Keresztelés, lakodalom és temetés. Weissenhofer Róberttől | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

Keresztelés, lakodalom és temetés.
Weissenhofer Róberttől

Ehhez a három legfontosabb családi eseményhez számos sajátságos, gyakran ősrégi szokás és hiedelem fűződik, melyek az osztrák nép jellemét híven tükröztetik vissza. Míg az évi szokások a nyilvános, nevezetesen pedig a gazdasági életben mutatták be őt, most egyenesen a családba lépünk s annak örömeivel és bajaival ismerkedünk meg.

Ha valamely családban szülői öröm készülődik, mind a két házasfél idejekorán a „komahívásra” gondol. Mihamar találnak az atyafiak és ismerősök közt egy pár becsületes, házzal bíró embert, s a visszautasítástól nem tarthatnak; mert a keresztvízre tartást általánosan „jó”, „keresztyéni” dolognak nézik, melyet senki sem útasít vissza, legkevésbbé szegényekkel szemben; annak elfogadásával az ember magának „lépcsőt épít a mennyországba”. Különös tisztesség egy keresztszülőre, ha annyi keresztgyermeke van, hogy egyszer majd azok vihetik ki a sírjához. Ha megszületik a gyermek, az apa felveszi legszebb ruháját s keresztelőre hívja a komákat. Régebben soha sem ment ezüst vagy csontfejű nádbotja nélkűl hivogatni. Örömében ezt dobta be először az ajtón a koma házába, mielőtt maga belépett volna; aztán megint fölvette s ugyanezt, ha fiú apjává lett, háromszor ismételte, ikreknél többször, sőt sokszor. Az Ybbs völgyében bemenőre ezeket a fura rigmusokat mondta:

„Unter der Hütt’n, ober der Hütt’n –
I waar’ halt da von weg’n ’s G’vatterbitt’n;
Thats mi nit auslacha,
Müassts ma an recht an grossen Oaringschmalz macha.”

(„Gunyhó alatt, gunyhó fölött – komahíni volnék itt; ki ne nevessenek, inkább készítsenek számomra egy jó nagy rántottát.”)

Távozáskor a komabotot ott is felejtette a koma szobájában – néma felszólításképen, hogy ez mihamar adjon alkalmat a viszonszolgálatra. Ez azonban néha tréfából is történt ott, hol nem volt sarjadék várható. A komák nagy becsülettel fogadják az apát, megkinálják a komaitallal, s ily alkalommal szokásos rántottát sütnek számára. A keresztelendő csecsemőnek a keresztapa „bepólyázza” a keresztapai ajándékot, rendszerint egy ezüst pénzt s néhány (három) rézpénzt, melyeket kereszteléskor szintén megszentelnek. Az utóbbiak (azelőtt fillérek) a Bécsi-erdőben „gagyogópénz” néven ma is ösmeretesek; azért adják, hogy a kisded könnyen és korán megtanúljon beszélni. A keresztapai ajándékhoz nem szabad nyúlni, mert minden későbbi megtakarításoknak az teszi az alapját. Az ajándék tartójába az anya a gyermek köldökzsinórjából is tesz egy kis darabot, piros vagy kék szalagocskával díszítve, meg egy szentelt cserép ereklyét („Amas-Dedl = agnus Dei), vagy más valami szentképet.

A keresztelőt vagy paszitát majd mindenhol a kisded szülőinek házában tartják, s arra a keresztszüléken kivűl meghívják a szomszédokat és rokonokat is, nem ritkán a papot meg a tanítót is (ezt azelőtt mind egyházfit).

A keresztkomáknak a gyermekágyas és kisded irányában többféle kötelességük van. Különösen megemlítendő a komatál. Ugyanis a komaasszonynak az anyának „hathetes-kenyeret” visz, mely zsemlyéből, kétszersültből és sárgaczukorból áll, melylyel a gyermek czuczáját töltik meg.

Az első, vagy második év folytán a gyermeknek ruhát ajándékoznak a keresztszülők, mely többnyire egy kis felsőruhából, ingecskéből és fejkötőcskéből áll. Utolsó ajándékúl a keresztgyerek 6–12 éves korában (vidékenkint különbözően) az úgy nevezett „Godlgwand”-ot kapja s némi pénzt. Az ing többnyire oly nagyra van szabva, hogy mindjárt nem viselhető, hanem rendesen már eleitől fogva a lakodalomra szánják. Ha a keresztgyerek a felruházás előtt hal meg, az összes temetési költség a keresztszüléket illeti. Ezen és egyéb áldozatokért és kötelezettségekért, nevezetesen azért az élet különféle körülményei közt tanúsítanak, minden alkalommal különös kitüntetésben részesítik őket. Ha a keresztfiú megházasodik, vagy pappá lesz, vagy meghal, a lakomán vagy toron asztalfőn ülnek a keresztszülék. A komák kendezik egymást. A ki komája háza előtt elmegy, megemeli a kalapját.

Az újszülött gyermeket különféle veszedelmek fenyegetik. Míg meg nincs keresztelve, könnyen kicserélheti valami boszorkány („váltott gyerek”), vagy megszophatja a lidércz s ezt mindjárt meg lehet ismerni a feldagadt csecsbimbójáról, s jövőre a bölcsőre rajzolt ötszögű csillagvonással lehet elhárítani. Nagy veszedelem az is, ha a gyermek „meg van verve” vagy „rontva”, „igézve”. Félelmesek különösen az olyan emberek, a kiknek a szemöldökük össze van nőve az orruk felett. Mind e gonoszoktól úgy óvja meg az ember a drága kincset, hogy, ha ránéz, egyet köp, „fügét” csinál ujjaival a zsebében, hüvelykét beszorítja, keresztet vet a kicsire, vagy keresztformára megnyálazza, bizonyos füvek főzetével megmossa, meghúzza az orrocskáját, farkasalmát akaszt a nyakába, valami ruhadarabját fordítva adja rá, jobb ingújjára, vagy fejkötőjére piros szalagocskát varr, stb. Az „ijedség”-et nyakba akasztott „sarokkő”-vel („Schreckstein”) orvosolják, a nyavalyatörést a többi közt „ráolvasással” mulasztják el, de ebben természetesen egy szót sem szabad ismételni.

Keresztelő.
Greil Alajostól

Ha a gyerek meg van keresztelve, kevésbé van kitéve rossz hatásoknak. Három, sőt kilencz napig sem mossák meg fürdéskor a fejecskéjét, hogy le ne menjen a szent olaj; csak az említett napok egyikén, vagy másikán fürösztik azt le. A megkeresztelt kisdedek különös felsőbb oltalom alatt vannak. Gyakran mosolyognak álmukban, mert az angyalok játszanak velük. az olyan házba, melyben kis gyermek alszik, nem csap bele a villám. Némely parasztházban e hiedelem következtében, ha zivatar készűl, a gyerekeket, vagy legalább a legkisebbet, „lefektetik”.

