A római uralom kora. Kerner Frigyestől
A római uralom kora.
Kerner Frigyestől
Kerner Frigyestől
Ha már most az Alsó-Ausztriában volt római uralom korát akarjuk szemügyre venni, azét az uralomét, mely már ama quad sánczműveken belűl talált római tárgyakban is jelentkezik, át kell kelnünk a Dunán, azon a régi határfolyón, mely e tartományt századokon át egymástól műveltségben lényegesen különböző két vidékre osztotta. Ez a folyam volt éjszak felé a római világbirodalomnak természetes határa, rajta túl éjszaknak már a szabad germánok földje terűlt. Alsó-Ausztriából csak az innenső, a Bécsi Erdő fölötti és alatti részek tartoztak római uralom alá s csak ezekről van szó, ha az itteni római leletekről beszélünk. Arra a fejlődésre nézve, mely e részeken az új hódítókra várt: t. i. a megszerzett birodalmi határszél megvédése a túlsóparti germánok támadásai ellen. A katonai védelem volt tehát ettől kezdve a dunamelléki viszonyokra nézve a tulajdonképi irányzó vezéreszme, mely itt a római élet minden nyilatkozásán döntőleg uralkodott.
A talajviszonyoknál s a tulsó part alakúlásánál fogva e védelmi föladat teljesítésére sokkal alkalmasabb vala a Bécsi Erdő alatti rész, mint a fölötte levő. Ez okból a római szellemi fejlődés e kettőben nem volt egyenlő menetű s különböző fokot is ért el. Az alsó területen nagyobb számú csapatok tanyáztak, s e terület már korán elválasztatott Noricumtól s a szigorúan katonailag szervezett Pannóniába kebeleztetett be s ezen túl ez a rész is osztozott e tartománynak gazdagabb és sokkal inkább római életében; a belföldi elem a folyam mellékéről kiszorúlt s itt nem egy történelmileg nevezetes nap emlékezete maradt fönn. A felső részben viszont a polgári élet s ebben a bennszülött szellem nyilvánúlt erősebben, de még sem úgy, hogy többre, mint helyi fontosságra jutott, vagy hogy épen az események folyására is hatással lehetett volna.
A Kahlenberg alatt kezdődött a római birodalmi határszél egyik legnehezebb része: t. i. a Morvamező és a csallóközi szigetek mentén terjedő Dunaszakasz. Az ellenséges törzseknek e vidéken minden támadása a noricumi Carnuntum (Petronell és Német-Óvár) ellen irányúlt, mely az említett szakasznak a közepe táján a jobb parton feküdt. Mint a borostyánkő-kereskedésnek igen régi piacza, góczpontja volt e hely az éjszakról vezető kereskedelmi útnak, mely a germánoknak, kik mindig a gazdag Olaszország felé áhítoztak, megmutatta, hogy melyik a legtöbb zsákmányt igérő s egyúttal a legkényelmesebb és legrövidebb út arra felé a mai Szombathelyen, Pettaun, Cillin és Laibachon keresztűl.
Már Tiberius is ez okból választotta (Kr. u. 6-ban) a Marbod elleni támadó hadjárata főhadiszállásaúl Carnuntumot, mely hadjáratával azonban azonnal föl kellett hagynia, midőn a pannoniai törzsek a háta mögött forradalmat támasztottak s előtte a borostyánkőszállítás, vagyis az Itáliába vezető visszavonúlás útvonalát elzárták.
