemet kölcsönöznek azoknak.
Bent a Dunában, a zajgó víztől körűlmorajlva, az Orth-tal szekérút által összekötött parti őrházhoz közel két hosszú keskeny zátony fekszik, melyek mindkettejét csak magas hangabozótok borítják, melyeket azonban az e vidéken meglehetős számmal élő nagy vadak is mindmellett örömest látogatnak.
Keleten az orthi ligetekhez Eckartsau ligetei csatlakoznak, melyek az éjszaki szélökön fekvő imént nevezett faluról és régi vadászkastélyról vették nevöket. Hol keskenyebb, hol szélesebb szalagban csinos erdők húzódnak itt, sok réttől és fasoros úttól meg-megszakítva, végig a Duna mellett le egészen Stopfenreith falun alúlig. Ezek igazi mezei ligetek, melyek az imént leírtaktól alig különböznek.
Nehány kisebb víz-ér szeldeli át ez erdőket s a keskeny Faden-patak, mely már Mühlleitennél kezdődik, a Dunától távol nyílt szántóföldek közt fut el Schönautól éjszakra, Mannersdorfot és Orthot érintve, odább hosszában valamennyi eckartsaui ligeten végig megy s csak Stopfenreith mellett torkollik be egy kis vízfolyások, homokos szigetek és elmocsárosodott rétek vízgyűjtőjénél a Dunába.
Vándorlásunkat tovább folytatva, most olyan területre jutunk, a hol a ligetek lassanként véget érnek. Magános fákkal és apró erdőcskékkel benőtt vizenyős helyek, üde zöld ingovány-rétek és szürke legelők, itt-ott erektől és a Morvamezőről lefutó patakoktól meg-megszakítva, terjednek itt egészen a határfolyóig. A széles Morva mocsáros partok közt hömpölygeti sárgás habjait a Duna felé. Velünk szemközt a dévényi meredek hegyfok emelkedik, mely alatt Dévény falut látjuk elvénhedett várromjával zöldelő hegeket uralva, melyek végső alacsony határkövei a Kárpátok nagyszerű hegyrendszerének. A balparton tehát elértük volna a szóban levő vidék határát, de még vissza kell sietnünk, hogy a jobb parton is sora vegyük, a mi még hiányzik.
Wolfsthal várkastély.
Mařak Gyulától
Kelet felé Horvát-Haslau helységen alúl fekszik nehány nem jelentéktelen, de kevéssé, vagy dísztelenűl befásúlt sziget a Dunában; a meredek partoldalon haladva, csakhamar Regelsbrunn faluba érünk. Ez már az első Habsburgok idejében önálló uradalom volt; birtokosai róla nevezték magukat, de már a XVI. században kihaltak. Ezután Wildungsmauer igen régi helység következik, melynek első urai már a XII. századból oklevélileg ismeretesek s a falut 1412-ig folyvást bírták; ő utánuk a Német-Óvári Dörr urak következtek, 1615-ben pedig vétel utján az Abensperg-Trauni uraké lett Wildungsmauer s ma a petronelli uradalommal van egyesítve.
Petronell ma jelentékelen, de festőileg épült falu a Duna felé meredeken hanyatló lejtőségen; klasszikus földön fekszik, mely, mint Carnuntum egy része, gazdag kincseket rejteget azon időből, mikor a légiók a quadok és markomannok ellenőrizték itt a határt. A középkor elején e helység egy része volt a Kranichbergi urak birtokának, kik, valamint Petronellnek ő velök egykorú urai, a Liechtensteinok családjának egyik ága voltak; 1638 óta ez az egész uradalom az Abensperg-Trauni grófoké. A nagy várkastély kertektől környezve igen festői ponton emelkedik, honnan pompás és tágas kilátás nyílik a Morva-mező felé meg a Dunára; mai alakjában a törökök utolsó beütése után épűlt föl. A part mentén pompás ősrégi fehér nyárfákkal környezett épületek emelkednek s nehány buja növényzettel díszlő sziget emeli a kedves tájék kiességét.
