BALSAI ISTVÁN, DR. igazságügy-miniszter:
BALSAI ISTVÁN, DR. igazságügy-miniszter:
BALSAI ISTVÁN, DR. igazságügy-miniszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Most, hogy már nyilván véglegesen lezárult ennek a több mint három hónappal ezelőtt előterjesztett törvényjavaslatnak az általános és részletes vitája, azzal kell kezdenem – ami kicsit talán meglepő lesz –, hogy én teljesen elégedett vagyok a vita lefolyásával és eredményével. (Zaj. Taps.) Elégedett vagyok, mert nyilván nem lehetett az a célja a törvényjavaslat előkészítésekor senkinek – legkevésbé nekem –, hogy egy olyan célt tűzhessünk ki, amely szerint egy változtatásra nem szoruló és módosításokkal nem érintett törvényjavaslat egyszerű és viszonylag gyors vitáját követő elfogadásra kerüljön. Ilyen célt még akkor sem tűzhettünk ki – és ezt valljuk változatlanul –, amikor egy jogilag és közgazdaságilag is teljesen zárt koncepciót tartalmazó javaslatot bocsátottunk vitára. Nyilvánvaló volt, számítanunk kell arra, hogy a még oly zárt koncepciójú javaslat is heves indulatokat, ilyen hosszú és tényleg, minden részletre kiterjedően igen sokszínű és eltérő véleményeket fog indukálni. Ez nyilván abból is következik, hogy a kérdés, amelyet meg kíván oldani a törvény, az alap-, kiinduló kérdés, hogy milyen viszonyokat kíván most rendezni, annak idején – tehát az igazságtalanságok, a jogsértések elszenvedésekor is – ugyanilyen indulatokat indukált, és ugyanilyen, évtizedes, szűnni nem akaró emóciókat érint.
Bár nagyon sokan mondják, halljuk, látjuk, olvassuk rádióban, televízióban és újságokban, és még az ellenzék is a szemünkre vetette néha, hogy talán túl sok időt foglalkozott az Országgyűlés – mintegy elvesztegetett – ennek a törvényjavaslatnak a vitájával, emlékeztetem a tisztelt Országgyűlést, hogy a javaslat közel negyven év jogalkotásával kapcsolatos helyzet rendezésére vállalkozik. Így ez az alig három hónap – figyelemmel a Parlament más irányú munkájára is – tulajdonképpen azt sem jelenti, mintha egy-egy év tekintetében egy-egy napot töltöttünk volna el a vitával. Úgyhogy még ilyen összehasonlítást is kiáll a vita, tehát elvesztegetettnek vagy elhúzódónak ebből a szempontból sem tekinthető.
Nyilvánvalóan nem lehet feleslegesnek tekinteni az eltelt időt azért sem, mert minden apró részkérdésnek hangot kellett kapnia, és nyilvánvalóan itt, ezen a fórumon, az ország legmagasabb fórumán kellett ennek a vitának lefolynia.
Ez nem volt elspórolható, ezen egyszer túl kell jutnunk, és ki más, mint a Parlament jogosult ennek a vitának a lefolytatására. Nyilvánvaló, hogy a magyar nemzet lakosságának, a választópolgároknak az általuk megválasztott képviselők útján kell kifejeznie a politikai akaratát ebben a kérdésben,és meg kell kötni azt a kompromisszumot, amelyet a vélhetően most elkezdődő szavazás kapcsán végeredményben meg fogunk tudni oldani.
Tisztelt Országgyűlés! A tervezet előterjesztésének tehát az volt a célja, hogy a Kormány adott szavához híven kezdeményezze történelmünk egyik legsúlyosabb sebének a gyógyítását. A Kormány tehát nem az árral sodródott, hanem egy bátor jogi utat nyitott, elébe ment tulajdonképpen az eseményeknek, felmérte a végletes reagálások lehetőségét is, és éppen ezt a kompromisszumot keresi a javaslat a végletes reagálások között. Nyilván tovább tökéletesíthető megoldásokkal, de azt is figyelembe kell venni – és ezt nagyon sokszor hangoztattuk, de most a vitát lezárva szeretném még egyszer kijelenteni –, hogy nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi jogrendszerben is járatlan utakon haladunk, és nem találunk sehol semmilyen adaptálható példát ennek a helyzetnek a megoldására.