Ez időtől kezdve a rómaiak fő és középpontjává fejlesztették e helyet a Bécsi erdő és a Vág folyó közötti minden védelmi intézményöknek. A XV-ik legio egy szakasza (legio XV. Apollinaris) a mai Petronellben, hol legrégibb sírkövei találhatók, megerősített állandó tábort épített, mely a pannóniai legatus parancsnoksága alá helyeztetett. Még nagyobb megerősítést nyert e táborhely Claudius császár alatt (41–54. Kr. után), midőn az több római várost alapított Noricumban, hogy itt a római uralomnak több támaszpontot szerezzen. Egyike e városoknak, melyeket alapítójuk után Oppida Claudiá-knak neveztek, Vindobona lett, mely a Kahlenberg nyúlványai alatt emelkedett. E várost azon a fennsíkon, melyen most Bécs belvárosa fekszik, a Salzgries és a Rotherthurmstrasse között erős táborral látták el s abba helyőrséget tettek, mely fölött a noricumi procurator parancsnokolt. Erre mutat a bécsi talaj legrégibb emléke, egy katona fogadalmi köve, kit épen a procurator mentett föl az alsóbb szolgálattételek alól.
Csak később, midőn a határ elleni támadások ismét erősebbekké váltak, fejleszté tovább és végzé be Vespasianus (69–79) és Trajanus császár (98–117) a védelmi építkezés kezdeteit, az egész fenyegetett Dunavonalat magába foglaló, jól átgondolt erősséggé emelvén azokat. Úgy a középponton, vagyis Carnuntumban, mint annak két szárnypontján, egy felől Vindobonában, másfelől Brigetioban (a mai Ó-Szőny, Komárom átellenében) egy-egy teljes legio számára építettek tábort s ezek között a terepviszonyok kivánalmaihoz képest még egy egész sor kisebb castellumot. Vespasianus a XV. legiót, mely időközben részt vett a zsidó háborúban s Jeruzsálem szétrombolásában (70), a keletről ismét Carnuntumba vonta vissza, hol aztán a legio a 300 és 450 méternyi oldalvonalú új táborhely kiépítését a Petronell és Deutsch-Altenburg közötti emelkedésen, 73-ban Kr. u. befejezte. A castrum homlokztatát, mint minden római erődnél, úgy itt is az ellenség felé, itt tehát a Duna felé néző keskenyebb oldal képezé. A táborhely fölásatása eddigelé napvilágra hozá a tábori szentélyek közti Praetoriumot, a forum hatalmas oszlopsorának alsó részét, a tábor hátsó falában levő porta decumana-t, s a táborhelyen kivűl eső számos fürdőt. A császár ugyanakkor hívta Vindobonába Poetovio-ból (Pettau) a legio XIII. geminá-t; ennek lőn föladata, hogy a régibb tábort az új nagyobb helyőrség számára kitágítsa oly képen, hogy a tábor hátulsó oldala egész a Grabenig, a „Stoss im Himmel” nyugoti vonaláig kitolatott, mi által a táborhely most oly négyszöget képezett, melynek átellenes oldalai 280, illetőleg 420 méter hosszúsággal birtak. A fennsíknak az ottakringi patak meredek partjáig (Tiefer Graben) nyúló, még szabadon maradt része szintén bevonatott az erődítési vonalba s ide telepíttetett az a csapat, mely a legióknak rendes kisérője vala s mely markotányosokból, árúsok- s iparosokból állott. A tábor legnevezetesebb épületei: a Praetorium, Forum és Quaestorium a Hohe Markton és környékén állottak. Itt találták a legio bélyegével ellátott legtöbb téglát, hatalmas sziklatömbökből faragott s valószinűleg a Forumhoz, hypocaustumhoz, csatornákhoz, stb. tartozó köveket, sőt vízvezeték sem hiányzott, mely a déli vidékről Liesingen és Atzgersdorfon keresztűl vezette ide a fris ivó vizet.
Elagabalus császár szobra.
Fahrnbauer János Györgytől
E két rendbeli állandó tábor között a Schwechat meg a Fischa torkolatait kisebb castellumokkal biztosították: Ala nova és Aequinoctium; ez utóbbinak neve a Vindobona és Carnuntum közti távolság közepét jelenti.