Mindenféle vélekedések vannak a gyerekágyasra nézve is. A terhesség idején „rá ne csudáljon” ám semmire, a mi rossz hatással lehetne rája. Ha az anya gyerekágyban hal meg, egyenesen a mennybe megy, mert – a mint mondják: „In den Sechswochen – Steht der Himmel offen”. Egy kis gyerek „egy szekérnyi dolgot hoz a házba”, de a gyerekágyasnak még a könnyebb munkáktól is tartózkodnia kell. Ha varr, megvakúl a gyermek; ha fon, kötelet fon annak a nyakára. Más egyéb elővigyázati szabályokra is ügyelnie kell. Ne nézzen ki az ablakon, ha zajt hal odakünn, mert valami boszorkány „elkaphatná” a gyermekét. Míg a gyerekágyas avatáson nem volt, ne menjen a ház ereszén túl, mert mindenféle rossznak tenné ki magát, s „táltossal” cserélhetnék ki a gyerekét a bölcsőben. Az ilyen „váltott” pedig rusnya teremtés; mindig törpe marad, púpos és nyomorék, vízfeje van, de azért minden rútsága mellett is „jóeszű”.

További fontos esemény a serdülő gyermek életében a bérmálkozás. Az ezen alkalomra választott bérmaszülők rendszerint imádságos könyvet vagy olvasót ajándékoznak gazdagabbak arany vagy ezüst órát s más effélét, többször egyes ruhadarabot vagy egész öltőt is. Polgári körökben ezüst evőkészletet szeretnek adni. Némely vidékre jellemző, hogy majdnem kirekesztőleg nőteleneket választanak bérmaszülőkűl. A bérmagyerekek a kapott ajándékokért bérmaatyjuknak, ha megházasodik, egy kis kiházasítási ajándékot adnak, rendesen fínom metszett borosüveget s ugyanily ivópoharakat; a lakodalmon különös kitűntetésben részesűlnek.

E szakasz végén még hadd említsük meg röviden az osztrák népnek a különös tehetségű vagy szerencséjű gyerekek felől való hitét. A nagyon eszesek nem maradnak meg. Különös szerencséjük van a „burokban szülöttek”-nek, a kik oly vasárnapon születtek, melyen a hold „megújúl”, vagy a kik nevüket magukkal hozzák a világra, azaz annak a szentnek a nevét kapják, kinek ünnepe a születésük napjára esik. „Burokban szülöttek” többet „látnak”, mint más emberfia, a jövőbe néznek, tudósok a szellemvilágban, megismerik a boszorkányt szemük veres körületéről, kincset találnak s minden dologban szerencse van velük.

Felette gazdag, vonásaiban nagyon változatos kép tárúl elénk a lakodalmi szokásokban. Nemcsak nagyobb vidékek, hanem egyes helységek is e részben sokszor nevezetes jellemző különbségeket s néha oly sajátszerűségeket mutatnak, melyek kétségkivűl réges-régi, ha nem még pogány időből származnak. Ime fővonásaikban.

Ha az apa megöregedett, s vissza akar vonúlni és a gazdaságot átadni, s fiának, a kit a terjedelmes birtok illet, derék „asszony” után kell néznie. Többnyire már régebben választott, sokáig volt „ösmeretsége” – gyakran egészen tisztességes, –így hát ő neki nem kell sokat keresnie. Mindamellett megkéreti a választottja kezét, ha bizonyos is titokban a beleegyezéséről, még pedig azokkal a szokásos formaságokkal, melyeket mások kénytelenek megtartani, ha nem akarnak esetleg „kosarat” személyesen kapni. Tehát belevonják a titokba a „házasságszerző”-t, ki aztán a lakodalomkor is rendesen fontos szerepet játszik, most pedig a házasúlandó legénynyel együtt megy „leánynézőbe”. Az ilyen majd mindig feleséges ember és közbenjárón szerepében különböző nevet visel. az alsó-ausztriai síkságon „Heiratsmann”, másfelé „Leutbitter”, „Kuppler” vagy „Bitt’lmann”, „Bittman” a neve. Wechsel tájékán a menyasszonynak is van külön egy bizalmas embere, a kit „Spruchmann”-nak hínak (v. ö. kérő násznagy, kiadó násznagy). Némely községnek megvan a maga állandó „kérő”-je, a ki az egyes családok atyafiságának minden feje-fokát tudja, s nem is kérdezi, kit kelljen annak rendi és módja szerint meghívnia. Ő néhol egyszersmind egyike a jegyesek „tanúinak” is. Az Ötscher kerületben gyakran ő maga megy a jövendőbeli férj nevében „kérőbe”, rendesen azonban annak kisérője. Mind a ketten látogatást tesznek a menyasszonyúl kiszemelt leány szüleinél, néha annak az örvével, hogy valami jószágot vesznek, de többnyire, hogy himezés-hámozás nélkűl „megkérjék” a leányt. Ez alkalommal jól tartják őket, s kedvező esetben mindjárt meg is határozzák meg a menyasszony szüleivel a „kézfogó” napját. Erre a vőlegény szüleivel megy a menyasszony házába, mikor aztán az egész ház táját töviről-hegyire körűlnézik, az istállóban minden darab marhát külön megvizsgálnak, a vagyoni állapotot szóba hozzák s utoljára a hozomány és egyéb házassági feltételek iránt alkudoznak, miközben a paraszt sokszor ugyancsak szorítja a krajczárt, nem akar „szőrt ereszteni” s egy pár „tízes”, vagy egy tinó miatt erősen „megköti magát”.

Kérő.
Greil Alajostól

Ha minden rendben van, mindenek előtt a menyegző napját határozzák meg, mely rendszerint kedd, továbbá a házat, melyben a lakodalmat tartják (a vőlegény vagy menyasszony szülei házát, vagy pedig valamely kocsmát), a vendégek számát s több effélét. Végűl eszem-iszom következik, melyen többnyire már nagy vígan vannak, habár a felek előbb „kissé keményebb szóval összekerűltek” is.

A vőlegény a menyasszonynak – többnyire titokban – „jegyajándékot” ád, még pedig egy kétforintost vagy egy aranyat is, néha egy szép borjat állít az istállóba, melyet aztán a lakodalom napján megkoszorúznak. (A régi német menyasszonyvétel nyomai). A Morva-mezőn régebben keszkendőt vagy czipőt küldött a jövendőbelijének. Ha a menyasszony visszaküldi az ajándékot, akkor „megbánta”, azaz mást gondolt s a lakodalomból „semmi sem lesz”. Másik esetben meghatározzák a napokat, melyeken a mátkapár a „törvény elé” megy, hogy a házasságot „megirassa”, és a paphoz, hogy a házasságot kijelentse és a „hirdetést” megrendelje. Már most a jegyeseket annak rendi szerint három egymásutáni vasárnapon a prédikáczió végével „levetik a szószékről” (szokásos körűlírása a hirdetés fogalmának), a minek nem akarnak tanúi lenni, azért is később mennek a templomba, vagy más egyházban hallgatják meg az Isten igéjét. Az első hirdetéstől fogva a vőlegény egy nagy bokrétát visel a kalapján. Hirdetés ideje alatt vőlegény és menyasszony ne igen láttassák magukat együtt nyilvánosan s ne tánczoljnak egymással. Ha valamely legény tánczolni akar a menyasszonynyal, a vőlegénytől kell rá engedelmet kérnie. Minthogy a vőlegény immár kiválik a legények társaságából, pajtásainak búcsúpoharat kell fizetnie, a mi borból, sörből és kenyérből áll.