Az utolsó helység a síkság szélén s a meredek esésű és oly sajátságos karsztszerű kopaszságú Hundsheimi hegynek épen a tövében a kies fekvésű Német-Óvár, a leletekből következtetve szintén része Carnuntumnak, melynek kénes forrásai épen oly régiek, ha ugyan nem régibbek, mint a badeni források s az épületromok nyomán kétségtelen, hogy a rómaiak előtt szintén ismeretesek valának. A történelem előtti korból való az itteni, messzire ellátszó, 10 méternyi magas, harangalakú tumulus. Régi templomának a főhajója a XIII., oldalhajói és csúcsíves kereszt-szárnyai pedig a XIV. század végéről valók; a mai helység, úgy látszik, alapjaiban már a XI. században is fennállott.
Most a hegyaljak és a Duna közé szorúló országúton Hainburg festői városkába érkezünk, mely tar hegylejtők, erdős csúcsok és zöldelő folyampartok közepette egy messze kilátást nyújtó ponton emelkedik. Egész beosztása és építkezése régi történelemre vall s a századok folyamán a kelet és nyugat közötti harczokban nem csupán békés idők vonúltak el e végső határőrhely fölött.
Hainburg, a rómaiak korában szintén Carnuntumnak egy része, a középkorban már a 888-dik évben föllép az előttünk ismeretes oklevelekben; mikor t. i. Arnulf király Heimo nevű nemes szolgájának Arbo őrgróf kértére egy területet enged át városépítésre, hová a lakosok a morvák támadása elől bemenekűlhessenek s ott oltalmat találjanak. Ekkor épűlt Hainburg legnagyobb részt a lerombolt Carnuntum épületköveinek maradványaiból. A XV. századtól a XVII-ikig a magyarok és ozmánok ellen változó szerencsével védelmezett küzdő helyül szolgált ez a határváros.
Mindjárt Hainburgon alúl emelkednek Röttelstein régi vár romjai; ez a vár a XI. századból származik s egy nagy uradalomnak volt a középpontja, melynek urai azonban a Dunán járó kereskedőhajókat sokat zaklatták. Különféle viszontagságok után a vár a XVI. század elején Szent-Györgyi és Bazini grófok kezébe kerűlt s ezek egyike, Péter gróf, 1511-ben már mai állapotában, azaz mint romot, nagylelkűleg Hainburg város polgárainak tulajdonába bocsátotta át.
Hainburg a Duna mellett.
Fischer Lajos Jánostól
A Braun-hegy tövei mentén a Duna, a mint a Morva torkolata elé siet, egy éjszakra kanyarodó könyököt képez, hogy odább, a dévényi hegyekbe ütközve, ismét délkeletre kanyarodjék. Itt a folyam nehány gyér erdejű szigetet alkot s a síkságot elhagyva, a magyar határnál abba az áttörési szorosba lép be, melyet egy felől a Hundsheimi hegy és annak kisebb társai, más felől pedig a Kárpátok nyúlványai fognak közre.
Mielőtt e szép völgybe belépnénk, hadd vessünk még egy pillantást az épen elhagyandó gyönyörű vidékre.
Zöld ligeti erdőktől környezve fut a Dunának széles ezüst szalagja a Morva-mező gazdag síkságai és a Bécsi medencze közt nyugatról keletre; éjszak felől a Morva kigyózik lefelé buja lapályoktól és szelíd lejtésű, festőileg alakúlt magaslatok vonalától szegélyezve. Az átellenes, magasra hágó parton a messzire ellátszó nagy Schloszhof emelkedik, távol nyugaton a Bisam-hegy homályos körvonalait veszszük ki, délre pedig a Leopold- és Szárhegyet, meg a Bécsi Erdőnek fokozatosan emelkedő hosszú lánczolatát. Valóban szép tartomány ez az Alsó-Ausztria.
Még csak egy kis darabka út tartozik e területhez a jobb parton. Tar szántóföldeken át mihamar eljutunk Wolfsthal határfaluba, melynek régi várkastélya zúgó tölgyerdőkkel díszlő sűrű dunai ligetek és zöld dombok közt emelkedik.
S ezzel a Duna mellékein Bécstől Magyarországig tett gyors és nagyon is futólagos vándorlásunkat bevégeztük.
Onken Károlytól