A Duna mentén a castellumok egymás között és a főhelyekkel folyami hajóraj által tarták fönn a közlekedést. E hajórajnak Carnuntum volt állomási helye s csak a IV. században tették át rövid időre Vindobonába. A szárazföldön e castellumokat a birodalmi határszélen (limes), azaz a Duna mentén végig vonuló hadi út kötötte egymással össze. Ez út mentén állottak a schwechati és fischamendi mérföldmutató kövek, melyek a távolságot Carnuntumtól számítják, míg más hasonló kövek, mint a st.-marxi, klosterneuburgi, Vindobonától számítanak. Egy másik hadi út az Italiából való szállítást s az oda való visszavonúlást közvetítette s ez ugyanaz, melyen ősidők óta a borostyánkő-árúkat szállították; ez út délről jövet Scarabantiában (Sopron) ágazott el: az egyik ág egyenest éjszak felé Carnuntumnak, a másik éjszak-nyugot felé Kis-Martonon, Nagy-Höflányon (Mutenum) és Ebreichsdorfon át Midling, Gumpendorf és Bécs felé vezetett. Azok a mérföldkövek, melyeket Inzersdorfban ástak ki, szintén Vindobonától számítanak. Ez út egyik oldalágának végre az a czélja volt, hogy az aquae-i (Baden) hőforrásokat, melyeket már a XIII-ik legio is használt, belévonja a közlekedési hálózatba. Ebreichsdorfnál ágazott el, innen Badenig s tovább a hegyek mentén Mödlingen át Meidlingbe vonúlt, a hol ismét egyesült a fővonallal.
Egy virtus legionis feje.
Fahrnbauer János Györgytől
Genius loci Petronellből.
Fischer Károlytól
A Bécsi-Erdő fölötti tájnak a katonai védelem tekintetében csak másodrendű jelentősége volt. Itt járhatatlan hegységek nyomúlnak többnyire egészen a folyam mindkét partjáig s csak a tullni mező, meg a Duna folyam mellékfolyóinak völgyei képeznek nyilt helyeket a partokon. A tullni mezőn kellett a bécsi medenczében fölállított tábor bal szárnyát megkerűlés ellen biztosítani, mely czélra itt egymástól csaknem egyenlő távolságra négy castellum emeltetett: Citium (vagyis Cetium, mely elnevezését a Mons Cetius, azaz a Bécsi-Erdő, ma Zeiselmauer, közeli nyúlványától vette), mely 133.5 méter oldalú négyzetben foglalta magában a táborhelyet; szomszédjában a későbbi Asturis (Austuris), mely egy asturiai cohorsnak köszönte nevét; továbbá a nagy Tullnpatak melletti Comagena (ma Tulln), melynek a szomszédos Comacia községéhez hasonló neve a Bécsi-Erdő egy magaslatának (Kaumberg) s a benne fakadó hasonnevű pataknak (Tullnerbach) a nevével függ össze; végre Piro torto (Zwentendorf), mely ama ponthoz feküdt közel, hol a kanyargó folyású Perschling (Pirus) szakad a Dunába.
A Traisen és az Ybbs szélesebb, egész a magas hegységbe benyúló völgyi útjai erődítéseket nyertek úgy torkolataiknál (Trigisamum, később Augustana Traismauer mellett és ad ponte Ises Ybbs mellett), mint felső részükön (Cetium, St. Pölten és Loco Veneris Felicis Mauer an der Url mellett, mely utóbbinek 115 méter hosszú és 80 méter széles négyszögalakú táborhelye volt). A Melk kifolyásánál állt az ad Mauros nevű castellum, az Erlaf kifolyásánál Arlapa a folyami hajóraj állomáshelyével, mely hajórajnak egy másik szakasza Comagená-ban állomásozott. Végűl a folyam két nagy kanyarúlatának kezdetén, Ybbs és Mautern mellett a hajós szolgálatra begyakorolt legionáriusok (Liburnarii) számára állott két castellum: Adjuvense (Ybbs mellett) és Faviana (Mautern). A hadi út megkerűlte a duna-melléki hegységeket s lépcsőzetes menetben Traismauertől St.-Pöltenen, Ybbsen és Amstetten keresztűl az Ennsig vonúlt.