Sokan hivatkoztak az általános vita elején külföldi példákra, megoldásokra: lám mennyire előbbre járnak egyes hozzánk hasonló országok a jogalkotás terén ezeknek a kérdéseknek a rendezésében. Nem szeretném ezzel az időt rabolni, csak emlékeztetem önöket arra, hogy a példákban hivatkozott német és csehszlovák törvényhozási helyzet cseppet sem jár előbbre, emlékeztetem önöket arra, hogy a csehszlovák parlament nemrég, néhány nappal ezelőtt a visszavonásra késztette a kormányt a leglényegesebb kérdés, a földkérdés tekintetében, hasonló megoldásokkal kapcsolatos törvényjavaslatát illetően. Ugyancsak emlékeztetem önöket arra, hogy a német jogalkotásra való hivatkozás sem szerencsés, hiszen a nagy múltú, jogállami intézményekkel régóta működő, alkotmánybírósággal rendelkező Németországban is számtalan problémát vet fel ennek a kérdésnek a rendezése. Úgyhogy semmilyen szégyenkezni valónk nincsen, sem a javaslatot beterjesztő Kormánynak, sem pedig a Parlamentnek a vita ilyen hosszú és nehéz lefolytatása kapcsán.
Természetesen azért sem tudunk adaptálni külföldi példát, mert ebben a kérdésben kizárólag a belső jogrenddel és a belső valósággal kapcsolatban tudunk jogszabályt alkotni.
Eddig kétszer hangzott el, úgy hiszem, a kompromisszum szó, én ezt igen fontosnak tartom, és higgyék el, hogy nem a Kormány által beterjesztett törvényjavaslat elfogadásának a presztízsokából, azért tartom fontosnak, mert a törvényjavaslaton keresztül több érdeknek, több nagyon fontos érdeknek kell egymással kiegyeznie. A volt tulajdonosoknak a soha nem volt tulajdonosokkal, akik tulajdonképpen a ma élők jelentős többségét alkotják. A volt tulajdonosoknak meg kell érteniük, hogy teljes kártérítésben nem részesülhetnek, és azoknak, akik csak a kárpótlás terhét fogják viselni, meg kell érteniük, hogy az elmúlt rendszer által okozott károkért a ma élőknek is helyt kell állniuk.
A kompromisszumot tehát mindannyiunknak egymással kell megkötni, nincs tőlünk független állam, amelytől a társadalom egyik része teljes kárpótlást vár, a másik része pedig kérdőre vonja a részleges kárpótlás javaslatáért is. Az állam, úgy érzem, ebből a szempontból mi vagyunk itt mindannyian, károkozók és károsultak egyaránt.
Ennek a kompromisszumnak a megtalálása kárpótlást vár, a másik része pedig kérdőre vonja a részleges és ennek a szükségességét vallva tulajdonképpen kifejezetten örülök annak, hogy a javaslat kiállta azt a próbát, amely az Alkotmánybíróság előtti megmérettetést is jelentette.
Tisztelt Országgyűlés! A lefolytatott vita tehát igazolta a várakozásokat. Abban minden felszólaló egyetértett, hogy az elmúlt rendszerben az állam súlyos igazságtalanságokat követett el a magántulajdon kárára. Szándékosan használom az igazságtalanság szót,és nem a jogtalanság fogalmát említem, hiszen hasonló, de mégis nagy különbséget felölelő fogalmakról van szó. Éppen ezért úgy gondolom, nem szükséges ebben a Parlamentben ezt részletezni, csak arra szeretnék utalni, hogy sajnálatos módon a jog köntösébe bujtatva a hatályos jogrendszerbe épített szabályozással teremtették meg az akkori jogalkotók a tulajdon elvonásának a lehetőségét. Ésszerűtlen és értelemszerűen következik ebből, hogy a sérelmeket alkotmányos módon meghozott jogszabály megalkotásával kell orvosolni. Ilyen jogszabályt pedig demokratikus keretek között csak ilyen nagyarányú nézetütköztetés útján lehet eredményesen létrehozni. Ezért egyáltalán nem tartom bajnak, hogy tisztelt képviselőtársaim esetenként homlokegyenest ellenkező nézeteket fejtettek ki, és tulajdonképpen közös platformra kerültek olykor olyan egymástól rendkívül távol álló politikai nézeteket valló képviselők, illetőleg pártok, mint ahogy ez tapasztalható volt.