Fontos ügy a lakodalomra-hivogatás. Közönségesen a vőlegény és menyasszony mindegyik maga hívja meg a maga rokonságabelieket. De gyakran a kérő kiséri őket, sőt néhol a felső-ausztriai határ felé ez többnyire maga megy hivogatni. A hivagatók kalapja és botja bokrétával és szalagokkal van czifrázva. Meghivójuk valami hosszabb mondóka, melynek helylyel-közzel még igazi régies bélyege van.

Ott, a hol a lakodalmat a kocsmában tartják, a vendégeknek a lakomáért rájok esendő összeget rendszerint a magukéból kell fizetniök, csak a legközelebbi rokonokért, vagy egyik másik kiváló vendégért áll helyt a vőlegény. Azért ily esetben nem igen vesznek részt egész családok, hanem többnyire csak egy megy el a lakodalomra, kivéve, ha a közeli rokonság máskép kivánja. Meghívják mindenekelőtt a szomszédokat, a kereszt- és bérmaszülőket és a legközelebbről való atyafiakat; „nagyobb” lakodalmakon messzebb terjeszkednek s néha parasztlakodalmon egy-egy „úri” vendéget is lehet látni. Egész sajátságos szokással találkozunk a Wechsel-vidéken, ott annak rendi szerint a menyasszonyt is úgy hívják meg, még pedig felette különös módon. A vőlegény és vőfély ugyanis reggel két, legfeljebb három órakor ünnepi öltözetben a menyasszony házába mennek, a ki ébren legyen ám, de azért mindjárt ne találtassa meg magát. Ha alva lepnék meg, nem jó gazdasszonyt néznének belőle, utóbbi esetben pedig „férjhezmehetnék”-jét árulná el. Elbúvik tehát valahová s minél tovább keresik a „hívogatók”, annál nagyobb tisztesség rá nézve.

A kérőn és a már említett násznagyokon vagy tanúkon kivűl a jegyeseknek szüleikkel egyetértve még más személyek után is kell látniok, a kiknek lakodalomkor tisztes hivatal jut; ezek a vőfély és a nyoszolyóleány. Némely vidéken (Wechsel) házasokat szólítanak fel vőfélyeknek és „nyoszolyóasszony”-oknak s melléjük több legény vőfélyt és nyoszolyóleányt. Wechsel vidékén a nyoszolyóasszonynak jó sok apró, „diónyi” fánkot kell készítenie, melyeket az esketés után az iskolás gyerekek közt osztogat el.

A lakodalom előtti vasárnapon (vagy néha egy héttel előbb) a menyasszonyos házban végbe megy a „koszorúkötés”. Összejönnek rokonok és ismerősök, nevezetesen a már kiszemelt „nyoszolyók”, kik csinált virágokból és rozmaringból „koszorúkat” és „bokrétákat” kötnek a lakodalmas vendégek számára s színes szalagokkal és csokrokkal czifrázzák fel. A lakomát rendesen táncz követi. Retz tájékán a menyasszonyi koszorút elárverezik; a legtöbbet igérő természetesen a vőlegény, a kinek ez alkalommal mindenféle tréfabolondság közt rőzsekoszorút tesznek a fejére. Az Ötscher-kerületben a lakodalom előtti estén mind a vőlegényes, mind a menyasszonyos házban megtartják ketté osztott bandával a „konyhatáncz”-ot. A vendégeket fánkkal tartják jól.

A lakodalmakat Alsó-Ausztriában többnyire a menyasszony vagy a vőlegény házában tartják, csak a Bécsi-erdőn túli kerületben, különösen a hegységben, a kocsmában is. Itt a lakodalmi szokások is általában a legegyszerűbbek. A vőlegény megvendégeli a lakodalom napján a maga, a menyasszony is a maga vendégeit, mind a ketten a szülői házban, reggelivel, mely sokszor ebédnek is beválik, s melyből különösen a tormás marhahúsnak nem szabad hiányoznia. A kocsmában találkozik a két lakodalmas nép, muzsikásoktól kisérve, s ott osztja ki a nyoszolyó a bokrétákat és koszorúkat. „Megesett” menyasszonynak nem szabad koszorújának lenni; pótolja ezt valami mesterségesebb hajfésüléssel, vagy fekete selyemkendővel köti be fejét. Zwettl környékén viselhet ugyan az ilyen menyasszony koszorút, de rozmaring nélkűl. Ha minden előkészület megvan, rendbe verődik a menet s muzsika után megindúl a templomba. Indúláskor a kocsmáros szentelt vízzel hinti meg a jegyeseket, ezt mondván: „I wünsch’ eng Glück und gehts in Gottes Nam’!” („Járjatok Isten hirével.”) A jegyesek kezet fognak s ezt mondják: „Wag’n ma’s in Gottes Nam’!” („Lépjünk hát rá Isten nevében.”) (Ybbsvölgye.)

Alsó-Ausztria más vidékein az a szokás, hogy esketőre a vőlegény a vendégeivel érte megy a menyasszonyért ennek szülői házához. Ott aztán sokféle akadályon és nehézségen kell előbb erőt venni. P. o. Wechsel tájékán a vőlegény csukva találja a menyasszonyi házat. Úgy kell „kikérnie” a menyasszonyt a „kiadó” násznagytól, pénzt dobálván, többi közt régi rossz pénzeket is, a csukott kapun keresztül; néha soká tart ilyenkor a tréfálkozó alkudozás. Néhol a vőfélynek kell a becsukott házba valahogy bejutnia. Ha ez sikerűlt neki és megtalálta az elbújt menyasszonyt, ettől egy piros szalaggal diszített boros üveget és ivópoharat kap, melyekkel a pitvarajtóba megy, hogy a vőlegénynek és vendégeinek jelt adjon, hogy megtalálta a keresettet. A morvamezei szlovák is keresi az „elbújt” menyasszonyt s régebben végig is tánczolt a falun a megtalálttal. Steinfelden a vőlegény, hogy beereszszék, egy tréfás honlevelet mutat elő. Ha belépett a házba, nem a menyasszony köszönti mindjárt, hanem előbb még az ál-menyasszony játszsza a szerepét. Elsőbben egy élemedettebb, sokszor maskarás fehérszemély lép elő, a ki ugyancsak fel van háborodva azon, hogy nem ő az „igazi” menyasszony. Sápítozás és átkozódás közt visszadobja a vőlegénynek a „jegypénzt”, azaz papirosba göngyölt üvegcserepet vagy ócska vasat szór a lába elé, és kárpótlást kiván, a mi egy nehány apróbb pénzből áll; ezután egyik vagy másik nyoszolyóleány áll elő, végre pedig az igazi menyasszony. Christophen körűl a menyasszony a köszöntés után egy-egy piros keszkenőt ajándékoz a vőlegénynek és a vőfélynek. Ha a közös falatozásnak (kávé és bor) vége és minden el van készűlve, utoljára még egy megható jelenet következik. A menyasszony elbúcsúzik apjától, anyjától, megköszöni nekik a kis kora óta vele tett jókat, bocsánatukat kéri az elkövett hibákért, s térden állva fogadja a szülői áldást. Ezután a vőfély rendezi a lakodalmas menetet. Wechsel vidékén ez a mondókája:

„Wir sind jetzt alle beisammen,
Drum geh’n wir zur Kirche in Gottes Namen,
Geh’n wir aber in Ordnung und Reih’,
Dass der Herr Jesus unser Begleiter sei.”