A rómaiak hadi tevékenysége inkább az általános világtörténelem lapjaira tartozik. Ausztriát illetőleg nagyobb jelentőségű a romanizálás békés munkája, mely annak emlékéhez fűződik. A római katona, a hol csak megjelent, mindenütt úgy lépett föl, mint az antik műveltség képviselője, mely már régóta nem italiai nemzeti, hanem magasabb nemzetközi művelődést mutatott. Különösen a hadsereg rómaiságában – s itt csakis ezzel van dolgunk – nemzetiségi ellentétek épen nem valának; e helyett egy más irányadó elem lépett előtérbe, a provincialismus, mely a már akkor hanyatlófélben levő klasszikus műveltségnek új üdeséget kölcsönzött, de abba bizonyos érdesebb árnyalatot is kevert és szívós erővel védelmezte az összesség czéljait, mint mindnyájuk közös javát, ezt természetesen akkép értve, hogy a birodalomban a hadseregé az elsőség. A Bécsi-Erdő alatt tanyázó légiók is, noha túlnyomó számban italiaiak voltak eredetileg, a különböző határszéli tartományokban időzésük alatt egyre több-több új provincialis elemet vettek föl magokba az ott talált lakosságból.
Az a római élet, mely ezekből a tényezőkből nőtte ki magát, később nagy szerepre lőn hivatva a birodalomban. Itt legalább is annyit szükséges jelezni, hogy a vér nélkűli római hadjárat, melyre Septimius Severus mindjárt császárrá történt kikiáltása után Carnuntumból kiindúlt, kezdetét képezi az események ama lánczolatának, mely a provincialismusnak Róma és Italia fölötti diadalát eldönté, s mely a birodalom fölötti főuralmat maradandólag a dunai legiók által kikiáltott császárok kezébe adá.
A romanizálás egyébiránt nem közvetlenűl az állandó táborhelyekből indúlt ki, hanem ama polgári városok közvetítése mellett terjedt el, melyeket a legiók táborhelyei mellett azok kisérői alapítottak. Így Carnuntumban a régibb táborhely mellett keletkezett város, melynek maradványai a mai Petronellnél láthatók, Vindobonában pedig, a hol a területi viszonyok nagyobb összevonúlást parancsoltak, a belvárosi fennsík nyugoti részén. Mind a két község már Hadrianus és Antoninus Pius alatt municipalis hatósággal volt fölruházva, melynek értelmében bizonyos korlátolt határok között maguk kormányozhatták magukat és vidékeiket, melyek a Schwechat folyó által lehettek elválasztva. Volt városi tanácsuk (decuriones), melynek feje Carnuntumban négy, Vindobonában két biró volt (quatuorviri és duumviri juri dicundo), aztán aediliseik a közigazgatás, és quaestoraik a pénzügyek ellátására. Azon fölűl említve találjuk az augustalisokat és augurokat, valamint amaz államilag szervezett szövetkezeteket (collegia), melyek a római intézmények meghonosulásának bizonyítékai, mint pl. a collegium fabrum Vindobonában, a collegium veteranorum centonariorum, mind a kettő szerszámkovácsokból és vánkosgyártókból alakúlt önkénytes tűzoltó egyesület, s még több más hasonló. Septimius alatt a jelentékenyebb Carnuntumot már a colonia, vagyis tágasabb körű előjogokkal fölruházott község rangjában találjuk.
A polgári városok körén kivűl a római műveltség mélyebb behatásának már csak igen szórványos jelei fordúlnak elő. A sírkövekből, a mennyiben nem a hadi útak mentén állottak, s az alájok eltemetettek belföldi neveiből azt lehet következtetni, hogy itt a noricumi élet teljes erejében fönnállott, kivált a tartomány távolibb hegyes tájékain.