Gyakorlatilag minden lehetséges megoldás felszínre került, kezdve attól, hogy kapjon vissza mindenki mindent, lehetőleg ugyanott, eredeti formájában, egészen addig, hogy senki ne kapjon semmit, legföljebb szóban deklarált erkölcsi elégtételt. A többség a pártok egységesen kialakított álláspontjával és ezen belül a képviselők igen változatos egyéni javaslataiban a két véglet között kereste az utat, természetesen ki-ki a politikai alapállásának és választói vélt kívánságának, és azt hiszem, nem kis mértékben vérmérsékletének megfelelően.
Engedjék meg, hogy sorra vegyem a legmarkánsabb véleményeket.
A teljes visszaadás nyilvánvalóan megoldhatatlan, az pedig, hogy senki ne kapjon semmit, elképzelhetetlen. A reprivatizáció lehetetlenségét a törvényjavaslat előterjesztésekor részletesen már megindokoltam, ezért most erről nem kívánok szólni. Arra a véleményre viszont, hogy fölösleges az anyagi elégtétel, hosszabban ki szeretnék térni.
Tisztelt Országgyűlés! Még a régi rendszer fennállása alatt, amikor éppen csak jelentkeztek a jogállam jelei, tehát még nemigen volt vagy alig volt remény bármilyen elégtételre, már megindultak a levelek, külföldről, belföldről jelentkeztek igényeikkel a volt tulajdonosok.
A rendszerváltozás óta – ezt saját magam is tapasztalom – levelek, telefonok, személyes megkeresések ezrei érkeznek a legkülönbözőbb fórumokhoz, amelyekben vagyoni sérelmeik orvoslását kérik, követelik a sérelem valamilyen reparálását. Már önmagában ez is egyértelműen bizonyítja, hogy a tulajdonhoz, saját vagy hozzátartozói munkájának eredményéhez végsőkig ragaszkodik mindenki, vetődjön bármerre a világban, és bármilyen körülmények között éljen. Számtalanszor bebizonyosodott az is, hogy a fejlődés mozgatója nyilvánvalóan a magántulajdonra alapozott gazdaság, és azt hiszem, hogy számos nagy tévedése között talán a legnagyobb tévedése a kommunista ideológiának az volt, hogy a magántulajdon elvetését hirdette.
Tisztelt Országgyűlés! Nem lehet az véletlen, hogy a kárpótlás szükségességét a legifjabb nemzedék pártja tagadja a legjobban, hiszen életkoruknál fogva nem is érezhetik és feltehetőleg nem is értékelik megfelelően azt, hogy mit jelent egy élet munkájának vagy akár több nemzedék munkájának eredménye, és ezzel kapcsolatban egy olyan döntés, amely egyetlen perc alatt ettől megfosztja, illetőleg egy olyan évtizedes tapasztalat, amely alatt előttük bebizonyosodik, hogy felelőtlen, szakszerűtlen, hozzá nem értő idegen kezekben ez a tulajdon mivé válik. Nyilvánvaló azonban, hogy a kárpótlás megadását nem kizárólag az ezt követelő levelek tömege indokolja, és a kárpótlás megtagadásának az elvetését sem azért javasoljuk, mert azt éppen egy ellenzéki párt képviseli. Ha egyszer a magántulajdont elismerő és védő, a privatizációval ezt éppen jelentősen bővítő társadalmunk ebben a tekintetben is meg kívánja tagadni az elmúlt rendszert, akkor nem léphet túl egy gesztus értékű sajnálkozással a magántulajdonban okozott károkon. Ez a megoldás nagyon olcsó lenne, de nemcsak anyagilag, hanem erkölcsi értelemben is. Én tehát a többség véleményére is támaszkodva azt mondom, hogy kárpótlást kell adni itt és most, és lehetőleg sürgősen.