(„Most mind együtt vagyunk, menjünk hát a templomba Isten hírével, de szép rendet tartsunk, hogy a Jézus velünk legyen.”)

Esküvőre menetel.
Greil Alajostól

A templomba menetel alatt lődöznek a legények, s mennél kedveltebb a mátkapár, annál több port elpuffogatnak. Lakodalmas vendégek is lövöldöznek útközben (hisz a vőfély régebben sokszor puskával járt) s kurjogatnak, újjonganak egész a templomig. A muzsikusok meg nem fogynak ki a nótából. De nem egész szépségesen jutnak ám czélhoz. A menetet egyszerre csak feltartóztatja egy az utczán keresztbe feszített zsinór vagy láncz. Ezt úgy hívják, hogy: „Fürziehen” (= Vorziehen). A vőlegénynek már most ki kell váltani a menyasszonyt, „zsinórpénzt” fizetni; ha nagyon keveset ád, csúfságból legott egy szalmakötelet húznak elébe. Ha kedves a menyasszony, nagy zajjal szerencsét kivánnak neki, borral és süteménynyel kinálják s gyakran valami szép képpel kedveskednek neki. Ezért a „megtiszteltetésért” külön ajándékot ád, 5–10 forintot, a többiek egy-egy forintot. Ez a szokás Alsó-Ausztriának majd minden részében divatozik, vagy ismeretes. Még megjegyzendő, hogy ezt inkább templomból kijövőre, mint oda menőre űzik. Az oltár előtt az első nyoszolyó rozmaringkoszorút tesz a vőlegény fejére, a melyet ez az esketés után iziben lekap és zsebébe csúsztat. Ha a menyasszony kezébe kerűl, akkor ő „viseli a kalapot” a házasságban. A vendégeknek a jegyesekhez intézett köszöntője vagy szerencsekivánata sok helyt az oltár lépcsőjén történik.

Dorfstettenben a menyasszony minden szerencsekivánótól egy kis pénzbeli ajándékot is kap. Szokás néhol az is, hogy a lakodalmasok szerencsekivánásakor valamennyien megcsókolják a fiatal házaspárt. Másutt a menyasszonyt csak az asszonyvendégek csókolják meg. Ezalatt a zene víg lakodalmas indulót játszik. Ősrégi, ma azonban már csak ritkán előfordúló szokás a borivás, a „János itala” az oltár előtt, esketés után. Az üveg, melyet borral tele visznek a templomba, ünnepiesen fel van díszítve.

A templomból haza menet a Wechsel-vidéken attól tarthat a vőfély, hogy a rábízott menyasszonyt ellopják. Oly házak előtt, melyekben a házaspárnak rokonai, vagy ismerősei laknak, megáll a lakodalmi menet, s nagyban járja a köszöntés és szerencsekivánat, aztán borral kínálás. Mialatt a vőfély, a kinek a nevezett vidéken az esküvő után is magának szabad vezetnie karon a menyasszonyt, valamely barátjával beszélget, vagy kezet fog, vagy szájához viszi a borospoharat, „elcsípi” tőle a menyasszonyt valami kópé pajtása, beviszi egy közel házba, ott elbújtatja úgy, hogy a szerencsétlen vitéznek „keményen” kell keresnie s az ebben segítő legényeknek busásan bort fizetnie. Ha a menet a lakodalmas házhoz ért, új akadály van. Ugyanis be van csukva a ház ajtaja. A vőfélynek be kell zörgetnie és a házőrzőket (egy pár legény, a kik aztán a lakzin „felszolgálnak”) szép szóval kérnie, hogy bocsássák be, mert hát mind becsületes emberek állanak odakünn, s megigérnie, hogy a bebocsátásért lesz jó „ozsonna”. Végre ajtót nyitnak az őrök, kilépnek s egyikük egy fölczifrázott palaczkban bort nyújt a vendégeknek, másikuk egy egész kenyeret ád a menyasszonynak, egy új faragású fakést mellé s szépen felszólítja, szeljen le belőle mindjárt egy darabot. Van tréfa és kötődés, ha a menyasszony meg van zavarodva; de rendesen már előre gondoskodott, elővesz egy bicsakot s megszegi a kenyeret, a „szegélyt” otthon jól elteszi, „hogy a házasságban soha se lásson szűköt”. A fakést messze hajítja magától, mégpedig a ház felé, nem hátra, mert a szerencsét nem magától el, hanem háza felé kell vetnie. Ha a házasfelek jól élnek, azaz összeférnek, a „szegély” sohse penészedik meg; ha „símán” van lemetszve, az annak a jele, hogy a menyasszony az oltár előtt „híven és igazán” szólott, ő is megízleli már most a kínált bort, aztán kézről-kézre jár az ital. Ekkor a vőfély vagy más, mielőtt szájához vinné a poharat, így nótáz:

„A guat’s Glasl Wein,
Das muass austrunk’n sein;
Und der Braut ihr Wohlsein,
Das muass a dabei sein.”

(„Ezt a jó pohár bort ki kell inni, de a menyasszony egészségére ám.”)

Mialatt a kenyér is körűljár, a menyasszony belép a házba s első útja a konyhába visz, a hol „megsózza a káposztát”. A szakácsné ezalatt már készen tart egy tálat főzőkanállal, arra egy ezüstpénzt tesz a menyasszony. Sokszor a menyasszonynak a házba bemenőre söprűt vagy más egyebet tesznek lába elé. Ha fölveszi, vagy még tisztára is söpri a ház földjét, melyre szántszándékkal vizet öntöttek, jele, hogy jó gazdasszony válik belőle. St.-Pölten táján a lakodalmasházba (többnyire kocsmába) való bemenetelt az elébe állított „kásástál” tartóztatja fel. Valamennyi vendégnek, mindenekelőtt a jegyeseknek, meg kell vásárolni a kásás kanalat, azaz három kanál kását enni, s azért a „pinczéseknek” borravalót („kóstoló pénzt”) adni, kik szépen díszített üvegekben meleg borral, néhol édes süteménynyel is szolgálnak. Kása helyett gyakran tejbefőtt rizst, daragánczát vagy savanyú káposztát adnak fel. A kásáskanál egy kis csokorral van ékesítve. Több helyen, a hol a lakodalmat a kocsmában lakják el, a templomból való visszatérés után nyomban a „nyoszolyótáncz” megy végbe. Először a vőfély tánczol egyet a menyasszonynyal föltett kalapban; arra a vőlegénynek tart, leveszi a kalapját, szerencsét kiván s átadja neki a menyasszonyt. Evvel már most a vőlegény tánczol, utána a keresztapák, rokonok s általában a férfi vendégek mind sorban. Egy „vénöreg apónak” is kell tánczolnia, s ha már nem bírja tánczra a lábát, muzsikaszó mellett, szájában pipát tartva, körűljár egyet a menyasszonynyal.