Ugyanez áll a tartomány felső részére vonatkozólag is. Itt magán a folyam mentén nem alakúltak nagyobb polgári telepek. A castellumok helyőrségei nem voltak oly számosak, hogy az ily telepeket megvédhették, s a klasszikus elem nem vala bennük oly sűrű, hogy oly nagy hatással lehettek volna, mint a minőt a Bécsi-Erdő alatti legionariusok gyakoroltak. Alakúlt ugyan egy római község a tartomány belsejében, a helyi közlekedés kitűnő góczpontján, Cetium-ban (St.-Pölten), mely már abban az időben, a mikor Carnuntum, helyhatósági önkormányzatot kapott decuriókkal, duumvirekkel, aedilisekkel, quaestorokkal és augurokkal; sőt volt benne egy Herculesről és egy Dianáról nevezett collegium is (mely ez istenségek tisztelőiből alakúlt), valamint egy collegium fabrum is, mely egy adománygyűjtés útján megújított templomot Marcus Aurelius császárnak (169–180) ajánlott föl. Úgy látszik azonban, hogy itt, ámbár Cetium kerűlete a Bécsi-Erdő fölött elterűlő egykori negyeddel egybe esett, a római élet, daczára nagy kiterjedésének, nem gyakorolt oly kizárólagos uralmat, mint Carnuntumban vagy Vindobonában, hanem hogy volt itt egy elrómaiasodott erős noricumi elem is, mely a római mellett fönn tudta magát tartani. Sőt egy fogadalmi kő fölirata szerint Perwart tájékán még a belföldi hadisten, Marmogius tisztelete is fönnmarad, holott a castellumok és polgári városok fogadalmi kövei általában csak a tábori élettel kapcsolatos római és keleti istenségek tiszteletéről emlékeznek.
A római uralomnak e területen fönnállásáról fogadalmi köveken kivűl a császárok tiszteletére készűlt fölirások is tanúságot tesznek annyiban, a mennyiben a kaszárnyából kiindúló érintkezés a legfelsőbb hadúrral a római életnek egyik legkiválóbb jellemvonása. Carnuntumban több ily föliratos követ találtak és pedig Vespasianus és fiai (73), Trajanus (107), Septimius Severus (195), Caracalla (211) és Maximinus Trax (235–238) császárok neveivel, mely utóbbi név ki van a kövön törűlve, minthogy a császár emléke, Aquileja előtt történt halála után, senatusi határozattal megsemmisíttetett. Az inzersdorfi mérföldköveken is láthatni Gallienus (260–268) nevén ejtett ilyen törléseket. Bécsben is találtak emlékköveket és pedig egy Trajanusnak (105–106), egy Septimius Severusnak és Caracallának (198 körűl) szenteltet, nemkülönben egy fogadalmi követ egy meg nem nevezett császárnak (talán Marcus Aureliusnak) ajánlva. Feltűnő, hogy egynémely császárnak, mint Hadrianusnak, Antoninus Piusnak és Marcus Aureliusnak az ausztriai városokra fölötte fontos személyes látogatásai nincsenek ily föliratokban megörökítve, holott a legutóbb nevezett császár a markomannok elleni hadjárat idején több ízben is tartózkodott itt, önbirálgatásának második könyvét Carnuntumban irá (azért nevezik iratait így: τα εν Καρνουντϕ) s 180-ban Vindobona mellett halt meg. Egy Mithras-emlék ellenben arról tanúskodik, hogy Carnuntumban a 307-ik év vége felé négy császár volt egyszerre, midőn Galerius az uralomról akkor már lemondott Diocletianus és Herculius jelenlétében Liciniust, a ki addig csak Caesar volt, Augustusnak kinevezte. Érdekes még Aistomodiusnak, „a germanok királyának” sírköve is, mely Petronellben találtatott; ez a király, valamint két fivére a III. század elején, mint római polgárok élték le hátra lévő napjaikat az ottani polgári városban.
Bronz-csésze domború ékítménynyel.
Fischer Károlytól
Edényfedő bronzból.