Tisztelt Országgyűlés! Utaltam arra, hogy a sérelmeket alkotmányos módon meghozott jogszabállyal kell orvosolni. Ezt tartotta nyilván szem előtt annak a pártnak 52 képviselője is, amely párt a kárpótlással kapcsolatban a sajtó által – elnézést, a sajtót idézem – csak egy intellektuális viccnek aposztrofált megoldást tudott a tisztelt Ház elé terjeszteni. Ők ötvenketten bizonyára segítőkészségükben arra gondoltak, hogy az Alkotmánybíróság vizsgálja meg a javaslat általuk vélt alkotmányellenességét. Én azt most nem részletezem, hogy ilyen módon az Alkotmánybíróság kvázi tanácsadója lenne az Országgyűlésnek, és nem az eredeti feladata szerint bírája az Országgyűlés törvényalkotó munkája eredményének, de tény – és ezt az Alkotmánybíróság állásfoglalása is tartalmazza, hogy a jogállását és hatáskörét illetően nyilvánvalóan le kell vonni a megfelelő konzekvenciákat. Mindenesetre az Alkotmánybíróság az indítvány elutasítása mellett kifejtette a leglényegesebb kérdésekben elfoglalt elvi álláspontját, amelyet a megfelelő helyen majd ismertetni fogok. Itt csak arra térek ki, hogy a Kormány kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy egyedi feladatot kell megoldani, ezért egyedi koncepciót alkotott. Ezt a tényt ismerte el az Alkotmánybíróság, amikor kimondta, hogy az állam jelen esetben nem jogi igényeket elégít ki, hanem ex gratia juttat javakat a kedvezményezetteknek. Ezen a koncepción belül – mint ahogy kifejtette – nagy a törvényalkotó szabadsága, ezért a mi feladatunk, tehát az ország lakosságát képviselő Parlament feladata a végletek közötti út megtalálása, természetesen az alkotmányban megfogalmazott alapjogok keretei között.
Tisztelt Képviselőtársaim! Ejtettem már arról szót, hogy egy összetett feladatot kell megoldanunk, hiszen a kárpótlás végrehajtásával egy időben merül fel az állami tulajdon lebontásának, a privatizációnak a megoldása és a tulajdonviszonyok végleges rendezését célzó egyéb törvények megalkotása. Utalok arra, hogy önök hamarosan tárgyalni fogják az egyházi ingatlanokkal kapcsolatos tulajdonjogi rendezést, illetőleg tárgyalás alatt áll az önkormányzati tulajdonra vonatkozó részletes szabályozás.
Kézenfekvő megoldás volt, és a javaslat is ezt tartalmazza, hogy a kárpótlás kapcsolódjék a privatizációhoz. Ebből azonban számos, egészen sajátos, félreértésszerű vélemény is kialakult. Felvetődött, mint ahogy az imént említettem, az, hogy a kárpótlás alakuljon át állampolgári jogú tulajdonjuttatássá, így mindenki kapjon állampolgári jogon legalább 20 ezer forint értékű vagyonjegyet. Tulajdonképpen hasonló vélemény az is, hogy az elmúlt rendszerben minden munkavállaló sérelmet szenvedett, ezért ők is részesüljenek valamilyen elégtételben, mivel az állami vagyon csak egyfelől származik az elvett tulajdonból, másfelől már az elmúlt negyven év munkájának az eredménye, annak tehát egy részét vissza kell juttatni a munkavállalóknak. Felvetődött az is, hogy kárpótlást kell nyújtani ennek a törvénynek a keretében mindazoknak, akiknek életét, testi épségét, szabadságát sértette, vagy éppen tanulását vagy karrierjét, vagy annak kibontakozását akadályozta az elmúlt rendszer, a diktatúra.