A lakodalom (lakzi) mindenütt elsőrangú vendégség. Minden vendég számára második tányért tesznek az asztalra, erre rakják halomra az úgy nevezett lakodalmi zsengét vagy maradékot, hogy az otthon maradtaknak is jusson valami.

A lakodalom széles jó kedv uralkodik s mindenféle, különösen az új párral űzött tréfák segítik azt fűszerezni. Pólyásgyerekeket (sokszor ikreket), vagy bölcsőt mit formázó süteménynyel kedveskednek neki. Nagy vidéken szokás lakodalmi golyócskákkal (czukrozott koriándrommal) hajigálódzni, melyeket aztán másnap nagy serényen keresgél össze a helybeli fiatalság. Nevezetes az a némely tájékon dívó szokás, hogy a vőlegény esküvő után menyegzői ruháját fehér majkóval cseréli föl, kötényt köt s úgy hordja fel az ételeket, tehát szolgál a vendégeknek. Payerbach vidékén a lakozást néha ez a lármakiáltás zavarja meg: „Ellopták a menyasszonyt!” Ugyanis valamelyik vendég alattomban a szomszédba szöktette s már most a vőfélynek néhány pajtásával föl kell kerekednie, hogy az elsikkadtat megkeresse. A tréfa nem egy „pint” borában áll neki. A lakoma vége felé van a „pénzkérés”, azaz a muzsikusok, a szakácsné és a kocsmáros (ez utóbbi, ha kocsmában tartják a lakodalmat) bemennek az étkezők közé, s a vendégektől beszedik a szokásos pénzajándékokat. Ez sok mindenféle tréfával, kötődéssel és nótázással jár. A kocsmáros egyszerűen üzleties módon veszi sorra a vendégeket s szedi be a terítékért kialkudott fizetést, a mi közönséges lakodalmakon körűlbelűl négy forintra rúg. A kocsmáros helyett gyakran más valamely megbizottja jár körűl. Felette mulatságos módon megy végbe a szakácsné kéregetése. Elsőben is égett szagot éreznek a szobában s kérdik az okát. Ekkor valami megpörkölődött konyharongygyal a kérő vagy a vőfély nyit be az ajtón s pártfogójával együtt többnyire a szakácsné is; gyakran ez maga tartja egyik kezében a füstölgő rongyot, másikában egy merőkanalat „oltani”. Nagyban sopánkodnak, hogy szegénynek megégett a konyhán a köténye vagy szoknyája, pénze meg nincs, hogy pótolja. Néha a kérő bolondnagy sommát kér a vendégektől; de ezek „alkudoznak” s utoljára is ki-ki a szokásos összegecskét adja. Schneeberg környékén a szakácsné helyett egy füstölgő csepűvel beaggatott ember lép be. Erlaft-völgyben a szakácsné helylyel-közzel már egy héttel a lakodalom előtt eljár a házakba kéregetni.

Lakodalom.
Greil Alajostól

Még szélesebb a kedv, ha a muzsikusok mennek pénzt szedni. Néhol a kérő felszólítást intéz javukra a vendégekhez, melyben eszükre adja, hogy a muzsikusoknak annyira elnyűttek a szerszámaik a sok játszástól, hogy „friss húrra” van szükségük. Egy muzsikus előáll s bort kínál, sokszor hébort is, hogy a vendégeket bőkezűségre hangolja. Azonban a bort „fitymálják”, meg a „nyomorúságos” zenét is, és csak egy-egy krajczár esik a gyűjtő tálczára. De majd megemberlik magukat a vendégek, kivált ha egy villára szúrt forintost is látnak intőjelűl. Puchbergben egy muzsikus orvos képében jár körűl s ugyancsak köti a „gyógyítóerejű” borát mindenkire – jó pénzért. Wechsel vidékén egy muzsikus, gyakran nekiöltözve, általános kaczagás közt mondja el a menyasszonynak a muzsikusok hazugságát, vagy valami „nyomtatott”, azaz kézzelfogható hazugságot. Ezért borravalót kap, de sok, sok apró rongyba göngyölgetve, melyeket számtalan czérnaszál köt össze. A vendégek többnyire, mielőtt adnának, egy-egy nótát fújnak, melynek dallamát a bandának nyomban el kell húzni utána. Efféle nóták:

„Ös Spielleut, ös Lumpen,
Habts koaner koan Geld,
A Stub’n voller Kinder,
Koan Fechsung, koan Feld.”

(„Rongyos muzsikusok, egyőtöknek sincs pénze, gyerektek egy szobával, de se terméstek, se földetek.”)

Vagy:

„Mein’ Hos’n, die grean’,
Die ist z’riss’n bei’n Knean,
Is m’as Geld aussa g’fall’n –
I kann d’Spielleut’ nit zahl’n.”

(„A zöld nadrágomnak kiszakadt a térde, kihullott a pénzem, nem adhatok a muzsikusoknak.”)

A „pénzszedés” után „köszöntőt” mondanak az új párra, a díszvendégekre, násznagyokra, legényekre, nyoszolyókra, keresztszülékre, szomszédságra, „öregére, aprajára” stb., végre valamennyi vendégre. Minden „felköszöntés” után tust húznak.

Miután minden vendéget „éltettek”, következik a „menyasszonytáncz”, azaz a menyasszonyt tánczra híják. A kérő vagy vőfély a vendégek elé lép s hosszabb mondókát mond, mely egyes vidékeken réges-régtől ugyanaz maradt. Mint főgondolat mindenütt az ismétlődik, hogy az ő, a szóló, a menyasszonyt ma „fölékesítette s elvezette sarkon-utczán, közön-úton, szárazon és vizen egész a pap kezére”, hol is az elvette „a papi áldást, azon áll minden.”

Miután a szóló még említette, hogy a menyasszonyt a templomból tovább vezette s végtére ide a lakodalmas házba hozta, p. o. Wechsel tájékán ilyenképen szól hozzá: „A hajadon menyasszonynak a rózsáskertben tisztelkednem kell; tisztelkedem neki egy pohár borral, mely a rajnamelléki Kölnben termett; no, ha nem a rajnamelléki Kölnben termett, hát nap- és holdvilág közt termett, váljék a menyasszonynak és kedves vőlegényének egészségére. Vivát!” (Tus.)