Fischer Károlytól
Egyéb leletek, a mennyiben nem délről vagy valamely előhaladottabb provinciából hozattak be ide, hanem itt készűltek, a határszéli római telepekkel mindenütt közös tipust mutatják: oly alkotások, melyek alapvonásaikban a főváros mintái szerint, de provincialis korlátoltabb képességgel készűltek. E leletek a két alsó polgári városból származnak s túlnyomólag a III. és IV. századból valók, mivelhogy a markomann háborúk borzasztó pusztítása, s a gazdagoknak a IV. század vége felé történt menekűlése s utóbb végkép Itáliába költözése jóformán mindent eltűntetett innen, a mi értékesebb dolog a régi jó időkben, a II. század békés korszakában itt alkottatott. A szobrászati művek közűl első sorban két életnagyságú császárszobor említendő, mely a carnuntumi tábor praetoriumát díszítette s Elagabalus császárnak (218–222) tulajdoníttatik. Az, a melyik jobb karban maradt, gazdag szegélyzetű keleti díszruhában mutatja a császárt, karján egy kis fiút tartva; ugyanott találták Herkules szobrát, ki bunkósbotját egy bikafejen nyugtatja; ez gondos kivitele által tűnik föl. A tábor melletti katona fürdőkből kerűlt egy szintén szépen készűlt Virtus legionis feje, melynek sisaskja bástyakoronával és kis szarvakkal (katonai kitűntető jelvények) van ellátva. Ellenben a különféle alakú, csészét és bőségszarúját tartó gyermekszobrok, melyekből hat példányt találtak, alsóbb rendű modoros munka. E szobrok, egy szintén Petronellben talált s bástyakoronával ellátott bronz szobrocska után itélve, valószinűleg a Genius loci-t jelképezik. Nem kevésbbé durva művűek azok a domború faragványok, melyek a dolichei Jupitert és Mithrast ábrázolják. Ez utóbbiak a bikaölést mutatják a barlangi fáklyavilágításra számított hagyományos modorban (Deutsch-Altenburg, Stixneusiedel). Carnuntum polgári városának domború művei, egy Mercurius, karján a gyermek Bacchust tartva, egy pillérdíszítésre szánt nympha és egy satyr, melyet a vár közelében találtak, a hol a legnevezetesebb és a leggazdagabban kiállított épületek állottak, szintén későbbi korra valló modoros munkák. Végűl fölemlíthetjük még egy vadkan életnagyságú alakját, mely egy híres római szoborműnek itten készűlt utánzata, s Margarethen am Moosban talán egy vadász sírját díszítette.
A fémből dolgozó ipar emléktárgyai leginkább ki vannak téve az elrombolásnak, mívelhogy anyaguk értékes s újból fölhasználható. A polgári városok alapítóinak vagy patronusainak életnagyságon fölűli szobraiból csak egy-egy láb maradt meg a régi ólomforrasztékkal együtt (ilyet találtak Bécsben a Rennwegen egyet, meg Petronellben is egyet). Apróbb istenszobrok feltűnően csekély számmal maradtak fönn. De tán még inkább sajnálható, hogy az edények és az ékszerek is elpusztúltak, a mennyiben a Carnuntumban és Vindobonában talált egy némely kisérletek oly előre haladt iparról tesznek tanúságot, mely nagyobb városok ízlését követte. A különböző műiparágak példái gyanánt szolgáljon itt egy domborművű, madarakkal és lombbal díszített bronzcsésze, egy íróeszköz födele berakott ezüst díszítésekkel, és egy ruhakapocs borítékáúl szolgáló nőstény párducz, melynek tarkafoltú bőre különböző színű zománczozással van ábrázolva. A gyártók nevei nem fordúlnak elő; csupán egy díszes merítő edény árúlja el egy Vindobius nevű mester officiná-ját, mint fémművek műhelyét Carnuntumban. Érdekes egy sima ezüst serpenyő Petronellből, melynek fogantyuján aranynyal berakott Dian(ae) fölirat mutatja, hogy egy Diana-templom