Az állampolgári jogon kapott kárpótlási jegy alkalmazhatóságát illetően nem kívánok részletesen kitérni ennek a javaslatnak az opponálására, annál is kevésbé, mert ez a javaslat voltaképpen kidolgozatlanul, a maga előterjesztett formájában tárgyalásra alkalmatlan módon került elénk. Csak azt szeretném a tisztelt Országgyűlés figyelmébe ajánlani, hogy a javasolt összeg a lakosság számával megszorozva sokszorosát tenné ki az ország jelenlegi teherbíró képességének, úgyhogy ezzel a kérdéssel egyébként nagyjából mindenki egyetértett, hogy a kárpótlás éppen ezért csak korlátozott mértékű lehet, tehát ezzel a megoldással szemben áll mindenki másnak a véleménye.
Ami a munkavállalókkal kapcsolatos javaslatot illeti, valóban tény, hogy sérelmet szenvedtek a munkavállalók az elmúlt rendszerben az alacsony bérek miatt – is. A kárpótlásra tett javaslat tulajdonképpen közelít az előbbi indítványhoz, tehát az állampolgári jogon biztosított 20 ezer forintos összegű vagyonjegyhez, hiszen mindenki, aki csak dolgozott az elmúlt rendszerben, elszenvedte ezt a sérelmet, és tulajdonképpen mindenkinek járna, de egy teljesen bizonytalan alapon kiszámítható kárpótlás. Még azoknak is járna ezen a jogcímen, akiknek a bére ugyan alacsony volt, de különféle kiegészítő szolgáltatások jártak ehhez, amelyek értéke adott esetben a munkabér többszöröse lehetett. Minderre figyelemmel ebben a törvényjavaslatban ezt a kérdést megoldani nem lehetséges. Ez nem jelenti azt, hogy a privatizációs jogszabályok keretében ne lenne az elképzelhető – és erre kormányzati törekvés van, és hamarosan a Parlament elé kerül –, hogy a munkavállalók a privatizáció során vagyoni értékű jegyet, illetőleg ehhez hasonló és az itteni sérelmeket is elismerő módon megfelelő kielégítést kapjanak a privatizációs bevételekből.
Ami az életet követelő, a testi épség sérelmével, a személyes szabadság korlátozásával járó károkozások tekintetében beterjesztett módosításokat illeti, szeretném még egyszer hangsúlyosan kiemelni, hogy akkor, amikor azt mondjuk, hogy ennek a törvénynek a keretében nem oldható meg, egyáltalán nem mondtunk le arról, hogy a közeljövőben foglalkozzunk ezzel a kérdéssel. Bejelenthetem a tisztelt Parlament előtt, hogy a törvényjavaslat szövegszerű kidolgozása megkezdődött, és ennek során figyelembe fogjuk venni mindazokat a módosító indítványokat, amelyek ide mint módosító indítványok csatlakoztak volna. Gondolok itt Zimányi Tibor részletes módosító indítványára, Mécs Imre képviselő úr ide vonatkozó módosító indítványára, amely ennek a törvénynek a tárgyához teljesen illeszkedik, és nyilvánvalóan a kidolgozás során ez jelentőséggel bír. Már most mondhatom, hogy ezekben a kérdésekben természetesen– a kárpótlási jeggyel ellentétben– nyilvánvalóan pénzzel történő és ezen az alapon történő kárpótlásra gondolhatunk.
Ebből következik, tisztelt Országgyűlés, hogy ezek a megoldások – mármint a javasolt megoldások – több ok miatt nem alkalmazhatóak, különböző jellegű sérelmek különböző technikájú megoldásokat tesznek szükségessé, és azt a veszélyt hordoznák – mint már említettem –, hogy teljesen parttalanná válna a kárpótlás.
Úgyhogy azt tudom mondani, a vita során még jobban megerősödött a Kormány eredeti álláspontja, amely abban foglalható össze, hogy kizárólag az állam által és kizárólag a tulajdonban okozott sérelmeket lehet, mégpedig az állampolgároknak okozott sérelmeket lehet és kell egy törvény keretén belül orvosolni. Megerősíti ezt a tényt az is, hogy az ország teljesítőképességét – mint említettem – végeredményben minden párt figyelembe vette, és gyakorlatilag abban nincs vita, hogy a kárpótlás csak korlátozott mértékű lehet. Ezt a korlátozást szolgálja az időbeli megkötés és a sokat emlegetett degresszivitás is. Ebbe a rendbe tehát nem lehet beilleszteni az igazságtalan szabadságvesztésért járó elégtételt vagy annak orvoslását, hogy a munkavállalók hosszú éveken át nem a tényleges munkateljesítménynek megfelelő bért kaptak.
Nem lehet vitás az sem, hogy csak a természetes személyek részére lehet kárpótlást nyújtani a jelen törvények keretei között, hiszen az akkori szervezetek nagy része már nem is létezik, illetőleg a meglévőknél a tagság teljesen megváltozott, így nem azok kapnák vissza a vagyont, akiktől elvették. Kivételt képeznek ez alól az egyházak. Mint említettem, az ő igényeik rendezésére külön törvény készül, a tárgyalását megkezdte a bizottság.
Igen sok vitát váltott ki a javaslatban a kezdő időpont. Itt is számtalan érvet és ellenérvet lehet felsorakoztatni. A legfontosabb talán az, hogy az 1949. június 8-át megelőző időszakban látványosabb és nagyobb államosítások történtek – ez tény. De a tömegeket, a lakosság többségét érintő sérelmeket a fenti időszakot követő időben meghozott jogszabályok alapján követték el.
Különös jelentőségű problémaként vetődött fel a magyarországi németséget érintő kitelepítések és az ezzel járó vagyoni sérelmek kárpótlásának kérdése, és ugyancsak különös jelentőségűnek tartom a magyarországi zsidók szenvedéseinek orvoslását. Már pusztán ebből is látható, hogy ha következetesek akarnánk lenni, annyira vissza kellene menni az időben, hogy eljutnánk egy teljesen más rendszer, egy más államberendezkedés által okozott törvénytelenségek feloldásáig. Itt is felvetődik a parttalanság veszélye, de ezen túlmenően annak hangsúlyozásával, hogy a Kormány nem zárkózik el a kérdések jövőbeli rendezésétől, de azt könnyen beláthatja a tisztelt Országgyűlés, hogy mindkét kérdéskör tekintetében nemzetközi politikai és nemzetközi jogi kérdéseket is meg kell oldani, és ez most nem képezte feladatunkat. Egy törvény megalkotásánál viszont alapvető követelmény, hogy következetes legyen, így olyan megoldást nem tudunk támogatni, amely egyes csoportokat vagy rétegeket kiemel az általános időbeli hatály, mint kezdő időpont alól.
A másik vitatott pontja volt a javaslatnak a leszármazók igényének a rendezése. A javaslattal szemben egy jelentős ellenvélemény került megfogalmazásra a törvényes öröklés rendjének érvényesítésével kapcsolatban. Ez a törvény tárgyából fakadóan szerintem célszerűtlen, hiszen statikusnak tekintené a régi állapotokat, márpedig a vagyon igen sokat változhat, ha a tulajdonosa rendelkezik vele. Korántsem biztos, hogy az az öröklés szabályai szerint ruházódott volna át.
Elfogadható lenne azonban az örökjog szabályának az alkalmazása akkor, ha a törvényjavaslat a reprivatizáció módszerét ajánlotta volna. Ebben az esetben ugyanis a vagyontárgyak eredendően visszajárnának, és akkor indokolt, hogy azok kapják meg őket, akik amúgy is az örökhagyó törvényes örökösei lennének. Az elvi helyesség mellett a gyakorlati problémák tömege ebben az esetben is jelentkezne.
A törvényjavaslat azonban – mint már említettük – nem a reprivatizációt ajánlja, hanem részletes kárpótlásra tesz kísérletet. Elismeri tehát a volt tulajdonosok kárpótlására való igényjogosultságát, és az igényérvényesítés lehetőségét a leszármazóknak vagy ezek hiányában a túlélő házastársnak biztosítja. A törvényjavaslat tehát a saját rendszerében egy igényjogosulti kört állapít meg, és így értelmetlen dolog számonkérni ezen a törvényjavaslaton az örökjogot. Értelmetlen és indokolatlan egyrészt azért, mert a javaslat által megadott jogosulti kör nagyon közel áll az öröklési jog szerinti törvényesen öröklők köréhez, másrészt a törvényjavaslat könnyen érvényesíthető szabálya helyett az öröklési jog alkalmazása az örökösödési viták, a végeláthatatlan hagyatéki eljárások tömegét eredményezné. Mindez a kárpótlási eljárások elhúzódását hozná létre, ezzel szemben ezeknek a gyors lezárása nyilván mindannyiunk érdeke.