„Fölkérem a mirtuskoszorús menyasszonyt, járjon el velem egy keresztényi menyasszonytánczot: egyet, kettőt vagy hármat, maga jó szántából. Az elsőt magamnak kérem, a második a vőlegényt illeti, a harmadik a kérő násznagyot, a negyedik a vőfélyt illeti.”

A többi tánczot mind a meghívott vendégek járják, legény, leány, „örege-apraja, épe-hibása, a kinek tánczolni való kedve van.”

Most a szóló az asztalhoz lép a menyasszony elé s ezt mondja: „Ha a menyasszony ép és friss, az asztalon jön által; ha friss és gyors, átugorja a barna tollaskalapomat; de ha bágyadt és nem szűz, a pad mentén jön ki. De félre ne lépjen ám, mert akkor a tisztességes menyasszonyt megbűntetjük egy akó borra, egy akó pálinkára, egy hátikosár kiflire, abból kinek-kinek jut egy csücske”.

Hasonló büntetés fenyegeti a menyasszonyt, ha „bal lábbal lép a jobb helyett”. Hogy ennek elejét vegyék, a szóló négy vigyázót állított fel: „Egyet Bécsben, egyet Gráczban, egyet Fürstenfeldben, a negyediket meg a világ közepén.”

Már most a menyasszonynak az asztalra kell hágni s tálak, tányérok, üvegek és poharak közt a kérő vagy vőfély felé mennie, a nélkűl azonban, hogy vagy egy edényt feldöntsön, mert ez árnyékot vetne hajadoni koszorújára, különben sem volna jó jel a házasságra, kivált a gyermekáldásra nézve; néhol keresztűl kell lépnie a vőfély tollas kalapján is. Ilyenkor persze akad a vendégek közűl, a ki észrevétlen egy tele poharat feldönt, a mit természetesen általános nevetés közt a menyasszonyra fognak. Wechsel vidékén az örömanya igyekszik menyének lehető szabad útat csinálni az asztalon. Ha a menyasszony nem szűz, a pad mellett jön ki a helyéről. Éjfél előtt, vagy után is, mikor a társaság a legfényesebb kedvben van, rendesen maskarás legények jelennek meg, kik a vőfélynek egy passzust mutatnak fel, melynek tartalma csupa merő bolondság. Ha jónak találják a passzust, a maskarások hármat tánczolhatnak, mialatt a lakodalmi vendégek nézők. A mivel megkinálják, a bort Wechsel tájékán szalmaszálon kell szivogatniok a maskarásoknak.

Többnyire éjjel tizenkét órakor, vagy hajnal felé is, más jelenet következik, melyet a menyasszony – legalább színre – komolyan, ellenben a lakodalmi vendégek szörnyen mulattató tréfának fognak fel, t. i. a „kontyolótáncz”. Van vidék, mely ismeri ezt a nevet, de nem a dolgot magát is. Ott ugyanis délelőtt „tánczolják le a koszorút”, melyet a menyasszony mégis egész nap fején hord. Másutt éjféltájban egyszerre csak eltűnik a menyasszony s valami kis szobába veszi magát félre, a hova érte megy a vőfély, kinek a vőlegény ugyancsak szemére lobbantja, hogy oly rosszúl vigyázott a reá bizottra. Mihelyt megjelenik a „megtalált”, víg muzsikával köszöntik és, miután még egyet körűltánczolt a vőlegénynyel és vőfélylyel, a tánczszoba közepén, hiába sí-rí, egy székre vagy zsámolyra ültetik. A vőfély leveszi a húzódó fejéről a „hajadoni koszorúját”, mialatt a vendégek sokhangú gyereksírást utánoznak, a muzsikusok pedig fülszaggató macskazenét csinálnak. Némely helyen gyászzenét játszanak. A koszorú helyébe a menyasszonynak „fejkötő”-t, néhol épen „aranyos” fejkötőt tesznek a fejébe, mire aztán kiskorig visszavonúl, vagy pedig még egyet tánczol előbb a vőlegénynyel. A Morva-mezőn ezelőtt goromba módon úgy tépték ki a menyasszony haja közűl a koszorúját s egy pohár vizet öntöttek a nyakába vagy a széke alá; Wechsel vidékén előbb meglazítja az örömapa a koszorút, a Lajtha-kerületben a keresztanya veszi le.

Az itt leírt jelenetet is rendesen mondókákkal kisérik, melyek néha szörnyen komoly, megható hangúak; p. o.;

Óh, én szűzi jegyesem,
Ne keserítsen meg,
Hogy gyönyörű koszorúd
Le kellett most tenned.

A menyasszony s vőlegény
Névnek immár vége,
A vőlegény férj és a
Jegyes – felesége.

A lányságnak vége van,
A házasság kötve van;
Rajta Isten nevében,
S éljetek békében.

Wechsel vidékén a nyoszolyóasszony a menyasszonyt, miután fejébe tette a fejkötőt, a vőlegényhez vezeti, mint „feleségét” s egyszersmind átadja neki a levett koszorút.

A nevezett vidéken csak a „kontyoló táncz után jelennek meg a „maskarások” és az úgy nevezett „Moasenschützen”.* Ez utóbbiak „lényalók”, kik nélkűl nem esik lakodalom s különböző nevük van. Néhol úgy hívják őket, hogy „Maurer”, másutt „Stückelpasser”, „Nachigeher”, „Bucklkratzer”, „Alfanzer”.* A hol a kocsmai lakodalmak vannak szokásban, a lakozás kialkuvásakor ezekre a „lényalókra” nagy tekintet van. Némely helyen már evés után, este megkezdődik a szabadtáncz vagy köztáncz, azaz mindenféle hivatlan vendégek érkeznek, a kik csak tánczolni akarnak s a tessék-lássék kedvéért valamicskét „költenek” is. Ezek még bokrétát kapnak a nyoszolyótól, de nem a leányok is, kiket magukkal hoznak. Gyakran egész pajtáshad megjelen, nem egyszer olyanok, kik valami régi sorukat szándékoznak „verekedéssel” elintézni s ebbeli szándékukat rendesen végre is hajtják.

„Mais” a régibb nyelvben háton vivő kosár-félét jelent.

Alfanzer (az olasz all’ avanzo = javára) itt = nyalakodó.

Lakodalmi vendégek haza-muzsikálása.
Greil Alajostól

A mi az osztrák nép tánczait általában illeti, a „ländler” és polka a legközönségesebbek, legkedveltebbek. De tánczolnak már, kivált a síkföldön, walzert, galoppot és mazurkát, polgári körökben quadrillet is. Majmolják ebben a városit. A „sechsschritt”-et vagy „németes”-t, úgy látszik, kiszorítja a walzer.

Ha a lakodalom minden örömestűl, mulatságostúl véget ér, a vendégeket „haza-muzsikálják”; a muzsikusok egy darabig elkisérik a távozókat, a kik nem messze laknak, azokat egész hazáig is, a miért jó borravalót kapnak. Haza-muzsikáláskor természetesen ismét járják a fiatal párra czélozó nóták.