kincseiből való; továbbá egy csepp-alakú arany-amulet (Bécs, cs. kir. Hofburg), melyben rendkivűli vékonyságú bronz-, ezüst- és arany-lemezkék voltak egymásba göngyölve, a legbelsőbb lemezen kiválóan fínom, szabad szemmel alig olvasható betűkkel egy fölirás volt bevésve, melyet góth nyelvűnek ismertek föl, s mely arról tanúskodik, hogy az, a kit vele itt eltemettek, egy Dasvina nevű keresztény nő. Carnuntumból származik még a gyűrűkövek közönséges mértékét meghaladó két camea, melyek medúzafejeket mutatnak, s melyek közűl kivált az egyik, mely elefántcsonból van vésve, nagy stilje által elfeledteti, hogy későbbi korban keletkezett. Valószínű, hogy a Wulzeshofen mellett, a morva határhoz közel talált aranyláncz és tű-töredékek, továbbá egy ezüst csésze egy darabja szintén e hely kincseihez tartoztak, s mint zsákmányt a germánok vihették el oda. A IV. századbeli utolsó durva aranyműves munkának, melynél jellemző a gránátszemek alkalmazása, az Atzgersdorf mellett Bécs közelében kiásott hajtűk maradványai. Az agyagból készűlt edények, mint minden római telepen, úgy a Bécsi-Erdő alattiakon is gyakran előfordúló cserepekben maradtak fenn. E cserepek terra sigillata-ból valók s domborműveket tűntetnek föl a bacchusi körből és circusból vett tárgyakkal, s különböző gyárosok nevei olvashatók rajtok. Kitűnően sértetlen állapotban maradt fönn egy pompás kivitelű, kehely-alakú s egy gázló madárral díszített edény, melyeket Regelsbrunnban találtak.
Kehely Regelsbrunnból.
Fischer Károlytól
Diana-szobor Scheibbsból.
Fischer Károlytól
Melkben egy ezüstbetétes szemű Venust és egy Jupitert, Scheibsban két isten-alakot, egy Dianát meg egy Mercuriust találtak. Ezek már az ízlésnek e távoli vidéken bekövetkezett teljes elvadúlására mutatnak. Egyiptomi istenségek, mint Osiris, Isis, Horus terracotta alakjait Mauternben találták. Itt és Tullnban vasból készűlt eszközöket is ástak ki. Az ékszerekből fölemlítendő egy Mauer an der Urlból származó ezüst kengyel-kapocs a két oldalán belevésett e föliratokkal: „Vivas” meg „Utere Felix” (Élj, – használd szerencsésen); egy Tullnban talált másik kapocs a már akkor kezdődő népvándorlásra jellemző vonásokat mutat.
Végezetűl emlékezzünk meg a pénz-leletekről, melyek, kivált a carnuntumiak, az ottani gyűjteményekben oly gazdagon vannak képviselve, hogy teljes átnézeti képét nyújtják Alsó-Ausztria római korbeli egész forgalmának. E kép általánosságban nem különbözik a szomszéd országokétól. A leletek zöme a birodalmi érczpénzből, a római császárok érmeinek csaknem megszakítás nélküli sorából áll. Ezek a pénzek, mint másutt, úgy itt is a II. századból az Antoninusok korából és a IV. századból, Nagy Constantinus és fiai idejéből fordúlnak elő a legnagyobb számmal. Jellemzi Carnuntum kereskedésének nagy régiségét, hogy itt Syrakusa városának autonom pénzei, az egyiptomi Ptolemaeusoknak a Krisztus előtti III. századból származó pénzei, továbbá félunciás rézpénzek vannak a római köztársaság denárai mellett képviselve. Ez utóbbiak a germánok földén is előfordúlnak (Eichenbrunnban Laa mellett). A császári időbeli, önkormányzattal biró városok, mint Viminacium, Serdica, Philippopolis, Syedra (Ciliciában) és Berytus (Phoeniciában) egyes itt talált pénzeit a csapatok hozhatták ide messze útjaikból. A tömegesen előfordúló érczpénzek közűl legkésőbbiek a IV. század végéről valók, azonban szórványosan akadnak VI. századbeliek is.
A Hausberg és a stillfriedi leletek.
Charlemont Húgótól