Itt említem meg – mert ide kívánkozik –, hogy rendkívüli módon lerövidítené az eljárásokat a kár mértékének az elvétel tárgyához igazodó átalányösszegben történő meghatározása, amelyet a Kormány támogat, tehát az erre vonatkozó módosító javaslatot mindenképpen támogatom, és kérem a tisztelt Országgyűlést is, hogy támogassa. Ebben a megoldásban úgyis benne rejlik a kisebb aránytalanságok lehetősége, de úgy vélem, hogy fontosabb érvek szólnak az ügyek gyors lezárása mellett.
Ide kapcsolódik egyébként az Alkotmánybíróság állásfoglalásának az a része, amely szerint a kárpótlandó vagyontárgyak különbözőségére tekintettel nem alkotmányellenes a kárpótlás alapjául szolgáló érték eltérő számítási módja. Ha azonban az eltérő számítási mód a különböző vagyontárgyakért kapott kárpótlásban kirívó különbségre vezet, ez okot adhat alkotmányellenesség megállapítására. A javaslat – a módosító javaslatokkal együtt – arra törekszik, hogy ilyen különbségek lehetősége kizárt legyen.
A részleges kárpótlás logikájából következik, hogy egy degresszív kulcsozású táblázat és egy felső összeghatár korlátozza a kárpótlás mértékét. A viszszatérítés felső határának szükségességét senki sem vitatta, legfeljebb a mértékét. Annál többen javasolták viszont a degressziós táblázat eltörlését, különösen azok, akik egyébként a reprivatizáció alkalmazásának a hívei. A degressziós táblázat – amint arra a törvényjavaslat expozéjában is már utaltam – kettős célt szolgál. Egyrészt az ország gazdasági teherbíró képességének reális figyelembevételével korlátozza a kiadható kárpótlás mértékét, másrészt az előbbiek mellett is biztosítja azt, hogy a kisebb sérelmek nagyobb mértékű támogatást élvezhessenek. A degressziós táblázat eltörlését tehát semmiképpen nem támogatjuk, hiszen bizonyos fontos módosításokat célszerűnek tartunk mi is.
Elfogadhatónak tartjuk azokat a módosításokat, amelyek azt eredményezik, hogy a kisebb tulajdonsérelmek a törvényjavaslat előtti rendelkezéseitől eltérően minél nagyobb mértékben nyerjenek kárpótlást. Elfogadhatónak tartom azt is – különösen, hogyha Önök is egyetértenek ezzel –, hogy a termőföld mint különleges vagyontárgy speciális szabályozást igényel, ami megnyilvánulhat a kárpótlás földre váltásának az általánostól eltérő szabályozásában is.
Az Alkotmánybíróság is rámutatott arra, hogyha az állam lehetőséget ad a földdel való kárpótlásra, önmagában nem alkotmányellenes az, hogy ennek a korlátozott és sajátos jogi helyzetű fedezetnek az elosztását a kárpótlás alapjául szolgáló egyéb vagyontól eltérően állapítsa meg. Ennek során tehát nem kifogásolható olyan prioritások megállapítása, amely mások jogait nem sérti.
Tisztelt Országgyűlés! Sokan dicsérték a kárpótlási jegy bevezetését, sokan ellenezték. Akik ellenezték, jobb megoldást nem tudtak javasolni. Ezek után nem lehet vitás, hogy legcélszerűbb technikai megoldás a kárpótlási jegy mint értékpapír, amely számtalan módon felhasználható. Ezzel kapcsolatban arra szeretnék utalni, hogy az általam oly fontosnak vélt kompromisszumkészségét a Kormány minden ésszerű javaslat esetén gyakorolja, de nem teszi meg ugyanezt a törvényjavaslatot nem segítő és a következményeiben végig nem gondolt vagy a javaslat rendszerétől idegen javaslatok esetén.
Még egyszer szeretném sorra venni azokat az indítványokat, amelyeknek hatására a Kormány változtatott eredeti álláspontján, a már említetteken kívül, tehát a degressziós táblázat kapcsán és a kárszámítás módján kívül. Elfogadjuk, hogy a kárpótlási jegyeket megfelelő feltételek esetén lakásvásárlásra lehessen fordítani. Elfogadjuk, hogy egyes hitelek felvevésénél saját pénzforrásként figyelembe lehessen venni. Ezek a megoldások ugyanis a kárpótlási jegyek felhasználásának a lehetőségét bővítik, és mint ilyenek, feltétlenül üdvözölhetők. A kárpótlási jegyeknek a közvetlen készpénzre váltása azonban nem oldható meg, hiszen akkor valóban az inflációt gerjesztené a jegy bevezetése. Nem illene be a törvény rendszerébe azért sem, mert az államosításért járó kárpótlás fedezete maga az állami tulajdonba került vagyon. Ez még akkor is így van, hogyha a termelőszövetkezet fogadja el az általa kiadott földért a kárpótlási jegyet, hiszen ezeket a jegyeket a szövetkezet főleg nyilván az állami vagyon megvásárlására fogja felhasználni.
Ehhez hasonlóan jár majd el az önkormányzat is, ha a tulajdonában álló lakás értékesítése során kárpótlási jegyet fogad el ellenértékként.
A javaslathoz képest jelentős eltérést jelent a föld természetben való igénylése esetén a helyben lakás és a mezőgazdasági főfoglalkozás követelményének elejtése. Ezzel a Kormány is egyetért, meghagyva természetesen a földtulajdonra jogosultak alkotmányos jogát arra, hogy éljenek ezzel a lehetőséggel.
Igen lényeges és elfogadható változás a beterjesztetthez képest az a javasolt kikötés, hogy a tagok létszámához igazodóan maradjon fejenként másfél hektár föld alatt, és csak az azt meghaladó terület szolgáljon a kárpótlás alapjául. Így biztosított azoknak a szövetkezeti tagoknak a földhöz jutása is majd a vagyon nevesítését követően, akik nem voltak földtulajdonosok, de jelenleg tagjai termelőszövetkezeteknek.
Tisztelt Országgyűlés! Én elfogadom a felszólalóknak azt az álláspontját, hogy a törvény a megcélzott hatását csak más törvényekkel együtt, egységes rendszerben, megfelelő kölcsönhatásban érheti el. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ennek a törvénynek a mostani megalkotása nem szükséges, különösen azért nem jelenti, mert a többi törvény a privatizációra, az önkormányzati és szövetkezeti tulajdonra, a földtulajdonra vonatkozóan előkészítés alatt áll, és ennek a törvénynek a függvényében tudjuk beterjeszteni a tisztelt Parlament elé.
Az elhangzott vélemények néhány kivétellel azt is elismerték, hogy a tervezet jó technikai megoldást talált az igen összetett kérdés kezelésére, de ez a megoldás – tehát a kárpótlási jegy – veszélyeket is hord magában.
Ezt nem vitatom. A kárpótlási jegy, a törvény csak akkor fog működni, ha a gazdaság megindul a várt fejlődés útján. Ha ez bekövetkezik, lesz az eddiginél nagyobb fedezet a kárpótlásra, ha nem, akkor valóban csak látszatintézkedés történt.
Tisztelt Képviselőtársaim! Ezek után viszont fel kell tennem a kérdést: kik bízzanak az ország fejlődésében és gyarapodásában, ha nem azok, akik a legtöbbet tehetik érte, a népnek felelős Parlament és a Parlamentnek felelős Kormány.
Kérem, szíveskedjenek az általunk jónak tartott módosításokkal együtt a törvényt elfogadni. (Nagy taps a kormánypártok soraiból.)
Határozathozatal