A menyasszony némely helyen nem költözik mindjárt az új otthonába, hanem egy, sőt két, három hétig is még szüleinél marad s a vőlegény megy érte. Ez alkalommal is, kivált ha a menyasszony vidékre megy férjhez, útját állják a legények és „zsinórpénzt” kell fizetni. Mikor az új asszony jövendő lakásába lép, kérnie kell ipát, napát, hogy fogadják be; néhol ezt az utczaajtó küszöbén térden állva teszi. Erre forma szerint, sőt némi ünnepiességgel a konyhába a tűzhelyhez s onnan a szobába vezetik. Ez a mély jelentésű, a nőnek háziasszonyi hivatását jellemző szertartás főkép Wechsel vidékén még divatjában van. Nemkülönben dívik itt egy más érdekes szokás is. Ugyanis a lakodalom után harmadnap a legények valami kordén vagy szánkón egy rövid, vastag fatuskót visznek „bölcsőfának” a fiatal asszony számára s ezért jól tartatják magukat.

A menyasszony kiházasítása a pénzbeli hozományon kivűl többnyire bútorfélékből áll, minők p. o. láda, ruha- vagy tolószekrény, egy vagy két ágy (régebben „mennyezetes ágy”) asztal és székek, mind valamennyi jó kemény fából. Azonkivűl fehérneművel és ruhával „stafirozzák ki” a menyasszonyt, s a háztartásra goromba és finom vásznat kap, meg „fonalat”, konyhaedényt, evőszert s más effélét, gyakran egy-egy darab háziállatot, p. o. egy fehér tehenet („Brautkuh”), mely felkoszorúzva megy a „költöztető” kocsik nyomában. A lakodalmas vendégek, általában a rokonok s a közeli ismerősök, ha nem vesznek részt a lakodalomban, a kiházasításhoz ajándékokat adnak pénzben vagy természetben, p. o. vajat, tojást, czukrot, kávét, húst, libát, tyúkot, vagy gyenge malaczot is (többnyire a lakzira), azonkivűl kisebb bútor- vagy házieszközdarabokat, névszerint: konyhaszereket, poharakat s más effélét. Az ajándékok átadásának ideje és helye nagyon különböző. Vőlegény és menyasszony, vőfély és nyoszolyóleány szintén megajándékozzák egymást. A vőlegény veszi meg a menyasszonynak a lakodalmi czipőket, ez meg annak viszonzásúl inget ád („Brauthemd”), vagy színes selyemkendőt és fehér kötényt. A vőfély fizet a lakzin a nyoszolyóért, ezért ettől nyakkendőt kap.

Halottbúcsúztatás.
Greil Alajostól

Végtére még számos népies hiedelmet kellene felhozni, melyek szerelemre, lakodalomra és házasságra vonatkoznak. Itt azonban csak egynéhány legelterjedtebb foglalhat helyet. Ha a szerelmesek tavaszszal a visszatérő fecskéket először nem egyenesen, hanem párosan látják röpűlni, még azon esztendőben összeházasodnak. Ha a leánynak mególdódzik a köténye és leesik, hűtelen lesz hozzá a szeretője. Ha legény, vagy leány tükröt tör, még hét esztendeig várnia kell a házasodással. Szeretők ne ajándékozzanak egymásnak metszőszereket (kést, ollót, mit), mert avval kettévágódik a szerelmök kötele; gyűrűk, szentelt tárgyak is (olvasók, imádságos könyvek s egyéb effélék) veszedelmes ajándékok. Lakodalom napján rossz jelek: az idő, szembe jövő temetés, az oltáron a gyertya lobogása, a menyasszony vigyázatlansága, ha borral önti le magát (férje iszákos lesz), az első „igen”, ha a férfi mondja (mert akkor az asszony lesz úr a házasságban), s egyebek. Szokásmondás: „Siró menyasszony, nevető asszony”. Gmündben ezelőtt szokás volt, a menyasszony szülei házánál egy botot égetni el a befűtött kemenczében, hogy az asszonyt ne verje majd az ura. Wechsel vidékén a lakodalmi vendégek rozmaringágat tesznek a földbe a kertben; ha megered, boldogok lesznek az új házasok.

Már most áttérünk az alsó-ausztriai nép halotti szokásaira. Ha meghalt valaki a családból, befogják a szemét, s hogy csukva maradjon, nedves vászondarabkát vagy nehéz rézpénzt tesznek rá, melyet használat után elajándékoznak. Gyakran fel is kötik kendővel az állát, hogy tátva ne legyen a szája. Rendesen mindjárt a halál beálltával kinyitják a halottas szoba ablakait, hogy, a mint néhol gyermekiesen hiszik, „kimehessen” a lélek; az órákat is megállítják a szobában, mert a halott körűl csendességnek kell lenni s az álló mutatók jelképei legyenek a lejárt életórának. Polgári házakban azonnal beakasztják a tükröt, mert különben meghomályosodnék. A holtat három óráig feküdni hagyják az ágyban, aztán megmossák és tiszta ruhába, több helyen a menyegzőibe öltöztetik. Ez néha avval foglalkozó személyek dolga, a miért aztán az elhúnytnak ágyneműjét s egy néhány ruhadarabját kapják. Az ágyszalmát a közellévő mezőn vagy nyilt úton elégetik. A háziak és szomszédok ilyenkor körűltérdeplik a tüzet és imádkoznak a megholtért. Némely helyen azt tartják, hogy a füst viszi a lelket a mennybe. A holttestet lészán vagy padon terítik ki, még pedig közönségesen nem a szoba közepén, hanem a fal hosszában. Fejtűl egy feszületet, olajmécset s szentelt vizes edényt tesznek s a mellé kalász- vagy puszpángcsomót a holttest behintése végett. A halott egybekulcsolt kezekkel fekszik, melyeket egy olvasó diszít s tart egyszersmind össze; mellét szent képecskék borítják, melyeket felnőttek és gyermekek ajándékoznak jámbor szeretetből, midőn halottnézni mennek. Hajadonok rendszerint fehérbe vannak öltöztetve, fejöket fehér rózsakoszorú, sokszor pedig magas virágkorona ékesíti. Hisz a halál napja a szűz „menyegzője”.

Halottas menet.
Greil Alajostól

Azokon az éjszakákon, melyeken a halott a házban fekszik, történik a „virasztás”. Többnyire felváltva imádkoznak és énekelnek a halott előtt. Ha az „áhítatoskodás” első hosszabb része véget ért, a vendégeket musttal, pálinkával, borral, dióval, aszalt gyümölcscsel s házikenyérrel vendégelik meg. Néha egy-egy ártatlan játék is járja. „Ozsonna” után újra kezdik az imádkozást és éneklést. A virasztás többnyire éjfélen túl is tart. Reggel összegyűlnek a halottas házban a halottjelentő által meghívott atyjafiai, szomszédai és komái az elhúnytnak. Ezek reggelit kapnak, mely némely vidéken fölér holmi kis lakomával. Utána öt miatyánkot mondanak a megholtért, mire a halottvivők a testet nyitott koporsóban a pitvarba emelik. Erre következik a „halottbúcsúztatás”-nak egész Alsó-Ausztriában egyaránt szokásos, igazi népies és mélyen megható szertartása. Az előimádkozó vagy az ács, a ki a koporsót készíti, e mellé áll s a halott nevében, ha az p. o. családapa, ezeket mondja:

„Gelobt sei Jesus Christ! Hiazt pfiat* eng Alle Gott bei’nander; muass eng heunt verlass’n stb.” (Dicsértessék a Jézus Krisztus! Isten áldjon meg mindnyájatokat; ma el kell hagynom benneteket, stb.)

Pfiaten = behűten.

Ekkor oda megy a feleség, meghinti a halottat szentelt vízzel, keresztet vet rá, kezét érinti s így szól: „So pfiat di Gott, mein liaber Mann, bis ma wieder z’amm kemman!” (Isten áldjon, kedves uram, míg majd ujra látjuk egymást!) Azután egyenként odajárúlnak a germekek s hasonló módon búcsúznak el, ezt mondván: „Pfiat ’n Vadern” (Isten áldjon, apám,) s ezt teszik hozzá: „Dank’ m Vadern für alles Guate!” (Köszönöm, édes apám, minden jóságát!). Ily formán búcsúznak a szomszédok és atyafiak is, s egyik-másik tört hangon így szól: „Han di gern g’hat, Nachbar!” (Szerettelek, szomszéd!). Első személy helyett a szóló sokszor a harmadikban beszél. Némely vidéken ez a búcsúztatás csak a sírnál megy végbe. A búcsúzás végén néhol egyenest kijelentik, hogy „az elhúnyt mindenkinek hagyott is valamit a „torra”, mely ennél s ennél a kocsmárosnál lesz”. Miután be van zárva és leszögezve a koporsó, a halottvivők az ajtóküszöb fölött, ehhez kissé hozzá értetve, háromszor megemelintik keresztformán s mindannyiszor ezt mondják: „Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!” Mire mind ezt felelik: „Mindörökké, amen!” Nagyon elterjedt hiedelem, hogy a holtat lábbal előre kell kivinni a házból, mert, ha visszanéz, valaki nem sokára „utána” hal a háziak közűl.

Ha a halottas háztól messze van a templom, a holttestet rendesen ökrös szekéren viszik oda. De a béresnek nem szabad visszatekinteni, mert úgy társát keresné a holtnak. Valamelyik szomszéd szállítja a holtat a templomba; néhol a két szomszéd ássa meg s sírt is.

Némely vidéken botránkoztatónak tartják a holtat szekéren szállítani a templomba. Jobb szeretik rudakon vinni a koporsót, ha nagy útat tesznek is. Több helyen szokásban van, hogy, ha parasztgazda hal meg, minden szomszéd, a kinek földjén keresztűl vonúl a halottas menet, a határmesgyén a szent-mihály-lovához járúl, s az előimádkozó a halott nevében bocsánatot kér tőle, ha netán nem voltak jó barátok, nevezetesen pedig ha határvillongások voltak köztük. Házasember testét férfiak, nőtelenét fiatalok, leányét leányok viszik ki. Néhol a gyerek holttestét, ha fiú volt, ha leány, legényke vagy iskolás fiú viszi karjain, mikor is tartószalag könnyít a terhén.

A „tor” vagy csupán sós, köményes kenyérből és borból áll, vagy pedig bőségesebb lakomával ér fel. Utána (vagy közben is) imádkoznak az elhúnytért. A köznépet feltűnően jellemzi halotti szokásaiban a városiakkal szemközt, hogy minden pompát kerűl. Nem űznek fényt p. o. koszorúk és síremlékek dolgában; még jóformán mindenfelé beérik az egyszerű fakereszttel. Csak az imént említett torral tesz a nép kivételt (maradványa ez a régi pogány ünnepi halotti szokásoknak). Fájdalmában e nép gyakran bámúlatos önuralmat, sőt igazi heroismust tanúsít. Ott áll férje sírján a paraszt anya egy sereg neveletlen gyerekkel. Csendesen zokog, egész magatartása bizonyos lelki nagyságot és fenköltséget tűntet föl a fájdalomban, melyeknek támasza igazi Istenben való bizodalom. Feltűnő magaviseletet a fájdalom nyilvánításában illetlennek tartanak s ha mindjárt nem rosszalják is, de utóbb „megszólják”.

A temető.
Greil Alajostól

Számosak azok a hiedelmek, melyek a halálra, a szegény lelkekre, a holtak hazajárására stb. vonatkoznak. Egy rokon vagy jó barát nem egyszer „megjelenti magát” a halál pillanatában. P. o. egyszerre csak kinyílik a szobaajtó és senki sem lép be; kopogás hallik, tárgyak esnek le a falról minden megfogható ok nélkűl; kesergő hang járja át az egész házat; valamelyik szobában lépteket hallani, pedig senki sincs ott; a sírásónál éjjel deszkák és ásó, kapa ropognak, zördűlnek; fekete alak suhan a ház körűl s több efféle. A holtakat nem jó sokáig és nagyon siratni. Ha a holtnak valami baja van, vagy éltében nem adta vissza a más ember jószágát, a halál után nincs nyugodalma, haza jár. Éjszaka megjelenik valamely rokonnak vagy jó barátnak s megmondja a baját, a helyet is megjelöli, a hol a hamis szerzemény található. Ha imádkoznak érte s teljesítik a kivánságát, néha még többször visszajár a halott, de mind „fehérebben” s végre felröppen a lélek fehér galamb képében az égbe, miután megköszönte a megszabadítást. Az éjszaka a lelkeké; esteli ave-maria harangozástól reggeli ugyanazon harangozásig járnak. Sok vidéken az a hit, hogy a lelkek csak a házereszig követhetik az embert, ha künn a szabadban közeledtek s netán látatlanúl valami szekérre ültek. Ha a kés élivel fölfelé hever, valamely szegény léleknek kell rajta „lovagolni”; ilyen szenved akkor is, ha az ajtókat erősen csapkodják. Míg az elhúnytnak hagyatékán pörölnek, nincs annak nyugodalma. Ha a tűz zizeg, egy szegény lélek kínlódik; ilyenkor egy kis sót hintenek a lángba, vagy kenyérmorzsát vetnek bele. Ha boriváskor egy pár csöppet elöntenek, ezt mondják: „ez a szegény lelkeké”.

Az elhalálozott rokonok és barátok sorsa, mint általában az embertársaké iránt minden alkalommal nyilvánúló részvét, nemes, szeretettel teljes kegyelet vonását mutatja az osztrák nép életében. Jóformán soha sem beszélnek valamely elhúnytról a nélkűl, hogy hozzá ne tennék: „Isten nyugosztalja!” A ki holttal álmodik, imádkozik érte. Általában nincs száma a holtakért mondott imádságoknak és értök hozott áldozatoknak, és nem egy jámbor, jótékony alapítvány, nem egy régi tisztes emlék köszöni eredetét drága elhúnytak kegyeletes emlékezetének.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem